Miközben a Beyond The Bridge Európában turnézik a Serenity-vel (és április 21-én hazánkban föllép), egy másik, nagyon hasonló stílusban alkotó német projekt, a Martin Schnella sokhangszeres zenész és zeneszerző, valamint Kiri Geile szövegíró nevéhez köthető Flaming Row éppen új koronggal jelentkezik. A vállalás most sem kevésbé ambiciózus mint 2011-ben, amikor a derült égből villámcsapásként lesújtó "Elinoire" egészen a top 15-ös listám második helyéig kapaszkodott.
A progresszív rock/metál stílusban fogant új album koncepciója olyan, mintha egy jellegzetes Tom Cruise sci-fi forgatókönyvét olvasnánk, amúgy Világok harca, Feledés, vagy A holnap határa módra. Schnella ezúttal még nagyobbat markolt, mert – ha igaz – ez a lemez csupán első része egy ambiciózus trilógiának. Ahhoz képest, hogy Schnella (finoman szólva) nem túl ismert alakja a zenei életnek, újfent sikerült komoly zenészeket megnyernie magának. A rendkívül hosszú listában legyen elég megemlítenem pár jobban csengő nevet: Dave Meros, Ted Leonard és Jimmy Keegan (Spock's Beard), Kristoffer Gildenlöw, Leo Margarit és Johan Hallgren (Pain Of Salvation), Gary Wehrkamp és Brendt Allman (Shadow Gallery), Arjen Anthony Lucassen és Maggy Luyten (Ayreon), valamint Diego Tejeida (Haken). Aki kicsit is otthon van ebben a stílusban, az most tuti fölhúzött szemöldökkel, elismerően bólogat.
A helyzet az, hogy a korábban leigazolt nagynevű zenészeknél is nevesebb vendégsereg ellenére, a "Mirage"-t nem érzem olyan erősnek, mint elődjét - a stílusok örvénylő kavalkádja már nem is annyira elkápráztatja, mint inkább elbágyasztja, "dezorientálja" a hallgatót. Hangulatában és stílusában némileg csapongónak, összeszedetlennek tűnik a muzsika. Lehet, hogy a trilógia helyett egy, vagy max. két lemezre lehetett volna sűríteni az ötleteket, hogy ütősebb, fókuszáltabb legyen a végeredmény. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy Schnella istenáldotta tehetség, én pedig különösebb gondolkodás nélkül küldtem el a kiadó címére előrendelésemet. Egyszerűen tudtam, hogy ha gyengébb is lesz a debütnél, még mindig tartogat számomra kellemes meglepetéseket (pl. a hosszabb lélegzetvételű instrumentális részekben).
Hangulatfüggő és kitartó figyelmet igénylő, helyenkét talán túlságosan is musical-es anyag, de ha fele annyi tehetség és zeneiseég szorult volna belém, mint ebbe a kölyökképű német srácba, akkor most nem csak írogatnék a zenéről, nem tudálékosan, botcsinálta ítészként értekeznék róla, hanem százszor és ezerszer inkább művelném; tutujgatnám a hangszereimet, és az alkotás örömét kóstolgatnám naphosszat, mint manapság Túrisas kollégám...
Nem profilunk a hírverés, de a magyar származású Peter Degenfeld-Schonburg gitáros/dalszerzővel kialakult és azóta is ápolt jó kapcsolatunk miatt úgy érezzük, hogy kutya kötelességünk ezen a felületen meghirdetni: Beyond The Bridge koncert lesz Budapesten, április 21-én, a Dürer kertben! Régen ácsingóztunk erre az alkalomra, s már majdnem lemondtunk róla az együttes "magánéletében" bekövetkezett tragédia miatt (tragikus hirtelenséggel és nagyon fiatalon elhunyt barátjuk, zenésztársuk, producerük, Simon Oberender).
A Beyond The Bridge az eredeti férfi énekessel, Herbie Langhans-szal és a turnén kisegítő Magali "Maggie" Luytennel (Beautiful Sin, Ayreon, Epysode) lép föl hazánkban az osztrák Serenity-vel közösen szervezett "War of Ages over Europe" turné keretében. Sajnos a magyar szervezők nem merték bevállalni ezt a bulit önmagában, így egy meglehetősen félrevezető - és hozzáteszem: egy magamfajtának nem túl vonzó - "Metal Ladies Night Vol. 3." néven futó rendezvénybe integrálták az egyébként ígéretes programot.
Peter végre bebizonyíthatja, hogy beszél magyarul, és a 2011-ben nálam az éves toplista élén végzett "The Old Man And The Spirit" albumot bemutathatják élőben a magyar közönségnek (ízelítő itt). Nagyon szurkolok, hogy a nem túl ideális körülmények ellenére jól sikerüljön a buli!!!
