Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.crownlandsmusic.com
facebook.com/crownlandsmusic

Blogunk forráskeresése szintet lépett: a zenei kukaturkálás AI alapokra helyeződött, aminek árnyoldalait boomer alanyként oly szívesen ecsetelném (természetesen egy olyan világkép felvázolásával, ahol a Skynet átveszi az uralmat és háború robban ki gép és ember között), de erre egyelőre sem késztetést, sem reális indokot nem érzek. Mindenesetre az első kísérletem a digitális térkutatásban igen jól sikerült, hiszen néhány kulcsszó és stílusjelölés segítségével egy olyan együttes új lemezét ajánlotta a virtuális lexikon/lemezbolt, amiről még nem hallottam, de ha hallottam is volna, valószínűleg átsiklok rajta az információs szupersztráda sebességének következtében.

Kanada nem éppen hard rock és heavy metal nagyhatalom, jóllehet a Rush, az Anvil, az Annilihator, a Voivod, az Exciter, a 3 Inches of Blood és a Strapping Young Lad révén több stílusban is sikerült kultikus státuszba kerülő együttesekkel felrakni az országot a metalvilág térképére, a Rush révén pedig egy igazi csúcsragadozóval, hivatkozási, kiindulási alappal ajándékozták meg a progresszív rock/metal színteret.

A Crown Landset a hagyományos kanadai szűkmarkúság jegyében két zenész alkotja, Kevin Comeau gitáros-basszer-billentyűs és Cody Bowles dobos-énekes, aminek megvan az az előnye, hogy a dal- és szövegírásban nem kell annyi társra várni, ugyanakkor feltételezi a fölényes instrumentális felkészültséget – már ha nem kutyaütő színvonal elérése a cél –, főleg úgy, hogy az alaphangszerek mellett ney és pentaton fuvolák, illetve perkusszió megszólaltatásával teszik hangulatilag színesebbé,  stílusokon átnyúlóvá a zenei anyagot. (Hozzá kell tenni, hogy billentyűs hangszerekből –  Moog, Minimoog, Mellotron – és gitárokból – dupla nyakú és 12 húros –  is több fajtát használnak, ráadásul tökéletesen autentikus módon.)

A lemez alapvető meghatározó eleme a spiritualitás, ami nem véletlen: Cody Bowles egy kanadai indián törzsből származik, és a Hangorkán zenei magazin szerint a "harmadik nembe" tartozónak vallja magát. Nem, ez nem a korábbi kormánypárt gender rémálmait megtestesítő újabb transznemű megjelenési forma – a Miʼkmaq indiánoknál a varázslókat sorolták ebbe a csoportba, de megmondom őszintén, hogy az énekes magas fekvésű, falzettekkel bőven tarkított hangjával találkozva először jómagam sem voltam tisztában, hogy férfit vagy nőt hallok. (Mint jól tudjuk, az őslakosok viszonya a környezetükkel alapvetően különbözött a nyugati emberek világfelfogásától, s míg az utóbbi legyőzni, uralni akarta a természetet, addig az indiánok együtt élni vele – ebből is következik, hogy a zenei sokszínűségben ott vannak azok az ambient "jelzések" is, melyek ellentétben alapvető hatásukkal, izgalmassá, mozgalmassá teszik a lemez hangképét.)

A különleges atmoszféra másik komponense a progresszivitás, amúgy a '70-es évekbeli Rush módjára, és az, hogy az elidegenítő sci-fis hangulatot úgy hozták össze a már említett spirituális varázslattal, hogy azok szerves egészet alkossanak, kalapemelést érdemlő tehetséget feltételez; ráadásul mindezt a Led Zeppelin bluesos-pszichedelikus zenei lenyomata fogja össze egy olyan zenei egyveleggé, aminek dramaturgiája a "vintage aranyszabályok" betartásában nyilvánul meg.

A lemez ugyanis egy már lassan feledésbe menő huszárvágással  két, jól elhatárolható részre oszlik, ahol a hagyományos "A" oldalon az intrót is magába foglaló hat rövidebb dal, a "B" oldalon pedig egy progresszív, 19 perces, összefüggő progresszív rock eposz  hömpölyög végig a hallgatón – ebből is látszik, hogy a lemez célközönsége nem a Tik-Tok nemzedék, hiszen nehéz lett volna 20 rövid videóban koherensen megfogalmazni a zenei mondanivalót.

Mindebből következően ne valami elvont, transzcendens utazást várjon a hallgató a lemeztől, illetve ne CSAK azt, mert a két zenész olyan ügyesen rakosgatja az alkotóelemeket, amitől a lemez nem egy ügyesen adagolt LSD utazás zenei lenyomataként marad meg a nagyérdeműben, bár hatásában benne van az hipnotikus, misztikus jelleg, amit egyes drogok képesek kiváltani a fogyasztóból – még szerencse, hogy a koronaföldiek nem veszélyeztetik az egészséget.

Ha tehát a blues és metal oldaláról közelíted meg a lemezt, akkor minden bizonnyal örömmel fogod a bevezető utáni  "Foot Soldier of the Syndicate"-et hallgatni, amit ugyan egy zsíros blues riff indít ugyan útjára, ám a végére egy echte heavy metal dallá bontakozik ki, kötelező gitárszólóval és enyhe, korai Maiden hangulattal. Nem kell sokat várni, és a "Through the Looking Glass"-szel beúszik a Zeppelin léghajó is (bár a kezdés valahol Dio szólóvilágával is rokon), magával húzva a lemez egyik legdirektebb refrénjét. Cody tökéletesen hozza példaképe megoldásait, ráadásul a "zenei csomagba" elrejtettek egy különleges csemegét is: a pszichedelikus, Plantéket idéző dallamok alatt a space-rockra jellemző billentyűs szőnyeg tekeredik, a Rushra jellemző zenei szabálykerüléssel.

A "Blackstar" a lemez legkeményebb tétele, a heavy és a progresszív metal határmezsgyéjén, ám refrénje úgy szárnyal a hagyományos alapok alatt, hogy attól az is forradalmi hangulatba kerül, akinek békegalamb volt a jele az óvodában. Különleges a "The Fall" felépítése is, hiszen a The Cultra jellemző riff utáni sötétebb tónus túlmutat a hard rock világán, és a dobok ritmizálása már a NWOBHM kezdeti időszakát idézi. Azt persze mondanom sem kell, hogy a gitárok tökéletes hangulati aláfestéssel, konkrét dallamszólókkal kedveskednek a hangszer szerelmeseinek, melyek nem hosszukkal, hanem jellegükkel emelik a remek vokális megoldások történetmesélős vonalának színvonalát oda, ahová csak kevesen jutnak. (A lemez konceptalbum, ami egy Blackstar nevezetű disztópikus, militarista rendszer felemelkedését önti zenei formába.)

