Vesszőparipám, és mint ilyen, leírtam már sokszor, de most is megismétlem. A klasszikus és szórakoztató zene éles megkülönböztetése, a zenei fúziók miatt napjainkra meglehetősen okafogyottá vált, a teljesen idétlen magyar szóhasználat (könnyű-és komolyzene) pedig eleve egy vicc, ami korlátoltságában kizárólag a Bartók Béla-Aradszky Laca tengelyen képes a zenét értelmezni, kár is rá szót vesztegetni.

Itt van pl. az olasz gitáros forma, Daniele Gottardo, akit leginkább az instrumentális rockgitárosok között lehetne a neten fellelni, Guthrie Govan, Kotzen, Greg Howe társaságában, noha a lemezen található muzsikának sokkal több köze van a XIX.-XX. század klasszikus zenéjéhez, mint a rockhoz.

A zenét hallgatva nem egy szögekkel kivert csuklószorítós, égre emelt kéz, hanem sokkal inkább egy hangversenyterem fog megjelenni lelki szemeink előtt, és ezzel sajnos kb. ki is esett néhány százezer fő a merítésből, akik szóba jöhetnek, mint potenciális hallgatók, lemezvásárlásról pedig már beszélni sem nagyon merek…

Akik ebben a muzsikában nagyon szeretnének elmélyedni, és minden pillanatát csodálattal hallgatnák, azok nem fognak rátalálni Daniele-re, mert fogalmuk sincs, hogy létezik a rock szcénában az igényességnek ez a szintje, a rockerek pedig – minden tiszteletünk mellett – ha már elektronyos gitárról van szó, nem igazán erre a megközelítésre zsizsegnek. Nekik azért kell a dzsidzsi… Úgyhogy kevesen maradtunk, de szerintem ezzel Daniele tökéletesen tisztában van, más kérdés, hogy valahol ez azért közte van a legnagyobb igazságtalanságoknak itt e Földön.

Azt kell mondjam, nagyon kár mindezért, mert az egyik legizgalmasabb instrumentális gitárlemez, amit az utóbbi időben volt szerencsém hallani. Több mint egy évig tartottak a stúdiós munkák, ami nem véletlen. Nem egyszerű dolog vonósokat és egyéb klasszikus hangszereket felvenni, a legtöbben nem is igazán bajlódnak ezzel, megoldják okosba’, baba kis zenei szoftverekkel az egészet, ráadásul töredék költségért. Ez azért sokat elárul Gottardo igényességéről, pedig még a zenét nem is hallottuk.

A muzsika egészét nézve kiindulási alap lehet talán Jason Becker "End Of the Beginning" című mesterműve (amit Daniele – a facebook oldalán olvasható Jason Becker bejegyzés szerint a mester őszinte megelégedésére – el is játszik ITT). Még abban is hasonló, hogy Gottardo is hasonlóan könnyedén, azzal az egyszerre folyékony és hajlékony stílusban lakja be a gitárnyakat, mint ott Michael Lee Firkins. És hogy még tovább veszítsünk a máris maroknyi potenciális támogatókból, azt azért el kell mondani, hogy az "End Of The Beginning" relatív slágerességéből, itt nem sok található.

Ez a késő-romantika korabeli zenei gondolkodás nagyban merít a XX. századra jellemző disszonanciából is, amely a nem edzett füleknek azért inkább nehezíti, mintsem megkönnyíti a befogadást. De ettől a lényeg nem változik. Az utóbbi évek egyik legegyénibb, legjobb, legizgalmasabb instrumentális lemeze.

Túrisas

Daniele Gottardo: Non Temperato (2014)

It is one of my recurring topics, and as such I have written about it a hundred times, but once again I feel compelled to repeat: in our days the sharp distinction between classical and modern “popular” music – due to their more and more frequent fusion – has by now become more or less fatuous and groundless. These categories should not be set against each other in an irreconcilable dichotomy.

Here we have, for instance, an Italian guitar player, Daniele Gottardo, whose name will most likely feature on the internet among such artists as Guthrie Govan, Richie Kotzen, Greg Howe etc., although his compositions have probably more in common with the classical music of the 19th and 20th centuries than with rock music.

As we listen to his album, what will appear before our mind’s eye is not a tightly clasped iron fist or a headbanger dressed in denim and leather but rather a spacious, well-lit concert hall. With this introduction the audience has already become considerably smaller, not to mention the potential paying customers.

It is likely that only a few of those who understand and appreciate this kind of music will ever find Daniele because they simply do not know that this high level of musicianship exists among rock players, while the "true" metal fans will sorely miss the easily accessible heavy riffs they so closely associate with their favourite genre. It does not seem pessimistic to say that few people will even give a chance to this material. My guess is that Daniele is well aware of this but it does not change the fact that it is still among one of the biggest injustices of the world.

I have to say it is a real pity because it is one of the most exciting instrumental guitar albums I have had the fortune to hear in the past few years. The studio work lasted for over a year and I can very well understand that. It is quite difficult (and expensive) to record string instruments and classical arrangements. Most artists – in order to save time and money – just have easy recourse to samplers. This fact alone speaks volumes to us about how seriously Daniele takes his music!

If we try to find helpful comparisons, we may be able to quote Jason Becker's "End Of the Beginning" (Perspectives, 1996). The similarity is also found in Daniele's playing: his fluent style and flexible technique reminds us of what Michael Lee Firkins did in that song. We do, however, need to add that the relative catchiness of Becker's composition is not to be found in Daniele's more abstract, more contemporary album.

His musical mentality, imbued with the late romantic period, also relies on the sensibilities of some 20th century "contemporary" composers whose "post-tonal sound" is not easily accessible (may sometimes even appear dissonant) to the untrained ear. This does not change the essential content of what I am trying to say: this is one of the best, most exciting and inventive instrumental guitar albums I have heard in a long time.

(English version by Tartuffe)

A nagy uborkaszezon idején mit is csinálhatna az ember: beáll a sorba és listázik egyet. Lehet, persze, hogy a DR olvasói táborának – van ilyen? – zöme nem éppen a címben szereplő műfajt részesíti előnyben, én viszont igen – a liberalizmusnak úgyis leáldozott, és ha munka alapú társadalom épül, akkor legalább olyan munkát végezzünk, amihez van is kedvünk.

