A '80-as évek shredder generációjának egyes jeleseiben még mindig van alkotó erő (pl. Vai), míg néhányan egy helyben topognak (szerintem MacAlpine és valamilyen szinten Satriani is...), és olyan is van, aki már régóta önmaga foglya lett (Spellbound, ugye…)
Paul Gilbert pedig egyenesen, mint a jó bor (bár én azt nem tudom, hogy milyen, Kotta meg de..), évről évre jobb és jobb lesz. Bár a gitár-shredding természetes lelőhelye és közege a heavy metal, egyáltalán nem tett rosszat sem Vinnie Moore-nak, sem Paulnak, hogy mostanában inkább a blues alapú hard rock műfajban alkotnak (maradandót). Vinnie korántsem öreguras az UFO-ban, sőt gitárjátéka itt valósággal újjászületett (link).
Paul pedig szerintem élete legjobb teljesítményét nyújtotta a tavalyi "Vibrato" lemezen. Gitárhangzás, dalok, gitárjáték, minden csillagos ötös, így nem nagyon volt kérdés, hogy a turné magyar állomásán ott kell lenni a fedélzeten, illetve pontosabban a hajó gyomrában. Nem volt előzenekar, aminek személyesen nagyon örültem, mert egyrészről kb. 97%, hogy bárki is az, unni fogom (ez van...), másrészről a tavaszi télben (ami az idén nem akármilyen vizet árasztott..) hamarabb hazaértünk.
Általában nem nagyon lehet észrevenni, ha egy profi zenekar/előadó (bocs, de én csak ilyesmire járok...) kötelességből letudja a bulit, és igazából az adott napon nem élvezi igazán a showt, ugyanis többek között éppen ezért profi, de állítom, hogy Paul és a teljes csapat az első perctől kezdve az utolsóig felszabadultan, örömmel és élvezettel játszott. Ezt így nem lehet megjátszani. Ehhez mérten tökéletes koncertet adtak, mintegy 2 óra 20 percben. Könnyű persze Pálnak úgy felszabadulni, hogy gyakorlatilag mindent mosolyogva és játékosan-könnyedén tud, ami csak elképzelhető a blues-rock- metal szóló- és ritmusgitározásban, de hát mindezt nem készen vette, megdolgozott érte becsülettel. Ilyen brutálisan gyors és pontos ritmizálást egy-egy húron még soha nem láttam/hallottam. Egy programozott japán high-tech robot mérnökeitől is közel csúcsteljesítmény lett volna a szoftver elkészítése. Japán robot persze nem kellett ide, itt volt helyette Emi Gilbert oldalbordaként, aki ugyan nem robot, viszont japán és kiválóan billentyűzik, de ezen azért nem lepődtünk meg egy kicsit sem. Thomas Lang dobosról pedig csak annyit, hogy a folytatásos "Ki lesz Portnoy utódja a Dream Theaterben?" filmecskében is szerepelt, de vesztére kicsit szétütötte a "statikus" Portnoy témákat... Nem hurka, na!
Személyesen nem nagyon értem, hogy a jobbára fülbemászó, így könnyen emészthető, de végtelenül zenei saját szerzemények miért lettek alárendelve a nem kisszámú feldolgozásnak, hiszen egy, a saját hangjára írt "Wash My Car" is jobb megfejtés, mint a sok hanggal transzponált "Man On The Silver Mountain", de bánja kánya! A koncert feeling vitt mindent, ott a helyszínen nem volt ez gond, mint ahogy a Zeppelin és a Gary Moore, AC/DC klasszikusok sem űztek ki bennünket a Duna partra ezzel a nem hétköznapi gitárjátékkal.
Paul Gilbertet elnöknek, ja és külön köszönet Kottának a koncert-bemelegítő szívélyes vendéglátásért!
