Kiadó:
M & O Music

Honlap:
facebook.com/nawather.official

Az orientális metál mifelénk nagy kedvenc, az egész blog a tunéziai Myrath első lemezének lelkes dicséretével indult, de azóta is előszeretettel tudósítunk hasonló zenékről, formációkról: ezek közül nyilván elsőként érdemel említést az Orphaned Land, de nem elhanyagolható az Edgend, Amadeus Awad's Eon, Yossi Sassi, vagy a PUi sem. Most egy olyan ismeretlen csapatról lesz szó, akik a Myrath honfitársaiként talán még autentikusabban voltak képesek integrálni saját tunéziai népzenei hagyományaikat a heavy metal műfajba.

A Nawather már abban a tekintetben is hitelesebbnek tűnik a Myrathnál, hogy túlnyomórészt arabul énekelnek, de a közel-keleti zene is "előrébb" van náluk. Sok szempontból az Orphaned Landre emlékeztetnek, annak is inkább a korábbi korszakára. Raouf Jelassi épp úgy hörög, mint Kobi Farhi pl. az "El Norra Alila"-n vagy a "Mabool"-on, és ezt hivatott egyensúlyozni Ryma Nakkach bájos női hangja, csakúgy, mint Shlomit Levi tette azt az Orphaned Landben.

A lemez sajnos nem szól tökéletesen, de ez érthető, hiszen alacsony költségvetésű debütációról van szó, ami csak digitálisan jelent meg. A gyengébb hangzásnál azonban jobban zavar, hogy Yazid Bouafif ritkán és csak nagy bátortalanul vállal gitárszólókat. Van tehát "hely" a fejlődésre, de a "Wasted Years" így is nagyon ígéretes bemutatkozásnak minősül. Ha elég kitartóak és levetkőznek bizonyos gyermekbetegségeket (és persze fölkarolja őket egy rendes kiadó), hamarosan a szerkesztőségünkben hatalmas ázsiót élvező Myrath sarkát taposhatják.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Serafino Perugino, a  Frontiers teremtő atyja alighanem új kedvencet avatott. Eddig lényegében Magnus Karlsson volt a nápolyi "fejedelmi udvar" elsőszámú zeneszerzője, de az Eclipse növekvő sikere miatt Perugino látóterébe került egy újabb fiatal tehetség Erik Martensson személyében. Nemcsak jó dalszerző, de kiváló énekes és ügyes gitáros is, csak azért szurkolok, hogy ne jusson Karlsson sorsára: mert bizony az udvari kedvencek gyorsan képesek elhasználódni, "kiírni" magukat, a tömeggyártás áldozatává válni.

Nem rendelkezem belső információkkal, így nem tudhatom, pontosan kinek az ötlete volt az ifjú svéd titánt egy dán öregfiúval, a Pretty Maids énekesével, Ronnie Atkins-szel párosítani, de meglepően jól működik a dolog. A Nordic Union zeneileg egyébként egy az egyben olyan, mintha egy Eclipse lemezt hallgatnánk, csupán az ének karcosabb valamelyest a megszokottnál. A dobokat kivéve minden hangszert Martensson kezel, még a gitárszólókat is bevállalta, bár ezen a fronton akadt segítsége, hiszen egy pár szóló erejéig kisegítette Thomas Larsson (Baltimoore), Fredrik Folkare (Unleashed) és Magnus Henriksson is (Eclipse).

Visszatérve a bevezetőmben vázolt aggodalmamra: akármilyen szórakoztató, kellemes hallgatnivaló az Északi Liga muzsikája, félő, hogy Martensson előbb, mint utóbb kiismerhetővé, sablonossá, következésképp unalmassá válik. Hiába a jó dallamok, a fülbemászó refrének, a technikailag kifogástalan szólók, az előszeretettel alkalmazott diszkóritmusok (a 4/4 első és harmadik ütemére lábdob, második és negyedik ütemére pergő) könnyen és gyorsan válnak irritálóvá. Nyilván nem Neil Peart vagy Mike Portnoy furfangosságát várom el ettől a stílustól, de ennél azért illik izgalmasabbnak, hogy ne mondjam: szofisztikáltabbnak lenni. Persze nem lenne baj a kommersz pop rock slágerekkel sem, ha játszanák őket a médiában...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.brainstorm-web.net
facebook.com/officialbrainstorm

