Csángó bugi, ethno funk, betyár rock és most már disco folk is. Jelentem, a Kerekes Band végérvényesen befutott. Végre-valahára! Úgy látszik a "What the Folk?!"-on szereplő über-poén "Mr. Hungary" megtette a hatását. Ilyenkor dagad az ősrajongó melle, hogy ugyebár, én már mikor megmondtam...
Vagy éppenséggel, jó magyar szokás szerint, kezdődik az ekézés – eladták magukat, ez már nem autentikus és nem népzene, beszippantotta őket a siker és a média. Tudod mit, igazuk van a fanyalgóknak, mert TÉNYLEG populárisabb ez a korong, mint az eddigiek. De pont nem érdekel, mert továbbra is egész egyszerűen zseniális, amit művelnek. Ráadásul letisztultabb, kerekebb a muzsika, mint valaha, beértek, nyilvánvalóan a csúcson vannak. És igen, szeretnének végre meg is élni abból, amit kimagasló színvonalon űznek.
Elég csak megnézni az album beharangozóját, hogy lássuk, ezeknél a srácoknál - jó értelemben véve - lóg egy léc, teljesen más pályán fociznak, mint a többiek. Ráadásul szögletes labdával. Roppant eredeti, ahogy a "Cpt. Space Wolf" videója is, az én generációm halálra röhögi magát ezeken (bár inkább sírni kellene, ha arra gondolok, hogy az M1 Híradót szellemiségében most sem sok különbözteti meg az akkoritól). Nem kell megijedni, ezt a tematikát az első magyar űrutazás 33. évfordulója ihlette, amúgy nem sírják vissza a gulyás-szocializmust úgy általában.
Nem mintha nem a múltban élnének, mert mind a folk, a funk, a diszkó stb. stílusok erősen a '70-es években gyökereznek, de rock vonalon is leginkább olyan őskövületeket lehet velük kapcsolatban felemlegetni, mint mondjuk Hendrix, The Doors, vagy a Queen. Megijedni nem kell, ezekből most is ütős, változatos és friss egyveleget gyúrtak, ha az előző album tetszett, csalódás kizárva. Már csak azt nem értem, miért bíbelődik a Magyar TV az Eurovíziós dalfesztivál válogatóival egyáltalán. Miért nem küldik ki egyszerűen a Kerekes Bandet? Sok nyűglődés elkerülhető volna így.
Elkéstetek! Ez a szó jutott eszembe az új Sex Action album meghallgatása után. Pedig az album jó, piszkos módon az. Ezzel az albummal ugyanis a kilencvenes évek közepén aranylemez státuszt lehetett volna elérni, most azonban… Persze a Szasza és Miksa nélküli hancúrakrobaták Matyi vezette brigádja mondhatja, hogy ez kérem szépen örömzene, amolyan laza csuklógyakorlat, ami vagányul csavarja felfelé a rozsdát kiáltók felé azt a bizonyos kezet a középső ujjal, de… Mindegy ezen nem is lamentálok, a dirty rock divatja vitathatatlanul elmúlt, Zodiac Mindwarp hazai képviselője a csapatfőnök, Matyi bevallása szerint is csak a koncertek miatt, amolyan figyelem katalizátorként készít új anyagot, ami talán, mint jelenség, előbb-utóbb a sikerstílusokat is utol fogja érni. S hogy ezt a célt teljesíti az új lemez? Ki tudja, a színvonalon biztos nem fog múlni, az "Olaj A Tűzre" véleményem szerint jobban is sikerült, mint nyolc évvel ezelőtti elődje, pedig ott sem a lemez volta ludas abban, hogy nem indult meg az a bizonyos szekér. Aki pedig már a lemez meghallgatása előtt Szaszát vagy Miksát hiányolná, ne tegye, persze csak akkor, ha nem azon kevesek közé tartozik, aki a csapat két bluesos albumáért van oda, mert ez itt most nem a kesergős, nyomasztó street-blues helye, hanem a táncolható rock n' rollé. (Zárójelben jegyzem meg meg, hogy az "Olcsó Élvezet" és a "Mocskos Élet" belassult, akusztikus gyökerek felé kacsingató számai odatehetők a legjobb magyar blues-alkotások mellé, már ami a hangulatteremtést illeti. Az pedig úgy gondolom, lényegi elemét jelenti a stílusnak, úgyhogy maximális ”riszpekt”!)
A dalokon a leírtaknak megfelelően nem érezni a tagcseréket – Miksát Bense Sándor, Szaszát pedig Vékony Sándor "Áfonya" váltotta fel – már ami a nívót illeti: a 12 szerzemény mindegyike instant, a jelennek megfelelő hangzással ellátott dirty rock sláger, pulzáló, azonnal ható, kortalan ritmusokkal, seggbe, izé, fülbe dörrenő dallamokkal. Azt azonban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az elemi erejű szexualitás, az az igazi mocskos-izzadt/testnedves feeling, ami a legendássá avanzsálódott első lemezt jellemezte, 12-es karika jelezte erotikává lankadt, és csak annyira van jelen, hogy mégse white rockról beszélhessünk: hiába, ebbe a pornó köntösbe valószínűleg Szasza öltöztette a fiúkat, amire persze mondhatjuk, hogy könnyű Katát táncba vinni… A dalok tehát inkább a sláger, mintsem a kanos egymásra kacsintás oldaláról közelítik meg a hallgatót – már persze ha szexkan az illető, a lány fanok viszonyulását SAJNOS nem ismerem – de ez úgy gondolom, úgyis mindegy, a megszólítandó korosztály már a tisztes házasság életszakaszába lépett, ahol a lihegést nem a vágy, hanem a felszaladt kilók keltik az ágytorna során. S hogy ez ne így legyen, a csapat bizony minden tőle telhetőt megtett. Ezekre a ritmusokra ugyanis a Robotzsarunak is egyből táncolhatnékja támadna, a tánc pedig, mint tudjuk, kiváló zsírégető. Mondhatod persze, hogy te már kinőttél ebből az elemi rock n' rollból, én azonban nem szégyellem, ha bevallom, már második hallgatásra együtt bömböltem Áfonyával a felcsendülő dallamokat, aminek a szomszéd néni örült igazán, mivel nekem nincsen olyan jó hangom, mint a vendégszereplésre idecsábított "The Voice"-os Karai Annának. Aki tehát túl fiatalnak érzi magát a nosztalgiához, de túl öregnek a pőre szexhez, az mindenképpen vágjon bele, ezt a lemezt bizony idősebbek is elkezdhetik.