Tartuffe barátom, mint a progresszív zenék kukaőre – félre a röhögéssel, Ti mikor kukáztatok utoljára? No, ugye… – persze csak mosolyoghat a ritkaságot előtérbe izzadó attitűdömön, hiszen az euro-power stílussal ellentétben, melynél a nyolc perc már komoly erőfeszítést igényelhet, hogy ne egy rövidebb szerzemény kétszer "copy+pastetelt" verziójának tűnjön, egy valamire való progresszív szerzemény ilyen hossznál kezd felnőtt jegyeket mutatni. Szerencsére blogunkon mindenkinek joga van bármilyen meghökkentő, sőt irracionális dologgal előállni – lásd borok propagálása –, így legyen ez most az én agymenésem, hátha a többiek is kedvet kapnak a listázáshoz, és ARP zenei hiányosságainak felsorolásán kívül kapni fogtok pár személyes lajstromot is.

Mint mondtam, az euro-power esetében elég ritka dolog ilyen terjedelmes dallal előállni, bár azért még mindig nagyobb esély van erre Helloween-nél és társainál, mint a punk, vagy grindcore gyorscsapatos zenészeinek vágtáiban, ami az említett stílusok személyes preferálási indexét tekintve igencsak szerencsés dolog.

S ha már Helloween: mivel a műfaj megszületése tulajdonképpen az ő nevükhöz fűződik, nem is lehetne másképp, minthogy az első és talán legismertebb nagyepikát is ők mesterkedték össze. A "Helloween" és a "Keeper Of The Seven Keys" opuszok megszületésük óta megkerülhetetlen alapvetésnek bizonyulnak – ezért nem is fognak itt szerepelni –, ráadásul bőven hatottak a műfajból oldalágon kinövő szimfonikus metal monumentális alapokon nyugvó sztenderdjeire is.

De elég a szócséplésből, melynek végigolvasása alatt talán már listám valamelyik szereplője is lepörgött volna, íme hát a számomra legkedvesebb galopp-monolitok, remélem, hogy egy-kettő számotokra is felfedezni való meglepetést fog nyújtani. (Hiába van egy előadótól több esélyes aspiráns is, úgy gondoltam, hogy egy együttes/zenész csak egy szerzeménnyel szerepelhet – unalmas is lenne a fél Rhapsody, Gamma Ray, vagy Helloween diszkográfiát sorba venni. Ja, és ez egy személyes összeállítás, úgyhogy ne hányjátok a szememre esetleges kedvenceitek hiányát, én látatlanban is elfogadom több tucat, teljesen helyes lista párhuzamos létezését.)

+1 Kamelot: Memento Mori

Rúgjuk fel rögtön elején a szabályokat, és kezdjük a plusz eggyel, ami már csak azért is kilóg kicsit a többi közül, mert elkövetője sosem volt az a tipikus euro-power csapat, jóllehet, az alapok felismerhetően onnan jöttek, főleg a korai műveket tekintve. A Kamelot "Memento Mori"-ja éppen azt a határvonalat csípte meg, amikor a csapat még elő tudott keresni annyi spirituszt, hogy az érzelmes részek mellett felálljon a szőr a keményvonalas heavy metalosok hátán is, már ha a PVC dzseki engedte.

10. Angra: Unholy Wars

A Rebirth album volt a "Matostalanított” Angra első produktuma, mellyel bizonyították, hogy pótolható a pótolhatatlan is. Akárhányszor hallgatom, mindig beleborzongok, ahogy a dal kezdetén felhangzanak a törzsi dobok, és szinte capoeirás hangulatot teremtve ágyaznak meg a hagyományos brazil-folkos dallamokkal sodródó euro-galoppnak. Kár, hogy nem tudok szaltós rúgást produkálni, pedig erre a zenére minden bizonnyal megpróbálnám.

9. Gamma Ray: Armageddon

1999-ben a Gamma Ray "Powerplant" albumával megnyerte a Metal Hammer aktuális hangpróbáját, teljesen jogosan. A kissé keményebbre vett dalok büszkén hirdették a tradicionális metal melletti fekete öves kiállást, az Armageddon pedig egyetlen szerzeményben sűrítette össze a csapat Queenes, Judas Priestes, Helloweenes gyökereit, melyeket Bruce Willis is szívesen hallgatott volna a Föld megmentése közben.

8. Luca Turilli: King Of The Nordic Twilight

A Rhapsody tehetséges húrnyüvője igazán komolyan vette a szimfonikus ihletésű metalt, hiszen szólóműveiben – ha több gitárral is, és kevésbé grandiózusan – tulajdonképpen ott folytatta, ahol anyacsapatában abbahagyta. A kissé világvége hangulatú hisztérikával induló "nagyepika" aztán tartalmaz mindent, ami korábban Lionéékat is trónra ültette, Olaf Hayer énekesnél pedig nem is lehetett más alkalmasabb arra, hogy az Elfeket folkos fém-csárdásra csábítsa.

7. The Dark Moor: The Dark Moor

A musical-metal elsőszámú spanyol képviselői olyan imádni valóan szolgáltatják a habos-cukros giccset, hogy képtelenség rájuk haragudni. Szimfonika, kórusok, popba-hajló dallamok, egy egész Broadway idényre elegendő érzelem: a csapat önmeghatározó számánál nem is alkothatott volna alkalmasabbat arra, hogy a jó ízlésű rocker hupililát hányjon. Még szerencse, hogy ilyennel nem rendelkezem, így nem kell látens vonzódásom miatt két százas szöggel belekarcolni a betonba, hogy heavy metal.

6. Helloween: Mission Motherland

A true metal reneszánszt világra hősködő "Glory To The Brave" előtt egy évvel a Helloween már megmutatta, hogy hol lakik a metál-isten. A hagyományos euro-powerből ekkorra már ki-kiszigorkodó csapat jól átverte a híveket, mikor a "Mission Motherland" lágy, szinte világzenés kezdésével valami epikus balladát sejtettek. Hát nem, nagyon nem, jóllehet ha finomkodó – bár ezt a szót ennél a számnál idézőjelesen lehet csak használni – space rock-féle progressziót kiáltotok, akkor kénytelen vagyok helyeselni.