Be kell valljam férfiasan, sohasem voltam a német power csapat fanatikus elkötelezettje. 2001-től 2005-ig szimpátiával figyeltem az egyre növekvő népszerűségüket, majd a 2008-as "Downburst"-tel volt egy talált-süllyedt élményem, amin magam is meglepődtem (az éves összesítésem 7. helyén végzett az album!). Azon már kevésbé, hogy a "Downburst" turnéjának magyar állomása (Avalon Club) a fej- és ökölrázós első sorokban talált engem. Maradandó élményem, ahogy Andy B. Frank kézből etette a magyar közönséget (is).

Alighanem ez volt a Brainstormmal való kapcsolatom zenitje, mert azóta egyetlen lemezük sem fogott meg annyira. Sőt! Egy ideje rém sablonosnak találom a muzsikájukat, jóllehet tisztában vagyok vele, hogy ez a szögletes germán power alapvetően a gyomornak és nem az agynak szól. A "Scary Creatures" szerintem fogyaszthatóbb anyag az utolsó 2-3 lemeznél, de lényegileg most sem változott a sommás véleményem. Ezt a csapatot Andy B. Franck viszi a hátán (milyen jó is lesz majd őt Victor Smolski oldalán hallgatni a március 18-án megjelenő Almanacban!).

Franck dominanciája azonban nem egyenértékű Midász király érintésével – magyarul: nem változik tőle minden arannyá. Persze azt is tudom, hogy ez a muzsika javarészt a két gitáros, lhlenfeld és Loncaric szellemi terméke, és melléjük bevenni egy harmadik bárdistát elég furcsa húzás lenne (bár az Iron Maiden is jól elvan így), de abban a pillanatban, hogy csatlakozna hozzájuk egy igazi varázsló (vagy akár egy közepesnél jobb "szólista"), kategóriákat tudnának előrelépni. Konklúzióm: ez a lemez egyáltalán nem "ijesztő teremtmény", egyszerűen csak közepes dalok gyűjteménye közepes gitárosokkal, ami alkalomadtán – hozzáteszem – nem akadályozna meg abban, hogy egy klub koncerten többször is lefürödjek saját levemben a heves csápolástól.

Tartuffe

Kiadó:
Red Cat Records

Honlap:
facebook.com/RACERCAFEBAND

Giacomo Castellano keresett session zenész Itáliában, egy rakat művésszel dolgozott, turnézott már együtt, pl. Vasco Rossival is (Buoni o cattivi, 2004). Többször megemlítettem korábban név szerint is ezen az oldalon, de sohasem a saját muzsikájával kapcsolatban, pedig a 2004-es "Cutting Bridges" szólóalbuma nálam minden idők egyik legjobb instrumentális gitár munkájaként van elkönyvelve. Zseniális a csákó, de szólistaként nem kimondottan termékeny, ezért örültem meg nagyon, amikor – merő véletlenségből – rátaláltam a Racer Café nevű projektre, amelyben Gianni Rojattival, egy nem kevésbé tehetséges olasz gitárossal együtt játszik.

Sajnos csak egy négy számos EP-ről van szó, aminek nem biztos, hogy lesz folytatása. Ez a négy szerzemény azonban van olyan sűrű, hogy majdnem kiad egy teljes LP-t. Castellano inkább az instrumentális rock és jazz rock fúzió műfajában alkot, de Rojattival közösen most egy vérbeli shredder metal anyagot dobtak össze (némi fúziós hajlammal megspékelve). A doboknál Erik Tulissio közreműködik, a bőgőt pedig Dado Neri kezeli, mindketten ismeretlenek, de vitathatatlanul kompetens muzsikusok.

