Kiadó:
Epic / Rock Candy Records

Vannak rossz csillagzat alatt született zenei kollektívák. Ez nem föltétlen azt jelenti, hogy indokolatlan vagy eredménytelen lett volna a karmikus találkozásuk vagy kreatív összefogásuk. Néha egyszerűen csak üldöz valakit, valakiket a balszerencse. Nem kétséges, hogy a kanadai Zon, akikről - ide a rozsdás bökőt! - senki nem hallott mifelénk (ha mégis akadna ilyen, azt nyilvános bocsánatkéréssel követem meg), az ilyen szerencsétlen csapatok közé tartozik. Szegényeket már pályafutásuk legelején igazságtalanul befeketítette egy fölkészületlen kritikus, érvényes szerződésük ellenére vasvillával hajította ki az "istállóból" az átszervezés alatt álló Epic Records, majd kifütyülte a fölháborodott közönség egy elmaradt Alice Cooper föllépés miatt (ahol ők voltak az előzenekar).

Ilyen rossz ómenek kísérték az együttes tiszavirág életű karrierjét, nem is jutottak tovább három stúdiólemeznél, pedig 1978-ban még nagy reménységként szerződtette le őket az Epic Records és a bemutatkozó album (Astral Projector) Kanadában a toplistára is fölkúszott (jó, csak a nem túl előkelő 44. helyig). A szélrózsa minden irányában szétszaladt muzsikusok ugyan a kétezres évek elején rövid ideig fontolgatták, hogy újra összeállnak és készítenek egy vadi új lemezt, de azután nem lett belőle semmi. Mivel Brian Miller gitáros 2015-ben daganatos betegségben elhunyt, attól tartok, ez már így is marad.

Kanada mindig is a "nagytestvér", az Amerikai Egyesült Államok árnyékában élt, és ez nem volt másként a zeneipar tekintetében sem. Ennek ellenére Kanada adott a világnak néhány igazán felejthetetlen és egyes esetekben kimondottan korszakos előadót, együttest. Elég ha néhány nevet említünk: Rush, Saga, Triumph, The Jeff Healey Band, Bryan Adams, Harem Scarem - alighanem ide tartozik Neil Young is, bár vele ki lehet kergetni a világból.

A '70-es évek végére az amerikai kontinensen is megjelentek az úttörő brit progresszív bandák (Pink Floyd, Yes, King Crimson, Genesis, Colosseum, ELP stb.) "epigonjai", de ott egyrészt lett valami jellegzetesen amerikai "íze" a dolognak (lásd pl. Kansas, Boston), másrészt az egész mozgalom jóval rádióbarátabbnak bizonyult; nem annyira kísérletező, mint inkább színpadias, musicales vonásokat mutatott (lásd pl. Styx, Saga).

Ebbe a vonulatba illeszkedik a torontói gyökerekkel rendelkező Zon is, bár eredetiség szempontjából ők már inkább a második vonalhoz tartoznak. A zenéjük epikus/teátrális hangvétele, enyhe progresszivitása, ugyanakkor dallam- és slágerérzékenysége miatt a Zont leginkább úgy jellemezhetnénk, mint a kanadai Styxet, és erre még rá is erősít, hogy az énekes, Denton Young hangszíne és stílusa tiszta olyan, mint a Styx első nagy korszakának énekeséé és fő dalszerzőjéé, Dennis DeYoungé (még a nevük is hasonlít!).

Hihetetlen mázli, hogy a Rock Candy Records jóvoltából a banda teljes katalógusát kézbe vehetjük remaszterelt formában és jelentősen megbónuszolva (eddig meg nem jelent dalokkal és alternatív verziókkal). Akinek ez a lemezismertető meghozta a kedvét, annak mindenképpen ezt az újrakiadást ajánlom beszerezni - nemcsak a jobb megszólalás miatt, hanem mert az ún "outtake"-ek és a hosszabb, dzsemmelősebb alternatív változatok megmutatják, hogy a Zon még ennél előremutatóbb is lehetett volna, ha a kiadó nem fogja vissza őket (ezt az arculatot mutatja az utólag, 2017-ben kiadott "live" album is).