Ha eddig türelmesen tűrted a borral, borászokkal kapcsolatos szösszeneteimet, utólag is megköszönve most megszabadítalak ezen tehertől. Az ilyen jellegű írásaimmal, ha érdekel, ezentúl az alábbi felületen találkozhatsz:
Fent is van már - a bemutatkozásokon túl (merthogy van egy szerkesztőtársam is) - két új írásom, egyik fehérborokkal kapcsolatos, a másik vörösekkel. Ha esetleg like-olod a facebook (Wine Shack Facebook) oldalunkat, akkor időnként kapsz majd értesítőt (amikor Zuckerberg is úgy akarja) az új írásainkról.
Egyúttal tágra nyitom a borblog kapuit Tartuffe kolléga előtt is - ha ismét kedve támad egy finom nedűről értekezni, természetesen ott is szívesen közzétesszük azt, hiszen ízlése nem csak zeneileg roppant kifinomult :)
Három éve már csak emlékeinkben él Gary Moore. De a nemzetközi rajongói klub magyar vezetőjének emberfeletti erőfeszítései nyomán elmondhatjuk, hogy az egész világon egyedül mi magyarok ünnepeljük meg évente a nagy gitáros születésnapját. Mert ünnep ez a javából, ahol Gary zenésztársai, barátai, tisztelői, követői, rajongói és a testvére egy nagy közös örömünnepen emlékeznek arra, hogy volt egy gitáros géniusz, aki a szívét is beleadta a zenéjébe, hogy a szívünket is megérintse.
Az A38 hajó túlszervezőinek hála a "felszabadulásunk ünnepére", április 4-ére (régi motorosokban még benne van a rutin, az újak meg jobb, ha már úgy tanulják meg, hogy ez volt Gary Moore születésnapja!) tervezett koncertet össze kellett vonni az előző napra hirdetett Henrik Freischlader bulival. Ami biztosan kínos perceket, órákat szerzett a főszervezőnek, Csillag Zolinak, de a zenészek rugalmasságának köszönhetően legalább egy monstre koncertet láthattunk "félpénzért". Azt mondják, kis hazánkban csökken az érdeklődés a rockzene iránt, nem érdemes már ide jönni. Ezt némileg cáfolja, hogy a nyári Iron Maidenre már most elfogytak a 15 ezres állójegyek, de még a 25 ezres (színpadhoz közeli) kiemelt állók is. Másrészről a tavalyi Freedom Call koncertre, mely számomra az év legemlékezetesebb bulija volt, szintén elkapkodták a 2000 forintos elővételi jegyeket, s aki nem iparkodott, annak már ki kellett pengetni három darab ezrest (!!!) a helyszínen. És ott sem csak lézengtünk a nézőtéren. Szóval én azt mondanám, ugyanaz a homokóra modell érvényesül itt is, mint az egész gazdaságban: a drága menő, az olcsó megy, a középárnak (mert a középrétegnek) meg befellegzett. Ezt a kis eszmefuttatást azért kellett közbeszúrnom, mert a 7 órára meghirdetett koncert előtt 10 perccel a hajóhoz érve eddig még sohasem látott kép fogadott: a hajórámpán kígyózó tömeg kétségessé tette, hogy bejutok-e a nyitányra. Elgondolkodtató, hogy az 5-6 ezres belépőjegyekkel egy Ken Hensleyre vagy egy Royal Huntra is csak 2-300 lézengőt tudtak becsábítani, addig a 2900 Ft-os jegyár hatására náluk sokkal kisebb nevek majdnem telt házat hoztak össze. Bizony, árérzékeny a magyar!
Hogy senki le ne maradjon, a kezdést negyed nyolcra tolták, ekkor hangzott fel a Run For Power intrója, s mindjárt az elején meglepetéssel nyitottak Vámos Zsolték: a "Blood Of Emeralds", az "After The War" album zárónótája volt a nyitótétel! Mekkora szám! És mekkorát énekelt benne Kiss Zoli, aki bokáját meghúzva, sántán (nem sátán) is vállalta a koncertet! De ez nem egy koncert elejére való! A közönség nagy része annyira elbóbiskolt rajta, hogy amikor Szentmihályi Gábor belekezdett az "Over The Hills..." dobképletébe és Vámos Zsolt tapsra buzdított, szinte senki se reagált rá, legfeljebb páran arra ébredtek, hogy "De jó kis Nightwish-feldolgozás!" :) Persze olyan isten nincs, amelyik hagyja, hogy egy ekkora nótát végigaludjon a közönség, úgyhogy a dal vége felé már, mint jó tengerésznótát, együtt énekelte a megtelt hajófenék a dalt. "És akkor robogjunk tovább!" - mondta a sánta. (Bocs, Zoli, nem tudtam kihagyni!) És valóban vitt tovább, magával ragadóan a szűkre szabott műsor. A kényszerösszevonás miatt egy órásra szűkített program legnagyobb meglepetése az volt, hogy kimaradt a "The Loner". Viszont volt egy csodálatos "Parisienne Walkways", egy zseniális "Still Got The Blues" (de jó, hogy Zoli nem a hangszálait húzta meg!), egy "Oh Pretty Woman" és a hard rock korszak legnagyobb slágerei. Persze kinek-kinek ízlése szerint. Ahogy Gary Moore utolsó turnéján is furcsállottam a két bluest a hard rock programban, most is azt mondom, hogy én inkább azokat hagytam volna ki, ha már ennyire beszorított az időkeret. És akkor beleférhetett volna egy "Run For Cover" (már csak a zenekar névadása miatt is), vagy egy "Friday On My Mind".
Rövid átszerelés (konkrétan: beült az új dobos Michel helyére és bedugták a gitárokat) Cliff Moore csapott a húrokba, és ekkor jött az első igazi bomba: Cozy Powell "Killer" című nótája a hetvenes évek végéről. Iszonyú jó, a gitárost alaposan megdolgoztató, kicsit jazz-rockos szerzemény, Gary Moore sem játszotta vagy 2 évtizede. Majd Somogyi Remig nyúzta meg gitárját a "Picture Of Dorian Blue" alatt, hogy aztán átadja a terepet a tavaly megismert Harrisen Larner-Mainnek, aki egy mesterhármassal (Need Your Love So Bad, Only Fool In Town, Johnny Boy) örvendeztette meg a még koncert közben is gyarapodó nagyérdeműt, hogy a blokk végén Cliff még egy bombát robbantson: Vámos Zsolt és Kiss Zoli segítségével előadta az 1981-es Greg Lake album nyitó dalát, a "Nuclear Attack"-et.
Henrik Freischlader koncertje előtt már valóban volt egy komolyabb rendezkedés, és miközben újabb nézők érkeztek, akik csupán Henrik játékára voltak kíváncsiak, fiatal barátommal a csajokat mustrálgattuk. "B.. meg!" - csodálkozott rá az egyikre. "Miért? Átengeded?" - kérdeztem, de csak poénból, hiszen kedvenc feleségem ott állt pár méterre mellettem. A német gitárost a két évvel ezelőtti emlékkoncerten ismertem meg, akkor teljes átéléssel játszotta Gary Moore blues korszakának nagy slágereit, azt mondtam, ennek a fiúnak a kezében újjászülettek a dalok. Ő azóta is hálás a magyar közönségnek, annyira, hogy legújabb lemezének, melynek a bemutató turnéjára érkezett, a "Night Train To Budapest" címet adta. Nos, megmondom őszintén, nekem nem tetszik a zenéje. Bizonyára bennem van a hiba, talán mélyebben kellene elmerülnöm a blues világába, de megrögzött hard rockerként csak néhány rockgitáros blues lemeze tudott megérinteni. Ezek között is első volt Gary Moore, de azóta druszájának, Gary Hoeynak is volt egy pál(vagy Gary)fordulása a blues irányába, illetve John Norum blues lemezénél is le tudtam ragadni. De nem lettem blues rajongó. Henrik magával ragadó játékát viszont úgy is tudtam élvezni, hogy közben a dalai nem hoztak tűzbe. De élőben fantasztikus a német fiú. És egy tizenkét perces blues extázisában ki emlékszik már az első két perc alaptémájára? Az egyetlen dal, ami megragadt (és nem csak a címe miatt), a talán Gary Moore "Still Got The Blues"-ának ellenpólusaként született "She Ain´t Got The Blues". Az alapműsora 11-kor ért véget, de jött még a ráadás, az előző lemezének (House In The Woods) címadójával és egy Hendrix feldolgozással (Voodoo Chile), majd észrevétlenül átúszott a program ismét emlékestbe, amikor a "The Messiah Will Come Again"-t vette elő az "After The War" albumról, ezt követően pedig Petruska András lépett új szereplőként színre, hogy elénekelje a Beatles klasszikusát, a "Come Together"-t, miközben lassan beszivárogtak a színpadra az est korábbi vendégei és a tavalyi évhez hasonlóan egy össznépi "The Blues Is Alright"-tal zárták éjfélkor az estét.
Kellemes öt órás szórakozás volt, a Run For Power hozta a megszokott színvonalat a megcsonkított műsoridőben is. Vámos Zsoltot mindig ostoroztam a színpadi mozgás hiánya miatt. Hízelgek egy kicsit magamnak, amikor azt gondolom, hogy olvasta az írásaimat és megfogadta a tanácsomat, mert most végre olyan felszabadultan játszott, ahogy mindig is vártam. Ez kérem showbiznisz! Itt cirkusz kell a népnek, a kenyeret meg majd a kulisszák mögött... Cliff Moore, aki tavaly kicsit alibi gitárosnak tűnt a koncerten, idén felkészülten érkezett és az est legnagyobb meglepetését okozta, Henrik pedig adott egy koncertet, amit magamtól sohasem néztem volna meg, de nagyon élveztem minden pillanatát.
Pokolba a képmutatással! – hirdeti a Brainstorm új klipje, és hát mi is lehetne erre legmegfelelőbb, mint a valóban hányingert kiváltó TV-prédikátorok-jósok-csodatevők intézményének fémbe fojtása, ami – emlékezz a Black Sabbath "TV Crimes" klasszikusára – már többször is megtörtént a heavy metal alternatív univerzumában. Ezzel aztán igazán örömet okoztak nekem, mert egyrészt én is rühellem ezeket a zsebüket az emberek hiszékenységéből megpakoló, álszent gazembereket, másrészt a zene, ami megszólalt, mézzel kenegette füleimet. Még szerencse, hogy nem ólommal, mert nem vagyok a szélhámosságot választó TV prédikátor!
Az új Brainstorm album felvezető dala nem bizonyult beetetésnek – mint szövegének tárgya –, a fiúk visszakanyarodtak ahhoz az erőteljes power metalhoz, aminek forrását egyszerre jelenti német-hon klasszikus öröksége, és az amerikai keményfém szikárabb világa, megtoldva azt egy csipetnyi szimfonikus támogatással és Andy B. Franck – mint wunderwaffe – többszólamú vokáljával. A hangnem a megelőző albumokhoz képest tehát szigorúbb lett, de a dallamok, melyek engem, ha nem is annyira kifacsart formában, de mindig a Nevermore-ra emlékeztettek, most sem engedik egysíkú riffsikálásba torkollni a szerzeményeket, és még ha a nyitószám az utóbbi évek Brainstorm terméséhez mérten gyémánt-keménységűre is sikeredett, a folytatásra jellemző adok-kapokból ütés helyett egyre csak slágerzápor kerekedik. Hallgasd csak meg a "Descendants Of The Fire" kíméletlen riffeléséből kibontakozó dallamot, egyből leesik, hogy a szigor álarca mögött egy galamblelkű despota rejtőzik, akinek egyetlen célja zenei uralma alá hajtani a melódia fanokat, ez pedig igazán reális cél az olyan tortúra-eszközökkel, mint a "Shadowseeker", ami a hagyományos germán metálból farag amerikai jellegű power himnuszt, vagy a "Feed Of Lies", amitől a Judas Priest is ihletet kaphatna a következő lemezéhez.
Én, tudjátok, sosem tagadtam, hogy a kissé direktebb, "puhább" Brainstormot is kedvelem, főleg az olyan power-epikában, amilyet a "Recall The Real" takar: ez a hat percen is túlnyúló szerzemény a csapat történelmének talán legfülbemászóbb, ám karakterében mégis tartást sugalló darabjának, a "The Final Stages Of Decay"-nek szellemi ikertestvére, de ebbe a sorba illeszkedik a kedveskedő "…And I Wonder", vagy az "Entering Solitude" is. A lemez legnagyobb erőssége, hogy nincsenek rajta tölteléknek tűnő percek, és még a számomra kissé jellegtelen – értsd: korábban már többször is felhasznált klisékből építkező –, keménykedő "Disappeared"-t is szívesen hallgatom: no, persze azokat a fiúkat, akik egy lemez záró szerzeményének is képesek egy tökön rúgásos, a valamikori Symphorce világát idéző, ökölrázós himnuszt rittyenteni, csak dicsérni lehet. Remélem, hogy a legközelebbi Brainstorm klipben nem engem fognak egy sötét szobába citálni, de ha nem gond, most kénytelen vagyok én is a jövőbe nézni: ez a lemez minden Brainstorm kedvelőnek tetszeni fog, és ezért a jóslatért még pénzt sem kérek, csak hangos egyetértést!
Az Axxis egy évelő növény, latin nevén Axxisus Metallus Germanicus. Szinte minden évben hoz termést, nevezzük ezt lemeznek (CD), lemezkének (EP) vagy élőszárnak (DVD). Dortmund környékén fedezték fel először 1989-ben, de első évi termése (Kingdom Of The Night) népszerűségének köszönhetően világszerte elterjedt. A "ketteske" hasonlóan sikeres volt, mint elődje, egyetlen hibája az volt, hogy nem sikerült egy nyomorult nevet adni a gyereknek. Később Amerikában elkezdődtek a nemesítési törekvések, a "The Big Thrill", "Matters Of Survival" egyre összetettebb termést produkáltak, valahogy mégis egyre kevésbé volt élvezhető a végeredmény. A "Voodoo Vibes" már olyannyira elvarázsolt muzsika volt, hogy a gitáros-zeneszerző Walter Pietsch is zsákutcának érezte és 10 év után elhagyta a kertészetet. A projektvezető-énekes Bernhard Weiss pedig Harry Oellers billentyűssel karöltve hazaköltözött, elővette a sokszor jól bevált "Vissza a gyökerekhez" formulát, s ezzel öntözve a növényt, az újra megerősödött.
A "Back To The Kingdom" című 2000-es évjáratú termés már nevében is utalt a fordulatra, de ez nem csak a nyilatkozatokban nyilvánult meg, mint oly sok esetben, hanem valóban sikerült újra megtalálni azt az egyszerű utat, ami annak idején sikerre vezetett: Weiss Manfréd unokájának, Bernie Weissnek egyedi énekstílusával párosuló populáris dallamvilága, a hard rock és a heavy metal határán mozgó, sokkal inkább az amerikai Riotra, mint a germán metálosok példaképének tekintett Acceptre hajazó muzsikájuk remek ötvözete újra sikert eredményezett. A "Shadowman", a "Flashback Radio", a "My Little Princess" vagy a "Heaven In Black" éppoly elmaradhatatlan sztenderdjei lettek repertoárjuknak, mint a "Kingdom Of The Night" vagy a "Living In A World" az első éves termésből.
Azóta nem génmódosították a növényt, így az "Eyes Of Darkness"-től az "Utopia"-ig ugyanazt kaptuk minden évben, csak lassacskán elfáradtak a produktumok. A huszadik évfordulóra egy monstre 3 órás koncertet szerveztek, melyen egy-két nóta erejéig felléptek a kertészet korábbi dolgozói is, ezt visszanézhetjük a "The Legendary Anniversary Live Show" című kiadványban. Eztán viszont újra letértek a járt útról a járatlanért, s felismerve muzsikájuk és a popzene közti mérhetetlen hasonlóságot, elkészítették a '70-es évek diszkó slágereinek feldolgozásait "reDISCOver(ed)" címmel, melyet jól le is gyaláztam korábban.
Vadonatúj hajtásai azonban csak idén, a huszonötödik évfordulóra termettek az Axxisnak. Mégpedig pontosan huszonöt. Persze ebből a normál halandó csak huszonegyet képes felismerni, a nagyon limitált kétlemezes kiadványra került fel kettő plusz, valamint az albumot az Amazonról letöltők örülhetnek másik kettőnek. És hogy még bonyolultabbá tegyük a matematikát, a normál 21 tulajdonképpen 22, lemezenként 11-11. A "Mary Married A Monster" ugyanis két változatban szerepel a katalógusban, fekete színekben "Our Version", fehérben "Her Version" alcímmel. Merthogy a 25 éves jubileumi lemez nagyon igényes digipak formában, 2 különálló lemezen jelent meg, ezek azonban épp annyira egy egységet képeznek, mint Tátrai "Utazás az ismeretlenbe I-II" albumai. Aki nem akarja horror áron beszerezni a 666 példányban limitált kétlemezes kiadványt, annak ajánlom, hogy hozzám hasonlóan egyszerre vegye meg a két szimpla albumot. Érdemes! Ahogy a borítón is szerepel: "Yin & Yang, Black & White, From Darkness Into Light... The Black Edition Needs This White!" (illetve fordítva).
A fekete sarokban a komolyabb hangvételű, sötétebb tónusú szövegek ("Venom", "The War", "Lie After Lie") sorakoznak, a fehér sarokban egy életvidámabb attitűd ("Heaven In Paradise", "Dance Into Life" vagy a Schenkertől lopott "Temple Of Rock") érzékelhető. Előzetesen kicsit féltem, hogy "gyorsak és balladák" felosztás lesz a két rész között, azt még Király Pitta második albumán (Sides Of The Soul) is nehezményeztem kicsit, pedig ott csak egy lemez volt fele-fele arányban megbontva "tekerések és merengések" között. De félelmeim alaptalannak bizonyultak, csupán a szövegek tónusaiban különbözik a két rész, zeneileg mindkettő hasonló színvonalú (a fekete talán kicsit jobb). Öt év telt el az "Utopia" óta, így volt ideje erőt meríteni és szárba szökkenni az alkotókedvnek. A cím ismét utal rá, hogy sikerült visszakanyarodniuk az egyedül üdvözítő útra, s ahogy a természetben mindenütt, az aszályos éveket bő termés követte, melyet itt az ideje leszüretelnünk.
A "Kingdom Of The Night II", a "Never Again" vagy a "Soulfire" biztos támpontokként szolgálnak a fekete lemez elbírálásához, míg a fehér lemezt elsősorban a "Hall Of Fame", a "Heaven In Paradise" vagy a "Living In A Dream" mozdítják előre. Ez utóbbi azért is érdekes, mert a 25 évvel ezelőtti "Living In A World" újraértelmezése. A "Dance Into Life" ír motívumai Gary Moore-t és az "Over The Hills And Far Away" című klasszikust juttatják az egyszeri hallgató eszébe (meg nekem is). Persze itt is vannak oldalhajtások, a németül énekelt "Lass dich gehn" például lecsíphető lett volna (de akkor oda a bűvös 25-ös szám), és a "More Than For One Day" is csak az átlagos középtempó és a ballada határán mozgó célpontja a kritikusnak. Ha már ballada, akkor "21 Crosses", mely megható megemlékezés a 2010-es Loveparade-en a pánikban odaveszett fiatalokról. Ahogy Bernie a végén felsorolja a 21 nevet, olyan "hátamonaszőr" effektust idézett elő, mint a Scorpions 1977-ben, amikor Klaus Meine a "Born To Touch Your Feelings"-ben különböző nyelveken kezdi el felolvasni a dal szövegét.
Ami kiverte a biztosítékot, az a "We Are The World", amely mintha a diszkó feldolgozások közepette fogant volna, olyan "Rasputin" feelingje van Rob Schomaker mandolinjátékával, hogy Frank Farian is csak a farkát csóválva hallgathatja! Marco Wriedt gitárjátéka az egész albumon át kellemes, dallamos, technikás is, élvezetes hallgatni, de valahogy még sincs benne annyi egyéniség, hogy utólag is emlékezzek rá. Viszont ahhoz éppen elegendő, hogy a lemez szerethető maradjon. És a kertészet legújabb munkatársa is itt mutatkozik be igazán: Dirk Brand dobosnak nem volt nehéz feladata a feldolgozásalbumon, ám most odateheti (és oda is teszi) magát a kétlábdobos power témáktól a súlyosabb dalokon át a balladákig egyaránt. A lemezbemutató turnén egyelőre 8 dal szerepel a 25-ből, a megduplázott "Mary" lemaradt, pedig meghallgattam volna egymás után a két változatot, esetleg egy vendégénekesnővel megbolondítva a "Her Version"-t.
Az Axxis dísznövénnyé nemesedett, mely a 25 éves tradíciókat megtartva úgy tudott új hajtásokat növeszteni, hogy közben mindvégig (2 lemezen át is) szerethető maradt. S ha ez az amerikai ízű germán metál bejön valakinek, akkor sürgősen csapjon le rá, hogy aztán élete végéig gondozhassa (hallgathassa) a maga példányát, mert sohasem hervad el, akár az acélrózsa.
Ha-Ha-Ha! Az év metál kamu indikátoros szereplőjének olcsóvicces beetetésén még akkor is tudok röhögni, ha tulajdonképpen sírnom kéne, már ha azok között lennék, akik bedőltek Tony Kakko "vissza a gyökerekhez" lelkendezős szövegének, illetve nem lennék tulajdonképpen elégedett a be nem vált ígéretek ellenére is – ez utóbbiakhoz szerencsésen volt időm hozzászokni az elmúlt húsz év politikai történéseit tekintve.
A kamu indikátor elpirulását tehát nem az adott minőség eredményezte, hanem az a felvezetés, amiből "csak" a speedelés, valamint a korai idők játékos dallamvezetése nem valósult meg, és a megszületett album sokkal inkább felfogható egy "Stones Grow Her Name II."-nek, mintsem az "Ecliptica", vagy a "Silence" szellemében íródott újrafelfedezésnek. Mert az igaz, hogy a kétlábdob többször is nekilódul, ám csak olyan kedvcsinálóként, amilyenek a német soft-pornófilmek voltak a nyolcvanas évek végén: izgalomkeltéshez igen, ám kielégüléshez már kevésnek bizonyultak – ettől persze jól szórakozott rajtuk az ember(kamasz)fia.
Megmondom őszintén, én már eleve gyanúsnak találtam a nagy lelkendezést, mert a korai évek albumjait nem csak a sebesség, hanem az a dallamvilág is meghatározta, ami jóval közelebb állt a Helloween, vagy Stratovarius-féle euro-power dallamokhoz – egyesek szerint gyermekdalokhoz –, mint az utóbbi idők musicalben fogant modoros melódiáihoz, amihez az eltelt 15 év járul, és a fiatalos bohóságot csak úgy, mesterséges kényszerítéssel visszahozni eléggé reménytelen vállalkozás. A felvezető "The Wolves Die Young" klipje ráadásul nem árult zsákbafarkast – izé, macskát –, és ha a farkasvakság nem ereszkedett az ortodox hívek szemére, vagyis fülére, akkor konstatálhatták, hogy ez a nóta egy körmeit rég otthagyott férget szorít a fába, akinek ordítani már igazán nincs kedve. Hallgasd csak meg a címében rohanást ígérő "Running Lights"-ot, egyből vághatod, hogy a dalnak több köze van a musical-hez, mint a veretes farkasgalopphoz, és ez nem csak a tempó váltakozó, hanem a dallamformálás modoros és színpadias jellegéből, valamint Kakko megszelídült, ezerszínű, ám "fémét-vesztett" hangjából is következik. A korai éveket talán csak címéhez méltóan szigorúbb "Blood", a hülyéskedős "X Marks The Spot", valamint a "Cloud Factory" idézi meg, aminek refrénjét az öt éves fiam is azonnal énekelni tudja – no, nem azért, mintha a többi olyannyira bonyolult lenne, de ennél a dalnál érzem leginkább a naiv, bolondozós attitűdöt, és nem képzelem a színpadra rögtön az Operaház Fantomját.
A Sonata Arctica rajongók két célcsoportja is csalódhat tehát: azok, akik a Stratovarius kisöccsét várták vissza, de azok is, akik a két albumnyi progresszívabb vonalat. Mindezekből következve tulajdonképpen csak a hozzám hasonlók jártak jól, akiknek bejött a legutóbbi lemez slágeres-dallamos-habosan modoros jellege, bár megmondom őszintén, az előd esetében talán több hatásvadász dallamot sikerült összekalapálni a fiúknak – ebben a tekintetben valóban keményebb hozzáállásról beszélhetünk –, ráadásul a záró, tíz perces "Larger Than Life" már nálam is majdnem kiveri a biztosítékot öncélú szövegmondásával és a metált a zenekari árokba űző monumentálisnak szánt, ám inkább geil színpadiasságával. Mondjuk ez utóbbi momentán nekem tetszik, de ez nem mérvadó, hiszen én Korda Gyurit is szeretem, ő pedig a tisztességben megőszült polgárság mellett inkább a punkok vehemens kedvence.
Egyes elemeiben keménykedőbbnek tűnő, ám valójában a rockoperás hagyomá-nyomok-on ügető albummal sokkolták/leptékmeg/bosszantották fel – ki-ki válassza a számára megfelelőbbet – a finn fiúk a közönséget, amit a mélytelenséget tükröző hangzás és Kakko bársonyos, de a fémes viháncot igazából nélkülöző vokális stílusa ír ki - úgy látszik mára visszavonhatatlanul - a power-metal szigorú birodalmából.
Nos, mire eljutottam életem első Rhapsody koncertjére, addigra tartalékos lett a csapat. Nem is annyira Patrice Guers basszusgitáros játéka hiányzott, őt úgy-ahogy helyettesítette a dobos tesója, Oliver Holzwarth, bár a színpadi mozgást még tanulnia kell. A fő hiányzó elem Luca Turilli, amennyire zseniális zeneszerzői tehetsége hiányzott az utolsó albumról, annyira hiányzott ízes gitárjátéka is a koncertről. Ahogy Roby de Micheli eljátszotta a szólókat nyögvenyelősen, hellyel-közzel, úgy éreztem magam, mint amikor először hallottam Bencsik Samu szólóit Sárvári Vili tolmácsolásában, a nehezebb részeknél elmaszatolva. Az előzenekari státusz sem tett jót a produkciónak, látványelemek nélkül, a letakart Gamma Ray szerelés előtt nagyon amatőrnek tűnt a produkció. Egyedül Fabio Lione sugárzott, villogott, énekelt, énekeltetett, igazi showmanként elvitte hátán a bulit. A "Lamento Eroico"-ban még azt is megmutatta, hogy akár operaénekesnek is elmehetne (nem mintha egy rock koncerten bárki is elvárna ilyet tőle!). A rövid műsor leggyengébb láncszeme az új lemez két dala volt, a többi egy jól sikerült, ámde rövid "besztof", "Land Of Immortals"-tól "Holy Thunderforce"-on át az "Emerald Sword"-ig. Ha nagy kedvencem, az "Unholy Warcry" magyaros ihletésű szólóját nem írta volna át egy számára eljátszhatóra az új gitáros, még megbocsátottam volna neki a görcsös erőlködését, de ezzel végképp kihúzta a gyufát. Én leírtam a Rhapsody Of Fire-t, éljen a Luca Turilli's Rhapsody!
A Gamma Ray felállásában is volt új elem, bár már korábban is kisegített koncerteken, most mint a zenekar állandó tagja mutatkozott be Michael Ehre dobos, aki egy vagány dobszólóval le is tette a névjegyét a koncerten. Fő műsorszámként ők teljes show-val készültek, látványban és időben egyaránt. A doboson kívül három szólógitáros állt a deszkákon, hiszen Dirk Schlächter Henjo Richter érkezésekor nyergelt át a mélyebb húrokra, Kai Hansent meg nem kell bemutatni, ő már egyszer a Helloweent beírta a rock történelembe, és szerintem a Gamma Ray neve is olvasható azokon a lapokon, ha nem is annyira elől, mint korábbi zenekara. A Judas Priestre emlékeztető ikergitár szólók és a két gitáros egyenként is kitűnő játéka hamar feledtette az előzenekar programjának legfájdalmasabb pontját. Igazi lemezbemutató koncert volt, 6 számmal az "Empire Of The Undead"-ről, s mivel ez még nem volt meg nekem, egy kicsit idegenül álltam a programot hallgatva a tomboló tömeg közepén, de például a "Master Of Confusion"-t első hallásra is lehetett szeretni. Az én időm azonban akkor jött el, amikor egy-két régebbi dal is felbukkant a műsorban, mint a "Heaven Can Wait", a "Tribute To The Past", vagy a koncert végén az örömzenelésbe átcsapó "Rebellion In Dreamland" "Land Of The Free" "Man On A Mission" hármas, majd az ezt követő két ráadás nóta, a "To The Metal" és a "Send Me A Sign".
Baromi jó buli volt 100 percben, bár Kai Hansen hangja mintha megfakult volna. Ha most visszasírná Ralf Scheeperst a zenekarba, örömmel kiáltanám ki őket germánok közt Judásnak, és ez nem lenne szitokszó a számból!
Csak hogy lássátok, nem az időt lopom, hanem alkotok is, közzéteszem a teljes kitárulkozásom megörökítő hang és képanyagot. Mindenféle külső segítség nélkül készült, tehát kb. ez lennék én... :-)
Épp tegnapelőtt elmélkedtem arról, hogy a '80-as évek aréna rock legendáit kreatívan másoló, eszement (és újabban istenkáromló) Steel Panther sürgősen át kell essen egy fazonigazításon. A kezdeti sokk-terápia sikeres volt, mindenki fölfigyelt rájuk - mondjuk úgy - harsányságuk miatt, de mivel zeneileg többre képesek és hivatottak, le kell vessék magukról a viccesnek szánt szubhumán magatartást, a "sikamlós kígyóbőrt", hogy megkomolyodva végre arra koncentráljanak, ami tényleg az erősségük. Nem tökéletes a párhuzam, de valami hasonló történt a svéd Dynaztyval; ők ugyan sohasem trágárkodtak, de fiatal csikó létükre, zeneileg az első három lemez erejéig úgy beleragadtak az egykori hajbandák világába, mint mohó bögöly a légypapírba.
Ez önmagában persze nem baj, főleg mert istenáldotta tehetséggel, ügyesen csinálták, amit csináltak, de most hogy sikerült némi ismertséget kiharcolniuk (otthon és Japánban rendesen ostromolták a toplistákat), valamint egy komolyabb kiadóhoz kerültek, megrázván magukat új szintre emelték a produkciót. Valójában nem stílusváltás történt, csupán arról van szó, hogy fölnőttek, megkomolyodtak, s ezzel együtt szálkásra gyúrták magukat. Ez a tendencia már érezhető volt a "Knock You Down" (2011) és a "Sultans Of Sin" (2012) közötti hangsúlyeltolódásokon, elsősorban a kétgitáros fölállásnak köszönhetően, de a találó "Renatus" (újjászületett) névre hallgató új album már nem igazán nevezhető retro anyagnak. Skandináv erényektől duzzadó, tiszteletreméltó hagyományokat ápoló, hiperdallamos muzsika ez, de egészen friss megközelítésben, modern köntösben, bika megszólalással.
Mindazonáltal meg kell jegyezzem, hogy a jelentős izomtömeg-növeléssel buktak is valamit abból a bájból, amit a glam csillogása kölcsönzött nekik. A helyzet az, hogy abban a dallamos power-riffekre épülő irányzatban, amely felé most elmozdultak, már elég zsúfolt a skandináv hadszíntér. Föl kell kötniük a cicanadrágot ha itt állva akarnak maradni. Az egyik ilyen elhagyhatatlan lépés pl. az lenne, ha a fogós dallamokon túl azonnal ható slágerekkel is elő tudnának hozakodni, pl. valami olyannal, mint a nálunk annak idején ügyeletes kedvenccé avanzsált "Stand As One".
A Storm Vox Recordsnál megjelent korábbi lemezek csak vérlázító összegekért szerezhetők be; remélem, hogy most, amikor új kiadóhoz igazoltak, valamiképpen a régebbi albumok is kulturált áron lesznek majd megvásárolhatók. Itt a végén minden álszerénység nélkül teszem hozzá, hogy ezt a bandát is mi vezettük be a magyar rockrajongók által látogatott "blogszférába" (a köztudatba kifejezés azért túl erős lenne). Szívesen. Igazán nincs mit.
megszabadítalak ezen tehertől. Az ilyen jellegű írásaimmal, ha érdekel, ezentúl az alábbi felületen találkozhatsz:
