Dionysos Rising

2022.jan.22.
Írta: Dionysos 1 komment

Edge Of Forever: Seminole (2022)

yyyy_15.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.edgeofforever.it
facebook.com/edgeofforeverband

És akkor most a változatosság kedvéért egy dallamos rock album a Frontierstól... Annyi szó esett már itt Alessandro Del Vecchióról, a nápolyi kiadó mindeneséről, üdvöskéjéről, jolly jokeréről, ügyeletes kedvencéről, házi zeneszerzőjéről, épp itt az ideje, hogy kiderítsük, milyen az, amikor nem másnak bértollnokkodik, hanem magának, magára szabva, saját kedvére szerez zenét. Őszintén szólva ez hamarabb is eszembe juthatott volna, hiszen Del Vecchio saját bandájának, az Edge Of Forevernek ez nem az első, hanem már ötödik (!) albuma.

Jelenleg Aldo Lonobile gitárosból (Secret Sphere, Archon Angel), Marco di Salvia dobosból (Hardline), Nik Mazzucconi bőgősből (Labyrinth) és Del Vecchióból, mint énekes/billentyűsből áll a csapat. Ez azért nagyon erős fölállás, európai szinten simán "all star" formáció, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Lonobile maga is termékeny dalszerző, újabban a Frontiers egyik kedvenc komponistájává avanzsált (lásd: Archon Angel, Sweet Oblivion). Ennek ellenére itt Lonobile nem rúgott labdába, hiszen az Edge Of Forever Del Vecchio szerelemgyermeke, egyszemélyes projektje, ahol a stúdiózenészek tetszés szerint lecserélhetők, behelyettesíthetők.

A szokásos promóciós szövegben persze Del Vecchio ódákat zeng arról, hogy muzsikustársai milyen sokat tettek hozzá a végeredményhez, ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy minden hangszeres részt gyakorlatilag hangról-hangra ő írt meg. A promó tele van önellentmondásokkal, barokkos túlzásokkal, szentimentális ömlengésekkel, de ehhez már hozzászoktunk, ettől el tudunk vonatkoztatni (kell is), végeredményben csak az számít, hogy mi szólal meg a hangfalakból, amikor megnyomjuk a lejátszás gombot.

Nem volt könnyű azonban elszakakadni a sok gúnyos megjegyzéstől, belém ívódott előítélettől, ami Del Vecchio - vigyázat, itt egy latin teológiai kifejezés következik! - már-már istenkáromlást súroló omnipraesentiája (mindenütt jelenvalósága) váltott ki bennem az évek során. Nem lehet vitatni, hogy termékeny zeneszerző, amolyan zenei kaméleon, aki szinte bárki bőrébe bele tud bújni, itt viszont bebizonyítja, hogy egyébként nemcsak a hangszereit kezeli kiválóan, de a hangszálait is. A dalszerzésben is érezni, hogy itt a szoksásosnál kevesebb megkötöttséggel és több szívvel dolgozott.

A "Seminole", amely egy floridai indián (bocs, mielőtt az eltörléskultúra áldozatává válok: bennszülött amerikai) törzsről kapta nevét, tetszetős keveréke a Journey-féle jellegzetesen amerikai AOR-nak, a Hardline-típusú hiperdallamos hard rocknak és a '70-es évek néhány kultikus bandájának, mint pl. a Dio-érás Rainbownak és - főleg az "indiános" téma miatt - a Kansasnek (minusz a hegedű). Férfiasan bevallom, bizony beragadtak a lejátszómba az olyan nóták, mint a "Get Up On Your Feet Again", "The Other Side Of Pain", "Shift The Paradigm", de főleg az erősen Rainbow által ihletett "Wrong Dimension" (ez talán az album fénypontja), illetve az "Our Battle Rages On". A végére még egy meglepi is jutott: a négy részre szedett, összesen 11 perces címadó.

Basszus, ez egy kimondottan jó lemez! Ha nem is vált hősömmé ez a hobbit termetű talján, azért innentől kezdve egy kicsit nagyobb respektre számíthat nálam.

Tartuffe

2022.jan.22.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

The Ferrymen: One More River To Cross (2019)

yyy_74.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

Szokás szerint nagyon nehezen és lassan indult be az év, már-már azt hittük, a blogon nem lesz érdemi bejegyzés a hónapban. Szerencsére durván megszórt minket hallgatnivalóval a Frontiers Kiadó, rájuk mindig lehet számítani - még akkor is, ha a mennyiség olykor a minőség rovására megy. Ez utóbbi kijelentés akár a mottója is lehetne szegény Magnus Karlsson karrierjének. Ha nem is voltak minden tekintetben tökéletesek, egy ideig határozottan élményszámba mentek a svéd multiinstrumentalista/zeneszerző kiadványai - bármilyen néven, bármilyen előadó vagy projekt égisze alatt jelentek is meg.

