Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.teslatheband.com

A Tesla a kultúr-metálosok "szent tehén" csapata, melyet kritizálni lehet, ám obligát módon az első pár album sikerének felemlegetésével, és a zenében megnyilvánuló intellektus – esetleg szarkazmus – említésével ennek élét azonnal tompítani kell. Még szerencse, hogy én nem vagyok kultúr-metálos, úgyhogy az elvárások terhe nélkül jelenthetem ki, hogy a király meztelen. Persze ez a meztelenség a Tesla hívőknél többet jelent, mint egy egész ármádia true metal banda talpig vértbe/szőrbe (ki-ki választhat kedvére) öltözve, én azonban, jóllehet inkább az utóbbi tábor szimpatizánsait erősítem, a tényleges erények elismerése mellett a nosztalgia és elfogultság nélkül írhatom le, hogy nem vagyok teljes mértékben elégedett az új albummal.

Kezdjük azonban a valóban dicséretre méltó dolgokkal: a csapat lelkét jelentő Keith-Hannon páros dallamalkotói tehetsége vitathatatlan, a lemezen szereplő dalok kivétel nélkül már első-második hallásra, fülbemászó módon hirdetik, hogy Tesla számtalan találmánya mellett a slágeralkotói gépet is feltalálta, melyet kései tisztelői professzionális módon alkalmaznak. A ragadós refrének úgy burjánzanak, mint méhtelepen a kasok, hogy aztán mézzel töltsék tele a hallgatók fülét és lelkét. Ehhez járul hozzá az a hangulatteremtő képesség, ami miatt a "szomszéd fiúk átjöttek a tábortűzhöz zenélni"-feeling tör rá az emberre, ráadásul Hannonék mernek és tudnak bolondozni, szinte hallani, ahogy felszabadultan nevetnek fel egy-egy apró ötlet, geg, vagy utalás elsütése közben, és hát azt mindenképpen ki kell jelenteni, hogy elég gyakran pufogtatnak. Sajnos azonban éppen ez a "tábortűz" jelleg szorítja keretek közé az albumot, és ezért érzem úgy, hogy a zenészek nem merészkednek ki a meleget adó lángok komfortzónájából. A számtalan ötlet ellenére mégis monokrómnak tűnik az album, a delta-blues riffek és a metálos groove-ok közé bőven adagolt akusztikus részek ugyanis a teljes 'Simplicity'-re rányomják bélyegüket, és ha nem áradna a dalokból a természetes optimizmus, némi derűvel megspékelve, a grunge éra fineszesebb képviselői is eszembe juthatnának (a Cinderella "Heartbreak Station"-jének hasonló felfogásaiban íródott próbálkozásai mellett). Ez persze nem baj, hiszen a Tesla sosem tartozott a pomádés metál csapatok közé, és a hetvenes évekből származó gyökerek tulajdonképpen közösek a kilencvenes évek eleji garázsrock bandáékkal, de azért irgum-burgum, hogy az egyetlen "Break Of Dawn"-on kívül nem izzítanak rá kicsit a hunyorgó parázsra, rebbenjenek már az összebújt párocskák andalgásból táncba, vagy legalább egyszer legyen késztetésük arra, hogy a tábortűzből kikapva egy ágat, az égre írják: long live rock n' roll.

Érdekes módon, több részletben hallgatva az albumot, egyetlen szám sem tűnik tölteléknek – ez mindenképpen a csapat tehetségét dicséri, hiszen 14 dalról van szó – a kevesebb több lett volna elve ennek ellenére itt is fennáll, és a kialakított, erőszakosan terjeszkedő hangulat, illetve annak rendíthetetlen és változatlan jellege hajlamos az emberre rátelepedni, úgy, ahogy a túlzott anyai szeretet, ami állandó intenzitása miatt egy idő után, illetve egy adott életperiódusban már terhesnek tűnhet. (A bizonyos aspektusaiban hasonló felfogásban íródott, méltatlanul alábecsült "Slang"-gel a Def Leppard nem követte el Tesláék hibáját, és mind lemezhosszban, mind az impulzivitás variálgatásában tudták, mitől döglik a légy, illetve mitől hall a süket leopárd.) A "Time Bomb"-ból is mintha szándékosan fognák vissza a nekidurranó energiát, és a visszafojtottság éppen azt a feszültséget öli ki a számból, ami a koncepciót inkább előre-mintsem hátramozdította volna – hallgasd csak meg a gyorsulós rész gitárszólós rövid vadulását, egyből érteni fogod, mit is hiányolok a lemezből. (Többek között a játszadozás között egy-két komolyabb hangszeres szólót.)

Kár, hogy nem kockáztattak kicsit a fiúk, és "beleültek" az ötleteknek keretet adó kényelmességbe, ami – hiába a zeneszerzői virtuozitás és az évtizedes tapasztalat – nem engedi kibontakozni a csapatból a bennük rejlő potenciált, mint ahogy Tesla is megijedt saját találmányai várható hatásaitól – legalábbis a konteo-blog szerint. A "Simplicity" azonban nem konteo, hanem az érzékelhető valóság, és az, hogy kinek mit jelent ez, nem a rejtély megoldása, pusztán lelkialkat és ízlés dolga.

 Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.sagaontour.moonfruit.com

Úgy tűnik, a nagy nyári pangásban csak az olyan öreg proggerek mernek lemezt kiadni, mint a Yes és a Saga, hiszen náluk egy ilyen megjelenésnek már nem igazán van tétje. Évtizedek óta teszik, amit tenniük kell, már régen megalapozták karrierjüket, kialakult rajongótáborra támaszkodnak, új fanokkal nemigen számolhatnak... Ha az éppen folyó foci világbajnokság szókészletével akarnék élni, azt mondanám: a garantált továbbjutás tudatában biztonsági játékot játszanak. Talán túlságosan is...

Le kell szögeznem, hogy nem vagyok ortodox Saga-fan (Sava-fan annál inkább!), alkalomadtán olyan merész, sőt hajmeresztő kijelentésekre is ragadtatom magam, minthogy az egykori kollégánk, CsiGabiGa által fölállított egyenlet (miszerint Saga = Sadler) logikailag nem következik. Olyannyira nem, hogy az én kedvenc Saga lemezem a Rob Moratti által fölénekelt "The Human Condition" (2009), és a "Heads Or Tales Live" (2010) régi slágerei is jobban ülnek nálam Moratti hangjával. Ez van. És ez nem egyszerűen a két énekes hangja közötti különbségről szól, hanem arról, hogy Sadler dallamai nekem sokszor túl nyakatekertek. Nem találok rá jobb szót.

Lehet hogy nem tökéletes a hasonlat, de ez a dilemma nekem kicsit olyan, mint a David Lee Roth vagy Sammy Hagar vita, kivéve, hogy Moratti nem igazán kapott esélyt a bizonyításra. Sadler persze fix ember a Sagában, ehhez kétség sem férhet, és visszatérése óta - a "20/20" megjelenését követően (2012) - a "Sagacity" már a második lemezük (összességében meg a 22-ik!).

Csak hogy az albumról is mondjak valamit: Sadler szerint (minő meglepetés!) ez karrierjük legjobb lemeze, de ebben nem tudok vele egyetérteni. Sőt még csak annyira sem tartom jónak, mint a "20/20"-t. Természetesen virtigli Saga alkotásról van szó, minden rájuk jellemző zenei lenyomattal: progresszív rockos dalszerkezetekkel, Sadler rapszódikus dallamaival, gazdag szinti aláfestéssel és kórusokkal, Ian Crichton agyontremolózott gitárszólóival stb.

A lemezindító "Let It Slide" talán a legjobb, leglendületesebb nóta, de ezen kívül max. a "No Two Sides" kerül föl az iPodomra. Nekem elsősorban a dinamizmus, az életerő hiányzik innen, túl sok a töltelék, a "Press 9" meg egyenesen értelmezhetetlen számomra. Akinek - mint nekem - nem jönnek be annyira az új dalok, vigasztalódhat a "special edition" második CD-jével, amelyen egy 9 nótás koncertfölvétel kapott helyet a tavalyi SWR1 Rockarena Fesztiválról.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.yesworld.com
facebook.com/yestheband

A progresszív rock egyik legendás őseként számon tartott Yes – egy évtizedes pihenő után – 2011-ben jelentkezett utoljára teljes lemezzel. A "Fly From Here" annyiból volt újdonság az együttes hosszú történelmében, hogy fő dalszerzőként visszajött Geoff Downes billentyűs (The Buggles, Asia), akivel annak idején a "Drama" (1980) lemezt készítették, és Jon Anderson helyett a kanadai illetőségű Benoît David (Close To The Edge, Mystery) énekelt.

Időközben sajnos (valamiféle betegségre hivatkozva) ejtették szegény Davidot és a Glass Hammerből magukhoz édesgették a szinte tökéletes Jon Anderson-klónnak minősíthető Jon Davisont, aki a zeneszerzésből és szövegírásból is kivette a részét. Ez papíron jól hangzik, de nekem David hangja jobban tetszett; kicsit talán több saját karakterrel rendelkezett.

A "Heaven & Earth" kb. 50 percben a Yes direktebb hangvételű, sőt – kimondom kerek-perec! – poposabb oldalát domborítja ki. Bár akad rajta pár 9-10 perces szerzemény, valódi progresszivitásnak, szimfonicitásnak (talán a "Subway Walls" kivételével) nem sok jelét látom-hallom, még annyit sem, mint amennyit a "Fly From Here" nyújtott nekünk. Talán kegyetlenül hangzik, de ez az őszinte véleményem: ez az egyik legunalmasabb tingli-tangli nyavalygás, amit a Yestől valaha hallottam. A hangzás is erőtlen, száraz, különösen a ritmusszekció tűnik nagyon enerváltnak. Steve Howe hozza a saját formáját, de Davison egyszerűen elégtelennek tűnik: talán van olyan hangja, mint Jon Andersonnak, de közel sem olyan jó dalszerző.

Az idén ezek szerint nemcsak az Asia, hanem a "rokonnak" számító Yes is csúnya csalódást okozott (nekem biztosan!). Geoff Downestől azt vártam, hogy talán könnyebben megközelíthető, dallamosabb, de keményebb hangvételt honosít meg a csapatban. Ezzel szemben csak lassabb, csöpögősebb, poposabb lett az egész. Ej, be kár!