5. Emir Hot: Sevdah Metal Rhapsody

Balkáni hangulat – nem, nem a félig megépült, lepusztult házakra gondolok –, Malmsteen-i gitárhősködés és a folkzene elképesztő integrálása a fémes környezetbe, ez bizony akkor is unikum, ha a metódust számtalan együttes próbálta követni, persze fele annyi sikerrel, mint amennyi Emir Hotnak megadatott. Sajnos, csak művészi értelemben. Egy méltatlanul hanyagolt album méltatlanul ismeretlen csúcsa, ami szinte kiköveteli magának a főhajtást.

4. Stratovarius: Destiny

Hogyan lehet a gótikus mélabút pattogós metál futamokkal összeilleszteni? Hát így. A személyes válságon áteső Kotipelto talán még sosem énekelt ennyi érzelemmel a hangjában, a sorokból sugárzó elidegenedés pedig szinte megfacsarja a hallgató szívét. Még szerencse, hogy a jellegzetes dallamok nem engedik a könnyfakadást, mert milyen is lenne ökölrázás közben zokogni?

3. Avantasia: The Seven Angels

A második Avantasia album képes volt arra a ritka teljesítményre, ami a sikeres daraboknál olyan, mint a fehér holló: elérni az etalon debüt színvonalát, amit annak idején nemes egyszerűséggel csak a Keeper albumok harmadik részének neveztem. Ez pedig tőlem több mint elismerés. A "The Seven Angels" pimaszul, nyitószámként arat le minden babért, mert ahol ilyen koherensen egyesül az euro-power a Meat Loaf-féle zongorás aréna rockkal, ott több van, mint szerencsés konstelláció: tehetség, mégpedig átkozottul sok.

2. Lost Horizon: Highlander

Daniel Heiman megaénekes méltatlanul kevéssé ismert csapata csak két albumot rakott az asztalra, de azok ütnek, mint József Attila tőkét csapkodó fejszéje. A  hasonló című film sikerét meglovagló "Highlander"-ben aztán mindent összehoznak, amiért csak szeretni lehet a stílust – meg persze utálni – , a több elemből építkező dal megoldásait hallgatva csak kapkodjuk a fejünket: már ha közben nem vesztjük el, mint a megboldogult halhatatlanok zöme.

1. Rhapsody: Symphony Of Enchanted Lands

Minden a Rhapsodyval kezdődött. Mármint a szimfonikus metal univerzumban. A debütalbum még közelebb állt a forrás euro-powerhez, de a második etap már teljes vértben-fegyverzetben hirdette, hogy új stílus született. Turilli Bach imádata mellett csak az a nyilvánvalóbb, hogy Lionénál abban az időszakban senki sem tudott közelebb kerülni az operai énekstílushoz, kivéve természetesen egy bizonyos hölgyet, a címadó szerzemény pedig maga a stílus sűrített rapszódiája, ami több követő csapat egész diszkográfiájára elegendő ötletet halmozott fel egyetlen szerzeményben. Ja, és elegendő volt listám első helyéhez.

 Garael

Kiadó:
Power Prog Records

Honlap:
www.ageofartemis.com.br

Hát az lehet, hogy az idei foci VB-n Brazília történelmi vereséget szenvedve adta át a koronát a németeknek, metálban azonban az őrségváltás még nem történt meg, hiszen jóllehet, a fémpályán egyelőre több teuton játékos szaladgál, ám a dél-amerikai együttesek szinte kivétel nélkül a felsőligás klasszisok produkciójával passzolgatják a labdát, izé, járatják a metál szambát.

Példaként itt van ez a pofátlanul fiatal csapat, akiket Tartuffe-el ellentétben én kukáztam ki a grundpályák mezítlábas sztárjelöltjei közül, bár ha lenne igazság a földön, akkor katedrán lenne a helyük (mondjuk honunk futballakadémiáján, és akkor a stadionok mellé meglenne a beruházások mellett elhanyagolható jelentőségű tehetség-alkotás is), de ez most nem az önfényezés ideje, hanem a braziloké. A fiúk tehát nem kispályáznak, debüt albumuk Helloween-gyökeres örökségén túllépve ezúttal a Dream Theater klasszicizálását tűzték ki célul – pár felismerhető "Awake"-riffel hódolva a példaképeknek –, olyan latin vehemenciával, amitől a színházba nem álmodni, hanem keresgélni támad kedvünk – mármint az állunkat, hogy hogyan képes egy igazából névtelen csapat ennyi muzikalitást produkálni, csak úgy, csuklóból (bokából), amolyan brazil futballista eleganciával. Tudod, olyannal, amitől az amatőr botlábúnak is az az érzése támad, hogy a trükkök sorozatát ő is könnyedén megcsinálná… A váltás, illetve a továbblépés egyértelmű, már ha a hangszeres virtuozitás előtérbe helyezését annak tartjuk, és a tempó csökkenését, valamint a kifejtős, összetettebb részek előretörését nem tragédiaként, esetleg "elnyálasodásként" éljük meg, hanem amolyan egészséges progresszió részeként, ahol a dallamokat nem a germános, speedes riffek cipelik a hátukon, hanem a két "k", vagyis a koncepciós kompozíció.

Az euro-power jelleg tehát háttérbe szorult, főleg az album második felén, de a latin zeneiségben tocsogó dallamok és a neoklasszikus ősökkel rendelkező összetett gitárszólók maradtak az első album adta színvonalon: némelyik refrén nem egy, hanem két acélszívet is el tudna olvasztani, és ökölrázás helyett karmesteri mozdulatokat próbálgat az egyszeri rocker, amolyan suta, félszeg módon, mert milyen dolog má' farmerdzseki helyett karnagyi egyenruhában pózolni a tükör előtt. Nem véletlen a hasonlat, hiszen minden brazil metál csapatok fő generalisszimuszának, André Matosnak nem csak képzelnie kell a dolgot, hanem valóságként átélnie azt, és biztos vagyok, ha a kreativitás tanulhatatlan forrása nem apadt volna ki a mesternél, valami hasonlóval próbálkozna, mint Artemises kollégái.