Egy ilyen szombat esti kiruccanás azért meglepő egy heavy-thrash-prog-glam metalostól (a legalja, nem igaz?), ha jól sejtem. Bár ismerve az Amaranthe iránti ferde vonzalmamat, talán már semmi sem lep meg benneteket. Szóval amolyan névnapi ajándékként vittem el a kisebbik lányomat erre a koncertre, gondolván, hogy végre itt egy zenekar, amit én is szeretek és amin keresztül megmutathatom neki, milyen is az igényes popzene. Hátha felnyitom kicsit a szemét (ha már a rockzenét nem tudom megszerettetni vele), mert azoknak a borzalmaknak, amiket manapság a fiatalok hallgatnak, sok köze a minőséghez nincsen. És azért csak amolyan, mert kapott természetesen "rendes" ajándékot is, aminek ő örült és nem apu.
Nemrég puffogtam egy kommentben, hogy "az én időmben" még olyan előadók is felkerültek a slágerlistákra, mint mondjuk Sting, a Mezzoforte, vagy a Men At Work. Nem is kapott volna Adele akkoriban 30 Grammyt és Oscart, mert sikerült neki összekalapálnia egy hallgatható poplemezt – az, hogy a szórakoztatás magas színvonallal párosult, ezelőtt 20 évvel még nem számított unikumnak. Ezt a felsorolást egész nyugodtan folytathatom a Vaya Con Diossal, hiszen a jazzt, cigány- és latin zenét, francia sanzonokat, bluest és popot zseniálisan ötvöző csapat ennek az axiómának az egyik legszebb megtestesítője. Hihetetlenül igényes és egyben könnyen befogadható is a muzsikájuk, igazi világzenéről van szó, pedig ez a fogalom talán még nem is létezett akkoriban. Bizonyára nem véletlen, hogy egy ilyen fúzió éppen a multi-kulturális, soknyelvű, sok nemzetiségű Belgiumból indult hódító útjára.
Az élő felállásból kiderült azért gyorsan, hogy a slágerlisták és a pop, mint kategória inkább csak amolyan szerencsés véletlenek a banda életében, ők sokkal inkább tartják magukat (ma már mindenképpen) egy smooth-jazz zenekarnak, valószínűleg. Nagybőgő, seprűvel simogató jazz-dobos, trombita, zongora és hegedű. Na meg színes-bőrű vokálosok és akusztikus gitár (nagy ritkán azért előkerült a Fender is). A zenészek természetesen mindannyian vérprofik, az előadás visszafogottan is virtuóz. Kiszámított, felépített minden egyes hang és mozdulat, még az "improvizációk" is. Elmúltam 60 éves, mondja Dani Klein - akinek ugyan nincs hatalmas hangterjedelme (főleg manapság), de az egyik legszexibb hang birtokosa még most is -, már megengedhetem magamnak, hogy leüljek. Ja, ha nem említettem volna, ez a csapat búcsúkoncert-körútja, már ha ilyesminek mostanság hinni lehet (esetükben én elhiszem).
Ennek szellemében folyt a kultúr-est, komótosan, kimérten, picit talán túl komolyan is. Rocker szemmel voltak más furcsaságok is aznap este az arénában: az ülősre átalakított dühöngő (ilyen muzsikát ülve, könyörgöm...), a kivetítők vicces mérete (gazdagéknál kétszer ekkora a plazma a nappaliban, esküszöm), a hangerő pedig itthon is nagyobb tévézés közben – talán máshol kisebb helyeken léptek fel, arra volt belőve a cucc? A világítás viszont nagyon profin működött és a ráadásban azért – némi noszogatásnak engedve – felpattant a helyéről a nézősereg is. Naná, a "Nah Neh Nah"-ra azért még náluk is elvárás feladni az intellektuelhez méltó odafigyelést a "művészi" produkcióra és megengedett átcsapni önfeledt bulizásba. Apróságoknak pedig mi sem hagytuk elrontani a kedvünket, összességében nagyon is élveztük a tegnap esti produkciót. És bár kétlem, hogy Hanna lányomat sikerült átszoktatnom Demi Lovatóról Vaya Con Diosra, azért megtettünk egy komoly lépest a felvilágosítása érdekében.
