Érik meglepetések az embert, na… Még az olyan öreg, sokat tapasztalt internet vájárokat is, mint jómagam. Bevallom férfiasan, ezt a svéd progresszív rock bandát még én se ismertem, jóllehet már a ’90-es évek közepe óta A.C.Tívak, nemtelen személyem pedig eléggé otthonosan mozog – sőt, lubickol mint a hal - a skandináv progger közegben. A "Circus Pandemonium" az együttes ötödik korongja, s amennyire a retrospektív belehallgatások alapján meg tudom ítélni, eddigi legérettebb anyaguk.
Ha a rendelkezésre álló párhuzamokat számba vesszük, nagyjából a Magic Pie, Kaipa, The Flower Kings, Karmakanic környékén kell keresgélnünk fogódzópontok után. Art rockba hajló, a ’70-es évek nagy elődjeinek farvizén utazó legénységről van szó, akik hangszereiket bámulatos biztonsággal kezelik – különösen igaz ez Ola Andersson gitárosra, aki mindjárt a lemez elején (a némi iróniával csak "The End"-re keresztelt nótában) leteszi névjegyét egy akkora tekerentyűvel, hogy csak győzzön pislogni az ember!
A lemez vándormutatványos tematikája miatt nekem kicsit sok a cirkuszi jellegű muzsika, amúgy Jordan Rudessre jellemző betétekkel (pl. Look At The Freak), amit a Dream Theaternek egyáltalán nem tudok elnézni, az A.C.T-nek is csak alig-alig. Szerencsére azután mindig jön egy tétel, ami helyére billenti imbolygó kedélyállapotomat (pl. Lady In White). Mindenesetre ehhez a zenéhez kell hangulat, némi kitartás és műfaji elkötelezettség, de meg kell hagyni: muzsikálni nagyon megtanultak, és ha egyszer előállnak egy kevésbé "művészies(kedő)", direktebb, kompaktabb, kevésbé csapongó anyaggal, arra le fogok csapni, mint gyöngybagoly a mezei cickányra.
Épp kötöm a gatyám. Fölfelé… Mert hogy az esztendő egyik legjobban várt lemeze kerül most terítékre, amiről – tekintve, hogy az utóbbi időkben nagy Vanden Plas rajongó lettem – nehéz a józan mértéktartás nyelvén szólni, s amiről egyébként is gyakorlatilag lehetetlen a nálunk megszokott, lényegre törő távirati stílusban érdemileg nyilatkozni. Az ilyesmit Kotta kolléga szokta jól megoldani, de ő mostanában nagyon elfoglalt, és az 56 perces összefüggő zenefolyamot majdnem önkényes tetszőlegességgel földaraboló albumoktól kiveri a ragya. Lásd a legutóbbi Ayreon album kritikáját!
A Vanden Plas – szinte hihetetlen! – több mint 20 éve változatlan fölállásban őrzi a pole-pozíciót Germánia progresszív metál versenypályáján, pedig itt olyan "pilóták" róják a köröket, mint a Red Circuit (tőlük, ha minden igaz, még idén új lemez várható!), Tomorrow’s Eve, Beyond The Bridge, Dreamscape, Mekong Delta stb. A VP-ben mindig is volt egy erős epikus hajlam, de a 2006-os "Christ O"-val és a 2010-es "The Seraphic Clockwork"-kel egyértelműen a teátrális jellegű ún. koncept-lemezek mellett tették le a voksot. 2004-ben az énekesnek, Andy Kuntznak volt egy hasonló, mellesleg nem gyönge projektje Abydos néven is. Nem tudom, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás, de ezzel egy időben a zenekar, különösen a producerkedéssel is foglalkozó Kuntz, élénk kapcsolatokat kezdett ápolni a színházi (természetesen zenés színházi) világgal.
Kiderült, hogy a nemzetközileg ismert és elismert, világszerte 43 millió eladott könyvvel komoly sikereket elért német fantasy/horror író, Wolfgang Hohlbein hatalmas rajongója a VP muzsikájának. Hohlbein, aki amolyan "német Stephen King"-nek számít, valamint a Tháliával kokettáló zenekar elhatározták, hogy közös munkába kezdenek, s ennek végül az lett az eredménye, hogy az író "A halhatatlanok krónikája" című sorozata alapján elkészült egy rock opera, a "Blutnacht", amit hangos sikerrel játszottak a helyi színházak. Hohlbein beleegyezésével, sőt helyeslése mellett a zenekar aztán úgy döntött, hogy az eleve színpadra szánt művet egy kicsit átformálva, keményebb hangvételben és hosszabb hangszeres szólókkal megspékelve megjelentetik CD-n is a saját nevük alatt.
Amit most a kezünkbe vehetünk (vagy "illuzórikus" digitálisan kódolt adathalmaz formájában a vinyónkra elmenthetünk) csak az első része a fémesen ragyogó, fényesre polírozott rock operának, a második epizód (Path 2) jövőre várható. A CD-n (a színházi verzióval szemben) természetesen mindent Andy Kuntz énekel, bár néha föltűnik egy angyali hangú hölgyemény is, de azt hiszem, ezt hívják színész körökben statisztaszerepnek.
Nem szeretném az olvasót (de elsősorban magamat) untatni a meglehetősen sablonos történet taglalásával; legyen elég, hogy van itt minden: a Hegylakóról mintázott halhatatlan főszereplő, boszorkányság, alakváltó szellemek, tragikus szerelem és persze kozmikus összecsapás jó és rossz között. Aki többre kíváncsi, az itt belinkelt pdf adatállományból ("magyarul" fájlból) kiolvashatja a részleteket (már ha tud angolul).
Zeneileg az album igen összetett, gazdagon hangszerelt, valóban teátrális, koncepciózus produktum. A megszólalás csillagos ötös, főleg az tetszik, ahogy Torsten Reichert basszusgitárja dörmög méltóságteljesen, tekintélyt parancsolva. Ez nyilván elsősorban pénzkérdés, de jól esett volna, ha a monumentális hangképhez illően nem szemplerekkel oldják meg a zenei aláfestést, hanem becsábítanak a stúdióba pár klasszikus zenészt, és – ahogy a Rage, vagy a Lingua Mortis Orchestra (?) is tette – megadják a módját; a hamburger is sokkal finomabb egy valódi kemencés zsömlében, mint a gyorséttermekben használt szerves polimer szivacs párnácskák között.