A The Ferrymen immáron a sokadik olyan mesterségesen összerakott társulat, amit a nápolyi kiadó azért toborzott, hogy az utolsó bőrt is lenyúzza egy olyan - egyébként fantasztikusan tehetséges - muzsikusról, aki évek óta a kimerültség jeleit mutatja. Nyilván van egy szint, ami alá Karlsson nem fog, mert nem tud menni. Igénytelen, hallgathatatlan fosokat nem várhatunk tőle, termékeiben (mert ezek azok) mindig lesz valami tetszetős, valami jól elkapott, valami minőségi (ha más nem, a szólói). Éppen ez benne a dühítő, mert nem lehet leszólni a cuccot, lesajnálni a közreműködő zenészeket anélkül, hogy a kritikus ne csinálna hülyét magából - miközben az X-edik lelkiismeretes hallgatás után sem emelkedik ki vagy marad meg semmi a dalokból.

Itt van megint - a komposoktól immár harmadjára - közel hatvan perc muzsika, ami technikailag kikezdhetetlen, de tökéletesen sablonos, jellegtelen tucattermék. Tipikus Frontiers hangzás (főleg, ami a dobokat illeti), ezerszer hallott Karlsson dallamok, a kifulladóban lévő műfaj egyezményes határait maximálisan tiszteletben tartó biztonsági játék. Épp valami ilyesmit gondolhatott az az amerikai tizenéves, aki a '90-es évek elején meglátta az MTV-n a milliomodik tupírozott hajú, cicanadrágos boybandet.

Talán nem is a ferrymen (komposok) a legjobb kifejezés erre a bandára, találóbb lenne az everymen (jelentéktelen, szürke emberek). Mondom ezt úgy, hogy egyenként a maga nemében mindegyik muzsikus kiemelt, sztár státuszt képvisel a rockzene világában. Lehet, hogy ezért nagyon ki fogok kapni, de úgy érzem, itt már nem csak a kicsit megfáradt Karlsson a ludas. Itt van például Mike Terrana: megszámlálhatatlanul sok lemezen játszott már, technikailag kifogástalan, még sincs saját stílusa vagy hangzása - kicsit olyan, mint Mike Mangini (Dream Theater). Nemkülönben a manapság sokat foglalkoztatott és tagadhatatlanul tehetséges Ronnie Romero: érezni benne a hihetetlen erőt, a nagy elődök (főleg Dio) iránti tiszteletet, de nekem hiányzik a hangjából valami mélység, valami emberi melegség, ami például - akárhogy igyekezett is gonoszkodni - mindig ott bujkált Dio torkában.

Ne tévesszen meg senkit a negatívra sikerült hangvétel, nem kívánok senkit sem elijeszteni attól, hogy a komposokkal még egy folyót átszeljen. Uccu neki! Rosszul nem jár, nem fogja úgy érezni, hogy meglopták, de tartok tőle, hogy igazán maradandó emlékeket sem fog vele szerezni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.jan.22.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

In Memoriam Meat Loaf (1947-2022)

yy_33.jpg

Sajnos folyamatosan bővül a veszteséglista... Szegény Meat Loaf (becsületes polgári nevén Marvin Lee Aday) kevesebb mint egy évvel élte túl a vele pontosan egykorú zeneszerző/producer barátját, hangos sikereinek kovácsát, Jim Steinmant (1947-2021). Nem kétséges, hogy Meat Loaf sokoldalú tehetség, igazi művész volt, bár úgy tapasztalom, zenészként meglehetősen megosztó volt. Sokan fárasztónak és túl dagályosnak tartották a szinte csak színpadias jellegű, hosszú dalokban gondolkodó énekest. Az "I Would Do Anything For Love (But I Won't Do That)" slágerét magam sem tudom már végighallgatni. Ha meghallom, pontosan értem, hogy egyesek mit nem szerettek benne.

yyyyyyy_2.jpg

Ugyanakkor a mellékelt képen látható két koncertfilmet ("Bat Out of Hell: Live With The Melbourne Symphony Orchestra" - 2004 és "3 Bats Live" - 2007) bátran ajánlom mindenkinek! Hihetetlen, mennyire maximalista volt, egészen elképesztő fanatizmussal és munkabírással tolja le a két és fél órát koncertenként. A kísérő zenekart és énekeseket pedig nem lehet elégszer hallani. Hihetetlen muzikalitás és végtelen profizmus, igazi, nagybetűs ROCK SHOW, amelyből sajnos egyre kevesebb lesz, ahogy telik az idő és változik a (zenei) világ.

Egy igazi egyéniség távozott közülünk, az utolsó rocksztárok egyike. Isten veled, Fasírt!

Túrisas

2022.jan.21.
Írta: Dionysos 2 komment

Giant: Shifting Time (2022)

yyyyyy.jpeg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/GiantRockBand

Elképzelhető, hogy az olvasók jobban jártak volna, ha ezt a recenziót Túrisas haversrác/kolléga/egykori diáktárs írja, hiszen egyrészt tavaly márciusban ő posztolt a Giant grunge által csúnyán elkaszált klasszikusáról (Time To Burn, 1992) az "elfeledett jeles mesterremekek" rovatban, másrészt nincs egy hete, hogy arról értekezett: bármit is gondoljunk a grunge rocktörténelemben betöltött szerepéről általában, az tagadhatatlan, hogy nagyszerű zenészek/dalszerzők ígéretes karrierjének tömkelegét törte derékba. Ilyen vétlen és többre érdemes áldozat volt a Huff testvérek által alapított Giant is, amely mindössze kettő - ma már klasszikusnak számító - album után úgy hullott alá a szárnyalásból, mint a 20 gramm sörétet nyelt réce vadászidényben.