De térjünk át a B oldalra, ami a maga egytételes komplexitásával bontja ki mindazt, amit könnyedebb formában az A-oldalon készítettek elő. Bár egyetlen dalról beszélünk, azért vannak olyan kiindulópontok, melyek mentén több tételre lehet bontani – és ezáltal könnyebben emészthetővé tenni – az "Apocalypse"-ot. A címadó tétel érdekessége, hogy  – jóllehet vannak benne visszatérő részek – klasszikus refréneket nem tartalmaz, ám olyan dallamok vezetik végig a hallgatót a már említett egyes tételeken, amiket hallván nem lesz hiányérzetünk. Ebben segít a könnyebben emészthető nyitány és a középrész, a maguk "űrkorszakos" – a Rush-t és némileg a Pink Floydot idéző –, pszichedelikus,  szemlélődős világával, melyet aztán tökéletes berobbanást produkálva követ a lemez leginkább figyelmet igénylő instrumentális és vokális őrülete, ami örvényként kavarogva képes beszippantani és első hallásra talán el is riasztani a hallgatót (bár akik eddig eljutottak, úgy gondolom, tökéletesen tisztában vannak a műfaj ebbéli eszköztárával.) A levezetés aztán ismét a nyugalomé, akusztikával, majd a visszatérő zenei motívummal, ami úgy teszi ismerőssé az elmúlt 11 percet, mintha nem elsőre futottál volna neki, keretet és támpontokat alkotva a dal elejének közérthető megoldásaival.

Különleges, nem a mai világra szabott album az "Apocalypse", mégsem hiábavaló: ha meghallgatod és vállalod ezt a különleges utazást, biztos vagyok benne, hogy ha megszeretni nem is, de megbecsülni meg fogod. S ha esetleg gyermekeddel is megismerteted, talán ő is meg fogja érteni, mit is hiányolunk a jelenlegi, rohanó, "egyperces" világból.

Garael

Kiadó:
MGxM Metal

Honlap:
instagram.com/titofalaschi

A braziloknál úgy látszik, úgy léteznek a zenész dinasztiák, mint máshol a politikaiak, ráadásul azokban a stílusokban is, amiket blogunkon szemmel követünk – az más kérdés, hogy  a rokonok által nyújtott színvonal – kis túlzással – annyira hasonló, mint mondjuk a Chat GPT első és második válasza ugyanarra a kérdésre.

A család valószínűleg bőkezűen támogatja a pályán elindulni szándékozó tagok zenei oktatását, mert Tito, Edu öccse – most, így a foci VB után –  nem kispályás játékos (naná, brazilként!), mivel második  albumán a dobon kívül az ének mellett az összes hangszeren ő játszik, gyorsan elejét véve a tagok esetleges összezördüléseinek. A főnök tehát adott, ám abban is biztos vagyok, hogy Edu segítő kezei ott nyugodtak öccse vállán mind a lemez dalainak írásában, mind a stúdió és egyéb produkciós munkák folyamán, de arra már nem mernék fogadni, hogy a végeredményre utoljára ki bólintott rá.

Mindemellett arra nem gondolnék, hogy pusztán egy hobbiprojektről van szó, egy amolyan testvért utánzó tevékenységről, amiben a fiatalabb tesó szeretné sikeressé vált bátyját valamennyire is utánozni – bár a stílus, a zenei eszköztár az "Angra-lighthoz” vagy Edu szólócuccaihoz hasonló – ám az elkészült lemez sem az Angra progresszív tökéletességét, sem Edu keményebb, kacifántosabb alapú szimfo/euro-power rafinériáját – gondolok itt többek között a legutóbbi, összetett megoldásokat prezentáló, ragyogó "Mi'raj"-ra –  nem tudja (vagy nem akarja) reprodukálni.

Az egyik legnagyobb különbséget – és szerintem hiányosságot –  azonban éppen a brazil színtért igazán különlegessé varázsló enyhe folkos íz mellőzése jelenti, amit annak idején Andre Matos integrált az Európából importált zenei alapokba, és az Angra, majd a Shaman vitt sikerre az Óvilágban és Japánban. Ettől függetlenül az album hallgatható, nagyon is, mert Tito sem a jól bevált és kockázatmentes "német utat" választotta: a "Mirror" és a "Last Pain" szinte progresszióba hajló kompozícióiban ott rejlik a tehetség, és ha a főszereplő profi instrumentalistáktól kapna segítséget –  mondjuk gitárfronton – talán még  lelkesedni is tudnék…, amitől azonban éppen az a fránya énekhang választ el, ami… De hallgasd csak meg a "Chosen One" érzelmi hullámainak vokális tolmácsolását, és talán egyet fogsz érteni velem, hogy ezen a téren nagy az a bizonyos kabát Titora, aki igazából egyetlen hangszínen, elfuserált AI-produkcióként rángatja le az egyébként kitűnő és emocionális kifejtésre érdemes dalvázat a középszerűség szintjére.

Az átlag minőségét aztán a "Last Time" jobb sorsra érdemes lírai próbálkozása húzza alá vastag, piros színű vonallal, pedig ebben a dalban még a gitárszóló elképzelése – nem megvalósítása – is tetszetős, és ha nem lenne a szürkébe játszó (hiába ez most a színek ismertetője) vokális teljesítmény, akkor jómagam sem fukarkodnék a dicsérő jelzőkkel.

Ugyanez a helyzet a "Perfect Illusion" agyas megközelítésével: hiába, no, hősünk sokkal jobb dalszerző, mint amilyen zenész, pedig annak sem utolsó, csak hát ha elképzelem, mit hoznának ki mondjuk a tesó és a zenészei ezekből a dalokból, a valóság rögtön seggre ültet, és hiába bújik számtalan ötlet a roppant fogós refrénnel ellátott "War"-ban is, ha a műanyag hangzás és a megvalósítás színvonala egyszerűen képtelen versenyre kelni a lehetőségek szabta realitásokkal.

Attól persze nem félek, hogy a fejlődés kapui bezáródnának a zenész előtt: amennyiben sikerül felnőnie a saját maga által igen magasra belőtt komponálási nívóhoz – és hát ilyen háttérrel miért ne sikerülne –, akkor Edunak a családban kell majd letisztázni, ki a főnök – már ha erre a testvéri szeretet jegyében szükség lesz.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.teslatheband.com
facebook.com/TeslaBand

A Tesla esetében nem kezdhetjük el a "világ legalulértékeltebb együttese" mantrát, hiszen igencsak el vannak ismerve – igaz, az undergroundban, de ott legalább folyamatosan és töretlenül. Az együttesnek már a neve is szokatlan, bár én jobban örültem volna, ha mondjuk Eötvösként vagy Szilárdként, esetleg Neumannként ismerné őket a világ kicsiny része, persze azért arra is kíváncsi lennék, hogy a számítástechnika atyjának nevét milyen nyelvtörőként fognák fel a hívek.