Castellano és Rojatti szerzőként két-két nótát jegyez, de mindegyik számban testvériesen osztoznak a szólókon. A szerzemények közül – amelyeket végig kőkemény riffelés és káprázatos szólómunka jellemez -– a "Sagatava" (Rojatti) messze a legelborultabb, de ezt az elhajlást szépen korrigálja az EP-t záró, nyugisabb "The Core" (Castellano). Bár a lemezt gyakorlatilag lehetetlen beszerezni (én az olasz ebayről rendeltem nem kis mázlival), ha valaki a gondviselés kegyéből belefut, ne habozzon megvásárolni, föltéve, hogy odavan az instrumentális, erősen gitárközpontú dolgokért.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.primalfear.de

Úgy gondolom, a Primal Fear mára Európa egyik legklasszikusabb szupercsapatává nőtte ki magát: persze ebből az emberanyagból nem nehéz kihozni az olyan teljesítményt, amit nem csak a tagok nevéből eredeztetően tarthatunk metal válogatottnak, és amelyhez mérten a feltörekvő csapatok olyanok, mint a regényhős Gulliver lába között elsétáló lilliputiak. A csapat tulajdonképpen a kezdetektől fogva egyenletes produkciókkal rukkolt elő, még akkor is, ha a zenei irányvonal a korai, töményebb Judas Priest-féle agresszívebb menetelésből a "Seven Seals" tájékán egy epikusabb, dallamcentrikusabb megközelítésbe váltott át, hogy aztán a legutóbbi lemezen ismét robbantsák a szigor-bombát. A korábbi, időszakos ellágyulás nem véletlen, az együttes alapító tagja, Matt Sinner inkább a dallamairól híres, nem beszélve a számomra kissé furcsa döntésként a csapatba lépő Magnus Karlssonról, emellett pedig valószínűleg Ralfot sem hajtja már annyira a bizonyítási kényszer, hogy megmutassa: tud ő a Judas Priestnél is "Judasabbat" alkotni, még amellett is, hogy Halford kiválása után végül nem ő, hanem Tim Owens lett a befutó.

Az elmúlt lemezen, mint írtam, érezhető volt a korai albumokhoz felé történő visszakanyarodás – célirányosabb, lineárisabb dalok születtek, ahol a riffek a dallamokkal azonos arányban határozták meg a zenei lényeget, a "Rulebreaker" pedig egy terminátor kompromisszum mentességével halad tovább ezen az úton. Ez most bizony nem az epikus kalandozások ideje, kérem, minden egyes szerzemény a headbangeltetős, ökölrázós himnuszok archetípusa, melyekben ott lapul az Accept és a Judas horzsoló keménysége, és az a Halford imádó, akinek nem lábad könnybe a szeme az "In Metal We Trust"-tól, cseréltessen gyorsan szívet, de szigorúan fémből, ami bírja a kétlábdobos ütemek pusztító erejét és a dalokból áradó tömény adrenalint.

Talán nem véletlen az a fékevesztett energia, amit csak úgy okád magából a csapat, hiszen a két gitáros mellé – és milyen gitárosok mellé! – harmadikként felsorakozott az a Tom Naumann is, aki több éven át szintén az együttesben nyűtte a hangszert: a megerősödött bárdista-szekció mellé pedig olyan elemi erejű gitárhangzást sikerült keverni, amit a fémszív mellett csak fémdobhártyával lehet igazán hallgatni – ha nem hiszel nekem, kérdezz meg egy ilyennel rendelkező rockert, és értesíts engem is. (Emellett talán én vagyok telhetetlen, de három ilyen több danos mestertől egy kicsit több gitárvirgát is elbírnék, főleg Beyrodt-tól, aki gondoskodhatott volna némi neoklasszikus pikáns ízről a nagy germán-angolszász töménységben.)

Az epikusabb vonalat a 11 perc fölé kúszó – és csodálatos – "We Walk Without Fear" képviseli, bevallom, célirányos hirig ide, letaglózó hatékonyságú csörte oda, számomra a felsorakozó indulók ellenére ez a szerzemény képviseli a csúcspontot, még annak ellenére is, hogy igazából minden etap alkalmas a maga személyében a "orgasmus metallicus" kiváltására.