Nos, a brazil Shadowside fronthölgyének a hangjától egyből alattvalói érzete támadhat a csóri kanrockernek: a süvöltő orkán rögtön megmutatja, ki a domina a háznál! Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem sokkal inkább bejön ez a fajta erőteljes, female-tenori attitűd, mint a gótikus bánathölgyek kislányos-dívás szopránkázása, bár ehhez a zenéhez bizony fel kell kötni a szoknyát, mert ez itt nem az európai csajmetálos merengés szomorkás langyisága. Nem, ez bizony erőteljes power metal, amúgy skandináv módra, még akkor is, ha a refrének néha a hard rock dallamosabb vizeire eveztetik a hallgatót. És ha már brazil, akkor az említetteknek megfelelően most senki ne várjon euro-speedes Helloween/Angra utánérzést, a Shadowside zenéjét keményebb hangjegyekből faragták.
A prezentált kedvenc dal egyébként a legutóbbi albumról pottyant a fülembe, és valószínűleg a zenészek is érezték, hogy itt bizony valami szokatlan született, már csak azért is, mert a dalba meghívott énekesek bizony ellopják a showt, annak ellenére, hogy Daisa Munoz dominátrix a lelkét is kisüvölti – ami azonban ezúttal kevés az alázathoz. De hogyne lenne kevés, amikor három olyan metál-macsót kellene megrendszabályozni, mint Björn "Speed" Strid [Soilwork], Mikael Stanne [Dark Tranquillity], és Niklas Isfelt [Dream Evil], akik számára ezt az egyetlen dalt ötletesen vágták három, egymástól elkülöníthető, ám mégis koherens darabra, minden részben szabad hangot adva az énekesek által képviselt stílusnak. Daisa persze megadja a keretet a mutatványhoz, de amikor felcsendül Isfelt csodálatos orgánumán a dal refrénje, rögtön világossá válik, hogy miért is lett a Dream Evil Európa egyik vezető power bandája – ez a momentum azonban nem halványítja el Stanne meghökkentő, szinte Nick Cave-es porcióját, melyhez Strid hörrentése és a blastbeat úgy csapódik, mint zacsi a… bevásárlókocsihoz.
Emellett természetesen érdemes az egész albumot végighallgatni: aki vonzódik az izmosabb powerhez, és érez magában némi alattvalói kényszert, nosza neki, az élvezethez még korbácsok sem kellenek!
Szívemen a Kard. Nehéz így kritikát írni. Hiszen tinédzserként ott voltam a Pokolgép koncerten, amikor Kalapács Józsi még Paksi Endrével nyomta vállvetve, hogy "Szólj rock and roll!" (Érdekes, a szövegek hogy megváltoztak akkoriban, mire lemezre kerültek. Én még valahogy így ismertem meg "A jel" szövegét: "Tetovált testét Bámulták, lesték, Bőrén ott a jel. Én rock and roll hívő, Megkértem őt, A karomra írja fel, Hogy: Szólj rock and roll!", de a lemezre már egy finomított változat került. Pedig olyan ez is, mint a cukor, a nyers sokkal jobb, mint a finomított.) Ott voltam a Mobilmánia koncerten, amikor még az eredeti koncepció szerint 3 énekes üvöltötte teli tüdőből, hogy "Utolsó cigarettám ég", és hozzá Vámos Zsolt gitározott akkorát, mint Bencsik Samu óta senki. Ott voltam az Avatar koncertjén, amikor még az elméletemet (Kis ember nagy hanggal jár) erősítő Moldován György Szabolcs dalolta József Attila versét, hogy "Harapj, harapj, vagy én haraplak". Aztán ott voltam a Hard koncertjén is, amikor még 100% Hard és 100% magyar volt, majd végignéztem, ahogy előbb BZ-vel angolra fordították a magyar szövegeket, majd BL-lel egy egészen más útra tértek. (Zserbót és az Eddát azért hagytam ki a felsorolásból, mert miskolci gyerekként én a Slamós Eddán nőtten fel, és akkor jártam Edda koncertre, amikor még a Vörös tigrissel hódítottak és Pataky az "Álmodhat szépről, Álmodhat jóról, Úgy szeretne élni már!" refrénnel megáldott dalt úgy konferálta fel, hogy "A szűzlányok dala".) És mindezek után nem voltam ott a Kard lemezbemutató koncertjén a Zöld Pardonban, csupán néhány hangfoszlány hatolt el hozzám a koncertből, mert éppen a szomszédban, a Kopaszi gáton tartottunk osztálytalálkozót.