Ezzel a megjegyzéssel ki is csorbult bennem minden kritikai él. Ez az album eszement jól sikerült, tuti toplistás korong! Persze olyanok ne is próbálkozzanak vele, akiknek alapvető elvárása a direkt hangvétel, azonnali befogadhatóság és persze a dalonként 3-4 percet meg nem haladó időtartam. Itt nincsenek slágerek, a nótákat nem lehet a kontextusból kiemelve egyenként hallgatni, jóllehet az elvetemültebbje még erre is képes! Agytífuszt kapok pl. attól, ha a "Fal"-ból kiszakítva a rádiók leadják az "Another Brick In The Wall"-t. Szóval ez bizony leülős, végighallgatós, beleveszős anyag, de megéri. A CD ugyan csak ma jelent meg hivatalosan, de máris türelmetlenül várom a folytatást!
Győztes csapaton ne változtass! Ez lebeghetett Don szemei előtt, mikor pályára küldte legújabb (?) szerzeményeit. Itt van Laurence Cottle basszer-man, az egyetlen személy, aki eddigi összes szólólemezén közreműködött, még az 1988-as K2-n is. A többiek az utóbbi pár év (2008 és 2011) sikercsapatának hősei: Rob Harris (Jamiroquai) gitár-man, Darrin Mooney (Primal Scream, Gary Moore) dobber-man (dobos) és Carl Sentance (Krokus) mikro-man (mikrofonfelelős). De a legnagyobb meglepetés a K2 album másik szereplőjének, a 3 éve eltávozott Gary Moore-nak a pályára lépése.
Carl Sentance remek énekes. Nem vitatom. Csak olyan, mint a paradicsomos káposzta. Nem szeretem. Mintha egy Krokus-szal fejbe vágnának, olyan érzésem lesz a hangjától. Visszasírom a régi szép időket (1988), amikor még Chris Thompson volt a hangadó Don csapatában. Ezzel együtt az énekes nóták is kellemes hallgatnivalók, néhol egy kis Deep Purple érzés (Beat The Retreat), máskor némi Beatles hangulat (Grace), esetleg holmi korai Uriah Heep íz (Solomon’s Song) fedezhető fel bennük (néha tiszta "Come Away Melinda"), vagy az életigenlő hangulat (Yesss!) tör elő belőlük (Flight Of Inspiration). De mindegyik minőségi gitármunkával és eszement sok Hammonddal megtámogatva. És az előző mérkőzéshez (lemezhez) képest roppant pozitív változásként éltem meg, hogy nem olyan katonásan vonultak ki a pályára a dallamok, mint legutóbb: bal, jobb, egy sima, egy fordított, egy énekes dal, egy instrumentális nóta...
Ezzel együtt a legtöbb értékelhető pillanatot a szigorúan hangszeres megnyilvánulások okozzák. Mondhatnám úgy is, hogy ezek rúgják a csapat góljait. A "Claire D’Loon" egy személyes "Holdfény szonáta", első szólólemezéről a "Song For Al" folytatása lehetne, bárcsak ezt is Gary Moore játszhatta volna fel! De Rob Harris is figyelemre méltóan, a nagy elődhöz felnőve kezeli gitárját. És Ritchie Blackmore manírjait is milyen jól levette a "Difficult To Cure 2013"-ban, mely eredetileg Ritchie és Don közös "Örömóda" feldolgozása volt, most a kötelező gitárkörök után jóval több billentyű kap szerepet, és a középső betét a fúvósokkal az 1984-es szimfonikus zenekarra átírt verzióra emlékeztet. A "Blue Rondo A La Turk" is zseniális, Hammondok közt fetrengő feldolgozása Mozart klasszikusának. Ahogy Gary Moore kezében is egészen másképp sír a gitár, mint Malmsteennál, amikor Albinoni "Adagio"-ját játssza. Korábban azt mondtam, Yngwie után "Adagio"-t feldolgozni gitáron szakmai öngyilkosság. Nos, ez egyrészt Gary Moore-nál már nem releváns, másrészt viszont felül kell bírálnom álláspontomat, ez bizony nem hogy öngól nem volt, de hatalmas pipa a gitáros életművében. Ám az i-re azt az icike picike pöttyöt az a háromtételes "Mini Suite" teszi fel, mely Gary és Don egyik utolsó közös felvételeként a K2 hangulatát (Sentance itt szinte Chris Thompsonosan énekel a harmadik tételben) mossa össze a Colosseum II-vel (az első tétel Don és Gary közös zenekarának instrumentálisa Graham Bonnet Frank Sinatrát idéző énekével újraértelmezve), megbolondítva a kettő közti átmenetet a Thin Lizzy legendás "Black Rose"-ával, bár a csavar azért ott van ebben a részben is: az ismerős kiállásos gitárszólót itt Don billentyűjátéka helyettesíti, mielőtt egy, a Blackmore-Lord párost idéző felelgetőst játszanának Garyvel.
Játszott a Colosseum II-ben, Michael Schenker és Gary Moore partnereként, Ozzy Osbourne alatt, és számtalan lemezen közreműködött, mégis leginkább úgy ismerjük, mint Jon Lord univerzális helyettesét. Megfordult Ritchie Blackmore ex-Deep Purple gitáros Rainbow formációjában, vagy David Coverdale ex-Deep Purple énekes Whitesnake zenekarában, majd Lord 2000-es távozása óta magában a Deep Purple-ben zenél. De mint igazi kreatív ember, nyughatatlan lelke nem hagyja beletespedni a "megélhetési díppörpülözés" unalmába, míg korábban csak az az egy koncept albuma volt a K2 csúcs meghódításáról és a résztvevők személyes tragédiájáról, az utóbbi 7 éven belül ez a harmadik szólólemeze. Talán Gary Moore váratlan posthumus felvillanása okán, vagy a remekbe szabott klasszikus- és önfeldolgozások miatt, nekem ez a kedvencem. Persze azért a K2-t ez sem döntheti le a csúcsról!
Kezdetben volt a nemzetközi hírnévre szert tett brazil power csapat, az Angra, majd az Angrából kivált frontember (André Matos), magával rántva a teljes ritmusszekciót, megalapította a Shamant. Lett tehát Shaman, de idővel a Matos-féle csapat vette a kalapját, és Ricardo Confessori dobos teljesen magára maradt. Nem keseredett el, hanem verbuvált egy nagyon is ütőképes, fiatal társaságot maga köré. Most ez a formáció is bemondta a fuccsot. Confessori újra egyedül maradt mint a Hegylakó (persze a tetszhalott Angrának mostanság újra tagja), de már szervezi az új fölállást. Mit mondjak? Egy igazi keljföljancsi...
