Kiadó:
BraveWords Record

Honlapok:
www.alcatrazzofficial.com
facebook.com/alcatrazzband

A fiatalabb olvasóink talán már nem tudják, mi is az a rongyszőnyeg: olyan, foltokból összefércelt kárpit, ami még a szocializmus megboldogult éveiben sem az esztétika csúcsát jelentette, de lehet, hogy még a közepét sem. Nos, az Alcatrazz új albuma egy olyan zenei rongyszőnyeg, ahol a különböző stílusokból összeválogatott darabkákat a penetránsan rossz, szó szerint fülsértő ének, és Joe Stump shred-virgái tartanak többé-kevésbé össze – de kezdjük az elején!

A csapat históriásai természetesen Malmsteennel és Graham Bonettel indítják a mesét, megemlítve Steve Vai-t, Doogie White-ot: igen, ez volt az az együttes, aminek első lemezén a svéd, második lemezén pedig az amerikai gitárfenomén kezdte bontogatni szárnyait, azzal az énekessel, akinek a nyolcvanas évek bőrös, szegecses világában az akkor még nem ismert troll-attitűddel sikerült különböző színárnyalatokban pompázó öltönyökben meghódítani a közönséget, hiszen egy szerencsétlenkedő Joker gardróbszekrényén kívül olyan hanggal is rendelkezett, ami elég volt ahhoz, hogy végigjárhassa a korszak nagy bandáit, ráadásul mindenhol emlékezetes teljesítményt nyújtva.

Maga az együttes szerencsétlenségére egy olyan átjáróházzá változott, ahol pusztán a billentyűs, Jimmy Waldo jelentett némi állandóságot, emellett azonban a zenekarba bekerülő zenészek egyben lehettek csak biztosak: vagy önszántukból, vagy egy elegáns farba rúgás következtében hamarosan ki is fognak kerülni a zeneileg egyébként egy bizonyos szint alá sosem süllyedő, sőt, néha remekművel előrukkoló muzikális forgatagból.

Jelen albumon azonban már Joe Stump kivételével nincs más húzónév – a gitárosról pedig tudjuk, hogy jóllehet, technikai képességét tekintve egy igazi virtuózzal van dolgunk, ám hasonlóan svéd mesteréhez, képes úgy rátelepedni környezetére, hogy a dalok Stump szólóinak csekély kiterjesztéseivé váljanak. (Abban nem merek állást foglalni, hogy barátunk rendelkezik-e az igazi "nagyok"-ra jellemző, felismerhető stílussal, tudjátok, olyannal, ami egyetlen hangból is beazonosítja "elkövetőjét", az azonban bizonyos, hogy nincsen olyan, három kart igénylő szóló, amit ő két kézzel meg ne tudna oldani.)

De térjünk vissza az albumra, és annak fő szervező elemére, az eklektikára! Stump természetesen nem bírja ki, hogy ne legyenek képességeivel azok is tisztában, akik eddig nem hallottak róla: a két percen túlnyúló instrumentális "intro" azonban meghallgatása után igazolja önmagát, mert nem pusztán 12 ujjal játszott hangok egymásra zúdított katyvasza, és azok számára is érdekes lehet, akik szerint a gitározás a flamencónál kezdődik.

A folytatás aztán meghökkentő módon a Rainbow-szerű indításból olyan Queensryche parafrázisba torkollik, amiben egy kezdetleges AI program generálta Tate-szerű hang próbálja megteremteni a királynő birodalmára jellemző misztikumot, és ami nem is lenne elvetélt próbálkozás, ha Mark Benquechea leszállna a kétlábdobról, mert szó szerint szétveri a kibontakozó hangulatot, és hiába Stump jól megkomponált belépője, még őt is sikerül a háttérbe állítani, ez pedig becsülendő teljesítmény, csak nem a zenei fajtából.

Innentől fogva aztán a főszerepet átveszi az énekes, legalábbis nálam, mert képtelen vagyok nem odafigyelni arra a szó szerint fülsértő produkcióra, amit a gitáros "életmentő" akciói sem tudnak feledtetni. Sajnálom, mert a "Jet To Let" egyébként ügyes Rainbow utánérzés, de a magas hangoknál Giles Lavery énekes hangja úgy vékonyodik el, ahogyan nyakán az erek vastagodnak, innentől pedig aztán eluralkodik a vokális káosz, ami úgy vágja tönkre a lemez első felére jellemző, hol Malmsteen, hol a Rainbow stílusában fogant, sikerültebb dalokat, ahogy a kétballábas katona az alakzat "jobbra át" mozzanatát.

A szerzemények jól sikerült deja vu-je és Stump ettől függetlenül képesek viszonylag élvezhetővé tenni az albumot egy bizonyos pontig, ám a "God Bessed Video"-t hallgatva hirtelen olyan szürreális világba kerülünk, ahol a Judas Priest riffelésére a nyolcvanas évek játékgépeinek aláfestő zenéje terül, és jóllehet, a meghökkenés kiválthat elismerést is, de itt sajnos nincs a rossz érzést feloldó poénos csattanó, ráadásul az énekes egy müezzin vékony sipítozásával próbálja a refrének ismételgetésének számával elérni a végtelent, a matematikus hallgatók kínos vigyorral elegyített megrökönyödésére.

Nem is szaporítom tovább a szót, innentől a dalok minősége is oda zuhan, ahová az énekes pozicionálja, infantilis refrénekkel, fülsértő hangszínnel, és jóllehet, Túrisas kolléga szerint egy kiadott lemezen már nem lehetnek hamis hangok – főleg most, mikor már oly könnyű a falsra rúgott hangjegyeket kiigazítani – azért kénytelen vagyok elbizonytalanodni, mert hiába Stump szólóinak vezérfonala, ha a vokál hol alá, hol fölé lövi a vékonyra kínzott dallamokat.