Aki vette a fáradságot, hogy ezt a bejegyzést elolvassa egy még hazájában is kevéssé ismert, de többre érdemes hordáról, annak szívből köszönöm. Lesznek úgy tízen, tizenöten. Ez van. Nem panaszból mondom, bár mondhatnám abból is.

Tartuffe

Honlapok:
www.dimensionact.com
dimensionact.bandcamp.com

Nem tudom pontosan megfogalmazni, bár az önirónia teljesen nyilvánvaló a kijelentésben, hogy az irrelevancia milyen foka az, amikor az emberfia olyan megjelenésekről fogalmaz recenziót, amellyel kapcsolatban maximum önmagát tudja idézni vagy behivatkozni. Angolul ezt hívják úgy, hogy "self-referential"; na erre találjon valaki egy frappáns magyar fordítást! A lényeg, hogy internetes portyáim során még 2012-ben találkoztam a tipikus skandináv progresszív metált játszó Dimension Act nevű zenekarral, pontosabban akkor még leginkább duóval.

A Dimension Act ugyanis leginkább Marius Nilsen gitáros/producer és Tom-Vidar Salangli énekes projektje volt, amihez szessönzenészeket béreltek föl, de a munka annyira jó hangulatban folyt, hogy az oslói Lionheart Studiosba még duóként mentek be, de már teljes zenekarként jöttek ki.... Kijöttek, ja, de a történet itt meg is akadt úgy 14 évre! Nyilatkozataikban nem magyarázták a leállás hogyanját és miértjét, csak azt hangsúlyozták, hogy ez a lemez a kollektíva újjászületése, vallási kifejezéssel élve amolyan "második eljövetel". Hogy ezt a kreatív kényszeren kívül mi motiválta, nem tudjuk, de biztosan nem a financiálisan is mérhető profit.

A 60 perc hosszú lemez most is csak öt dalt tartalmaz (az első album is csak 4 számból állt), de az utolsó szerzemény valójában egy 36 perces, nyolc tételből álló "chef d'œuvre" rengeteg témaváltással és néhány "nyaktörő" instrumentális résszel. Ambícióban egyértelműen nem szenvednek hiányt, főleg úgy, hogy Marius Nilsen ugyan nagyon jó gitáros, de nem egy John Petrucci-léptékű fenomén, vagy hogy a norvég kollégák neveit említsem: Mats Haugen (Circus Maximus) vagy Jørn Viggo Lofstad (Pagan's Mind).

Az mindenesetre elmondható, hogy a Dimension Act az elmúlt 14 évben nem gémberedett vagy csontosodott meg, sőt képes volt szintet lépni ezzel a kiadvánnyal. Persze a stílus ma még kevésbé kurrens vagy népszerű, mint 2012-ben, és a bandának sem sikerült kilépni a fönt említett zseniális (és nekem rettenetesen hiányzó) honfitársak árnyékából, de a "Labyrinths Of Life", főleg a lemezvégi többtételes záróakkord(zuhatag) nagyon tisztességes teljesítmény, amiből (legalábbis a zsáneren belül) igen keveset kapunk mostanában. Azaz: nem kiugró, de legalább hiánypótló...

Tartuffe

Kiadó:
HNE Recordings / Cherry Red Records

Honlap:
facebook.com/lou.gramm.music

A rockzene ikonikus hangja, a Foreigner legendás énekese, Louis Andrew Grammatico, ismertebb nevén Lou Gramm közel negyven éve nem adott ki szólólemezt (bár közben Lou Gramm Band néven jelent meg anyaga 2009-ben). Vajon minek köszönhetjük ezt a váratlan csemegét? Erről Gramm maga így nyilatkozik: "Nos, a szólóalbumaim, amelyek '87-ben és ’89-ben jelentek meg, egyenként 10 dalt tartalmaztak, de valójában körülbelül 15 számot írtunk akkoriban, de ezek csak úgy félig-meddig készültek el. Miután kiválasztottuk az albumra kerülő dalokat, zavart az a gondolat, hogy mennyi jó szám maradt ki, amelyek megérdemelték volna a megjelenést.

