Kiadó:
Frontiers/Universal

Honlapok:
www.reddragoncartel.com
facebook.com/reddragoncartel‎

Tudjátok, hogy mit jelent a "jóra hallgatott lemez" kifejezés? Régebben, amikor még többen is (ma már csak kevesen…) komoly pénzeket fizettünk ki egy-egy nagy kedvenc lemezéért és az első meghallgatás után kétségbeestünk, hogy a nehezen összespórolt zsét talán másik kedvencre kellett volna költeni a gyengébb formát mutató X ellenében, hirtelen elindult bennünk egy pszichés folyamat, amely egyrészről nem hagyta veszni a pénzt, másrészről nem engedett foltot hagyni a nagy kedvenc munkásságán. Megjegyzem, az alább vázolt a pszichés folyamat és az objektivitás nem járnak kéz a kézben….

Tehát a következő meghallgatás már azzal a módosult tudatállapottal és ebből fakadó premisszával indított, hogy ez egy kitűnő lemez, és ha nem hallom meg magam is, akkor nem értek a zenéhez és mehetek kifelé a teremből. Aztán ezek a rétegek minden újabb hallgatással szépen épülnek egymásra, mígnem találkozok a cimborával és mondom neki, hogy X elsőre tényleg furcsa volt, de többszöri meghallgatás után már kurva jó lemez, talán az eddigi legjobb munkájuk. (Nota bene! Nem tartoznak ebbe a körbe azok a megjelenések, amelyek többhallgatásosak ugyan, de valóban nagyszerűek.)

Nos, nem véletlen írom én ezt a nagy kedvenc, Jake E Lee (Ozzy, Badlands) come backje kapcsán. Ha ezt a lemezt sok pénzért veszem meg húsz évvel ezelőtt, tuti, hogy toplistássá hallgatom, pedig objektíven, sőt talán némi jóindulattal is, ez csak egy tisztes iparosmunka egy gitároslegendától. De a név, ugye… Ozzy legendás gitárosa nem ad ki a kezéből csak kiváló anyagot, tessék ehhez hozzáigazodni a tudatállapotnak, kérem szépen! És becsapható a psziché, mert Jake nem felejtett el gitározni, iszonyú dög van a játékában, bár olykor nem éppen simogató a stílusa, mondhatnám, a fülnek itt-ott nagyon meglepő hangokat talál a fogólapon. Azt sem állítom, hogy a lemezbe préselt, szőrös, zsigeri, kicsit talán befelé forduló hard rock nem működik igazán, de ha mindezen dalokat egy tehetséges, de névtelen amerikai srác jegyzi, akkor tiszta tudattal és objektíven rámutatunk, hogy hol az egyértelmű Ozzy hatás (Deceiver), hol Def Leppard !!! (Shot It Out), hol ős-Black Sabbath (War Machine)- Elmondjuk, hogy a Cartel jó diákként megtanulta és felmondta a leckét, de szerencsére az osztályban ülnek még többen is ilyen képességekkel.

Mivel azonban jól ismerjük, nem igazán tudunk elfogulatlanok lenni. Személy szerint nekem ő a Rhoads utáni korszak legkedvesebb Ozzy-bárdistája a nem gyenge mezőnyben. Úgyhogy nagyon-nagyon vártam már, hogy ne csak instrumentálisan kísérletezgessen (A Fine Pink Mist, 1996), ne csak blues-oljon, egyébként kitűnő színvonalon (Retraced, 2005), hanem igazi zenekarral térjen vissza, mint gitárhős.

Akárhogy is, ha cipőkanállal is, nyögvenyelősen, de végre mindez megtörtént, újra belebújt a cipőbe, én pedig megyek, mint a pinty a koncertre, megveszem ott a lemezt is (sok pénzért...), és lehet, hogy ebben a pillanatban már át is állt az agyam, mert végezetül csak annyit vagyok képes kritikaként elrebegni, hogy Jake fiam, ez is remek lett, bár a Badlands címmel leadott házidolgozatod még ennél is sokkal jobban sikerült…

Túrisas

Kiadó:
Virgin/EMI

Honlapok:
www.mikeoldfieldofficial.com
facebook.com/MikeOldfieldOfficial

Ezt tényleg nem terveztem, egyszerűen így alakult. Sorsszerű, hogy nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy az 1000. recenziót megírjam. Blogunk történelme (kicsit nagyképűen fogalmazva) 2008. januárjában kezdődött, méghozzá egy általam írt Myrath interjúval és lemezajánlóval. Szinte hihetetlen, hogy hat éve piszmogunk ezzel az oldallal, emberek jöttek és mentek (bár papíron maradtak); sok változás állt be nálunk, csak egy dolog állandó: a zene rajongó szeretete. Ezzel a recenzióval jubilál a Dioníszosz csapat: 1000 lemezajánló, s ki tudja még hány koncertbeszámoló, DVD értékelés, interjú! Azért ez nem kutyafitty! Este meg is iszom pár pohár bort az egészségünkre (már ha kapok rá engedélyt), remélem a pillanat méltóságát kollégáim is átélik...