Elszalasztott lehetőség az album, ami egy erőskezű producerrel – aki első hallásra a holdra küldi Lavery-t és ad egy tockost az önmagát a főszerepbe álmodó dobosnak – akár élvezetes, jól összerakott produkció is lehetett volna – így viszont a kontrollálatlanság mementója, amiben Stump öntörvényűsége már fel sem tűnik – ez pedig szerintem az egyetlen megsüvegelendő teljesítmény, amit az albumról elmondhatunk, s ha nem, akkor a többit keressétek meg Ti magatok.

Garael

Kiadó:
ModeMusic

Honlapok:
www.lindbergmusic.com
facebook.com/jonaslindbergotherside
jonaslindbergtheotherside.bandcamp.com

Amikor Jonas Lindberg előző albuma megjelent, azon örömködtem, hogy végre beállt mögé egy rendes kiadó (InsideOut), ami bizonnyal szélesebb körű ismertséget, jobb promóciót fog jelenteni. Fogalmam sincs, mi történhetett, de meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Lindberg és csapata újra magánkiadásban (saját céggel) jelentette meg a folytatást. Nem fogyott eléggé a lemez? A progos cuccokra szakosodott német kiadó profiljába már nem illeszkedett a svéd csapat? Nem hiszem. Az előző album ugyanis - a piac jelenlegi állapotához képest - jól fogyott, és a kritikusok is pozitívan nyilatkoztak róla.

Akárhogy is, nagyon örülök az új lemeznek, már hosszú hetek óta fenem rá a fogam. Ahogy Lindbergtől már megszokhattuk, a lemez a mindössze hét nóta ellenére 70 (!) perces (két tétel is erősen 10 perc fölötti). Bár az albumot Lindberg írta, producerelte, keverte (még a borítót is ő tervezte), ő játszotta föl a billentyű és basszus részeket, ráadásul három dalban is ő énekel (2, 6, 7), ez mégiscsak egy zenekar, s a végeredményhez a többiek is hozzájárulnak szakértelmükkel - mely tekintetben Jonathan Lundberg dobosnak és a gitárosoknak (Calle Schönning és Nicklas Thelin) nincs semmi szégyellnivalójuk.

Határozottan az a benyomásom, hogy Lindberg ezúttal változtatni akart egy kicsit a bevált recepten, a dalok most valahogy több hallgatást és figyelmet igényelnek; nem vetik meg a lábukat azonnal a hallójáratainkban. Lehet, hogy ennek ahhoz van köze, hogy Lindberg mostanában - ahogy egy interjúban nyilatkozta - rengeteg Steven Wilsont hallgat.

Az album fénypontja egyértelműen a 17 és fél perces záró tétel (The Wind), amely esszenciális gyűjteménye mindannak, ami a skandináv progresszív rockot jellemzi, és azzá teszi, ami. Ebben minden benne van a The Flower Kingstől a Moon Safariig. Nem is csűröm-csavarom tovább. Még sokat kell hallgatnom, de nehezen tudom elképzelni, hogy lemaradjon az év végi toplistáról.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.defecto.dk
facebook.com/defectoband

Ezt a dán power csapatot annak idején az a Flemming Rasmussen fedezte föl, aki az első Metallica lemezek producere is volt. Van érzéke a tehetség és a zenei ígéret fölismeréséhez. Ennek ellenére a Defecto nem futott be egyik pillanatról a másikra, hanem szorgalmasan dolgozva, folyamatosan küzdötték föl magukat oda, ahol vannak - pl. a Frontiers istállóba. Ez egy kicsit azért furcsa, mert a csapat ugyan így biztosan jelentősebb promócióra számíthat, a nápolyi kiadónak mégsem kimondottan zsánere az ilyen muzsika. Úgy látszik, ők is "diverzifikálnak".

A csapat magját Nicklas Sonne gitáros/énekes, Frederik Møller gitáros és Thomas Bartholin bőgős alkotják. A dobos személyét illetően szükség volt némi utánajárásra, mert szinte minden külföldi oldalon más név szerepelt. Hol Mikkel Christensen, hol Marius Danielsen neve merült föl, valójában azonban (és ez már majdnem tuti) Morten Gade Sørensen (Pyramaze, Anubis Gate) lesz a helyes megfejtés. Nem tudom, hogy a tagok milyen arányban járulnak hozzá a dalszerzéshez, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy itt Nicklas Sonne gitáros/énekestől döglik a légy - elég komolyan leuralja az összképet.

A kb. 42 perces, 9 tételes lemez igazából tematikus kiadvány, vagy divatos szóval élve (és lazán értelmezve) amolyan konceptalbum, amely a mentális betegségek jelenségeit járja körül. Minden szám más és más pszichés kórképet, küzdelmet jelenít meg: inszomniát, poszttraumás stressz szindrómát, kényszerbetegséget, skizofréniát és hasonlókat.

Zeneileg szerintem a progos beütésű, tipikusan skandináv-jellegű power metálban utazó csapatnak sikerült előrelépnie, és egy egységes, kimondottan pofás albumot készítenie. Minden eddiginél nagyobb intenzitású, magasabb oktánszámú a muzsika, tele fogós dallamokkal, erőteljes vokálokkal és óvatosan adagolt acsarkodással, valamint füstölgő fogólapokkal. Igen, a gitárszólók gyorsak, halálpontosan kipengetettek, technikailag fifikásak - néha már-már neoklasszikus hangulatúak. Lehet, hogy nem toplistás anyag, de hallgattatja magát: garantáltan segít az álomkóron és az alacsony vérnyomáson.