Amikor elkezdtem dolgozni ezen az albumon, visszamentem, és meghallgattam azokat a befejezetlen dalokat, majd kiválasztottam a legjobbakat. Néhányuknak szólógitárra volt szüksége, néhányukból hiányzott egy harmadik versszak. Elkezdtem mindet befejezni. Nagyon katartikus folyamat volt hallani, hogy mekkora potenciál van bennük, és milyen közel állnak a befejezéshez. Nagyszerű érzés volt kész formában hallani őket.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítsek még egy utolsó szólóalbumot. Azt hiszem, van egy-két teljesen új dal is, a többi pedig a "Ready Or Not" és a "Long Hard Look" albumok idejéből származik — olyan számok, amelyek, ahogy mondtam, nem voltak teljesen készen, de az alapötletek nagyon jók voltak. Visszatértem hozzájuk, hozzáírtam a harmadik versszakot, beillesztettem egy gitárszólót, majd megkevertem és masztereltem őket. Így születtek meg ennek az albumnak a dalai: majdnem készen voltak, most pedig már teljesen befejezettek…"

Igazán örvendetes, hogy ezek az ötletek, dalkezdemények, demók nem maradtak a fiókban. Köszönet jár a művésznek, hogy nem hagyta elenyészni őket, hanem némi ráncfölvarrás után közkinccsé tette őket. Dalszerzés szempontjából kifejezetten erős anyagról van szó, szinte hihetetlen, hogy annak idején ezek a nóták nem találtattak érdemesnek a megjelenésre. Persze hallatszik, hogy melyek a régi, Grammet még csúcsformában mutató régi dalok (pl. Young Love, Word Gets Around) és melyek az új szerzemények, nem is utóbbiak gyöngébb minősége miatt, hanem Gramm hangjának hallható változása miatt.

Talán kevesen tudják, hogy Grammnél 1997-ben nem-rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak (olyan szerintem nincs, hogy jóindulatú rákos sejtburjánzás!). Műtétje során sajnos megsérült az agyalapi mirigye, aminek állóképessége megromlása, krónikus elhízás és örökbecsű hangjának megfakulása lett a sajnálatos eredménye. Ez azért hallatszik (pl. Long Gone), de az új gitárszólók kimondottan sütik. Talán nem ártott volna a billentyű hangszíneket is modernizálni egy kicsit...

Jelenleg Gramm épp turnézik a Foreignerrel (immár csak vendégként), amit piszkosul meg is néznék (amolyan bakancslistás dolog ez), de sajnos csak Kismartonig (Eisenstadt, Ausztria) jönnek (július 4.). Azért még gondolkodom rajta...

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

Ígérem, nem fog sokáig tartani, de nagyon fog fájni... Minden álszerénység nélkül jelenthetem ki, hogy a Myrathot hazánkban mi (egész pontosan én) fedeztem föl még 2007 végén, amikor itthon még a profi nyomtatott szaksajtó sem hallott róluk. Nagy és izgalmas fölfedezés volt, olyannyira, hogy ez indította be a DionysosRising blog történetét 2008 januárjában. Ezt figyelembe véve aligha van nálunk/nálam kompetensebb arra, hogy ítéletet mondjon az immár lassan 20 éves karrier és annak legújabb terméke fölött. Szerénykedhetnék itt napestig, de annak csak az igazság látná kárát...

A 2007-es "Hope" még bizonyos fokú nyersessége ellenére is egyfajta csodának tűnt: főleg egy olyan országban, ahol a metálzene iránti rajongás minimum underground dolog volt, valójában akár büntethető bűncselekmény is. A Myrath nyarat csináló fecske volt: egy igazi kuriózum, mérföldkő, amely sokaknak irányt mutatott és utat nyitott. Zaher Zorgati énekes, az apró termetű zseni érkezésével azután sajnos nem révbe értek (mint remélték), hanem hosszú, de az új rajongók előtt nem föltétlenül nyilvánvaló nyűglődés következett, és az útkeresést egyenetlen teljesítmény kísérte, pedig a zsenialitás mindvégig ott izzott a fölszín alatt, mint valami mindig kitörésre kész vulkáni láva.

Azok közé tartozom, akiknek az új fölállásból mindig is hiányzott a SymphonyX neo-klasszikusba hajló progresszivitása, ami a "Hope"-nak még esszenciális összetevője, meghatározó jellemzője volt. Kiderült, nemcsak én vagyok ezzel így: a legfájdalmasabb veszteség Elyes Bouchoucha billentyűs (korábbi énekes) fokozatos háttérbe szorulása, majd 2022-es távozása volt. Azért 2019-ben még megcsinálták karrierjük definitív alkotását "Shehili" címmel. Akkor úgy tűnt, végre megvan a nyerő formula, és ezzel most már egyenesbe fordulnak.