Előre kurvák, gengszterek! Ja, nem, az egy másik műfaj. De akkor is – előre törvényen kívüli lókötők és főkötők: Dánia metal n' rollerei (tudjátok, az ő elődjükről énekelt Kovács Kati a rock n' rolleres slágerében…) a gengszterek után ismét megmártóznak a bűn mocskában, olyan jeles személyiségeket megidézve, mint a valamikori gentleman rabló, Black Bart, aki saját maga által írt költeményekkel ajándékozta meg kirablottait – az utókor persze nem jegyezte fel, mi volt a nagyobb bűntett, a költemények írása, és rátukmálása az áldozatokra, vagy maga a rablás, illetve Doc Holliday akiről szerintem már mindenki hallott. Az alkohollal és a tüdőbajjal is megküzdő pisztolyhős köztudottan híresen hiú ember lévén, most minden bizonnyal örülne, ha hallaná, hogy dalt írnak róla… A Volbeat azonban a megidézettekhez hasonlóan mindig is csupa úriemberből állt, így aztán a meg nem értett művészemberek mellett nem feledkeztek meg az olyan meg nem ér(t)ett művészhölgyekről sem, mint Lola Montez, a póktáncáról híres "e-re-torikus" táncművész, vagy az anyja ápolásáért postakocsi rablásnak nekifogó Pearl Heart. A szerzeményekben megidézett számtalan egyéb, a vadnyugati történetekből, vagy az olasz westernekből ismert pisztoly- és szájhős mellett azonban az igazán nagy durranást – pisztoly nélkül - a lemezre meghívott vendégek jelentik, köztük is egy valódi rosszfiú, King Diamond, aki megfelelő mértékben formálta át a közreműködésével elkészült Volbeat számot. Hogy hogyan? Hát halálian, hehehehe.
No, de lássuk, hozott- e bármi változást a gitáros csere? Nem tudom, hogy valóban ez volt az oka, de a Volbeat történetében még sosem született olyan riffcentrikus, és a hagyományosabb powerrel ennyire kokettáló album, mint jelen recenzió tárgya. A "Dead But Rising" akkora groove-os ütemmel kezd, hogy rögtön az Anthraxt kezdem keresni az ágy alatt – vajon miért is? –, a "Black Bart" az "Ace Of Spades" Motörhead klasszikus riffjét elcsórva alkot egy amolyan „Motorbeat” hibridet – egyébként káprázatosan ötvözve a két csapat eltérő világát, a "Doc Holliday" a bendzsós megtévesztés után Metallicát játszik és hát a már említett Diamond közreműködéssel készült "Room 24" szentségtelen módon tágítja doomba a táncikálós metal n' rollt.
A fiúk persze nem feledkeztek meg az eddigi irányvonalról sem, ugyanúgy megkapjuk a Johnny Cash-féle bad rockot – "The Lonesome Rider" –, mint a Roy Orbison hatású metálba oltott hagyományos Volbeat slágert, a "Lola Montez"-t, vagy a szövegi környezethez autentikus, szájharmonikás western-félballadát, a "The Sinner Is You" képében.
A Volbeat rablós zenei képeskönyve ezúttal tényleg bekategorizálhatatlan produktumot eredményezett, őrületbe kergetve a sematizálni olyannyira szerető kritikusokat, és hát mi ez, ha nem törvénytelenség? Megsúgom: ötletes és sziporkázó szórakoztatás. Aki pedig nem ért velem egyet, az készüljön a pisztolypárbajra, de vigyázat, rólunk nem biztos, hogy dal fog születni!
Sajnos már 2 éve nincs közöttünk. De a Gary Moore Fan Club-nak hála, évente egy napra újjászületik. Hogy stílusos legyek, a 61-es sorszámú támogatói jegyet kértem Csillag Zolitól, ezzel róva le a magam részéről tiszteletemet a Mester iránt.