Tartuffe

Kiadó:
Roxx Records

Honlapok:
www.germanpascual.com
facebook.com/germanpascualofficial

Emberünk Uruguayban született, Brazíliában nőtt föl és Svédországban él. Ha pusztán a származás és az állampolgárság döntene a kérdésben, minden további nélkül kijelenthetnénk, hogy biztosan jó rockzenész. Ennél azért jóval több kell ahhoz, hogy valaki muzikális, sőt zenei értelemben tehetséges legyen, jelen esetben azonban egyáltalán nem tévednénk; olyannyira nem, hogy Pascual nálam az olyan rocktorkok között van nyilvántartásban, mint Jorn Lande vagy Andy Engberg, akik éppenséggel a porszívó használati utasítását is fölolvashatnák, akkor is a legnagyobb hangok között tartanám őket számon.

Ennek ellenére Pascual nem kényeztetett el minket zenei kiadványok tömkelegével. Máig be kell érnünk egy hibátlan, toplistás Narnia albummal (Course Of A Generation, 2009), néhány felejthető DivineFire lemezzel és egyetlen felemás szólókiadvánnyal (A New Beginning, 2012). Fogalmam sincs, mi indította Pascualt arra, hogy 13 (!) év után szólólemezt készítsen, de én mindenesetre lelkes vagyok: kellemes meglepetést okozott a minden előzmény nélküli, váratlan megjelenés.

Nyilván senki sem döbbent meg azon, hogy az eddig is nyíltan keresztény metál bandák körül legyeskedő, szabadidejében drogosokat és hajléktalanokat segítő Pascual most is egy "hitvalló" anyaggal rukkolt elő. Ehhez az Essence of Sorrow-ból Jani Stefanovicban talált fegyvertársra, aki egyszerre volt hangmérnöke, producere és univerzális stúdiózenésze a vállalkozásnak. Gyakorlatilag minden dalt ő szerzett és játszott föl a stúdióban, kivéve néhány gitárszólót (Patrik Gardberg: "Can You Save Me", "The Great Divide" és "Masque Of Vengeance"; valamint Tom Gardiner: "Through Fire And Brimstone"). Ez elég komoly teljesítmény, de nem lennék meglepődve, ha a dobokat nem élőben játszotta volna föl, hanem egy alkalmas programmal szerkesztette volna meg. A hangzás ugyanis - és sajnos nem csak a dobokat illetően - max. az "ócsószjó" kategóriába tartozik.

A kiadványt (13 év ide vagy oda) nem neveznem valódi nagylemeznek, legföljebb bakelit-korszakos értelemben, hiszen nettó 38 perc, a "Perfect Harmony" bónusz spanyol és portugál verziójával pedig bruttó 47. A nyolc új szám azonban hamisítatlan keresztény heavy metal, ami ugyan elég retró hangvételű, mégis dallamosabb és élvezetesebb, mint a 2012-es első próbálkozás. Pascual hangja még most is bazijó, ez a pasi többre hivatott, tehetsége alapján - ha nem a mobilkészülékek korában élnénk - folyamatosan égnie kellene a "telefonvonalaknak" stockholmi otthonában.

Nem toplistás anyag, nem is szól túl jól, nem is kimondottan modern fölfogású, rövid is, vannak is rajta szürkébb szerzemények, de akinek hiányoznak a tipikusan skandináv, sűrű hard-power anyagok, amúgy Tears Of Anger, Ride The Sky, Disdain, Heed és Trail of Murder módra, vegye csak elő a kóstolókanalat!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlapok:
www.ronnieromero.online
facebook.com/ronnieromeroofficial

Ki gondolta volna, hogy az a korábbi, ironikusnak szánt megjegyzésem, miszerint vannak gitárosok, akik szerint a dal a gitárszóló rossz, de sajnos elhanyagolhatatlan része, Malmsteen mellett/után valósággá válik, ráadásul éppen egy énekesi szólólemezen! Hát nem egy zenei trash reality-be – már ha létezne ilyen műfaj, de ki tudja, lehet, hogy a kereskedelmi televíziózás kreatív szakemberei kínjukban már erre fognak fanyalodni – illő fordulat, jóllehet egy fokkal jobb, mint szaron csúszkálva versenyezni, kinek sikerül messzebbre jutni?

Pedig minden olyan szépen kezdődött: adva van egy olyan énekes, akinek tehetségét még Ritchie Blackmore is megfelelőnek találta, hogy megkopott gitártudásáról elterelje a figyelmet, aztán sikerült dalszerzőnek megszerezni azt a Roy Z.-t, akinek nevéhez a kapitális hibáktól éppen a végelgyengülés stádiumában leledző metal ikonok "feltámasztása" fűződik, és hát ne feledkezzünk meg a jelen albumon pengető két gitárosról sem. Jose Rubio Nova Era nevű zenei formációja volt Romero első nemzetközi megnyilvánulása – mi is ennek az együttesnek az egyik lemezén figyeltünk fel az új énekesi géniuszra, és hát Kee Marcello neve csak azoknak csenghet ismeretlenül, akik többé-kevésbé átaludták az elmúlt harminc év zenei történéseit. Nos, hát nem felfokozott várakozásra okot adó konstellációról van szó, olyanról, amiből talán a legkutyaütőbb asztrológus is teljes bizonyossággal jósolhatta volna meg a végeredmény minőségét? Még szerencse, hogy nem fogadtam…