Nem sejt(h)ettem, hogy erre hidegzuhanyként érkezik majd a "Karma" (2023), amiről kénytelen voltam szigorú bizonyítványt kiállítani: "Ez a Myrath már nem az a Myrath. Persze a váltás nem egyszerre, nem hirtelen történt, hanem fokozatosan, de a hatalmas csáprágóival mindent fölfaló zura hernyóból mára színes, magát kellető, könnyed lepke lett." Elpuhultak? Jóllaktak? "Kereskedelmiek" lettek? Túrisas szerint ma se keresnek többet, ma sem adnak el több lemezt. Hát nem tudom. Az biztos, hogy nem a tehetség fogyott el náluk, hanem valami más: lesliedawn olvasónk - aki az előző lemez okozta fölháborodásomat még értetlenül fogadta - most úgy fogalmazott: megmagyarázhatatlan, mi volt ezzel a lemezzel a céljuk, mert olyan, mintha valami tunéziai Elton Johnként meg akarták volna írni az Oroszlánkirály sokadik folytatását.

Mondom, nem a tehetség hiányzik, hanem az a bizonyos "puskapor" fogyhatott el, vagy ázott el a nyálesőben. Amit ugyanis ezen az albumon hallunk, az döbbenetesen kiábrándító diszkó/pop metál ízléstelen, színes-szivárványos cukormázzal nyakon öntve, musical föliratú csillogó sztaniolpapírba csomagolva. Nagyon nem tett jót nekik Franciaország elkényelmesedett, lelkileg kilúgozott légköre, sem az Adagio szétesése miatt munka nélkül maradt Kevin Codfert kommersz befolyása.

Persze vannak jó pillanatok, pl. a "The Clown", amivel csak az a baj, hogy már hard rocknak is alig nevezhető, leginkább Magnus Karlssonra (Allen/Lande) vagy Eric Martenssonra (Eclipse) hajazó schláger, vagy az albumot záró "Through The Seasons", aminek bő öt percében itt-ott visszaköszön a régi forma. De vazze, hogyan lehetséges az, hogy az ötödik számig (Still The Dome Will Come) kell várni az első tisztességes gitárszólóra? Ez a szirupos Aladdin-musical most elrontotta a gyomrom (és a kedvem). Eddig az év csalódása! Ezzel mindent igazoltak, amit az előző albumról írtam. Tüntetőleg nem is leszek ott április 14-én a Dürer Kertben! (Nem mintha bárki észrevenné vagy számon tartaná.)

Tartuffe

40 év. Nagyon sok, történelmi léptékű idő.

Kormányok jöttek-mentek, országok, hatalmak, birodalmak gyengültek meg vagy tűntek el, volt kataklizma, földrengés, cunami, a kultúrában pedig voltak stílusok, percemberek, sőt ünnepelt sztárok, amikről és akikről ma már semmit nem tudunk.

Ezalatt Steve Harris vagy James Hetfield valahol a világban egy dressing roomban előkészült egy újabb koncertre, Yngwie szert tett egy újabb Custom Shop Stratocasterre, Geoff Tate az "Operation: Mindcrime" folytatásán törte a fejét, Jake E. Lee pedig valahol Las Vegas-i otthonában húrt cserélt a signature Charvel gitárján és gyakorlásként sokadjára elnyomta a "Bark At The Moon" ikonikus riffjét és szólóját, az állandóságot képviselve. Igen, ezek a nevek már feltűnnek a 40 éve megjelent  Hammerben, ahogy a legújabb számban is. 

Ha jön egy látnok és próféciájában elmondja 40 évvel ezelőtt a szegedi pályaudvaron, ahol drága emlékű Lénárd Lacitól (RIP) átvettük az akkor még országosan nem terjesztett korai újságokat, a terjesztésben segítendő, hogy a Hammer az állandóság egyik letéteményese lesz majd a változó világban, finoman szólva is kétkedve fogadjuk. 