Tartuffe

Kiadó:
Radtone Music

Honlap:
www.qantice.com

Jóllehet, a Qantice-t a reklámszlogenek a legjobb francia power metal csapatnak titulálják a Heavenly óta, nagyot csalódhat az, aki a Gamma Ray iskola eminens tanulóinak reprodukált világát várja: a dalok ugyan tartalmaznak minden olyan klisét, amivel az euro-power birodalmában találkozni lehet – és ezt itt jó értelemben mondom –, a kialakult végeredmény mégis inkább idézi a túlszimfonizált, barokkosított Kamelotot és a Sonata Arctica kommersz, musicales próbálkozásait, mintsem a szeretett germán kardcsörtetést. Amit, mint tudjuk, amúgy is utálnak a franciák.

A kulcsot – nem, amit beadnak, hanem ami megfejtésül szolgál – elsősorban az énekes, a norvég PelleK szolgáltatja, akinek hangja szerencsére nem annyira szentimentális, mint Tommy Kareviké, és sajnos nem annyira heroikus, mint Fabio Lione-é, ám tökéletes pótszerként szolgálhatna mindkét csapatban. Ehhez járul hozzá, hogy a Qantice a klisék felhalmozása mellett szívesen nyúl a musicalekben kipróbált, hatásvadász stílusmixeléshez, ami a nyilvánvaló giccsfaktor mellett – a dallamok kiválóságának köszönhetően – mégsem válik ízléstelenné. A címadó "Phantonaut"-ban például egyszerre keveredik a XX. század elejének geil tánczenéje a francia újhullám filmes audio-zokogásaival, mindez kétlábdobos, speedelős-szimfonikus környezetben: ha nem hallod, nem is hiszed el, hogy működik, ha meg hallod, nem hiszed el, hogy merték ezt megcsinálni. De merték, és legalábbis nálam, működik a dolog.

A Kamelot hatása természetesen nyilvánvaló, ám a Quantice nem merevedik bele a zenei melodráma önsajnáló szerepébe, és nem is akar művészinek álcázott ötlettelenséget sugározni: ha kell, elropja a táncot – Slayer Jig –, de ha kell, cirkuszban mutogatja magát – The Last Circus –, ahol PelleK a szomorú bohóc szerepében játszik kettős játékot, hiszen nem tudni, most Harlequin énekel, vagy a tökéletesen megidézett Lione?

Csaponganak hát a fiúk a szimfonikus-teátrális partok között ide-oda, mint a hánykolódó hajó a hullámos tengereken, és az, hogy nem lett borulás a vége, mindenképpen dicséretre méltó. Ahhoz persze, hogy élvezni tudd, nem kell hupililát hánynod a tengeri-betegségtől, illetve a sablonok által felépített világtól, amiben ott a "túljátszás" minden eszköze, az érzelmi ömlengéstől kezdve az ezzel tulajdonképpen éppen ellentétes kétlábdobos menetelésig, a sci-fi ihletésű szinti témáktól a kamarazenészi szólókig.

A stílusok keveredéséből adódóan úgy érzem, mégsem lett eklektikus az eredmény, azonban a "The Phantonauts" nem feltétlenül fog tetszeni még a szimfonikus metal hívőknek sem, ahhoz egy csipetnyivel több fém kellett volna, a musicales ujjgyakorlatok rovására, és a hangzásban is jobban előtérbe kellett volna hozni a gitárokat. Hiába, no, nem minden csapatnak adatik meg egy Luca Turilli, aki a filmzenét is barokk-powerbe képes varázsolni, így azonban kevés a menetelős, ökölrázós téma ahhoz, hogy ne emlékeztessen az egész inkább egy gitárokkal megtámogatott színpadi előadásra. Még szerencse, hogy szeretek színházba menni, és ha Te is így vagy vele, nyugodtan tegyél egy próbát a Qantice-szel.

Garael

Kiadó:
Power Prog Records

Honlap:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord

Boguslaw Balcerak újabb bizonyítéka annak, hogy a lengyelek a rock/metal zene területén (is) előttünk járnak néhány mérfölddel. Mondjuk biztos vagyok benne, hogy Balcerak közel sem olyan ismert és elismert nemzetközi viszonylatban, mint mondjuk a Riverside vagy a Behemoth, de azért mégiscsak rendelkezik olyan ázsióval, amivel képes volt magához édesgetni néhány "nagyágyút", mint pl. Marc Boals, Göran Edman, Carsten Schulz vagy Rick Altzi. (Már csak Joe Lynn Turner hiányzik a brigádból!) Ezek közül az énekesek közül persze akadnak olyanok, akik láttak már jobb napokat, mégsem lehet elvitatni, hogy a szakmában a mai napig jól cseng a nevük.

Boguslaw nevében hiába van ott a "bogus" (aminek magyar jelentése: talmi, hamis), távol áll attól, hogy valami szemfényvesztést sejtsünk a háttérben (mint pl. ARP-nél). A "Gates of Valhalla" valójában a sokadik nem Malmsteen által készített Malmsteen lemez, ami jobb, mint bármi, amit a Maestro az utóbbi 8-10 évben készített. A bemutatkozó "Blood Of The Prophets" után Balceraknak sikerült még nagyobb sebességbe kapcsolnia, nemcsak a dalok, de a hangzás tekintetében is, jóllehet a keverés most sem tökéletesen arányos.

A komoly előélettel rendelkező vendégénekesek mellett igazi meglepetés Ricky Wychowaniec, aki simán világszínvonal! Rick Altzi a "Judgment Day"-ben egy kicsit meghaladja hangi adottságait, de a címadóban emlékezeteset "karcol", és ahhoz a nótához illik is az orgánuma. A Federico Cordera nevű (ha jól sejtem, argentin illetőségű) billentyűs is nagyon ügyes. Balcerak pedig amellett, hogy élvezetes nótákat ír, hitelesen alakítja a lengyel Yngwie szerepét, ha nekem nem is tűnnek mindig száz százalékosnak, kellőképpen kidolgozottnak a gitárszólói.

A "We Came To Rock" Mark Boals-szal mintha Yngwie "Trilogy" albumáról maradt volna ránk (erről mindig az jut eszembe, hogy a "You Don't Remember, I'll Never Forget" videójában látható, a színpadképet uraló böszme nagy Startó milyen k.rva jól nézne ki a nappalimban!). Világos, hogy ez az album nem egy reveláció, de bizton helyet követel magának az olyan csapatok lemezei mellett, mint pl. az Evil Masquerade vagy a Golden Resurrection...

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
facebook.com/noveriametal

Az olaszok tudnak valamit... valamit, amit a mediterráneum többi nemzete, országa nem tud. Elég arra gondolnunk, hogy a régió egyik legnagyobb és legnépesebb országa, Spanyolország évtizedek óta jóformán egy valamirevaló metál bandát sem tudott kiállítani (a Mägo de Oz a szememben csupán a műfaj karikatúrája!). A taljánok azonban egyre több bandával és egyre színvonalasabb produkciókkal kápráztatják el a rajongókat, akik hálásak is érte - személyes tapasztalat alapján mondom, hogy Itáliában mindenképp érdemes egy jó koncertre elmenni: fenomenális a hangulat.

A Scarlet Records - hál' Istennek! - sok tehetséges zenésznek, együttesnek ad intézményes támogatást, lehetőséget a bemutatkozásra, és a most még teljesen ismeretlen új formáció, amolyan olasz szupergrúp, a Noveria is kapott egy esélyt. Az anyag hangmérnöke és producere az a Simone Mularoni, akit jól ismerhetünk a DGM-ből és Empyriosból. Ő atyáskodott a megjelenés fölött, sőt a "Fallen From Grace" című nótában vendégeskedik is egy gitárszóló erejéig. A Noveria azért "szupergrúp", mert zenészei ismert(ebb) olasz bandákból lettek verbuválva, pl. Emanuele Casali (DGM, Astra) a billentyűs! Mégsem ő, hanem Francesco Mattei, a fantasztikus kezű gitáros és Frank Corigliano, a változatos és erőteljes vokális teljesítményt nyújtó frontember a főszereplők.

A Noveria azért erősen magán viseli Mularoni keze nyomát illetve hatását, hiszen leginkább a DGM-re és az Empyriosra hasonlít, az előbbinél talán karcosabb, az utóbbinál viszont kevésbé djentes-elektronikus. Van itt rekesztés, alkalmi jellegű hörgés, káprázatos gitár és billentyűszólók, vastag riffek és pattogós ritmusok. Kicsit olyan, mint egy komoly tesztoszteron-kúrára fogott Almah.

Személy szerint én jobban örültem volna egy kevésbé hangos vagy agresszív hangzásnak, pár jobban megjegyezhető dallamnak és persze néhány nyugodtabb ritmusnak (néhány alacsonyabb bpm értéknek), de van aki pont ezt éli, a célom meg nem az ezekkel az írásokkal, hogy másokra ráerőltessem az ízlésemet (na, jó, azért egy kicsit igen...). Nem tudom, van-e jövője ennek a formációnak, valójában azt se tudom, hogy valódi együttesről van szó, vagy csak egy amolyan projektről. Az biztos, hogy min. Francesco Mattei nevét érdemes lesz megjegyezni, akinek semmi szégyellnivalója sincs egy Mularonival való összehasonlításban, és ez bizony nagyon-nagy szó!

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.falconermusic.com

No végre, itt az a banda, amelyik nem Háry János és Münchausen báró szerelemgyerekeként hazudozik össze-vissza mindenféle marhaságot a gyökerekhez való visszatérésről és a metálba vetett újdonsült hitéről: ha a Falconer kijelenti, hogy pályájuk legriffesebb, legkeményebb lemezével hajtanak minket vadászatra, az úgy is van. Hogy a kánya, izé, sólyom csípje meg!

Bevallom, sokakkal ellentétben én nem örültem teljes szívvel a hírnek, hiszen a csapat lényegét nem a pitbullos acsarkodás, hanem a finom, folkos melódiák, gitárharmóniák és az énekes lágy, romantizáló-historizáló hangja jelenti, ráadásul volt egy időszak, amikor ezen jegyeket elhagyva próbáltak hasonlóan a heavy metal felé közelíteni, aminek szárnyalás helyett ordas seggre ülés lett a vége.

A mostani próbálkozás azonban nem ilyen: a fiúk úgy ütötték tovább a vasat, hogy a csilingelésben nem vesztek el azok a momentumok, melyekért megszerettük őket, az viszont igaz, hogy az énekes dallamai mellett a riffek ugyanolyan dalalkotói pozícióba jutottak, mint a játékáról ezer méterről is felismerhető Steiner Weinerhall gitárszólói, és talán még soha nem használták ki ilyen mértékben a két gitáros felállásból eredő "power-creation" lehetőségét, mint jelen esetben.