Romero eddigi tevékenységével nem untatom a nagyérdeműt, aki nekikezdett ennek az ismertetőnek, minden bizonnyal tisztában van hősünk eddigi pályafutásával, valamint tehetségének mértékével – már ha az énekesi, és nem dalszerzői erényeire gondolunk. Ezzel persze nem lenne semmi gond, a külső dalszerző igénybevétele számos, időtlen klasszikus albumot eredményezett, és nem hinném, hogy Alice Cooper vagy az Aerosmith multiplatina lemezeit hallgatva azért kellene keseregni, mert a dalokat nem az előadók írták. De mégis, mi az az égbekiáltó skandalum, ami miatt már több bekezdés óta háborgok, mint hóember, akit bevisznek a kályha mellé melegedni?  Nem nagy dolog, csak egy jobb sorsra érdemes, ám elcseszett album, ez pedig egy zenei kritikai oldalon méltán válthatja ki a szerző csalódással elegyített felháborodását.

Most, hogy lelőttem a poént, pár mondattal akár be is fejezhetném ezt az ismertetőbe bujtatott panaszáradatot, de ha Romero és társai nem tiszteltek meg bennünket a nevekből származó elvárásoknak megfelelő albummal, mi miért legyünk neveletlenek? Egyszer már utaltam a szép kezdésre, és most megismétlem, mert az album nyitó dala valóban megérdemli: olyan klasszikus hangzású (no, nem a lemez megszólalására gondolok, mert az penetránsan rossz), a Rainbow-i életmű sikerültebb darabjaiba is illeszthető téma bontakozik ki, aminek hatására az öreg iszapszemű ráják is gyöngyöket hullajthatnak könny (iszap) helyett: a jellegzetes dobütemek felett szárnyaló epikus dallam nem csak Blackmore-ékat idézi, de a középtempó zakatolós begyorsulása révén a Tony Martin-féle Black Sabathot is. Hát nem csodálatos?

S most jussunk el a lemez negyedik szerzeményéhez, amitől aztán a színvonal úgy bicsaklik meg, mintha egy Arany balladában a szokásos, tündérek ihlette hasonlatot Bayer Zsolt valamelyik opuszával helyettesítenénk, már ha a költő sorai nem fordítanának hátat az ízléstelenség modern kori formájának. A váltás olyan, mint a profi ökölvívó világbajnok horogütése: gyorsan jön, fáj, és belekábul tőle az ember.

Roy Z.-nek ugyanis, vagy csak négy dalnyi ötlet volt a tarsolyában, vagy úgy gondolta, hogy ennyi is elég lesz a hallgathatósághoz, a balhét úgyis Romero viszi el, és úgy döntött, a folytatásból kihagyja a refréneket. Nem egy dalból. Mindből. Nos, ez persze működhet a klasszikus zenében, vagy a jazzben, de valljuk meg őszintén, hogy a heavy metal klasszikusaira nem a verze-irányultság a jellemző. Ráadásul – hogy a nehezebb felfogású hallgatók is megértsék – a dalok címeiben pontosan leírják a refrének szövegét, azt az egy, vagy két szót, amit mi biztosan másnak hinnénk. Ez a figyelmesség azonban csak azoknak eshet jól, akik egyébként sem hallgatják meg az albumot, mi viszont értetlenül tárhatjuk szét kezeinket, mikor a bridge-ként szolgáló, amúgy kitűnő neoklasszikus gitárszólók után refrén helyett újból a verze jön. Aztán megint. Aztán megint. Megszámoltam, a "Hideaway" című dalkezdeménybe Romero a szót tizenötször kántálja el az egyébként remek gitárszóló alatt, hát még hányszor előtte! Hol maradnak az erre a stílusra jellemző nagyívű megoldások, amik úgy robbantanák kozmikus méretűre a szerzeményeket, hogy azok mondjuk harminc év után is megdobogtassák a szíveket? Hát ilyenek innentől nincsenek. Már a lemezen, jóllehet az "Eternally" szintén Sabbathos kezdéséből kibontakozó énektéma, a maga "oózásával" annyira édeskés és giccses, hogy erre még a slágergyártó popcézárok is felkapnák a fejüket. Már ha hallgatnának heavy metalt vagy hard rockot.

Nem értem Roy Z. abszolút kiégését, aki a legutóbbi Dickinson albumon is tönkrevágta a hangzást: hol marad az a modernséget és tradíciókat egybeintegráló személet, amiben egyformán van jelen a "dög" és a magával ragadó dallamérzék? Hol marad az jövőbelátás képessége, ami a jelenből táplálkozva folytonosságot biztosít a minőségnek és hivatkozási bázist szolgáltat az újításra hajlamos zenészeknek? Rubio és Marcello (aki a "Hideaway" dalban segédkezik) persze próbálja menteni a menthetőt, és dallamos szólóik élményszámba mennek, többször is vállalva a refrén szerepét – így valósul meg írásom elejének antitézise: az album jobb is lehetne, ha csak a szólók maradnának meg, és a számtalan ismétléssel elővezetett csonka dalkezdemények zavaró része mehetne a kukába. Csak én nem merem hülyének nézni a hallgatót, úgyhogy döntsön maga, jómagam ezzel a pár mondattal leadtam a voksomat.

Garael

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.human-fortress.de
facebook.com/humanfortressofficial

Most, hogy a disco ütemek bazárjának metal álruhába öltözött  POPkulturális képviselője, a Battle Beast kiadta új albumát… Mi? ... Ja, hogy nem is róluk akarok ismertetőt írni? Na igen, de valahol mégis velük kell kezdenem, hiszen a Human Fortress a bestiák amolyan antitéziseként vállalja fel a hagyományos heavy metal, ha nem is zászlóvivő, de legalábbis kisdobos szerepét.

A németek elsődleges eszköze a sallangmentesség, mint ahogy a filmekben a minimalizált színészi játék, ami mégis értéket hordoz magában, olyan egyfajta jelentéstartalmat, amivel terhelő sallangok nélkül tudják a színészek a szerepet figyelemre méltóvá formálni – így nyúlnak vissza az erődlakók is a stílus alapjaihoz, bár ők nem érik el azt a színvonalat, amit az eszköztelen színjátszásban a valamikori csodálatos színész, Páger Antal.

Pedig nem volt ez mindig így: a csapat első időszakában ügyesen vegyítette a reneszánsz zenei örökség romantikus hangzású elemeit a metallal, szövegeiket tekintve pedig bármely középkori trubadúr beperelhette volna őket a hivatkozás elhagyásáért vagy a szellemi tulajdon pofátlan lenyúlásáért, így aztán a Falconer mellett ügyesen bizonyították, hogy a crossovernek igenis lehet létjogosultsága, már ha a kísérlet nem fordul giccsbe vagy ízléstelenségbe.

Mindez azonban a múlté, és egy kis stílusbeli kanyar után – ami ordas buktának bizonyult, és majdnem az együttes végét jelentette – immár második albumukon teszik le voksukat a pőre, középtempós heavy metal mellett, amihez sikerült megnyerniük azt a Gus Monsatót, akit a Tolkki-féle Revolution Renaissance-ból ismerhet a jó memóriával megáldott idősebb generáció. Monsato, aki remek énekes (volt), képes olyan dallamokat is formálni, melyeket hallva egy komplett táncdalénekesi árnyékzeneszerző brigád emelheti fel a kezét a megadás jeléül: no, nem mintha nem lennének stílusrelevánsak a fülbe ragadó refrének, ráadásul az említett szikárság nem engedi a könnybuggyantó érzelmek elburjánzását a dalokban, de a célközönséget megragadó "fogós" jelleg, úgy gondolom, minden arra hivatott zenei árnyalatban jellemző cél. (Ami nem biztos, hogy az énekelhető refrén, de ez legyen egy másik cikk fő témája.)

És maradjunk még egy pillanatra Monsantónál: az énekes hangja sajnos halhatóan megkopott az évek folyamán, ám a rekedt tónus még valahogy jól is áll a zenei koncepciónak, és hát Gusnak volt miből lejjebb adni, úgyhogy a teljesítmény egy másfajta megközelítésben, ha nem is prémium, de mindenképpen dicséretet érdemlő.

S ha idáig eljutottál a kritika olvasásában, akkor nem fogsz csodálkozni a dalok értékelésén sem, melyek némi tempóbeli egyhangúsággal, ám remek dallamokkal felvértezve haladnak rendületlenül céljuk, a hallgató megnyerése felé. Már a kezdés is tipikus, jóllehet a kezdő taktusok kissé átvágva a nagyérdeműt, némi "Helloween-i" deja vu-t hordoznak magukban, hogy az indító taktusokat "helyre zökkenve" váltsanak át valami szigorúbba egy olyan vezérdallammal, amit, ha csak egyszer meghallgatsz, minden bizonnyal jó ideig nem fogsz elfelejteni.

A folytatásban aztán beáll a teljes lemezt jellemző rend, a "The End of The World" igazából egy lecsupaszított lopkovári a csapat dicső múltjából, ám mivel nem hiszem, hogy sokan tisztában vannak a valamikori debüt tartalmával, így ez megbocsátható vétek. Nem is mennék végig egyenként a dalokon, hiszen mindegyikben találhat a figyelmes hallgató olyan elemet, amitől rögtön a zsongító nosztalgia kerítheti hatalmába, ezért inkább csak három jellemző etapot emelnék ki a zenei folyamból. A "The Abyss Of Our Souls" és a "Silent Scream" dallamait hallgatván elgondolkodhatunk, miért is nem vitte többre a csapat, az ismerős című "Death Calls My Name" pedig a maga misztikusságával egyszerre idézheti fel a Queensryche-ot és a Tony Martin-érás Black Sabbathot.

A sok szép, dicsérő szó után pedig a végére jöjjön egy kis ejnye-bejnye: egy ilyen, tradicionális ízeket felmutató csapatnak nem szabadna ennyire gitárszóló-szegénynek mutatkozni, főleg úgy, hogy két hangszerbűvölő is a tagok között van – s ha jóindulatú akarok lenni, feltételezem, hogy biztos összevesztek a felvételek során, ami aztán antagonisztikusnak bizonyult. Kár, hogy éppen egy heavy metal albumon.

Garael

Stargazer: Stone Cold Creature (2025)

Nem igazán értem, miért csak a negyedik albumukkal jutottak el hozzám, ha jól látom, ez is amolyan véletlen csak, szinte ismeretlen a csapat még nemzetközi szinten is, nemhogy Magyarországon. Pedig a muzsika hibátlan, brutális stadion rock, ahol a dallamok már-már AOR szinten ragadósak, de hangzásban az olyan gitárközpontú bandákra hajaz, mint mondjuk a White Lion.

Norvégok, úgyhogy a TNT-t is ide citálhatnánk, de annál talán amerikaibb a zene. Az előző korong szerintem erős Whitesnake mágiában fogant, ez sokrétűbb, de a ’80-as éveket nem tagadhatják le most sem. Ha 20 évvel ezelőtt jelenik meg, féltve őrizgetnénk a Europe, Mr. Big, Damn Yankees, White Lion, Whitesnake sorban, de manapság leginkább az érdektelenség a jussuk. Pedig ilyen számokat kellene játsszon a rádió a sok fos régi sláger helyett, amik elektronikus alapokat és rappelős betéteket kapnak (félreértések elkerülése végett, nem a régi nóták rosszak, hanem a meggyalázásuk).

Darker Half: Book Of Fate (2005)

Polírozott hangzás, kellemes énekhang, olyan, amibe belekötni (nem kedvelni) nehéz. A gitárszólók is rendben, a dob pontos, de eléggé gépies, és maga a zene sem mozdul ki túlságosan a biztonsági közép(gyors)tempóból. Valahogy pont így lehet jellemezni az MI (AI) generálta metal lemezeket, nem? Gyanakodtam is egy darabig, hogy itt valami átverés lehet (borzasztó, hogy ez egyáltalán felmerül, mint opció és hogy foglalkozni kell már ezzel is), de a netes keresés azt dobta, itt bizony egy hús-vér zenekarról van szó (ráadásul egy 20 évesről). Jobban odafigyelve megjöttek aztán az apró, emberi hibák is, úgyhogy megnyugodtam.

Az ausztrálokat leginkább powerba hajló klasszikus heavy metal bandaként lehetne jellemezni, de a melodikus metal is jó megfejtés lehet, mert Vo Simpson szárnyaló dallamait előszeretettel támogatják meg fogós kórusokkal a társai (és ő maga). Szerintem mostanában még a Riot játszik ehhez hasonló stílusban. A korai thrash-es gyökereiket itt nagyrészt már hátra hagyták, de azért van egy két combosabb téma is. Mit mondjak még? Hallgassatok bele!

Exelerate: Hell For The Helpless (2025)

Ha már Skandinávia kevésbé reflektorfényben lévő részei (a norvég metal valszeg alul-reprezentált a svéd-finn vonalhoz képest), Dánia underground bugyraiból emelkedett ki az Exelerate. (És milyen jól tette!) Ha már power-heavy-thrash keverék, akkor ők is éppen ilyesmiben utaznak, csak náluk jóval nagyobb a hangsúly thrash komponensen. De azért bőven meg van hintve a produkció a másik két összetevővel is, szóval elég egyedi és izgalmas, amit művelnek.

A Darker Halfnál nem csak lendületesebbek tehát a dánok, de frissebbnek, innovatívabbnak is hatnak, lásd némi hörgés-morgás is akár a belinkelt videóban. Mindamellett, a mentális betegségekkel foglalkozó lemez hagyományápoló is egyben, merthogy elég régre nyúltak vissza inspirációért stílusok tekintetében – az újszerűség ezek egyedi kombinálásában rejlik. Jó érzékkel sikerült megtalálni az egyensúlyt a dallamok és a zúzda között, és még némi progresszivitást is beléjük hallhatunk, ha akarunk. Nálam ülnek.

Kotta

Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.primalfear.de
facebook.com/PrimalFearOfficial

Falak. No, nem olyanok, amilyeneket a magyar építőiparban egyes vállalkozók felhúznak, és a kilopott anyag, valamint elsumákolt munka hatására annyit érnek, mint kétballábas focistának a jobblábas cipő. Én azokról a zenei falakról beszélek, amiket a saját világukba rögzült együttesek húznak maguk köré, és amik tökéletes precizitással utasítják megteremtőiket: eddig és ne tovább!

A Primal Fear – valamint a NWOEHM csapatai, lásd és halld példaként a Sabatont, a Powerwolfot, a Battle Beastet, vagy Beast In Blackket – már évekkel ezelőtt rögzítette a maga határait, amiből két, az epikusabb irányba történő elmozdulási kísérletet leszámítva akkor sem akart kimozdulni – vagyis most –, mikor minden előjel nélkül olyan csapást szenvedtek el, mint a szomszédunkban folyó pusztító háború ádáz harcot vívó felei.

A hírt hallva – három tag is otthagyta a zenekart – különösen Alex Beyrodt távozásának negatív hatásaitól féltem, hiszen a gitáros nemcsak a hangszerének mestere, de a dalszerzésben is aktívan részt vett, ráadásul pályája során több stílusban is kipróbálta magát, így sok lábon álló tapasztalata (bocs a képzavarért) révén képes lett volna a Primal Fear világán jóval túlnyúlva adagolni a megszokottól eltérő zenei csemegéket.

A csapat igazi "kreatív igazgatója" azonban mégsem Beyrodt, hanem Matt Sinner, akit látszólag nem rázott meg különösen a két gitáros, valamint a dobos távozása, és egy "van másik" felkiáltással léptette elő a jó pár albummal ezelőttről amolyan "shadow post"-ban tevékenykedő Magnus Karlssont teljes értékű taggá: ezek után pedig már csak egy olyan, az együttes zenei világában otthonosan mozgó dobost kellett leakasztani, aki álmából felkelve is képes az indulók egyensémáit harciasra püfölni; a csere, André Hilgers múltját tekintve – és az új lemezt meghallgatva – pedig, bátran kijelenthetjük, tökéletesen sikerült.

