Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.jonoliva.net
facebook.com/JonOlivasPain

Jon Oliva megkerülhetetlen alakja, súlyos egyénisége, hatalmas figurája a power metal világának... Folytathatnám az olcsó poénkodást szegény Oliva kárára, de amit leírtam, minden kétséget kizáróan megfelel a valóságnak, több szinten is. A legendás Savatage és a Trans-Siberian Orchestra alapítója, a Circle II Circle és a Doctor Butcher (társ-)zeneszerzője több, mint 30 éve ontja magából a minőségi fémzenét. Az utóbbi időben - számos elfoglaltsága mellett - leginkább annak szentelte magát, hogy testvérének, a tragikus körülmények között elhunyt Chris Olivának állítson méltó emléket. Érthető, hogy a szerencsétlen baleset okozta fájdalomtól nem tud és nem akar megszabadulni (talán innen a Jon Oliva's Pain elnevezés); nem igen lehet földolgozni azt, hogy egy ilyen fantasztikusan tehetséges, mindössze 30 éves gitáros áldozatul essen egy részeg sofőr ámokfutásának (akit ráadásul korábban már hétszer elítéltek ittas vezetésért, s aki a balesetet is megúszta kisebb karcolásokkal).

A Jon Oliva's Pain kezdettől azt a célt tűzte ki, hogy a Jon és Chris által közösen írt korai, elfekvőben lévő szerzeményeket, zenei ötleteket, dalfoszlányokat földolgozza és hanghordozón megjelentesse. A "Raise The Curtain" ennek az erőfeszítésnek záróakkordja, vagy ahogy Jon nyilatkozta: a testvérével közös munka végső beteljesedése és kicsúcsosodása. Jon alighanem időben visszafelé haladva dolgozta föl a demókat, hiszen ez a lemez a legkorábbi időszakhoz nyúlik vissza, még a Savatage, sőt az Avatar előttre, amikor még nem is kifejezetten metál zenében gondolkoztak. Mindenképpen értékelem a dolog kegyeleti jellegét, de őszintén szólva meg volt az ok arra, hogy ezek a dalok miért maradtak annak idején a fiókban. Egyrészt elég eklektikus a válogatás, másrészt a szerzemények minősége is messze alul marad a Savatage óta megszokott Oliva darabok színvonalának. Jon elismerte, hogy a nóták túlnyomó többsége abból a periódusból származik, amikor még csak tanulgatták a szakma alapjait, hogy vajon hogyan is kell dalokat írni.

Ennek megfelelően senki ne is várjon Savatage-közeli élményt, de még olyan muzsikát sem, mint amilyen a korábbi Jon Oliva's Pain albumokon kapott helyet. Talán épp ez az oka annak, hogy ezt az anyagot már nem Jon Oliva's Pain név alatt, hanem simán Oliva-ként jegyzi. Néhány kozmetikai jellegű beavatkozáson túl a meghívott vendégzenészek részéről, az egész lemezt Jon egyedül játszotta föl. Ez amilyen tiszteletre méltó, annyira hervasztó is tud lenni, hiszen akármilyen jó muzsikus is Jon, nem várhatunk tőle briliáns technikai megoldásokat minden egyes hangszeren. Sajnos a hangzás is elég erőtlen.

A "Raise The Curtain" amolyan terapeutikus vállalkozás, emberileg érthető, sőt becsülni való, de zeneileg leginkább csak a fanatikus gyűjtőknek nyújthat maradandó élményt. Az album dalai korai zsengék, és bár itt-ott kikacsingat belőlük a később virágjába borult elemi tehetség, ez kevés ahhoz, hogy a CD saját érdemeire való tekintettel helyet követeljen magának a gyűjteményemben.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.dark-moor.com

A spanyol Dark Moor a bánatba merevedett gótikus female metál giccses-habos, hispán derűvel felvázolt operett változata, ahol szimfonikus zenekar segít  húzni a talpalávalót Mágnás Miskának. Mindezt olyan derűvel, amitől az ember kénytelen jókedvre derülni, holott a hivatalos ítészek szerint inkább hangosan kellene zokogni az értékgyalázás ilyen mérvű szemtelenségén, esetleg "puzséri gerjedelemmel" dörögni: mi ez a fékevesztett alpáriság?