Túrisas

Mike Varney, Paul Gilbert. Mivel előbbi neve Spinner lemezein, az ismert gitárhős lemezein viszont Spinner neve bukkan fel rendre, a zsáner tapasztalt öreg rókái azt gondolhatják, megvan a megfejtés. Spinner minden bizonnyal egy villantós gitárvarázsló, úgynevezett shredder. 

Lassan a testtel, noha azért van némi igazságuk, természetesen. De csak némi. Tony Spinner egy bluesgitáros/énekes, aki lemezein nem szórja az arpeggiókat, tappinges varázslatokat, szélsebes harminckettedeket. Ő "csak" feelinges bluest játszik. A "csak" persze nem véletlen van zárójelben. Ennyire feelinges, az Érzelmektől majd szétrobbanó gitárjátékot ritkán hallani, még a blues igazán nagyjaitól is.

Tony (aki amúgy felbukkan pl. a Toto "Live In Amsterdam" DVD-jén is, mint kisegítő gitáros) "My '64" lemeze végig sziporkázóan jó és prémium minőségű dalcsokor, viszont ebbe a szépséges lassú blues dalba valami olyat pakolt, amire szavak nincsenek. Semmi technikai varázslat, de  másfél percben egyszerűen kifacsarja, kivégzi a hangszerét. 

Túrisas

Kiadó:
Steamhammer

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
facebook.com/axelrudipellofficial

AC/DC, Motörhead, Axel Rudi Pell. Hogy mi a közös a három testőrben? (D’Artagnant sajnos nem találtam.) A válasz arra kényszerít, hogy kilépjek kritikusi énemből, és a cinizmust saját attitűdként kezeljem – mondanom sem kell, hogy abszolút kontár álláspontra kényszerítve magamat, de mentségemül szólva, sosem állítottam, hogy én lennék a szakma csúcsa, így békaként kitekintve a kút aljáról szabadon vagdalkozhatok hülye kijelentésekkel – ha a politikusok megtehetik minden következmény nélkül, akkor talán én is.

Nos, de térjünk vissza a három "kemény és kompromisszummentes" hősre, akik zeneileg nem is különbözhetnének jobban – de igen, ám vegyünk egy szűkebb értelmezési tartományt –, mégis van valami együttesen leírható bennük, ami aztán leegyszerűsített kijelentésekre bírhatja az ítészt és a hallgatót: ha egy albumot hallgattál tőlük, hallottad az összes többit is. Most aztán egyszerre hördülhetnek fel a rajongók, de mentségemre mondva a sztereotípiák országában egy ilyen kijelentés már az ingerküszöb alját sem érheti el, így aztán talán megúszhatom az együttesek kedvelőinek rám és családomra szórt átkait, úgyhogy ugorjunk.

Nos, német gitárhősünk életművét nézve, az azért mindenképpen kijelenthető, hogy nem nagyon szeret kilépni saját komfortzónájából, albumjait pedig az epikusnak szánt, de általában túlnyújtott wannabe Rainbow dalok száma, illetve néhány apró, újításként is felfogható momentum különbözteti meg egymástól. Ezeknek a kicsiny, szokatlan elemeknek köszönhetően viszont sikerült kétszer is az éves toplistámra felkerülnie, hol egy reggae fricskának, hol néhány, Megadeth-féle staccato riffnek, hol pedig némi hideglelős Black Sabbath hangulatteremtésnek köszönhetően. Mert mindentől eltekintve, a zenei alap színvonala sosem esik egy bizonyos szint alá, és bátran kijelenthetjük, hogy Pell a maga markáns birodalmában kiváló zeneszerző, társa, a fantasztikus hangú Gioeli pedig képes a rá bízott a dalokat a felső ligába énekelni.

Pell az utóbbi néhány munkáján tehát meg tudott meglepni – jelenleg pedig az új albummal. Ha ugyanis tényként kezeljük, hogy 65 év felett ne várjunk vitalitástól duzzadó, tempós kirohanásokat kedvenceinktől, akkor bizony nagyot hibázunk, és erre éppen onnan jön bizonyíték, ahonnan aztán igazán nem várnánk. A "Ghost Town" ugyanis többségében kitörő energiát sugárzó, ütemes, sőt, rapid szerzemények gyűjteménye, ahol az egyébként újrahasznosított riffel felvezetett Rainbow klón, a "The Enemy Within" is megáll hat perc alatt, a lemezt záró ikertesó pedig a Pell-birodalomra nem igazán jellemző modern, power metal riffel löki a régebbi lemezeken szenvelgésbe torkolló kényszeresen és feleslegesen túlnyújtott monumentalitást az indokolt témakifejtésbe.