S most egy kicsit térjünk vissza azokhoz az átkozott falakhoz: bevallom őszintén, bár a csapat lemezeiről én írtam az utóbbi időkben az ismertetőket, bőven adagolva a dicséretet, de visszatekintve a legutóbbi három-négy albumra, annyiban revideálnom kell a véleményemet, hogy a falak nem csak a zenekart szorították panelek közé, de az én szemem elől is eltakarták a nyilvánvaló tényt, vagyis a tulajdonképpeni biztonsági játékot. Ennek folyamodványaként akárhogyan is erőltetem az agyamat, nem tudnék olyan, meghatározó jellegű aspektust kiemelni, ami szétválasztaná az egyes etapokat: a jól bevált sémák szerepeltetése olyan masszává olvasztotta össze az albumokat, amiben minden alkotóelem felcserélhető egy másikkal, karakter nélküli létük pedig, jóllehet nem eredményez bukást – azért egy bizonyos színvonalat mindegyiken sikerült prezentálni –, egy idő után, ha nem is unalmat, de közönyt válthatnak ki a valamikori rajongóból.

Most azonban a változás úgy hatott az együttesre, mint vámpírra az új áldozat friss vére: a kivált tagok hiánya abszolút nem érezhető, sőt, a megszületett friss dalok, ha nem is döntik le, de megdöngetik kicsit azokat a bizonyos falakat. S miben leltem meg az újdonságokat? Elsősorban a dallamokban, amiket Scheepers a szokásos elánnal vagy érzékenységgel tolmácsol, és amelyek nem annyira darabosan, menetelős módon próbálják a szögletes kockát előre gurítani. Ezen a vonalon maradva pedig kijelenthető, hogy szinte minden dal potenciális sláger, hol szikárabban, hol epikusabb megközelítéssel, ráadásul a szólók tekintetében Karlsson régi fényében tündökölve csen egy kis neoklasszicizmust a dallamok közé. Hallgasd csak meg példaként a "Far Away" skálázásából kiterebélyesedő gitárdallamot, biztos vagyok benne, hogy a stílusban otthonosan mozgó Beyrodt sem csinálta volna jobban, az instrumentális "Hallucinations" pedig – ami szintén új elem a csapat világában – a maga "beborulós" kezdésével is a Vai/Satriani iskolát villantja meg, ez pedig eddig olyan távol állt a németektől, mint Trump-i empátia a mexikói emberektől.

Az epikus jelleget hangsúlyozza tovább a lassan építkező, de szinte Savatage-i hangulatpanorámává terebélyesedő "Eden" is, mondanom sem kell, hogy olyan gitármunkával, amitől könnybe lábadhat a brazil szappanoperák lelkes követőjének Leonsión és Samanthán edződött mindkét szeme.

A korai albumok szikár világát kedvelők persze nem biztos, hogy örülni fognak a viszonylagos sokszínűsödésnek, illetve a dallamok előretörésének, de én úgy gondolom, végre ismét sikerült a zenekarnak egy olyan palotát építeni, ahol, ha a falak szilárdan is állnak, van rajtuk olyan ajtó, amiből bátran átugorhatnak egy, akár meglepetésekkel is szolgáló új szobába.

Garael

Amorphis: Borderland (2025)

Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.amorphis.net
facebook.com/amorphis

Noha a skandináv metál nagy rajongója vagyok (és igen, a finnek is ide tartoznak), az Amorphist ritkán hallgatom, pedig minden tiszteletem az övék. 35 éve kitartanak a műfaj élmezőnyében és a "Borderland" már a 15. lemezük. Nyilván nem most másszák kreativitásuk csimborasszóit, de jól hallhatóan van még puskapor a hordóban. Utoljára 2018-ban írtam róluk. Közben történt egy producerváltás (a legendás Jens Bogrenről a nem kevésbé híres Jacob Hansenre), de ez max. annyiban befolyásolta őket, hogy ezúttal valamivel kevesebb a hörgés és még több a szintis hangulatteremtés.

Határozottan dallamosabb, puhább, simogatóbb (kimondom: slágeresebb) a megközelítés, és ez biztosan sokakat fog elidegeníteni (főleg az ősrajongók közül), de ez van, hosszú évek óta érzékelhetően ez a tendencia náluk. Nekem ez egyébként nagyon bejön, még ha a kb. 50 perces albumon vannak is gyöngébb pillanatok, és aligha hiszem, hogy valaha egy az egyben, elejétől végig újra fogom hallgatni. Ezen - álláspontom szerint - csak az tudna segíteni, ha végre fölvennének egy igazi húrnyűvőt, mert a szólók itt továbbra is - hogy is mondjam csak? - mellékszereplők. Ami engem illet, a Jens Bogrenes, harapósabb "Queen of Time" jobban ült, de ez is remek album.

Michael Schenker Group: Don't Sell Your Soul (2025)

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.michaelschenkerhimself.com
facebook.com/MichaelSchenkerRocks

Michael Schenker nemcsak gitározott az UFOban, de meggyőződésem, hogy maga is egy UFO. A faszi már betöltötte a hetvenet; ha az évtizedekig zabolátlanul dühöngő függőségeit vesszük alapul, emberi számítás szerint min. egy roncsnak kellene lennie. Ehhez képest (hál' Istennek!) föl-alá járkál a világban, intenzíven turnézik és valahogy - ennek mikéntje nagy talány előttem - még arra is talál időt, hogy új dalokat írjon.