Az A38 hajó szépen megtelt a koncertkezdésre. Ez üdítő volt a tavalyi szellős PeCsa-buli után. Persze a hely itt jóval kisebb, de úgy éreztem, az érdeklődés jóval nagyobb volt, mint tavaly. Az est házigazdája a Vámos Zsolt-Kiss Zoltán fémjelezte Run For Power volt. Persze egy igazi szupergroup a csapat, ha azt vesszük, hogy a Hard gitárosa és a ZBB énekese mellett Mezőfi József, az Akela basszusgitárosa, Szebényi Dániel, az Avatar billentyűse és Szentmihályi Gábor, az Első Emelet, a Rapülők, vagy a Cabaret ex-dobosa közreműködött a dalok interpretálásában. Azért kell mégis kiemelnem e két embert, mert egyrészt Gary Moore gitáros-énekest elsősorban ők ketten helyettesítették a színpadon, másrészt ők ketten már a tavalyi emlékbulin is ott voltak, s Gary hard rock munkásságát jobban kedvelő szerény személyemnek már akkor is ők jelentették a koncert csúcspontját. Kár, hogy csak néhány dal erejéig léptek akkor a deszkákra. Most viszont ők voltak az est házigazdái és főszereplői.
Ahogy később Vámos Zsolt felemlegette a 2010-es eperjesi kirándulást, ahol utolsó turnéján láthattuk Gary-t, nekem is az a koncert jutott eszembe, amikor az "Over The Hills And Far Awa"y dobképletével elkezdődött, majd a "Thunder Rising"-gal folytatódott a műsor. Vámos Zsolt kezei cikáztak, mint a villám. Nem tudott hibázni! Látszott, hogy nagyon készült erre a fellépésre. De könyörgöm! Ha szabad egy apró kritikát: ha egy gitáros emlékéről szól a koncert, akkor a gitáros-közreműködő nem vonulhat háttérbe, nem játszhatja végig közömbösen a bulit, mintha egy Bon Bon koncerten haknizna. Úgy éreztem, ha tehetné, leülne hátul egy sarokban, mint Robert Fripp a G3 koncerten, hogy a maga zseniális módján, de a rivaldafényt kerülve eljátssza, amit el kell játszani. Sokat cikiztem már Emppu Vuorinent, aki a legegyszerűbb riffeket is képes széles terpeszben elnyomni, de Zsolt a másik véglet. Jó lenne, ha valahol a kettő között megtalálná az arany középutat, és kicsit merészebb lenne a fellépéseken.
Pár nótával később (Reach For The Sky, After The War, Empty Rooms, és a zenekar kvázi névadó nótája, a Run For Cover) Zsolt bekonferálta Henrik Freischladert, és megismétlődött a tavalyi csoda. "Still Got The Blues". Akkor Kiss Zoli lépett Henrik vendégeként a deszkákra, most Henrik volt a Run For Power vendége pár nótára. De az összhatás ugyanolyan fenomenális volt. És Henriket elnézve egészen más képet láttam: fintorgott, görcsölt, szenvedett - a jó értelemben. Átélte a zenét! Ezt hiányoltam Vámos Zsoltban.
Egy instrumentális meglepetés nótát követően ("Cut It Out" az "Old, New, Ballads, Blues" albumról), "semmi cicó, slukker van nálam" alapon könyörtelenül belevágott a "Still Got The Blues" úgynevezett ikertestvérébe, a "Parisienne Walkways"-be. Nekem ez az összehasonlítás valahogy mindig is sántított. Bár kétségtelen a sok hasonlóság a két dal hangulatában és a gitár dallamvezetésében, véleményem szerint utóbbi egy zseniális instrumentális nóta, amit csak megzavar az a néhány sor kidolgozatlan ének. A "Still Got The Blues" viszont egy fantasztikusan megkomponált dal, melyben az ének és a gitár egyaránt meghatározó szerepet játszik. Nem véletlen, hogy míg egyikben Kiss Zolinak kellett kapaszkodnia a mikrofonállványba, addig a másikat két szóló között "eldünnyögte" Henrik is. Ám amit összegitározott közben! A gitárhúrok olyan érzelmi húrokat rezonáltattak, hogy szinte vibrált a levegő az egész teremben. Saccoltam, hogy a "Walking By Myself"-et fogja ezek után elnyomni, de nem. Egy "Oh Pretty Woman"-t kaptunk, ugyanolyan átéléssel és Henrik énekével.