A vitathatatlan dallamosság ellenére mégis kell pár hallgatás ahhoz, hogy a számtalan apró ötlet a felszínre kerülhessen, és azokat is meg tudom érteni, akik több egyértelmű himnuszt vártak a csapattól, amúgy debüt album módjára. Ez a lemez azonban most nem a kürtszóval felhívás ideje alatt készült, még ha legalább olyan figyelemre méltó is, a hangszeres formagyakorlatok ezúttal nem csatára, hanem gyakorlásra szólítják a híveket, és tudjátok mit, jól teszik. Mert az Age Of Artemis megfelelő példa lehet arra, hogy az ismeretlenségből igenis van kiút, még akkor is, ha a focicsapathoz képest hendikeppel indulnak a fiúk világot hódítani. Én mindenesetre szurkolni fogok nekik.

 Garael

Kiadó:
Roadrunner

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Egyszerűen nem értem, hogy működik az emberi emlékezet, pedig tanultam filozófiai antropológiát és pszichológiát is. Hogyan és miért szűri meg az emlékezet a múlt élményeit, vagy ami még érdekesebb, miként fordulhat elő az, hogy az embernek konkrét élményei vannak arról, ami valójában meg sem történt? Meg voltam arról győződve például, hogy az Opeth megosztó, az eladási mutatók szerint mégis legsikeresebb albumáról, a "Heritage"-ről (2011) írtunk kritikát ezen a blogon, de az utólagos keresgélés mindössze Túrisas kolléga egy összefoglaló jellegű koncert DVD értékelését lelte föl.

Akárhogy is, Mikael Åkerfeldt tovább menetel a zenei önmegvalósítás útján, jóllehet ezt sok Opeth rajongó nehezményezi. Az énekes-gitáros (akkor még basszerként) mindössze 16 évesen került a bandába, minden eredeti tag gyorsan kikopott mellőle, így mára teljes a művészi hegemóniája. Be kell látni, hogy az Opeth mindig hűségesen fogja követni és tükrözni Åkerfeldt személyiségfejlődését, lelkiállapotát, hangulatát, mert az Opeth és Åkerfeldt közé lényegében egyenlőségjel tehető. Ez annak rossz hír, aki görcsösen ragaszkodik a korai időszak black/death elemeihez, hiszen ezek már a "Heritage"-nél sem kaptak szerepet, a "Pale Communion" pedig - folytatva a zenei agytröszt lélektani és stilisztikai evolúcióját - már egy virtigli ős hard rock lemeznek mondható, mind hangzásban, mind hangszerelésében...

Ez a tendencia nem példa nélküli manapság, főleg nem a skandináv régióban. Gondoljunk csak az ugyancsak svéd illetőségű Black Bonzora, akikről már csak azért is meg kell emlékeznünk, mert Åkerfeldt hörgőtlenített, tiszta éneke az ő frontemberük hangjára emlékeztet nagyon. Példaként fölhozhatjuk a Metal Church atyjának, Kurdt Vanderhoofnak múltidéző stílusgyakorlatát, a Presto Ballet-t (hű, de ronda ez így leírva!), vagy akár Michael Amott (Arch Enemy) "retró" projektjét, a Spiritual Beggarst, de a legalapvetőbb párhuzam mégis az Opeth másik gitárosának, Fredrik Åkessonnak egy korábbi szereplése a Sabbtail "Nightchurch" című lemezén (2004). Ott Mats Levénnel sikerült egy igazán emlékezetes (kereskedelmileg mégis sikertelen) hard rock lemezt összehozni, amiből literszám fröcsögött a '70-es évek hőskorszakának olajsűrű ihlete.

A "Pale Communion" abban különbözik "előfutárától" a Sabbtailtől, hogy művészibb, progresszívabb és Åkerfeldt koncepciójában hangsúlyos szerepet kapott a vonós "háttérmunka" (főleg a lemezt záró "Faith In Others"-ben). A dobok hangzása kimondottan retro, de nem a '80-as éveket lejárató erőtlen, művi puffogás jellemzi, hanem a '70-es évek "akusztikusabb", természetesebb megszólalása. Joakim Svalberg is kedvére nyüstölheti Hammondját... Mindez azonban nem a hard rock zsigeri, ősprimitív korszakát idézi föl bennünk, mert az egészet belengi (a megkérdőjelezhetetlen zenei kompetencia mellett) egyfajta szellemi kifinomultság és érzelmi intelligencia. A rock n' roll hajnalán nem (sem) volt divat a lemezborítót telefirkálni Terentius és Martialis idézetekkel (ráadásul az eredeti latin nyelven)...

Mivel nem tartozom az Opeth régi, black/death metálon szocializálódott rajongói közé, nyugodt szívvel, előföltevések és előzetes elvárások nélkül, némileg naivan üdvözlöm az együttes újdonsült, mégis mélységesen konzervatív zeneiségét. Nekem ez jobban tetszik mint bármi, amit az Opeth-től eddig hallottam. Nem állítom, hogy nem találom olykor egy csipetnyit mesterkéltnek, modorosnak, azt sem állítom, hogy minden dal telitalálat, de pl. az instrumentális "Goblin", vagy a finom keteli motívumokkal színezett "Cusp Of Eternity" igazi mestermű!