Úgy gondolom, a korai éra Judas-közelibb, lineárisabb világát visszasíró fanok most fetrenghetnek egyet a gyönyörtől, hiszen a csapat teljesítette kérésüket, ráadásul mind hangzásilag, mind instrumentális teljesítményben magasabb színvonalon, de azok sem búsulhatnak – így én sem– akiknek nem volt ellenére az epikusabb, dagályosabb dalszórás. A Primal Fear tehát egyelőre képtelen hibázni, az pedig, hogy a Frontiers Records belement egy ilyen keménységű album kiadásába, csak egyet jelenthet: az eddigi szupercsapat kreáló gépezetbe végre szoftvert cseréltek, aminek az írói nem puhapöcsű kockák, hanem a munkában megedződött kohászok és fémhengerelők voltak.

Garael

Kiadó:
Dead End Exit Records

Honlapok:
www.cloudscape.se
facebook.com/cloudscapesweden

Elég furcsa a viszonyom a Cloudscape-pel, miközben kezdettől fogva hangsúlyozom, hogy nem lelkesedem Mike Andresson hangjáért, valamint mindezidáig egyetlen 100 százalékos lemezt sem sikerült írniuk, a gyűjteményemben megvan minden eddig megjelent korongjuk, még az sem valószínűtlen, hogy a "Voice Of Reason"-t is iktatni fogom a többi közé. A 2012-es "New Era"-t egyébként dicsértem, főleg úgy, hogy azzal az anyaggal is négy éven keresztül bíbelődtek, házaltak, míg sikerült egyáltalán "fizikailag" is megjelentetni.

A küzdelem nem maradt nyom nélkül, a besokallt Daniel Pålsson gitáros helyére a "New Era" fölvételeinek befejezése után Stefan Rosqvist lépett, és eléggé el nem ítélhető módon nem Pålsson, hanem Rosqvist neve került föl a borítóra. A "Voice Of Reason" munkálatai is éppen négy évig tartottak; a kérdés, hogy vajon megérte-e ilyen sokáig várakozni. Az már első hallgatás után nyilvánvaló, hogy a hangzásban nem sikerült érdemi előrelépést kiharcolni. Főleg a dobok szólnak nagyon gányul: konkrétan, mintha szemplereket és nem valódi dobokat hallanánk. Ez elég lehangoló.

Mindazonáltal igyekeztek frissebbnek, modernebbnek tűnni, ezt főleg a "naprakészebb" szinti hangszínek, effektek használata jelzi, valamint a pörgősebb ritmusok előnyben részesítése. Egyértelműen dögösebb, fémesebb a megközelítés a korábbinál, a prog-powerből kikopni látszik a prog, sőt akadnak olyan nóták is (pl. a beszédes című "All For Metal"), amelyek már inkább a heavy metal kategóriába illenek.

A rövidke, mindössze nyolc nótás lemez nem lesz a kedvencem, és ez nem csak a hangzás rovására írandó. Most egyetlen olyan dalt sem találtam az albumon, ami nagyon eltalált volna (talán az "In Silence We Scream" című záró tétel sikerült legjobban), Rosqvist "tekerős" stílusát pedig határozottan visszalépésnek érzem az eddig megszokott szólómunkához képest.

Tartuffe

Kiadó:
Power Prog

Honlap:
facebook.com/TheChroniclesProject

Nehezen akar beindulni ez az év, na, nem az új megjelenések hiányoznak, hanem az életkedv. Az ünnepek kicsit megviselik ilyenkor az embert: vészesen megemelkedik a vércukor szint és a Gamma-GT érték, miközben soha nem látott mélypontra zuhan a kreativitás. Pedig hangsúlyozom: volna bőven miről írni, itt van mindjárt ez a nemzetközi power-prog még tavalyról, amit decemberben hevesen ajánlgattam Garael kollégának, de kb. olyan harapós kedvében volt, mint a potykák az augusztusi délidők kánikulájában. Így hát megírom én.

Az ötlet egy német muzsikus, bizonyos Malte Rathke fejéből pattant ki, aki az apjához képest hervasztóan középszerű J. R. Blackmore mellett billentyűzött egy ideig. Rathke toborzott jó néhány zenészt maga mellé, hogy Jürgen (i.e. Blackmore) nem éppen messze vetülő árnyékából kilépve zeneszerzői képességeit megvillantsa. A végeredmény egy epikus hosszúságú Daniele Liverani's Genius, illetve Kamelot-féle rock opera lett több szereplővel, akik közül egyedül Andy Kravljaca (Silent Call, Aeon Zen, Thaurorod) neve csengett ismerősen. Az igazi meglepetés Ivan Ravaioli, az igen jó kezű gityós, akiből sokkal többet is el tudtam volna viselni.

