Dionysos Rising

2020.okt.24.
Írta: garael Szólj hozzá!

Armored Saint: Punching The Sky (2020)

armored_sanit_punching_the_sky.jpgKiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.armoredsaint.com

A metalt IGAZÁN értők – nem szeretők, mert azok között lehetnek dilettánsok – az amerikai power metalt többre tartják, mint európai testvérstílusát, és ha lehet is vitatkozni az értéktartalmon, az biztos, hogy igencsak különböznek egymástól, főleg annak fényében, hogy míg az öreg kontinensen űzött power evolúciós útja több irányra szakadt – lásd és halld a Helloween és társaitól elszármazott, a szintit a gitárral társ-hangszerként kezelő, elektronikával kacérkodó pop-metalt – addig újvilági társa megmaradt annak, ami volt.

Mivel én nem tartom magam szakértőnek – az a fránya ízlés sokszor felülírja azt, amit aggyal érzek, de szívvel nem –, ebbe a vitába nem szállnék bele, ám ami tény, az tény: az undergroundban jóval több amerikai csapatot avattak hőssé, mint európait, sokszor olyanokat is, akiknek státuszát, ha nagyon akarnám, akkor sem tudnám megerősíteni. S hogy miért? Mert előbbiek hajlamosak a keménység oltárán feláldozni a dallamokat, és hiába rendelkezik például a Vicious Rumors komoly reputációval, ha Carl Albert halála utáni albumaik között csak elvétve találok olyat, melyekből akár egyetlen emlékezetes verzét vagy refrént fel tudnék idézni a sokadik hallgatás után is.

Az Armored Saint azonban nem tartozik ezek közé: jóllehet, többször is feloszlottak, és be-becsúszott egy-két szürke album, a "Delirious Nomad" vagy a "Symbol Of Salvation" jelentette csúcspontok után is mindig gondoskodtak arról, hogy lemezeiken ne csak az agyas, vagy épp agyatlan hentelés menjen, és olyan dallamokkal tűzdelték meg szerzeményeiket, melyeket akár egy tucat szirén is írhatott volna, emellett náluk a kiégés jelei sem nagyon mutatkoznak, hiszen legutolsó albumuk, a "Win Hands Down" majdnem elérte életművük etalonjainak a színvonalát.

John Bush ugyan nem tartozik a legjobb énekesek közé, hangja inkább karakteres, mintsem szívdobogtató, de amit tud, azt évtizedek óta biztosan hozza, ráadásul tökéletes összhangot sikerült kialakítania Phil Sandoval gitárossal, aki a régisulis amerikai power hagyományoknak megfelelően képes a progresszív témákhoz használatos rafinált riff-fűzésre, de ha kell, akkor egy sorozatvető pontosságával és erejével nyilatkoztatja ki, miért is tartják a stílust az erőművészet zenei leképeződésének.

Az új album pedig már első hallásra is üt, mint a félmázsás gőzkalapács: a világzenei indítású kezdő és zárószám keretbe foglalva ontja ránk mindazt, amiért a legjobbak között tartják számon a zenekart. A lemez nyitó dala egy tulajdonképpeni tökéletes sláger, amit már felhangzásakor kénytelen vagy együtt dúdolni az énekessel, de az azt követő "End Of The Attention Span" a maga baljóslatú kezdésével, amiből aztán kiváló módon robban ki az gőzmozdony zakatolású, szövegköpködős koncert favorit, megadják azt az alaphangulatot, ami majdnem a lemez végéig kitart. Nem is tudom, hogy mit kellene még kiemelnem: a "Bubble" elnyújtott, pszichedéliával megfűszerezett, tempóváltásos gyöngyszemét, vagy a "My Jurisdiction" hintába ültető ringatását, esetleg a "Lone Wolf" doom-gyökerű kezdőriffjéből kialakított mesélős remeket: olyan gyöngyszemek ezek, melyeket akárhányszor meghallgatsz, mindig találsz valami újszerűt, ami újból és újból izgalmassá teszi a lejátszást.