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
facebook.com/ronnymunroefb

Ronny Munroe, a Metal Church jelenlegi frontembere mind 2011-ben kiadott szólóprodukciójával, mind tavalyi templomi tevékenységével év végi TOP-listámra tudott kapaszkodni, így jogosan várhattam sokat az újabb etaptól, melyben a gárda gitár fegyvernemét – a 2011-es műveletekhez hasonlóan – egy igazi marsall – Stu Marshall – vezette a csapásmérő műveletekbe. Marshall kiváló gitáros, játéka főleg ebben a szikár, Judas-US power közeli világban képes kibontakozni, ahol Munroe sikolyait csak a vijjogtató, néha apokaliptikus futamok tudják überelni. Sajnos Munroe a legutóbbi szóló epikus világát a sokkal egyértelműbb, mondhatnánk egyszerűbb, lecsupaszított, pőre power felé nyomta, ahol a refréneknek legfeljebb egy-két szó jut, és a lüktető, ám nem túl bonyolult, törzsi riffek mellett a dallamokat akár egy óvoda gyermekkórusa is énekelhetné: ezt sem a fülbemászó jelleg, hanem a ritmizáláson alapuló kezdetlegesség miatt. Még jó, hogy a sikoltás is megy a Katica csoportnak, bár talán nem annyira összeszedetten, mint az egyébként jó formában lévő énekesnek.

Pedig a szerzemények alapváza nem rossz, a kereteket adó, általában középtempóban dübörgő riffek, és az "ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz" dallamok közé ékelődött gitármunka megfelelően dinamikus és változatos ahhoz, hogy a kitöltő tartalommal remek, impulzív alkotás szülessen, de Munroe nincs elég jó formában, hogy az instrumentális szekció mellett néhány épkézláb refrént is összehozzon. Marad tehát a stílus jól bevett, ám számomra antipatikus szokása, a két hangból álló dallamtéma, ami legfeljebb támogatni tudja a riffeket, de konstruktív kiegészítésre már képtelen. Pedig hallgasd csak meg a "Not You, Not Me" keleties gitárfutamainak felvezetését és kibontakozását, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy kiemelkedőt alkosson: a monoton énekmunka nem tud egyebet, mint a törzsi munkadalok, ahol a ritmusra kalapálás bármennyire is produktív, művészinek – és főként élvezetesnek – aligha lehetne nevezni.

A korábbi szólóalbumra jellemző Dio-érzés talán csak a "Pray"-ben jön elő, de ezt a dallamvázat Ronny már sokadik alkalommal süti el, így izgalommal csak az tölt el, hogy kitaláljam, melyik legutóbbi számban hallottam, a "Ritual Damage" primitív dallamra felfűzött ismételgetése pedig csak a gitárszóló miatt ment meg a "Hearing Damage"-től.

A meghívott vendégek sem tudnak sokat hozzátenni a hallottakhoz: George Lynch egy már 20 éve is elkoptatott riffre penget rutinból néhányat, Pamela Moore pedig, aki évtizedek óta az OM sikeréből él, abszolút felesleges duettet produkál, melyben erőtlen hangját Munroe úgy söpri el, mint Németország Nationalelf-je a brazil reményeket. (Igaz, hogy az egyetlen épkézláb refréntémát ebben a dalban sikerül összehozni, lehet, hogy a Teslából ismerős Dave Rude közreműködése a dallamérzékenységre is hatott.)

Kár, hogy Ronny nem ücsörgött még egy kicsit a dalokon, mert a riffek, valamint a kialakított és eljátszott gitártémák megérdemelték volna, hogy ne egy fémhangzással feldúsított power-mondókagyűjteményt kapjunk, amit viszont korhatáros jellege miatt még a célcsoporttá vált óvodai állomány sem tud élvezni. De sajnos én sem.

Garael

Dr. David Glowackit, a Stanford vendégprofesszorát nemrégiben úgy hajították ki a bristoli Old Vic színházból, hogy lába nem érte a földet. Professzor úrnak annyi volt a bűne, hogy a karót nyelt sznobok között egyedüliként érezte át Händel Messiásának drámai erejét. Az oratórium Halleluja kórusa alatt nem bírt már magával és elindult volna a nagyon fel sem emelt kezek tetején egy laza crowd surfingre, amelyre az úri közönség kevésbé volt vevő. Itt is leírtuk már többször is, most újra megerősítjük, hogy a klasszikus zenei koncerteken elvárt, kimért viselkedésnek egyszerűen nincs zenetörténeti előzménye, az egy modern, elitista kreálmány, ami egyben és ebből következően természetellenes is.

A drámai erővel rendelkező zene lényegénél fogva átjárja a lelket, felemel, megmozgat, és ezt valahogy le kell követni a testnek is. Bizony, bizony, ha tetszik, ha nem, egy korabeli Liszt, esetleg Paganini koncert hangulatában, pózaiban, előadó és közönség interakciójában sokkal inkább emlékeztetett egy rockkoncertre, mint visszafogott, csendes előadásra, ahol a tételek végén esetleg elengedjük a visszatartott szellentést köhintést.

Lassan meg is érkezünk Eindhovenbe, ahol ezúttal (szerencsére már sokadjára) egyesült a két világ. A heavy metal és a klasszikus zene eszköztárának társítása falakat képes lebontani, minden értelemben. Itt nyilván Glowacki urat sem dobták volna ki a viselkedése miatt, és a belinkelt videó alapján pedig mindenki győződjön meg arról, mekkora energiák szabadultak (f)el a teremben.

Bármennyire is vonzó (és mára divat is…) a heavy metal mellé nagyzenekart rendelni, a megvalósítás többször eredményez fiaskót, mint minőséget. Önmagában ugyanis kevés a szándék. Tapasztalataim azt mondatják, hogy legalább egy embernek kell lenni a bandán belül, aki mindkét világot részleteiben is ismeri. Klasszikus képzettséget (is) szerzett metal muzsikus nélkül ezek a próbálkozások nem többek parasztvakításnál. A drámaisága és kifejező ereje miatt ugyan a klasszikus zene és heavy metal egyenes ági rokonok, de önmagában a profi egymás mellé illesztés (Pl. Metallica: S&M) ürességet hagy maga után. Ahhoz, hogy életre keljen és igazi, mindent átható ősereje legyen, össze kell őket gyúrni, ahogy azt pl. Viktor Smolski teszi nem kis kompetenciával a Rage zenekar élén.

Az abszolút színpadra termett Simone Simons énekesnő fémjelezte holland Epica egyértelműen az utóbbi és egyben nehezebb utat járja. Ha Smolskihoz hasonló zseni talán nincs is a csapatban, mertek nagyot álmodni, így a megvalósítás az egyik legletaglózóbb lett, amit eddig valaha láttam és hallottam a klasszikus zene és metal fúziójában.

És most legszívesebben csupa nagybetűvel írnám, hogy emberek, itt a miskolci Reményi Ede Kamarazenekar és a Miskolci Nemzeti Színház kórusa, mintegy 70 főnyi hazánkfia csapatja a metalt, nem akármilyen színvonalon! A Regős Zsolt karmester vezette zenekar láthatóan felszabadultan, jó hangulatban válik főszereplőjévé a három órás eseménynek. Nagyon nagy büszkeség és köszönet, bárkit, bárkiket is illet az elismerés.

Jómagam messze nem vagyok a csajos bandák nagy barátja, de itt nem rövidhajas, symphonic szalon-gót tingli-tangli akármiről van szó, hanem piszkos jól megírt, monumentális, olykor a metal legdurvább szélsőségeiig merészkedő, professzionális, végletekig kidolgozott és nagyzenekarral, kórussal összehangolt kompozíciókról, fölényesen biztos, virtuóz hangszerkezeléssel, amelyhez lenyűgöző képi világ is társul a pazar színpadképnek, megvilágításnak és pirotechnikának köszönhetően.

Glowacki professzor úr, Önt még "odaát" egy jó ideig úgyis ki fogják vágni a hangversenytermekből, ha engedi, hogy a muzsika átjárja a lelkét, ezért jöjjön át hozzánk és vigyázó szemeit vesse Eindhovenre és az Epicára! Nem fog csalódni. Szörfre fel!

Túrisas

Kiadó:
IceWarrior Records

Honlap:
facebook.com/flashbackofanger

A Flashback Of Anger azon olasz power/prog bandák közé tartozik, akiknek ezen az oldalon már illett volna áldozni némi – ha nem is kitüntető – figyelmet. Ha másért nem, hát azért, mert a hasonló formációk megjelenéseiről akkurátusan beszámoltunk. Ezek közé tartozik a Rhapsody (mindkét inkarnációja), a Vision Divine, a Secret Sphere és a Thy Majestie. Az ő rajongóik figyelmébe ajánlom ezt a fiatal firenzei együttest is.

Az előző lemezüket, a "Splinters Of Life" (2009, Limb Music) című albumot jól ismerem, egy példányt iktattam is belőle a CD gyűjteményembe. Valami oknál fogva akkor elmaradt a kritika, pedig hangszeresen elképesztően fölkészültek ezek a taljánok – bár ezen aligha lehet meglepődni, ha alaposabban szétnézünk az itáliai "hadszíntéren". 2009 óta történtek náluk személyi változások, a korábbi billentyűs, Emanuele Giorgetti nem bírván az iramot személyes okok miatt távozott, így az énekesre, Alessio Gorira hárult a feladat, hogy a szintiket kezelje (nem mellesleg kifogástalanul abszolválta a feladatot). Fiatalon elhunyt egykori zenésztársuknak, Francesco Masininek emléket állítva pedig írtak a lemezre egy lírát is "Don't Let Me Fade" címmel.

Az új album címe a "Terminate And Stay Resident" rövidítése. Nem világos előttem, hogy miért nem írták ki a teljes címet, de ennek nincs is különösebb jelentősége. A lényeg, hogy instrumentálisan kifogástalan euro-power anyagról van szó, pörgős ritmusokkal, két több mint kompetens gitárossal, gazdag hangszereléssel, és más olasz csapatokra is jellemző magas hangfekvésű, "hősi" dallamokban gondolkodó énekessel. Ezen a ponton be kell vallanom, hogy nekem pont ez jelenti az együttes gyenge pontját. A hideg ráz ki ezektől a vékony, agyonvibrátózótt orgánumoktól, amivel – valamilyen okból – szinte mindig együtt járnak a kicsit hisztérikus dallamvezetések. Ez viszont – objektivitásra törekvő kritikusként belátom – egyéni szocprobléma, hiszen sokan pont erre izgulnak. Garael kollégám például ezeket hallgatva szokott elalélni a gyönyörtől. Nem véletlen, hogy a "Black Prince" című nóta két változatban is fölkerült a CD-re, s az egyiket épp a stílus adu ásza, Fabio Lione énekli.

Kár, hogy nem adták ki a lemezt instrumentális változatban is (mint tette azt a Dream Theater a "Black Clouds & Silver Linings"-szal, vagy a Solid Vision a "Sacrifice"-szal), azt biztos gyakrabban hallgatnám. Mindazonáltal azt kell mondjam, hogy ebben a stílusban ma senki sem veri az olaszokat, s ez többek között éppen a Flashback Of Anger érdeme.

Tartuffe

Kiadó:
Epic, Columbia

Honlap:
www.judaspriest.com

Az öregedés, a doommal ellentétben, ahol a fiatalkori feszesség eltűnése és a romlás tudata nem feltétlenül hátrány, nem tesz jót a heavy metalnak. Vagy csak nagyon kivételes esetekben. Mondjuk a Judas Priest esetében a "Nostradamus" ilyen volt, de egyrészt ezzel az állításommal a rajongók mintegy fele nem ért egyet, másrészt a "Redeemer Of Souls" olyan fémveretes koncepcióban született, aminek életút-összegző jellegébe nem fér el a kísérletezgető kalandozás.

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan legenda, metal-origo csapat új albumáról kell írni, amely legalább három alapvetés fém albumot vésett az asztalra, jóllehet ezek közül az utolsó is mintegy negyedszázada íródott, és az eltelt idő "porát" ha nagyon akarom, sem tudnám nem észrevenni az elkészült produktumon. Lehet-e egy, működése alatt is legendává vált zenekar új albumát az életműből kiragadva, önmagában értékelni, helyes-e, ha a csúcsalkotásokhoz mérek, hozzávetőleges értékekkel ruházza-e fel jelen alkotást pusztán az a tény, hogy a Judas készítette? Csupa olyan kérdés, amire nem lehet mindenki számára tetsző magyarázatot adni, így kritikai attitűdöm vagy kiinduló pontom is biztos hibásnak bizonyul a rajongók – és nem rajongók – meghatározott csoportja számára.

Mert bevallva, vagy bevallatlanul, mit is vár a kritikus és a rajongók zöme? Természetesen egy újabb "Painkiller"-t, "British Steel"-t, vagy "Defenders Of The Faith"-t, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy ezek az albumok olyan kvalitásokat – vagy életkori szemléletet – kívánnak, melyek az évek múltával, a korral együtt tűnnek a semmibe. A Black Sabbath-nak ugye szerencséje van azzal, hogy a múlt nagy dicsőségének reprodukálásához a ködbe veszett képességek nem feltétlenül szükségesek: a lassú, súlyos riffek a genetikai kreatív állomány idősebb részéből is előhívhatóak, Ozzy énekhangja pedig fiatalon sem volt olyan meghatározó eleme a zenének, amit ne lehetne nélkülözni így, hetven felé közelítve sem.

A Judas Priest-tel azonban más a helyzet, hiszen annak a pőre, néha powerbe futó heavy metalnak, amivel több lépcsőben is elfoglalhatták a maguk királyságát, korszakonként lényegi elemét jelentette a fiatalkori tűz, a tapasztalatból adódó feszesség, és a kirobbanni kész energia hangjegyekbe oltott sugárzási képessége, ami képes arra, hogy megemelve az adrenalin szintet büszkén hirdesse a műfaj zenei lényegét és alkotó elemeit. Ezek nélkül azonban hiába egy életpálya rutinja, az elkészült produktum attól fog bűzleni, és nem a lőporfüsttől, ami a gyomordöngető ágyúlövések sorozatából fakad. Mert hiába is jók az új album dalai, a hangszeresek visszavett instru-munkája (én azért érzem a megszokott páros kreatív szellemének hiányát), a jellemző biztonsági középtempó, Halford megkopott hangja és fáradtnak tűnő előadásmódja, a számomra érthetetlen vintage-re vett hangzás azt az érzetet keltik az emberben, amitől azt kívánja, bárcsak a húsz évvel ezelőtti csapat adta volna elő őket, és akkor nem csak a "Halls Of Valhalla", a "Metalizer", és a "Battle Cry" ütné le a szinkópát a fejekben, amúgy egy utoljára erejét összeszedő harcos módjára. Pedig vannak nagyon is megbecsülendő értékei az albumnak, ami viszonylag koherensen kívánta összefogni az életpályát, melyben ott figyel a korai évek blues-alapú próbálkozása, a fiatal együttes csikóéveinek stílusteremtése, és a tapasztalt, ereje teljében lévő szuperprodukció végletekig csiszolt, ám mégis ösztönös vadulása – ez pedig sem célként, sem annak megvalósításaként nem tűnik könnyű dolognak. Szinte minden dalban találunk utalást az elmúlt sikerekre, hol egy riff, hol egy dallam, vagy hangszeres kiállás képében, a hangulatvarázslás tehát sikerült, még ha kissé rutinszerűnek is tűnik a dolog. (Ebben a legutóbbi Halford album koncepcióját is visszakacsintani látom.)

Egy valami ugyanis már hiányzik innen, amit nevezhetünk éhségnek, művészi tűznek, vagy inspirációnak, a bizonyítás hajtó erejének, esetleg az útmutatás váteszi szereptudatának, és ami ebben a műfajban igenis értékteremtő erő. Nem, ezt hiába is keresnénk az új albumon, ami e nélkül megmarad annak, amire talán hivatott – hiszen nem gondolom, hogy a Judas még mindig akarna valamit is bizonyítani –, mégpedig egy kissé fáradtnak, vagy rosszabb esetben közönyösnek tűnő, ám korrekt összefoglalásnak, és ami ha már nem is tud újat felmutatni – vagy múltidézést erővel telve végrehajtani – még mindig elegendő arra, hogy a zenészek felemelt fejjel nézzenek a rajongók szemébe. Ez pedig egy ilyen szintű csapat esetében többet jelent harminc ezüstpénznél…

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.teslatheband.com

A Tesla a kultúr-metálosok "szent tehén" csapata, melyet kritizálni lehet, ám obligát módon az első pár album sikerének felemlegetésével, és a zenében megnyilvánuló intellektus – esetleg szarkazmus – említésével ennek élét azonnal tompítani kell. Még szerencse, hogy én nem vagyok kultúr-metálos, úgyhogy az elvárások terhe nélkül jelenthetem ki, hogy a király meztelen. Persze ez a meztelenség a Tesla hívőknél többet jelent, mint egy egész ármádia true metal banda talpig vértbe/szőrbe (ki-ki választhat kedvére) öltözve, én azonban, jóllehet inkább az utóbbi tábor szimpatizánsait erősítem, a tényleges erények elismerése mellett a nosztalgia és elfogultság nélkül írhatom le, hogy nem vagyok teljes mértékben elégedett az új albummal.

Kezdjük azonban a valóban dicséretre méltó dolgokkal: a csapat lelkét jelentő Keith-Hannon páros dallamalkotói tehetsége vitathatatlan, a lemezen szereplő dalok kivétel nélkül már első-második hallásra, fülbemászó módon hirdetik, hogy Tesla számtalan találmánya mellett a slágeralkotói gépet is feltalálta, melyet kései tisztelői professzionális módon alkalmaznak. A ragadós refrének úgy burjánzanak, mint méhtelepen a kasok, hogy aztán mézzel töltsék tele a hallgatók fülét és lelkét. Ehhez járul hozzá az a hangulatteremtő képesség, ami miatt a "szomszéd fiúk átjöttek a tábortűzhöz zenélni"-feeling tör rá az emberre, ráadásul Hannonék mernek és tudnak bolondozni, szinte hallani, ahogy felszabadultan nevetnek fel egy-egy apró ötlet, geg, vagy utalás elsütése közben, és hát azt mindenképpen ki kell jelenteni, hogy elég gyakran pufogtatnak. Sajnos azonban éppen ez a "tábortűz" jelleg szorítja keretek közé az albumot, és ezért érzem úgy, hogy a zenészek nem merészkednek ki a meleget adó lángok komfortzónájából. A számtalan ötlet ellenére mégis monokrómnak tűnik az album, a delta-blues riffek és a metálos groove-ok közé bőven adagolt akusztikus részek ugyanis a teljes 'Simplicity'-re rányomják bélyegüket, és ha nem áradna a dalokból a természetes optimizmus, némi derűvel megspékelve, a grunge éra fineszesebb képviselői is eszembe juthatnának (a Cinderella "Heartbreak Station"-jének hasonló felfogásaiban íródott próbálkozásai mellett). Ez persze nem baj, hiszen a Tesla sosem tartozott a pomádés metál csapatok közé, és a hetvenes évekből származó gyökerek tulajdonképpen közösek a kilencvenes évek eleji garázsrock bandáékkal, de azért irgum-burgum, hogy az egyetlen "Break Of Dawn"-on kívül nem izzítanak rá kicsit a hunyorgó parázsra, rebbenjenek már az összebújt párocskák andalgásból táncba, vagy legalább egyszer legyen késztetésük arra, hogy a tábortűzből kikapva egy ágat, az égre írják: long live rock n' roll.

Érdekes módon, több részletben hallgatva az albumot, egyetlen szám sem tűnik tölteléknek – ez mindenképpen a csapat tehetségét dicséri, hiszen 14 dalról van szó – a kevesebb több lett volna elve ennek ellenére itt is fennáll, és a kialakított, erőszakosan terjeszkedő hangulat, illetve annak rendíthetetlen és változatlan jellege hajlamos az emberre rátelepedni, úgy, ahogy a túlzott anyai szeretet, ami állandó intenzitása miatt egy idő után, illetve egy adott életperiódusban már terhesnek tűnhet. (A bizonyos aspektusaiban hasonló felfogásban íródott, méltatlanul alábecsült "Slang"-gel a Def Leppard nem követte el Tesláék hibáját, és mind lemezhosszban, mind az impulzivitás variálgatásában tudták, mitől döglik a légy, illetve mitől hall a süket leopárd.) A "Time Bomb"-ból is mintha szándékosan fognák vissza a nekidurranó energiát, és a visszafojtottság éppen azt a feszültséget öli ki a számból, ami a koncepciót inkább előre-mintsem hátramozdította volna – hallgasd csak meg a gyorsulós rész gitárszólós rövid vadulását, egyből érteni fogod, mit is hiányolok a lemezből. (Többek között a játszadozás között egy-két komolyabb hangszeres szólót.)

Kár, hogy nem kockáztattak kicsit a fiúk, és "beleültek" az ötleteknek keretet adó kényelmességbe, ami – hiába a zeneszerzői virtuozitás és az évtizedes tapasztalat – nem engedi kibontakozni a csapatból a bennük rejlő potenciált, mint ahogy Tesla is megijedt saját találmányai várható hatásaitól – legalábbis a konteo-blog szerint. A "Simplicity" azonban nem konteo, hanem az érzékelhető valóság, és az, hogy kinek mit jelent ez, nem a rejtély megoldása, pusztán lelkialkat és ízlés dolga.

 Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.sagaontour.moonfruit.com

Úgy tűnik, a nagy nyári pangásban csak az olyan öreg proggerek mernek lemezt kiadni, mint a Yes és a Saga, hiszen náluk egy ilyen megjelenésnek már nem igazán van tétje. Évtizedek óta teszik, amit tenniük kell, már régen megalapozták karrierjüket, kialakult rajongótáborra támaszkodnak, új fanokkal nemigen számolhatnak... Ha az éppen folyó foci világbajnokság szókészletével akarnék élni, azt mondanám: a garantált továbbjutás tudatában biztonsági játékot játszanak. Talán túlságosan is...

Le kell szögeznem, hogy nem vagyok ortodox Saga-fan (Sava-fan annál inkább!), alkalomadtán olyan merész, sőt hajmeresztő kijelentésekre is ragadtatom magam, minthogy az egykori kollégánk, CsiGabiGa által fölállított egyenlet (miszerint Saga = Sadler) logikailag nem következik. Olyannyira nem, hogy az én kedvenc Saga lemezem a Rob Moratti által fölénekelt "The Human Condition" (2009), és a "Heads Or Tales Live" (2010) régi slágerei is jobban ülnek nálam Moratti hangjával. Ez van. És ez nem egyszerűen a két énekes hangja közötti különbségről szól, hanem arról, hogy Sadler dallamai nekem sokszor túl nyakatekertek. Nem találok rá jobb szót.

Lehet hogy nem tökéletes a hasonlat, de ez a dilemma nekem kicsit olyan, mint a David Lee Roth vagy Sammy Hagar vita, kivéve, hogy Moratti nem igazán kapott esélyt a bizonyításra. Sadler persze fix ember a Sagában, ehhez kétség sem férhet, és visszatérése óta - a "20/20" megjelenését követően (2012) - a "Sagacity" már a második lemezük (összességében meg a 22-ik!).

Csak hogy az albumról is mondjak valamit: Sadler szerint (minő meglepetés!) ez karrierjük legjobb lemeze, de ebben nem tudok vele egyetérteni. Sőt még csak annyira sem tartom jónak, mint a "20/20"-t. Természetesen virtigli Saga alkotásról van szó, minden rájuk jellemző zenei lenyomattal: progresszív rockos dalszerkezetekkel, Sadler rapszódikus dallamaival, gazdag szinti aláfestéssel és kórusokkal, Ian Crichton agyontremolózott gitárszólóival stb.

A lemezindító "Let It Slide" talán a legjobb, leglendületesebb nóta, de ezen kívül max. a "No Two Sides" kerül föl az iPodomra. Nekem elsősorban a dinamizmus, az életerő hiányzik innen, túl sok a töltelék, a "Press 9" meg egyenesen értelmezhetetlen számomra. Akinek - mint nekem - nem jönnek be annyira az új dalok, vigasztalódhat a "special edition" második CD-jével, amelyen egy 9 nótás koncertfölvétel kapott helyet a tavalyi SWR1 Rockarena Fesztiválról.

Tartuffe