Az meg végképp rendhagyó, hogy az 1000. kritika egy olyan előadóról szól, akinek első lemeze akkor jelent meg, amikor én születtem, ma már igazi legendának számít, mégis megtörtént az a ronda dolog, hogy nálunk ez az első írás róla. Mike Oldfield egy kicsit olyan, mint Steve Howe (Yes, Asia, stb.): lehet, hogy technikailag nem tökéletes, a történelem ebből a szempontból már többször elrobogott mellette, mégis maradandót alkotott, valódi nyomot hagyott elsősorban két dolog miatt: (1) sajátos, azonnal fölismerhető stílusa, hangzása van; (2) és kiváló zeneszerző.

1973-ban a "Tubular Bells" legalább akkora durranás volt, mint a Pink Floyd "Dark Side Of The Moon"-ja, stílusteremtő, deklaratív jellegű album, amit lézerszínházakban, meg ki tudja még hány helyen ma is előszeretettel szerepeltetnek. Oldfield azóta is folyamatosan aktív, ontja magából a lemezeket, talán még sohasem telt el olyan hosszú idő két album között, mint a legutolsó "Music Of The Spheres" (2008) óta. Ebben a hatalmas életműben sok minden található, a populáris, rádióbarát soft rocktól a nagy lélegzetvételű, összefüggő, már-már klasszikus igényű alkotásokig.

Bevallom férfiasan, nem mindig követtem Oldfield munkásságát túl nagy figyelemmel, inkább szúrópróbaszerűen ismerkedtem meg egy-egy albummal, de az biztos, hogy nálam a "Crises" (1983) minden visz, az A-oldalon (nos, igen, akkor még volt olyan) a 20 perces címadóval, a B-oldalon pedig olyan slágerekkel, amelyeket a mai napig hallani a rádiókban (Moonlight Shadow, Shadow On The Wall). Azután sokat hallgattam a kelta ihletésű "Voyager"-t is, ami - csodák-csodája - 1997-ben egészen a magyar listák első helyéig kapaszkodott föl. Egy több hetes amerikai körutazásunk alkalmával ez volt az egyetlen hallgatható kazetta nálunk, úgyhogy szó szerint rongyosra pörgettem (a bátyámék a végére már meg akartak verni).

Csak hogy a "Man On The Rocks"-ról is essék néhány szó. A hat éves hallgatás talán annak tudható be, hogy Oldfieldnek (is) elege lett az Egyesült Királyságból, először Mallorcára, majd a Bahamákra költözött. A lemezt végül itt rögzítették néhány öreg rókával, akik már megjárták Phil Coolins, Michael Jackson és Eric Clapton zenekarait is. Az énekes viszont egész fiatal, de nagy spíler (ahogy azt már megszokhattuk), Oldfieldnek jó érzéke van az énekesek kiválasztásához. Luke Spiller a The Struts nevű alternatív/punk rock zenekar frontembere és kifejezetten jó hangja van: tiszta, de amolyan pimaszul rock n' rollos, kölcsönöz némi frissességet a daloknak.

Na, igen a dalok. Oldfield most egy teljesen dalközpontú, rövid, könnyen emészthető  kompozíciókkal teli, 11 számos lemezt hozott össze. Kicsit öreguras, de fülbemászó, pop rock slágerek ezek, amelyekből azonban nem hiányoznak a jó érzékkel, stílusosan megkomponált gitárszólók sem. Akad pár meglepi is: pl. a klipes "Sailing" igazi rádiósláger, jól sikerült a "ZZ TOP meets Dire Straits" fölfogásban készült "Chariots", vagy az "Irene", de érdekes a "Moonshine" is, ami akár az új U2 albumra is készülhetett volna (ahogy a Super Bowlon debütált "Invisible"-t elhallgattam, rájuk is férne). A "Man On The Rocks" tehát nem lesz legendás, stílusalapító lemez, de az olyan korban előrehaladott, régi ismerősöknek, mint amilyen és is vagyok, szerez pár kedves, nyugis pillanatot.

Tartuffe

Kiadó:
NEH Records

Honlap:
www.devils-heaven.se

Egy heresimító – azt hiszem, ez a jelző a bulvár mocsokoldalán aranybetűkkel tündököl – aréna téma után filmes-zongorás elérzékenyülés, melyet aztán olyan neoklasszikus instrumentális formagyakorlat követ, amitől az egyszeri metálfan zsíros haja is rögtön rizsporos paróka után kiált. Nem hangzik túl biztatóan? Pedig működik a dolog, és még csak nem is a gonosz műve, hanem a csapatot alkotó zenészeké, akiknek névsorát megtekintve egyből leeshet, mitől is keveregnek-kavarognak a stílusok ebben a zenei ördögkatlanban.

Az új svéd együttes amolyan underground arcokból álló szupergrupp, melyben talán Andersson a legismertebb név, de a két gitáros is letette már névjegyét az asztalra, nem beszélve a ritmusszekcióról, ami az egylemeznyi Malmsteen-fialta remekművet alkotó Opus Atlanticában formázta klasszikusra az ütemeket. Emellett persze a powerben jártas hallgatóknak minden bizonnyal feltűnik a klasszikus képzettségű énekes neve is, aki Kotta kolléga által annak idején felfedezett 8-point Rose-ban öregbítette a skandináv szigormetál The Creed lerakta hírnevét. Tehetségből tehát van itt dögivel, és hogy tudtak is vele élni a fiúk, az a hab a tortán, amit igenis elvárunk minden cukrászdában. Naná, ha már a nevek ilyen szintű beetetést produkálnak!

Az alap ugyanakkor nem a neoklasszikus metál, ami egyenesen következne a tagok előéletéből, hanem a Kiss, Alice Cooper, Cinderella-féle arénarock, melyet a durván mélyre hangolt gitárok, és az énekes ráspolyosan bivaly hangja tol el a heavy irányába, olyannyira, hogy a "Riders In The Sky" egy echte galoppozós power metal darab, melyben Nygren pár perc elejéig újra nyolcpontos rózsának képzelheti magát. Persze akik a "Let It All Hang Out" rock n' roll témájába egy rakás fúvós bepakolásával újraírják az Aerosmith "Dude (Looks Like A Lady)" című megaslágerét, azok bármilyen "förtelmes bűnre" képesek, még arra is, hogy a "Cold" arénákba kínálkozó slágerének vezető gitárszólójában felidézzék a Kiss "God Gave Rock N’ Roll To You" könnyfakasztó hangulatát, vagy hogy mintegy másfél percben instrumentális sulidarabot rittyentsenek össze a neoklasszikus metál mesterszakán hallgatóknak. Külön öröm, hogy Andersson csak annyira tolja magát előtérbe, amennyit a koncepció megkíván, Mansonnal való együttműködése pedig Deep Purple-i szereposztást idéz, annak minden értékével és virtuóz játékosságával együtt.

A lemez tehát mesterien ötvözi az említett stílusárnyalatokat, és bevallom, a blues-alapú rockdallamok ilyen formájú, klasszicista hangulatú alapozása még engem is meglepett, pedig olyan alkat vagyok, aki a lekváros csirke híveinek nagy számán sem tud csodálkozni. Ötletes, a paneleken túlugró, vagy azokat fejre állítva zsonglőrködő heavy rock/metál ez a javából, és csak azt sajnálom, hogy az imázs és a szövegvilág a zene ellenére annyira butuskára sikeredett, mint a kritika elején megemlített bulvársztori.                                                          

Garael

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
www.moonkingsband.com

Szerettem volna szépeket írni erről a lemezről. Vagy valami vicceset. De szépet sem tudok írni, és a humorom is elszállt a lemezt hallgatva. Adje Van Den Berg (vagy ahogy többen ismerik, angolosított nevén: Adrian Vandenberg) újra porondra lépett. Ahogy Wolf Hoffmann is megunta a fotóművészkedést, és 2005-ben egy nyári turnéra összeállt a banda, majd 2010 óta újra teljes erőbedobással nyomják a heavy metált, úgy Adje is elunta, hogy csak mint festőművész tengesse életét. Pedig nem is rossz abban sem, gondoljunk csak a maga kreálta logókra és lemezborítókra! Kedvencem a "Heading For A Storm" a sivatagi országút felett egy méterrel elhúzó cápákkal, de a Manic Eden absztraktja is művészetkritikus után kiált.

Letette tehát az ecsetet és visszatért a gitárhoz Adje, s mint annak idején a Teaser, majd a Vandenberg zenekaroknál, holland honfitársai közül választott társakat a zenéléshez. De milyen zenéhez? Aki emlékszik a Whitesnake 1991-es szüneteltetése utáni Coverdale/Page projektre, az nagyjából képbe kerülhet. David már az "1987" lemezen is nagyon akart "zeppelinkedni", példa rá a "Still Of The Night" nóta, de Jimmy Page mellett élhette ki igazán ezirányú hajlamait. Hogy aztán a fehérkígyós zászló alá visszatérve Adrian Vandenberg oldalán megcsinálja a méltatlanul elfeledett, iszonyúan jó blues alapú "Restless Heart" lemezt. Én innen folytattam volna. De Adje inkább azt a "White Zeppelin" fonalat vette fel, s a '73-as Gillanre hasonlító szakállas, ámde szinte megtévesztésig Coverdale hangú Jan Hoving partner volt ebben. Zeppelin klónozásban a Black Country Communion a "Námbör Van", és számukra Kevin Shirley producer egy nagyon nyers hangzást hozott létre. Vandenbergnek most sikerült egy hasonlót kikevernie. Csak azt sajnálom, hogy a gitárosként sokkal tehetségesebb hollandnak miért kellett Jimmy Page stílusban végigjátszania az albumot. Azt viszont értem már, hogy David Coverdale miért támogatta egy újra felvett "Sailing Ships"-szel az albumot: mert biztos volt benne, hogy az új Whitesnake-re nem jelent fenyegetést ez a banda.

Ha kedvencet kéne választanom, a nyitó "Lust And Lies" mellett a "Black Dog" hangulatú "Close To You" és az UFO "Cherry"-jét idéző "Line Of Fire" lennének az esélyesek. Egyébként ez utóbbiban hallottam a lemez legemlékezetesebb szólóját. Szerencsére nem az én ízlésem a mérvadó, mert honlapjukon boldogan adták hírül, hogy az Amazon UK és Amazon Japan népszerűségi listáján is első helyen van az album. Szóval fogjuk fel úgy, ahogy az utolsó dalban megénekelték:
"Get your car on the highway,
Put your pedal to the metal.
Women on the backseat,
Turn up the radio,
Get ready for some rock 'n' roll."
Holnap ki is próbálom. Az asszonyt meg az anyóst be a hátsó ülésre, aztán hadd szóljon!

Én nem is tudom, mit vártam! Hogy Adrian Vandenberg visszatér a nyolcvanas évek elején játszott dallamos rockzenéhez, amibe 3 lemez után belebukott? Ó, azok a Schenker-módra felépített és kidolgozott gitárszólók! "This Is War", "Fighting Against The World", "Waiting For The Night" vagy "Kamikaze". Kaptunk helyette egy Black Country Communion-szerűen Led Zeppelin elemekkel telipakolt muzsikát, ugyanazzal a puritán hangzással, ami nekem már a BCC-nél sem jött be, mindezt megfejelve egy David Coverdale hangú énekessel. Csak ebben a közegben valahogy elsikkadnak az ízes Vandenberg szólók.

CsiGabiGa

Kiadó:
SPV records

Honlap:
www.freedom-call.net

Szereted a Helloweent? No, de melyiket? Az euro-power himnuszokat gyártót, az epikus dalfolyam teremtőt, a modern utakra tévedőt, esetleg a játékos, bolondos, néha infantilis arcot mutatót? Nos, ha a felsoroltakból az elsőt és utolsót – melyért általában Weikath a felelős, aki egyszemélyi szerkesztője a világ legrövidebb könyvei sorozat: "mitől szeretjük a német humort?" c. darabjának –, akkor a Freedom Call a Te bandád. Mert ha vesszük a heavy metal pólusait, melynek egyik felét a drone/mély progresszív stílusok alkotják, akkor a Freedom Call által játszott zene igenis a másik pólus, amitől a bölcsészek és az esztéták hamut szórnak a fejükre, de tudod mit, az legyen az ő bajuk.

Mert a Freedom Callt egyszerűen nem lehet utálni, még akkor sem, ha a metál templomának rokokós, giccses aranyozott puttóit alkotják, melyek ugyan az oltáron kívül talán csak Mari néni csipkés TV-alátét terítőin mutatnának jól, ám a kerekded-babás idomokban még az is elgyönyörködik néha, aki almából is a szögletest szereti, és persze van gyermeke.

Igazi édes-mézes cukrászda hát a Freedom Call világa, ahol súlyos legfeljebb az a pár kiló, amit a habos sütemények habzsolása után tapasztalhat magán az ember, de mint jól tudjuk, a cukor endorfin-termelő, úgyhogy ha azon veszed észre magad, hogy az új album dalai alatt szélesen vigyorogsz, ne magad hibáztasd, hanem a biológiát: meg a csapat zeneszerzőit, akik olyan hangulatot képesek teremteni dallamaikkal, ahol nincs helye a búbánatnak. Hatásvadász? Kiszámítható? Hangulatában heterogén? Kit érdekel, ha elérik céljukat, ami a puszta szórakoztatás, minden fajta belemagyarázott tartalom nélkül, csak úgy, l’art pour l’art. Tudom, van, aki nem szereti az édességet, és a csokiból is a keserűt majszolja csak, de ha van olyan ismerősöd, akivel meg szeretnéd szerettetni a metált, igencsak ajánlott a csapat jelen albumával kezdeni a beetetést, már ha az illető nincs beoltva az azonnal dúdolható dallamok ellen, és a keményebb riffektől a haja áll fel. Igen, itt a dallamoké a főszerep, melyeket gyakran nem is a gitár, hanem a szinti vezet fel, és a húros instrumentumok szólói a vokállal megtámogatott refréneket erősítik, távolról idézve a Queen hasonló, humorral teli próbálkozásait.

No, persze, aki az olyan dalokra, mint a "Come On Home", Gamma Rayért kiált, az nem téved nagyot, bár ezt szinte minden szerzeménynél megtehetnénk, sorolva a német csapat alkotói korszakait, szigorúan kivéve a poweresebb, speed-metálhoz közelebb álló albumokat, de a Freedom Call nem is akar az euro-power keménykötésű verőembere lenni, és ha Tobias Sammet továbbra is a bohóc szerepre gyúr, akkor hard rockos ökörködés helyett talán leckét kellene venni Chris Baytől, a csapat főnökétől, aki csörgősipka nélkül is mosolyt tud fakasztani.

Féltem kissé attól, hogy az utóbbi albumok kissé egysíkúbb, ötlettelenebb darabjai után a csapat menthetetlenül beleszürkül a rutinba, de a "Beyond", még ha hosszabb is a kelleténél 3-4 számmal, megnyugtatott, hogy a fiúk tarsolyában van még pár happy-petárda, olyanoknak persze, akik még tudnak azon röhögni, ha nagyot durran.

Garael

Kiadó:
Marquee/Avalon Records

Honlap:
facebook.com/acttheband

Érik meglepetések az embert, na… Még az olyan öreg, sokat tapasztalt internet vájárokat is, mint jómagam. Bevallom férfiasan, ezt a svéd progresszív rock bandát még én se ismertem, jóllehet már a ’90-es évek közepe óta A.C.Tívak, nemtelen személyem pedig eléggé otthonosan mozog – sőt, lubickol mint a hal - a skandináv progger közegben. A "Circus Pandemonium" az együttes ötödik korongja, s amennyire a retrospektív belehallgatások alapján meg tudom ítélni, eddigi legérettebb anyaguk.

Ha a rendelkezésre álló párhuzamokat számba vesszük, nagyjából a Magic Pie, Kaipa, The Flower Kings, Karmakanic környékén kell keresgélnünk fogódzópontok után. Art rockba hajló, a ’70-es évek nagy elődjeinek farvizén utazó legénységről van szó, akik hangszereiket bámulatos biztonsággal kezelik – különösen igaz ez Ola Andersson gitárosra, aki mindjárt a lemez elején (a némi iróniával csak "The End"-re keresztelt nótában) leteszi névjegyét egy akkora tekerentyűvel, hogy csak győzzön pislogni az ember!

A lemez vándormutatványos tematikája miatt nekem kicsit sok a cirkuszi jellegű muzsika, amúgy Jordan Rudessre jellemző betétekkel (pl. Look At The Freak), amit a Dream Theaternek egyáltalán nem tudok elnézni, az A.C.T-nek is csak alig-alig. Szerencsére azután mindig jön egy tétel, ami helyére billenti imbolygó kedélyállapotomat (pl. Lady In White). Mindenesetre ehhez a zenéhez kell hangulat, némi kitartás és műfaji elkötelezettség, de meg kell hagyni: muzsikálni nagyon megtanultak, és ha egyszer előállnak egy kevésbé "művészies(kedő)", direktebb, kompaktabb, kevésbé csapongó anyaggal, arra le fogok csapni, mint gyöngybagoly a mezei cickányra.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

Épp kötöm a gatyám. Fölfelé… Mert hogy az esztendő egyik legjobban várt lemeze kerül most terítékre, amiről – tekintve, hogy az utóbbi időkben nagy Vanden Plas rajongó lettem – nehéz a józan mértéktartás nyelvén szólni, s amiről egyébként is gyakorlatilag lehetetlen a nálunk megszokott, lényegre törő távirati stílusban érdemileg nyilatkozni. Az ilyesmit Kotta kolléga szokta jól megoldani, de ő mostanában nagyon elfoglalt, és az 56 perces összefüggő zenefolyamot majdnem önkényes tetszőlegességgel földaraboló albumoktól kiveri a ragya. Lásd a legutóbbi Ayreon album kritikáját!

A Vanden Plas – szinte hihetetlen! – több mint 20 éve változatlan fölállásban őrzi a pole-pozíciót Germánia progresszív metál versenypályáján, pedig itt olyan "pilóták" róják a köröket, mint a Red Circuit (tőlük, ha minden igaz, még idén új lemez várható!), Tomorrow’s Eve, Beyond The Bridge, Dreamscape, Mekong Delta stb. A VP-ben mindig is volt egy erős epikus hajlam, de a 2006-os "Christ O"-val és a 2010-es "The Seraphic Clockwork"-kel egyértelműen a teátrális jellegű ún. koncept-lemezek mellett tették le a voksot. 2004-ben az énekesnek, Andy Kuntznak volt egy hasonló, mellesleg nem gyönge projektje Abydos néven is. Nem tudom, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás, de ezzel egy időben a zenekar, különösen a producerkedéssel is foglalkozó Kuntz, élénk kapcsolatokat kezdett ápolni a színházi (természetesen zenés színházi) világgal.

Kiderült, hogy a nemzetközileg ismert és elismert, világszerte 43 millió eladott könyvvel komoly sikereket elért német fantasy/horror író, Wolfgang Hohlbein hatalmas rajongója a VP muzsikájának. Hohlbein, aki amolyan "német Stephen King"-nek számít, valamint a Tháliával kokettáló zenekar elhatározták, hogy közös munkába kezdenek, s ennek végül az lett az eredménye, hogy az író "A halhatatlanok krónikája" című sorozata alapján elkészült egy rock opera, a "Blutnacht", amit hangos sikerrel játszottak a helyi színházak. Hohlbein beleegyezésével, sőt helyeslése mellett a zenekar aztán úgy döntött, hogy az eleve színpadra szánt művet egy kicsit átformálva, keményebb hangvételben és hosszabb hangszeres szólókkal megspékelve megjelentetik CD-n is a saját nevük alatt.

Amit most a kezünkbe vehetünk (vagy "illuzórikus" digitálisan kódolt adathalmaz formájában a vinyónkra elmenthetünk) csak az első része a fémesen ragyogó, fényesre polírozott rock operának, a második epizód (Path 2) jövőre várható. A CD-n (a színházi verzióval szemben) természetesen mindent Andy Kuntz énekel, bár néha föltűnik egy angyali hangú hölgyemény is, de azt hiszem, ezt hívják színész körökben statisztaszerepnek.

Nem szeretném az olvasót (de elsősorban magamat) untatni a meglehetősen sablonos történet taglalásával; legyen elég, hogy van itt minden: a Hegylakóról mintázott halhatatlan főszereplő, boszorkányság, alakváltó szellemek, tragikus szerelem és persze kozmikus összecsapás jó és rossz között. Aki többre kíváncsi, az itt belinkelt pdf adatállományból ("magyarul" fájlból) kiolvashatja a részleteket (már ha tud angolul).

Zeneileg az album igen összetett, gazdagon hangszerelt, valóban teátrális, koncepciózus produktum. A megszólalás csillagos ötös, főleg az tetszik, ahogy Torsten Reichert basszusgitárja dörmög méltóságteljesen, tekintélyt parancsolva. Ez nyilván elsősorban pénzkérdés, de jól esett volna, ha a monumentális hangképhez illően nem szemplerekkel oldják meg a zenei aláfestést, hanem becsábítanak a stúdióba pár klasszikus zenészt, és – ahogy a Rage, vagy a Lingua Mortis Orchestra (?) is tette – megadják a módját; a hamburger is sokkal finomabb egy valódi  kemencés zsömlében, mint a gyorséttermekben használt szerves polimer szivacs párnácskák között.

Ezzel a megjegyzéssel ki is csorbult bennem minden kritikai él. Ez az album eszement jól sikerült, tuti toplistás korong! Persze olyanok ne is próbálkozzanak vele, akiknek alapvető elvárása a direkt hangvétel, azonnali befogadhatóság és persze a dalonként 3-4 percet meg nem haladó időtartam. Itt nincsenek slágerek, a nótákat nem lehet a kontextusból kiemelve egyenként hallgatni, jóllehet az elvetemültebbje még erre is képes! Agytífuszt kapok pl. attól, ha a "Fal"-ból kiszakítva a rádiók leadják az "Another Brick In The Wall"-t. Szóval ez bizony leülős, végighallgatós, beleveszős anyag, de megéri. A CD ugyan csak ma jelent meg hivatalosan, de máris türelmetlenül várom a folytatást!

Tartuffe

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
www.donairey.com

Győztes csapaton ne változtass! Ez lebeghetett Don szemei előtt, mikor pályára küldte legújabb (?) szerzeményeit. Itt van Laurence Cottle basszer-man, az egyetlen személy, aki eddigi összes szólólemezén közreműködött, még az 1988-as K2-n is. A többiek az utóbbi pár év (2008 és 2011) sikercsapatának hősei: Rob Harris (Jamiroquai) gitár-man, Darrin Mooney (Primal Scream, Gary Moore) dobber-man (dobos) és Carl Sentance (Krokus) mikro-man (mikrofonfelelős). De a legnagyobb meglepetés a K2 album másik szereplőjének, a 3 éve eltávozott Gary Moore-nak a pályára lépése.

Carl Sentance remek énekes. Nem vitatom. Csak olyan, mint a paradicsomos káposzta. Nem szeretem. Mintha egy Krokus-szal fejbe vágnának, olyan érzésem lesz a hangjától. Visszasírom a régi szép időket (1988), amikor még Chris Thompson volt a hangadó Don csapatában. Ezzel együtt az énekes nóták is kellemes hallgatnivalók, néhol egy kis Deep Purple érzés (Beat The Retreat), máskor némi Beatles hangulat (Grace), esetleg holmi korai Uriah Heep íz (Solomon’s Song) fedezhető fel bennük (néha tiszta "Come Away Melinda"), vagy az életigenlő hangulat (Yesss!) tör elő belőlük (Flight Of Inspiration). De mindegyik minőségi gitármunkával és eszement sok Hammonddal megtámogatva. És az előző mérkőzéshez (lemezhez) képest roppant pozitív változásként éltem meg, hogy nem olyan katonásan vonultak ki a pályára a dallamok, mint legutóbb: bal, jobb, egy sima, egy fordított, egy énekes dal, egy instrumentális nóta...