Igen, talán ebből az aspektusból több a csapat számos társánál: úgy tudnak közérthetően fogalmazni, hogy azt mégsem lehet egyszerűnek nevezni – ez a kettősség pedig csak a legnagyobbak sajátja, amiben a szív – Bush – és az ész – Sandoval – egymással szimbiózisban élve alakítja ki ezt a különleges, egyedülálló zenei világot: hallgasd csak meg a Metallica riffből származtatott jammelős verzét, és az ezt ellenpontozó, fülbe ragadó refrént a "Do Wrong To None"-ban, és egyből érteni fogod, mire gondolok.

Egyetlen negatívumot tudok kiemelni: a végére mintha kicsit elfáradtak volna a fiúk: a "Bark No Bite" a kezdő pompás gitárszólam ellenére is kissé fakóra sikeredett, az "Unfear" remek Sandoval szólóval örvénylő pszichedéliája után pedig a "Never You Fret" még átlagosabbnak tűnik. A végére jutó kis megingás azonban nem képes az előtte lévő módszertani kiválóságot feledtetni: a csapat megelőző albumával együtt ismét képes volt a csúcsra jutni, ez pedig ebben a korban már nem nagyon jellemző – talán csak a kivételes tehetségeknél.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.okt.23.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Defecto: Duality (2020)

yyyyy_1.jpg

Kiadó:
Black Lodge Records

Honlapok:
www.defecto.dk
facebook.com/defectoband

A "defektes" dán fémszívűekről a kezdettől fogva tudósítottunk, a 2016-os "Excluded"-tól a 2017-es "Nemesis"-ig, így abban a helyzetben vagyunk, hogy az eddig leírt teljes pályaívet követve tudunk véleményt formálni a legújabb megjelenésről. Ezúttal valamivel hosszabban készültek rá a fölvételekre, és a dalokon szerintem érezhető is, hogy egy kicsit átgondoltabb volt koncepció és nyugisabb a dalszerzés folyamata. Ami viszont már az első hallgatáskor föltűnt: sajnos a kiadóváltás és a stílus finomhangolása ellenére maradt a túlkompresszált, reszelős megszólalás. Ez nálam sokat elvesz az élvezeti értékből, mert olyan "beteg" állatfaj vagyok, aki szereti, ha egy lemez végighallgatása után nem csöng a füle még vagy fél órát. És nem, kedves barátaim, ez nem jelenti, hogy hangzás-náci lennék...

A dánok találó címet választottak harmadik albumuknak: a dualitás/kettősség ugyanis végig jól érezhető az anyagon. A lemez első felében a tőlük eddig megszokott hagyománytisztelő dán power metalt hallhatjuk egy csipetnyi szigorkodással (The Uninvited), amely azután a második részben határozottan belassul, dallamosabbá és kommerszebbé válik. Ezt a kettősséget csak fölerősíti, hogy az eddig jellemzően Metallica-Disturbed vonalon mozgó együttes határozottan elmozdult a hatalmas nemzetközi sikereket arató honfitársak, a Volbeat stílusa felé. Ugyan már a "Nemesis"-en is akadt némi rockabilly (Savage), a "Duality" hemzseg az ilyen ihletésű szerzeményektől: pl. Signs of Saturn, All For You, Untamed.

Nem meglepő tehát, hogy az új lemez fogadtatása elég vegyes a kritikusok körében: a szigorú bácsik puffognak, hogy a Defecto elnyálasodott, az amerikai metal-boybandek tévútjára lépett, míg mások (magamat inkább ebbe a kategóriába sorolnám) örülnek a lazább, dallamérzékenyebb fölfogásnak. Az a benyomásom, hogy a Defecto továbbra is keresi a saját hangját, így ez a fajta bátrabb kísérletezgetés a későbbiekben kifizetődhet. A Volbeat-féle rockabilly viszont, noha szerezhet némi olcsó népszerűséget, totál tévút; ez annyira markerévé vált Poulsenéknek, és ők azt olyan megközelíthetetlenül magas színvonalon csinálják, hogy kár lenne erre fecsérelni a Defecto energiáit.