Szóval a Confessoritól elköszönt ex-Shaman muzsikusok gyorsan beszervezték maguk mögé az egykor ugyancsak Angra-tag Aquiles Priestert (akit a dobosát vesztett Dream Theater annak idején csak azért hívott meg a meghallgatásra, hogy LaBrie-nek affektáló hangon legyen kit fikázni) és elhatározták, hogy bekeményítenek. Az alaptétel nem változott: dallamos, erős európai gyökerekkel rendelkező power metalt kell játszani, de nem baj, ha néha egy kicsit úgy Sepultura módjára zsírosabb, arcbamászóbb, szikárabb. Nagyjából ugyanazt az ívet írták le ezzel, mint az Angrából kiábrándult Eduardo Falaschi az Almah projekttel.
Az összefonódás tehát többszörös, így aligha lehet azon csodálkozni azon, hogy nincs szó új receptről. Lényegében ugyanazt csinálják, mint az Angra, a Shaman, az Almah, vagy akár a Hibria, mindössze lehelletnyi finomhangolásokkal eltolva ilyen-olyan irányba. Ez természetesen azonnal bizakodással kell, hogy eltöltse azokat, akik eddig is érdeklődve figyelték az élénk brazil zenei arénát. Én személy szerint Léo Mancininak örülök nagyon, mert irdatlan jó gitáros, Junior Carelli is ötletes dolgokat játszik a szintin, miközben túl sok örömömet nem lelem Thiago Bianchi énekesben. Amikor nem erőlködik, egész jó hangja van (pl. a lemezt záró balladában, a "The Blame Game"-ben), de valahogy mégsem tud a szívembe férkőzni. Kicsit úgy vagyok vele, mint Rick Altzival: tök jó, de valami szín, valami melegség (rossz az, aki rosszra gondol!), az igazi tónus hiányzik belőle. Érdemes meghallgatni a tavaly már kislemezen megjelent "Nocturnal Human Side" című nótát, amiben Allen Russell is odateszi magát. De még hogy! Na, erről beszélek, szerintem a különbség szembetűnő (vagy fülbemászó?).
Nehogy valaki azt gondolja, hogy ez a kukacoskodás abszolút mérvadó (bár nem teljesen alaptalan), nyugodtan kóstolja meg, amit az ex-Shaman brigád főzött, mert jól lett fűszerezve, van neki sava, borsa... A Russell Allennel fölturbózott kislemezes nóta mellett furcsa módon a "Last Wish" című gyönyörű "larghetto" teszik a legjobban. Persze lehet, hogy csak épp egy romantikus esti hangulatban kapott el... :)
Ezt a kritikát se igazán nekem, hanem Túrisasnak kellett volna megírnia, de ő nyilván az új Daniele Liverani szólólemez (a szerzőnek és az olvasóknak, nem pedig nekem) beígért recenzióját fogalmazza éppen lázasan. Szóval azért kellett volna erről az albumról tanult kollégámnak írnia, mert az olaszok 1998-as "El Nino" című lemezét progressive-power alapvetésnek tartja, és az újrakiadás kapcsán is áradozott róla rendesen. A helyzet az, hogy én már akkor sem értettem mindenben egyet vele, s ennek oka elsősorban Terence Holler énekes teljesítménye volt, mert dallamban már akkor is gyengének tartottam, nem is beszélve arról, hogy – amint erről élőben is megbizonyosodhattunk – a hangja "több mint bizonytalan".
Az "El Nino" valóban nem volt rossz lemez, de ez mindenképpen Eugene Simone gitáros érdeme, aki az egyébként nem színvonaltalan olasz szakma egyik kiválósága, csavart ritmusmunkával és technikás, jól fölépített szólókkal. A "Tasting The Tears" ugyan már a formáció kilencedik stúdió albuma, az "El Nino" színvonalát mégsem sikerült megközelíteniük. Kísérleteztek stílusokkal, hangzásokkal, hol volt billentyűsük, hol nem (most éppen van, nem is hurka), de az egykor elért csúcsot mégsem tudták többé megmászni. Az új lemez első két nótája alapján azt hittem, hogy a "csoda" végre megismétlődik, de a mindössze negyvenegynéhány perces CD végére érve (újra és újra) azt gondoltam, hogy itt egyetlen csoda van, és az Simone gitárjátéka. Ez a csákó bizony többre lenne hivatott…
Mindezt úgy mondom, hogy egyszersmind elismerem: az utóbbi évek legizmosabb Eldritch anyaga született meg, sikerült magukat jócskán összekapni, király a borító, és a hangzásnak érdekes, modern árnyalatot kölcsönöznek Gabriele Caselli billentyűs elektronikus csilingelései. Mindazonáltal beszédes tény, hogy amennyiben a "Tasting The Tears" megjelent volna instrumentális változatban is, én kizárólag azt hallgatnám. Ez van, s ezen még az sem javít, hogy a limitált változat végén bónuszként szerepel a Queensryche "I Will Remember"-je egy egész sajátos földolgozásban. Az elszánt érdeklődők a youtube-on meghallgathatják az egész lemezt (itt), de akinek elég egy rövidebb ízelítő, íme, itt a címadó:
Vannak, akik szerint a giccs gitár nélküli megtestesítői, vannak akik szerint jópofa érdekesség – kb. 10 percig, és vannak, akik ugyanúgy élvezik őket, mint bármely heavy metal stílusban dolgozó jófajta iparos társukat – közéjük tartozom én is.
Mert a Van Canto a nyilvánvalóan poénból született, és tiszavirág életűnek gondolt produktum ellenére immáron ötödik albumán menetel előre, fittyet hányva (fütyülve) a fanyalgó kritikáknak(ra), valahol a Sabaton és a Running Wild rajongói bázisát alkotó érdekcsoportok között, csak hát itt az énekes tud is énekelni – ráadásul nem is egy van belőle, ugye. Persze igazat adok azoknak is, akik a gitárszólók hiánya miatt csak legyintenek a csapatra, és amolyan cirkuszi bűvészmutatványként tekintenek rájuk, persze nem a bűvész, hanem a nyúl szerepét szánva nekik, hátha nem fognak soha többet kibújni a cilinderből, de én nem vagyok ennyire szőrös szívű.