Szállnak hát a riffek, mint a klasszikus orosz filmben a darvak, az ember már a nyitónótában is olyan dübörgéssel találja szembe magát, ami majd egy percig nem hagyja szóhoz jutni szegény Mathias Bladot, aki rockoperás pályafutása alatt talán sosem gondolta, hogy powerbe öltött black metalt fog énekelni. Mi? Hogy hülyeséget beszélek? Tulajdonképpen igen, de a nagy keménykedés néha már bizony szinte blast beatbe torkollik, hallgasd csak meg a lemez legdühösebb nótáját, a "Wasteland"-et. A dalt felvezető riff-sorozatot követően az ember szorongva várja, hogy Blad elhagyja simulékony modorát és vért okádva rikácsolja el a sorokat, ám ez sajnos nem történik meg, jóllehet, a Falconer világhoz szokott hallgató szinte lefordul a székről a staccato dübörgésben, és a dobos, Karsten Larsson minden bizonnyal egy X-man mutáns, aki helyzeti előnyénél fogva nem két, hanem háromlábdobos sorozatokkal támogatja a csapásmérő erőket…

Persze a megszokott pillanatok is előjönnek, ha türelmesek vagyunk, hiszen a "Scoundrel And The Squire" a szokásos reneszánsz-beütésű ballada, de ez is úgy besúlyosítva, hogy Blackmore mesternek három lanton kéne játszani az akusztikus erőkiegyenlítéshez, már ha a trubadúrkodás mellett rászokna a zenei body-buildingre. A hagyományok tehát nem szakadnak meg, csak átformálódnak, mint Hulk egy-egy dühroham után, és a mesélő-regélő attitűd inkább idézi a vikingek ragnarökét, mintsem a vadászat utáni tábortüzes pihengetést. A tempó néha szinte fast forwardban munkáltatja a csapatot, de nyugi, a dallamok ugyanolyan erővel csapják mellbe az embert, mint a riffek és a hagyományos technikás powert idéző gitárfutamok – így az egész nem fordul olyan burleszkbe, ahol a fő poénforrást a tortahajigálás jelenti - a gyorsított lejátszás itt igenis a technológia ereje, mintsem kezdetlegessége.

Az persze igaz, hogy kell pár hallgatás, amíg az ütészáporból kihalljuk a slágert, aminek léte elsőre csak a "Halls And Chambers"-nél nyilvánvaló, de ha a riff-fa rázása közben időt szakítunk a lehullott termést is szemügyre venni, akkor szinte csak érett és ínycsiklandó dolgokkal találkozhatunk. Töltelék itt nincs, legfeljebb az egyéni ízlés találhat egy-két véleményesebb darabot, ami nálam az "In Ruins", ahol a gonoszkás, groove-os gitárjáték mellé nem találtak megfelelő dallamot.

Úgy gondolom, a Falconer 19-re lapot húzott, és most viszi a bankot. Dühös, agresszív, de az eddigi lényegi jegyeket is megtartó, a folkot és a powert valóban szintézisbe préselő pörölymunka született, ami több fémet tartalmaz, mint két páncélvonat együttesen. De ha nem, ereje biztos van annyi, ha nem hiszitek hallgassátok, a kerekek már itt zakatolják a dallamokat a síneken… És csak közelednek, csak közelednek…

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.uriah-heep.com

Nem biztos, hogy ezt a kritikát nekem kellene megírnom, mert elfogult vagyok Uriah Heep ügyben. Bevallom, ez van... Sokat töprengtem a dolgon, de azután rájöttem, hogy ez végeredményben csak egy blog, ami nem generációk véleményét akarja befolyásolni, alakítani, hanem egyszerűen saját zenei élményeinket hivatott dokumentálni. Abszolút értékítéletről, megkérdőjelezhetetlen objektivitásról mi itt nem szoktunk papolni, bár - megjegyzem - a stílushatárokon belül azért elég jól értesültek vagyunk, komoly jártasságra tettünk szert az évtizedek alatt... :)

Szóval a Uriah Heeppel kapcsolatban van egy rögeszmém: a "Sea Of Light" (1995) lemez egyszerűen etalon, fix igazodási pont a rocktörténelemben, s úgy magasodik ki az együttes életművéből, mint valami délceg, dacos rádiótorony az enyhén hullámzó dombvidék lapos lankái közül. Persze a Uriah Heepet nagyon régóta ismerem és szeretem, a Byron-korszak minden lemeze megvan, még az 1973-tól folyamatosan romló formát mutató gyengécske albumok is, de minden erőfeszítésem ellenére képtelen vagyok elkerülni, hogy minden egyes lemezüket a "Sea Of Light"-hoz mérjem, hasonlítsam.

A banda egyfajta vérfrissítésen esett keresztül az utóbbi időben, hiszen fiatal(abb) dobosuk és - szegény Trevor Bolder halála óta - új bőgősük van, a muzsikán azonban ez nem igazán érződik. Amikor az "Into The Wild" megjelent (2011), még hajlamos voltam a Frontiers kiadó nyakába varrni ezt a lötyögősebb, ős hard rockosabb hangvételt, de most már inkább úgy tűnik, hogy ez a csapat saját koncepciója: vissza a gyökerekhez! Nem szintizünk, maradunk a régi jó Hammondnál, nem pakoljuk tele sávokkal a fölvételeinket, nem cifrázzuk a dolgokat, a gitár is akkor fasza, ha úgy szól, mint a '70-es években. Elég ha meghallgatjuk a lemez véleményem szerint leggyengébb nótáját, a címadót - mintha a "Wonderworld"-öt hallgatnám 1974-ből.