Azt kell mondjam, soha rosszabb debütációt. Ha nem halogatom az anyag lelkiismeretes kiértékelését január első hetéig, a nem túl fantáziadús névre hallgató projekt szerepelt volna a top 15-ös listám "egyéb figyelemreméltó megjelenések" rovatában. Nem újszerű, nem világmegváltó anyag, de ebben a narratívákkal tarkított, teátrális prog-power műfajban simán megállja a helyét; százszor inkább, mint a mára papírvékonyra laposodott Avantasia...

Tartuffe

Azt hiszem, hogy soha nem volt a rocktörténelemben senki, aki még életében akkora legendává, ikonná vált volna, mint Lemmy. Neve, személyisége összeforrt, egyet jelentett a rockzenével, sőt ennek a mára meglehetősen szerteágazó műfajnak szinte valamennyi stílusirányzatával. Pedig nagy dolgokat nem akart. Nem akarta, nem tudta leénekelni a csillagokat, nem akart a világ legjobb muzsikusa lenni, nem akarta hangszeres játékával leigázni a világot. Csupán egy tökös rock 'n' roll bandát akart elindítani, és velük élete végéig, lehetőleg minél hangosabban rock 'n' rollt játszani, bármit is hoznak az évek.

Az évek pedig teltek, stílusok, divatirányzatok  jöttek, mentek,  közben a legtöbb kortárs rock 'n' roller és rockbálvány időről-időre megváltozott megjelenésben, megszólalásban a zeneipar elvárása (diktátumai) szerint. Kivéve Őt. Csizma, kigombolt fekete ing, cowboy-kalap, cigi, Jack Daniels, Rickenbacker, és a kihajtott Marshall Plexi, a "Murder One". Ő volt a hitelesség, az állandóság, a megállított idő maga. Mindent és minden megmondót, zeneipari gurut leszart, eszében nem volt alkalmazkodni, hiszen a legnagyobb ajándékot megkapta. Elindított az úton egy tökös rock 'n' roll bandát és az egész világon lehetősége volt rock 'n' rollt játszani, ráadásul hangosan. És jött a hírnév, jött a rajongás, tisztelet, amit mindig a helyén kezelt, jött a gyönyör, mámor, élvezet és esze ágában sem volt nem kiélvezni mindent az utolsó cseppjéig, sőt azon is túl. A rockvilág elindult ugyan vele együtt, majd elköszönt tőle, leírt néhány vargabetűt körülötte, beleszaladt néhány flitteres, hajlakkos nagy pofonba, hogy a legvégén úgyis az legyen, pontosabban az akarjon lenni, ami Ő volt. Mr. Rock 'n' Roll, kompromisszumok nélkül.

Nyugodj Békében, Lemmy!

Túrisas

Először is elnézést kell kérnem a kedves olvasóktól, hogy egy ideje nem jelentkeztem beszámolóval. Sajnos több fronton is teljesítenem kell, két munkahely is befigyel, illetve, ami sokkal fontosabb, készül az új dal. A ritmus gitárok rögzítése megtörtént, a hangszerelés folyamata zajlik, a szóló félig-meddig meg van. Több irományt is megkezdtem a blogra, de nem tudtam eddig dűlőre vinni a dolgot. Aggodalomra semmi ok, ami késik, nem múlik. Ízlésemhez híven, az én listámon csakis instrumentális megjelenések fognak szerepelni. Ezáltal kicsit beszűkültebb a területem, így nem fogok tudni összehozni egy 15-ös sort. Nézzük!

10. Joe Satriani: Shockwave Supernova
Sokadik lemeze az "ősgenerációs" hősnek, a műfaj egyik megteremtőjének. Nem állítom, hogy több százszor lement, de sok nagyon jó lemez került 2014 év végére, ezért befért Joe mester is. A lemez kb. egyharmada kifejezetten tetszetősre sikerült, a többi hozta a kötelezőt.