Annak persze oka van, hogy még a nyolcvanas évek aranykorában sem tudtak a mainstreambe betörni, hiszen zenéjük  – jóllehet blues alapokon nyugszik – sokkal komplexebb, rétegzettebb annál, semhogy egy legyintéssel  Zeppelin klónként könyvelhessük el őket: a kétgitáros, európai ízű riffelés, a dús vokálok és az olyan hatások, mint a Grateful Dead, a Lynyrd Skynyrd, vagy a Creedence Clearwater Revival markánsan választotta el őket a korszak milliomos glamstereitől, jóllehet dallamérzékben és instrumentális képességekben bőven felvették a versenyt a legünnepeltebb szárcsapatokkal is.

Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy az éra egyik legkülönlegesebb formációjaként tartsuk számon őket: zenei világuk rendelkezett egy olyan "speciális csavarral", ami csak rájuk jellemző: a kissé kesernyés, ám roppant emberközeli hangulattal, ami rajtuk kívül a korszak másik háttérbe szoruló zsenijének, a Lillian Axe-nek is a sajátja. Talán éppen ez volt az oka, hogy annak idején a grunge előretörésével sem rogytak térdre, egyrészt mert hatásaik bizonyos része megegyezett a feltörekvő nemzedék favoritjaival, másrészt abszolút hiányzott belőlük a tökéletesség harsány kinyilatkoztatásának attitűdje – bármennyire is fifikás, nehezen utánozható zenét játszottak, megmaradtak azoknak a "szomszéd srácoknak", akik reális célként jelenhettek meg a zenészi pályán elinduló fiatalok előtt. (Ezzel viszont tökéletes átverést produkáltak, mert a látszólag fölhözragadtabb megközelítés olyan megvalósítási kompetenciát takart, amivel csak nagyon kevés együttes rendelkezett.)

1994-ben mégis úgy döntöttek, hogy abbahagyják, aztán 2004-ben újra elindultak a 66-os úton, de addigra a valamikori hűséges rajongótábor generációit már más foglalkoztatta. Jóllehet, a csapat neve sohasem merült teljesen feledésbe, ám viszonylagos korábbi sikereiket már nem tudták megismételni, annak ellenére, hogy a "comeback"-kel – és ez is jelzi a fiúk képességeit –  igazából azon a színvonalon tudták folytatni a pályát, amelyiken abbahagyták. A tagok persze viszonylag sűrűn cserélődtek, de az énekes, Jeff Keith, a gitáros Frank Hannon és a basszust kezelő Brian Wheat állandó "magként" biztosították a csapat zenei lényegének a folytonosságát.

A feldolgozások világa nem idegen a Teslatól, hiszen egyrészt pályájuk során alaposan végigjárták a füstös klubok igényeinek megfelelő tribute-utat, másrészt két legnagyobb slágerük – a "Little Suzi" és a "Signs" – eredetileg a brit Ph.D rockegyüttes és a kanadai Five Man Electrical Band szerzeményei voltak, az más kérdés, hogy hőseinknek úgy sikerült az alapanyagot a saját képükre formálni, hogy attól minden öreg iszapszemű blues fanatikusnak eleredhettek a könnyei. (Emellett a korábbi kiadványaik között szereplő, 2007-ben kiadott "Real to Reel", Vol. 1. és a Vol. 2.-vel már tisztelegtek példaképeik előtt.)

A "Homage" azonban most más, talán nehezebben megvalósítható koncepcióval készült: a merítés ezúttal mélyebb volt, és bevallom, a feldolgozottak többségének csak nyilvánvaló slágereit ismerem, de olyan is akad köztük, akikről nem hallottam – mivel nem vagyok amerikai, a kultúrkörbe, folklórba ivódott zenei nagyságok egy részével még akkor sem vagyok tisztában, ha mintegy 25 éve követem a stílus történéseit, ráadásul néhány alapvetés mellett a listán szereplő dalok sem az előadók legnyilvánvalóbb produkciói.

De akkor térjünk is rá a "Homage"-ra, ami az említetteknek megfelelően klasszikus R&B, motown és soul-dalokat dolgoz fel, a példaképek között pedig ugyanúgy megtalálható Elvis Presley, mint James Brown, a Queen, vagy a Supertramp , illetve a számomra fehér foltként szereplő Sam Cooke (soul nagyágyú), és szégyenemre az abszolút ismeretlenként szereplő, veterán brit Climax Blues Band. (Emellett Bob Segernek is csak a nevét hallottam, pedig az amerikai rock egyik ősforrása és origója, több mint 75 millió eladott lemezzel.)

De mikor is van értelme feldolgozás albumot kiadni, és most tekintsünk el a kiadókkal szembeni, általában a lemeztartozás lerovásának megúszásos módjaitól: a tribute akkor éri el a szó jelentéséhez igazodó célját, ha azzal az adott dal meglévő erényeit úgy tudják a zenészek a saját maguk képére formálni, hogy a végeredmény hozzáadott értéket képviseljen. S ez most hogyan is sikerült a Teslanak? Nos, ezzel már felemás érzéseim vannak még akkor is, ha ez kiveri a biztosítékot a szurkolói tagság fekete öves tagjainál. Igen, az együttes tökéletesen olvasztotta be saját stílusvilágába a választott darabokat, de a megvalósítás eredményéről valahogy mindig a klasszikus vicc jut eszembe, amit muszáj idéznem, még akkor is, ha a humortartalom nem az ízlés legmagasabb fokát közvetíti, de talán még a közepét sem.

Bemegy egy ember a boltba, és vesz egy automata hajvágó gépet.
Az eladó megkérdezi:
– Tudja, hogyan működik?
– Nem.
– Egyszerű. Csak bele kell dugni a fejét a nyílásba, és a gép tökéletes frizurát készít.
A vevő csodálkozva kérdezi:
– De hát az embereknek különböző méretű a fejük!
Mire az eladó:
– Igen. De csak az elején.

Nos, valahogy így éreztem a dalokat hallgatva, melyek a James Brown sláger kivételével mind ugyanabban a hangvételben, zenei eszközökkel, hangulati árnyalattal, tempóval, időzítéssel formálódtak Tesla ízűvé, így hiába a kiváló "alapanyag" és a zenészek átformáló tehetsége, ha az akusztikusan induló, majd középtempós blues-rock sztenderddé alakított darabok úgy olvadnak egymásba, mint a szomszéd fúrója és a vasárnap délelőtt. (Ráadásul Elvis "If I Can Dream"-jében a kitűnő hangú Keith talán önkéntelenül is mélyebben énekel, mint ahogy szokott, ezzel viszont az a kissé ráspolyos blues orgánum tűnik el, amitől erősebb lett volna az izgalmat hozó kontraszt.) Azon persze lehet vitatkozni, hogy az albumot indító, egyetlen saját szerzemény, a "Never Alone" abszolút versenyképessége a klasszikusokkal mennyire pozitívum, mert ha nem szereted a feldolgozásalbumokat, akkor elég lesz meghallgatnod az első dalt, és teljesen képben leszel a többi szerzemény transzformációjának a metódusával is. (Ezen megállapítás természetesen nem ignorálja az instrumentális szekció teljesítményét, ami a megszokott Tesla színvonalon ülteti át az egyszerűbb megoldásokat is az együttesre jellemző gitárharmóniák magas színvonalú megvalósítására.)