Értem én, és tulajdonképpen nincs is ezzel baj. A hiba az én készülékemben van, mert sajnos (vagy nem) azzal a monomániával vagyok megáldva, hogy nekem egy "Sea Of Light II" kell. De mán! Tudom, hogy képesek lennének rá! Ez a hóbort természetesen ronda hendikepp, mert közben hajlamos vagyok nem észrevenni, hogy az áporodott hangzás, a kicsit hangosra kevert ének és a rock n' roll sablonok mögött azért tök jó kis nóták vannak, felejthetetlen, kórusban énekelt refrénekkel és dögös, kövér Hammond kísérettel. Idővel egyébként az előző albumot is megszerettem; majd ezzel is megbarátkozom. Egyelőre azonban úgy érzem, hogy a korábbi lemezhez képest csak a borító lett jobb.

Tartuffe

Olyan mázlink van, hogy sikerült fölvenni a személyes kapcsolatot az Adamantra bőgősével Jukka Hofrénnal, akin keresztül lezsíroztunk velük egy interjút. Kérdéseinkre a progresszív metál csapat gitárosa, Panu Kiskola felelt készséggel. Szokásunkhoz híven a beszélgetést közöljük magyar fordításban, de az eredeti angol változatban is.

(1) Furának tűnhet a kérdés, de régóta gondolkozom ezen, és talán mindnyájan tanulhatunk belőle valamit: Miként lehetséges, hogy a mindössze 5 és fél milliós Finnország kb. két évtized alatt a világ egyik vezető "metál nemzetévé" lépett elő? Mi történt? Zeneoktató programok? Médiatámogatás? Vagy egyszerűen a metál fanok kitartó lelkesedése?

A rock és metál muzsika alighanem olyan valami, ami jól illik az átlag finn gondolkodáshoz és magatartáshoz - őszinte, lényegre törő, erőteljes és gyakran egy kicsit borongós is talán. Ezért elég komoly metál élet van errefelé, sok együttessel és zenésszel. Add ehhez a keverékhez a hosszú és sötét téli időszakot, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember a négy fal között átadja magát a gyakorlásnak, egyénileg a hangszeren, a bandával közösen, dalokat írva, és nagyjából ennyi... Szerintem ez olyasvalami, ami teljesen szervesen fejlődött, kevés tényleges külső támogatással...

(2) Még 2004-ben egy ígéretes finn csapat, a Bride Adorned kiadott egy lemezt "Blessed Stillness?" címmel. Ez komoly SymphonyX hatásokat mutató szimfonikus progresszív metál album volt nagyon gazdag hangszereléssel. A banda gerincét olyan muzsikusok alkották, akik később az Adamantrát is életre hívták. Mi történt a Bride Adorneddal és miért alapítottatok új együttest?

Ha most meghallgatjuk azt a 2004-es albumot, még mindig dögösnek és megkapónak tűnik. Ugyanakkor bizonyos mértékig úgy érzem, hogy elvakított bennünket a becsvágy, és azzal az anyaggal túlzásokba estünk. A kritikusok nagyon jól fogadták a lemezt, de túl nagy kihívást jelentett, hogy egy ilyen muzsikával szélesebb hallgatóságot vagy kereskedelmileg mérhető sikert szerezzünk magunknak. A megjelenés után többen közülünk más bandákra és projektekre koncentráltak. Egy ponton azután Jukka (a bőgősünk) kiötlötte, hogy alakítsunk egy új együttest, és ez lett az Adamantra. A Bride Adornedhoz képest a nagyszabású hangképet leegyszerűsítettük, hangsúlyosabb szerepet kapott a ritmus szekció, és a szerzeményeink dallamosabbak, könnyebben hozzáférhetők lettek.

(3) Emlékszem, amikor 1995-ben a SymphonyX kiadta a "The Damnation Game" című lemezét, az olyan volt mint valami kinyilatkoztatás! Egy új metál műfaj született akkor (persze nem előzmények nélkül, mint pl. elsősorban Yngwie J. Malmsteen). Hatással voltak rátok ezek a zenék, vagy pl. a hozzátok hasonlóan finn Stratovarius és Kenziner?

Ami a SymphonyX-et illeti, mi először a "The Divine Wings Of Tragedy"-vel ismertük meg őket, és azt gondoltuk, hogy eszméletlenül menő muzsika! Volt valami friss és lebilincselő azokban az intelligens akkordváltásokban és dallamokban, amelyek azelőtt lényegében ismeretlenek voltak a dallamos metál közegben, s ehhez még hozzájött a sok klasszikus hatás és a hagyományosabb metál keménysége! És persze mi mindnyájan sokat hallgattuk Malmsteent, a Stratovariust, a Helloweent stb. Jarno Keskinen (a Kenziner gitárosa) is letett valamit az asztalra az olyan technikák hiperdallamos alkalmazásával, mint a húrkihagyás (string skipping), ami sok gitáros kezében egyszerűen csak úgy szól, mint valami metronómos gyakorlási módszer. A "From Last Haven" című Bride Adorned dalban egyértelműen kihallani Jarno hatását a gitár-szinti uniszónó szekvenciában.