Lehet, hogy azért, mert tudok fütyülni, vagy eredendően hajlamos vagyok a bohócokon röhögni, bár a Van Canto túlnőtt már ahhoz, hogy poénként fogjuk fel: meggyőződésem, hogy a hatásvadász feldolgozások nélkül is saját lábukon (szájukon) tudnának állni, sőt, jelenlegi albumukon talán már a megidézett kedvencek jelentik a leggyengébb pillanatokat. A zenei irány maradt, ami volt, a Grave Digger, Blind Guardian, Manowar triumvirátusaként született szerelemgyermek szülei közé azonban a folkvitéz Falconer is bejelentkezett, és csak egy alapos genetikai vizsgálat deríthetné ki, ki nevelheti a csemetét? Ez persze nem szomorítja el a csapatot, az a töretlen örömérzés, ami árad a dalokból, elég lenne kétegységnyi világbékéhez, annak ellenére, hogy Van Cantoék militáris hevülete csak azokat nem csapja arcon, akik immúnisak a germán metál-féle haddelhaddra. Az biztos, hogy a fiúk, és a lányok ezúttal igencsak megrázták a (száj)dudafát, mert ennyi indulót utoljára egy Manowar, és egy "Best Of" kommunizmus válogatáson hallottam, a hevületbe csempészett ír-kelta folkos dallamok pedig csak fokozzák az internacionalizmus szellemének jelenlétét. Van itt hát minden, ami megfelelő színvonalon tiszteleg a példaképek előtt, a "To The Mountains" előtt a hegyek is megmozdulnának, szinte hallani vélem, ahogy a Grave Digger nevét mennydörgik, a "Steel Breaker" Acceptes ütemeire UDO is szívesen eljárná a germán csárdást, a "The Awakening" female metalos vihánca pedig bármelyik Tarjás Nightwish albumon képes lenne megolvasztani a fémszíveket.
A négy feldolgozás közül azt hiszem, a "Final Countdown" az, amire kénytelen voltam kínosan elhúzni a számat, mert van, amit még nekem sem vesz be a gyomrom, a "Paranoid"-ot viszont egy egészséges, férfias hang tolmácsolásában bármikor szívesen meghallgatom, gitárral, vagy gitár nélkül.
A Van Canto szerencsére nem merevedik bele amúgy Sabaton módra a tulajdonképpeni olcsó paneltologatás komolynak álcázott semmittevésébe: az elkészített, ötletes klip humora lehet, hogy kissé németes, de remekül közvetíti a csapat hozzáállását az egész dologhoz, amitől inkább simogatni támad kedve az embernek a szapulás helyett. Akinek meg mégis, az fújja ki a dühét, csak hangja is legyen – hátha ő lesz a csapatban a következő száj-szólista.
A metál törpe felnőtt végre. Magasabb ugyan nem lett, de 61 évesen végre elengedte anyazenekara kezét és egy 100%-os saját programmal állt ki a közönség elé. Elbocsátó szép üzenettel lapátra tette öreg barátját, a hátgerincproblémái miatt Accept dobosból U.D.O. gitárossá devalválódott Stefan Kauffmannt és új életet kezdett. Az öreg Kofa úgyis kifogyott már az ötletekből és az utolsó 3 (a rajongók által csak TOR-albumoknak hívott, "Mastercutor", "Dominator", "Rev-Raptor") lemezének tanúsága szerint már a hallása sem a régi. Egy gitáros még, ha látja, mit fogott le, megnyugodhat, de azt mondják, az producernél hátrány, ha süket. És amit Gianola a szófiai koncerten mutatott be gitárszólóként: 10 percen át mászkált a közönség között pár hangot pengetve. Nehezebb volt végighallgatni, mint a "blekmórkodni akaró" XL Rudi intróit! Szóval a gitárosoknál vérátömlesztés volt Udoéknál. Jött két fiatal tehetség, egy szőke orosz és egy fekete finn. Akik ismernek, tudják, hogy én a szőkéket szeretem. Szőke a barátom is, szőke asszonyt vettem el, és a 3 kedvenc gitárosom közül kettő szőke, a harmadiknak meg (R. B.) a felesége az (hehe). Most is a Vandenberg-képű orosz vitte el nálam a pálmát, mert ízesebben gitározott. A finn srác is ügyesen nyomta a begyakorolt futamokat Ibanez Jam gitárján (Vajaspista játszik ilyenen, ezért messziről felismerem a boxer-jellegű fogójáról), de ennél többet nem láttam tőle. És azt tudtátok, hogy már hatan vannak? Felvettek egy billentyűst! Ami már önmagában is szörnyű egy U.D.O. koncerten, de úgy nézett ki és mozgott, mint egy farkasembernek öltöztetett homoszexuális Frankenstein, aki majd' behugyozik éppen. Szerencsére a hangszere annyira alul volt keverve, hogy csak akkor hallatszott, ha mindkét gitár kiállt pár másodpercre.
Szóval a koncert: előzenekarnak magukkal hozták a müncheni Black Blitzet, egy háromtagú fiatal bandát, egy Bonamassa kinézetű gitáros-énekessel. Sajnos a hasonlóság ennyiben ki is merült. Se hangszerkezelésben, se énektudásban, se zeneszerzésben nem jutott el az élvezhetőség szintjére. Legjobb nótájukkal, a "Drinking Dynamite"-tal kezdtek, és innen csak lefelé ment a színvonal.
Egy jobb énekessel egész jó Krokus nóta válna belőle. A folytatásban hallottunk Accept koppintást ("London Leatherboys", csak más szöveggel), majd bekonferálták a harmadik dalt. A címét nem tudom, csak hogy az új lemezükről való. Egy bajom volt vele, hogy ezt a riffet az AC/DC már 40 éve megírta ("It's A Long Way To The Top). De egy újszülöttnek minden vicc új, és a fiatal hölgyrajongókat még el lehet vele kápráztatni. Kb. az ötödik számig bírtam, akkor kimentem levegőzni, mire visszatértem, épp egy dobszólóval bomlasztották az egyébként is dalonként fogyatkozó "tömeget". Nem mondták nekik, hogy előzenekarnak nem illik dobszólót nyomni? A merch pultnál láttam, már legalább 2 CD-jük van, futotta volna még néhány nemslágerre! Negyven perc után feladták az órásra tervezett küzdelmet és mindenki megkönnyebbülten várta a főzenekart.