Most tehát szívemen a Kard, remegve teszem a lejátszóba a Hammer Records és Hammer Józsi legújabb közös munkáját, hiszen a zenészek előéletét is szerettem, és magát a Kalapácsos Hardot is. Vámos Zsolt Karmája indítja az albumot, és ha egy keleti harcművészetben jártas ember a Karmáról ír, arra oda kell figyelni. (Én magam akkor jártam legközelebb a harcművészetekhez, amikor általános iskolában kihívtam bokszmeccsre P. Jenőt, hogy küzdjünk meg egy lány szerelméért. Bő egy perces bohóckodás, levegőcsapkodás, elhajolgatás után egy gyomorszájamra mért ütés véget vetett a harcnak. Azóta inkább csak szellemi párbajokat vívok.) Miután újraéltem a magam karmáját a bő egyperces gitárszóló alatt, az abból kibontakozó "Az újrakezdés kódja" máris felpörgette a szívritmusomat. Kicsit felemás lett ugyan a nóta, legalább annyira Mobilmániás, mint amennyire Hardos. Persze ettől még jó, csak nem pont az, amit vártam. De aztán jött a következő dal. Egy igazi aréna-rock sláger. Úgy üvölteném a legközelebbi koncerten, hogy "Tartson ameddig, de addig teljesen! Addig égessen!" Ez már 100% Hard!
És a következő nagy durranásra sem kell várni, hiszen a tempóból visszavéve, de ugyanolyan elsőre magával ragadó refrénnel folytatódik a lemez: "A gyertya lángja épp 24 óránál fogy el. Én minden nap csonkig égetem!" Fülbemászó dallamok, egyszerre laza és mégis dögös hangszerelés, a gitár dallamszólójában megint "Ez a mánia" köszön vissza, de ettől még szintén nagyon "Régi Hard". (Már kezdek róluk úgy beszélni, mint anno a "Régi Gép"-ről.) A harmadik nagy klasszikus lehet a Rudán Joe-val közösen előadott "Tűzön-vízen". Úgy látszik, kell egy kis tűz a dalszövegekbe, attól tűzbe jön a zene is, mert ezek a dalok a lemez legjobbjai. Bár a poénkodó kezdés után (- Ki tudnál segíteni, Joe? - Mennyivel? - Idd már meg a felét! - Á, nem lehet, diétázok!) az első refrén elején azt hittem, "Félig józanul" lesz a szöveg, de azt Tunyó már elsütötte. Így aztán a "Félig jóbarát, félig testvér" felé vették az irányt, persze azért a tüzes víz sem marad ki a történetből. Két ex-Pokolgép énekes együtt, ez már szinte Pokolmánia!
A címadó dal egy kellemes ballada, gyönyörű gitárszólóval, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A Scorpions is így gyártja a slágereit. A szereplése az eurovíziós selejtezőben és hogy hogyan győzte le ByeAlex és a Kedvesem? Nem is érdekel. Annak idején én is azok között voltam, akik visszaszavazták a Pokolgépet a döntőbe, de ma már nem vagyok annyira naiv, hogy elhiggyem, a közönség bármit is változtathat az előre megírt forgatókönyvön.
Régen a legnagyobb (és sajnos gyakran jogos) vád az volt a Hard zenekarra, hogy szinte egy-az-egyben nyúltak le Whitesnake dalokat. Vámos Zsolt dalainál már csak a Whitesnake feeling van meg, de egyetlen konkrét nyúláson sem sikerült rajtakapnom a zenekart. Viszont elcsíptem néhány bluesos intrót a dalok elején, ezek nagyon tetszettek. Aztán a blues valahogy mindig átúszott rockba. Kár, hogy nem mertek bevállalni legalább egy bluest! Változatosabbá tette volna a lemezt. Kalapács dalszövegei is egyre jobbak. Bár az ateizmusa néha keményen előjön a szövegekből, ("Ahol az életemet töltöm, Ne legyen intézet vagy börtön. Nem kell a halálon túli szabadság! Itt leljem életem a Földön, Nem az örökké való mezőkön. Remélem, végtelen ez a felvonás! Ez legalább egy szép hazugság.") ez engem, a szintén ateistát ugyan nem zavart, a mai politikai elit szemében azonban éppolyan szálka lehet, mint annak idején "A jel" korai szövege, de állítólag eljutottunk a demokráciának egy olyan szintjére, ahol nem tiltják be, vagy nem íratják át korszakos elődjéhez hasonlóan. Ahogy Tartuffe mondta egy korábbi kritikájában, bár a szövegeik "már az istenkáromlás határát súrolják, de a zseniális zenei körítést hallgatva egyszerűen nem tudok rájuk haragudni." Emelkedjen tehát mindenki felül, és élvezze a remek muzsikát!
Elmarasztalni talán csak a lemezborítót tudnám. Az a barna alapon szárnyas logó a gagyi kategóriát súrolja, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy csak ennyi idő elteltével jussak el a lemez meghallgatásáig.
Az én korosztályom – negyvenen túl – nyugodtan legyinthetne az egész retro-hullámra, a mindent megéltek talmi elit-tudatával, melynek öregasszonyos manifesztációján – "ehhh, ezek a mai fiatalok", esetleg "az én időmben bezzeg másként volt" – gyermekkorunkban olyan jót tudtunk röhögni, éppen ezért nem teszek ilyen botorságot. Illetve nem csak ezért. Mert létezhet olyan épeszű – bocs, fülű – rajongó, akinek ellenére van, ha egy egész szcéna kap kedvet kedvencei stílusában alkotni? Mondhatnánk persze azt is, hogy ehh, hol vannak ezek a mostaniak a régiekhez képest, ám mivel a DR az úri- és sportemberek (na jó, Túrisas csak az előbbi) társasága, kizárólag a "fair play" szellemében játszunk, ahol nem illik az olyan tényezőket számon kérni az indulóktól, amivel nem rendelkezhetnek. Például mondjuk a stílusteremtéssel, vagy az évtizedek hosszas klasszicizálódásának patinájával, de említhetnénk az ismeretlenre történő rácsodálkozás élményét is. Nem, kérem, ezek olyan dolgok, melyeket igazságtalan lenne várni, mit várni, elvárni: én már akkor is boldog vagyok, ha az ismerős retro riffekből és elszállós dallamokból egy olyan csokrot kapok, melyek képesek a nosztalgia fényét legalább derengően kipislákolni, esetleg egy elismerő csettintéssel kísért "ügyes!" hümmögést kiváltani. És ha ennél többet kapok, máris megérte az egész hóbelebanc.
A Blood Ceremony azonban ennél jóval többre volt képes: az "ejha", és a "hét meg a nyolcát" mellett kellemes meglepetésre, mert az igaz, hogy Iommi annak idején egy kis időre tagja volt a Jethro Tullnak, de az ott töltött idők – legalábbis zenei értelemben – nem igazán hagytak nyomot a Sabbath kripta, majd fűszagú doomján, így aztán engem legalábbis váratlanul ért az a mixtúra, amit a véres ceremóniások összehoppmesterkedtek. Van itt minden jó, mint Mari néni tökös-mákos rétesében: doomos ősriff, hard beates rángatózó-táncos ütemek, folkos dallamokkal delejező fuvolaszóló, a Sabbath, a The Doors és a Jethro Tull zenei öröksége, leöntve egy adag spiritiszta/okkult hippi-hülyeséggel, ami a leírtak ellenére ráadásul jól is áll ennek a fránya csapatnak. Működik a dolog, mert a pulzáló, örvénylő riffek valamint a hosszú, enyhén progresszív, instrumentális szólók felett úszó panteisztikus dallamok amolyan álomszerű-hipnotikus kábulatba képesek a hallgatót ringatni – szigorúan fű nélkül – és a hangszerek ügyes szimbiózisa pompásan szolgálja ki a hangulatteremtés retro-mesélő irányultságát. Hallgasd csak meg a "Ballad Of The Weird Sisters"-t, azonnal érteni fogod, miről is írok, ha nem tudnám, hogy kanadai a csapat, biztos lennék benne, hogy őseik valahol Benedek Elek és Thin Lizzy ír motívumos örökségén szocializálódtak, vagy pedig sokat hallgatták Bródy és Szörényi beates-folkos számait, melynek valljuk be – sajnos – azért kicsi az esélye.
Alia O'Brien énekesnő ráadásul nem csak a dallamokért felelős, az orgonát és a fuvolát is egymaga kezeli, amit egyedül azért bánok, mert így csak a stúdióban szólalhat meg együtt a két hangszer, bár ki tudja, az önmagát boszorkánynak tituláló vokalista lehet, hogy még erre is képes. Ezt pedig én, bevallom, szívesebben látnám egy boszitól, mint a mézeskalács-ház építést, esetleg Jancsi és Juliska vacsoracsatáját.
Akinek tehát nincs még elege a hatvanas-hetvenes évek szellemidézéséből, az nyugodtan ugorjon neki a Blood Ceremonynak, garantáltan el lesz húzva, izé, fújva a nótája…
Hogy a Powerwolf viccbanda lenne? Most viccelsz? Na jó, elismerem, a latin halandzsa, az alapvetően ironikusra vett szövegvilág és színpadi megjelenés nem éppen a mítoszteremtés komolyságát vetíti elénk, és ha a Powerwolf neve felröppen, valószínű, nem az újkori német filozófiai iskola tézisei fognak beugrani az átlag rockernek – még szerencse, hogy a DR olvasói nem ezek közé tartoznak, úgyhogy elő a Schopenhauer összessel!
De félretéve a tréfát, az újhullámos európai heavy metal mára egyik legsikeresebbé váló csapata – amely a mai kor neo-horror őrületéhez igazítva vette át a Running Wild kalóz-image örökségét – megkerülhetetlen tényező lett a minimál szólós, staccatós-csárdásos, ökölrázós, szimfonikus őrületben, a vitathatatlan infantilis jegyek mellett a vitathatatlan érdemeknek köszönhetően. Mert lehet azt mondani, hogy a dalok lényegében három lemez óta ugyanazt a receptet követik, hogy a zenei megoldások populárisan hatásvadászok, és hogy az innováció kimerül a hangszerelés cirkuszi csinn-bummjában, de az, aki nem ismeri el a dallamérzék egységes színvonalát, a vokális prezentáció és a színpadi hangulatkeltés tehetségét, vagy süket, vagy a vércicáknak szurkol a farkasok helyett. Az meg hallgasson inkább macskazenét.
Az együttes forrásai között ugyanakkor – a már említett Running Wild mellett – olyan komoly bandák is ott vannak, mint a Mercyful Fate, vagy a Black Sabbath, és az, hogy a legutóbbi EP-jükön képesek voltak az Armored Saint klasszikusát doomba merevíteni, ráadásul gyászparádésan, ismételten bizonyítja, hogy ezeket a fiúkat bizony komolyan is kell (lehet) venni.
Itt van hát az új lemezt felvezető dalcsokor, amiről a két feldolgozást emelném ki. A Black Sabbath "Headless Cross" örökbecsűje szinte farkasüvölt a Powerwolf-féle értelmezésért: az epikus heavy metál eme gyöngyszeme most megkapta azt a szimfonikus mélységet, ami kozmikussá feketíti az Iommi okozta katarzist, a hangzás egy komplett katedrális élményét képes ránk zúdítani, orgonával, kórussal és Attila Dorn klasszikus hangjával – a sikeres újragondolás persze a csapat gyökereit tekintve nem meglepő. Annál inkább a Judas "Nightcrawler"-je, hiszen Dorn hangja abszolút más jellegű, mint amit Halfodtól, vagy Rippertől megszokhattunk, ám hősünk nem hiába fogyasztott el korábban egy komplett operaiskolát, technikai felkészültségével ismét bebizonyította, hogy inkább ember, mint farkas, aki csak üvölt, mint a fába szorult féreg. (A közhiedelemmel ellentétben ugyanis ez a hasonlat a csapdába szorult ordasról, és nem egy szerencsétlen kukacról szól.) A dal alapvetően gonosz hangulatát ugyan kissé tompítja az eredeti gitárszóló szaggatottabb jellege, de oda se neki, a szinti képes az ötvenes évek horror-aranykorának filmzenei élményét pakolni a fémes riffek alá. Pazar!
Ínycsiklandozó előétel a vacsorához, és még azt is örömmel jelenthetjük ki, hogy a fekete leves még hátravan, már ha ilyen felszolgálásban kapjuk meg a magunkét. Vaúúúúúúúúúú!
A szívem vérzik, mert amilyen világraszóló nagy kedvencem volt egykor Steve Vai, ez az elbűvölően excentrikus gitármágus, az újabb dolgait alig-alig hallgatom. Valahogy elszáguldott mellettem, szuperszonikus sebességgel beelőzött, s már alighanem évszázados előnnyel jár előttem..., vagy fölöttem? Noha az "Alive In An Ultra World" (2001) volt az utolsó albuma, amit fenntartások nélkül élvezni tudtam, koncerten még mindig varázslatos, így a DVD-ket módszeresen begyűjtöm mind a mai napig.
Most épp minden instrumentális balladák etalonja és királynője, a "For The Love Of God" ragadt be nálam. Ez a dal olyan zseniális, hogy jöhet bármilyen formában, csomagolásban, azonnal rácuppanok. Úgy vagyok vele, mint Gombóc Artúr a csokoládéval: "Milyen csokoládét szeretek? A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét, és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon."
Hogyan szeretem én Steve Vai "For The Love Of God" című szerzeményét? Eredeti stúdiófölvételben vagy bármilyen élő verzióban: legyen az audio vagy video formátumban, rock bandával vagy hegedűvel, egyedül vagy egy egész szimfonikus zenekarral, amilyen változat csak létezik a világon. Márpedig létezik jó pár változat, nehéz is volt kiválasztani éppen azt, ami éppen most a legjobban megérintett. Végül tényleg ez alapján döntöttem: azt a verziót hivatkozom le ebben a rovatban, ami legjobban megérintett. Ez a dal ugyanis valódi katarzisélmény, és már nem is a dioníszoszi, hanem az apollói fajtából. Ez már nem a világi gyönyörtől elalélt ember extázisa, hanem a lelki, szellemi mélységekbe beleájult ember révülete.
Szinte hihetetlen, hogy a saját bevallása szerint is isteni szikrától ihletett Vai a 6 perces dalt annak idején egyetlen nekifutásra rögzítette a stúdióban. Végül a legendás, kritikusok által is ünnepelt "Passion And Warfare" album (1990) 7. nótája lett belőle és video klip is készült hozzá. Nem is akármilyen! Túrisas cimborával teljes egyetértésben úgy gondolom, hogy minden idők egyik leges-legjobb klipje a műfajon belül; képes volt képileg is mértékadóvá lenni.
Természetesen - a sok más verzió között - kihagyhatatlan a 2003-as "Live At The Astoria London" DVD-n (itt) és a 2009-es "Where The Wild Things Are" DVD-n szereplő előadás is (itt), de főleg az utóbbi, ahol a bájos Ann Marie Calhoun kíséri több, mint kompetens hegedűjátékával. Mégis azt kell mondjam, mind között a 2007-es "Visual Sound Theories" DVD telt, szimfonikus hangzása kapott el leginkább. Vai 2005-ben a Holland Metropole Orkest-tel koncertezett, és a "Sound Theories I-II" dalait, kiegészülve Vai legnagyobb "slágereivel" Chris Opperman alkalmazta szimfonikus nagyzenekarra. Mesés. A dal így bontakozik, virágzik ki zsenialitásának teljes, lenyűgöző valójában.
"Ja, tudod! A Takayoshi Ohmura! - Persze, ki ne ismerné? - Nahát ez a Takayoshi!" Mennyire életszerű már ez a beszélgetés magyar rockerek között? Semenyire, pedig ez a bizarr kinézetű japán srác nagyon tud ám, 2004 óta egy csomó lemezt megjelentetett, ráadásul igen neves zenészekkel kollaborál (korábban például Vitalij Kuprijjal, Mark Boals-szal, Richie Kotzennel és Doogie White-tal). Takayoshi multihangszeres zenész, gitárjátékát (mint oly sok más japán zenész esetében) nagyban meghatározta Yngwie Malmsteen neo-klasszikus stílusa, de fele annyira sincs elszállva mint a Mester mostanában.
Szóval ez a Takayoshi - amint a lemez címe is sugallja - egy igazi kis "ördög a sötétben"; ördög, mert valóban ördögien kezeli a hathúrost, és mindeddig az ismeretlenség sötétjében bujkált, hogy csak valódi gurmanok (franciásoknak: gourmandok) fedezhessék föl maguknak. Tudjuk, hogy a japánok nagykanállal (vagy óriás pálcikával?) kajolják a rock 'n' rollt, de egy-két kivételtől eltekintve (pl. Loudness, Kelly Simonz) nem művelik nagy sikerrel, főleg nem a szigetországon kívül. Takayoshi azonban nagyon érzi ezt a stílust; nem csak jól kezeli a hangszer(eke)t, de remek dalokat ír.
Erre a lemezre többek között olyan énekeseket sikerült összeszednie, mint Russell Allen (SymphonyX, Adrenaline Mob), Titta Tani (DGM, Astra, Ashent) és Chris Powers (Razor). Ezúttal két ismert gitáros is besegített neki: Marty Friedman (Megadeth) és Francesco Fareri (Virtual Mind). A lista alapján gyorsan levadásztam az albumot és nem is csalódtam.
Nem állítom, hogy tökéletes anyag, de akadnak rajta kimondottan ütős szerzemények (pl. a "Never Surrender" Tanival és Friedman-nel, vagy a "Delusional Dreams" Allennel és Farerivel), amelyeket a nagy példakép, Malmsteen is simán megirigyelhetne. Sajnos a lemeznek megvannak a gyengeségei is, elsősorban a hangzás. Elvileg az összes hangszert maga Takayoshi kezelte, ámbátor a "credit"-ek között szerepel egy dobos is (bizonyos Louis Sesto), de gyanítom, hogy a ritmusok javarészt programozva vannak. Egy kövérebb, bikább megszólalás sokat javított volna a végeredményen, azért a "Devils In The Dark" így is szórakoztató (kivéve a határozottan idegesítő Akane Liv által fölénekelt "Poison Eyes"-t).
Hadd elevenítsem föl néhány sorban, hogy a tavalyi top 15 listámon mit írtam Goncalo Pereira legújabb lemezéről: "Ötletem sincs, hogy ez a páratlan dallamérzékkel megáldott portugál gitáros géniusz mi a kukacos túrót (még jó, hogy nem fordítva!) művelt az elmúlt közel 10 évben! Jól tenné, ha a jövőben nem hagyná lógva a rajongókat ilyen embertelenül sokáig... [A]z óév utolsó napján értesültem arról, hogy Goncalo Pereira – akinek évek óta elkötelezett rajongója vagyok – még az év első felében új lemezzel adott magáról életjelet. Azonmód föl is szippantotta a toplista, a recenzió sem várat már sokat magára..." Ezt január 7-én posztoltam, de ilyen-olyan okok miatt (pl. éppen a csak magánkiadásban megjelent eredeti CD beszerezhetetlensége okán) több, mint fél évbe tellett, hogy ezt a restanciát ledolgozzam. Ezzel a recenzióval tehát komoly adósságot törlesztek.
Beismerem, hogy GP nem tartozik a széles körben ismert és elismert gitárosok közé, pedig kivételes kvalitásai minden tekintetben följogosítanák erre. Aki alaposabban meg akar vele ismerkedni, annak ajánlom egy korábbi kritikámat (Another Day In Another World DVD), valamint a youtube-on elérhető hangzóanyagot. Most úgy ítélem, elég annyit megjegyeznem, hogy ha CsiGabiGa kolléga nem régen Király Pittát a "magyar Satriani" címmel ruházta föl (itt), akkor Pereirát nyugodt szívvel nevezhetjük a "portugál Steve Vai"-nak. Amikor Pereirát hallgatom, mindig Vai "Alive In An Ultra World" című dupla koncert lemeze (2001) jut eszembe, közelebbről pedig az olyan mediterrán országokban rögzített, jellegzetes helyi dallamokra épülő szerzemények, mint az olasz "Principessa" vagy a portugál "Brandos Costumes (Gentle Ways)". Pereira nyilvánvalóan sokat tanult Steve Vaitól, egyre több portugál népzenei elemet épít be a dalaiba, és a nóták szerkezete (néhány kivételtől eltekintve, mint pl. Gambuzini Chasin', A Confraria da Guitarra) egyre rendhagyóbb, kísérletezőbb - hogy ne mondjam: progresszívabb.
A "Serviços Secretos" nem teljes egészében instrumentális anyag, hősünk már az előző lemezen (Goncalopereira@g_spot, 2004) is megszólaltatta borízű hangját, de most még bátrabbá vált (pl. As de Trunfo). Nem egy világraszóló rock torok, de ebben a zenei környezetben nem tűnik tájidegennek. Most is barátai, a Blister nevű együttes kiváló zenészei kísérik, és Pereira ad is nekik esélyt a csillogásra: Mauros Ramos igen nagyot dobol az "O Homem Arranha" végén, a bőgős, Dikk pedig rendkívül kellemesen dörmög a beszédes című "Jazz Mal Intencianado"-ban. Ebben a tekintetben Satriani igazán példát vehetne róla (csakúgy, mint Király Pittáról), van olyan, hogy a muzsikustársak tehetségének szabad kibontakozása nem akadályozza, inkább segíti (megágyazza) a zenei önkifejezést.
A kb. egy óra hosszú album nagyon változatos hallgatni való: jazz, rock, folkos dallamok, számtalan hangulatváltozás megunhatatlan kavalkádja, ráadásul rendkívül szépen, arányosan szól. Pereira megint remek munkát végzett, mondjuk el is szöszmötölt vele majd' egy évtizedet. Szeretném, ha termékenyebb zeneszerző volna, de ha ilyen minőségi anyaggal rukkol elő, a hosszú várakozási időt is hajlandó vagyok megbocsátani.
A Thin Lizzy kiagyalója, lelke, legfőbb zeneszerzője, énekese és basszusgitárosa mind halott. Ja igen, ez mind egy személy, aki Phil Lynott néven hagyott nyomot a Földön. A zenekar éppen harminc éve oszlott fel, és 3 évvel később Phil feloszlatta saját magát is. Volt társai azonban 1996 óta folyamatosan hakniznak a zenekar nevét használva, előbb John Sykes irányítása alatt, mostanában pedig Scott Gorham vezetésével. Előbbi formáció nekem valóban hakniszerű volt, mert Sykes magához ragadva a mikrofont is tulajdonképpen a maga képére formálta a zenekart. Gorham azonban Sykes 2009-es távozása után egy váratlan, ámde zseniális húzással Ricky Warwickot szerződtette a The Almightyból, aki torkában hordozza Lynott hangját, nevében pedig basszusgitárját. :) A szituáció tehát elég necces, így közvetlenül a háló közeléből közvetítem le ezt a teniszjátszma-szerű meccset, ami a Lizzy-fiúk és a Fanyalgók között zajlik már egy ideje.