Azon már meg sem lepődtünk, hogy a Frontiers-tulajdonos Perugino unszolására a Giant reaktiválta magát, jóllehet a kivételesen tehetséges gitáros/énekes/dalszerző Dann Huff produceri és családi elfoglaltságai miatt már nem vett részt személyesen a "föltámadásban". A "III" (2001) és a "Promise Land" (2010) dalai közül azért sokat Dann Huff és egy másik legendás dalszerző/producer, Mark Spiro rakott össze. Ennek ellenére az újraalakult Giant nem jutott el az áttörésig; 10 évente egy lemez nem túl intenzív tempó, és az sem segített, hogy Dann Huff frontemberként, technikás hangszeresként nehezen (vagy egyáltalán nem) pótolható. Pedig a mikrofon mögé Terry Brock (Strangeways, Seventh Key) állt be, a szólógitárt pedig a több mint kompetens John Roth (Winger, Starship featuring Mickey Thomas, Jimi Jamison) kezelte. Némi érdekesség: a Giant hosszú téli álmát Brock és Roth egy egész jól sikerült közös projekttel vezette le, ami ugyancsak a Frontiersnál jelent meg 2016-ban.

A folytonosságot tehát David Huff dobos és Mike Brignardello basszusgitáros képviseli a bandában, akiket ezúttal is John Roth kísér a gitáron, viszont az énekes poszton változás történt, Terry Brock helyére Kent Hilli érkezett a Perfect Planből. Hilli nagyon tehetséges AOR/hard rock dalnok, aki ráadásul a dalszerzésből is kiveszi a részét - ha kell. Hát most nem kérdés, hogy kell, mivel Dann Huff és Mark Spiro nem igazán vettek részt a vállalkozásban, Dann Huff egyedül egy gitárszólót vállalt a "Never Die Young" című dalban. Az így keletkezett űrt a Frontiers ki mással is próbálta volna meg betölteni, mint Alessandro Del Vecchióval, aki nemcsak házi dalszerzőként, de vokalistaként, billentyűsként és társproducerként is részt vett a munkálatokban.

Mondanom sem kell, hogy így, ebben a formában ez a Giant már nem az a Giant. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lemezen nincsenek kifejezetten jó nóták, főleg az első felén. Azért nagyon meglettem volna a lírák (It's Not Over, Anna Lee) és a Frontiers-féle tucattermékek (pl. The Price Of Love) nélkül. A lemezt záró ballada (I Walk Alone) viszont kellemes meglepetés: amolyan fülbemászó, libabőrös, Journey-féle darab. Nem rossz, nem rossz, ha féláron látom, úgy megveszem, mint a pinty...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.jan.21.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Lalu: Paint The Sky (2022)

yyy_73.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/vivienlalu

Nem kétséges, hogy az év egyik legjobban várt kiadványa Vivien Lalu új albuma. A francia billentyűs nem kényeztet bennünket nagyon, nagyjából nyolc évente lep meg minket egy-egy szólólemezzel (Oniric Metal – 2005, Atomic Ark – 2013), hacsak nem számoljuk ide eddigi csúcsteljesítményét, a Shadrane név alatt kiadott remek portékát (Temporal – 2008). Azoknak, akik nem igazán tudják hova tenni a Vivien Lalu nevet, szolgálok még egy haszontalannak tűnő – bár nem föltétlen jelentéktelen – információval. Lalu bámulatos muzikalitásának családi gyökerei vannak; szülei, Michel és Noelle egy Polène nevű formáció élén a '70-es évek francia progresszív rock színterének (nemzeti szinten) ünnepelt figurái voltak.

Nyolc év alatt sok minden történik, az ember (hacsak nem Lemmy Kilmisternek vagy Yngwie Malmsteenak hívják) sokat változik. Ami elsőre föltűnik az, hogy Lalut, aki korábban a Lion Musicnál és a Sensory Recordsnál jelentette meg anyagait, leszerződtette a Frontiers, ezzel is bővítve a nápolyi istálló egyre jelentősebb progos tenyészetét. De ennél fontosabb, hogy Lalu sokat érett (nem tudom, hogy ez-e a helyes kifejezés) zeneileg. Határozottan változatosabb, mélyebb merítésű lett a muzsika, már-már az a benyomása az embernek, hogy nem is annyira progresszív metál, mint inkább eklektikus art rock/fúziós dalcsokrot hallgat, amelyben a korábbiakhoz képest kiváltképp fölerősödtek a '70-es évek progresszív mestereinek, főleg a Yesnek hatásai.