S hogy miként is alakultak a zenei dolgok az új lemezen? Kezdjük a korai éveket idéző "Guillotine Walk"-kal, folytassuk az echte Dio riffel nagyot álmodó "Breaking Seals"-szel (amiben csak a vendégül hívott, egyébként minden tiszteletet megérdemlő Udo Dirkschneider elképesztőn rossz énekesi produktuma borzolja a hallgató hátán a szőrt), majd rohanjunk egyet a Soto érát idéző lemez-címadó dallal, és a misztikus "Holy Water"-rel, vagy a már címében is lendületet ígérő "Hurricane"-nel.

Nem tudom, hogy mi szállta meg Axelt így hirtelen, a hatvanas éveinek közepét elérve – talán az AI, talán más, esetleg  úgy volt vele, hogy tudjuk le az egész lemezt gyorsan, a koncerteken úgyis a nagy klasszikusokkal kell előrukkolni – mindenesetre régen hallottam ennyire friss, impulzív anyagot a veterán zenésztől – ez pedig szolgáljon példaképül mindazoknak, akik eddig lenézően legyintettek a biztonsági játék szinonimájává kövesedett gitárosra.

Garael

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/TykettoTheOfficial

Utólag visszaolvasva nem fogadtam túl lelkesen a Tyketto nagy, Frontiers által forszírozott és finanszírozott visszatérésének második lemezét, a "Reach"-et (2016), pedig mára klasszikussá érett nálam, méltó és szerves folytatásává az 1991-es, ünnepelt "Don't Come Easy"-nek. A Tyketto meglepően gyorsan és minden különösebb erőlködés nélkül pótolta be nálam a lemaradását, amiért persze nem ők voltak okolhatók, hanem az én egyébiránt széles spektrumú zenei érdeklődésem vétkes hiányossága. Ma már az elszánt rajongók között tartom magam számon, a "Reach"-et pedig a hard rock műfaj kihagyhatatlan, klasszikusokkal simán egy lapon említhető mesterremekei sorában.

Ezért, na meg a Tyketto komótos munkatempója miatt (amit nem kritikaként, hanem inkább dicséretként említek meg), nem volt kérdés, hogy tűkön ülve vártam a kerek 10 év elteltével kiadott és új kiadó által támogatott folytatást. Időközben, Michael Clayton dobos távozásával, Danny Vaughn maradt az egyetlen alapító tag. Sajnos 2023-ban az általam sokat dicsért gitáros, Chris Green is kilépett. Szerencsére a Tyketto éppúgy képes volt túlélni ezt az érzékeny veszteséget, mint a nem kevésbé nagyszerű alapítóatya, Brooke St. James lelépését. Az új gityós, Harry Scott Elliott nemcsak képes volt kivételesen tehetséges elődei örökébe lépni, de hozott a bandába egy igazi dögös/kigyúrt/loncsos rockfazont is.

A dalszerzés szempontjából - úgy éreztem - nincs miért aggódnom, hiszen a fő komponistának itt mindig is Vaughn számított. Hál' Istennek, elvárásaim teljesültek, egyáltalán nem kellett csalódnom, hiszen a "Closer To The Sun" igazi hard rock csecse-becse. Talán nincs már meg az egykori fiatalos, mindent fölperzselő tűz (elvégre is Vaughn immár 65 éves!), de a csapat (talán pontosabb, ha kifejezetten Vaughnról, mint kvázi-szóló előadóról beszélünk) ezzel a kiadvánnyal is bizonyította azt, amit sokan már régóta világosan látunk: a Tyketto nem volt üresfejű, pufihajú, zeneipar által fölhajtott marionett bábszínház. Itt komoly zenészek alkottak, ha nem is korszakalkotó, de kétségkívül kivételes és időtálló tehetségüket kamatoztatva, akiket méltatlanul mosott el annak idején a grunge-cunami. De nem kezdem újra ezt a sirámot! A lényeg, hogy a Tyketto is egyértelműen abba az illusztris, ám "elátkozott" társaságba tartozik, mint pl. a Winger, a Mr. Big, vagy éppen a Giant és az XYZ.