9. Dave Locke: Transition
Progresszív dömping van a listámon, David azonban inkább az előző generációs prog táborba tartozik. Planet-X hatások, ill. az összes főbb brit zenekar stílusa formázza a végső képet. A lassabb balladásabb tételei is magas minőséget képviselnek, a hangszerelés pazar.

8. Plini: The End Of Everything
Jelenkor egyik legdivatosabb progresszív zeneszerzője, mindegyik EP-je csúcs. Elég erőteljesen észlelhető a hatása a többi kortársa munkásságában.

7. David Maxim Micic: Ego
Ugyanaz pepitában, mint Plini. Tudomásom szerint jó barátok is, hárman, közösen Jakub Zyteckivel formálják a 21. század prog-metálját. Hogy ki mennyire egyedi, ki volt előbb, ki hatott a többiekre azt nem tudnám megmondani. Jó muzsikát csinálnak és ennyi nekem elég. Az EP-n a Balkán népzenei kiállás és szóló nagyon jól sikerültek, a hegedű dominancia is az én ízlésemnek való!

6. Special Providence: Essence Of Change
Hazánk első számú zenei exportcikke, legalábbis szerintem. Világszínvonalú lemez, ehhez kérdés nem férhet. Az előző két fiatalember zenei világához lehetne társítani a kvartett munkásságát. Nekem kicsit gitárszegény, sebaj, ez még változhat a jövőben. Élőben is meggyőzőek, volt szerencsém többször is megnézni őket. A "Gas Giants" nálam max. pontszámos alkotás.

5. Haamoja: Natural Evolution
Jó kis elvetemült, jazz-metál fúzió szorosan kapcsolható stílusban az előzőekhez, csak sokkal barátságtalanabb, sokkal töményebb. Cirka két hete ismerem a lemezt, de az első pár napban kirobbanthatatlan volt a lejátszómból. Érdemes lehet rákeresni.

4. Joe Chawki: Nazar
Idén debütáló, nagy jövő előtt álló srác. Technikailag lenyűgöző, az egyik legjobban improvizáló a jelen fiatalok között. Jó kis prog lemez, mindenféle világzenei behatással, nem a jelenkorra jellemző egyedi hangzással. Az "Anything Memphis" dalt bármikor, bárhol szívesen veszem elő. Készült beszámoló a lemezről.

3. Ciro Manna: XY
Üde, kellemes, nem mondom, hogy óriási nagy felfedezés lenne, de sok örömteli percet okozott a lemez. Nagyon jó kis kirándulás a műfajok között, brutális vendégszereplőkkel. A szóismétlés bűnébe esve, brutális(!!!) Timmons vendégszólóval!

2. James Norbert Ivanyi: The Matter Circumvention EP
Magyar felmenőkkel rendelkező ausztrál barátunk más irányból közelíti a modernkori prog-metál műfajt. Nem a 7-8-9 húros megfejtést, hanem az okos, dús, változatos hangszerelést, a kompozíciót helyezi előtérbe. Számomra leginkább a Katatonia zseniális világához hasonlít, persze ének nélkül. Csont nélkül rádobom a max. pontszámot, hetekig képes vagyok hallgatni. Beszámoló várható az EP-ről.

1. Simon Phillips: Protocol III
A világ egyik legjobb dobosa, a világ egyik legjobb gitárosa és pofátlan módon meg sem akartam említeni a világ egyik legjobb billentyűsét. Szerintem a Protocol széria csúcsalkotása, itt érzem azt, hogy Andy jobban rá tudta erőltetni akaratát a többiekre. Több a közérthetőbb, rockosabb téma, nincs gyenge pont, mindegyik dal eszméletlen. Ráadásul olyan koncertet pirítottak az A38-on, hogy életemben nem sok ilyet láttam, pedig jó sok száz élő produkción túl vagyok már. Csúcsalkotás a fúziós berkekben és az egyetemes instrumentális műfajon belül is.

Mádi N.