Nos, a német precizitás a kezdésnél nem nyilvánult meg, mert a kiírt 21:10-hez képest 10 perccel később libbent el a függöny a színpadkép elől, és némi gépcsikorgással, kattogással megalapozták a metál hangulatot. Amikor belecsaptak a lecsóba, és bejött az énekes, magam is meglepődtem. Az apró szegecsekkel kivert kesztyű inkább nézett ki gyöngyökkel berakottnak messziről és a katonai zubbonyt is majd' köldökig kigombolt fekete ingre cserélte. Mintha egy kicsit átesett volna a ló túloldalára. De mindegy! Örüljünk, hogy 61 évesen végre kirepült a nagybetűs életbe, és rajongóit végre bő húszéves pályafutása terméseivel szórakoztatta, nem Accept slágerekkel és 10 percesre nyújtott "Princess Of The Dawn"-nal múlatta az időt. (Na jó, az az egy azért kicsit hiányzott!) Igen, az új lemezen van némi billentyű is, de nem olyan jelentős a dalok szempontjából, hogy ehhez egy magát suszternek képzelő kaptafa csinálta showmant kellett volna szerződtetni. De legalább a párjukat elkísérő hölgyek is jól szórakozhattak a korábban említett mozgáskultúráját elnézve. A program viszont erősen az új lemezre (7 dal) és a korábbi talán egyetlen szintetizátoros albumra, a "Faceless World"-re (3 dal) épült. Ezeken kívül a buli első felében csak az "Animal House" két balladájának (They Want War, In The Darkness) keményítőbe áztatott változatát hallhattuk. Eltelt ötven perc, mire "Azrael" képében elénk lépett az első Kauffmann nóta, amit mindjárt követett is a "No Limits", majd vissza a korai lemezekhez és a "Mean Machine" közepén szembesültünk az este második dobszólójával. Még két új dal, majd az agyeldobós "Go Back To Hell" után igen gyöngécskének tűnő "Timebomb" zárta a másfél órás programot, amelyet sikerült Accept nóták nélkül és csupán két Kauffmann szerzeménnyel végigcsinálni.
De bezzeg a ráadásban megkaptuk! A legnagyobb Kauffmann-dal, a "Holy" nyitotta a sort, majd Accept-parádé: "Metal Heart", "I'm A Rebel", "Balls To The Wall" és "Fast As A Shark" alkották a 35! perces ráadást. Remélem, valamelyik buliról készül professzionális felvétel is, mert ez a turné jobban megérdemelné, mint a 2011-es. Csak azt a billentyűs majmot rúgják ki előbb, mert a gyerekek megállnak a fejlődésben, ha meglátják!
Udo időben váltott. Míg éveken át ő volt az Accept hagyományok életben tartója, a nélküle reinkarnálódott germán csapat ma már szinte újra régi fényében pompázva úgy játssza a himnikus dalokat, ahogy Udo a régi gityósaival nem tudta soha visszaadni, de a ráadást látva az újakkal sem lesz képes, csak közepes másolatra. Úgyhogy jó ez így, ahogy van. Az Accept nyomja az Accept slágereket, Udo meg előveszi végre rég nem játszott szerzeményeit.
Ha a körmeimet tépdesnék harapófogóval sem tudnám megmondani, hogy hol voltam tavaly szeptember 26-án, Ciprián és Jusztina napján. Azt viszont tudom, hogy hol kellett volna lennem! Egészen pontosan Rómában, egy Stazione Birra nevű helyen. Miért? Én is csak utólag tudtam meg. Közös koncertet adott ugyanis a DGM, a Circus Maximus és jelen recenziónk tárgya: az Appearance Of Nothing. A kutyafáját!
A Silent Memorialhoz hasonlóan svájci illetőségű és a progresszív metál irányában nem kevésbé elkötelezett Appearance Of Nothing - nevével szöges ellentétben - egyáltalán nem tűnik semminek. Nagyon is valaminek, valami kimondottan dögösnek, agyasnak, ínycsiklandónak. Dicséretére legyen mondva, ezt Kotta kolléga már 2011-ben megérezte, hiszen az "All Gods Are Gone" című előző korongjukat fölvette az éves toplistájára.
Én akkor még hezitáltam, de a minden eddiginél keményebbre, karcosabbra sikerült "Új kezdet" most levert a lábamról. Nagyon jó érzékkel kikísérletezett, egyéni ötvözete ez a rock/metal/core stílusoknak, melyeket a "progresszív" jelző forraszt össze úgy, hogy az ember egyáltalán nem érzi darabosnak, erőltetettnek vagy hevenyészettnek.
A banda jól kihasználja, hogy Pat Gerber gitáros és Omar Cuna basszer is énekel, így nem csak különböző hangszíneket és harmóniákat tudnak alkalmazni, de - ha kell - bizony szemérmetlenül bele is hörögnek a mikrofonba. Talán szólókban lehetne gazdagabb a muzsika, de annyira nem erős a hiányérzet, mert a dalok többsége így is nagy lélegzetvételű, összetett szerkezetű és gazdagon rétegzett.
Érdekes dolog, de ha párhuzamokat kellene megneveznem, elsősorban a honfitárs Silent Memorial vagy a német Tomorrow's Eve jutna eszembe. Hozzáteszem: van itt egy jókora adag Opeth (death elemekkel dúsított progresszió) és Vanden Plas (polírozott germán precízió) is. Utóbbiak éppen február 21-én készülnek kiadni új, "Chronicles of the Immortals - Netherworld" című lemezüket. Erre tökéletes rávezetés az "Appearance Of Nothing" muzsikája. Hát, nem semmi!
Nem szoktunk hetente interjúkkal előrukkolni, pláne nem a nemzetközi hard/heavy, progresszív rock/metal kiválóságaival készültekkel. Azt sem tudjuk ígérni, hogy ezentúl ez máshogy lesz, de ha valaki olyan készséges interjúalany és olyan korrekt ember, mint a szólóban és számos sikeres projektben is jeleskedő olasz gitáros/billentyűs, Daniel Liverani – aki nem mellesleg a háromlemezes Genius Trilógiáját a legnagyobb rock-ikonokkal énekeltette el –, mi nem tudunk, de nem is akarunk nemet mondani. A beszélgetés apropója Danele "Fantasia" című instrumentális lemezének megjelenése volt, amiről rövidesen kritikát is olvashattok.
Nem igazán jön már lázba a világ, ha egy gitárosnak instrumentális lemeze jelenik meg. Miért érzed fontosnak, hogy instrumentálisan, ráadásul CD formátumban is megjelenve kifejezd magad?
