Johnny Lima: My Revolution (2014)

Kiadó:
AOR Heaven

Honlap:
www.johnnylima.com

Emlékeztek a "Vissza a jövőbe" legtutibb jelenetére? Amikor Marty McFly 30 évet visszamegy az időben, aztán a szülei érettségi buliján elnyomja a "Johnny B. Goode"-ot, s menetközben úgy belehevül, hogy hátán fekve szólózik, majd felrúgja a hangfalat, amúgy Jimi Hendrix módra. A megkövült nézőközönség csak bámul, hogy ki ez az őrült és melyik "elme gyógy- és intézetből" szalasztották, míg Chuck Berryt felhívja unokatestvére, hogy: "Figyelj Chuck, ez az az új hang, amit kerestél!"

Nos, Johnny Limával is valami hasonló történhetett. Harminc évet ment vissza az időben, hogy ott fellépjen egy Sayreville War Memorial High School bálon, ahol felfigyelt a zenéjére egy szicíliai családból származó John Francis Bongiovi Jr. nevű srác, aki nem sokkal később megírta "Runaway" című slágerét, majd nevét Bon Jovira angolosítva észvesztő karriert futott be, de ezt a részét már ismeritek a történetnek. Most fény derült az előzményekre is. Johnny Lima pedig, miután visszatért a jelenbe, találkozott azzal a bizonyos pillangóhatással, mellyel minden időutazni vágyót riogatnak, hogy ha beleavatkozol a múltba, az hatással lesz a jelenedre. Így történt, hogy a korábbi nagy sztár visszatérése után azt tapasztalta, hogy nevét alig ismerik páran, és akik igen, azok is azt mondják rá, hogy egy Bon Jovi klón. "De ki a f... az a Bon Jovi? Korábban nem is hallottam róla!" - fakadt ki Lima, mire betették neki az "MTV Video Music Awards" díjátadó gálájáról készült videofelvételt, ahol a "Livin' On A Prayer"-ért éppen átveszi a zenekar a "Legjobb színpadi előadás videón" kategória első díját. "Apám! Ezt tőlem lopták!" - kiáltott fel Lima. Kellett neki visszamenni az időben! Most a nagy sztárból ő lett az utánzó kis senki, mert a Bon Jovi 30 éve feltalálta azt a zenét, amit ő játszik. Más ember ettől összeroppant volna, de Johnny Lima belevetette magát a zeneszerzésbe. 2013-ban még jobb számokat írt és tett bele még egy kis csavart is.

Az énekes hangszíne valahol Vince Neil és Jon Bon Jovi között van, a dalaiban pedig ötvözi a két stílust, a Mötley Crüe-t házasítva a Bon Jovival, megfejelve némi Def Leppard hangzású vokállal létrehozott egy egyedi cuvée-t (bár ez inkább Kotta asztala). A dalok attól változatosak, hogy mikor melyik kerül jobban előtérbe. Mindjárt a nyitó "My Revolution" mintha egy megCrüevesedett Mötley lenne, némi leopárdüvöltéssel megspékelve. A "Dirty Girls"-ben is visszatér ez az érzés, sőt itt még a szöveg is Vince szebb korszakát idézi (Girls, Girls, Girls). Nekem mégis a korai Bon Jovit idéző dalok tetszenek jobban, mindjárt a "My Revolution" után egy Sambora (most nem kotnyeleskedtem bele Kotta világába, ez nem Sam bora, hanem Sambora!) riffel indít a "Happily Ever After You" nótában, és mintha a hangszíne is megváltozott volna. Vagy csak a hajlítások lettek "bondzsovisabbak". A "Slippery When Wet" újrakiadására rátehetnék bónusznak, senki se venné észre, hogy más játssza. Akárcsak a "Blame It On Love", amely a New Jersey világába tudna észrevétlenül belesimulni. Vagy a harmadik nagy Jovi Jovi Jasper nóta a "Nowhere Left To Go", de ez meg az első két lemez ízvilága (pl. The Hardest Part Is The Night). A "You're The Drug I Wanna Get High On" receptje megint picit más, itt a Bon Jovi hangulatú nótához keveri a Def Leppard háttéréneket. A lemez legsúlyosabb nótája lehetne a középtempós "Fill You Up", remek húzása van, de ez a "Goomi a gizda"-féle gépvokál elveszi az egésznek a jó ízét és saját paródiájába fordul a dolog. A lemez balladái is az olasz származású énekest idézik, viszont itt már inkább csak az ötleteiből kifogyott, de a stílust kisujjából kirázó zeneszerző XXI. századi erőlködéseit érzem visszaköszönni, az ihlet elszállt (Szevasz, komisz!). Ugyanezt érzem a sokkal drágább limitált kiadás bónusz nótáinál is. Szerencsére ezt csak 500 szerencsétlen tapasztalja meg a saját kárán.

Azt hiszem, 2014-ben Johnny Lima eljutott arra a szintre, hogy végre elmondhatjuk: mindannyian boldogok lennénk, ha Bon Jovi tavaly ilyen lemezt tett volna le elénk. Vagy az elmúlt 20 évben bármikor. És a Mötley Crüe is elmehetne... a Lima-Schoolba zeneszerzést tanulni!

Julian Angel's Beautiful Beast: Kick Down The Barricades (2014)

Kiadó:
Platinum Blonde Records

Honlap:
www.beautifulbeastrock.com

Ahogy Marty McFly sem egyedül utazott vissza az időben, úgy Johnny Lima sem magányosan vágott bele az időutazásba. Magával vitte - mint Batman Robint - a nem kicsit hülye Julian Angelt, aki germán létére amerikai rockzenésznek képzeli magát, olyannyira, hogy még szolizni is Ray-Ban napszemüvegben jár, ő pedig hálából kisegítette társát néhány veszélyes helyzetben, például az új lemezén pár kacifántosabb gitárszólóval. Johnnyval ellentétben Julian úgy gondolta: "Bolond lennék itt a múltban elsütni a poénjaimat, hogy aztán 30 év múlva már szakállas viccek legyenek!" Inkább felcsipegetett ezt-azt a '80-as évek zenéjéből. Egy elfogatási parancs (Warrant) Alice Cooper és David Lee Roth ellen, csipetnyi patkányméreggel átitatva (Ratt, Poison), mindez szépen aláírva (Autograph) és lepecsételve egy fehéroroszlános (White Lion) pecséttel. Ez van kifüggesztve a falára. Ez volt minden, amit magával hozott. És ebből építkezik az utóbbi pár évben, mióta "létrehozta" Beautiful Beast nevű "zenekarát". Mert tulajdonképpen ez egy egyszemélyes kft, időnként néhány kisegítővel (jelen esetben korábbi zenésztársa Frank McDouglas basszusgitáros és átmeneti jelleggel a Freedom Call dobos, Ramy Ali), amely már a harmadik lemezt teszi le az asztalra, amúgy '80-as évek módjára, évente. A lemez promóciója is így hangzik: "Packed with 1989-styled traditional, authentic Hair Metal. No modern elements - guaranteed!!!"