Lalu egy interjúban azt nyilatkozta, hogy kísérletezni akart egy modern metálos Yes hangzással. A Yes áthallásokat hihetetlenül fölerősíti Damian Wilson (Threshold, Headspace, Arena) hangja, aki most először kölcsönözte jellegzetes orgánumát Lalu kiadványnak, hiszen a korábbi két lemezen a német Tomorrow's Eve-ből ismert Martin LeMar énekelt, a Shadrane albumon pedig Göran Edman (Malmsteen, Karmakanic stb.), illetve Henrik Båth (Harmony, DarkWater) és Björn Jansson (Tears Of Anger). Az erőből bömbölő LeMarhoz képest nem is lehetne kontrasztosabb Wilson tiszta, magas, légies éneke, de ettől függetlenül is érezhetően végig ott kísért a nagy progos elődök szelleme. Míg a "Won't Rest…" egy metál hormonokkal bőségesen injektált Yes szerzeménynek tűnik, a "Lost In Conversation" például akár a Rush "Roll The Bones" albumáról is származhatna.

Nem mehetünk el amellett, hogy milyen illusztris muzsikusokat sikerült megnyerni a lemez fölvételeihez. Már a Shadrane albumon is nyálcsorgató volt a stáblista, de itt ezt még sikerült fokozni, bővíteni. Mielőtt fölsorolom a vendégzenészeket, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy az előttem eleddig ismeretlen Jelly Cardarelli (mint kiderült, ő játszott az Adagio legutóbbi lemezén) egészen brutális, éppolyan fifikásan és intenzíven püföli a dobokat, mint elődje, Virgil Donati. Szóval a neves munkatársak: Alex Argento, Gary Wehrkamp, Jens Johansson, Jordan Rudess, Marco Sfogli, Simon Phillips, Simone Mularoni, Steve Walsh, Tony Franklin, Alessandro Del Vecchio és Vikram Shankar. Bár szeretem Wilson orgánumát, azért jól esett volna néha egy-két vendéghang (jó értelemben!). Határozottan üdítő Steve Walsh (Kansas) szereplése a címadóban, elfért volna még mellé egy "ellenpont", mondjuk a Shadrane albumon is közreműködő érdes torkú Björn Jansson.

A "Paint The Sky" nem tartozik a habkönnyű hallgatnivalók közé; nem fog aratni sem a kereskedelmi rádiókban, sem a mainstream rock/metálra ráizgult kritikai weboldalakon. Egészen fantasztikusan, fület gyönyörködtetően szól ugyan, de nagyívű, ragadós dallamok hiányában alig-alig van mibe kapaszkodni. Nem sportarénákba, rosszul megvilágított kocsmákba való zene ez, hanem olyan gourmet cucc, amely leginkább a Müpában találhatna otthonra, mondjuk egy Larry Carlton és egy Bartók emlékkoncert között. A "Standing At The Gates Of Hell" és a címadó bónuszként szerepeltetett instrumentális változata (egészen más zenészekkel!) már inkább jazz fúzió. Itt még tágabbra nyílik az a bizonyos olló a könnyen kiszámítható, irányítható közízlés és a fizikai hanghordozókat vallásos buzgalommal gyűjtő "kockák" között.

Már most, január közepén ki merem jelenteni, hogy a "Paint The Sky" az idei esztendő egyik legfontosabb progos megjelenése, még akkor is, ha nem fogom rongyosra hallgatni. Gyanítom, hogy olyan muzsika ez, aminek meg kell lennie a zenei "könyvtárban", de csak ritkán izgul rá az ember. Majd elválik…

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.jan.17.
Írta: Dionysos 5 komment

Trutyi-e a Grunge? (vitairat)

20220117_220850.jpg

Tartuffe barátom ezen az oldalon minden lehetőséget megragad, hogy egyértelművé tegye: a '90-es évek zenei közízlését alapjaiban megváltoztató kereskedelmileg irányított vagy manipulált zeneipari (ellen)forradalom nem volt egyértelműen pozitív jelenség, sőt éppen olyan pusztító energiákat elszabadító, korszakos értékeket tagadó, szélsőségektől hemzsegő fejlemény (is) volt, mint minden forradalom. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a műfaj emblematikus figurája, Kurt Cobain (Nirvana) kiábrándultságát, kiégését többek között éppen az a felismerés fűtötte, hogy "mozgalmukat" éppúgy bedarálta a lelketlenül profitorientált zeneipar, mint a lánglelkű fiatal muzsikusok minden korábbi nemzedékét. A "nomen est omen" elvből kiindulva, Tartuffe kolléga következetesen azzal "trutyizza" le a stílust, hogy szó szerint ez a legszabatosabb magyar fordítása a zsánert először felkaroló Seattle-i kiadó (Sub Pop) által kitalált és népszerűsített angol "grunge" elnevezésének. Én most – felvállalván az ezzel együtt járó felelősséget – azt próbálom igazolni, hogy nem csupán ízlésbeli – tehát érdemi vitára alkalmatlan – különbségek vannak e kérdéskörben, de tényszerű és fájdalmas értékrombolás is bekövetkezett.