Nos, én mindig is úgy gondoltam a zenére, mint aminek spontán módon kell előtörnie az ember kreatív képességeiből, anélkül, hogy olyan dolgok, mint a marketing vagy üzleti megfontolások különösebben befolyásolnák. Szeretem a zenét, szeretem a gitárt: egyszerűen csak szükségét éreztem annak, hogy valami gitárközpontú muzsikával álljak elő. Ennyi. Szerencsés voltam, hogy rátaláltam egy olyan kiváló kiadóra, mint az olasz SG Records, akiket érdekelt a dolog. A zeném így jelenhetett meg CD-n és digitálisan letölthető formában, és ennek rendkívül örülök. Mindenképpen azt gondolom, hogy ez egy izgalmas lehetőség nekem, és szerintem csak ez számít. Egyébként meg "régimódi" vagyok, szeretem ténylegesen kézbe venni a CD-t, tapogatni, betenni a lejátszómba. Igen, a CD-k és bakelit lemezek rajongója vagyok; ez volt a másik ok, amiért kerestem a lehetőséget a valódi, fizikai megjelenésre.
Melyik a fő hangszered, billentyű vagy gitár?
Még kisgyermekként kezdtem zongorázni, azután 16 évesen vettem kezembe a gitárt, majd zenei fejlődésem egy későbbi időpontján foglalkoztam a dobokkal és a basszusgitárral is. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik a fő hangszerem. Nyilván a gitár volt az, ami sokéves klasszikus képzés után a heavy metal felé fordított. Ilyen értelemben, ha a keményebb stílusról van szó, talán a gitár a fő hangszerem, de meg kell mondjam, hogy a billentyűk mögött is nagyon otthonosan és jól érzem magam, és nagyon sokszor a zongorát használom komponálásra. Igen kemény dolog lenne egyetlen hangszert kiválasztanom…
Az új lemez hasonló fölfogásban született, mint a legutóbbi "Eleven Mysteries", azaz sokkal inkább dalközpontú volt, míg a "Daily Trauma" esetében – nekem legalábbis – hiányoztak azok az igazán jó melódiák, amiért tudok lelkesedni egy instrumentális lemez esetében. Egyetértesz ezzel?
A "Daily Trauma"-t még régen, 1997-ben írtam, de csak 2004-ben jelent meg. A 1997 és 2011 közötti időszakban természetesen sok tapasztalatot gyűjtöttem zeneszerzőként, írtam egy csomó albumot, dolgoztam különböző zenekarokkal és projektekkel. Ezért azt mondanám, hogy amikor 2011-ben visszatértem az instrumentális gitár anyagokhoz, már sokkal tapasztaltabb voltam a komponálás területén, különösen, ami a dalközpontú, énekes projekteket illeti (mint pl. a Twinspirits és a Genius). Ezek nagyban segítettek abban, hogy sokkal inkább úgy kezeljem a gitárt mint egy énekest és nem csak mint egy hangszert, amin szólózok vagy tekerek. Egyébként azt gondolom, hogy a dallam minden zenei stílusban rendkívül fontos, mert ez tud igazán karaktert adni a stílusodnak, dalaidnak. Lemezről lemezre egyre több gondot fordítottam erre, és mivel elég sok idő telt el a "Daily Trauma" és az "Eleven Mysteries", majd a most megjelent "Fantasia" albumok között, ez pozitív nyomot hagyott úgy a dalszerzésen, mint a produkcióra vonatkozó választásaimon.
Kicsit hálátlannak és igazságtalannak érzem, hogy a remekül sikerült Genius (all star) trilógia nálunk évek óta masszívan a leárazott CD-k között szerepel, és igazán egyik lemezért sem volt oda a szaksajtó. A befektetett munka, a nagy nevek és minőség miatt nem volt ez a trilógia, de különösen a harmadik, befejező rész többre hivatott?
Nagyon köszönöm a rockopera trilógiámmal kapcsolatos pozitív visszajelzéseidet. Tudod, a dolgok üzleti része fölött nincs befolyásom és ezek az ügyek elég kiszámíthatatlanok. Rengeteg minden hatással van az ilyesmire, így nem igazán tudom megválaszolni a siker elmaradásának miértjére vonatkozó kérdésedet. Zeneileg nagyon elégedett vagyok azzal a három lemezzel, és ez jó érzéssel tölt el. Iszonyú sok munkám van abban a trilógiában, de a munka közben lényegében a művészi megvalósításra figyeltem, és nekem ez a fontos. A mai napig nagyon elégedett vagyok az eredménnyel. Egyébként is úgy vagyok vele, hogy ezek a lemezek még mindig kaphatók, elérhetők, és mindmáig sok üzenetet kapok barátoktól, rajongóktól, akikhez csak nemrég jutott el. Éppen ez a jó abban, ha fizikálisan megjelenik egy zene, ez most már ott van, bárki, bármikor fölfedezheti magának, még a megjelenés után sok-sok évvel is.
Az Empty Tremorral végzett közös munkának lehet-e folytatása?
Még 2006-ban döntöttem úgy, hogy kilépek a csapatból, hogy saját karrieremre és más projektekre összpontosíthassak. Tényleg úgy éreztem, hogy a saját erőfeszítéseimre és új vállalásaimra kell fordítanom az energiáimat. Azért léptem ki, hogy teljes erőmmel azon dolgozhassak, ami éppen akkor zeneileg ösztönzött.
Nem félsz-e, hogy a sok együttessel, projekttel (pl. Genius, Khymera, Cosmics, Twinspirits stb.) esetleg elaprózod magad?
Nos, az általad említett projektek mind nagyon különböznek egymástól és pont ez táplálta bennem az ihletet. A Genius egy rockopera, a Khymera inkább AOR irányultságú projekt, a Cosmics olyan, mint egy kísérletező, instrumentális zenei kirándulás, a Twinspirits pedig egy valódi banda olyan dalokkal, amelyekkel hosszú ideig turnézhatunk majd. Szerintem a kontextus minden esetben más, így sikerült különböző módokon inspirációt gyűjteni anélkül, hogy szétapróztam volna az ötleteimet, kimerítettem volna a stílustáramat.
Nekem minden formációd közül egyértelműen a Twinspirits a kedvencem, a "Legacy" nálunk toplistás volt 2011-ben. Hol találtál rá az aranytorkú Göran Nystromra? Mikor lesz új album? A "Legacy”-re én is hihetetlenül büszke vagyok. Úgy érzem, nagyon szerencsés és érett album lett, különösen a "The Endless Sleep" szvit sikerült jól, ami – azt kell mondjam – mind közül a kedvenc szerzeményem. Göran valóban elképesztően jó énekes! Az első Twinspirits albumon, a "The Music That Will Heal The World"-ön a dán Sören Adamsen énekelt, de ő ezután kilépett, így meghallgatásokat tartottunk, hogy megtaláljuk a Twinspiritshez illő frontembert. Akkoriban Göran egy Dimension34 nevű csapatban énekelt, és amikor meghallottam néhány számukat, azonnal megtetszett a hatalmas, mély tónusú hangja. Kipróbáltuk az új anyagunk néhány nótájában és nagyon jól szólt. Csatlakozott hozzánk, és a következő két albumon, a "The Forbidden City"-n és a "Legacy"-n fantasztikus teljesítményt nyújtott. Mostanában azonban nem várható új Twinspirits lemez, mert épp egy másik projektre összpontosítok, egy új rockoperára, ami még sokáig lefoglal. S amint látod, újra foglalkozom gitárorientált muzsikával is.
Itália az elmúlt 10-15 évben nagyon fölpörgött zeneileg, sok a zenekar, és ami még fontosabb, sok a nagyon jó zenekar (pl. DGM, Astra, Empyrios, Raintime, Sinestesia, Secret Sphere, Vision Divine, Solid Vision, Odd Dimension, Mind Key, etc.). Bőven van felétek kimagasló tehetségű gitáros is (pl. Giacomo Castellano, Marco Sfogli, Brian Maillard, Roberto Priori, stb.). Mi történt? Mi okozta ezt a látványos fölfejlődést? Szerintem Itáliában mindig is, sőt igazából minden korban sok zenei tehetség tevékenykedett és ez igaz a heavy metal műfajra is. Valószínűleg az történt, hogy ezek a zenészek és együttesek végre megkapták azt a lehetőséget, hogy megismertessék magukat a nemzetközi porondon, megjelentessék, terjesszék és promotálják lemezeiket. Ez vezetett odáig, hogy széles körben ismertek lettek és sokan közülük végre elérték a megérdemelt népszerűséget. Az elmúlt 10-15 évben néhány fontos kiadó kezdte meg működését Olaszországban, akik kiváló munkát végeznek. Azt hiszem, ez jelenti a valódi különbséget.
Mennyire tart össze a színtér, követitek-e egymás munkáit, mennyire várod magad is kíváncsian pl. egy új DGM album megjelenését?
Természetesen élénk érdeklődéssel hallgatom a többi olasz bandát, és mindig nagyon kíváncsi vagyok, mert tényleg minőségi anyagokat adnak ki. A legtöbbel személyes kapcsolatban is állok, és őszintén odafigyelek rájuk.
Daniele, köszönjük szépen az interjút.
ENGLISH VERSION
Nowadays it does not seem to be a particularly exciting event in the world of music if a guitarist releases an instrumental album. Why do you still consider it important and worthwhile to make an instrumental album, and make it available in a CD format (and not only on iTunes or some other online file share service)?
Well, I always intended the music as something that comes spontaneously from my creativity without having much influnce from aspects like marketing and commercial issues. I do my music and I love guitar, so I felt the need of making some guitar oriented music and that's what I did. I was lucky enough to find a great label like the Italian SG Records that showed interest in releasing the album, and so it got released on CD and digital format, and I'm very happy about that. I definitely think that this is an exciting event for me, and this is what really matters I'd say. Also I'm old school you know, and I love the real thing which I can put into my player and hold in in my hands, so yes, I'm still a fan of real CDs and vinyls, and that's another reason that lead me to searching for a real release opportunity.
Which one is your main instrument, guitar or keys?
I started with piano when I was a child, then approached the guitar at 16, and then drums and bass as well later on in my musical path. It is difficult to say which would be my main instrument. Probably the guitar is the one that took me into the heavy metal world after a lot of classical training I had during the piano days. So probably the guitar would be my main instrument in terms of the heavy style, but I feel very confortable and at home also with keyboards I have to say, and I often use the piano to compose,as well. So it's very hard to pick just one.
Your new album (Fantasia) was conceived in the same vein as your last one (Eleven Mysteries), that is, it was more focused on melody and catchy songs, while “Daily Trauma” – at least in my opinion – was more technical, and more difficult to relate to? How do you see it?
"Daily Trauma" was written back in 1997 and was released only later in 2004, and since 1997 to 2011, of course, my experience as a writer has been growing in the process of passing throung a whole bunch of albums that I wrote in all the different bands and projects I've been involved. So I would say that when I got back making guitar albums in 2011 I probably had a more experienced training in terms of songwriting, expecially songwriting applied to bands and singed projects (like Twinspirits, Genius) and that helped me to write music where the guitar was more like a singer then an instrument that makes solos or shred passages. Beside that I do think that melody is very important in all styles of music, it's what really can give a trade mark to your style and songs, and progressively, album by album I focused more on this aspect. And, of course, from "Daily Trauma" to "Eleven Mysteries" and now "Fantasia" a lot of time passed and I think it can be heard in the songwriting as well as in the production choices that I've made for these new albums.
It feels like quite a bit of injustice to me that I often find your excellent musical trilogy “Genius” among the discount CDs in many music stores. It was not really celebrated by the critiques either. I actually think that due to the incredible amount of work you invested, the great musicians who collaborated, and the high quality of the result (especially in the case of the third CD) it should have been much more successful. What do you think happened?
Thanks a lot for your positive feedback about my trilogy opera. You know, the commercial thing is not under my control and it can be rather unpredictable. It can be influenced by so many aspects, and I really can't answer to your question in terms why it hasn't been more succesfull. Musically I'm very happy with the result of those 3 albums and that's what really makes me feel good. I did a huge amount of work on that trilogy, but that work was basically focused to the artistic result, and that's the main point for me, and to this day I can say that I'm still very satistified with what came out on those 3 epsiodes. Also I think that those albums are still there for listeners and I constantly get new messages from friends and fans who discover it nowadays, so the nice thing of releasing music is that it's forever, it's there and can be discovered at any time also after a long time following the release date.
Why are you not working with the guys in Empty Tremor anymore?
I decided to leave the band back in 2006 to concentrate into my solo career and other projects. I really felt that I needed to concetrate my efforts on new projects and ideas that I had in mind, and I decided to leave and do what I was musically inspired to do at that moment.
Are you not afraid that you perhaps fragment your creativity by working with so many bands and projects, like Genius, Khymera, Cosmics, Twinspirits, just to mention a few? Where do you find all this inspiration?
Well, all the projects you mentioned are very different from each other basically and that's a point that kept me running in all those different situations. Genius is a rock opera, Khymera is more like and AOR rock oriented project, Cosmics is more like an experimental instrumental musical journey, Twinspirits is more like a real line up with songs that I could performe live for a long period of time to come. So, basically the context is very different, and for that reason I had the chance to gather inspiration in different ways for each of the projects, without a real fragmentation of ideas of styles/types of aprroach.
Among all the projects you worked on, my absolute favourite is Twinspirits. The album “Legacy” was among the first few albums on our 2011 TOP 15 list! Where did you manage to find such a great singer as Göran Nystrom? Can we expect a new album? And if yes, when?
I'm very proud of that album, too. I think "Legacy" ended up being a very lucky and mature album, expecially the suite "The Endless Sleep", which – I have to say – I consider probably one of my favourte compositions so far. Göran is an amazing singer! I released the first Twinspirits album "The Music That Will Heal The World" with Sören Adamsen from Denmark on vocals, but after that release he left, so I did auditions at a certain point to find the right match for Twinspirits' upcoming albums. At the time Göran was singing with a band, Dimension34, and his great and deep tone caught my ear when I heard some of their tunes. He did some vocal tests on some of the new material and sounded amazing, so he joined the band and did an awesome job with the following albums: "The Forbidden City" and "Legacy". There are no new albums planned at the moment with Twinspirits though, I'm focusing on other project right now, like a new opera that I'm writing which will be keeping me busy for a long time I guess, and as you can see I'm back to guitar oriented music.
In the past 10-15 years or so the music scene has really intensified in Italy, there is a growing number of bands that are internationally known, and what is more important, there are a lot of really good bands (DGM, Astra, Empyrios, Raintime, Sinestesia, Secret Sphere, Vision Divine, Solid Vision, Odd Dimension, Mind Key, etc.) There are also some exceptional guitar players (Giacomo Castellano, Marco Sfogli, Brian Maillard, Roberto Priori, and a few others come to mind). What happened there? What caused this surge of quality acts in the genre?
I think Italy has always had good talents in music in all ages, and in heavy metal this is true, as well. Probably what happened is that all these musicians and bands finally got the right opportunities to be heard and to release and promote their music internationally, and that provided them with the exposure and success that they truly deserved. In the last 10-15 years many labels here in Italy showed up and did a great job, and that made the difference, I believe.
Do you keep any contact with others in the music scene, do you follow each others’ work? How curious are you when a new CD (for instance, a DGM album) comes out?
I, of course, always listen to all stuff from other Italian bands, and I'm always very curious to hear what they do because they deliver great and quality stuff. I'm in touch with most of them as well, and I follow their musical path with great interest.
Brian Maillard svájci születésű, de már régóta Szardínián élő gitáros, akiről korábban már tettem említést egyrészt Charlie Dominici (ex-Dream Theater) "O3: A Trilogy" projektjével kapcsolatban, másrészt saját progresszív metál bandájának, a Solid Visionnek folyamatosan javuló teljesítménye okán. A Dominici trilógia második és különösen harmadik részét rongyosra hallgattam, de a Solid Visiont is ígéretesnek tartom azzal a kikötéssel, hogy éppen ideje új énekes után nézniük. Örvendetes hír, és éppen Maillard új szólólemeze kapcsán jutott el hozzám az infó, hogy a Solid Vision mostanában új frontembert keres. Dicséretes…
A "Reincarnation" – hasonlóan 2008-as elődjéhez, a "Melody in Captivity"-hez – teljes egészében instrumentális anyag, megidézve a műfaj legnagyobbjainak számító Joe Satrianit, Steve Vait és John Petruccit. A korábbi album recenziójában már jeleztem, hogy Maillard kiváló muzsikus, remek dalszerző, és ez még akkor is így van, ha a kekecek joggal vet(het)ik szemére, hogy nem talált magának azonnal beazonosítható "saját hangot". Akik folyton-folyvást önállóságot, innovációt, eredetiséget és egyediséget keresnek egy előadóban, azok ne is olvassanak tovább. Én amondó vagyok, hogy a fenti tulajdonságok (bár tényleg erények) némileg túl vannak értékelve, de minimum túlzó ezek hiányában elverni a port bárkin is a modern zenei palettán. Részemről örülök minden előremutató, kísérletező próbálkozásnak, de valódi progresszió, kivételes "egyéniség" – a dolgok természetéből fakadóan – csak ritkán és kevés születik. Szóval én már annak is nagyon tudok örülni, ha valaki mestere a hangszerének, kimagasló a dallamérzéke, és tökéletesen levette a nagy kedvenceim stílusát. Maillard ilyen, és nem látok okot arra, hogy ezért bárki elmarasztalja…
Ez a kicsit talán rövidke szólóalbum is magánkiadásban jelent meg Brian dobos testvérével, Yan Maillarddal, de akad itt más vendég is, mint pl. a kiváló ütős, Marco Minnemann (Paul Gilbert, The Aristocrats), vagy a keresett session zenésznek számító Bryan Beller (Steve Vai, James LaBrie). Egy hangyányit sikerült a hangzásban előrelépni, és ez jó hír. Ennél már csak az örvendetesebb, hogy a saját szerzésű dalok remekbe szabott, érzelemdús szerzemények, amelyekre egyáltalán nem jellemző az öncélú matekozás vagy a tartalmatlan ujjgyakorlatnak minősülő teker(g)és.
Egyetlen fájdalmam, hogy a lemezt záró tétel, Leonard Cohen "Halleluja" című dalának instrumentális földolgozása minősíthetetlenül elcsépelt és szívtelen merénylet a közérzetem ellen. Régóta bögyömben van ez a nóta, és nekem ez a nyáltól csöpögő szirupos váladékban való maszatolás – az egyébként hibátlan kivitelezés ellenére is – túlságosan émelyítő. Persze biztos akad, aki nem kap epeömlést a "Halleluja" első taktusaira, az most törölheti szemét-száját. Én viszont azt mondom, hogy ha már ballada, ezerszer inkább a lemez negyedik nótája "Another Life" címmel.
A "Reincarnation"-re mindenképp érdemes rászánni azt a szűk 45 percet… Föl is került arra a listára, amiből az év végi Top 15-re szoktam válogatni.