(4) Bemutatkozó lemezetek, a "Revival" 2009-ben jött ki, ami nagyon erős évnek bizonyult olyan megjelenésekkel, mint a Dream Theater, Adagio, DGM, Thunderstone stb. Az album mégis följutott az évi top 10-es listámra! Úgy ítélem, hogy művészileg, zeneileg nagy sikerként könyvelhetitek el azt a lemezt, de vajon sikeres volt-e, nos, kereskedelmileg? És a kritikusok vajon jól fogadták-e?

Igen, a kritikai visszhangok nagyon pozitívak voltak és mi is nagyon szeretjük azt a lemezt. A "Revival" dalai ma is helyet kapnak a koncertjeink szettlistáján. Sajnos az akkori kiadónknak nem sikerült Finnországon kívül megjelentetni, forgalmazni, ami elég lehangoló volt és a "kereskedelmi" lehetőségeket is nagy mértékben behatárolta.

(5) Miért kellett 5 hosszú évet várni a folytatásra? Egy ideig úgy tűnt, hogy Michael Henneken (ex-Silent Voices) lesz az új frontember nálatok, de végül az új anyagot a régi énekesetekkel, Tuomas Nieminennel készítettétek el. Mi történt?

Most visszatekintve látjuk csak igazán, hogy mindnyájunk számára milyen mozgalmasak voltak azok az évek a "Revival" és "Act II: Silent Narratives" között. Sokan apukák lettünk (van, aki már másodjára!), részt vettünk más bandákban és projektekben, de a "civil" foglalkozásaink is lekötöttek minket. Tuomas egy időre kilépett a bandából és próbálkoztunk pár énekessel, de egy ponton rájöttünk, hogy ide Tuomas kell ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Amikor visszajött, gyorsan és könnyedén befejeztük a munkálatokat. Meggyőződésem, hogy a lemez megérte a sok várakozást!

(6) Elég sok recenziót olvastam az "Act II: Silent Narratives"-ről, és többen megjegyezték, hogy merész húzás volt egy közel 20 perces, nagyszabású "opusszal" kezdeni, amikor az ilyen hosszabb lélegzetvételű, összetett szerzeményeket általában a lemez végén szokás szerepeltetni. Miért határoztatok úgy, hogy a "Lionheart" lesz a kezdő nóta?

Jukka (a bőgősünk) már egy ideje játszadozott a gondolattal, hogy a "Lionheart"-ot kellene legelőlre tenni. A banda többi tagját is nehéz volt erre rávenni, de megvan a maga értelme: zeneileg onnan indul, ahol az "Ungiven", a "Revival" album záró nótája befejezte. Ugyanaz az akusztikus téma bukkan föl újra, és ez persze egészen ritka. Ráadásul erre a "furcsaságra" talán fölkapják az emberek a fejüket.

(7) Az új CD már egy másik kiadónál, a Power Prog Recordsnál jelent meg, akik remélhetőleg jobb promócióval és forgalmazással tudnak segíteni benneteket. Úgy döntöttetek (hasonlóan más bandákhoz, mint pl. a Spock's Beard), hogy a rajongók támogatását kéritek a lemez elkészítéséhez. A rajongók előrendelhették a lemezt különböző "csomagokban" (zenekaros pólóval megspékelve stb.). Vajon ez lenne a megjelenések pénzügyi hátterének megteremtéséhez vezető "üdvözítő" út a jövőben?

Jelenleg így állunk. Ez van, és nem úgy tűnik, hogy egyhamar megváltozna a helyzet. A digitális "forradalommal" elapadtak az anyagi források és a hagyományos kiadók szerepe is jelentősen lecsökkent. Ennek azért van egy jó oldala is, hiszen ezzel egyúttal nő a művészi szabadság is.

(8) Terveztek turnézni a lemezzel, talán egy közös koncertsorozat keretében a Kenzinerrel? ;-) Ha igen, eljöttök-e hozzánk Magyarországra?

Egy közös koncert a Kenzinerrel Magyarországon, eszméletlen jól hangzik! Elméletben legalábbis tökéletes! :) Otthon, Finnországban persze elmegyünk az összes szokásos helyre, és egy külföldi turné lehetőségét is gyakran fontolgatjuk. Reméljük, ez hamarosan megvalósulhat; a koncerteket mindnyájan nagyon élvezzük.

Köszönjük szépen!

--------------------------------

(1) It may be a strange question but I have been thinking a lot about it and people might learn something from it: How is it possible that Finnland, with a population of approximatley 5 and a half million, became one of the leading "metal nations" in the entire world within two decades or so? What happened? Music education programs? Media support? Or simply the sheer enthusiasm of metal fans?

Rock and metal music might be something that fits quite well into general Finnish mentality and attitude - honest, straight to the point, powerful and often a bit  brooding, as well. So, there's quite a big metal audience here, and lot's of bands and musicians as well. Add into the mix a long and dark winter season, suitable for staying inside for heavy practice with your instrument/band or writing music, and there you have it... So, it's probably something that has developed quite organically, with little formal support in any form...