Megmondom hát a tutit: a lemez második fele, a "Condemned"-től kezdve, lesz az igazi megoldás, ebbe az irányba kellene fordítani a szekeret, de a hangzáson mindenképpen finomítani kell. A "Washed Away" screamo-pop hangulatát persze el kell felejteni, de az instrumentális betét a középrészben határozottan ígéretes. Folytatódik hát az útkeresés, idővel talán a megkettőzöttség is elmúlik.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.21.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Ivanyi: Omen Faustum (2020)

yyyyy.jpg

Honlapok:
facebook.com/jamesnorbertivanyi
jamesnorbertivanyi.bandcamp.com

Az úgy kezdődött, hogy leültem kritikát írni az új Rob Moratti albumról (Saga, Rage Of Angels, Acacia Avenue), de annyira nem kötött le a kínosan sablonos AOR muzsika, hogy még a kötelességtudat is egészen elhagyott; elkezdtem hát "hullámlovagolni" a neten és teljesen véletlen belefutottam egy James Norbert Ivanyi nevű instrumentális gitárfenomén dalaiba. El sem tudjuk képzelni, hogy milyen sok jó gitáros van a világon, ezért az ember már föl se kapja a fejét egy szélsebes, halál pontosan kipengetett futam hallatán. Ez esetben sem a makulátlan technika keltette föl az érdeklődésemet, hanem a nyilvánvalóan magyar eredetű név.

Kiderült, hogy a srác Syndneyben él és édesapja klasszikus hard rock (Led Zeppelin, Pink Floyd, Rush, Genesis, Yes) lemezein nőtt föl. Azután 18 éves korában édesapját brutálisan meggyilkolták indonéziai otthonában, ami annyira traumatizálta a fiatalembert, hogy kimaradt az iskolából és a külvilágtól teljesen elzárkózva egész nap csak a gitárját nyüstölte, a zenében keresett vigaszt és megnyugvást. Végül édesanyja unszolására beiratkozott az Australian Institute Of Music-ra, majd saját kiadásban EP-ket kezdett készíteni. A szakma is fölfigyelt rá, Ausztráliában már játszott a Katatonia és a Soilwork előtt is.

Iványi (talán nem gáz, ha inkább így, magyarosan írom le a nevét) jóformán szomszédja egy másik ismert és elismert ausztrál gitárosnak, Plininek, de nemcsak lakhelyük szerint vannak közel egymáshoz, hanem valamennyire zenei stílusukban is. Iványi is progresszív instrumentális gitárzenét játszik egészen modern fölfogásban, markáns djent hatásokkal, de nem zavaróan agyontördelt, egysíkú, hanem határozottan muzikális módon. Legújabb albuma, az "Omen Faustum" nem éppen habkönnyű hallgatnivaló, de annak, aki "cuppan" az ilyesmire, kifejezetten izgalmas anyag. Én nem hiszem, hogy egyben meg tudnám hallgatni a 40 perc fölötti albumot, de részletekben le tud kötni, és a "magyar kapcsolat" miatt nyilván szívesebben írtam róla, mint az olasz-kanadai Morattiról. Ennyi nacionalizmus engedtessék meg nekem.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.16.
Írta: garael 2 komment

End Of Paradise: Ősök Éneke (2020)

endofparadiseosokeneke.jpgKiadó:
Nail Records

Honlap:
endofparadise.hu

Az End Of Paradise egyike a kedvenc magyar tradicionális heavy metal bandáimnak. Mind a háromnak. Ez pedig akárhogyan is számoljuk, 33%-os tetszési indexet jelent, ami nem lebecsülendő teljesítmény. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a többi, hasonló stílusban tevékenykedő zenekar kutyaütő lenne (egyébként is szigorúan büntetik az ebek kínzását), hiszen az Ossian, az Ómen, a Kalapács – a Pokolgép szintén benne van a háromban – tapsot érdemlő életművet tudhat magáénak, csak hát egy ideje nem tudnak úgy megérinteni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, még akkor sem, ha legutóbbi lemezeik között van olyan, amelyik bátran mellé állhat a fénykorban termeltek oldalára. Igen, minden bizonnyal így is lehet mérni az idő múlását, vagyis az ízlés megváltozásával vagy meg nem változásával – ekkor van az, hogy már semmi újnak nem tud örülni az ember, annál inkább a réginek –, tehát minden bizonnyal bennem is megvan a hiba, hogy így állunk, már ha a zenehallgatási szokásokat hibának lehet nevezni.

Ráadásul az End Of Paradise semmivel sem jobb, mint társai, talán az eddigi énekest, Feltein "Zombi" Attilát említhetném, akinek hangja és dallamai nagyobb hatással voltak rám, mint a heavy metal társak dalnokai, de ezen a lemezen már nem ő énekel. Szívtam is a fogam, amikor megtudtam a hírt, mindaddig, amíg ki nem derült, ki áll a helyére: Lévai Sándor régi ismerős blogunkon, hiszen a Noctis frontembereként már demós időszakuktól kezdve figyelemmel kísértük ténykedését. Sándor alapvetően más hanggal rendelkezik, mint elődje, példaképei között minden bizonnyal ott van Bruce Dickinson és Timo Kotipelto, és kijelenthető, hogy a kedvencek hatása nem múlt el nyomtalanul, ez pedig ilyen kvalitású talentumok esetében mindenképpen dicséretre méltó.

Az énekhang – bár ez nem jellemző ebben a szcénában – stílusbeli változást is hozott. A korábbi, tradicionális magyar heavy metal kissé darabosabb, németesebb elemei megváltoztak, helyüket az Iron Maiden galoppozós témái és dallamai vették át. Azt nem merném kijelenteni, hogy kaptunk egy újabb Iron Maidnem feldolgozás nélküli, saját albumot, de Eddie árnyéka ott lebeg szinte minden ikergitáros szerzemény fölött, a basszus pedig néha önálló életre kelve játszik szólófutamokat.

Megmondom őszintén, lehet, hogy regresszív alkat vagyok, de nekem a korábbi dallamvilág jobban tetszett, Feltein Attila durvább, reszelősebb hangja pedig a zene súlyát is nagyobb etalonokkal mérte. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy hibáztak a fiúk, hiszen én csak egy vagyok a remélhetően számtalan más hallgató közül, de számomra kicsit egysíkú a lemez, kiugró slágerek nélkül, melyekből a korábbi alkotásaikon mindig volt három-négy olyan, ami azonnal beleragadt az ember fülébe. Az egysíkúság pedig ne zavarja az olvasót, lehet azt magas színvonalon is csinálni – példa rá a lemez –, de az izgalom-faktor mindenképpen csökken, még akkor is, ha igazából másba nem nagyon tudok belekötni.

A szövegek sem rosszak, kissé el tudnak szakadni a bevált sémáktól: az egyén társadalmi helyét, szerepét taglalják múltunkban és jelenünkben, ez pedig olyan téma, ami bármelyik korszakban kimeríthetetlen tárháza a felteendő kérdéseknek. A hangzással sincs baj, a Moby Dick énekesénél, Smicinél az MD stíúdióban kiváló munkát végeztek, bár én a gitárokat kicsit harapósabbra vettem volna, főleg annak fényében, hogy Tamás éneke legtöbbször a felsőbb regiszterekben mozog – így meg lett volna az a mélyebb ellenpont, ami az ambivalenciából eredően megadta volna a hangulati izgalmat.

Egységesen magas színvonalú, némiképp megváltozott stílusú albummal leptek meg a fiúk, ami ha számomra nem is annyira kedves, mint eddigi munkáik, minden bizonnyal megadja azt a lépcsőfokot, amivel tudnak egyet (kettőt) felfelé lépni.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.okt.08.
Írta: Dionysos 6 komment

Stardust: Highway To Heartbreak (2020)

yyy_31.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stardustaor.com
facebook.com/stardustaor

Szimptomatikus (jellemző kórkép a hazai rock életről), hogy a Stardust nevű magyar AOR csapatról külföldi fórumokon keresztül kellett tudomást szereznem. A 2015-ben alakult banda létezéséről mindössze néhány hónapja értesültem, amikor kiderült, hogy sikerült leszerződniük a Frontiershoz, a nápolyi kiadó pedig elkezdte őket promózni – pontosabban megindult a hírverés a szokásos digitális felületeken. A mai napig nem tudom, hogy pontosan kik rejtőznek az angol "művésznevek" mögött: Adam Stewart – énekes, Ben Martin – bőgő, Dave Legrand – billentyűk, Facey – gitár, Tim Keeley – dobok. Az ilyen névválasztás egyébként egyesek szemében talán furcsának tűnhet, valójában külföldön egyáltalán nem szokatlan, a skandináv muzsikusok között pedig egyenesen divat.