Az USA a '80-as években lubickolt a Reagan adminisztráció által fémjelzett gazdasági konjunktúrában – na meg a kokaintól fűtött bulimámorban! –, így az idős Bush második elnöksége alatt és Clinton beiktatása után fokozatosan mélyülő recesszió az amerikai néplelket és általában véve a közhangulatot gyorsan a padlóra küldte. A zeneipar csúcsra járatta, végletekig kihasználta, sőt önmaga karikatúrájává silányította a '80-as években mainstreambe emelt rockzenét, de alapvetően a rohamosan romló gazdasági és szociológiai folyamatok szolgálnak arra magyarázatul, hogy a Sunset Strip flitteres csillogása hirtelen miért tűnt olyan hamisnak, a való élethez képest olyan kiábrándítóan disszonánsnak. A mai szemmel tényleg nagyon röhejes csili-vili, műanyag, a férfiatlan külső ellenére is betegesen nőfaló világ, valamint a nehezen boldoguló, családi és munkahelyi nehézségekkel küzdő amerikai melós lepattant szuterénben nevelt gyerekének életérzése nem sok ponton találkozott. (Megjegyzem, a sokmilliós lemezeladások ekkor sem parancsszóra történtek, azaz szabad akaratukból vásárolták a melósok is, tehát nem ördögtől való a létező társadalmi okok mellett a zeneipar mindenhatóságáról is beszélni.) De ettől függetlenül fogadjuk el, hogy a grunge megjelenésének, az ösztönös Nirvana dalok befogadásának termékeny talajt jelentett az átlagos, zsíros hajú amerikai fiatal kamasz háborgó lelke. Ezekkel a dalokkal tudott még inkább azonosulni, együtt érezni és őszintén lázadni, a White Lion "Little Fighter"-jével már nem. Azt legfeljebb szívesen hallgatta és bömböltette a kocsiban, legalábbis addig, amíg teljesen ciki nem lett és nem röhögték ki a haverok. Akárhogy is, a grunge forradalom volt, és megkerülhetetlen zenetörténeti tényezővé vált, melynek számos eleme átöröklődött, és egy rockzenei szintézisben a mai napig a kortárs rockzene integráns, de már egyáltalán nem meghatározó stílusjegye.

Van azonban párhuzamosan egy ennél lényegesen fontosabb zeneművészeti történés, amiről viszont ritkán vagy egyáltalán nem esik szó, vagy ha igen, elnagyoltan, abban a tömör megfogalmazásban, hogy a grunge kiszorította a zenéből a gitárszólókat. Ez kétségkívül igaz, de a lényeget figyelmen kívül hagyó leegyszerűsítés, a károkozás ennél összetettebb.

Eddie Van Halen és Yngwie volt a két utolsó igazi gitárhős. A gitárhős itt abban az értelemben értendő, hogy nem valami meglévőt fejlesztettek tökéletesre és formáltak a saját képükre (pl. Steve Vai), hanem ők teremtettek: létrehoztak valami újat. EVH technikai trükkjeinek (whammy, tapping) és Yngwie hegedűsöket idéző megszólalásának és arpeggio futamainak nem volt előzménye. A két elementáris hatás gitárosok tömegét fordította a hangszer és zeneelmélet mélyebb megismerése felé, melynek köszönhetően a '80-as évek második felében olyan lemezek jelentek meg, amelyek a mai napig hivatkozási alapnak számítanak a rockgitározásban.

Ezek a lemezek ugyanakkor bizonyos értelemben alapvetően eltértek még a két stílusteremtő zenei gondolkodásmódjától is. Az új elem pedig a megkomponáltság és klasszikus zenei forma lett az instrumentális gitárzenén keresztül. A gitárművészet soha nem látott magasságokba jutott. A gitár addig alapvetően a rock és blues stílus jellemző hangszereként, főként improvizáló hangszer volt. Még a Jon Lord által partitúrában megírt, azaz kötött formában előadandó "Concerto For Group and Orchestra” (1969) zeneműben is jórészt szabad kezet kap a gitár, Blackmore hosszú szólója meglehetősen improvizatív. De a virtuóz instrumentális gitárzene (shred) alfájaként jegyzett első Yngwie lemez is hagy teret a rögtönzésnek, hiszen maga Malmsteen sem játssza kétszer egyformán a dalokat. Ez természetesen nem baj, ettől se nem több, se nem kevesebb a zene, mindössze arról van szó, hogy megjelenik párhuzamosan egy új felfogás és érték, egy más típusú, a klasszikus zenére jellemző gondolkodásmód a rockgitárosok részéről.

alpine.jpgmoore.jpgbecker.jpgtafolla.jpg

 

 

 

 