Danny Vaughn - aki mára német gyökerei ellenére leginkább úgy néz ki, mint egy őszhajú, navajo nagymama - minden dicséretet megérdemel. Sikeresen, ugyanakkor ízléssel és mértéktartással támasztott föl egy kérészéletű legendát, amely nemcsak hogy nem vált egykori önmaga szánalmas karikatúrájává, de még mai füllel is abszolút vállalható. Mit nem adnék érte, ha élőben hallgathatnám az olyan dalokat, mint a slágergyanús "Bad For Good", a meglepően jól működő, hegedűs "Far And Away", vagy a fölemelően vidám "The Brave"!

Tartuffe

Electric Boys: Shady Side Of Town EP (2025)

Pikáns az valahol, hogy éppen akkor dob fel egy "Karma’s Gonna Get You" c. számot a Spotify a kocsiban, útban a melóhelyre, miután indulás előtt átpörgettem az ország politikai életének a mexikói szappanoperák szintjére süllyedését demonstráló legújabb híreket. (Arra gondolok, amikor a miniszterelnök kamerák előtt felhívja a gyermekét, hogy nincs semmi baj, csak éppen ki akarnak irtani bennünket, de azért vigyázz magadra. Mindezt egy zéró politikai befolyással rendelkező veterán trükkösen összevágott nyilatkozata kapcsán, amiben a vén fószer a Karmáról és a karmáról beszélt.) Nos, a regnáló hatalmi elit erkölcsi tartásával kapcsolatban már rég nincsenek illúzióim, de azért az elgondolkodtatott, vajon milyen szoftverek futnak a telefonomon és miket tud még rólam a "háttérhatalom" vajon. Persze lehet, hogy ez puszta véletlen, ahogyan a következő nóta is (tényleg, nem csak kitalálom) a The Karma Effect nevű együttestől. Hmm.

Szóval, a szóban forgó karmás nóta az Electric Boys '23-as albumán jelent meg. Eddig nem hallottam erről a csapatról, pedig ez már az ötödik nagylemezük. És mivel a szám rendben van, kicsit beleástam magamat az együttes újabb megjelenéseibe. Felettébb kellemes és szórakoztató, amit hallottam, még ha nem is egy kihagyhatatlan bandáról beszélünk. Eddig talán azért rekedtek a látóhatáromon kívül, mert a futó divattal ellentétben ők nem a '80-as évek nosztalgia-vonatán utaznak, inkább a '90-es, kétezres évek groove-osabb, funkysabb megközelítését alkalmazzák, és én ezeket az évtizedeket határozottan kevésbé kedvelem és hallgatom, mint a hőskort. A Spotynak így a Karmára kellett várnia, hogy beajánlja. De eljött ez a pillanat is, hát úgy látszik, így működik a karma.

Notörious: Notörious EP (2025)

Nem így a norvég kvartett: ők bizony szemérmetlenül lopnak a '80-as évekből, például az ö betűt a Motörheadtől, vagy rögtön az első szám riffjét a  Mötley Crüe-től (Looks That Kill) – ráadásul még csak nem is először a pályafutásuk során. Bizony, ez ilyen. Ha létezik olyan lista, hogy top 20 legnépszerűbb metal riff, akkor ezekből tizennégyet biztosan megtalálsz a csapat eddig megjelent 2 korongján. A többit pedig a harmadikon fogod.

Nem mintha ettől kevésbé lenne élvezhető a produkció, sőt! Kifejezetten jól nyomják a retrót, nálam ez a fajta matiné mindig szívesen látott. Élőben is határozottan szórakoztató lehet, talán eljutnak ide előzenekarként valamikor.

BlackRain: Orphans Of The Light (2026)

A franciák se vetnek meg némi inspirációt, de böcsületükre legyen mondva, nekik van azért saját hangjuk, egyéni fogalmazásmódjuk. Stílusjegyek, melyek alapján viszonylag könnyen beazonosíthatóak. Már eleve Swan énekhangja elég egyedi, és szeretik a teatralitást is, így helyenként némi rockoperás, musicales felhangja is van a zenéjüknek. Mondjuk amolyan Queen vagy éppen Meat Loaf keveredik a skandináv glam/sleaze vonallal, valahogy így lehetne leírni őket olyankor.