Scott Gorham adogat, és Ricky Warwick szerződtetésével mindjárt egy ászt szervál! (15-semmi) Visszacsábítja két egykori zenésztársát, Darren Whartont, az utolsó lemezek billentyűsét és az egyetlen embert, aki Lynott mellett a kezdetektől ott volt a zenekarban, Brian Downey dobost. (30-semmi) Marco Mendoza és Vivian Campbell személyében két profi és nagynevű zenésszel egészíti ki a bandát, akik olyan "állat" csapatokban játszottak korábban, mint a Whitesnake, a Def Leppard vagy Ted Nugent, aki maga egy állat. (40-semmi) 2011 elején mutatkozik be az új felállás. A tervezett írországi nyitó koncertet le kellett mondani az éves "Vibe for Philo" napokkal való ütközés miatt. Pedig micsoda kezdés lett volna! (40-15) Az angol körút két koncertjét is megörökítették a Concert Live segítségével, majd februárban végre nyélbe ütötték a dublini bulit is. (1:0)
A Fanyalgók adogatása következik: Lynott nélkül nem Thin Lizzy a Thin Lizzy. Ebben bizony van valami. (15-semmi) De az új felállás méltó Lynott örökségéhez, Ricky Warwick hangja megtévesztésig hasonlít elődjéhez. Olyan ritka az ilyen mérvű hasonlóság, mint a fehér holló. Vagy mint a fekete ír. (15-mind) Nem más ez, mint a megélhetési bűnözés egy finomabb formája, a megélhetési haknizás - tromfolnak a Fanyalgók. (30-15) Az új felállásra senki sem mondhatja, hogy hakni formáció. Mind a sokat próbált nagy nevek, mind a mutatott teljesítmény alapján ez a csapat messze túlnőtt a Sykes-féle Thin Lizzy-korszak hakni jellegén. (30-mind) Pár hónap után Vivian Campbell kilépett és visszament leopárd szelídítőnek. (40-30) Damon Johnson nem olyan nagy név, mint Viv, ő "csak" Orianthi oldalán tolta Alice Cooper turnébandájában, de a teljesítménye nem marad el az ex-Dio gitáros mögött. (Deuce) Scott Gorham fölveti, hogy az évek alatt összegyűlt ötleteit megvalósíthatnák esetleg egy új lemez keretében. A Fanyalgók fonák röptéje meghiúsítja a pontot: Thin Lizzy név alatt? Soha! (Előny az adogatónál) Bár a kommentek szerint csak belefáradt a turnézásba, szerintem a Fanyalgókhoz csatlakozott Brian Downey is, aki kilép a zenekarból. Darren Wharton követi, így Scott Gorham marad az egyetlen ős-tag. Bukott az új Thin Lizzy lemez elképzelés. (1:1)
Új nevet és új tagokat kell választani! Ez most újra Scott Gorham adogatása. Nem akartak tribute band-szerű nevet, mint Black Rose vagy Chinatown. Ez jó. (15-semmi) De hogy a Fekete Sztár (hírnevének) Meglovaglói? Lynott forogna a sírjában! (15-mind) Az új dobos Jimmy DeGrasso, akit metál-őrültek a Megadethből ismerhetnek (1998-2002), hozzám hasonló öreg rockerek meg a '70-es, '80-as évek hard rock bandájának, Dave Meniketti Y & T-jének másodvirágzásából (1987-1997). (30-15) A billentyűst nem helyettesítik, ezzel felvállalva, hogy a stílus inkább a hetvenes évek korszakának reinkarnációja lesz. (40-15) Producernek Kevin Shirleyt szervezik be, aki olyan művészek hangzását keverte, mint a Dream Theater, a Black Country Communion, a The Black Crowes, vagy éppen az újkori Journey, a "Trial By Fire" óta. NAGY PIROS PONT! (2:1)
A Fanyalgóknál a szerva. Lynott nélkül nem lehet igazi Thin Lizzy dalokat írni - állítják. De: sok-sok slágernél szerepelnek társszerzőként a tagok, ami nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy ők hozták az alaptémát, Lynott meg csak szöveget írt rá. (Out! Új szerva.) Gary Moore egy interjúban nyilatkozta, hogy a legsikeresebb Thin Lizzy balladát, a "Still In Love With You"-t tulajdonképen ő írta, Lynott egyszerűen "lenyúlta" és a saját neve alatt adta ki, mert akkoriban Gary nem volt tagja a bandának. (Ez bizony a hálóban kötött ki. Semmi-15) Még a három muskétás (Gorham-Downey-Wharton) 2012 nyarán felveszi az új album alapötleteit demó formájában, és az elég felemásra sikeredik. (15-mind) Ricky Warwicknak nem csak a hangja Lynott-os, de annyira sikerült eggyé válni a szerepével, hogy olyan énektémákat és szövegeket ír, amiről az ember szinte el sem hiszi, hogy nem az "öreg narkós" írta beszívott állapotban. (15-30) Úgy látszik, Damon Johnson is "készült" Lynottból, mert annyira jó témákat szállít a zenekarnak, hogy bár Scott Gorham ötlete volt az új lemez, az ő évek alatt felgyülemlett dalainak nagy része kukába kerül. (15-40) A névváltoztatás és a doboscsere után már az új felállással vonulnak stúdióba a fiúk. A Suicidal Tendencies, a Megadeth és a Ministry tagság által megedzett Jimmy DeGrassotól valami hasonlót vártam volna, mint amikor a Uriah Heepben pótolták a "pótolhatatlan" Lee Kerslake-et és az "új seprő", Russell Gilbrook lendületes dobolásával új értelmet adott még a régi daloknak is, kisöpörve a veterán dobos emlékét is. De Grassoból (azaz DeGrassoból) csak egy szimpla Brian Downey-helyettes lesz. (30-40) A Fanyalgók azt mondják: öreges, lötyögős lett a lemez. Talán hiányoznak a "The Boys Are Back In Town" vagy "Don't Believe A Word" lüktetésű dalok, de a régi felvételeken is csak egy-egy ilyen "pottyant" a Lynott által inkább preferált középtempós dalok közé. És ha az új Deep Purple lemez után hallgatom meg az új Thin Lizzy (bocs: Black Star Riders) albumot, akkor bizony, ha még lenne bakelit lemezjátszóm, azt hinném, hogy véletlenül 33-asról 45-ös fordulatra állítódott a kapcsoló. (3:1)