Vinnie Moore: Mind's Eye (1987), Tony MacAlpine: Edge Of Insanity (1986), Jason Becker: Perpetual Burn (1988) lemezei nem kizárólag stílusukban neoklasszikus anyagok, de olyan értelemben is, hogy ezekben a dalokban nincs helye improvizációnak, a legelső hangtól az utolsóig megkomponált, nem megváltoztatható művek, amelyeket a mai napig a lemezen megjelenthez híven adnak elő a szerzők vagy az azokat műsorukra tűző művészek. Ennek az új zenei gondolkodásmódnak a nagyon színvonalas, de már akár "örökzöldként" is értékelhető klasszikusai éppen csak megjelentek, elindítva egy nagyon biztató és friss zenei megújulást, amikor jött az amerikai melós elidegenedett kamasz gyermeke és az ő háborgó lelke, amely nem szomjazta ezt a fajta zenei frissességet. Persze az is igaz, hogy itt már a zenei szofisztikációnak egy olyan szintje jelent meg, amely határozottan a jazz és klasszikus zene magaskultúrája felé mozdult el, s mint ilyen, a tömegeket már nem tudta úgy motiválni, egyeseket pedig már nem annyira elkápráztatott, hanem inkább irritált. A helyzetet súlyosbította, hogy a zsírosabb profit érdekében hathatós zeneipari támogatással tudatosan bedöntötték a korábban jól tejelő, de újabban pénzügyileg egyre kevésbé sikeres "régi stílust", illetve ellehetetlenítették azokat, akiket talán nagyon szívesen megismertünk volna művészi kiteljesedésükben. Pl. a kevésbé ismert Joey Tafolla: "Out Of The Sun" (1987) lemezén még Paul Gilbert és MacAlpine is közreműködött. A neoklasszikus instrumentális mozgalom éppen csak kibontakozóban, megerősödőben volt, olyan lendülettel és minőségben, amiből egyszerűen nem következett a természetes úton történő kifulladás. Az ismertebb előadók persze nem tűntek el, de ha jelentek is meg lemezeik az évtized fordulóján, azok már ismét inkább blues-alapú anyagok voltak, noha szerencsére sokuknál megmaradt a kötött forma, pl. Satriani, Vai, akik népszerűségüket megtartva tudták megőrizni kompozícióikban ezt a komponista attitűdöt. 

Ha erőltetnénk a hegeliánus gondolkodásmódot, talán zárhatnánk azzal, hogy minden jó, ahogy történt, hiszen tézis (itt: klasszikus zenei gondolkodásmód és hangszeres játék) és antitézis (itt: mindezeknek tagadása) után létrejött a szintézis, ahol a Sunset Strip sarától, annak minden hamis csillogásától, felesleges sallangtól mentes '90-es évek bontogatta szárnyait, ahová azért az "érték" is megérkezett. Biztos létezik emellett is jól érvelő vélemény, mi azonban éppen azért írtuk ezt a cikket, hogy megerősítsük: ha tudunk is felhozni ellenpéldákat és magunk is örömmel nyugtáztuk, hogy a pántlikás, csillogó, flitteres outfit a múlté, a zenei értékvesztés mértéke helyrehozhatatlan károkat okozott, számos, soha meg nem jelenő (neoklasszikus) lemezt és kiváló komponista-hangszerest temetett maga alá a trutyi.

Túrisas/Tartuffe

Címkék: elmélkedések
2022.jan.16.
Írta: Kotta Szólj hozzá!

Bo Burnham: Inside (2021)

inside.jpgRendhagyó ajánlás következik, mentségemre legyen mondva, zenés darabról van szó (melynek dalai külön is megjelentek). Magam sem gondoltam ugyanis, hogy a tavalyi év egyik legjobb filmjét egy komikus által – egyes egyedül – előadott dalocskák és monológok laza gyűjteménye szolgáltatja majd. És ha azon lehet is vita, hogy ez az opusz kiérdemli-e abszolút értékben az év mozija címet, a felől semmi kétség, hogy az év meglepetését és az eddig készült legfaszább kordokumentumot látják azok, akik rászánják magukat a megtekintésére. (A Netflixen látható amúgy magyar felirattal.)

Burnham amolyan influenszer-féle, youtube-on kezdte a pályafutását vicces-zenés klipekkel, majd sztendáposként folytatta a karrierjét. 2016 óta mégsem lépett színpadra, nem tudta ugyanis jól kezelni az élő fellépésekkel járó stresszt (ezt maga mondja el itt). Azóta színészként és rendezőként is debütált – korántsem tehetségtelen próbálkozások ezek sem. Ez az egyszemélyes musical/stand-up keverék a pandémia alatt született, egyetlen szobában felvéve – írta, rendezte, zenéjét szerezte, operatőr és színész: a főhős maga.

A cím (Bent/Belül) tökéletes: bezárva egy szobába több, mint egy évig. Mégis sokkal több ez egy puszta COVID reflexiónál, mert nem csak Bo Burnham stúdiószobájába enged bepillantást, hanem a művész gondolataiba és legmélyebb érzelmeibe, félelmeibe, traumáiba, azaz a szívének, lelkének a kellős közepébe. És ezen keresztül a harminc körüli korosztály életérzésébe, frusztrációiba, életmódjába. Mesterfokon űzött öniróniával tálalva mindez.

A befogadói élmény folyamatos hullámvasút, hol fent vagy, hol lent. Az egyik pillanatban ledőlsz a székről, annyira kell röhögnöd a fiatal felnőttek életmódját kifigurázó hihetetlenül kreatív szkeccsektől, néhány másodperccel később már szégyenled magad, hogy az előbb nevettél, mert Burnham fejbe baszarint a ténnyel, hogy ezek a fiatalok mennyire elveszettek és milyen nyomorúságosan érzik magukat ebben a rohadt világban.

Van persze egy átfogó íve is a dramaturgiának: az idő (nem csak a játék-, hanem a bezártságé is) előre haladtával egyre komorabbá válik a hangvétel. Burnham gyakorlatilag a szemünk előtt roppan össze. Ami az elején még lehetőségeket is magában hordozó kellemetlenségnek tűnt (ti. a pandémia és az ebből következő magunkba zárkózás), az egyre nyomasztóbbá, végül elviselhetetlenné válik.

Korunk visszásságairól készült mostanában néhány hype-olt film, ami nagyot ment az értelmiségi fiatalok/felnőttek körében - legutóbb a Nézz fel!, előtte a Facebook és a social media visszásságairól leplet lerántó Társadalmi dilemma. Azokat is meg lehet nézni, de hogy negyed annyira sem fognak megérinteni, mint az „Inside”, az tuti. Azokkal szemben ugyanis ez színtiszta művészet, nem szájbarágás. Márpedig a világot sosem az értelem, hanem az érzelmek mozdították előre.

ui. Burnham nem mellesleg zeneszerzőnek sem utolsó. A műben elhangzó dalok – bár popról és nem rockról van szó – kifejezetten kellemesek. Egyik-másik – annak ellenére, hogy a hangsúly nyilván itt a szövegeken van - világsláger lehetne, ha valamelyik éppen most sztár adná elő őket.

Kotta

Címkék: filmkritika
2022.jan.12.
Írta: Dionysos 1 komment

Joe Bonamassa: Live At Rockpalast DVD (2006)

bonamassa.jpg

Kiadó:
Provogue

Honlapok:
www.jbonamassa.com
facebook.com/JoeBonamassa

Hát igen, ahogy azt sejteni lehetett, egyre kevésbé leszek én itt naprakész, kevés újdonságot várok, még kevesebb nyűgöz le annyira, hogy írjak is róla. Viszont az újszülöttnek minden vicc új, márpedig ez a Joe fiú engem nagyon megtréfált. A közelmúltig nem volt olyan blues-diskurzus, ahol nem kotyogtam közbe (kéretlenül is), hogy én bizony értetlenül állok a hype előtt, mert az egy dolog, hogy a mindig elvágólag belőtt outfit nagyon nem blues, de a teljesen steril, tökéletességig megkomponált, előadott, patikamérlegen kiszámolt, kristálytisztán megszólaló dalok és gitárjáték sem az. Sehol az a nyers, mosdatlan, koszos, törvényszegő (képletesen és szó szerint is) attitűd, ami Eric Gales sajátja és amitől hiteles lesz ez a fajta életérzés és muzsika. Aztán valahogy mégis egyre közelebb kerültünk egymáshoz, merthogy azt egy pillanatig sem tagadtam, hogy minőségi szórakoztatást nyújtanak a Bonamassa anyagok. Év végére pedig leomlottak a falak, annyira megbarátkoztunk, hogy az év végi listámra is felkerült az új lemeze.

Bonamassa "titka", hogy a technikai tökéletessége mellett zseniális dalszerző, aki bizony legalább olyan barátságot ápol a hard rockkal, funkyval és jazz-zel, mint a blues-zal. Hihetetlenül tőkeerős és profi marketing/menedzsment áll mögötte, a legtöbb koncertjét megjelenteti kép- és hanganyagként, ezek szinte mindegyike csodálatos helyszíneken (pl. Red Rocks) vagy a világ legnagyobb, leghíresebb koncerttermeiben került rögzítésre. Ráadásul Bonamassa nem "tízdalos" előadó, nincsenek mindenáron kötelező slágerei, tehát úgy tudja a setlistet összeállítani, hogy ne legyenek önismétlőek a koncertfelvételek.

A "Live At Rockpalast" a pályája elején éppen kibontakozó (félhosszúhajú!) Bonamassát mutatja, s mint ilyen, igazi csemege, hiszen nincs itt abból semmi, ami most igazán jellemzi a kiadványait. Nincsenek vokalisták, fúvósok, billentyűsök, nincs nagy koncertterem, nincs belőtt séró, kifogástalan öltöny, élre vasalt megjelenés. Van egy dobos (Kenny Kramme), egy brutálisan jó, virtuóz módon játszó bőgős (Eric Czar) és a sikerre éhes Joe, aki itt végképp meggyőz arról, hogy mindent, de mindent tud a hangszerről. Nyoma sincs annak a professzionális, de kicsit mégiscsak steril bluesgitározásnak sem, ami miatt idegenkedtem tőle. Dög van, magas hőfokon robbanásközeli energiaszint és minden pillanatában hiteles blues-rock. Horzsol, karmol a trió, ahogy kell, a koncert végére szinte a padlót is felszedik így hárman. Óriási koncertélmény, bár alapvetően klubkoncertet látunk, a kameramunka és kép kiváló, ahogy a sound is.

Vigyázó szemetek legott Bonamassára vessétek, ha már én sokáig ilyen hülye voltam!

Túrisas

Címkék: dvd
2021.dec.29.
Írta: Dionysos 7 komment

Hol vagy, Tesó? – Földolgozhatatlan veszteségek a rockzenében

Az idén fájdalmasan sok érzékeny veszteség érte a rockzene hazai és nemzetközi élbolyát. De nemcsak a halál csontos, fagyos keze ragad el tőlünk nagyszerű muzsikusokat, léteznek ún. karrierhalálok is: betegség, anyagi problémák, kiábrándultság és még sok más hasonló okozhatja azt, hogy bizonyos emberek, egyébként nagyszerű "harcosok" egyszerűen eltűnnek az arénából. Van pár örökbecsű kedvencem, akiknek hosszú évek óta csak bottal ütjük a nyomát, pedig zenei örökítőanyaguk akár évtizedek múltán is kimutatható a műfajban – de az én tudatomban egészen biztosan élénken él még az emlékezetük.

Marko Waara

tunnelvision.jpg

Az első ilyen név nem sokaknak lesz ismerős, pedig én minden egyes daláért rajongok. Marko Waara az általam folyamatosan ajnározott finn progresszív csapat, a TunnelVision (While The World Awaits, Tomorrow) énekese és fő dalszerzője volt, akinek furcsa, Ozzyra emlékeztető hangja és semmivel össze nem keverhető dallamérzéke rettenetesen hiányzik. Annak idején néhány Warmen (ITT és ITT) albumon is föltűnt egy-két nóta erejéig, de azóta sajnos teljes a csönd. Egy TunnelVision reunion hírére tuti, hogy kiugrana a szívem a helyéből…

Richard Andersson

andersson_1.jpg

Sokan súlytalan zenei kaméleonnak, amolyan billentyűs Yngwie-wannabe-nek tartották, pedig baromi sok jó lemezt készített különböző formációkkal: Majestic, Time Requiem, Space Oddyssey. 2006 óta nem jelentkezett saját anyaggal. Vállalt ugyan epizódszerepeket itt-ott (pl. Silver Seraph, Karmakanic, Evil Masquerade stb.), de utoljára Srdjan Brankovic 2008-as Expedition Delta lemezével kapcsolatban hallhattunk róla. Lehet, hogy rajtam kívül világszinten max. pár száz ember lenne rá kíváncsi, azért én mégis nagyon örülnék egy új lemeznek, mondjuk Jorn Landéval a mikrofon mögött…

Goncalo Pereira

pereira.jpg

Őt sem ismerik sokan, még talán hazájában, Portugáliában sem. Amennyire meg tudom ítélni, rajtam kívül nem is reklámozta őt senki Magyarországon. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy jelentéktelen figura vagy középszerű muzsikus lenne. Lemezei az instrumentális gitárzene igazi gyöngyszemei, melyek simán odatehetők Satriani, Vai, MacAlpine legjobb albumai mellé. 2013-ben tűnt el nyomtalanul Liszabon utcáin – na, nem szó szerint; állítólag tanít, hangmérnökösödik, ilyesmi. Egy új lemez a csillagok közé repítene…

Vito Bratta

bratta.jpg

Ez már régi sztori, és sokan, sokszor írtak róla. A White Lion gyermekkorom meghatározó élményei közé tartozik, többek között nekik köszönhető a rockzene felé való végleges és megingathatatlan elköteleződésem. Ha a "Little Fighter" vagy a "Wait" szólóját meghallom, a mai napig mintha áramütés érne, a hideg szaladgál le-föl a gerincoszlopomon. A zeneipar okozta csömör, szülei évekig tartó, lelkiismeretes ápolása, valamint egy csuklósérülés a biznisz egyik legbriliánsabb gitárosát vették el tőlünk. Fölmérhetetlen veszteség…

Tartuffe

2021.dec.28.
Írta: Kotta 21 komment

Kedvenc albumaink – 2021

good.JPG

Nem vagyunk már fiatalok, ez a négy ember itt már nem keresi az újdonságokat olyan megszállottan, mint régen, de talán nem is a (mi) feladatunk. Az idei toplistánkon ezért nagy újdonságok nincsenek, de minőségi albumok azért bőven. Mintha a műfaj is megfáradóban lenne amúgy, legalábbis arra a konklúzióra jutottunk, hogy nagy innovációkat nem a metal környékén kell keresni manapság. De ez sem biztos, hogy probléma, amíg a zenei színvonal sosem látott magasságokban szárnyal. A toplistás lemezek – közös kedvencek és kinek-kinek az első helyezettje – nagyjából ezt a képet rajzolja meg 2021-ben.

1. Dream Theater: A View From The Top Of The World

2. Evergrey: Escape Of The Phoenix

3. The Neal Morse Band: Innocence & Danger

4.-5. Inglorious: We Will Ride

4.-5. Kékkői Zalán: My World My Dream

6. Volbeat: Servant Of The Mind

7.-10. Black Label Society: Doom Crew Inc.

7.-10. Iron Maiden: Senjutsu

7.-10. Legions Of The Night: Sorrow Is The Cure

7.-10. Styx: The Crash Of The Crown

+1 A.C.T: Heatwave (EP)

 Ezzel a listával kívánunk élő zenében gazdag új évet minden kedves olvasónknak!

Címkék: toplisták
süti beállítások módosítása