A promóciós szövegek arról tájékoztatnak minket, hogy a srácokat (valószínűleg csak az után, hogy Serafino Perugino kivetette rájuk a hálóját) a dalszerzésben kisegítette Mark Spiro (Bad English, House of Lords, Giant) és a neves svéd gitáros-dalszerző-producer, Tommy Denander is. Nem tudom, hogy miként oszlott meg a munka a banda és a külsős komponisták között, de az biztos, hogy egy debütációhoz képest meglepően egyenletesen magas színvonalú, kifogástalan hangzással megáldott, szuperdallamos AOR anyag született, amely nemcsak hogy vállalható a nemzetközi porondon, de kimondottan versenyképes is.

Alapból nem vagyok AOR rajongó, szeretem a keményebb és nyakatekertebb muzsikákat, ráadásul a műfaj "kánonjába" tartozó csilingelő szinti hangszínektől is falra tudnék mászni olykor, ezt az albumot mégis elejétől végig szívesen hallgatom. Egyáltalán nem érződik rajta a magyar ugar áporodott levegője, simán készülhetett volna egy menő svéd stúdióban. A hangszerkezeléssel itthon nem szokott baj lenni (itt sincs), ellenben tipikus betegsége együtteseinknek a nemzetközi kitekintés (az intenzív tanuló célzatú zenehallgatás és a külföldi nagyok szakmai fogásainak készségszintű elsajátítása) hiánya és a frontemberek gyönge teljesítménye: vagy a hang kifejező erejével, gyakorlottságával van gond, vagy az angol kiejtéssel (vagy mindkettővel). Meg kell dicsérjem Adam Stewartot, ezt a buktatót neki sikerült elkerülnie.

Nekem a Stardustról valamiért elsősorban a Firewindből ismert Bob Katsionis AOR projektje, az Outloud (főleg annak első két lemeze) jut eszembe, amennyiben nem a tipikus skandináv vonalat követik, hanem van valami "amerikás" az egészben. A "Perfect Obsession" pl. annyira REO Speedwagon, hogy egy pillanatra össze is zavarodtam. Az is némi megelégedéssel tölt el, hogy a zenekar tagjai érezhetően sokat hallgatnak Totót, ami szerintem ebben a műfajban – ha egy könnyedebb, egyenesebb stílust képvisel is valaki – nagyjából és lényegében megkerülhetetlen.

Nagyon sok sikert kívánok a srácoknak! Igazán megérdemelnék a nemzetközi hírnevet (persze ehhez még nagyon sokat kell dolgozni és rengeteg áldozatot kell hozni). Amennyire látom, külföldön elég jó az album fogadtatása; külön jót röhögtem egy lelkes skót kolléga recenzióján. A jövőben nem bánnék esetleg egy hangyányival több Toto-féle fineszt, Styx-féle progresszív élet, vagy Night Ranger-féle lendületet, de ezzel majd ráérnek a 3. vagy 4. nagylemezen, amikor már alaposan bebiztosították helyüket a Frontiers istállójában! :)

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.08.
Írta: Dionysos 4 komment

Teramaze: I Wonder (2020)

yyy_30.jpg

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

Dean Wells, az ausztrál proggerek atyja (sőt, gyakorlatilag ő maga a Teramaze) egyszer már ugyanezt eljátszotta. A 2014-ben megjelent közel 80 perces "Esoteric Symbolism" után egy bő évre már elő is állt egy újabb órányi aprólékosan összepakolt, nem éppen témái egyszerűségéről híres progresszív metál muzsikával (Her Halo), amely ráadásul élete legjobb anyagának bizonyult. Nem tudom, hogy csinálta, mint ahogy arról sincs fogalmam, hogy a tavalyi 70 perces "Are We Soldiers" után mikor volt ideje megírni, fölvenni, mixelni és maszterelni a 70 perc hosszú "I Wonder"-t. Hát igen: I wonder, azaz csak csodálkozom... még a szám is tátva marad.