Nem, kérem, én nem vagyok hivatalos ítész, hogy megmondjam nektek, mi az, aminek tetszeni kell, és mi, aminek hallatán illik otthagyni a termet – vagy elszórt tapssal, kényszeredett mosollyal bólogatni. Nem, én azok közé tartozok, akik felvállalják, ha hatnak rájuk a tömegnek szánt hatásvadász eszközök, hiába, ilyennek is kell lenni, mert akkor kihez viszonyítva lehetsz az ízlés bajnoka? Felvállalom, legyek a kritikaírók Beethovenje – nem a tehetség, hanem a süketség miatt –, de a Dark Moor jelenlegi lemezén már én sem tudok elszórakozni, mivel a modorosság és a giccs annyira eluralkodott a spanyolok kezdeti szimfonikus, euro-power alapokon nyugvó metálján, hogy képesek voltak Sinatra "My Way" című örökzöldjét kissé átdolgozni, és saját szerzeményként tálalva megakasztani az ember torkában a levegőt. Nem is igen nevezném hát metálnak az "Ars Musicá"-t, hanem gitárral kísért popnak, ahol a klasszikusok diszkóritmusban stílusa szólal meg, csak az összetevőből a diszkót a gitár és a dob rockosnak szánt együttese váltja fel, a klasszikusokat meg semmi. Ettől függetlenül a felhangzó melódiák élvezhetőek, már aki szereti mondjuk Bizet Carmenjét rockritmusban hallgatni – én nem –, vagy a már említett Sinatrát, aki úgy látszik, univerzális tehetség volt, hiszen munkásságát már sokadik alkalommal hallom vissza metál zenészek tolmácsolásában.

Két szempontból tartom mégis vakvágánynak ezt az utat: egyrészt az énekes, Alfred Romeo hiába próbálja Lione operás frazírjait hozni, hiányzik hozzá az elegendő tehetség – mert ha lúd, legyen kövér, és ide bizony akkor ilyen alapon az a frontember kell, aki képes a pátoszba belefulladni, majd Főnixként újjászületni, hogy a következő pillanatban bokacsattogtatva csárdást járjon, a nevében releváns énekes azonban csak bukdácsol, legfeljebb bukfencet vet, azt is hátrafelé…

A másik: a stílus ordít a neoklasszikus gitárszólókért, amúgy Luca Turillisan, és nem értem, hogy miért kell a hatodik számig várni, míg valami hasonló felcsendül. Ja, hogy nem elegendő hozzá a gitárosok felkészültsége? Kérem, akkor nem kell erőltetni a dolgot. Ráadásul, ha azt érezném, hogy a fiúk sem a stílust, sem magukat nem veszik komolyan, betudnám egy jól sikerült poénnak, itt azonban a korábbi jellegzetes jókedv helyére a tükör előtti pózolások komolysága ugrott, ahogy a zenekar színvonala a béka segge alá. Hiába hát a néhány valóban fülbemászó dallam, az egész annyira művi, és ódivatú, hogy mindjárt előveszem deli két pisztolyom, és Csínom Palkót küldöm velük Romeóékat megfenyegetni. De lehet, hogy inkább Csínom Jankót, hátha a következő lemezre észhez tér a csapat, és módosít ezen a förtelmes irányvonalon.

Garael

Itt egy újabb saját klip, amit persze nem szabad túl komolyan venni, mindenesetre kihasználva a nagy látogatottságú és mégiscsak saját felületet, hát megosztok gyorsan.:-))

Jó szórakozást/epeömlést, kinek-kinek habitusa szerint! 

Túrisas

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.orphaned-land.com
myspace.com/orphanedmyspace

Igazán nem lehet panasza blogunkra az Orphaned Land rajongóknak. A 2010-es albumról (The Neverending Way Of ORwarriOR) két kritika is született (némi turpissággal ugyan, hiszen vannak a két írás között bizonyos egyezések, lásd itt és itt), beszámoltunk a hangulatos pesti koncertről (ahol azért a Myrath egy kicsit uralta a színpadot), írtunk a 2011-es DVD-ről, de még Yossi Sassi szólólemezéről (Melting Clocks) is beszámoltunk. Persze ezt nem csak azért tettük, mert a közönségszolgálat elkötelezettjei vagyunk (na, pont nem), hanem mert mi is nagykanállal fogyasztjuk a közel-keleti elemekkel dúsított metal muzsikát (az Orphaned Land és a Myrath mellett pl. ott van még az Edgend és az Amaseffer!).

Az OL időközben gitárost cserélt (szerencsére az ügyes kezű Sassi maradt a helyén), így a személyes és szakmai okok miatt  2012 júniusában távozott Matty Svatizky helyén Chen Balbus mutatkozik be. Most kivételesen nem Steven Wilson (Porcupine Tree) felelős a keverésért, hanem Jens Bogren (James LaBrie, Devin Townsend Project, Opeth), a fölvételek pedig három különböző országban folytak: Izraelben, Törökországban és Svédországban (ami érdekes módon egybehangzik a három nagy monoteista vallás lényegi egységét hirdető hagyományos OL üzenettel). Kobi Farhi énekes és társai most sem kispályáztak: több, mint 40 "külsős" muzsikust vontak be a munkálatokba, beleértve 25 kóristát és 8 török származású hegedűst, gambást, csellistát.

A régi rajongók lehet, hogy nem fognak örülni, de az "All Is One" már meglehetősen távol áll az együttes korai, erős death hatásokat mutató kiadványaitól. Egészen a 6. nótáig kell várni az első (és egyben utolsó) hörgésre (Fail). A dalok szellősebbek, könnyebben emészthetőek - a kommerszebbek kifejezés itt aligha jöhet szóba -, dominálnak a népzenei (zsidó, arab) motívumok, és egyre jobban pucsít a klasszikus zene hatása is. Mi a TNWOO lemezt nagyon szerettük (Túrisas kolléga 2010-es toplistáján pl. aranyérmes lett), de az "All Is One"-t még jobban fogjuk szeretni. Nem is lehet róla csak szuperlatívuszokban beszélni. Szemrebbenés nélkül prognosztizálom, hogy az Orphaned Land idei toplistánk összesítésében is kiemelkedő helyen fog végezni.

Elkötelezett keresztényként persze rettenetesen idegesít ez a zagyva vallási univerzalizmus, egyes szövegek (pl. Our Own Messiah, egyébként a legjobb dal a lemezen!) már az istenkáromlás határát súrolják, de a zseniális zenei körítést hallgatva egyszerűen nem tudok rájuk haragudni. Kobi Farhi egy elég súlyos és zsidó értelmiségiektől (lásd pl. Woody Allen) egyáltalán nem idegen vallási neurózisban szenved - s ennek az ég-világon semmi köze az antiszemitizmushoz. Ez kulturális jelenség. Ezt fejben tartva és személyes tapasztalatból ismerve az Izraelben uralkodó helyzetet talán könnyebb a szövegeket megérteni és tartalmukkal - fenntartva az egyet nem értés jogát - egyfajta békét kötni.

Az Orphaned Land megszülte eddigi legjobb lemezét, amit - már most mondom - a limitált változatban érdemes beszerezni, mert van rajta 3 bónusz nóta és jár hozzá egy DVD is (doksival és videókkal). A végére hagytam a meglepit: az Orphaned Land Budapesten is föllép október 4-én a Club 202-ben, ráadásul mindössze 3500 forintba kerülnek a jegyek! Innentől jól meg kell gondolnia mindenkinek, hogy mivel tudja majd esetleges hiányzását igazolni! Végre egy anyag, amiért nagyon tudok lelkesedni!

Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

Aki nem ismeri a Queensryche együttes tagjai és a volt énekes, Geoff Tate közötti méltatlan civódást és nyilatkozatháborút (már ki se térek külön a névhasználatról szóló pereskedésre), az vagy rossz helyen böngészget, vagy téli almot aludt hosszú hónapokon keresztül. Ebből mi, egyszerű zenehallgatók persze jól is kijöhettünk volna, hiszen az együttesnek immár két inkarnációja van. Geoff Tate nem is tétlenkedett, "Frequency Unknown" címmel piacra dobta saját verzióját (egy beszédes borítóval), amit az objektív igazság kérlelhetetlen harcosa, a megfellebbezhetetlen ítéletek ügyésze, Kotta kolléga jól le is húzott (itt). Ekkor azonban még mindig reménykedhettünk abban, hogy a Wilton-Rockenfield-féle brigád majd helyreállítja az egykor legendás, de mostanában csak keservesen kínlódó Queensryche megfakult ázsióját.

A Tate-lenített csapat először Rising West-ként koncertezett, majd az eredeti név használata mellett döntött. Tate utódja (de sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse) Todd La Torre lett, és ez sokakat megelégedéssel töltött el, hiszen La Torre évek óta amolyan Geoff Tate klónként tevékenykedett a Crimson Glory soraiban. Ebből a szempontból Todd a lehető legjobb választás volt, sokszor föl se tűnik, hogy nem az egykori köpködős frontember áll a mikrofon mögött.

Többszöri hallgatás után most mégis azt kell mondjam, hogy minden más tekintetben az új Queensryche-nak nem sikerült fölérni régi önmagukhoz. Kezdjük azzal, hogy a producer, James "Jimbo" Barton erőszakoskodása következtében Rockenfiledék egy félkész anyagot tettek le az asztalra; jóllehet 11 szám van a CD-n (abból mondjuk az első egy teljesen értelmetlen bő egy perces intro), de így is össz-vissz kb. 35 perces az anyag. Ez önmagában még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a ’70-es, ’80-as évek bakelit lemezeit juttatja eszünkbe, de a megszólalás kritikán aluli. Talán még gyalázatosabb, mint a "Frequency Unknown". Lehet itt magyarázkodni, hogy a hangzás "természetesebb”, a korai éveket idézi, de ez csak humbug; 2013-ban max. egy föltörekvő garázsbanda demója szólhat így. Punktum.

A nyilatkozatok alapján mindenki tudatos visszatérést, egy igazi nagykanyart várt a "The Warning" és a "Rage For Order" világához, és ezt tulajdonképpen megkaptuk, kivéve, hogy itt nincsenek olyan zseniális nóták, mint a "No Sanctuary" vagy a "Take Hold Of The Flame". Megértem, hogy nem erőltetik a gitárszólókat, ez Chris DeGarmonak sem volt nagy erőssége, de a himnikus, azonnal befogadható refrének szörnyen hiányoznak. Pedig van jó pár ígéretes momentum (pl. Where Dreams Go To Die).

Mit tehetnék még ehhez hozzá? Az irány jó: metálosabb, korai Queensryche-osabb az egész, de rövid, elkapkodott és bosszantóan gyengén szól. A következő lemezre egy kicsit komolyabban rá kell gyúrni, DeGarmot ki kell könyörögni a pilótafülkéből, egy gitárt adni a kezébe és rávenni a dalszerzésre. Ja, és mielőtt elfelejtem: a legsürgősebben ki kell rúgni James "Jimbo" Barton producert, aki ebbe a kvázi-fiaskóba belehajszolta a csapatot. Úgy tűnik, még egy ideig maradok a hibátlan "Empire"-nél.

Tartuffe

Kis késéssel, de én is hozzájutottam a magam Király István CD-jéhez. Azóta sokat hallgattam, de nem akartam írni róla, mert már született egy felmagasztaló kritika. Ahhoz nincs mit hozzátennem. Aztán mégis úgy éreztem, le kell írnom az érzéseimet, és erre pont megfelelő ez a rovat.

Hasonlókat írhatnék, mint Neal Schon lemezéről korábban: egy nagy utazás az instrumentális gitárzene tengerében. Hol Vajaspistásan extravagáns (Breaking News), hol Santana módjára latinosan fílinges (Hotel Paradiso), időnként gyönyörűen melankólikus (Kiss Of A Muse), vagy viccesen ötletes (Chicken Blues), de sohasem unalmas. Legjobban mégis a Satrianis arcát szeretem, a Lovely Vision hangulata visszarepít a Kék Álom földjére (Flying In A Blue Dream), amit a kékben úszó borító még inkább erősít. Lehet ez véletlen?

Gitárzenében kevésbé műveltek átugorhatták egy "rövid intermezzo" felkiáltással az "Answer To Paul"-t, de azért még a legbotfülűbbeknek is ki kell hallaniuk ebből a másfél perces virgából a technikai tudás igen magas színvonalát. Akinek meg mélyebbre vájtak a fülében a hangok, azok felfedezhetik Paul Gilbert keze nyomát is a gitárnyakon (The Echo Song), úgy tűnik, a visszhangra is érkezhet még egy válasz. És a másik Mr. Big gitáros, Ritchie Kotzen szelleme is ott van a jazzesebb "Left The Base" szerzeményben.

Szóval nem tudom azt mondani, hogy Király Pittának senkihez nem hasonlító egyedi stílusa van, de manapság kinek van? Mindenkit hasonlítunk mindenkihez. ARP-t Ritchie Blackmore-hoz (vagy ne?), Uli Rothot Hendrixhez, Helge Engelkét Uli Rothhoz, John Norumot Michael Schenkerhez, de még Michael Schenker is Malmsteenként teker a "Save Yourself"-ben, Malmsteen meg Ulit dolgozza föl az "Inspirations" lemezén. És itt egy kör be is zárult. Aztán ott van az említett Neal Schon lemez, ahol minden dalról más legendás gitáros jut eszembe, pedig a Journey húrnyűvője maga is legenda.

Visszatérve Pittához: Nagyon hangulatos, élvezetes lemez, bravúros technikai megoldásokkal. Zeneiségében változatos, összképében mégis olyan "Pittás". Bár igyekszik többfelé kikacsintgatni, a szememben ő a "magyar Satriani". És ami borzasztóan meglepett: hogy ehhez képest egy pofátlanul szimpatikus, kedves ember. Biztos sokan ellőtték már az olcsó poént, de az új lemez kapcsán azt kell mondjam: Király vagy, Pitta! A lemezen nincs vonalkód, úgyhogy nagyáruházakban ne is keressétek! Pitta honlapjáról rendelhető, vagy koncerteken vásárolható. Ragadjátok meg a lehetőséget!