Ezzel együtt a legtöbb értékelhető pillanatot a szigorúan hangszeres megnyilvánulások okozzák. Mondhatnám úgy is, hogy ezek rúgják a csapat góljait. A "Claire D’Loon" egy személyes "Holdfény szonáta", első szólólemezéről a "Song For Al" folytatása lehetne, bárcsak ezt is Gary Moore játszhatta volna fel! De Rob Harris is figyelemre méltóan, a nagy elődhöz felnőve kezeli gitárját. És Ritchie Blackmore manírjait is milyen jól levette a "Difficult To Cure 2013"-ban, mely eredetileg Ritchie és Don közös "Örömóda" feldolgozása volt, most a kötelező gitárkörök után jóval több billentyű kap szerepet, és a középső betét a fúvósokkal az 1984-es szimfonikus zenekarra átírt verzióra emlékeztet. A "Blue Rondo A La Turk" is zseniális, Hammondok közt fetrengő feldolgozása Mozart klasszikusának. Ahogy Gary Moore kezében is egészen másképp sír a gitár, mint Malmsteennál, amikor Albinoni "Adagio"-ját játssza. Korábban azt mondtam, Yngwie után "Adagio"-t feldolgozni gitáron szakmai öngyilkosság. Nos, ez egyrészt Gary Moore-nál már nem releváns, másrészt viszont felül kell bírálnom álláspontomat, ez bizony nem hogy öngól nem volt, de hatalmas pipa a gitáros életművében. Ám az i-re azt az icike picike pöttyöt az a háromtételes "Mini Suite" teszi fel, mely Gary és Don egyik utolsó közös felvételeként a K2 hangulatát (Sentance itt szinte Chris Thompsonosan énekel a harmadik tételben) mossa össze a Colosseum II-vel (az első tétel Don és Gary közös zenekarának instrumentálisa Graham Bonnet Frank Sinatrát idéző énekével újraértelmezve), megbolondítva a kettő közti átmenetet a Thin Lizzy legendás "Black Rose"-ával, bár a csavar azért ott van ebben a részben is: az ismerős kiállásos gitárszólót itt Don billentyűjátéka helyettesíti, mielőtt egy, a Blackmore-Lord párost idéző felelgetőst játszanának Garyvel.

Játszott a Colosseum II-ben, Michael Schenker és Gary Moore partnereként, Ozzy Osbourne alatt, és számtalan lemezen közreműködött, mégis leginkább úgy ismerjük, mint Jon Lord univerzális helyettesét. Megfordult Ritchie Blackmore ex-Deep Purple gitáros Rainbow formációjában, vagy David Coverdale ex-Deep Purple énekes Whitesnake zenekarában, majd Lord 2000-es távozása óta magában a Deep Purple-ben zenél. De mint igazi kreatív ember, nyughatatlan lelke nem hagyja beletespedni a "megélhetési díppörpülözés" unalmába, míg korábban csak az az egy koncept albuma volt a K2 csúcs meghódításáról és a résztvevők személyes tragédiájáról, az utóbbi 7 éven belül ez a harmadik szólólemeze. Talán Gary Moore váratlan posthumus felvillanása okán, vagy a remekbe szabott klasszikus- és önfeldolgozások miatt, nekem ez a kedvencem. Persze azért a K2-t ez sem döntheti le a csúcsról!

CsiGabiGa

Kiadó:
Metlville

Honlap:
facebook.com/noturnall

Kezdetben volt a nemzetközi hírnévre szert tett brazil power csapat, az Angra, majd az Angrából kivált frontember (André Matos), magával rántva a teljes ritmusszekciót, megalapította a Shamant. Lett tehát Shaman, de idővel a Matos-féle csapat vette a kalapját, és Ricardo Confessori dobos teljesen magára maradt. Nem keseredett el, hanem verbuvált egy nagyon is ütőképes, fiatal társaságot maga köré. Most ez a formáció is bemondta a fuccsot. Confessori újra egyedül maradt mint a Hegylakó (persze a tetszhalott Angrának mostanság újra tagja), de már szervezi az új fölállást. Mit mondjak? Egy igazi keljföljancsi...

Szóval a Confessoritól elköszönt ex-Shaman muzsikusok gyorsan beszervezték maguk mögé az egykor ugyancsak Angra-tag Aquiles Priestert (akit a dobosát vesztett Dream Theater annak idején csak azért hívott meg a meghallgatásra, hogy LaBrie-nek affektáló hangon legyen kit fikázni) és elhatározták, hogy bekeményítenek. Az alaptétel nem változott: dallamos, erős európai gyökerekkel rendelkező power metalt kell játszani, de nem baj, ha néha egy kicsit úgy Sepultura módjára zsírosabb, arcbamászóbb, szikárabb. Nagyjából ugyanazt az ívet írták le ezzel, mint az Angrából kiábrándult Eduardo Falaschi az Almah projekttel.

Az összefonódás tehát többszörös, így aligha lehet azon csodálkozni azon, hogy nincs szó új receptről. Lényegében ugyanazt csinálják, mint az Angra, a Shaman, az Almah, vagy akár a Hibria, mindössze lehelletnyi finomhangolásokkal eltolva ilyen-olyan irányba. Ez természetesen azonnal bizakodással kell, hogy eltöltse azokat, akik eddig is érdeklődve figyelték az élénk brazil zenei arénát. Én személy szerint Léo Mancininak örülök nagyon, mert irdatlan jó gitáros, Junior Carelli is ötletes dolgokat játszik a szintin, miközben túl sok örömömet nem lelem Thiago Bianchi énekesben. Amikor nem erőlködik, egész jó hangja van (pl. a lemezt záró balladában, a "The Blame Game"-ben), de valahogy mégsem tud a szívembe férkőzni. Kicsit úgy vagyok vele, mint Rick Altzival: tök jó, de valami szín, valami melegség (rossz az, aki rosszra gondol!), az igazi tónus hiányzik belőle. Érdemes meghallgatni a tavaly már kislemezen megjelent "Nocturnal Human Side" című nótát, amiben Allen Russell is odateszi magát. De még hogy! Na, erről beszélek, szerintem a különbség szembetűnő (vagy fülbemászó?).

Nehogy valaki azt gondolja, hogy ez a kukacoskodás abszolút mérvadó (bár nem teljesen alaptalan), nyugodtan kóstolja meg, amit az ex-Shaman brigád főzött, mert jól lett fűszerezve, van neki sava, borsa... A Russell Allennel  fölturbózott kislemezes nóta mellett furcsa módon a "Last Wish" című gyönyörű "larghetto" teszik a legjobban. Persze lehet, hogy csak épp egy romantikus esti hangulatban kapott el... :)

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.eldritchweb.com
facebook.com/Eldritchband

Ezt a kritikát se igazán nekem, hanem Túrisasnak kellett volna megírnia, de ő nyilván az új Daniele Liverani szólólemez (a szerzőnek és az olvasóknak, nem pedig nekem) beígért recenzióját fogalmazza éppen lázasan. Szóval azért kellett volna erről az albumról tanult kollégámnak írnia, mert az olaszok 1998-as "El Nino" című lemezét progressive-power alapvetésnek tartja, és az újrakiadás kapcsán is áradozott róla rendesen. A helyzet az, hogy én már akkor sem értettem mindenben egyet vele, s ennek oka elsősorban Terence Holler énekes teljesítménye volt, mert dallamban már akkor is gyengének tartottam, nem is beszélve arról, hogy – amint erről élőben is megbizonyosodhattunk – a hangja "több mint bizonytalan".

Az "El Nino" valóban nem volt rossz lemez, de ez mindenképpen Eugene Simone gitáros érdeme, aki az egyébként nem színvonaltalan olasz szakma egyik kiválósága, csavart ritmusmunkával és technikás, jól fölépített szólókkal. A "Tasting The Tears" ugyan már a formáció kilencedik stúdió albuma, az "El Nino" színvonalát mégsem sikerült megközelíteniük. Kísérleteztek stílusokkal, hangzásokkal, hol volt billentyűsük, hol nem (most éppen van, nem is hurka), de az egykor elért csúcsot mégsem tudták többé megmászni. Az új lemez első két nótája alapján azt hittem, hogy a "csoda" végre megismétlődik, de a mindössze negyvenegynéhány perces CD végére érve (újra és újra) azt gondoltam, hogy itt egyetlen csoda van, és az Simone gitárjátéka. Ez a csákó bizony többre lenne hivatott…

Mindezt úgy mondom, hogy egyszersmind elismerem: az utóbbi évek legizmosabb Eldritch anyaga született meg, sikerült magukat jócskán összekapni, király a borító, és a hangzásnak érdekes, modern árnyalatot kölcsönöznek Gabriele Caselli billentyűs elektronikus csilingelései. Mindazonáltal beszédes tény, hogy amennyiben a "Tasting The Tears" megjelent volna instrumentális változatban is, én kizárólag azt hallgatnám. Ez van, s ezen még az sem javít, hogy a limitált változat végén bónuszként szerepel a Queensryche "I Will Remember"-je egy egész sajátos földolgozásban. Az elszánt érdeklődők a youtube-on meghallgathatják az egész lemezt (itt), de akinek elég egy rövidebb ízelítő, íme, itt a címadó:

Tartuffe