Egyrészről szerényen túl is vállaltam a kötelező 15-öt, másrészről meg ne örüljön senki, rendhagyó ez abban az értelemben, hogy elviekben nem sportszerű az idei megjelenésekhez olyan rocklegendákat behivatkozni, akik lassan 50 éve pályán vannak, tudom. De legalább annyira igazságtalan egy donningtoni Aerosmith koncert DVD-t azzal elintézni, hogy feltüntetem a listám után kisbetűvel a legjobb DVD-k között. Ugyanez áll az 50 éve a szemünk elöl rejtegetett Hendrix koncertélményre. Legjobb DVD/2015? Persze, na ne vicceljünk már, de tényleg! Ez rocktörténelem, méghozzá a "minden kétséget kizáróan" kategóriából. Nincs mellébeszélés, meg lábjegyzetben feltüntetés, úgy mennek a tizenötös kedvenc-listába mindketten, mint a huzat! Idén volt a megjelenés? – Igen. Ki se került a lejátszóból napokig? – Igen. Logikus, hogy év végén, azon kedvencek között tüntetem fel, amelyeket 2015-ben engedtek ki a gyárból és szarrá néztem/hallgattam? – Igen. Látjátok, hogy mily' egyszerű az élet!

Ahogy azt minden évben leírom: mostanában már (gyerek, gitár, meló, stb. miatt) nem napi szinten és nem mindenáron vizslatom az új megjelenéseket, bár esélyt azért a legtöbb érdekesnek tűnő anyag kap. Közben azért folyamatosan szerzem be a régi klasszikusokat eredetiben, így volt olyan hetem, hogy gyakorlatilag csak Thin Lizzy szólt itthon (szoba képe mellékelve a cikk elején...) és hiába jelent meg közben az általam nagyon nagyra becsült Magnus Karlsson egy friss és egyébként kiváló cuccal, esélye sem volt, hogy kiszorítsa a Phil Lynott által énekelt klasszikusokat. 

Na, de ezzel együtt is volt azért elképedés. A sorrend első két helye az kőbe van vésve, onnantól inkább felsorolás. Tartuffe véleményét vagyok kénytelen osztani a magyar rock/metal kapcsán. Vannak dalok, amelyek nagyon eltalálnak (pl. EGO Project: A középső – a szöveg és dallam is zseniális), de egész lemezek nem. A Tankcsapdának is elismerés a CD/DVD anyagért. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy nekik könnyű, mert tőkeerősek és MOL, mert vannak más hazai zenekarok is komoly támogatással és mégis valahogy 4000 körül van az egy szem CD a polcokon... Tankék hihetetlen minőséget adtak nagyon-nagyon kevés pénzért. Az Ektomorf ugyan nem igazán az én zeném, de szeretem és szimpátiával figyelem őket, különösen Jaksa Robi (dob) miatt, aki hódmezővásárhelyi arc, ezért különösen büszke vagyok a sikerükre.

Kotta távozása pedig elmondhatatlan csalódás, de elfogadom a döntését, még akkor is ha megérteni (és a blogon a döntés okait részletezni) soha nem fogom...

1. Symphony X: Underworld 

Az év legjobbja, kétség nélkül. Nem akkora zenei élmény, mint a "Paradise Lost", de az szinte felfoghatatlan volt számomra, reálisan nem is elvárható, hogy megismétlődjön. Az "Iconoclast" okozta csorbát pedig kiköszörülték.

2. Angra: Secret Garden:

Kiko Loureiro mindig is nagy favorit volt itt nálunk, bármit is csinált, akár szólóban, akár a brazil cimbikkel. Zseniális anyagot hoztak össze most is. Annyira zseniálisat, hogy Fabio se vágta haza. Ez persze rosszindulatú kiszólás, de volt ilyen félelmünk, ez tény. És tisztességes is megemlíteni, hogy kifejezetten jól énekel.

3. Aerosmith: Rocks Donnington 2014 (CD/DVD)

Az AC/DC "Live At River Plate" és a Whitesnake "Live...In The Still Of The Night" klasszikus koncertfelvételeihez hasonló katartikus  élmény. A valaha megjelent legjobb koncertkiadványok között a helye. Zene, látvány, közönség. ROCK!

4. Jimi Hendrix: Electric Church (DVD) 

50 évig rejtve a szemünk elöl. Ezt hogy??? 500.000 ember előtt, a legnagyobb klasszikusokkal, és jó formában lévő Hendrixszel. 