Következő vendégként Cliff Moore-t, Gary öccsét köszönthettük, aki első pillantásra olyannak tűnt, mint Árpád vezér, aki Imre testvér sikereinek farvizén próbál beevezni a halhatatlanság óceánjába. Persze a valóságban nem ez a helyzet. Cliff is tehetséges gitáros, bizonyította jó néhány lemezével, persze közel sem akkora csoda, mint Gary, de nem is próbál a testvére sikereiből megélni. Azt viszont a koncertfelépítés legnagyobb hibájának tartottam, hogy közvetlenül Henrik után lépett fel, ami igen nagy kontrasztot eredményezett.
Az újabb "meglepetés-dallal" ebben a blokkban találkoztam, a "Murder In The Skies"-ra a '83-as "Victim Of The Future" albumról magam sem számítottam. Ha adhatnék tippeket (bár semmi szükségük rá a fiúknak), a GM sztenderdek mellett szívesen láttam volna olyan különlegességeket a műsorban, mint pl. az 1981-ben eredetileg Greg Lake-nek írt, de a saját lemezén is szereplő (vagyis egy évben kétszer is kiadott) "Nuclear Attack", vagy a Don Airey híres K2-lemezén szereplő instrumentális "Song For Al", mely legalább annyira ikre a "The Loner"-nek, mint a "Still Got The Blues" a "Parisienne Walkways"-nek. A "Military Man" már újra a "szinte biztos” koncertprogram része volt, s Cliff-nek is jutott benne egy remek szóló.
Az ezután sorra kerülő "akusztikus blokk" elnevezés sántított egy kicsit, lévén, hogy az akusztikus gitárral éneklő Harrisen Larner-Main-t (Gary barátjának és egyben testőrének fiát) a Thin Lizzy klasszikus "Still In Love With You" előadása közben Zsolt és Cliff elektromos gitáron kísérte, még ha ki is kapcsolták a torzítókat. Ez a dal is meglepetés volt, annyira, hogy sokan kakukktojásként élhették meg, hiszen nem a Thin Lizzy Gary közreműködésével készült híres "Black Rose" albumáról való, hanem jóval korábbról, a '74-es "Night Life" lemezről, ám Gary ebben az egy nótában már akkor közreműködött, igaz, csak vendégként. Sőt, egy nyilatkozatában azt is elárulta, hogy a dalt eredetileg ő szerezte, de a lemezre már Lynott neve alatt került. A "Johnny Boy" már mindenkinek ismerős volt, és itt Szebényi Dani, a "meg sem született" is bekapcsolódott Korgjával a kíséretbe. Ő még nem is élt, amikor Gary ezeket a dalokat megírta, de szívvel-lélekkel belevetette magát a dalok újjáélesztésébe. A blokkot záró "Moving On"-ban pedig már teljes harci díszben pompázott újra a Run For Power zenekar, s Harrisen akusztikus gitárja már szinte csak látványelem maradt. A fiatal fiúnak egyébként különleges hangja van, érdekes volt ilyen, szinte "ír népdalos" előadásban hallani e klasszikusokat.
Vámos Zsolt keze ismét csodákat művelt, ahogy tavaly is. A Max Middleton szerzeményben (melyet eredetileg Cozy Powell szólóalbumára, az "Over The Top"-ra írt), a "The Loner"-ben úgy sírt a gitár, ahogy azt csak Gary tudta korábban megríkatni. Majd visszatért Kiss Zoli, és újabb hard rock-csodák szólaltak meg: az Easybeats feldolgozás: a "Friday On My Mind", az "Out In The Fields", és végül a '87-es címadó nóta, a "Wild Frontier".
A "Wild Frontier" után elbúcsúztak a fiúk, de rövid unszolásra visszatértek még egy örömzenélésre. Most jött el a "Walking By Myself" ideje. Minden zenész a színpadon, a nézőtéren minden kéz a magasban (és állíthatom, hogy nyugdíjastól általános iskolásig minden korosztály képviseltette magát) és teli torokból üvöltöttük Kiss Zolival, hogy: "You Know I Love You, You Know It's True...". Igen. Az az igazság, hogy szeretjük ezeket a dalokat. s szeretünk téged, Gary, még holtod után is. És köszönjük a fő szervező Csillag Zolinak és az összes közreműködőnek, hogy tovább élhetnek ezek a dalok, nemcsak a lejátszókban, hanem igazi környezetükben, a koncerttermekben is.