Nincs helye a félrebeszélésnek: a csóka egy igazi géniusz, fantasztikus gitáros és tehetséges, termékeny dalszerző. Egyetlen problémám, hogy kezd elhatalmasodni az a fajtájára igen jellemző betegség, amit az egyik leghíresebb "gazdatestről" én csak malmsteenitisnek szoktam nevezni. Rapszodikusan, pillanatnyi hangulatától függően rugdossa ki és igazolja le a zenészeket; hatalmas és átláthatatlan körülötte a jövés-menés. Most még az énekes poszton is változás történt: először kirúgta Brett Rerekurát, hogy fölvegye Nathan Peachey-t, akit kirúgott, hogy visszavegye Rerekurát, hogy végül tőle is megszabadulva maga álljon a mikrofon mögé. Az is beszédes, hogy most először az album magánkiadásban jelent meg (vagyis kiadói kontroll nélkül). Nagyon nem lehet egyszerű zsenikkel dolgozni.

Azért szerencsére Wellsnek lényegesen jobb hangja van, mint Yngwie-nek; nagyjából ugyanaz a tónusa, mint az általam favorizált Peachey hangjának, csak kevesebb színnel, játékkal, kifejezőerővel. Szóval a változás nem okozott tragédiát, de nem is tett jót a Teramaze-nek. Mivel a baj nem jár egyedül, az ének szoftosodásával egyidejűleg a zene is hallhatóan fölpuhult: sokkal lineárisabb (kevésbé progresszív), néhol pedig határozottan popos (pl. Lake 401, Run).

Nagyon nehéz több mint egy órányi ilyen jellegű muzsikáról pár hallgatás után mértékadó véleményt formálni. Nyilván nagyon sokszor le kell még pörögnie az anyagnak ahhoz, hogy sejtszinten be tudjon épülni a szervezetembe. Az első körök után egyértelműen az erőteljesebb, komplexebb dalok jöttek be (Ocean Floor, A Deep State Of Awake, Idle Hands/The Devil's Workshop), valamint a lüktető, monumentális címadó ballada. Egyelőre gyöngébbnek érzem tavalyi elődjénél (főleg a nálam etalon-státuszban szereplő "Her Halo"-nál), de ez olyan zene, amelynek mélyén szívós kereséssel akár még egy nagy marék jól elrejtett drágagyöngyre is lelhetek.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.08.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

HeviDence: Nobody's Fault (2016)

yyyy.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.hevidence.it
facebook.com/Hevidence

A legújabb DGM album kritikájában elmélkedtem arról a furcsa fejleményről, hogy a DGM alapítói közül ma már egy sem játszik a csapatban. Közben eszembe jutott, hogy vajon mi lehet Diego Reali gitárossal, aki az olasz proggerek első négy lemezén pengetett. Nem is tudom, honnan halásztam elő azt az infót, hogy azóta kiadott egy minimum érdekes demót, sőt alapított egy zenekart is HeviDence néven. A nem túl emlékezetes bemutatkozás után (There's Only Ten Left, 2011), néhány tagcserével fölfrissülve 2016-ban a Frontiersnál megjelentették a "Nobody's Fault" című folytatást, amely már érettebb, letisztultabb hard rock és neoklasszikus metál muzsikát tartalmaz.

Realiról mellesleg két dolgot kell tudni: egyrészt totál őrült a fazon (persze nem patológiásan, de valószínűleg ezért nem lett akkora név a szakmában, mint utódja a DGM-ben, Simone Mularoni), másrészt hatalmas rajongója Yngwie Malmsteennak. Már a DGM-ben is egyértelmű volt a viking shredder iránti rajongása, nemcsak a játékában megnyilvánuló neoklasszikus fölhangok miatt, hanem például azért is, mert a "Dreamland" (2001) című lemezükre fölkerült egy Malmsteen földolgozás (You Don't Remember, I'll Never Forget). Ezek a korai DGM albumok sem rosszak ám, csak éppen gyalázatosan szólnak. Ezért oly örvendetes, hogy 2010-ben a "Synthesis" című válogatásalbumon pár olyan régi dal is meghallgatható, melyet az új tagok a stúdióban újrarögzítettek. Ezek közül tényleg érdemes pl. a "Dreamland" album címadóját meghallgatni, hogy Reali dalszerzői vénáját se kérdőjelezhesse meg senki.

Sajnos a HeviDence – miként az énekes, Corrado Quoiani is nyilatkozta – nem veszi túl komolyan magát, inkább amolyan hobbizenekarként működik – ha egyáltalán. Játszanak mindent (is): sebes neoklasszikus himnuszokat (Dig In The Night, Ave Maria), bluesos hard rock dalokat (I Want More, Out Of This Time) és sleaze-re emlékeztető rock n' rollt is (Pack Your Bag, All I Ever Needed). Érthető okokból ez a vegyigyümi nem akar organikus egésszé összeállni, ráadásul hiába a nagy kiadó (Frontiers), a megszólalás sem éppen modern és erőteljes.

Mindenesetre, ha valaki belefut a lemezbe valami boltban – ahogy mifelénk mondják: kicsi pénzért –, nyugodtan vegye meg, mert vannak rajta egészen briliáns pillanatok is. Azt hiszem, én egy dupla whopper menü áráért szereztem be.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.07.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

R.I.P. Eddie Van Halen (1955-2020) – II. rész

Nagyon sokszor megtörténik, hogy akkor tudatosul bennünk egy-egy ember igazi értéke, ha már elment, amikor fájni kezd és fojtogat a hiánya, utólag döbbenünk rá, mennyi mindent vitt magával és mennyi mindent hagyott itt nekünk. Valójában a legtöbb ember így búcsúzik. Nagyon keveseknek pedig megadatik, hogy haláluk után legendává válnak.

Eddie viszont úgy ment el tegnap, hogy a halála és majd a múló idő már nem fog tudni mit hozzáadni személyéhez, zenei elismertségéhez. Évtizedeken keresztül kikezdhetetlen élő legendaként élt velünk. Mindenki úgy tartotta számon, mint igazi újítót, amit ő a gitározáshoz hozzátett a hetvenes évek végén, annak nem volt látható, jól tetten érhető előzménye addig a kortárs rockzenében. Hogy személye és tisztelete mennyire volt független a mindenható zeneipartól, mennyire állt trendeken felül, jól mutatja, hogy a Van Halen "Balance" lemeze pl. abban a grunge-korszakban tudott sikeres lenni, akkor tudott slágereivel rendszeresen az MTV klipjei közé kerülni, amikor az Eddie által képviselt és forradalmasított hangszerkezelés, sőt a gitárszóló, mint olyan, kimondottan cikinek, tiltottnak számított. Az Eddie stílusát utánzó, sőt esetenként azt tovább is fejlesztő, a nyolcvanas években gitárhősökké váló virtuózokra (Yngwie, Vai , Satriani, stb) ekkor többéves (el)hallga(tta)tás várt, de Eddie elismertsége, zenekarának státusza ekkor is érintetlen és kikezdhetetlen maradt.

Talán százezres nagyságrendű is lehet azon neves és tök ismeretlen (szoba)gitárosok száma, akik szinte bármit és bármikor eljátszanak a hangszerükön (beleértve a legtöbb Van Halen szólót is), akik hangszerkezelésben, technikailag szinte mindent tudnak. De olyan, aki forradalmat csinál, tehetségével valamit létrehoz és elindít a szinte semmiből és még életében kikezdhetetlen legendává válik, nos, olyan nagyon nincs sok.

Nyugodj békében, Eddie!