Az első poént nem értettem. Másodszorra leesett, és sokáig emlegettem. Harmadjára meg már nem vicces. Julian sokkal jobb gitáros, mint Johnny, de sokkal egysíkúbb zeneszerző. Talán a kölcsöngitározásért cserébe kérhetett volna egy-két húzónótát Limától. A legsikerültebb szerzemény a Warrant-paródiának is felfogható "The Night Cries for You" című ballada (Sometimes She Cries). Tekintve, hogy Limának meg a lassú nótái voltak harmatgyengék, talán össze kellett volna fogniuk egy igazán tökéletes '80-as évekbeli album elkészítéséhez. A nyitó "Bad Boys Never Dance" új színt csempész a zenéjébe a Dave Meniketti nevével fémjelzett fémzene (Y&T) ismerőinek örömére, és jó még az album mérgező nótája is: a Poison "Unskinny Bop"-jára nagyon hajaz az "Unsexy". Persze egy hajmetál bandánál ez megbocsátható. A patkányszagú "Six In The Red" is jó stílusgyakorlat, a "Shake Me Back Home" egyes részeinél pedig mintha a Rolling Stones "Sympathy For The Devil"-jének egy odaWarrantott feldolgozása lenne, de egyre fárasztóbb, hogy nincs egyéni stílusa a srácnak, csak egymás után pakolja a '80 évek kliséit.

Ahogy annak idején a Warrant zenéjét is hamar meguntam, és a Poison is csak egy lemezen át tudott lekötni, ez a muzsika is egylemezes nálam, az pedig Julian Angel előző albuma volt.

CsiGabiGa

Kiadó:
Power Prog Records

Honlap:
www.staminaband.net

Igen, így kell egy progresszív ízekkel tuningolt dallamos metál lemezt felvezetni: a heroikus gitártéma után beúszik a billentyű, hogy háttérként szolgáljon az énekes denevércsalogató vokális akrobata mutatványának. No és a folytatás? Illő a kezdethez, mert aki nem fütyüli azonnal a Stamina új lemezének nyitótételét, az vagy nem evett elég sárgarépát kiskorában, vagy be lett oltva dallamok ellen. Hiába, az olasz prog/power színtér még másodvonalában is olyan csapatokkal tud előrukkolni, melyek ha nem is váltják meg a világot újító törekvéseikkel, de bátran odatehetők az ősforrás bandák mellé csodaszer-pótlónak. Lehet, persze, hogy a dicsérő szavaimat maga a stílus generálja, hiszen a neoklasszikus és "dreamtheater"-i alapokra építkező, refréncentrikus dallamorgiától akkor sem idegenkednék, ha a Staminánál szürkébb árnyalatban adnák elő, így azonban…Felkészült zenészek, kiváló énekes, átgondolt, de nem túlgondolt dalszerkezetek, melyekben jól megfér egymás mellett a jazzes-improvizatív ötletelés a hatásvadász, jellegzetesen olaszos, indulós dallamokkal – nos, nekem elég ennyi az elégedettséghez, még akkor is, ha a hangzáson lehetne mit javítani, de hát akkor meg nem lenne miért másodvonalasnak tartani a csapatot, és ebben az esetben hová lenne honlapunk méltán kiharcolt kukabúvár jellege?

Természetesen elismerem, hogy van benne valami, ha valaki ezt a zenét már nem tekinti progresszívnak, hiszen szó sincs benne semmi újszerűről, ám azért az elgondolkodtató, ha egy csapat nem a szögegyenes AOR, vagy heavy metal stílusban képes tulajdonképpen 10 olyan slágert összerittyenteni, melyek a dallamrockertől a power metalos ínyencig bárkit megtalálhatnak. Szavaimat erősíti meg a lemezen szereplő vendégek illusztris sora, kik közül számomra Göran Edman nyújtja a legemlékezetesebb teljesítményt az album "Just Before The Dawn" c. szerzeményében, melyben az énekes dallamait a háttérvokalistáknak szerződtetett bül-bülmadarak csőréből kicsorduló mézfolyam szolgáltatja.

A lemez legfőbb erénye azonban mégsem a slágerorientáció, hanem az a mediterrán örömérzet, ami csak úgy süt a dalokból, és a hangszeres megoldásokból. (Ebben az egyik példakép, a Royal Hunt is visszaköszön, nem véletlen a vadászok turnéjához az előzenekari státusz. Csak nehogy aztán a hajtó levadássza a király orra előtt a vadat…) Nyoma sincs a progresszív alkotásokban sokszor megnyilvánuló megfelelési kényszernek, a fiúk oly könnyedén rázzák ki magukból a gitáros-billentyűs párbajok komplexebb megoldásait, mint a múlt század aranylábú fiai a grundon az angolokat térdre kényszerítő cseleket. Örömzene ez, kérem, a legjobb fajtából, még akkor is, ha csak nekem okoz örömöt, de azért remélem, nem maradok egyedül.

Garael

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Ha nem elsősorban zenerajongó lennék némi kommunikációs kényszerrel, hanem főállású, valóságos újságíró, akkor bizonnyal ujjonganék mindahányszor Mike Portnoy a rock-bulvár címlapjaira kerül. Hírérték. Csing-csing. Ennyi. Nem régen az örökmozgó muzsikus éppen azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy faképnél hagyta a "csőcseléket", mert az "nem növekedett elég gyorsan." Most éppen a The Winery Dogs-szal nem növekszik a neki megfelelő ritmusban. Mindegy. Nem tudok rá haragudni, mert zseni, mindig eszméletlenül jól szól, és pár leütésből azonosítható stílusa van.