A győri koncertet bakancslistás, ráadásul minden elemében hibátlan élményként tároltam el az emlékezetemben, ráadásul a hangzás is tökéletes volt. Ezért nem értem, hogy a lemezeken a ritmusszekció miért szól úgy, ahogy, de ez legyen az én egyéni problémám - és Michael Voss produceré, aki sajnos itt még középszerű énekével is borzolja a kedélyeimet (pl. Janey The Fox, Sign Of The Times). Biztos akad olyan, akinek bejön ez a sokénekes fölállás, de nekem jobban tetszene az egész, ha végig Erik Grönwall lenne a frontember. A "Don't Sell Your Soul" nem lesz klasszikus, de Schenker szólói hozzák a tőle megszokott színvonalat, és ezek a dalok élőben sokkal jobban fognak működni.

Big Big Train: Are We Nearly There Yet? - Live Around The World (2025)

Kiadó:
English Electric Rec

Honlapok:
www.bigbigtrain.com
bigbigtrain.bandcamp.com
facebook.com/groups/bigbigtrain

Nem állítom, hogy hiánypótló az anyag, főleg úgy, hogy még én - a blog nagy kukása - sem ismerem a teljes (és megjegyzem: dölyfös) diszkográfiát. A Big Big Train valahogy évtizedeken át szerényen megbújt a brit neo-prog bandák között, valahol a hátsó sorban, pedig a tavalyi, toplistás lemezükkel (The Likes Of Us) bebizonyították: simán az élbolyba tartoznak. Ez a dupla koncertlemez lényegében azért született, hogy ezt az albumot promózzák, hiszen egy az egyben el is játszák, "a szokásos és tanult módon". Nekem, aki a korábbi lemezeket alig-alig ismerem, éppen ezért inkább az anyag második fele érdekes, hiszen az általam nagyon kedvelt új énekes, Alberto Bravin interpretálásában hallhatjuk a régebbi számokat.

Az "Are We Nearly..." nem igazi koncertlemez, hiszen nem egyetlen föllépés anyagát halljuk, ráadásul a közönség jelenléte is óvatosan "meg van szűrve", azaz csak akkor halljuk őket, amikor a hangmérnök úgy gondolta, hogy az föltétlenül szükséges (jó, elismerem, ezek a bulik nem is a hatalmas őrjöngésekről és ovációkról szólnak). A két "korong" különböző koncertekről származó fölvételeket gyűjt össze, amelyeket a zenekar az Egyesült Királyságban, az USÁban, Kanadában, Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Norvégiában, Dániában tartott 2024/25-ös turnéi során, valamint portugáliai fesztiválföllépéseken és a Cruise To The Edge hajóúton adott elő. A lemez egyszerre lenyűgöző (hiszen az előadás színvonala elképesztően magas, sőt hibátlan) és izgalommentes, hiszen ez egy szigorúan komponált műfaj, az élő előadások nagyon kevéssé térnek el a soralbumokon szereplő változatoktól. Egy DVD-nek jobban örültem volna, de ettől még nagyon jó kis cucc ez, kár, hogy bazi drága és nehezen beszerezhető.

Tartuffe

Kiadó:
Phantom Recordings

Honlapok:
www.darwin.is
facebook.com/DarWinOoS

Ezt azért nem gondoltam volna! Megérkezett a "névtelenség" (pontosabban: álnév, ún. "moniker") mögé burkolózó izlandi gitáros/zeneszerző, DarWin új albuma. A 2018-as debütáció óta ez már az ötödik lemez, amire a legutóbbi etap (Five Steps On The Sun) után mindössze egyetlen évet kellett várni. Ezek után teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy nem egy kérészéletű projektről van szó, hanem egy stabil formációról (ha nem is a klasszikus értelemben vett együttesről).

DarWin zeneszerző és producer társa, Simon Phillips (Toto, Jeff Beck, The Who, Judas Priest, Tears for Fears) mellett (ők a keménymag) maradtak a régi "fegyvertársak": Matt Bissonette (aki itt kivételesen nem basszer, hanem énekes), Mohini Dey bőgős, Greg Howe gitáros és Derek Sherinian billentyűs. Most is akad egy "beugrós" Andrew Freeman énekes személyében (Loophole). Én mindenesetre Greg Howe szereplésének örülök legjobban, egyrészt mert régi kedvencem, aki gitárjátéka mellett szó szerint a személyiségét is kölcsönzi a muzsikának - annyira jellegzetes és meghatározó stílusú előadó -, másrészt jó őt ilyen - számára elég szokatlan - környezetben hallgatni.

Az előző lemezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy a dalok műfajilag kicsit egyenetlenek: "a hol metálba, hol jazzbe hajló prog-rock mellett akad szinte Toto-hangulatú pop rock nóta - persze brutál gitárszólókkal." Azt kell mondjam, hogy ez az album sokkal egységesebb, egyenletesebb, kiegyensúlyozottabb; most kifejezetten a Toto hangulatú szerzemények dominálnak. Ezt jelentősen fölerősíti Greg Bisonette vokális teljesítménye, illetve az aprólékosan kidolgozott vokálok, kórusok. Megjegyzem: igazából ez áll jól Bisonette-nek.

Nyilván mindenkit más fog meg egy olyan típusú, vastagon rétegzett zenében, mint amit a DarWin képvisel. Nekem - éppen a tökéletesen beállított arányok és a stiláris "letisztulás" miatt - eddig mind közül ez a legjobb DarWin produkció! Főleg azért esik jól hallgatni, mert a Tototól manapság aligha várhatunk új anyagot - nem mintha ez egy olcsó Toto-pótlék lenne, hiszen a hasonlóság mellett határozottan rendelkezik saját, önálló identitással. Ha engem kérdeztek, elsősorban Howe közreműködése dob rajta nagyot. Kiváló album! Ki tudja, lehet, hogy még a toplistára is fölkerül!

Tartuffe