Ha rajongó vagy, akkor örülhetsz, hogy "homage"-ként kapsz egy kvázi új Tesla albumot, de egyben el is szomorodhatsz, hogy hová tűnt az a játékos, szabályokat felrugó, rafinált variációs képesség, ami sosem engedett volna egy igazából – számomra – egysíkú albumot kiadni a fizika laborból. Még akkor sem, ha a csapat neve "Teller" lenne.

Garael

Kiadó:
Blues Bureau International

Zakk Wylde blues sztenderddel mutatja meg, hogy van élet Ozzy után (előtt) is, az úri közönség pedig felállva tapsol. Nem, kérem, ez nem egy rockkörnyezetbe helyezett P. Howard-i groteszk, hanem a színtiszta valóság, ami vicc nélkül ültet le minket a valóság talajára. Mert megtörtént.

Az L.A. Blues Authority egy méltatlanul feledésbe merült blues-zenei antológia, öt, ágyúlövéssel felérő lemezzel, aminek első részén olyan gitár-fenomének idézik fel a műfaj klasszikusait, mint a már említett Zakk Wylde, Richie Kotzen, Steve Lukather,  Paul Gilbert, George Lynch vagy Tony MacAlpine – a gitárfanok pedig elkezdhetik csorgatni a nyálukat, mert a nevek nem csak önmagukért beszélnek, de önmagukért (is) zenélnek. Meg persze a hallgatóságért, tisztelettel adózva annak a zenei origónak, amiből aztán szeretett stílusunk nőtte ki magát, legyen az hard rock, heavy metal, vagy annak számtalan szerelemgyereke. (Mert HOBO szerint nem más, mint "átkozott ringyó".)

Az persze nem lehet meglepetés, hogy Lukather, Gilbert, vagy Kotzen a legmélyebb tisztelettel, de kisujjból kirázva hozza a blues alapvetésének számító hangulatot – még akkor is, ha egyesek szerint igazán autentikusan csak afroamerikai zenész tudja elszomorítani az arra fogékony közönséget (mert a vidám blues csakis a fehérek találmánya lehet), de azért ott mocoroghat az emberben a kisördög, hogy hogyan oldják meg az ősforrás technikailag alapvetően nem eget rengető, ám személyes közegénél fogva mégis (16) tonna súlyú feladványát – mert amennyi emberi érzés, annyi fajta interpretáció, és a blues határok nélküli ölelésébe mindegyik belefér.

A lemez tehát nem elsősorban a dalokról, hanem azok tolmácsolásáról szól, 66 utat feltérképezve 10 gitárklasszis által, ám a hangsúly korántsem (csak) a technikai megvalósításon, hanem az érzelmi közvetítésen van, megvillantva az előadó személyiségének zenei oldalát, hiszen a blues lényegében erről szól, ezáltal képessé válva arra, hogy a számtalan feldolgozás ellenére egyetlen csontig játszott alapvetése sem válik unalmassá, még akkor sem, ha az előadók nem a hangszerük fekete öves mesterei. Az antológia azonban éppen ezért érdekes, hiszen a közreműködők klasszisok, akik egy részénél a blues a kezdet, a metal/jazz/soul a vég, legyen az groove-orientált súlyosság vagy progresszióba hajló technikai virtuozitás, más részüknél pedig csak egy olyan állomás, amit "kötelező letudni", ám egyben tisztelni is.

Mert már a nyitó, Wylde által feljátszott sztenderdnél is nyilvánvaló, hogy hősünk tisztelete nem csak Ozzy felé képes megnyilvánulni, az alapvetően "virgás" ütemeket hallva számomra – mint dilettáns hallgatónak – elég nehéz megoldani a BLS számtalan zenei evolúción átesett riffjeinek manifesztációs rejtvényét, bár ha nálam járatosabb vagy a zeneelméletben – jóllehet ez a szó a blues esetében eléggé disszonánsnak hat –, minden bizonnyal felismered az út elejébe rejtett véget és a muzikális metamorfózis  személyes kinyilatkoztatását.

"Same Old Blues" – nomen est omen. Brad Gillis nem bonyolítja túl a dolgot, de ehhez a southern hatású alapvetéshez nem is kell – ez most nem a bizonyítás ideje, inkább az alázaté, ami szinte árad az ősöreg riffek közvetítéséből – perfect! S ha már alázat, Glenn Hughes szótárából valahogy kimaradt ez a szó, és nincs ez most sem másként, még szerencse, hogy az énekes ereiben a soul és funky mellett tulajdonképpen blues hangjegyek folynak, így az őt kísérő gitáros – Pat Thall – unterman szerepe nem tűnik kevésnek, mert a show-t – annak minden kellékével – ellopja a hajlítgatásokkal, rikácsolással teli, giccsbe forduló, ám mindezek ellenére pazar vokális teljesítmény.

Bár az album minden darabját a tökéletességre törekvés jellemzi, nekem mégis George Lynch mutatványa tetszik leginkább, igaz, ehhez hozzájárul az általa játszott dal adta számtalan lehetőség is, hiszen a "Rollin' And Tumblin'" herflivel megtámogatott felépítése sorozatban adja a magas labdákat, amiket Lynch természetesen azonnal lecsap: az egymásnak felelgetős hangszerpárbaj, a kivételesen hosszú szóló-rész, a ritmusszekció lüktetős alapja, amire oly pompásan ül a gitáros extatikussá váló, begyorsuló technikai mutatványa (igen, hősünk Hughes-hoz hasonlóan tulajdonképpen sz*rik a konvenciókra, aminek eredményeként életútja során néha orbitális buktákat kapott a kritikai kemencékből) olyan csúcspontja az albumnak, amire legyinteni lehet, ám nem odafigyelni lehetetlen.

S mindezek után emeljem ki Lukather Hendrixet idéző, hipnotikus riffelését, Gilbert tradicionális, de érzéki játékfelfogását, vagy Tony MacAlpine-nak a rá jellemző "sweep picking"-et ezúttal nélkülöző, ám elképesztő hangokat megszólaltató bűvészmutatványait, melyek az új évezredbe lökik a tradicionalitást? Megtehetném, és hát meg is tettem – a lemez pedig mindannak a bizonyítéka, amit közhellyé koptatott a zenei közvélemény: a bluest egyes metal stílusok már rég maguk mögött hagyták, de hatása – egyfajta reinkarnált formában – letagadhatatlan és minden bizonnyal örök. Legalábbis szerintünk, és remélem, szerintetek is.

Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Az már biztos, hogy a Deep Purple úgy 10-15 éve elhatározta, soha ez életben nem ad ki többet normális címmel nagylemezt. Persze, hogy a brit "taták" még egyáltalán zenélnek: koncerteznek és albumokat írnak, már önmagában véve is elképesztő. Évekkel ezelőtt megállapítottam, hogy a klasszikus értelemben vett Deep Purple (bármelyik legendás fölállást is vesszük alapul) tulajdonképpen már nem létezik. Egy ideje a fejemben csak Gillan-Airey Bandként élnek, és ezt korábban hajlamos voltam Steve Morse önkéntes belső száműzetésének számlájára írni, de azután - Morse igen császár szólólemezét hallgatva és főleg a gitáros tiszteletteljes, de némileg keserű szájízű nyilatkozatait olvasva - ezt a nézetemet revideálnom kellett. Itt kérem egy ideje már kreatív nézetkülönbségek uralkodtak, és Morse konkrétan (pl. hangzás tekintetében) el volt nyomva!

Akármi és akárhogy is történt, végeredményben mind Morse, mind pedig a Purple profitált belőle, mert már az előző albumnál is érezhető volt, hogy Simon McBride gitáros érkezésével a nyugdíjas csapat EPO (blood doping) kezelést kapott. Gillannek még mindig nagyon mű a fogsora és úgy énekel, mintha a protkó folyamatosan ki akarna esni a szájából; a mozgása is erősen belassult (na nem olyan durván, mint szegény Klaus Meinéé!), de zeneileg McBride teljesítménye határozottan frissít a bandán: úgy a hangzáson, mint a tempón. A beharangozó, kislemezes "Arrogant Boy" ennek jellemző darabja: A riff-munkában még megidézi a Morse-éra élénkebb pillanatait, de hangulatában már határozottan igyekszik visszanyúlni az ún. MK II utolsó két lemezéhez.

Tagadhatatlan, hogy a vibe "Machine Head"-es (vagy inkább "Who Do We Think We Are"-os?), bár ezt azért félve írom le, mert az, kérem szépen, ott, 1972-ben tiszta mágia, bűvös kegyelmi pillanat volt a leégett kaszinóval, a montreux-i Grand Hotel fűtetlen folyosóival, a vonakodva rögzített japán koncertekkel együtt. Amit pedig itt hallunk, nem más, mint egy nyugdíjas csapat kvázi-emberöltőnyi rutin által vezérelt, bár kétségkívül korukat meghazudtolóan felpörgött és üde előadása. Gillan hangja persze évtizedek óta finoman szólva "ECO-módban" működik, nekem A Maestro, az egyszeri és megismételhetetlen Jon Lord hiánya sem kevésbé tapintható (bár a maga módján Airey is legenda!), ám McBride végre teljes fényében tündököl. Az előző lemezen még mintha csak próbálgatta volna a szárnyait, itt azonban ő az igazi "Stormbringer", aki magabiztos fölénnyel lovagolja meg a viharos, mélybíbor szelet. Biztos vagyok benne, hogy az ő észak-ír keze nyomán kerültek be keltás dallamok pl. az album fénypontjaként említhető "Jessica's Bra"-ban.

Egyetlen kifogásom meglepő módon a híres-neves producer, Bon Ezrin víziója, legalábbis ami a hangképet illeti. Nekem a gitárhangzás a ritmus- és szólómunkában is bántóan retró, ráadásul az egész úgy szól, mintha (nem) kicsit túltolták volna a kompressziót. Lehet, hogy a "Splat!" alkotói (McBride-ot kivéve) már lassan két évtizede nyugdíjas korúak, de ez a muzsikán nem hallatszik. Lehet, hogy - címével ellentétben - nem fog nagyot csobbanni a rock n' roll manapság elég csendes állóvizében, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kb. 80 évesen, közel 60 év együtt zenélés után ilyen farbával előállni tökös-mákos dolog!

Tartuffe

Május 30-a és június 20-a között befigyelt a Maiden, a Metallica 2x és a Scorpions. Igazi őskövületek, nyilván részben az hajtott el ezekre (az Iron Maiden esetén Pozsonyig, a Scorpions kapcsán pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy az utolsó két alkalom után – 2022-ben és 2024-ben – újdonságot várni már nemigen lehetett, mégis), hogy bármelyik fellépésük a közelben az utolsó lehet. Különösen igaz ez a germán rockerekre, net-szerte téma Meine fizikai állapota, ahogyan látom.

De azért a Maidenre se vegyünk mérget, Murrayt minden újabb turnéról győzködni kell, McBrain már offolt is, és legyünk őszinték, a pótlására bevett haver inkább csak amolyan „a turnéra jó lesz” megoldás, nem hiszem, hogy vele valaha is készül majd lemez. Ha még egyvalaki kiesik onnan Smith és Dickinson a szólódolgaira fókuszálva zenél majd tovább, Murray végre golfozhat egész nap, és mintha Harris is kezdene belefáradni ebbe az egészbe. De ne legyen igazam.

Ellentmondásos gondolatok fogalmazódtak meg bennem a három buli kapcsán, kezdjük mindjárt azzal, hogy a nagy metal bandák (Maiden, Metallica, Guns, AC/DC) rendre nézőcsúcsokat döntögetnek az évekig tartó világkörüli turnéikon, telt házas az összes stadion. Ehhez képest a közrádió (a netes rock-adókat nem ide számolva) egyszerűen negligálja a kemény rockot. Ez teljesen gáz szerintem, főleg, hogy ezen csatornákat rohadtul nem azok a fiatalok hallgatják, akikről szeretnék, ha  hallgatnák őket, hanem még éppenséggel az idősebb generációk.

A másik kérdés, hogy mennyire hitelesek, dinamikusak ezek a figurák így hatvan és nyolcvan között? Még a legfiatalabb közülük (Trujillo) is erősen közelíti a nyugdíj-korhatárt (61 éves), de Meine például már 78. Kezdjük akkor a Maidennel: mondjuk úgy 90%-ban. Dickinsonnal az élen ugyanúgy bemozogják a színpadot, mint fiatal korukban – lehet, hogy csal az emlékezetem, a DVD-ket újranézni e miatt pedig nem fogom, de szerintem akkoriban se cirkuláltak többet, mint manapság. Aki most kevesebbet mozog (pl. Smith), az régebben sem volt egy sajtkukac.