Akik nem voltak ott, részben azok is átélhetik ezt valamikor, hiszen az A38 kamerái rögzítették a koncertet és ha igaz, a Man Doki koncerthez hasonlóan 2 x 50 percben leadják a közeljövőben valamelyik csatornán.
Nos, akik azt hiszik, hogy az Amaranthe találta fel a kanálban a mélyedést, vagyis az elektronikus ütemekre rábolondított disco-metált, annak ajánlom a Mex nevű magyar csapat 1993-ban kiadott, Őrülj+ című albumát, melynek borítóján a stílus megjelöléseként ott virított a "Metal Machine Music" felirat. Ez persze azoknak nem lehet újdonság, akik szerint a Föld csakrája is Magyarország alatt található, és Thomas Alva Edison tulajdonképpen magyar volt, akit még Ede Tamásként a folyamatos álomkór miatt küldtek ki Amerikába, ahol aztán olyan sikeresen gyógyították ki a folytonos aluszékonyságból, hogy hálából még a nevét is angolra fordíttatta le (Ede's son, ami aztán a kiejtésből adódóan az ismert írott alakká módosult).
A táncolható ütemek és a metál egyesítését azonban végül is a Die Krupps nevezetű, az elektronikus színtérről bezupált csapat vitte át a mainstreambe, olyan sikerrel, hogy ma már rajtam és James Hetfielden kívül talán nem is emlékszik rájuk senki. (A csapat elektronizált Metallica átiratait a hektikus frontember egy rakás szarnak minősítette, így született az a mondás, hogy szarból nem lehet várat építeni. )
De térjünk rá aktuális kedvencemre, az ízlésítészek szerint is konkrétan szörnyszülött Lordi nevű csapat új lemezének "metal machine music" stílusban fogant kislemezes nótájára. Nos, ha úgy nézem, az Eurovíziós dalfesztivált megnyerő csapat lehet, hogy nem a művészet csúcsa, és a zenéjük sem az az az előremutató, értéket hordozó idea, melyről az elsőbálozó lányok vágyakoznak, az azonban vitathatatlan, hogy olyan dallamokat képesek írni, melyek zombinyelvként ragadnak az ember fülébe. Bizonyítéknak itt van a "The Riff" nevű szerzemény, amit tulajdonképpen bármelyik mai discoban eljátszhatnának, már ha lenne igény a mai tánczenében a dallamokra, a hozzárittyentett video pedig azokat a zombifanatikusokat is elégedett fejlövésre késztetheti, akik szerint Romero, a zombifilmek szülőatyja is csak lopta az ötletet. Hogy kiktől? Hát az afro-karib vudu varázslóktól. Persze akik a Kissen és Alice Cooperen nőttek fel, most fitymálóan inthetnek, de kérem szépen, hallottak-e az említett csapatoktól ilyen technós ütembe ágyazott slágert valaha is? No, ugye nem. Így aztán megnyugtatva őket, ne szégyelljék, ha tetszik a dal, mert jól tudjuk, a szarból is lehet trágya, ami ugyebár hasznos dolog. Csak ne lenne olyan bűze…
Nem titok, hogy kedvelem az olasz zenéket. Majd' három évig éltem Rómában, de rádióban egyetlen egyszer sem hallottam technót vagy hasonló prüntyögő elektronikus bizbaszt. Maximum respekt! Többek között ez is oka lehet annak, hogy jó dallamérzékkel megáldott muzsikusok vannak arrafelé, akik becsülik a hangszeres műveltséget. Nálam Európa zenei térképe nagyjából úgy néz ki, hogy van Skandinávia, van Itália, és köztük egy nagy szürke terület, ahol csak kisebb szigetekben nő a fű...