A végletekig facsart dallamérzék mellett feltétlenül meg kell említeni még az új gityóst, Jeremy G-t is, aki a számomra rettenetesen pozitív "dal a dalban" filozófiát képviseli és jeleníti meg a szólóiban. Már-már túl szép, hogy igaz legyen… Szerencsére egy rakat videót készítettek a lemezhez, úgyhogy könnyedén le lehet csekkolni, nem AI játssza ezeket a kellemes dallamokat. Vito Bratta biztosan mosolyog valahol, amikor (ha) őt látja-hallgatja. Nagy fogás volt, nem vitás.

Nekem még az örökbecsű Last Autumn's Dream is beugrott a sound és a megközelítés kapcsán, már ha ez mond valakinek bármit is. Kellemes hallgatni való, na, még ha nekem a 14 szám kicsit sok is. Kevesebb lehet, több lett volna, mostanában a 40 perc körüli lemezeket (régi szép idők) sokkal jobban kedvelem.

Kotta

Kiadó:
Silver Arrow

Honlapok:
www. theblackcrowes.com
facebook.com/TheBlackCrowes

Nem gondoltam, hogy a hosszú kihagyást követően megjelent "Happiness Bastards" (2024) után ilyen gyorsan fog következni a folytatás. Sőt igazából a folytatásban sem voltam biztos, pedig az előző album tök jól sikerült - olyannyira, hogy még a top 15-ös listámra is fölkerült sereghajtónak. A zenekar kb. 40 éves pályafutása telis-tele volt életveszélyes kanyarokkal és viszontagságokkal, amelyeket leginkább csak maguknak köszönhettek. Ennek következménye, hogy ez még mindig csak a 10. stúdióalbumuk.

Mára csak a két Robinson testvér maradt az eredeti csapatból, de ez nem oszt, nem szoroz, hiszen a The Black Crowes mindig is az ő bandájuk volt, ahol ők szerezték a zenét, és teljes mértékben ők alakították az arculatot. Önmagában már az is csoda, hogy talpon maradt a zenekar, és nemcsak a bulvársajtóba való civódások és botrányok miatt, hanem mert az alap koncepció eleve nem volt egyértelmű biztosíték a sikerre. A '80-as években azért nem tudtak érvényesülni, mert akkor még a hajmetál volt a menő, utána meg az árnyékolta be a karrierjüket, hogy a seattle-i bandákkal együtt bontották ugyan le a hajbandák renoméját, de a grunge szépen el is temette őket a kitermelt romok alá.

A Robinson testvérek úgy nyilatkoztak, hogy egy nagyon nyers és spontán lemezt akartak készíteni. Állítólag az egész anyag 8-10 nap alatt állt össze. Én ezt nem föltétlenül hiszem el, de a nyersesség (és sajnos a sietség) kiérződik a végeredményből. Már az előző megjelenéskor is panaszkodtam a megszólalásra. Értem én, hogy retró meg minden, de a gitárkíséretnek nem kell ilyen bántóan röcsögnie, de a dobok se szóltak még The Black Crowes lemezen ilyen tompán és erőtlenül (még az a gyanú is fölmerült bennem, hogy még csak nem is járt dobos a stúdióban).

Amilyen kellemes meglepetés volt a "Happiness Bastards", annyira nem hoz lázba ez az album. Az a véleményem, hogy - bár nem hitvány lemez - sem a klasszikusokkal, sem a közvetlen elődjével nem ér föl. A mélypont egyértelműen a hegedűvel kísért western bárzenékre emlékeztető "High & Lonesome"; kimondom, ez a nóta úgy szar, ahogy van: max. zenei gegként értelmezhető (és a szólónak csúfolt kapirgálásról még ezt sem mondhatjuk el).

Jobb lett volna, ha inkább a Led Zeppelintől merítenek ihletet, mint a lemez legjobb dalában, a "Blood Red Regrets"-ben, vagy a Lynyrd Skynyrd-féle southern rockot nyomják, mint a "Do The Parasite"-ban. Azért egy magyar klubkoncertet még így is nagyon megnéznék. Kotta kollégának meg innen üzenem, hogy már nagyon várom a hibátlan legelső albumot baksán!

Tartuffe