Simán tolják a 2 órás bulikat, talán még hosszabban is, mint ami anno a sztenderd volt. Mosolyognak közben, és maximálisan kiszolgálják a közönség-igényeket (pl. setlist: best of és tematikus turnék váltogatása). Jobban szólnak (főleg a gitárok), mégiscsak fejlődött a hangtechnika közben. Ugyanez igaz a látványvilágra, mondjon bárki bármit, ma könnyebben lehet megugrani a lécet ezen a téren is, hogy a stadion minden pontjáról elégedetten távozzanak a rajongók.

Végül, de nem utolsósorban alighanem jobban oda is figyelnek magukra így, hogy nyuggerek lettek: nincsen éjszakai mulatozás, másnaposság a színpadon; mellényúlások, pontatlanságok elvétve fordulnak csak elő. Dickinson ma is kitartja a hangot fél percig a "Seventh Son" végén, csak néztünk a haverokkal, hogy mi van? A Judas se veszi le a "Painkiller"-t a műsorról, pedig én még azt is elfogadnám – így minden egyes alkalommal stresszelek, nehogy Halford ott kapjon agyvérzést a színpadon.

Szóval náluk nagy probléma egyelőre nincsen, sőt. Lássuk a ’talicskát! Ők eleve fiatalabbak, elvárható, hogy oda…csapjanak minden este. Erre azért ők rátesznek még egy lapáttal: ez a duplakoncertes koncepció azért nem semmi, na. Két teljesen más műsor 2 napon belül, le a kalappal! Ezért még a fullba nyomott kretén marketinget is elviselem, vagy inkább – mondjuk úgy – megbocsátom. Náluk mással van a probléma.

Mivel? Mégiscsak a marketinggel, úgyhogy mégse bocsátom meg. Ez a körszínpad nettó kib@szás a nézőkkel. Értem én, hogy 80 ezer jegyet lehet eladni egy 60 ezres stadionban így (nem kell lezárni egy részét sem), plusz még reklámértéke is van, de az üzleti szempontokon túl ez az egész egy rohadt nagy átverés. Még ha be is furakodsz a kör alakú kivetítők (amik látványosak ugyan, de sokat nem érnek) állványai közti résbe valahol, közel a színpadhoz, akkor is 80% esélyed van, hogy egészen máshol játszik a zenekar, és semmit (értsd, zéró) nem látsz belőlük hosszú percekig.

Ez az a helyzet, amikor egy ülőhely gyakorlatilag többet ér, mint az álló (a snakepitet most hagyjuk a pofátlan áraival). Lehetne mondani, hogy a Metallica – ügyesen – a közönség életkorához igazította ezzel a húzással az egész showt, de azért ez valahol mégiscsak a metal halála, egy valamire való rocker koncerten nem ül le és kész. A nagyobb baj, hogy a hangzás se jó így, összevissza pattog a hang a körbesugárzástól.

Viszont maga a csapat odatette. De még hogyan! Az első nap is erős volt, még az én gyomrom is bevette, pedig tőlem aztán a Fekete Lemez utánról játszani bármit is a teljesen felesleges időtöltés kategória. A második nap a négy Ride-os nótával ugyanakkor teljesen levett a lábamról, piszok erős műsort toltak, ráadásul mindezt két nappal azután, hogy már lement egy majdnem best of. Ezt azért így megsüvegelem.

A németeknek nyilván a legnehezebb, mert ők a legidősebbek. Szerintem a legtöbben ehhez is igazítottuk az elvárásainkat a színpadi jelenléttel – legfőképpen Meinéével – kapcsolatban. A műsorba is bele lehet kötni: nagyjából a négy évvel ezelőtti etapot kaptuk, sokat nem gondolkodtak, hogyan tudnák feledhetetlenné tenni ezt a jubileumi turnét, maradtak a jól bevált slágereknél. Különösen nehezményeztem – főleg az előző kör után – a "Blackout" mellőzését (csak a címadó hangzott el róla). Már megint erősen "Love At First Sting"-hangsúlyos volt a program, ezt azért nem teljesen értem, hiszen legutóbb az az album teljes egészében elhangzott.

Látványban sem kaptunk újat (a gigantikus felfújható skorpióig, az azért rendben volt), de annyira jól kitalálták a háttérvetítéseket, hogy ezt speciel könnyen megbocsátom nekik, most is szívesen néztem. Mickey Dee dobszólója pedig ismét ott volt a szeren. Én ilyent még nem láttam, az egyetlen csapat, akiknél ilyenkor nem indul meg a közönség a WC és a büfék felé, és ahol a dobos produkciója után van a legnagyobb őrjöngés. Elképesztő a pasi.

Summa summarum, a Scorpions jelenség még most is működött. Hogy az mi? Hát az, kérem szépen, hogy ezeknek a "srácoknak" brutál jó számokat, orbitális slágereket kellett írniuk, hogy világsztárok lehessenek. Mert annyira anti-rockerek (anti-sztárok), amennyire csak lehet. Világéletükben roppant csúnyák voltak, ráadásul nagyon németek. Schenker a bundesliga fizimiskájával, Meine már fiatalon is öregnek nézett ki és kopaszodott… Nem voltak szépfiúk, na, mégis megcsinálták. A dalok erejével, minőségével. Márpedig a minőség örök. Hogy egy klasszikussal éljünk: ennyi.

Összefoglalva, a Maiden 90%, ami simán elég. Ha egy szóval kellene jellemezni a velük kapcsolatos élményeimet: stabil. Nincs itt semmiféle agónia, ez egyelőre még mindig egy működő nagyüzem. A Metallica dettó, csak egy ligával feljebb. A zenekar feszes, energikus, de miközben a zenészek top formát hoznak, a túltolt marketing hype és üzleti szemlélet határozottan ront az élményen.  A Scorpions kicsit más, mert ha van egy katalógusod tele "Still Loving You"-szintű slágerekkel, akkor túl fogsz élni generációkat, trendeket és saját fizikai korlátaidat is. Bundesliga frizura és bajusz ide, vagy oda.

Konklúzió: az nincs. Örüljünk, amíg láthatjuk őket színpadon, aki pedig ezeknél a dinoszauruszoknál a hibákat keresi, az menjen el politikusnak! (Ennél nagyobb átok pillanatnyilag nem jutott eszembe.)

Kotta

fotók:
https://spectator.sme.sk
https://langolo.hu

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.master-plan.net
facebook.com/masterplantheband

Mielőtt rátérnék a Mesterterv legújabb fejezetének értékelésére, két rövid megjegyzés a majdnem teljes egészében a virtuális térbe szorult rockújságírásról (erről itt már esett szó korábban). Számomra (s ebben a nézetemben - amennyire tudom - mélységesen osztozik Túrisas kolléga) érthetetlen és értékelhetetlen az a lemezkritika, amely nem a szó nemes értelmében véve kritika - a görög kritiké, azaz ítélőerő szóból. A kritika tehát alapvetően valaminek a gondos elemzését, megítélését és kiértékelését jelenti, és egyaránt magában foglal(hat)ja az elismerést és a bírálatot, az objektivitásra törekvő elemzést és a személyes véleménynyilvánítást. Nos, a ma olvasható kritikák közül a legtöbb: (1) nem több reklám-jellegű híradásnál, kritikátlan marketingszövegnél, de (2) a legjobb esetben is megelégszik a számcímek és első személyes benyomások tételes fölsorolásával.