CsiGabiGa

Kiadó:
Despotz Records

Honlap:
facebook.com/Civilwarsweden

A Saba-tonnásból Dió-fa páncélba öltöztetett rohambrigád bemutatkozó EP-jének demonstrációja ugyan már egy teljes felderítő ezred munkáját összegezve sejtette meg a világgal, hogy új tényező jelent meg az újhullámos európai heavy metal erőviszonyainak alakításában, ám az, hogy a Civil War már első albumával térdre kényszeríti a színtér szereplőit, bevallom, még számomra is meglepetés.

 Ahogy mentorom, H. Sanyi is mondani szokta: taktikázásra csak azoknak van szüksége, akiknek valamiből spórolni kell – az ex-Sabaton csapat azonban füllel hallhatóan nem szorul az agyas rafinériára: teljes mellszélességgel kiállva kiálthatja, hogy ide lőjetek. S hogy ezek ellenére mégis ő zúdít sortüzet a meglepett hadfik özönére, az minden bizonnyal a csapatok vezetésére szerződtetett Nils Patrik Johanssonnak köszönhető, aki I. Lászlótól csent jeligéjével – Dio velünk, ki ellenünk? – egyenes ági rohammal szeli át a csatateret.

Mert lehet azon agyalni, hogy a kivált Sabaton tagok most valósíthatják meg igazán önmagukat, de a Civil War alapjai ugyanazok, mint az ex-brigádé voltak, és az, hogy merev ridegvas helyett ezúttal damaszkuszi pengével megy a haddelhadd, kizárólag Johanssonnak köszönhető, aki sikeresen egyesíti az Astral Doorsban, de leginkább a Wuthering Heights-ben szerzett tapasztalatait ezzel a modern heavy metalos célratöréssel, némi-népi jelleggel felruházva az alárendelt csapatokat. Én ugyanis ebben látom, illetve hallom a siker legfőbb okát: az énekes remekül összegezte ténykedése különböző színtereinek minden muzikális előnyét, így válhat a Civil War a maga korlátai között sokszínűvé, ami jóllehet, leírva paradoxonnak hat, ám mégis igaz. Naná, ha Dio velünk, ki ellenünk?

Persze ilyen hanggal talán még erre sem lenne szükség, de azzal, hogy Dio frazírjaival hallunk olyan ortodox, ökölrázós, európai himnuszokat, mint a lemezt nyitó überslágert, a "King Of The Sun"-t, a kislemezes rohamként ránk zúduló "Rome Is Falling"-ot, a játékos "Brother Judas"-t, azt hiszem, sokunk titkolt vágya valósult meg, olyan csodaként, amit esetleg csak akkor élhetnénk meg, ha Dickinson Helloweent énekelne...

A sztár-szeánsz tökéletes, ahogy a záró, epikus "Gettysburg" első énekhangjai felhangzanak, még az is beleborzong, aki számára a szellemidézés megmaradt az Aladdin és a csodalámpa szintjén; úgy gondolom, hogy a záró tételben sikerült egy olyan kaliberű himnuszt írni, amire a nemzeti érzelmű Schaffer mester is csak sírva tud gondolni, pedig ő aztán egy igazán fagyos lelkű katona! Ezért pedig még azt is megbocsáthatjuk, hogy a címének adekvátan folkos metál nóta, a "St. Patrick's Day" dallamtémájában, szégyen-nem szégyen, én némi Pat Shop Boys-os poprinyát hallok.

Nem múltak el tehát Johanssonnál nyomtalanul a Wuthering Heightsban és az Astral Doorsban eltöltött évek, előbbiből az izomból tolt dallamok és a gyors reagálású arculatváltás, utóbbiból pedig a pátosz és a "nagy epika" öröksége formálta nagyszerűvé a Sabaton alapokon nyugvó csata metált, és én már kezemet dörzsölve izgulok, hogy a modern európai heavy metál királyi trónjáért vívott döntő ütközetben a polgárháborús katonák, vagy a Powerwolf vérfarkasai fognak győztesen kikerülni? Kardot, karmot élezz, a fogadásokat nálam lehet megtenni…

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.blackmoresnight.com

Urak és Úrhölgyek! Kérem, foglaljanak helyet! Az első sorba ezúttal azok ülhetnek, akik korhű ruhában érkeztek ÉS Ray-Ban napszemüveget is tettek hozzá. Ez az új Blackmore-stílus ugyanis. Fenébe az autentikus megjelenéssel, úgysem hiszi el senki, hogy időutazók vagyunk, akik a reneszánsz korból csöppentek ide valamilyen tér-idő kontinuum rendellenesség következtében. A lényeg úgyis a zenén van. A zenén, amit Candice-szel a kilencvenes évek közepe felé kitaláltunk, s amelynek első nyomai fellelhetők már az utolsó Rainbow lemezen (Ariel). Ez a reneszánsz kori muzsika modernizálása, a korhű hangszerek kombinálása a mai zenei eszközökkel. Ebből születtek annak idején olyan zseniális alkotások, mint a "Shadow Of The Moon", az "Under A Violet Moon", vagy a "Fires At Midnight". Aztán kezdtek előtérbe kerülni a balladák, egymás hegyén-hátán sorakoztak az újabb lemezeken, a koncertműsorból meg szépen lassan kiírtotta az anyós a Deep Purple/Rainbow dalokat. Az előző lemezünk, a lányunkról elnevezett "Autumn Sky" krónikusan melankolikus lett, de meg kell érteniük, Candice-t a szülés megviselte, ingerlékenyebbé vált, aztán meg depresszióba esett, az anyja pedig már régóta adta alá a lovat, a fenének se volt kedve veszekedni velük. Megcsináltuk, oszt' jó napot! A turnén is szinte bealudt a közönség a sok lassú, lírai szerzeménytől, a Stratocasteremet meg már szinte csak azért vettem elő, hogy letöröljem róla a port.

De aztán egy CsiGabiGa nevű kritikus (akármit is jelentsen ez a név) felnyitotta a szemem. Azt mondta, hogy régen jobban szerette Blackmore-t a Deep Purple nélkül, mint a Deep Purple-t Blackmore nélkül. A 2003-as budapesti Vígadó koncert felejthetetlen élmény volt! Háromszor mentem vissza a színpadra ráadást adni. Kovács József és az ő Interoperettje nem látott még akkora tombolást, mint amit a magyar közönség produkált, amikor a ráadásokban a "Difficult To Cure", a "Self Portrait", a "Black Night", a "Since You Been Gone" és a "Smoke On The Water" váltotta egymást. Aztán a DP kihozta a "Bananas"-t, ami igen jó lemez lett, mi pedig mélyrepülésbe kezdtünk a "Ghost Of A Rose" albumot követően. De most újra felhúztam a nadrágot és én lettem a férfi a családban, s ezúttal olyan lemezt csináltunk megint, amilyet én szerettem volna. Erre is céloztam azzal, hogy újra a Hold került a lemez középpontjába. Vagy legalábbis a címébe. A kedvcsináló videó is tükrözi a lemez hangulatát:

"Fender, Thunder, Moon and Ray-Ban,
Nálunk újfent minden ren'ben."

Feldolgozásokat mindig játszottunk. Ha találtunk egy kellemes reneszánsz népdalt, nekiestünk és a magunk képére formáltuk, de a "Sixteenth Century Greensleeves" alapját képező dalt is újraértelmeztük, melyet eredetileg VIII. Henrik írt (vagy ha nem ő írta, az eredeti szerzőt biztosan lefejeztette). Most is belefutottunk a fenti cseh népi balladába, melyet szivárványszínűre színeztünk (The Moon Is Shining [Somewhere Over the Sea]), majd visszaalakítottuk feketén-fehéren balladává, hogy meglegyen az eredeti hangulat is (Somewhere Over the Sea [The Moon Is Shining]). Olyan játék volt ez, mint az előző lemezen a "Sake Of The Song" című saját dalunk újra felvett változata után eljátszani ugyanannak az instrumentális újraértelmezését.

De vissza a feldolgozásokhoz: A lemezen szerepel egy 1968-as Randy Newman dal (I Think It's Going To Rain Today), melyet Bette Midler Beaches című filmjében hallottunk, valamint egy 1971-es Ken Hensley szerzemény (Lady In Black), amely a mai napig a Uriah Heep egyik legnagyobb sikere. Mindkettő alkalmas volt a monoton dallam Bolero-szerű kibontására, hogy a finom, egyszerű, nyugodt alapoktól eljussunk a katarzist jelentő Stratocaster szólóig. És persze ott a "Temple Of The King", amely az első Rainbow lemezről egyik kedvencem. Sajnos ebből már nem lesz duett az eredeti énekessel, mint a "Street Of Dreams" esetében, de egy Johnny Gioeli - Candice párost el tudnék képzelni benne. Az ötletet az adta, hogy legnagyobb rajongóm és imitátorom, Axel Rudi Pell is éppen ezt a dalt dolgozta fel legutóbbi lemezén. Hát most megmutattam, hogy kellett volna! Nagy svindler ez az ARP! De az énekese, az igazi vaßatschawo (így németesen, hogy mindenki értse)!

Saját szerzeményeink közül ott az orosz sztyeppék ihlette "Troika", a csörgődob remekül helyettesíti a szán csilingelését, ahogy száguld a hóban, szinte hallom, ahogy "Dimitrij Lénáról mesél", de most Léna énekel, Dimitrij meg egyedül kóborol valahol a szibériai hómezőkön. Nem egy világmegváltó ötlet, de jól szól. Hangulatában helyettesítheti a "Home Again"-t és remek közönségénekeltető lehet belőle. Nem véletlenül kezdjük a lemezbemutató turnénkat Ukrajnában és Oroszországban! A címadó "Dancer And The Moon" is közönségnóta lehet, bár az "Under A Violet Moon"-t talán nem cseréljük le rá, de ki tudja? Még az is megtörténhet.

Két akusztikus gyöngyszemet elhelyeztem ezen az albumon is, csak már a címadással vagyok bajban. Milyen címet adhatnék a sok hasonló hangulatú dalnak? Volt már "Minstrel Hall", most van egy "Minstrels In The Hall", volt "Prince Waldecks Galliard", most egyszerűen csak "Galliard". De mit csináljak, ha ez a reneszánsz tánc neve, melynek stílusában íródott? Mégsem írhatom rá, hogy "Rumba Da Tök". A történet végére (és a lemez végére is) hagytam egy nagyon szomorú dalt, a végső búcsúmat Jon Lordtól. Magányosnak érzem magam nélküle. Talán ezért a "The Loner" stílusú elköszönés a zenésztárstól, szerzőtárstól, egykori baráttól. A dalhoz még egy igazi Lordos "kézzel-lábbal Hammond" szólót is komponáltam. Ez Jon specialitása volt, amit mindig is élveztem. Ilyenkor végre elfelejtette a klasszikus műveltségét és kézfejjel nyomkodta a billentyűket, olyan hangokat csikarva ki az orgonából, mint pl. a "Hush"-ban. Hiányozni fog.

Urak és Úrhölgyek! Ray-Bant fel, és élvezzék a muzsikát! Újra Blackmore's Night klasszikus született és hosszú idő után megint büszke lehetek rá, hogy a lemez sokkal inkább Blackmore, mint Night. Mert túl sokáig volt ez fordítva.

Jó szórakozást kíván:

Ritchie Blackmore (megbízásából CsiGabiGa)

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.masterplan-theband.com

Különös egybeesés, hogy a német power metal etalon, a Masterplan új albuma egy napon jelenik meg annak a Jornnak éppen esedékes lemezével, aki kétszer is megjárta Roland Grapow bandáját, s akit Mike DiMeo (Riot, Creation’s End) rövid szereplése után (MKII, 2007), most egy svéd idegenlégiós, Rick Altzi (At Vance, Sandalinas, Thunderstone) próbál helyettesíteni. Grapow csapatkapitány más változtatásokat is eszközölt a keretben: az új igazolások között van Jari Kainulainen bőgős (Stratovarius, Evergrey, Symfonia, Devil's Train) és Martin "Marthus" Skaroupka dobos (Cradle Of Filth). Ezzel végképp egyértelművé vált, hogy a Mesterterv teljes egészében Grapow agyában született, vagyis a formáció simán viselhetné akár a Grapow-projekt nevet – bár ez kétségkívül kevésbé hangzatos.

Kezdjük hát a cserejátékosokkal! Uli Kusch és Mike Terrana után nem lehet könnyű beülni a dobszerkó mögé, de Skaroupka tökéletes választás volt; a feladatot kiválóan megoldja és még az extrém metál területén szerzett tapasztalatokat is hasznosítani tudja. Érdekes dolog, hogy a Rage-ből pl. nekem hiányzik Terrana, de itt ennek az érzésnek nyoma sincs. Kainulainenről pedig elég annyit tudni, hogy eddig sem sz.rral gurigázott; olyan csapatokban bizonyított, mint pl. a Stratovarius és az Evergrey. Most pedig elérkeztünk a Masterplan ötödik albumának Achilles-sarkához: az előbb nem véletlen írtam, hogy Rick Altzi csak próbálja helyettesíteni Jorn Landét. Félreértés ne essék, egyáltalán nincs rossz hangja, de ráspolyos, kicsit egysíkú, színtelen orgánuma ide szerintem kevés, mint ahogy kevés volt annak idején a Thunderstone-ba is (itt). Meggyőződésem, hogy jobb megfejtés lett volna visszahívni Mike DiMeo-t (a MK II albumot egyébként is méltatlanul szapulják oly sokan), de ha már itt tartunk, akár levadászhatták volna Rock Altzi elődjét a Thunderstone-ból. Pasi Rantanen ugyanis – akiről mostanában semmit sem hallani – a power metal bizniszben az egyik abszolút kedvenc énekesem, mindjárt Jorn után.

Ami a zenét illeti, Grapow most sokkal összeszedettebbnek, átgondoltabbnak tűnik, mint a "Time To Be King" idején. Lehet, hogy a "Novum Initium" nem lett valódi új kezdet az együttes életében, de ez nem Grapow dalainak, hanem Altzi ide nem illő hangjának számlájára írható. Ez az album változatosabb, izgalmasabb, mint elődje, és ha Grapow annak idején ezzel az anyaggal csábította volna vissza Jornt, vagy egy Pasi Rantanen szintű dalnokot igazolt volna, most valószínűleg "A Masterplan visszatért! " főcímmel üdvözölné a rock sajtó. Mindazonáltal nincs szándékomban egyedül szegény Altzin elverni a port, a "Novum Initium" azért még mindig elmarad az első két album színvonalától. Persze minden viszonylagos; objektíve, előtörténet nélkül értékelve a megjelenést, kategóriájának egy kimondottan erős példánya. Nincs rajta egyetlen dal sem, amit kényszerűen elugratnék; beleértve a limitált kiadás két bónusz nótáját is (1492, Fear The Silence).

A Masterplan (pontosabban Grapow és Kusch) annak idején a Helloweenből váltak ki és ma sem pontosan értem, hogy miért. Főleg azok után, hogy mindkét együttes szinte egy az egyben ugyanazt a stílust képviseli, a Helloween idei lemeze (Straight Out Of Hell) még talán progresszívebbre is sikerült. Biztos lesz olyan, aki nem ért velem egyet, de úgy látom, hogy most mindkét bandának ugyanaz a problémája: választhattak volna jobban énekest.

Tartuffe

Kiadó:
Tradecraft, Universal

Honlap:
www.megadeth.com

Szent szar, mi ez már megint? – horkantam fel úgy a címadó (második) szám felénél-harmadánál. Csak sikerült a buggyos-gatyás zenekarok környékéről importált Johnny K producernek gallyra vágnia ezt a metal legendát? Ami a "Th1t3en"-en még csak fenyegető árnyként borult ránk, az mostanra nyomasztó valósággá vált? És ha már itt tartunk, Mustaine még mindig hisz abban – hiába is állítja az ellenkezőjét -, hogy 2013-ban ezzel az énekhanggal kasszát robbanthat? De most tényleg, ez a faszi sosem adja fel? A letolni a Metallicát életcél elég kemény fixáció nála, akárhogy is nézzük...

Mással ugyanis nem tudom magyarázni, hogy az előző albumon megkezdett elpuncisodás miért folytatódik. A Broderickkel és Ellefsonnal megerősödött felállás klasszikusokhoz méltó produkciókra lenne hivatott, nem is indultak rosszul az "Endgame"-mel, azóta mégsem a komplexitás, elmélyülés irányába lépegetnek, hanem a dallamosság és a kompaktság (könnyedebb befogadhatóság) felé. A "The Blackest Crow" country rockja például éppen csak annyival keményebb egy Bon Jovi számnál, hogy billentyűs helyett mégiscsak egy másodgitáros gályázik itt, így a hangzást még Cameron Webb sztárhangmérnök sem tudja teljesen elpuhítani, bármennyire is igyekszik. A következő "Forget to Remember" pedig egy elcseszett Alice Cooper szám is lehetne '86 tájékáról. Miféle thrash metal ez, kérdezem én ilyenkor?!

Szóval a "Rust In Piece" kettő most sem született meg. Akik ezúttal is arra vártak, csak legyintenek – én a Megadeth-től nem ezt várom, mondhatják (joggal). Egy másik lehetséges reakció, hogy "nem is olyan rossz ez, élőben pedig még mindig lecsavarják a fejünket". Végül is nem kötelező az összes lemezüket szeretni, el kell fogadni, hogy változnak ők is, attól még ez a banda az, ami. A koncertjeiket pedig ki nem hagynám, ha a közelben járnak. Megmondom frankón, én a második hallgatásra már az utóbbit gondoltam. Harmadikra pedig ezt: ha eltekintek az elvárásoktól, akkor ez egy erős és változatos anyag. Tele tökös riffel és ragadós dallammal. Itt-ott a múltat is megidézik néhány komplexebb téma erejéig, és még Dave énekstílusát is sikerült hallgatóbarátra csiszolni a stúdióban. Ha ugyanezt egy tök ismeretlen skandináv csapat vezeti elő, új reménységet kiáltanék és simán dobnám fel a cuccost az év végi listámra.

Úgyhogy pontosan ezt fogom tenni most is.

Kotta