(2) Back in 2004 a promising Finnish band called Bride Adorned released an album (Blessed Stillness?). It was a symphonic progressive metal album with an incredibly rich soundscape in the vein of SymphonyX. The back bone of the band was made up of musicians who later breathed life into Adamantra.  What happened to Bride Adorned and why was a new group formed?

When we listen to that 2004 album, it still sounds cool and impressive. But to some degree it feels that we were a bit blinded with ambition, and that stuff is quite over the top. The album received great critical acclaim, but it felt a bit challenging to capture a wider audience or commercial success. After that album, many of us concentrated on other bands/projects as well. At one point, Jukka had an idea for a new band which became Adamantra. In comparison to Bride Adorned, the arrangements were toned down - and the songs are a bit more rhythm-section driven and melodically accessible.

(3) Back in 1995, when SymphonyX's "The Damnation Game" was released, it was like a revelation to me! A new metal genre was born (not without forerunners, most notably: Yngwie J. Malmsteen). Were you influenced by them, or, for example, by Finnland's very own Stratovarius or Kenziner?

Regarding Symphony X, "The Divine Wings of Tragedy" album was the first one which we stumbled upon, and thought it to be extremely cool. There was something fresh and interesting about those clever chord changes and melodies, pretty much unheard in a melodic metal context at that time, combined with all the classical goodness and heaviness of more traditional metal. And sure, we've all listened to YJM, Stratovarius, Helloween, etc. Jarno Keskinen brought some innovation into the table as well with his highly melodic usage of techniques like string skipping, which many players often get to sound like metronome-practice licks only. On the Bride Adorned song "From Last Haven", one can maybe hear Jarno's influence on that guitar/keyboard unison sequence.

(4) Your debut album "Revival" came out in 2009. It was a very strong year with new releases from Dream Theater, Adagio, DGM, Thunderstone, etc., yet it ended up on our TOP 10 list that year!!! I think it was a great success artistically, musically but was it successful, well, commercially? Was it well received by the critics?

Yep, it was pretty well received by the critics, and we like the album too, and "Revival" songs still got their place in our live show set list. However, our label at that time did not manage to arrange release for the album outside Finland, which was a bit disappointing, and limited commercial possibilities to a great degree, of course.

(5) Why did it take 5 long years to release a follow-up album? For a while it seemed that Michael Henneken (ex-Silent Voices) would be your new front man but eventually you released the new material with your old singer, Tuomas Nieminen. What happened?

Looking back we realize now how hectic the years between "Revival" and "Act II: Silent Narratives" were for all of us. Many of us became fathers for the first/second time, were involved in other projects/bands, and day jobs also. Tuomas also was off the band for a while and we tried it out with some other vocalists - but at some point we realized that we need Tuomas to do it right. When Tuomas was back, we got things finished up quite fast and well. This album was worth the wait for sure!

(6) I read quite a few reviews about "Act II: Silent Narratives" and many remarked that it was a bold move to begin the album with a 20-minute long "opus" when most bands place such grandiose compositions at the end? Why did you decide to kick off the album with "Lionheart"?

Starting up with "Lionheart" was something that Jukka had been pondering for some time. That idea was at first a bit hard to sell to other band members as well, but it does make sense - it continues musically from the point where "Ungiven", the closing piece of "Revival" left off. The same acoustic theme that ended "Revival", starts up the second album. And it's - of course - also something quite rare, and may be something that makes this album stand out a bit.

(7) The new album was released by a new label (Power Prog Records) who will hopefully be able to provide you with better promotion and distribution. You decided (like many other well-known bands, for example, Spock's Beard) to ask the fans for their support in releasing the album. The fans could pre-order it by paying for different packages (including T-shirts, etc.). Is this the future of financing the high costs of recording and releasing?

For the moment, this is how it is. And looking at things, it's  probably not gonna change. Financial resources and the role of traditional record labels have diminished along the digital revolution. The good side is that it does bring some artistic freedom into the game as well.

(8) Are you planning to go on tour, perhaps, with Kenziner? ;-) If yes, will you make it to Hungary?

Touring Hungary with Kenziner, what could be better?! At least in theory it's perfect :). In Finland, we'll be playing all the usual venues, and plans for touring abroad are often in our minds, too. Hopefully that will happen soon; playing live is something that we all enjoy.

Thank you so much!

Tartuffe szerint tökéletes tévútra léptem az önkifejezése(i)mmel, de ez engem kevésbé tántorít el attól, hogy közreadjam, bátor ember vagyok, vagy mi! :-)

Nem dalszerű, ezt elismerem, legalábbis klasszikus értelemben biztos, hogy nem, de ha meghallgatjuk a legújabb Marty Friedman lemezt, ott sem igazán dalok sorjáznak, bár az összehasonlításba az ő művészete és az én önkifejezésem belesápad, ahogy szeretett Főszerkesztőm kedvelt anglicizmusa kifejezi a lényeget.

Ha gitározgatok, hangulatok, színek, képek jelennek meg előttem, ezért egyre inkább fontosnak tartom, hogy bár kezdetleges eszközökkel, de ezt valahogy láttassam is. De lehet, hogy mélyen a tudattalanban azért gondolkodom képi megvalósításban, mert a zene önmagában nem áll meg a lábán. :-)

Akárhogy is, köszönöm, ha meghallgatjátok!

Túrisas