Jöjjenek újfent Scotték és most már a dalok. A nyitó címadó mindjárt megalapozza a hangulatot. A nyári demók közül megmaradt dal refrénjét nem sikerült olyan átütőre írni, mint a régi nagy slágerek voltak, de Gorham gitárjátéka, Warwick hangja és szövege egyértelművé teszik, hogy ez bizony a '70-es évekbeli stílus egyenes folytatása. (15-semmi) Az első "szöveges videoklip" mindjárt a második nótára készült. Nem véletlenül. Phil Lynott hangja és egyedi előadásmódja mellett a Thin Lizzy másik jellegzetessége az ikergitáros dallamszólók megjelenése volt, melyet később a Judas Priest átemelt a heavy metal műfajába is. A "Bound For Glory" igazi ikergitáros nóta, amolyan "Southbound" hangulatban, de a "The Boys Are Back In Town" lendületével, és ha jobban odafigyelek, még egy kis "Jailbreak"-íz is feltűnik. A szövegben - "Elvis in the backroom and Jesus on the wall" - mintha Lynott kelne életre. És ezt a két újonc, Johnson és Warwick hozta össze! (Ez bizony egy ász szerva volt! 30-semmi) A "Kingdom Of The Lost" megint védhetetlen! Johnson második ász ütése egymás után. Simán odatehető akár az "ír kis színesek" (Black Rose, Emerald), akár a Gary Moore klasszikus (Over The Hills And Far Away) mellé. (40-semmi) A "Bloodshot" egy Gorham ötlet, melyből egy picit hiányzik az ütős refrén, de az ír hatások és főleg a "Black Rose" szólójára emlékeztető Gary Moore ihletésű kiállásos gitárjáték feledteti ezt a hiányosságot. (Love game! 4:1)
A Fanyalgók azt mondják, a lemez elfárad az első pár nóta után. Egy fenét! A "Kissin' The Ground" az "elsikált" John Sykes slágerek ("Are You Ready?", Cold Sweat") hangulatát hozza, de egy remek refrénnel van megáldva, nekem a "Waiting For An Alibi" ugrott be róla. (Semmi-15) A harmadik videoklip (az első igazi) a "Hey Judas" nótára készült, talán ez sem véletlen. Ha azt mondom, tiszta "Jailbreak", akkor nem kell ragozni tovább, mindenki érti a lényeget. (Semmi-30) A "Hoodoo Voodoo" a "Sha-La-La" dadogós hangulatát kapja el egy kis Manfred Mann-es refrénnel - Don't Kill It Carol - megbolondítva. De sokat gondolkoztam, míg beugrott, hogy honnan ismerős! Ám nyerő a párosítás. (Semmi-40) A "Valley Of The Stones" mintha a "Bloodshot" kistestvére lenne: kiállásos szólók, enyhe ír beütés, gyenge refrén. Ebből kár volt kettőt bennhagyni a produkcióban. Most már fájó a fogós dallam hiánya. (15-40) A "Someday Salvation" engem megvett kilóra. Mintha a "Dancing In The Moonlight"-ból kihagyták volna a szaxofont és a Blackmore's Night tanítását követve megcsinálták volna ugyanannak a gyors változatát. (5:1)
Érik a győzelem. A lemez végére került két Gary Moore stílusú nóta. Gary írt már dalt "After The War" címmel, Lynott meg írt neki egy másikat "Military Man" címmel. Ez a "Before The War" mintha a kettőnek lenne a keveréke. (Ász! 15-semmi) A "Blues Ain't So Bad" hangulatos lezárása az albumnak. Kábé olyan, mint mikor Gary bluesban játszotta el a "Don't Believe A Word"-öt. (30-semmi) A limitált kiadáshoz az egy órás werkfilmen kívül jár egy plusz dal, a "Right To Be Wrong". Ez valahogy elüt a többitől. Egy sima rock and roll, mint a "The Rocker". Nem több, nem kevesebb. De ellennék nélküle is. (30-15) A kiadvány (főleg a limitált digipak) szép köntösben kerül elénk, a második világháborús repülőgépek falára festett Gil Elvgren-féle "plakátlányok" hangulatos külsőt biztosítanak a lemeznek. Újabb pont Gorhaméknek. (40-15 Játszmalabda!) A tökéletes hangzás alapja a jól megválasztott producer (és fordítva: lásd Malmsteen!). Kevin Shirley munkájának hála, Lizzy lemez ez a javából, csak egy kicsit vaskosabb (nem annyira Thin). Mármint a hangzása. Az meg csak előnyére válik. (6:1)
Ezt a játszmát a Lizzy-boys - a gyenge névválasztás ellenére - még félgőzzel is, szinte rutinból hozta. Ha a következő játszmában (lemezen) meg tudják ismételni ezt a teljesítményt, már az is nagy eredmény lesz. Ha még javítani is tudnak a formájukon, az meg maga a rajongók álma. Csak ne kelljen rá újabb 30 évet várni!
Kiadó: