Ehol e az új Ahola! – csodálkoztam rá a finn vokál-üdvöske második szólóalbumára, hiszen egy finn téli harcos fehér álcaruhás rejtőző képességével bújt el a lemez megjelenésének híre, bár az is lehet, hogy én vagyok a hibás. Miért is nem nézegetem a finn Metal Hammer aktuális számát – mentségemre szólva egy kukkot sem értek feltételezett nyelvrokonaink ékes beszédéből. Ja, de, a voi (vaj), menna (menni), sarvi (szarv) szavakat azért ki tudom következtetni, bár ezekből legfeljebb az utolsónak van némi relevanciája egy metal zenei írásban, az is legfeljebb akkor, ha valami ördögimádó csapatról van szó – jelen esetben azonban szó sincs erről, Ahola barátunk megmaradt azon a terepen, ahol igazán otthon érezheti magát. Mondjuk igencsak dimbes-dombos, szabdalt vidék ez, mert a kínált zenei anyag úgy csapong a stílusok között, mint elődje, sőt: itt akár egyetlen szerzeményen belül is olyan ugrásoknak lehetünk fültanúi, melyekért cserébe Hulk azonnal indulat-terapeutát fogadna. Hallgasd csak meg a "Road Of Creation" Ozzy-érás alap riffjét, és a hirtelen váltással erre ülő aréna-rock refrént, egyből megérted, miről is beszélek.
De ha már Sabbath: a "Still Metal" Heaven and Hellből kölcsönzött felvezetése olyan hirtelen torkollik egy echte, együtt bömbölős, prosztó Manowar harci indulóba – naná, ilyen címmel -, hogy még a fejünket sincs időnk behúzni a szónikus csapások miatt – igen, kérem, itt bármi megtörténhet, és meg is történik. No, persze, csak bizonyos stíluskeretek között, mert ha a hangvétel kicsit szigorodott is az első album óta, az alap az a dallamos, játékos heavy/aréna rock/metal, aminek meglétét Tartuffe kolléga úgy hiányolta Pretty Maids kritikájában. Ahola azonban többet tud a szimpla panelek tologatásánál, a "The Final Incantation"-ben olyan keleties-folk témát hoz, amire egy müezzin is büszke lenne, már ha az iszlám mecset alkalmazottja ki tudná énekelni azokat az üvegrepesztő hangokat, amit finn kollégája. És ha már Black Sabbath idézésről beszéltünk, megkapja a magáét a Led Zeppelin is, a "Dog" – nem véletlen a cím – áthallásos dallamaiban Ahola Plantet idéző tehetséget plántál, és a "Rock 'n' Roll" végre egy olyan AC/DC nóta, aminek vokál-élvezetéhez nem kell egy alternatív univerzumba lépnünk.
Ahola mellett meg kell említeni a gitáros hol neoklasszikus, hol bluesban gyökeredző játékát, ami azonban kellő teret ad a főnöknek – ettől függetlenül azok is élvezhetik a számokat, akik számára a metalban az ének csak a gitár utáni második hangszer.
Maximálisan elégedett vagyok barátunk teljesítményével, és a némi eklektika ellenére is egységesebb anyagnak érzem, mint Gus G. legutóbbi albumát – mondjuk itt legalább egy énekes dolgozott végig az anyagon, remélem, hogy rajtam kívül lesznek még olyanok, akik ezek után néha rá-rá fognak nézni a finn rockzenei lapokra is.
Nekem kicsit harsány, ahogy mostanában a népzenét Európában rockkal-metallal keverik, a Fintroll-Dalriada vonaltól történetesen kiver a hideg veríték. Sokkal szimpatikusabb az a megközelítés, amikor nem direktben erőltetik bele a muzsikába a tradicionális hangszereket és dallamokat, mondjuk ahogy a Thin Lizzy és Gary Moore tette anno. Nekik a vérükben (és a kezükben) volt az ír népzene, ami ezáltal finoman átszőtt bármit, amit játszottak, megszabva a dalaik hangulatát magamutogató külsőségek (például öltözködés) nélkül.
Akad persze jó példa is, az Amorphis mondjuk korrektül jár el ebben a kérdésben, de van azért kevésbé szimpatikus megközelítés is bőven – az én ízlésemnek talán túl gyakran is. Mondjuk egy ilyen fiatal demokrácia esetén, mint a miénk, amely történetesen mély értékválságban vergődik jó ideje, és a kínos közelmúlt helyett részben egy távolabbi, idealizált-idealizálható históriában keresi újkori identitását, talán megbocsátható, hogy inkább az utóbbi, erőszakosabb vonalhoz csapódik. De most ebbe ne menjünk bele részletesebben.
Szóval Slough Feg. Leginkább tradicionális heavy metal zenekarként emlegetik őket, bár a hangzásuk legalább annyira kapcsolódik az UFO és a Thin Lizzy által fémjelzett "még nem metal - már nem rock" vonalhoz a '70-es évek végéről, mint a NWOBHM punkos-metalos lelkületéhez, és a – nehezen észre nem vehető - maidenes gitárfutamokhoz. No és mindez, természetesen, nyakon lett öntve egy jó adag folkkal, azaz – az írben gyökeredző – amerikai kocsmazenével. Naná, hiszen ezért volt a hosszas bevezető! Utóbbi leginkább Mike Scalzi zenekarvezető-gitáros énekdallamaiban érhető tetten, és pont olyan lazán, izzadság-mentesen határozza meg a lemez atmoszféráját, ahogy azt én szeretem.
Mintha Dave Murray, Phil Lynott és Shane MacGowan (The Pogues) szerelem-projektje lenne ez. Ha csíped ezeket a bandákat külön-külön is, nem lesz nehéz gyorsan megkedvelned a "Digital Resistance"-t. Nekem két hallgatás után már most nagyon kedves. A full underground banda amúgy most először kapott komolyabb esélyt egy nagyobb kiadótól és hála az égnek, úgy tűnik, ez egyelőre nem nyomta rá a bélyegét a megszokott minőségre és a mainstreamtől igen távol eső, "alternatív" megközelítésükre. Ajánlott!
Egy parallel univerzumban - már ha van ilyen, de nincs (bocsi, Csillagkapu rajongók) - lehet, hogy én vagyok az egyik legelvetemültebb Pretty Maids rajongó, aki az 1984-es "Red Hot And Heavy" óta lélegzetvisszafojtva várja kedvenceitől az újabb és újabb lemezeket. Vissza kell azonban térni a földre, a realitások talajára: ismeretségem a Csinos Hölgyekkel csak felületes, és nem csak azért, mert amikor én csinos hölgyekre gondolok, akkor nem Ronnie Atkins (a.k.a. Paul Christensen) vagy Ken Hammer (a.k.a. Kenneth Hansen) jut eszembe, hanem elsősorban azon okból, hogy a vérátömlesztést/fiatalítást követően megjelent "Pandemonium" (2010) és "Motherland" (2013) lemezek keverték le az első atyai pofonokat, amelyek folytán rádöbbentem, ezek a 30 éve becsülettel viaskodó vikingek bizony nagyon jól nyomják.
A bevezetés után talán már érthető, miért érzem úgy, mintha a "Louder Than Ever" pont nekem készült volna. Ez ugyanis nem új sorlemez, hanem régi nóták gyűjteménye, ráadásul nem egyszerűen újrakeverve, remaszterelve, hanem egy az egyben újonnan, frissen rögzítve, bika, mai megszólalással. Érdekes, hogy a gyűjtemény nem tipikus "best of", ha a rajongók állítják össze a dalcsokrot, nyilván teljesen más eredmény születik. Először is, a válogatás az 1995-től 2006-ig terjedő Massacre Recordsos időszakra összpontosít, de (s ez megjegyzésem második fele) még azon belül sem a legnyilvánvalóbb dalokból szemezget. Ez persze nem baj, de ha már stúdióba vonultak, igazán fölránthattak volna még pár korábbi nagy slágert, mondjuk egy digipack bónusz CD-re valót (pl. Future World, Back To Back stb.).
Akárhogy is, ez igazán szép gesztus a vénasszonyok nyarának jótékony napsütésében sütkérező dánoktól, a valódi meglepit mégiscsak azzal okozták, hogy a "Louder Than Ever"-re föltettek négy vadi új nótát is, két balladát és két tökös power himnuszt. Talán csak a neofiták naivitása mondatja velem (a régi fanok majd virtuálisan le is kevernek egy atyai sallert), de nekem ezek a dalok tetszenek legjobban az albumról. Mostanában nem nagyon tud hibázni a csapat. Remélem, meg is marad bennük ez a lendület, mert az a riffközpontú, de dallamos power muzsika, amit művelnek, ma már kihalófélben lévő fajta, majdnem teljes egészében az európai kontinensre szorult vissza. Mostanság nem jó amerikai tizenévesnek lenni...
A lustaság nagy úr, az egyébirányú elfoglaltság még nagyobb. Ezért - vagy ettől függetlenül? - egy régi lemez, régi kritikájának "update"-je következik. Elmagyarázom: a svéd hiperdallamos hard rockban majdhogynem verhetetlen Eclipse a 2012-es "Bleed & Scream" sikerén fölbuzdulva (ezt a lemezt mi is magasztaltuk, sőt nálam toplistás lett!) újrakeverte, remaszterelte az "Are You Ready To Rock" című 2008-as albumát, és a napokban így, megújult formában tette elérhetővé. Na, ilyenkor fogja a fejét az, aki annak idején kemény pénzért beszerezte a lemezt, most meg készítheti a pénztárcáját, hogy megvegye az új, sokkal jobban szóló verziót. Pech...
Mindenesetre ez az újrakiadás is csak azt bizonyítja, hogy Martenssonék nem légüres térből érkeztek, nem előzmény nélkül álltak elő egy olyan izmos anyaggal, mint a "Bleed & Scream", nem az utóbbi pár évben tanultak meg zenélni és dalokat szerezni. Kezeskedem érte, hogy a "Are You Ready To Rock MMXIV" hangzása valóban sokkal ütősebb, mint a 2008-as eredeti kiadásé, a tartalom viszont változatlan, arról pedig Túrisas már írt egy nehezen überelhető kritikát. Íme:
Nem most mondom először, és valószínű, hogy nem is utoljára, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy egy rocklemez nem olyan késztermék, amivel a találmányi és szabadalmi hivatalokban kell elsősorban kilincselni elismerésért. Igenis meg lehet kérdezni a népeket tízezredjére is, hogy Are You Ready To Rock?, - oszt' ha igen a válasz, lehet tolni az arcokba bele, hogyaszongya: "Breaking My Heart Again", - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi.
Na jó, azért az sem kötelező, hogy már kínosan sokat recirkulált nótacímekből (Wild One, Million Miles Away, Call Of The Wild, stb.) építkezzünk, - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi -, de megmondom a frankót, amiért Müller Péter Sziáminál, vagy a jó öreg Dusánnál rögtön kegyvesztett lennék: a rockzenében nekem sokadlagos szempont a dalszöveg. A lényeg, hogy első pillanatban győzzenek meg a banda hangszeresei - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi -, nem volt hiábavaló apu és anyu anyagi áldozata, amikor az első hangszert nagy nehezen kisírták maguknak.
A svédek jó muzsikusok. Erik Martensson (ének, gitár, bőgő, billentyűk) és Magnus Henriksson (gitár) svédek, tehát jó muzsikusok. Formailag rendben lévő szillogizmus, noha az első premissza általánosítása a logika tisztaságára ügyelőknek kifogásolható lehet. Tisztelettel vissza is vonom, ha majd lesz szerencsém egyetlen kutyaütő svéd muzsikussal is találkozni. Egyelőre a skandináv zenei hegemónia olyan erős, hogy ezúttal is biztos voltam benne, hogy minőséget kapok az említett két alaptagot számláló és harmadik lemezüket megjelentető zenekartól. Lőn. Északi, melodikus hard rock, nem kevés dallamérzékkel, itt-ott némi Whitesnake ízzel, ami az elejétől a végéig lendületesen (no líra) zakatol végig rajtunk.
Nem az év lemeze, sokadik a sorban, sőt hallottam már sokkal jobbat is, mégis azt mondom: úgy érdemes a zenéhez és muzsikáláshoz hozzáállni, ahogy azt pl. az Eclipse is teszi.
Már el se kezdem rágcsálni azt a régi csontot, hogy ezt is Túrisas cimborámnak kellett volna megírnia... Inkább minden további haladék nélkül belecsapok a lecsóba. A Firewind éppen pihen, de az alkotó, vagyis Gus G. tovább nyüzsög, érzi, hogy Ozzyval hatalmas lehetőséget kapott, szélesebb nemzetközi ismertségre tett szert, a vasat pedig addig kell ütni, amíg meleg. A Tűzszél talán végleg elülni látszik, elvileg nem oszlott föl, és "Thanasio Papa" távozása után már virtuális énekesük is van, Kelly "Sundown" Carpenter személyében, noha lemezfölvételekről szó sincs! Az új frontembernek személy szerint egyáltalán nem örülök, fejben egy ideje már le is írtam a zenekart, de most nem a Firewind van terítéken, hanem Gus G. szóló anyaga.
A gitáros ezzel a (mindössze két instrumentális szösszenetet fölvezető) projekttel olyan dalokat akart megszólaltatni, amelyek az "anyabanda" profiljába nem, vagy csak nehezen lennének beilleszthetők. Ahogy ő fogalmazott: a legtöbb nóta nem tipikus heavy metal, inkább a hard rock kategóriába illik. Olyan vendégeket szervezett le a producer és a kiadó, mint Billy Sheehan, David Ellefson, Michael Starr (Steel Panther), vagy Jeff Scott Soto, csak hogy az ismertebbeket említsem. Egy ember volt, akivel Gus G. mindenképpen együtt akart dolgozni (és ez a dalszerzésre is kiterjedt), méghozzá az időközben látványosan megöregedett Mats Levénnel. Véleményem szerint jobban járt volna, ha marad Levénnél, mert a vele készült dalok tűnnek a legerősebbnek, ráadásul a lemez se lenne amolyan vegyes fölvágott.
A nem-Levénes szerzemények között üde színfolt a Devour The Day (Blake Allison) közreműködésével rögzített címadó, amivel nyílván az amerikai rajongókat akarta megcélozni. A tengerentúli piac szokásaiban, ízlésében hosszú évekkel ezelőtt markánsan elvált az európai színtértől, de az "I Am The Fire" még "öntudatos" európai füllel is kimondottan élvezhető. Ugyanez már kevésbé mondható el a hasonló megfontolásból született, csajos, Evanescence-ízű "Long Way Down"-ról Alexia Rodriguezzel (Eyes Set To Kill) és a lemez legérdektelenebb gitárszólójával. Ez sem rossz nóta, de errefelé talán tájidegen kicsit. Az egyetlen dal, ami egyszerűen nem akarja megadni magát, a Tom S. Englunddal (Evergrey) rögzített "Dreamkeeper". Englund hangja tud nagyon fájdalmasan szólni, de ehhez a balladához valahogy nem illik.
Ami Gus G. gitárjátékát illeti, nem érheti szó a ház elejét; még egy közepes szerzeményt is csillogóra tud fényezni dallamos, dinamikus, technikás szólóival. Ozzyhoz - mint tudjuk - ez a szint beugró követelmény. Annyiban egyet tudok érteni az interneten keresztül virtuálisan ajkát biggyesztő Túrisassal, hogy a lemez talán kicsit rövid, kevésbé összeszedett, és a szerzemények sem egyenletes színvonalúak. Ennek ellenére azt mondom (és felelősségem teljes tudatában teszem e kijelentést), hogy ez a lemez még így is jobban teszik, mint az utolsó két Firewind (ezeken barátilag úgyis összeszólalkoztunk Túrisassal: itt és itt és itt).
Gus G. és Mats Levén nagyon ütős párost alkotnak; ezen fölbuzdulva javaslom is a naplementéről elnevezett ács gyereket sürgősen parkolópályára tenni! Nem is olyan régen Kotta egy kommentben megemlítette, hogy Yngwie Levénnel készített "Facing The Animal" lemeze milyen süti. Nos, nekem a video klipes "My Will Be Done" éppen ezt juttatta eszembe, a "Blame It On Me" pedig a Gotthard és Steve Lee (R.I.P.) legszebb pillanatait idézte meg. A szövegeket félretéve (és mentálisan óvatosan lekeverve), igazat kell adjak Gus G.-nek: a Firewindben tényleg ő a "Fire".
Emlékszem, egy minden idők legrosszabb borítói listán láttam egyszer ezen banda "Burn This Town" című LP-jét, meglehetősen előkelő helyen. Szó se róla, kevés gázosabb van a lemezgyűjteményemben e tekintetben, pedig van ott még csemege bőven. Zeneileg viszont nem érheti szó a ház elejének támasztott csatabárdot, mert kellemes hallgatnivaló az az 1983-as anyag, úgy rémlik, még azon osztálytársaim is átmásolták maguknak anno, akik amúgy nem voltak oda a heavy metalért.
Itt hát a nagy újjáalakulás (2007) és annak hosszan kihordott, nehezen megszült gyermeke. De most komolyan, mit remél egy ilyen őskövület NWOBHM banda 2014-ben? Valószínűleg semmit, csak nosztalgiáznak egy kicsit az öregek. Olyasmi lehet ez nálunk, mint nálam a tízévente összerántott foci a gyerekkori haverokkal. Erőltetni kell, akkor is, ha – tudva, hogy a köztes időszakban egyikünk se sportolt semmit – ezen alkalmak komoly valószínűséggel végződnek a traumatológiai ügyeleten. Némi küzdelem nélkül viszont nem esne jól a mindezt követő, megérdemelt, menetrendszerű fröccsözés. Ősi ösztönök törnek fel ilyenkor a férfiemberből: harc, ivászat, majd hazatérve meghágni az asszonyt – így téve büszkévé őseinket (copyright by Thor).
A "Heavy Metal Sanctuary" túl ezen analógián is épp megfelelő hátérmuzsika amúgy a harchoz-ivászathoz, de talán még a meghágáshoz is. A tradíciónak és az elvárásoknak maximálisan megfelelő, ökölrázós rock-himnuszokat sikerült ugyanis írnia a brit brigádnak ezúttal is, az egyetlen általam érzékelt változás Dave King hangjában állt be: az elmúlt harminc évben úgy látszik dohányfüsttel és whiskyvel dolgozta meg a hangszálait, mert most jóval karcosabb, mint annak idején. Így a muzsika leginkább a korai Acceptre hajaz, némi Grave Diggeres stichhel.
Ezen kontextusban a csapat egyébként kifejezetten jól teljesít. Olyannyira, hogy a barátaiddal simán elhiteted, egy 1985-ös, kiadatlan UDO lemez került elő a lemezkiadó archívumának egyik rejtett zugából, amely most újra-keverve jelent meg. A riffek karcosak, az énekdallamok könnyen érthetőek, a refrének pedig együtt üvöltözősek. A pálya szélén álló fiatalok persze megmosolyogják ezt a mutatványt, még ha el is ismerik talán, hogy a vén taták a korukhoz képest egész technikásan játszanak, a mai foci azért már egész más: lendületesebb, agresszívabb, lehengerlőbb, sabatonosabb. De minket ez szerencsére egy cseppet sem zavar: mi már nem nekik játszunk, hanem magunknak.
A történelmet nem lehet meghamisítani. Szóval tudjátok meg, minden egy csókkal kezdődött! Pontosabban a KISS 1973-as megalakulásával (cupp). Nem is a megalakulás volt a lényeg, hanem az 1974-es debütáló album nagy sikere. A Casablanca színeiben hajózó maszkos zenészek pillanatok alatt óriási népszerűségre tettek szert, a Mercury vezetői úgy döntöttek, hogy nekik is kell egy hasonló csapat. De legyen a megjelenés az ördögi Gene Simmons ellentéte. Így született meg a hófehér selymek közt vonagló Angel. Azonban 1981-ben megunták az örök második helyet és oszlásnak indultak. Így már nem voltak olyan szépek. Mármint a lehetőségek Gregg Giuffria billentyűs számára, aki egy ideig próbált az angyalok közt szerzett népszerűségéből megélni és saját nevét adta zenekarának, de két lemez után éppen a régi nagy rivális, Gene Simmons segítségét kérte, aki a név és az énekes megváltoztatását javasolta, így végül a House Of Lords keresztapja lett, valamint James Christian felfedezése is némiképp neki köszönhető (már megint cupp).
1987 és 1992 között virágzott a zenekar, kiadtak három nagylemezt (vagy írhatnám külön is, mert igazán nagy lemezek voltak a "House Of Lords", a "Sahara" és a "Demons Down"), de aztán jöttek a szokásos civakodások, és a sokat emlegetett hetedik év, amely házasságok millióiban volt vízválasztó, és a Lordok Háza feloszlott. Aztán 2000-ben új éra kezdődött. A régi arcok ugyan próbálkoztak négy évig, de kiderült, hogy ebben a közegben már nem tudnak megélni és a "The Power And The Myth" csúnyán megbukott. Giuffria érezve a bukás előszelét, már korábban lelépett és a billentyűk kezelését egy Derek Sherinian nevű problémamegoldó fickóra hagyta. Amikor azonban a problémák nem oldódtak meg, James Christian, aki időközben kineveztette magát zenekarvezetőnek, új választásokat írt ki, és a Lordok Háza megtelt új, fiatal tehetségekkel és a szép új világ ígéretével. Persze a régi rend hívei fanyalogtak és a Szaharába kívánták a zenekart, de amikor új albumukkal fejre állították az addigi világot ("World Upside Down"), új híveket szereztek (többek közt engem is), akik nem minden intézkedésükkel értettek ugyan egyet (a "Cartesian Dreams"-t például kifejezetten nem kedvelem), de hallgattak az új vezér hívó szavára ("Come To My Kingdom") és persze a nagy pénz ("Big Money") reménye is kecsegtető volt. Aztán megdöbbenve értesültünk a Lordok Házának kettészakadásáról. 2013-ban James Christian is szólóalbumot jelentetett meg, amelyről nem túl jó véleményemet korábban leírtam, zenésztársai pedig Maxx Explosion néven adtak ki lemezt, melynek kedvéért még billentyűzetet ragadni sem volt kedvem, hacsak úgy nem, hogy hozzávágjam a gyengécske teljesítményt kiköpő hangfalakhoz. Persze nem vagyok én barbár, hogy leöljem a hírhozót, így most teljes hangerőn pompázik a nemesfém ("Precious Metal"), ami kikerült a kezük alól.
Ami igaz, az igaz, Christian nagy alkimista. Újrahasznosított fémek tömkelegéből hozta létre ezt a nemesfémet. Hol Dream Evil ("Battle"), hol Def Leppard ("I'm Breaking Free"), néha Aerosmith ("Permission To Die"), a legfeltűnőbb a nem oly régi "Steelhammer" riff az U.D.O. lemezről a "Raw" című nótában. Az énekes zsenialitása azonban új anyaggá gyúrja össze ezeket az elhasznált fémeket. A "Battle" dallamvezetése nagy kedvencemet, a "Come To My Kingdom"-ot idézi, míg az "Enemy Mine" lírájában mintha a nemszeretem-Schenker-lemez, a "The Unforgiven" balladájának legemlékezetesebb sorai köszönnének rám ("Tower"), egészen más konstellációban, egy nagyon-szeretem dalban. Az "Action"-ben pedig egy Sambora ízű riffre tesznek rá egy Def Leppard-os vokált úgy, hogy a végeredmény emlékezetes legyen. Szerintem még a "Smoke On The Water" riffjébe is új életet tudna csempészni! (Nem mintha kellene.) És milyen meglepetésekre számíthatunk még? A címadó "Precious Metal" a várttal ellentétben egy lassú ágyba bolondító sláger, míg az "Epic", amelynél éppen erre számítanánk, egy lendületes zönge, az előző lemez "Once Twice"-ának játékosságával. Jimi Bell, aki játszott Geezer Butler zenekarában, az ex-Malmsteen énekes Michael Vescera és az ex-Metal Church torok David Wayne szólólemezén, de a House Of Lordsban teljesedett ki igazán, most is meghálálja a belé vetett bizalmat. Társszerzőként is helyt áll, miközben ízes szólói megfűszerezik a végeredményt. A végére kicsit elfáradt az anyag, összességében nem jött be annyira mint a "Come To My Kingdom" vagy a "Big Money", de azért szorosan ott van a nyomukban. A változatosság érdekében a "főnök" mindig más komponistákat kér fel társnak, így került képbe korábban Jeff Kent, majd Mark Baker, most pedig a Richard Hymas - Charlie Mason szerzőpáros, akik inkább popszerzőként ismertek. De Jimi Bell bevonásával és az említett metál-riffek újrahasznosításával sikerült valami újat kihozni a popos dallamokból. Mi ez, ha nem alkímia? Még ha nem is lett a legtökéletesebb, inkább csak az olcsó és hatásvadász ezüst szintjén mozog, de az eladási adatok alapján úgy tűnik, még bearanyozódhat.
A családias lemezen hallhatjuk még "anyucit" is énekelni, Robin Beck háttér vokálja mellett az "Enemy Mine"-ban néhány szóló sort is kap, míg a borítót olvasgatva (vannak ilyen hülye szokásaim) rájöttem, hogy Christian tavalyi szólólemezén háttér vokálozó, most pedig a címlapon tündöklő Olivia DeiCicchi tulajdonképpen a lánya az énekesnek. Szóval ő is csak egy ál-keresztény! :) Ja, és költségtakarékos megoldásként idei turnéjukra egy első lemezes bandát szerződtettek, a Maxx Explosiont! :)
Bár tavaly James Christian és társai külön-külön jelentettek meg lemezt, és mindketten bőszen hirdették, hogy "A mi csapatunk jobban teljesít!", de az igazság az, hogy egyik fél sem mondott igazat. Aztán idén újra összefogtak és láss csodát: a Lordok Háza ismét tündököl. Bárcsak mi magyarok is tanulnánk ebből!
A nyolcvanas évekbe ragadt tipikus magyar heavy metal – volt sommázott, és nem éppen hízelgőnek szánt kritikája egyik kollégának, aki meghallgatta az End Of Paradise nevű, 2008 óta létező magyar csapat új EP-jét. Szerencsére a Dionysos Rising blogján nem mindig beszélünk egy nyelvet, ami Bábel esetétől eltérően nem vezet káoszhoz, és arra, hogy a nyelv mellett a fül esetében sem azonos értékítélet mentén gyűjtjük a hangokat, bizonyíték ez az ismertető is, amit epe helyett mézbe mártott tollal írok…
Mert hiába is próbáljuk a metalt egyfajta evolúciós folyamatba leképezni, ahol az őstörténetet a nyolcvanas évek csapatai, és az abból kinövő utódzenekarok jelentik, a rajongók meghatározott hányada egyfajta panteisztikus ősközösségi tudatformába vágyakozva keresi azokat a zenei mintákat, melyek annak idején elindították a metál szocializációs útján. Lehet, persze, hogy ez néhány, zeneileg komplexebb megoldásokat priorizáló hallgató esetében lesajnáló legyintést vált ki, de lelkük rajta, az ősközösségben éppen az egyszerűség volt a legszebb, a civilizáció pedig úgyis csak a stresszel összefüggő betegségeket termelte ki. (Hogy volt egyéb, pozitív hozadéka is, arról most inkább szemérmesen hallgatok…).
Az End Of Paradise, mint ahogy sejthető, nyíltan vállalja fel azokat a ma is "piacvezető" magyar csapatokat, melyek 30 éve határozzák meg a színteret, még akkor is, ha a hangzás és a riffek inkább idézik Kalapács Józsi szóló dolgait, mint a példaképül megnevezett Ossianét, ráadásul olyan fiatalos hevülettel, ami nem csak sebességet, de egy olimpiai bajnokságra is elegendő súlyt is hordoz magában. Az együttes által megküldött kislemez egyik legnagyobb meglepetése a kezdő, "Ébredj Fel" c. számban felharsanó énekhang, ami a már említett Kalapács József és Pataki Attila tökéletes genetikai mixtúrája, olyan átütő erőt produkálva, amivel a magyar karate válogatott évekre előre megnyerhetné a cseréptörő világbajnokságot. Nem csodálom egyébként, hogy az X-faktorban is próbálkozó Feltein Attilának nem termett sok babér a tehetségkutatóban: ez bizony nem kommersz irányba terelhető r'n'b nyávogás – horzsol és reszel, de ha kell, felugrik a padlásra is egy-két hangjegyet keresni.
Az instrumentális szekció teszi a dolgát, és hiába hallatszik, hogy képzett zenészekről van szó, én bizony kicsit több "magamutogatást" is elvárnék, amúgy szólók formájában, mert ugyan mindig kell egy csapat, de ez nem azt jelenti, hogy néha nem lehet metál-pózba vágva magunkat nekiereszteni a hangszereket. Ez azonban talán az egyetlen olyan szegmens, amivel nem vagyok teljesen elégedett, a dalok a maguk tökös-fémes módján szinte azonnal ható slágerek, a szövegek pedig – melyek hol a marginalizálódott kisember tévelygését, hol az akasztására váró elítélt utolsó gondolatait dolgozzák fel – megfelelően idomulnak a zenei hangulat teremtette szikár érzésvilághoz. (Annyit azért megjegyeznék, hogy a címből nekem nagyon hiányzik az a bizonyos "az".)
Kellemes meglepetés az End Of Paradise EP-je, és ha a nagylemez is hasonló színvonalon képes maradni, akkor a Wisdommal együtt talán a NWOHHM újbóli támadásának lehetünk fül- és kortanúi.
Napra pontosan, 1984. március 5-én, 30 éve (!!!) jelent meg Yngwie J. Malmsteen debütáló lemeze Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force címmel. Ha nincs ez a lemez, akkor valószínű, hogy ez a blog sincs, úgyhogy nem volt kérdés a megemlékezés. Elnézést a kissé morbidnak tűnő hasonlatért, de ez a lemez kicsit olyan a középkorú gitárbolondoknak, mint a legtöbb embernek 2001. szeptember 11. A többség pontosan fel tudja idézni azt a napot, órát, amikor először meghallotta.
De hogy mindezt érzékeltessem is. 2008-ban készítettem interjút Alapi Istvánnal egy hódmezővásárhelyi Edda koncert előtt az öltözőben. Sok mindenről beszélgettünk, erről a lemezről a következőket mondta: "1984-ben hallottam először Göczey Zsuzsa 'Lemezbörze helyett' című műsorában. Egy Skodában ültünk éppen a billentyűsünkkel, amikor megszólalt az első lemez és arról a Far Beyond The Sun című szám. Összenéztünk és megálltunk az út szélén. Végighallgattuk, és azt mondtam: 'itt a világ vége'."
Igen, kb. ezt lehetett érezni. Az én személyes történetem is megvan, szintén ugyanez a Göczey műsor (nem lehetünk elég hálásak a szerkesztő asszonynak) volt a megismerés alapja, bár egy rövid idő alatt rommá lapozgatott német Metal Hammerből már ezt megelőzően ismertük a nevét. Sokat viszont nem vártunk, mert a kisméretű fekete-fehér kép alapján azt hittük, hogy Malmsteen egy csaj…
Tehát: vasárnap délután, "Lemezbörze helyett", kazetta bekészít, magnó-deck beállít (play+record+pause), pause felenged és elindul a Far Beyond The Sun… Uramisten, mi ez?.... Ezt most hogy? Nem, ezt így nem lehet… Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ez a lemez végig fogja kísérni az életem. Azóta eltelt (elrohant) 30 év és a "Far Beyond The Sun" akárhol megszólal (na, nem rádióban, ott azóta sem szólalt meg) én libabőrös leszek. Itt kell megemlítsem barátilag, hogy Tartuffe Főszerkesztő Urat is e lemezzel sikerült kiszabadítanom az életre szóló zenei zsákutcát jelentő Depeche Mode (WTF!?) őrületéből…
Semmi nem történik a világban, tehát a gitározásban sem, ok és előzmények nélkül. Malmsteen sem volt a Szíriuszról érkező küldött (bár ebben a tényben a műsor utáni sokkos állapotban még nem voltam teljesen biztos), hiszen Hendrix, Blackmore, és Uli Jon Roth munkássága (meglepetés fog érni bennünket, ha utóbbi gitáros 1979-ben rögzített "Still So Many Lives Away" dalának szólóját meghallgatjuk 02:15-től) kitörölhetetlen nyomott hagyott a Mesterben. Mindezeket ötvözte a klasszikus, főleg barokk zene iránti rajongásával és tulajdonképpen kész is recept. (Érdekes és nagyon is idevágó tanulmány Robert Walser dolgozata, a klasszikus zene és heavy metal kapcsolatáról). Ja, ha ez ilyen egyszerű lenne!
Malmsteen korszakos és ösztönös zseni, tanulhatatlan képességekkel. Azok többnyire csak kinevettetik magukat, akik a gyorsasága okán gépies, zenét a sebességnek alárendelő futóbolondnak tartják. Nem véletlen, hogy a legtöbb komolyan vehető zenész (Tátrai Tibusz pl. ezt mondta róla egy interjúban: "Azért a Malmsteent nem hagyom bántani. Ő az összes hülyeségével együtt egy olyan új színt hozott a gitározásba, hogy jó napot kívánok…") elismeri a muzikalitását, még akkor is, ha egyébként nem igazán kedveli személyét és dalait.
A '84-ben megjelent album új korszakot nyitott a gitározásban. Innentől kezdve jelentek meg egyre másra az instrumentális gitár albumok. Manapság egy stílus mellett lándzsát törni, majd azon idővel változtatni a keresleti igényekhez igazodva, gyakran csak egyszerű zenekari megbeszélés és elhatározás kérdése. Az úgynevezett neoklasszikus rock/metal nem tiszavirág életű fellángolás és divatirányzat volt, mint ahogy lényegénél fogva nem is lehetett az. Aki ebbe a sorba kívánt beállni, annak már belépő szinten is minimum mindent alá kellett rendelni a végtelen gyakorlásnak. És ez még önmagában nem is volt elég. Nem véletlen, hogy Yngwie és a közvetlen nyomában érkező kortársak (Tony MacAlpine, Vinnie Moore, Paul Gilbert, Chris Impellitteri, Joey Tafolla, stb.) mai napig aktívak, a szakma kiválóságai, kimeríthetetlen, folyamatos inspirációt jelentenek évtizedek óta a következő nemzedékeknek. Mondhatjuk talán azt is, hogy a heavy metal zene, részben Malmsteennak köszönhetően, igazán értékes művészeti ággá fejlődött a '80-as években.
Yngwie J. Malmsteen első lemeze szubjektíven nézve az egyik legragyogóbb ékköve a rocktörténelemnek, de abból semmiképpen nem engedek és kiközösítés terhe mellett várom el, hogy objektíven is megkerülhetetlen alapvetésnek tekintsétek, akár kedvetekre való, akár nem.
Minden szülőnek a saját gyereke a legszebb. Azt szereti, ha a barátok is így látják, cirógatják, kézbe fogják, gügyögnek neki és az egekig dicsérik. "Nincs még egy ilyen szép gyerek a világon! Az enyém is torzszülöttként jött a világra, csak időközben kikupálódott." Vagy valami hasonlót vártak, nem? Még inkább így vannak ezzel a rockzenészek. Hiszen valahol minden dal a saját gyermekük. Aztán jön egy sehonnai bitang ember, és leszólja a babát. "Nézd már, ennek vörös a haja, pedig az apja se ír, az anyja meg nem is olvas! (Hehe.) És úgy jött a világra, hogy még egy nyamvadt gitár sincs a kezében! Milyen rocker csemete ez?" Hát hiányzik ez valakinek? Ezért is lepett meg, hogy a Tompox menedzsere, Kerbolt Attila a kezembe nyomta a második babát, pedig az elsőt is "leszóltam", hogy az anyjára hasonlít. (Vagy ha úgy tetszik, az anyazenekarára.) Na, de mit csináljak, ha így van? Pócs Tamás (alias Tompox) évekig - mit évekig, évtizedekig - zenélt a Solarisban (na meg a Napoleon Boulevardban, ami zeneileg kevésbé volt dicséretre méltó, ám üzletileg mindenképpen sikeresebb), később pedig Solaris Tribute Bandként működtek. Ez a rész egyébként kicsit zavaros, korábban Tompox voltak, majd Solaris Tribute Bandre változtatták a nevüket, ezzel párhuzamosan kiadták az első Tompox lemezt, amin szégyellik, hogy a Solarisra hasonlítanak. Aztán megint névváltoztatás Tompoxra. Kicsit hasonlít az első gyerek nevére: "Hungarian Eclectic". Pedig ha perzsamacska lenne, büszke lehetne a pedigréjére! (Én már csak tudom, négy és fél perzsamacskám van otthon, három perzsa és három félperzsa.)
Itt van hát ez a második gyerek, aki valóban sokkal kevésbé hasonlít az anyjára. Talán mert más az anyja! Fura népség ez a rockzenészeké. Az embernél azt mondják, csak az anya biztos. Rockereknél még az sem! De tényleg! Ez a lemez már csak olyan, mint egy másod-unokatestvér. Van benne Solaris íz bőven (a fuvola miatt egyébként is nehéz lenne letagadni, hacsak át nem mennek Minibe, és akkor ezentúl a "Vissza a városba" fog szólni Tompox koncerteken), de van valami új, valami sokkal érdekesebb. A borító szerint Alapi István bábáskodott a megszületésénél. Lehet, hogy ő az anya?
De kezdjük a statisztikai adatokkal. A baba neve: "The Dark Side Of The Sun" (ha már a Moont elsütötték 40 éve "pinkfloydék") Születési dátuma: 2013. június 14. (hát a jókívánságokkal jól lemaradtam) Születési helye: egy kórház a város szélén (Periferic Records) Szülei (zeneszerzők): Balla Endre és Pócs Tamás, de "besegített" Berdár Gábor, Tasi Ádám és Szula Péter (mint zenekari tagok), valamint ott "kotnyeleskedett még" Alapi István gitárjával, Sárik Péter elektromos zongorája mögül, Elek István szaxofonját fújva, Standovár Róbert a szájával (próza) és a Semmelweis Vegyeskórus zengett mindehhez ódákat. A születés körül bábáskodott (hangmérnökként és zenei rendezőként) Alapi István és az apa, Pócs Tamás Tompox. Súlya: 100 gramm (tokkal-vonóval) Haja színe (borítója): vörös (hehe, pedig..., de ezt hagyjuk!)
Ha már itt tartunk, vegyük akkor a haja színét! Ez a minimalista koncepció már az első lemezen sem tetszett, de egyszer még jó volt poénnak a nap, mint tojássárgája. Bár a "Hungarian Eclectic" címhez abszolút nem kapcsolódott. Ehhez a címhez kapcsolódna az a fekete alap, de most bezzeg vörös a "Sötét oldal"! Koncepciótlannak és olyan T...O gazdaságos megoldásnak tűnik. De legyünk őszinték, a mai lemezeladási trendek ismeretében én sem költenék sokat a borítóra. Legfeljebb keresnék egy kreatívabb barátot.
Az első ismerkedésen tehát túl vagyunk. Nem szép a gyerek, de ettől még lehet okos! Nos, az tény, hogy rafinált. Az elsőszülött anyakomplexusát levetkőzve sokkal nyitottabb a világra, cserébe reméli, hogy a világ is nyitottabb lesz őrá. Miközben a kerettörténet átlép a "Tizenegyedik dimenzió"-ból a "Tizenkettedik dimenzió"-ba, az égi kórusok hangjától néha "Gammapolisz"-ban érzem magam, miközben a fentebb említett bába, Alapi István olyan szólót tesz le elénk, amellyel egy "Elefánt"-ot is leterítene. Aztán a címadó "The Dark Side Of The Sun"-ban megkapom azt a Solaris világot, amit úgy szeretek. Bő tíz perces kompozíció, jól elkülöníthető testrészekkel, vagy ha úgy tetszik, tételekkel, megspékelve ízes fuvolafutamokkal. Ha folytatjuk a baba szemlélését, először is ránk tüsszent egy harciasat ("Meteor") az édes kis pofijából, majd megcsodálhatjuk a köldökét a még kilógó köldökzsinór-csonkkal ("Polaris"), hogy eljussunk "A Vénusz dombjá"-ig. Szóval kislány. Ezt eddig nem is mondtam. És itt egy másik monumentálisabb tétel, vagy ahogy egyik kedvenc prog-bandám, a svéd A.C.T. szokta feltüntetni: "The Long One". A "Sunrise", ahogy neve is mutatja, épp az ellentéte a "Dark Side"-nak. Megint erősebbé vált az az íz, ami ugyan nem "Időrabló", de mind a billentyűk hangszínében, mind a dallamvilágban, sőt még a gitárjátékban is ott van. Pedig most nem is Alapi brillíroz! Szóval, ha a "Meteor"-ban a képünkbe prüszkölt egy kis Solarist a korai három-négypercesek világából, akkor most ránk spriccel egy jó adag Omegát, amit valahol a "Csillagok útján" szedett össze. Mert a babának szükségletei vannak. Eszik, pisil, meg minden. Csak aludni nem akar. Ami azt jelenti, hogy minket sem hagy aludni egy percre sem. Mert az is a szükséglete, hogy vele foglalkozzunk minden pillanatban. És ki is követeli a figyelmünket. Hol egy hard rockosabb "Napalm"-mal bombáz (Most mi van, lekakiltál?), hol egy kicsit jazz-rockosabb "Menüett"-et mutat be. (Jé, már jár is baba! Sőt, táncol!) Nekem ez a klipnóta nagyon bejön. Az alaptéma annyira jó, hogy akkor is leírom, ha meglincselnek: a Solaris legszebb pillanatait idézi. Mégis több, mint egy egyszerű klón. Talán Alapi hatása, de valahogy itt több teret kap az improvizáció. A szolariszos muzsikának egyetlen hibája, hogy túlkomponált. Bár zseniális hangszeres tudást követel, ugyanakkor éppoly kötött, mint egy szimfonikus zenekar. Kevés a lehetőség a szólókra. Ezt látom kicsit megtörni itt.
Búcsúzóul kapunk egy utóiratot ("P.S. With Friends"), ami akár egy bónusz dal, elénk vetíti a baba jövőképét. Mert már az is van neki! A jazz-rock irányt még inkább előtérbe helyezve az itt csak közreműködő szaxofonost, Elek Istvánt a zenekar hatodik tagjává léptették elő. Bár ebben a nótában ez nem jön ki, de élőben láttam: a fuvola-szaxi páros teljesen új ízt ad a zenének. Ha nem egy babáról beszélnénk, esküszöm, most pajzán gondolataim támadnának!
Ennek a zenének az alfája és az ómegája a Solaris és az Omega. Punktum. Megfejelve mindez némi jazz-rock hatással. Kocsiban hallgatni nem jó. Próbáltam. Ha az útra figyelsz, elmegy melletted a zene. Ha a zenére koncentrálsz, elmész a Stop tábla mellett. De ha otthon van egy órácskád, akkor tedd be a lejátszódba, dőlj hátra a kanapédon, és szenteld neki minden figyelmedet! Mert ez a baba igényli a figyelmet. Az ő sírása nem háttérzaj a családi veszekedéshez, hanem jelzés, hogy "Foglalkozz velem! Hallgass meg engem is!" És ha ezt át tudod ültetni az igazi gyerekedre is, akkor ez a kiadvány már nem volt hiábavaló.
%201984.jpeg)