Mindezt azért siettem előrebocsátani, mert akármilyen kultstátuszú zenekar is a Masterplan, amely ráadásul egy időben az európai metál klasszikus értékeinek propagálásáért, megőrzéséért rengeteget tett, nem lehet kérdés, hogy a szerencsés és ígéretes kezdetek után alaposan elfáradt. Ennek lett a következménye, hogy egy jóindulattal is közepes soralbum (Novum Initium, 2013) és egy teljesen fölösleges Helloween emléklemez (PumpKings, 2017) után hosszú téli álomba merült a zenekar. Valljuk be őszintén, ez alatt sok minden történt, a Masterplan stílusa ma már - hogy is mondjam finoman? - erősen ódivatú (megszépítően: patinás) és a csapat (leginkább Roland Grapow) teremtő ereje pedig alkonyához érkezett (megszépítően: túl van a zenitjén).

Ennek okán nem is vártam sokat a minden bizonnyal Frontiers unszolásra született, még címében és borítóképe tekintetében is fárasztóan retró albumtól. És milyen jól tettem! Az első ízelítők, sőt négyszámos EP után pedig gyakorlatilag kijelentettem, hogy ez az album egy máskülönben tekintélyes életút egyik legszürkébb alkotása lesz. Grapow nem felejtett el gitározni, de az ökölrázós verzék, himnikus refrének már nem jönnek, a klasszikus metál életérzés megidézése is csak hellyel-közzel sikerül. A végeredményt nekem még szürkébbé teszi a szörnyen idejétmúlt hangkép és Rick Altzi ráspolyos hangja, ami még az egyébként fogós refréneket (pl. Chase The Light) is képes valahogy középszerűvé - urambocsá' - unalmassá tenni.

Azért nyilván akadnak pillanatok, amelyek méltók a "régi nagy hírnévhez", pl. a "Pain Of Yerterday" keleties témája, de még a régi slágerekre leginkább hajazó "The Call"-t is sikerült Grapow "nyúzott macska" énekével és egy kapirgálás-szerű gitárszólóval elrontani. A lemezt záró "Rise Again" sem hiszem, hogy lelógott volna egy korábbi sikeralbumról, de általában véve az a véleményem, hogy az egykori nimbusz (fényes dicsfelhő) mára szertefoszlott. Ettől a Masterplan még nagyot fog menni az európai metálfesztiválok (ha vannak még ilyenek) erősen kapatos, immár kicsit kopaszodó és pocakos, 42 fokos melegben is térdig befűzött bakancsot hordó "tru" metál fazonjai között. Ezt nem lekicsinylően mondom, egyszerűen csak arra utalok, hogy a jobb napokat látott Mesterterv ma már csak egy nagyon szűk piaci szegmens nosztalgikus rétegterméke, mint pl. a Kojak-nyalóka vagy az Utasellátó kókuszrúd...

Tartuffe

Kiadó:
MNRK Heavy

Honlapok:
www.lexlegionofficial.com
facebook.com/OfficialLexLegion

Lehetséges, hogy ezt a recenziót nem nekem kellett volna megírnom, s ennek egyszerű oka az, hogy soha nem voltam nagy King Diamond rajongó. Zeneileg bejött a dolog, de a nyílt sátánizmus nálam gyorsan kiveri a biztosítékot, és abban a pillanatban, hogy King Diamond, alias Kim Bendix Petersen kieresztette - és ezt most nagy jóindulattal mondom - hangját, kikapcsolt az agyam. Nem áll szándékomban egyetlen rajongót sem megbántani (ez ízlés kérdése, biztos van aki szereti az acsargást és a falsettót), ezért sietek hozzátenni, hogy nem kérdéses: a zenekar ma már kult-státuszú zenei entitás (ráadásul van hazai kötődés is, hiszen Petersen felesége magyar származású).

Pontosan a fönt vázolt okok miatt lelkesedtem be attól a hírtől, hogy a King Diamond kínosan hosszan tartó hiátusa miatt, az 1988-as "Them" és 1989-es "Conspiracy" albumok hangszeresei megalkottak egy Lex Legion nevű projektet, amelynek élére a tetszhalott (vagy végleg kimúlt) Pagan's Mind énekesét Nils K. Rue-t állították. Az összefogás motorjai Pete Blakk gitáros (Disaster/Peace) és Mikkey Dee dobos (Motörhead, Scorpions) voltak, és mintha nekem találták volna ki az egész koncepciót: a King Diamond fifikás, komor hangulatú klasszikus metálját ötvözni Nils K. Rue erősen nordikus, baljóslatú, de kikezdhetetlenül kompetens énekével.

Nyilván jobban örülnék egy új (a zenekar zseniális karrierjét méltón lezáró) Pagan's Mind lemeznek, de ilyesmivel egyelőre nem kecsegtethetem magam. Marad a légió törvénye: s mindez TESCO-gazdaságos, mindössze 34 perces kiszerelésben. A lemez - a rövidségét leszámítva - nem okoz csalódást: sorra jönnek szembe a vaskos, kétgitáros, riff-vezérelt metálhimnuszok, csak a végén "pihen meg" egy nyúlfarknyi instrumentális szösszenet (ún. outro) erejéig.

Egyelőre úgy tűnik, hogy az elég egynemű anyagból első hallgatásra leginkább két nóta emelkedik ki: a lemezt indító (és videóklipes) "Sleep Eternally", illetve a "Lost Inside". Félve jegyzem meg, hogy az "(I Am) The Resurrected" verzéjének első sora vészesen hasonlít a Rolling Stones "Paint It Black"-jéhez, de ez lehet, hogy tudatos. Nálam nem lesz toplistás album, de jó ilyesmit hallgatni, King Diamond rajongóknak pedig egyenesen hiánypótló...

Tartuffe

Honlapok:
www.ellenplaysbass.com
ellenplaysbass.bandcamp.com
facebook.com/EllenPlaysBass

A Geminiből (az Ikrek csillagjegy alatt születettből) úgy lett Jaminai, hogy 13 éves Las Vegas-i kislány eredete neve nem (sem) mondott volna semmit a nagyérdeműnek. Eredetileg úgy hívják, hogy Ellen Alaverdyan, és annak az ugyancsak ismeretlen Hovak Alaverdyan örmény-amerikai gitárosnak a kislánya, aki Octavision néven olyan lemezt dobott piacra 2020-ban, amely akkor megkérdőjelezhetetlenül követelte ki magának a toplistám első helyezését!