Erről jut eszembe: mivel az Adrenaline Mob egyáltalán nem a progresszivitásról, a bonyolult dalszerkezetekről híres, nem volt kétségem efelől, hogy Portnoy technikailag itt (is) pótolható. Az új ütős, AJ Pero a Twisted Sisterből érkezett, fazonban tökéletesen illeszkedik a "Csőcselékbe", dobtudása is több mint elégséges ehhez a muzsikához, egyedül a hangzásban marad el legendás elődjétől, ami azért rányomja bélyegét az összképre (nem is beszélve az én kritikai ítéletemről).

Az AM-től nyilvánvalóan senki sem azt várta, hogy valami meghökkentővel, szokatlannal, merőben újjal álljon elő. Allen és Orlando az "Omertá"-val egyszer már kikeverték az ütős vegyületet, ami csontig marja le az ember arcáról a húst, mint az együttes mascotjának számító élőhalott maffiózóról. Kicsit félve nyilvánítok véleményt, mert könnyen én is így járhatok. Egy-két cimborám már beígérte, hogy lesavaznak, ha rosszat mondok a "Csőcselékről". Most mégis merészen - vagy vakmerően? - kijelentem: jó, jó, de lehetne ez érdekesebb is.

Ahogy a pesti koncerttel kapcsolatban megjegyeztem, élőben tényleg gyilkos a banda (itt), és ez érezhetően nem (csak) Portnoy miatt volt így. Allen nagyjából egy szem magában is simán elvinne egy show-t, de a dühöngőből személyesen látva-hallva az egészet, a "Csőcselék" valóban úgy üt, vág, karmol és harap, mint a kokaintól fölpörgött utcalány. Mégis úgy érzem, hogy Orlando néha kevesebb pengetésből több muzsikát tudna előcsalogatni, és Allen hangja is jobban tetszik, amikor nem rekeszt kényszeresen (itt pl. a lemezt záró "Crystal Clear"-ben). Persze megértem, hogy nem az én avítt ízlésemhez kívánnak igazodni. Az olyan szigorú modern metál himnuszok, mint a "Judgment Day" sok mai fiatal szívét dobogtatják meg, és így talán jó pár új rajongót szereznek a tagok más formációinak is.

Amit írtam, jóhiszeműen, őszintén írtam, mindazonáltal fönntartom magamnak azt a jogot, hogy kifogásaim, idegesítő és makacs hiányérzetem ellenére is kedveljem ezt a muzsikát. Végül az első lemez is a Top 15 listámon végezte (jóllehet sereghajtóként), a "Men Of Honor" pedig  méltó, színvonalban ekvivalens (értékazonos) folytatás lett. Ehhez kellenek az olyan dörgedelmek, mint az "Undounted - Part 2"-ként is értelmezhető "Let It Go", amelynek gyilkos riffjéhez foghatót utoljára a Savatage "Jesus Saves"-jében hallottam. Van miből csemegézni... Fröcsögjön az adrenalin!

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.stormwarrior.de

A Stormwarrior egy német progresszív metal banda, melynek új, "Thunder & Steele" c. albuma újradefiniálta a stílus fogalmát, tartalmát, módszereit, újkori kiinduló doktrínává és hivatkozási alappá téve mindent, ami csak szikrányit is kapcsolódhat a színtérhez, legyen szó zenészekről, zeneszerzésről, vagy rajongóról.

Mindez persze nem igaz, ugyanis a banda tökéletesen az, amit a nevükből és a lemez címéből kikövetkeztethetsz. Hogy ez már olvasva is unalmas? Nos, ezért próbáltam meg kicsit feldobni a kritikát, mert valljuk be őszintén, elég nehéz úgy ismertetőt írni, hogy közben zokog az ember a hallottaktól. Már persze ha nem doom lemezről van szó…

A Stormwarriorral kapcsolatban valamikor 2006 táján már összefirkantottam egy ismertetőt, és ha azt mondom, hogy a fejlődés azóta lineáris volt, akkor ismét hazudok, hiszen már akkori recenziómban is csak annyit tudtam kiemelni: a csapat lemezeire szívesen hívja meg a Gamma Ray főnök Kai Hansent. Ez persze nem véletlen, hiszen olyan klónról, vagy másolatról van szó, aminek egyetlen célja, helyettesíteni a példaképet, ami sikerül is, tudod, úgy, mint a citrompótlónak az eredeti gyümölcsöt. Vitamin, aroma, szín és szag nélkül. Bocsánat, az utóbbi megvan, mert az egész produkció bűzlik a középszerűségtől, és még én is érzem, akinek az orrát nem szokta zavarni a mélyről feltörő sörmetálos böfögés.

Az persze vitathatatlan, hogy a fiúk élvezik, amit csinálnak, a dallamok, a refrének és a kiszámított heroikus gitárszólók pedig megteszik a magukét, mint ahogy az ember elhallgatja a csasztuskát is a háttérben, de hiába a korai Helloween és a Gamma Ray karcosabb pillanatait megidéző póz, ha az eredményhez képest a Running Wild boldogabb időszakában maga volt a megtestesült ötletesség és művészi vihánc. Igen, lehet, hogy egy-egy koncert nyitóbandájaként a Stormwarrior megtenné a tőle telhetőt, ám szívesebben ajánlanám nekik az utóbanda státuszt, mikor is a nagyérdemű már elég bódult az italtól ahhoz, hogy lejjebb adja a színvonalbéli elvárásokat, esetleg a főbanda hangereje még mindig jótékonyan csöngeti a füleket, nullára negálva a hallható hangok mennyiségét.

Most néhányan felróhatják nekem, hogy túl szigorú vagyok, de kérdem én, nem érdemli-e meg egy olyan banda a vitriolt, amelyik 2014-ben ilyen lemezcímmel áll elénk, ráadásul még annyira sem rosszak, hogy paródiának gondoljuk az egészet. Nem, kérem, a Stromwarrior mindazon avíttság, panelesség, ötlettelenség megtestesülése, amiért utálni lehet a germán heavy metalt – mondom én, aki elsőszámú rajongója vagyok a stílusnak, csak pechemre van fülem, és elég lemezt hallgattam már meg ahhoz, hogy az ökölbe szorított kezem úgy erőtlenedjen el, mint az elhivatott kommunista pártfegyelme a nyugati szupermarket árutól roskadozó polcai előtt.

Kinek ajánlom hát az albumot? Természetesen mazochista lelkületű olvasóinknak, akik ha végigülik a "Thunder And Steele"-t, garantáltan egy korbácsos, elektrosokkos hancúrral felérő gyönyörben lesz részük. Kár, hogy én nem vagyok mazochista, mert nekem mindezekből csak a fájdalom jutott.

Garael

Kiadó:
InsideOut
e-a-r Music

Honlap:
sagaontour.moonfruit.com

Volt egyszer két koncert. Nem. Volt kétszer egy koncert. Vagy hogy is kezdjem? 2007-et írtunk, Michael Sadler bejelentette, hogy harminc év után, családi okok (születendő gyermekének nem akart az első éveiről lemaradni) miatt visszavonul az aktív zenéléstől, ezt nyomatékosítandó ki is adtak egy utolsó stúdiólemezt vele "10.000 Days" címmel, majd szerveztek egy búcsúturnét neki, melynek utolsó állomása a müncheni Muffathalléban volt. Ez tehát valóban egy búcsúkoncert volt. Az utolsók közül a legutolsó. Pár barátommal ezen annyira felizgultunk, hogy elhatároztuk, megnézzük élőben. Hiszen ez az utolsó alkalom, hogy Sadlert élőben láthatjuk a színpadon! A szerencsésebbek már ott voltak a "Worlds Apart" turné magyarországi bemutatóján is, én csak 2 évvel később ismertem meg őket a Lord zenekaron keresztül (ahogy már Schubert úr kalandjai közt elmeséltem), de a '87-es "Wildest Dreams" turnéján már ott álltam az Olimpiai Csarnokban, és legvadabb álmaim váltak valóra, amikor a koncert előtt közönséghergelőnek betett "Pamela" című Toto dalt követően porondra lépett az erősen megfogyatkozott zenekar. Mert akkoriban már csak hárman maradtak ("And Then There Were Three", hogy egy másik prog-rock zenekartól idézzek), a Crichton fivérek és Sadler. A '80-as évekbeli koncertélményeim között mindenképpen dobogós. Volt ugye egy verhetetlen Michael Schenker Group / Scorpions közös koncert '86-ban az MTK pályán és a '87-es Deep Purple koncertek harmadik napja, melyre jegyet tudtam szerezni (állítólag az volt a legjobb). Ezek előzik meg a képzeletbeli ranglistámon.

Szóval, itt volt ez a 2007-es müncheni koncert, amire összeverbuválódtunk heten, mint a gonoszok, de a nagy izgalomban ketten is megrendeltük a jegyeket párhuzamosan, és két hét múlva ott álltunk 14 db Saga jeggyel a kezünkben! Hosszú levelezés után persze sikerült visszaváltatnunk a fölös darabokat, de mikor odaértünk a Muffathalléba, már szinte "Megjöttek a hülye magyarok!" mosollyal köszöntöttek, és önelégült vigyorgásuk közepette még azt sem vették észre, hogy "véletlenül betévedtünk" a soundcheckre. Ennyit az akkori kalandjainkról. (Részletesebben itt olvashattok róla Joe barátom beszámolójában!) Amiért ennyi év után elővettem a témát, annak apropóját az adta, hogy Sadler 5 év babázás és semmittevés után megunva az átlagpolgárok életét, visszatért a világot jelentő deszkákra és anyazenekara boldogan ölelte kebelére. Első közös munkájuk a 20/20 című album volt, melyről korábban már kifakadtam, és az ezt követő "visszatérő turné" utolsó állomását (mit ad Isten, vagy... hogy-hogynem elvtársak, ahogy Hofi mondaná) a müncheni Muffathalléba szervezték. Dézsa víz, mi? A dolog pikantériája még az is, hogy ahogy annak idején a búcsúfellépésről, most a visszatérésről is koncertfelvétel készült, előbbi "Contact - Live In Munich", utóbbi "Spin It Again - Live In Munich" néven látott napvilágot. Lássuk hát, milyen volt ez az egyszer volt két koncert Münchenben!

Először is a kiszerelés: annak idején még nem terjedt el annyira a "blúréj", ellenben nagy divatja volt a digipak kiszerelésű DVD+CD kombóknak. Természetes, hogy ezt tettem magamévá, a személyes élmények kapcsán nem érhettem be kevesebbel. Úgy tűnik, azóta sem adták ki blurayen. Ellenben a 2013-ban megjelent, egy évvel korábbi koncert már ebben a formátumban csücsül a polcomon, miután hiába kerestem a DVD+CD kombót, kénytelen voltam külön-külön megvenni a kép- és hanganyagot. És akkor már legyen kövér az a rohadt liba! Bluray! A borítókat hagyjuk! A "Contact" koncepcióját ma sem értem, a "Spin It Again" elején meg mintha a Volbeat szoldátja ("Sold Out"-ja) köszönne vissza. Korábban még az InsideOut kiadó istállójában prüszköltek e büszke paripák, de Sadler távozása és az új énekessel felvett "The Human Condition" bukása után dobták őket. Így a visszatérő album és az ezt követő koncert kiadvány már az e-a-r Music gondozásában jelent meg, akiknek volt fülük (és bátorságuk), hogy újra felkarolják ezt a zenekart. Kiadó ide, kiadó oda, extrákban egyik kiadvány sem bővelkedett, de némileg gazdagabb volt a korábbi, egy 10 perces "B-roll" felvételen kívül egy 36 perces mannheimi koncertfelvételt is megnézhettem, míg a visszatérésről csak egy öninterjúkkal telepakolt 20 percnyi "Inside Saga - Behind the scenes" című mellékletből tudhattam meg többet. A korábbi DVD 5.1 hangja és az új bluray DTS megszólalása között viszont óriási a különbség!

A zenekarban a legnagyobb fluktuáció a verőember (dobos) pozíciójában volt, ennek megfelelően az akkori koncerten Chris Sutherland fregoli-dobos ütötte a bőröket a nem sokkal korábban kisebb szívrohamon átesett Brian Doerner helyett, míg 2012-ben a fixnek látszó Mike Thorne brillírozott. ('82-ben a "nagy felállás" volt itt Steve Negus dobossal, '88-ban meg ugye két gitárosból és egy énekesből állt a zenekar, úgyhogy szintén kisegítő személyzetet kellett alkalmazni ezen a poszton Trevor Morell személyében.)

A két koncert alaphangulata merőben más volt, ez természetes, de mindkettő egyformán profi kivitelezésű. A Muffathalle mit sem változott 5 év alatt, de a zenészek sem. Ebben a korban már nem nagyon öregszik az ember. A műsorban évjárattól függetlenül megtalálhatók a biztonságos alapkövek, melyekre az egész koncert építkezik: "Humble Stance", "Don't Be Late", "Wind Him Up", "The Flyer", vagy Jim Gilmour nagy száma, a csupán zongorakísérettel előadott "Scratching The Surface". De az aktuális albumok dalai (2007-ben a "Trust" és a "10.000 Days" egyaránt, most természetesen a "20/20") mellett mindig találkozom meglepetésekkel egy Saga koncerten. Ilyen volt 2007-ben a "The Security Of Illusion" albumról váratlanul előkapott "Mind Over Matter", vagy az a capella előadott címadó dal. A '88-as koncert élményét hozta vissza a "We've Been Here Before", de az alulértékelt "Network" albumról az "On The Air" és a "Silent Knight" nemslágere, a "What's It Gonna Be?" is izgalmas fordulatai voltak a műsornak. A 2012-es turpisságok között kell megemlítenem a Saga "Operation Mindcrime"-jának, a "Generation 13"-nek a "The Cross" című dalát (felkonferálása közben egy néző bekiabálta a koncept-album vezérmondatát: "My Name Is Sam.", mire Sadler: Hello Sam!), vagy a "Tired World"-öt, melyet talán csak a "Chapters Live" turnén játszottak korábban élőben, ahol a lemezeken összevissza elszórt "Chapters" dalokat először és utoljára sorszám szerint adták elő. És ott volt váratlan, bár számomra nem kellemes meglepetésként a "Mouse In A Maze". Valamiért ezt a nótát ki nem állhatom. Szerencsére nem is veszik elő túl sűrűn, egy 1981-es bootleg felvételen hallottam. Meg most. Érdekes, hogy az előző lemez anyagából mindössze az instrumentális "Corkentellis" maradt a repertoárban.

Aki még nem látott Saga koncertet, annak elmondom, hogy Sadler nemcsak kiváló énekes és remek frontember, de időnként basszusgitárt kap a nyakába, vagy beugrik a neki fenntartott billentyűk mögé, míg az alapfelállásban csupa mély hangokat generáló (basszusgitáros) Jim Crichton hébe-hóba szintén magához a billentyűzethez nyúl, hogy némi magasabb frekvenciát csikarjon ki a hangfalakból, úgyhogy előfordul olyan is a koncerten, hogy 3 billentyűs játszik egyszerre ("Careful Where You Step"), amit indokol is a dalok sokrétű hangszerelése, amit bármilyen tehetséges is, csak nyolckarú polipként tudna Jim Gilmour egyedül eljátszani. (Vagy sampler-hegyekkel, mint Tuomas a Nightwishben, de az egy másik történet.) A búcsúkoncert puritán hangulatban zajlott, a hagyományos rock koncertek forgó fényszóróinak pásztázása közepette. A visszatérő koncert hátterét feldobták 5 "fénygömbbel", melyekre színes effekteket lehetett vetíteni, de a zenészek "lejátszották" a látványelemeket, akárha ott se lett volna! Annál hatásosabb volt a "Full Circle" borítójának kinagyított képe, rajta a Saga emblematikus bogarával, amint éppen levedli régi páncélját és új köntösben támad fel. Jó párhuzam az énekes újrakezdéséhez!

Láttam tehát egy szomorkás koncertet élőben, majd egy vidámat, felszabadultat nagy felbontásban és mindkettő tetszett. Vitathatatlanul maradandóbb a személyes élmény, de ha ettől függetlenül kellene ajánlanom, azt mondanám, kocarajongók bármelyiket megnézhetik, lelkesebbek számára viszont mindkettő kötelező.

CsiGabiGa

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.markboalsmusic.com

Haditudósítónk jelenti: Divat lett metál körökben a második világháborús csatákat megénekelni. Nemrég még az Accept refrénjét skandáltuk, hogy "Battle of Stalingrad", most meg a Ring Of Fire énekel Leningrád majd' 900 napos ostromáról. És ennek kapcsán megint előkerült a szovjet himnusz feldolgozása is. Persze Vitalij Kuprij billentyűs származása jogán, na meg komolyzenei tanulmányai következtében autentikusabb személy erre, mint a csupán újabb megszállást (turnét) előkészítő germán farkasember, Wolf Hoffmann. (Miért? Nem? Wolf is van benne, meg Mann is!) De hogy egy egész nótát a szovjet himnuszra építeni? Ez kicsit erős! Volt. Első hallásra. Aztán harmadikra kezdtem megkedvelni, ahogy a nacionálé egyes sorait itt-ott elhelyezte a dalban. Végülis a mai fiatalok, akiknek nem kellett november hetedikei ünnepségeken, meg május elsejei iskolai műsorokon ezt énekelniük, még rá is csodálkozhatnak az izgalmas, "újszerű" dallamokra! A zongora legmélyebb hangjaival kezdve, a Bolero-szerű ritmuskísérettel igazi vihar előtti csend érzése van az embernek a lemez elején. Aztán kibontakoztatva a témát, egy igazi emlékművet állít a két és fél éves blokádon át kitartó emberek hősiességének. A "Mother Russia" a lemez egyik legemlékezetesebb pillanata, a címadó "Battle Of Leningrad" a másik, míg a Malmsteen neoklasszicizmusa és a Stratovarius power metálja határán egyensúlyozó "Firewind" a harmadik, melyre többszöri hallgatás után leginkább emlékszem. Meg arra, hogy a gitársound is Malmsteenra emlékeztet. A mai Malmsteenra. És akik tudják, miről beszélek, azok értik, hogy ez nem dicséret!

Mark Boals, a Tűzgyűrűk fura ura, a mulatságos parókás kis hobbit, aki Murillo-angyal fürtjeit a Royal Huntnál lecserélte szakállra és fejkendőre (épp csak egy szemtakaró hiányzott az összképhez, de akkor meg át kellett volna igazolnia a Running Wildba, egyenesen a Jolly Rogerre, most éppen a fiatalos, modern metál csapatok félrefésült tépett hajviseletét próbálgatja, mit mondjak: elég hülyén áll neki). Szóval Mark Boals hozza a formáját, a témához illő szöveget és malmsteeni dallamokat kreál a lemezhossznyi monumentális megemlékezés köré. Nem sikoltozik már annyit, mint régen, bár itt a témához passzolna, de azt helyettesíti egy sokkal intelligensebb éneklési stílussal, amit még a "Királyi Vadászat" közben lesett el.

Maga a Ring Of Fire az elmémben úgy élt, hogy a Kuprij - Boals - MacAlpine - Donati négyes zenekara. Valójában Donatin (és az alapító Boalson) kívül csak a néger basszer, Philip Bynoe szerepelt mindhárom albumukon, hiszen még George Bellas-szal kezdték, aztán az utolsó lemez előtt Vitalij Kuprij már távozott. Nem mintha helyettesítője, Steve Weingart rossz választás lett volna! Ezt néhány Lukather koncerten élőben is tapasztalhattam. De Kuprij zeneszerzői tehetsége valóban hiányzott a "Lapse Of Reality" albumról. Azóta Boals harmadmagával (Boals - MacAlpine - Donati) már próbálkozott egy hasonlóval, de azt szerencsére nem Ring Of Fire néven adták ki, mert a Seven The Hardway progresszív metálja csúnyán megbukott. Olyannyira, hogy a digipak kiszerelésű egyetlen kiadványukhoz szerencséseknek már 490.- Ft-ért is hozzá lehetett jutni. A neoklasszikus progresszív metalt bizony Kuprij műveli legmagasabb szinten, bizonyította ezt Artension nevű zenekarával (ott a Royal Huntot szintén megjárt John West énekelt), de például nagyon tetszett a "Revenge" című szólólemeze is, ahol többek között Doogie White, Joe Lynn Turner, Apollo Papathanasio és Göran Edman is brillírozott egy-egy dalban.

A "Battle Of Leningrad" lemez érdekessége még, hogy a keverést Timo Tolkki végezte, ám ez nem válik dicsőségére. A basszusgitárfutamokat is ő pöngeti el a lemezen, bár ez egyáltalán nem hallatszik. De főleg MacAlpine-t sajnálom, akinek zseniális játéka hol alig hallatszik, hol "repedtfazék"-szerűen szól a hangszórókból. A lemezen Jami Huovinen finn dobos helyettesíti Donatit. Mit is mondhatnék rá? Ő legalább hallatszik!

Zeneileg az év végi listámon a helye! Hangzásilag... ha már az én sok koncertet megjárt, sok hangfallal farkasszemet nézett félsüket füleim is meghallják, hogy bibi van, akkor bizony ott valóban nagy lehet a probléma. Vagy a keveréssel, vagy a füleimmel.

CsiGabiGa

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www..primalfear.de

Lefogadom, ha a Judas Priest Ripper kirúgása után ezzel a lemezzel okádja világra a reuniont, a Primal Feart minden jó tulajdonsága ellenére is csak egy tehetségesebb epigon-bandának tartanám, a helyzet azonban az, hogy immár évek óta a nyúl viszi a vadászpuskát. Ráadásul azt a csúcskategória márkát, amivel a kocavadász sem a szomszéd házisertését lövi le, hanem az erdő sörtés-agyaras királyát, csípőből és 1000 méterről. Egyenest a szíve közepébe…

Nem véletlen, hogy a Scheepers által búfeledőnek kreált banda napjainkra az egyik vezető heavy metal csapattá vált, akiknek sem a líraibb, epikusabb elmozdulását, sem a kommerszebb, hatásvadászabb irányt nem rótták fel a rajongók, hiszen mindkét coming outból nyertesen kerültek ki. Persze ehhez nem csak Scheepers penge hangja, és Matt Sinner rutinja, hanem a szupergruppá avanzsáló felállás is kellett, és bár megmondom őszintén, Karlsson csatlakozása után féltem egy kicsit, hogy a svéd gitáros nagyon karakteres, ám a Primal Fear keményebb világához annyira nem passzoló dallamalkotási attitűdje nyomot fog hagyni a produktumon, szerencsére ez nem következett be. (Vagy csak olyan mértékben, amit én személy szerint nem érzékelek.)

A direktebb, tökösebb vonal immár második albumon borsóztatja meg a Judas hívek hátát, persze a gyönyörtől, és ha Axel Rudi Pell ilyen két epikus nótát rittyent az új albumára, mint amilyet Primal Fearék itt elkövettek, két oldalban küldtem volna el Túri mestert kukutyinba zabot hegyezni, hogy azt művelje olyan vehemenciával, mint ahogy Rudit szidni képes. A lemezt e két gyöngyszem ellenére mégis az a modernül vintage szellem hatja át, amitől az egyszeri metál fan azonnal a British Steel-Screaming For Vengeance időszakában találja magát, még annak ellenére is, hogy abban a korban olyan blastbeat témát hiába kerestünk volna egy tradicionális heavy metal együttes albumán, mint amit Scheepersék a lemez "Rebel Faction" tételében elkövettek, és hát Malmsteen sem volt a Judas tagja. Hogy micsoda? A Primal Fearé sem? Az igaz, de amit Beyrodt mondjuk az "Insemionid"-ban lepenget, attól rögtön rizsporos barokk parókánk nőhet, és már várnánk is, hogy megszólaljon a csembaló, amúgy neoklasszikus módra.

Igen, a "Delivering The Black" a direkt, ikergitáros himnuszok albuma, melyekre lehet legyinteni, de minek legyinteni, mikor öklöt is lehet rázni, sőt fejet is bólogatni, miközben az ember úgy terpeszthet egy hatalmasat, hogy nem válik cikivé. A Primal Fear energiabombája ugyanis azzal a szinte naiv zabolátlansággal zúdítja a jobbnál jobb témák özönét a hallgatóra, amivel mondjuk egy, a világot éppen leigázni készülő szupertehetségekből álló csikócsapat akarja megmutatni a fanoknak, hogy hol lakik a metál istene. Csak itt a fiúk mögött ott van 20-30 év tapasztalat is…

Azon persze nem vitatkozom, hogy ebben a stílusban lehet ennél jobb lemezt készíteni – bár évek óta nem találkoztam ilyennel –, de aki azt állítja, hogy ezt az albumot nem nekem írta a csapat, olvasván eddigi kritikáimat, az hazudik. No jó, lehet, hogy nem hazudik, csak nincsen fantáziája – vagy nem látogatja rendszeresen a Dionysos Rising blogot.

Garael

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.loverundercovertheband.com

Aki bújt, aki nem, megyek! Keresem azt a zenét, ami 2012-ben annyira megfogott. De nem találom, egyelőre nem. Mikael Erlandsson minden év elején (nem sokkal az év végi japán megjelenést követően) menetrendszerűen hozta az utóbbi években a kötelező Last Autumn's Dream albumokat, de a kötelezőnek mindig megvan az a veszélye hogy egy idő után unalmassá, érdektelenné válik. Aki itt automatikusan a házasságon belüli szexre gondol, az magára vessen! Én arról beszélek, hogy a határidő a kreativitás legnagyobb ellensége. A LAD lemezek tehát már egy pár éve nem hoztak igazán tűzbe. De aztán jött ez a szintén hárombetűs banda (LAD helyett LUC), Mikael Carlsson basszista agyszüleményeivel, és új lendületet vett Mikael Erlandsson éneke. Még Martin Kronlund középszerű gitározása sem tudta elrontani a végeredményt.

Most itt az új lemez, de az az akkori hangulat valahogy bújócskázik velem, nem akar előkerülni. Keresem az "A Fight"-ban, de csak egy LAD-szerű sláger köszönt rám. Megvagy! Az árnyékba ("Into The Shadows") bújtál, te kis dög! (Végre egy dögös nóta!) Bár, mintha nem is te lennél, csupán egy Talizmánt tartasz magad elé. Vagy csak a refrén végi "Tonight" miatt jutott eszembe? Ez naon Szotós volt! Hiába várok a csodára, bár beígérted a "Miracle" című nótában, megint orcára huppantam, újabb LAD nóta lett belőle. De visszagondolok a gyerekkoromra, milyen jókat bújócskáztunk akkoriban! Hova is bújtam, ha azt akartam, hogy ne találjanak meg? Valami egészen lehetetlen helyre. Erlandssonék is így tettek. A '80-as évek egyszámos popdívájának, Martikanak azt az egy számát ("Toy Soldiers") dolgozták fel! Húbakkerdexar! Tipikus kiadói okostojás, aki ezeket kitalálja. "Cseréljük ritmusgitárra a szintit, és kajolják majd a barmok!" Hát nem! Nem kajoljuk. Keresem hát tovább azt a dögöt, nézem (hallgatom) a kövek mögött, de még ha össze is töröm valamennyit ("Crushing Stones"), akkor is csak egy gyenge The Poodles utánzat lesz belőle. Martin Kronlund szólója olyan halovány, mint Britney Spears alsóneműje. És a "Life Is Easy" bizony mintha egy LAD-ra áthangszerelt Bruce Springsteen nóta lenne. Ez sem az, amit kerestem.

Hoppá! A "Playboy No. 7" végre az, amit az első lemezen szerettem. Heuréka! Megtaláltam! Fogós riffek, a gitár is mintha előrébb lenne keverve, mint a korábbiakban, remek dallamú refrén, de egyébként meg egy vagány rocknóta, Erlandsson szinte belereked a verzébe és végre nem az az őszies nyál csorog a szája szélén! Mintha magukra találtak volna a végére, a "The Game Is On" is hasonlóan lendületes, szerethető, csak a jól megírt refrén hiányzik belőle. De még mindig sokkal jobb, mint az "együtt sírunk, együtt nevetünk" folytatás, a "Fantasy Man". Azt hiszem, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a "Closer To The Truth" is csak egy a tucatnyi kidobott Last Autumn's Dream ötlet közül. Viszont az becsületükre válik, hogy mindössze egy ballada-szerű képződményt helyeztek el tankcsapdaként a terepen, és ez a lemezt záró "No Place Like Home".

Összességében mit is mondhatnék? Lehet, hogy Erlandsson rátelepedett erre a projektre is? Idén a menetrend szerinti Last Autumn's Dream lemez helyett csak egy válogatást adtak ki, és lehet, úgy érezte, ha nem írja ki magából a középszerű ötleteit, még beledöglik, mint a vemhes macska a hullamérgezésbe, miután nem tudta kitolni magából a kölykeit. Nem rossz lemez ez, csak nem az, amit vártam. Aki szereti Erlandssont és a LAD-et, az nem fog csalódni benne. Én éppen azt csíptem az előző Lover Under Cover albumban, hogy dögösebb volt, mint a Last Autumn's Dream, de ez a lemez bizony elálmosodott. Szóval, hol keressem azt a dögöt, amibe 2012-ben beleszerettem? Talán az új Dogface anyagon! Ugyanaz a zenész gárda (Martin Kronlund - gitár, Mikael Carlsson - basszusgitár, Pera Johansson - dobok) nyomja Mats Levénnel a mikrofonnál, de az már egy egészen más műfaj!

CsiGabiGa

Honlapok:
www.collibus.com
facebook.com/Collibus

Kedves Olvasók! Megszakítjuk adásunkat egy rövid közlemény erejéig. Most érkezett szerkesztőségünkbe a szomorú hír, hogy sajátos magánéleti fejlemények és munkahelyi elfoglaltságok miatt a Dionysosrising csapat gyakorlatilag minden egyes tagja az elkövetkező néhány hónapban csak félárbócon vitorlázik... Nem kell rosszra gondolni, ez a nem várt "flacciditás" csak arra az anyagi ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül vállalt közszolgálati tevékenységre vonatkozik, amit jelen blog oldalain kifejtünk. Komolyra fordítva a szót, mindnyájunknak megvan a saját családja, munkája, civil és szakmai kötelessége, amivel olykor nehezen lehet összeegyeztetni az igen pénz-, idő- és munkaigényes rockerbloggerséget. Természetesen igyekszünk majd - amennyire erőnkből és lehetőségeinkből telik - az ideszoktatott közönséget megtartani, kíváncsiságukat csillapítani, tájékozódásukat segíteni.

Rögtön itt van egy olyan pályakezdő brit zenekar, akikre tényleg érdemes odafigyelni. Maga Dr. Brian May csillagász professzor, nem mellesleg a legendás Queen utánozhatatlan bárdistája ajánlja nekünk ezeket a fiatalokat, akik tipikus európai prog-power muzsikát játszanak. Az együttes védjegye, hogy Gemma Fox személyében női énekesük van, de nem ám az áriázós, Nightwish-koppincs fajtából, hanem a dögösebb, karcosabb - majdnem azt mondtam, tökösebb - ligából. Hirtelen Veronica Freeman jut eszembe a Benedictumból, vagy még inkább Magali Luyten a Beautiful Sinből. Kagylózni kell rendesen, hogy az emberben tudatosuljon, itt a "gyengébbik" nem egyik képviselője hasít.

Az egész hosszúra sikeredett 14 nótás bemutatkozás másik nagy erénye Stephen Platt gitáros vitathatatlan kompetenciája. Daniel Mucs ritmusgitáros támogatásával Platt nem csak a szinte végig hipnotikusan lüktető, sodró lendületű riffelésben jeleskedik, de szólóban is egészen figyelemreméltó. Kedvencem a leginkább progresszív thrash kategóriába sorolható "Insurrection". Ezt hallgatva azt kell mondjam, a briteket sem kell már félteni többet. A meglehetősen "asszonyos" Gemma lehet, hogy nem szemet gyönyörködtető jelenség, de olyan bika hangja van, hogy még én - aki távolról sem vagyok a női énekesek barátja - sem rúgnám ki a bandámból. És ez bizony nagy szó!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
facebook.com/TransatlanticMusic

Miközben a nagyérdemű izgatottan várja a Transatlantic nevű progresszív világválogatott új lemezének január 27-i kibocsátását, mi azzal kedveskedünk olvasóinknak, hogy a hivatalos megjelenést megelőzve jól "megaszongyuk" róla a véleményünket. Igen, mi már hallottuk, de nem áruljuk el, hogy honnan szereztük be. És nem, nem promóban kaptuk meg, mert bennünket bizony mind a kiadók, mind a terjesztők levegőnek néznek. Szóval, Kedves Olvasó, hogy ne blindre kelljen megvenni a boltban a CD-t, itt az összegzés róla.

Amint azt korábban már kifejtettem, a Transatlantic-kal alapvetően két bajom van: (1) akármilyen fajsúlyos dalszerző, Roine Stoltnál el tudnék képzelni jobb szólógitárost is a bandában, (2) Neal Morse - úgy komponistaként, mint énekesként - nagyon rátelepszik a projektre, ezért lemezeiket akár Neal Morse szólóalbumokként is lehetne árulni. Tagadhatatlan ugyan Roine Stolt befolyása a végeredményre, de - kényszerűségből némileg leegyszerűsítve - nekem a The Flower Kings mindig is a Spock's Beard skandináv megtestesülése volt.

A Transatlantic tehát nem különbözik markánsan, nem válik el élesen attól, amit Morse vagy Stolt évtizedek óta csinál, így nehéz kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy végül is mi a projekt létjogosultsága. Hacsak nem az, hogy Mike Portnoy is akart ilyen zenét csinálni. Ez viszont könnyen és gyorsan megváltozhat. Manapság olyan nyilatkozatokat tesz, hogy már nagyon unta a Dream Theater-féle progresszív metált. Mi garantálja, hogy nem fog ugyanígy ráunni a Transatlantic-féle progresszív rockra? Elvégre már ezt is vagy 15 éve műveli...

De nem akarok károgni, mert akkor még az a téves benyomás alakulhat ki az Igen Tisztelt Olvasóban, hogy nem kedvelem ezt a műfajt, nem tisztelem a projektben szereplő zenészeket és nem vásárlom meg (amennyiben reális áron hozzájutok) a lemezeiket. Éppen az ellenkezője igaz! No, de milyen kritikus az, aki folyton drukkol, lelkendezik, ajnároz és az esetleges gyöngeségeket, kihagyott ziccereket elkendőzi? Az ilyet elkötelezett rajongónak hívják (s még ha bevallottan az is vagyok), nem keverhetem a szezont a fazonnal.

A Transatlantic szokása szerint most sem kispályázott, a lemez több, mint 75 perc hosszú, két fél óra körüli opusszal, sőt a spéci kiadásban egy 40 perces bónusz CD-vel, amelyen többek között ELO, Elton John, King Crimson és The Moody Blues földolgozásokat játszanak. Igazán rajongóbarát hozzáállás, bár nem föltétlen értek egyet minden egyes választással. A Procol Harum nótát pl. mintha csak azért választották volna, hogy Portnoy is énekelhessen valamit. Egyértelműen a Yes "And You And I" című dalának földolgozása sikerült a legjobban, a korai Yes albumokról szívesen hallanék a tolmácsolásukban akár egy egész lemezre valót!

Az előző lemezt is kicsit hüvösen fogadtam, azután a koncert DVD melengette föl fagyos kritikusi szívemet. Lehet, hogy ez fog történni a "Kaleidoscope" esetében is, de már elsőre úgy tűnik, hogy ez most valamivel gyöngébb lett - bár ezzel a kifejezéssel itt nagyon csínján kell bánni. Inkább azt mondom, a "The Whirlwind" szerintem jobban sikerült; most egy merengősebb, líraibb hangulatban fogantak a nóták, a dalszerkezetek is lazábbak, néhol kifejezetten "stúdió dzsem" ízűek (ami persze nem jelenti, hogy sebtében összecsapottak!)

Lehet, hogy a "Kaleidoscope" nem a Transatlantic életmű legfényesebben ragyogó gyöngyszeme, de méltó a projektben szorgoskodó nagy nevek renoméjához, a rajongók fanyalgása vagy csalódott elfordulása a vállalkozástól pedig lényegében kizárva. A címadó vége felé Portnoy szárnyalása nagyon jól esett, főleg, hogy a minimál stílusban földobolt új Avenged Sevenfold album után feszültem neki. Abzug Ilejay!

Tartuffe