5. Revolution Saints: Revolution Saints 

Tartuffe nem érti, mert ha nem vagyok Journey-fan, akkor nem lehetek RS-fan. Dehogynem. Itt más gitározik, aki ráadásul egy névre szóló, dedikált CD-t is küldött egy idegenbe szakadt cimborámnak köszönhetően, aki most engem bosszantandó együtt motorozgat vele, hogy a fene enné meg a szerencsés fajtáját! :-) 

6. Lynch & Sweet: Only To Rise

Nincs nagy megfejtés, mert vélhetően ez sem nagy egymásra találás, hanem íróasztalnál kigondolt és üzleti szempontokat szem előtt tartó és kiadói nyomásra összerántott Frontiers-nagyüzem, de ha jó, akkor az jó, márpedig ez jó. 

7. Eclipse: Armagededdonize

Másodvonalas svéd banda és azt hiszem, igaza van Tartuffe-nek, amikor a magyar csapatokat ostorozva kéri számon, hogy miként lehetséges, hogy a skandinávoknál  szinte havonta megjelenik a második (harmadik) ligából egy hibátlan dalokkal telepakolt lemez, jó énekkel, kiváló hangszeres játékkal. Mindenesetre ez éppen egy olyan anyag.

8. Vinnie Moore: Aerial Vision

Kevés listán fog szerepelni, merthogy instrumentális gitármuzsika és azt kevés rockrajongó gyomra veszi be, ez az igazság. De ettől még nagyon elképesztő, sőt kimondottan szerethető.

9. Slayer: Repentless

Megbánástalanul  vállalom az eretnekséget, hogy nekem éppen attól lett listás az anyag, hogy értelmezhetetlen tremolókar-rángatás helyett, feszes rockgitározást hallhatunk a lemezen Gary Holt részéről. Jeff Hanneman érdemei persze ettől függetlenül is elévülhetetlenek.

10. Iron Maiden: The Book Of Souls 

Egy éves listában alanyi jogon jár nekik egy hely, főleg, ha tényleg érződik, hogy komoly meló van az anyagban. Ez pedig itt és most megkérdőjelezhetetlen.

11. Voodoo Hill: Waterfall

Igazi minőségi hardrock, egyszerre feelinges, súlyos és modern gitárjátékkal.

12. Joel Hoekstra's 13: Dying To Live

Nem lehet azt állítani, hogy a kritikusok leborultak az anyag előtt, pedig egyáltalán nem rossz. Nekem kb. ugyanolyan értékű, mint Magnus Karlsson új dolgozata, de valamiért ezt többet hallgattam.

13. The Winery Dogs: Hot Streak

Néha be tudok sokallni Kotzen hangjától, de ettől még úgy megyek februárban a Barba Negrába, mint a pinty!

14. Farmikos: Farmikos

Jelentéktelen béna név, jelentéktelen béna lemeztasak, nem jelentéktelen béna muzsika, nagyon nem jelentéktelen béna gitározás. A zene kicsit elszállós, riffelős, zsigeri hard rock, de az egykori Randy Rhoads-tanítvány és rövid ideig Ozzy mellett is pengető Joe Holmes akkorákat gitározik itt, hogy szédület.

15. Luca Turilli's Rhapsody: Prometheus

Nekem még mindig bejön ez az élőben szinte előadhatatlan, stúdióban összerakott, rétegzett muzsika. Lehet lesajnálóan legyinteni és lehet bezzeg-mutogatni az ezredik, szakállat növesztő, retro-rock bandára, de a helyzet az, hogy én Luca barokk-metalját jelenleg ezerszer őszintébbnek érzem, mint  az új trend előtt hasra esőket.

15+1 Vásárhely Rocks!

Ezért megint kapni fogok, de hazudni akkor sem áll módomban, főleg a részben saját blogomon. Óriási kedvenc bizony ez a projekt ebben az évben és nagyon büszke vagyok, hogy ennyi vásárhelyi illetékességű muzsikus, ilyen színvonalas hangszeres játékkal járult hozzá egy helyi népdal előadásához.