A büszke apuka tudatosan és kemény kézzel irányította kislánya zenei képzését, ráadásul jó üzleti érzékkel építette föl a szociális médiában azt az ázsiót, kiterjedt kapcsolatrendszert és - most már mondhatjuk - karriert, amelynek méltó eredménye a "Take Off" című debütáció. Nyilván jobban szerette volna, ha a lánya inkább a szólógitár felé orientálódik, de a gyermek - leginkább a valóban csodálatos Tal Wilkenfeld hatására - ellenállhatatlan vonzalmat érzett a basszusgitár iránt. Persze azóta már gitározik, dobol és billentyűzik is, de a fő hangszer most már biztosan a bőgő marad, s ebből - érthető módon - következik, hogy zenei preferenciái - apukával ellentétben - nem a folk rock és progresszív metál irányába mutatnak, hanem a funk és a fúzió felé.

Évek óta figyelem a kiscsajt, készített interjút és zenélt együtt néhány nagyon jelentős figurával Steve Vaitól kezdve Victor Wootenig, aki - nem meglepő módon - jelentős hatást gyakorolt a stílusára (és az Octvision lemezen is megjelent). Bemutatkozó lemezén édesapjával, annak Murzo nevű örmény-amerikai billentyűsével és a legendás dobossal, Gregg Bissonette-tel játszik együtt. A lemez producere és hangmérnöke is apuka volt. A lemezen nem csak instrumentális darabok szerepelnek, Ellen is dalolgat/dúdolgat itt-ott, de az énekes darabokat inkább egy bizonyos Leah Harrisre és a név alapján vele valamilyen rokonságban álló Anushik Alaverdyanra bízta.

A nem túl hosszú "Take Off" tipikus jazz rock fúziót tartalmaz, nyilván az sem véletlen, hogy a stílus egyik alapítójának, a Weather Reportnak egyik legnagyobb slágeréről, a "Birdland"-ről is találhatunk rajta egy földolgozást. Tekintve, hogy én a nagy példaképet, Victor Wootent is őrülten csípem, valamint a stílusban több előadót is rendszeresen hallgatok, nem találom magamtól idegennek a jazzesebb darabokat. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a rockosabb, gitárorientáltabb és némi örmény folkot vegyítő számok állnak a legközelebb a szívemhez, pl. a címadó, az "Ellen's Groove" és a "13 Town".

Ha Ellen (alias Jaminai) az én lányom lenne, bizonnyal én is olyan büszke lennék, mint Hovak Alaverdyan, de akkor alighanem k.rva jó gitáros is lennék, aminek nyilván még jobban örülnék. A Bandcamp oldalon az egész album meghallgatható. Érdemes rászánni azt a bő félórát!

Tartuffe

Honlapok:
www.edufalaschi.com.br
facebook.com/edufalaschiofficialpage

Ennek is eljött hát az ideje! Megérkezett Edu Falaschi beígért trilógiájának harmadik, záró etapja. Nem egészen értem, hogy tematikusan ezek az albumok miként függenek össze, hiszen az első (Vera Cruz, 2021) Brazília portugál gyarmatosításáról szólt, a második (Eldorado, 2023) már a majákat is belekeverte a sztoriba, ez a harmadik pedig csöpög a közel-keleti témáktól. Mindenesetre furcsa, hogy a metál diszkóra váltott Myrath Brazíliából kap leckét arról, hogy hogyan is kéne ezt jól, dagályok és cukormérgezés nélkül csinálni.

Voltak olyanok, akik az Angrából való kilépése után temették Edut; a hangszálait valóban szétégette a gyomorsav egy időre, és ebből nem is jött ki maradandó sérülések nélkül, de ahhoz képest letett ezt-azt az asztalra az Almah soraiban vagy éppen a saját neve alatt, szólóban. Valójában a szólólemezein is ugyanazok muzsikáltak vele, mint az Almah-ban, de ezen az albumon Roberto Barros és Diogo Mafra egyébként káprázatos gitár-kettősét lecserélte Victor Francóra (Odysseya), akiről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Úgy tolja, mint Yngwie a csúcson, kivéve, hogy benne más stílusok iránt is van nyitottság. A lemez lírájának (On Your Own) középtáján van egy nyúlfarknyi, de hihetetlenül ízes szólója, amit vagy tízszer "pörgettem" vissza a kocsiban.

Úgy érzem, hogy a trilógia minden egyes darabjával sikerült eggyel magasabbra hágni az ihlet grádicsán. Persze - elismerem - ez kicsit szubjektív, nálam ennek az ítéletnek az az alapja, hogy nem vagyok oda a trappolós, vágtázós euro-metal sprintektől, és a trilógia minden egyes etapjával mintha esett volna kicsit a bpm mérője. Itt is vannak tempós számok, de kevesebb, illetve a trappolós részek valahogy szervesebben illeszkednek a kontextusba. Van egyébként egy elméletem arról, hogy ezek a fergeteges tempók lényegében Ritchie Blackmore-ra (pl. Spotlight Kid), majd Yngwie Malmsteenra (pl. Faster Than Speed Of Light) vezethetők vissza; a Helloweenon keresztül pedig bekerült az ún. euro-power kötelező eszköztárába - hogy azután a Dragonforce vigye már-már nevetséges túlzásba. Kéretik ezt az elméletet - bizonyítékokkal! - kiegészíteni vagy cáfolni!

A lényeg, hogy a "Mi'raj" piszkos jó album, talán Falaschi karrierjének egyik legjobbja - és ebbe beleértem a tekintélyes Angra diszkográfiát is. Az egy dolog, hogy jól szól (ez Thiago Bianchi producer és Dennis Ward hangmérnök érdeme), de szerepel rajta egy olyan nehézsúlyú, libabőrös, ügyeletes kedvenc-gyanús mestermű is, mint pl. "Unchanged", amelybe még egy szaxofonszóló is belefért (Wagner Barbosa interpretálásában). A címadóban nem mellesleg vendégszerepel egy énekes hölgy is (bizonyos Veronica Bordacchini a Fleshgod Apocalypse-ből), a lemez egyetlen portugál nyelven énekelt dalában (Intuição) megjelenik Rafael Bittencourt (Angra) gitárjátéka, s végül a "Circle Of Dust"-ban Roy Khan (Conception, Kamelot) duettet énekel Eduval.

Most komoly dilemmába kerültem, hiszen - bár nem tudom honnan és hogyan - ezt a lemezt mindenképpen be kell szereznem fizikailag. Ha viszont ez már megvan a gyűjteményemben, illene, hogy a trilógia többi darabja is helyet kapjon a polcon. Ez nem volt belekalkulálva az éves költségvetésembe...

Tartuffe