Túrisas

1602087830201.jpg

2020.okt.07.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

DGM: Tragic Separation (2020)

yyy_29.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Diego, Gianfranco és Maurizio, e nevek kezdőbetűjéből áll össze a titokzatosnak tűnő DGM név. A csavar ott van a történetben, hogy ma már senkit sem hívnak így az együttesben. Diego Reali gitáros (aki egyébként roppant jól penget ám, s ennek ékes bizonyítéka a demója, valamint HeviDence nevű Fronties-os projektje!), Gianfranco Tassella dobos és Maurizio Pariotti billentyűs 2005-ig mind elhagyták az általuk alapított formációt, de nem mint valami süllyedő hajóból, pánikszerűen menekültek, hiszen a Mularoni-Casali páros nemcsak a folytonosságot biztosították, de vezetésükkel (különösen Mark Basile énekes 2008-as csatlakozása után) még magasabb szintre is tornázta föl magát a csapat.

Jómagam a 2009-es "Frame"-től datálom a DGM-mel kötött kebelbéli barátságomat, jóllehet a még Titta Tani énekessel készített "Different Shapes" (2007) sem volt gyönge anyag (sőt!). Viszont évek óta panaszkodom, hogy nekem a DGM albumok nagyon egyneműek. Eddig elsősorban a túl sűrű hangzásra, a kérlelhetetlen darálós, döngölős ritmusokra mutogattam, de most először gondolkodtam el azon, hogy amilyen hiper-dallamos ez az egész, valójában egyetlen dallamfoszlányt sem tudok a nótákból megjegyezni. A lényeg, hogy a mi viszonyunk nem felhőtlen. Azért a legutóbbi, 2016-os albumot (The Passage) megdicsértem, mert legalább tett egy lagymatag, nem túl meggyőző kísérletet arra, hogy befogadhatóbb, szellősebb, kevésbé sietős legyen.

A "Tragic Separation" (amely egy újabb fél-koncept anyag) éppen olyan, mint az elődje, ezért vannak rajta nagyon szerethető pillanatok, elsősorban ott, ahol kicsit belassulnak, és nem akarnak negyed órányi riffet és lábdobmunkát belesűríteni mindössze négy percbe (Surrender, Hope, Tragic Separation, Land Of Sorrow). Pontosan ezért szerettem a billentyűs, Casali másik bandáját, az Astrát (pl. From Within) és főleg Mularoni Geoff Tate-tel közös projektjét, a Sweet Obliviont. Ott nem volt minden olyan, mintha egy hurrikánban próbálna állva maradni az ember, és valahogy a dallamok is hozzáférhetőbbnek, fülbemászóbbnak tűnnek.

Azért meg kell jegyezzem, Mularoni bármulatos virtuóz (Casali néhány hangszínnel, kütyüvel kicsit kihúzta nálam a gyufát: hallga' csak a "Turn Back Time" intróját!), minden egyes gitárszólója technikailag kifogástalan, dallamos, aprólékosan kidolgozott, hihetetlen energiáktól duzzadó. Azért néha tőle is szívesen meghallgatnék néhány lassan kibontakozó, fokozatosan fölépített, amúgy Gilmour-módra érzelmes és dallamos témát. Most belegondolva, minden elismerésem, sőt, csodálatom mellett azt hiszem, a DGM-mel a túlpörgetettség, a fölfokozott sebesség a gondom, ami önmagában véve nem zenei erény, és még az autóban ülve sem élvezem különösképpen – nagymotoron meg konkrétan halálfélelemmel tölt el. Szóval azt üzenem a DGM legénységének: ez megint egy nagyszerű anyag, de azért lass(abb)an járj (mint pl. a "Land Of Sorrow" szimfonikus japán bónusz verziójában) és tovább érsz – nálam biztosan!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.06.
Írta: Dionysos 3 komment

R.I.P. Eddie Van Halen (1955-2020)

Talán első ránézésre nem túl jó ízlésre vall, hogy egy olyan tragikus és mélységesen lehangoló esemény kapcsán, mint amilyen a legendás, korszakalkotó gitáros, Eddie Van Halen halála, van pofám az alábbi képet posztolni. De nem áll szándékomban a kegyeletsértés, egyszerűen csak mindig így akarok emlékezni rá: ereje teljében, hosszú hajjal, szíjasan.

van_halen.jpg

Nyugodj békességben, Eddie! Nehéz szívvel búcsúzom tőled ezzel a talán nem tipikus daloddal:

Címkék: video