Az Odd Dimension bemutatkozó lemezéről már írtam korábban (itt). Akkori benyomásom szerint az OD-vel egy újabb tehetséges talján Dream Theater kópiát köszönthetünk a ringben. A Gianmaria Saddi gitáros és Gigi Andreone bőgős köré szervezett csapat nagyon komoly energiákat fektetett abba, hogy a második anyag ütősebb, érettebb, önállóbb legyen. A "The Last Embrace To Humanity" igazán nagyszabású folytatás, melyet egy egységes koncepció köré építettek föl. A történet fő mondanivalója, hogy a technikai fejlődéssel az emberiség megállíthatatlanul elindult a teljes elidegenedés útján. Egy progresszív zenekartól nem túl haladó gondolat, igaz? De hát ez a műfaj már egy ideje inkább a "klasszikus", mint az "előremutató" kategóriába tartozik...
Az első album kapcsán megjegyeztem, hogy nem vagyok elájulva Saddi gitárjátékától, de ezt a korongot hallgatva azt kell mondjam, nem pontosan értem milyen kifogásaim lehettek. Mindazonáltal számomra továbbra is a ritmusszekció az Odd Dimension főszereplője. Federico Pennazzato ritmusai érdekesek, agyafúrtak; olyan dobos ő, akit - ha lenne - nagyon szívesen látnék a saját bandámban. Manuel Condiotto hangjával továbbra is barátkoznom kell, nem vagyok nagy rajongója ennek a sárkányos-kardozós epikus metálba illő orgánumnak. Kézenfekvőek a Rhapsody of Fire és Vision Divine párhuzamok, meg sem lepődök, hogy az "It's So Late" című dalba meghívták Michele Luppit egy kis vendégszereplésre.
Ha már Luppinál tartunk, engem ez a lemez leginkább az ucsó Secret Sphere anyagra emlékeztet. Ezúttal inkább egy aprólékosan kidolgozott power lemezről beszélhetünk, halvány, óvatosan adagolt progresszivitással és több balladával. Szinte már nem is európai hangulata van; az Odd Dimensiont hallgatva az ember azt hinné, hogy egy tipikus európai power metal csecset szopott brazil hordával van dolga. Arrafelé annyi ilyen zene van, mint három napos nyári dögben a csonti.
A mondandóm lényege, hogy az OD-nek sikerült előrelépnie, fejlődnie. Bebizonyították, hogy helyük van ezen a színtéren, nem véletlen karolta őket föl a Scarlet Records. Garael kolléga általában nem lelkesedik a progos cuccokért, de ez a Fabio Leone (Rhapsody of Fire, Vision Divine, Labyrinth, Kamelot, stb.) féle hang talán fölkelti az érdeklődését, s talán nem lesz egyedül azok közül, akik a szimfonikus power felől érkezve olykor idegenkednek a progresszív zenei hajlamoktól.
Nem tudom, kereskedelmileg mennyire lehet sikeres egy feldolgozás album után egy ön-feldolgozás albumot kiadni – kis szarkazmussal: hát a második eljövetellel –, de ha Isten velünk, ki ellenünk? – és hát minden heavy metálosok első számú keresztény bandája nem hiába énekelte lemezbe annak idején a törvénnyel szembeni attitűdöt, most is tesznek rá, legfeljebb ezeket a törvényeket nem kőtáblába, hanem a piac tulajdonságait magukba foglaló közgazdasági tankönyvekbe vésték. De bízzunk, illetve higgyünk abban, hogy jól van ez így, és az új anyagra nyálukat csorgatva váró ős-fanok helyett talán egy-két generációval fiatalabb katonákat akartak a Sweet fivérek a csíkos hadseregbe toborozni - és ezt ma már nem lehet ósdi sípokkal, dobokkal és hegedűkkel megtenni, a regrutálás megkívánja a rozsdás fegyverek újrafényezését is.
Itt van hát a klasszikus albumokról származó újra felvett dalcsokor, kár, hogy két lemez is kikerült a szórásból: az "In God We Trust"-ot még csak-csak értem, mert a 2005-ben kiadott "Reborn" albumon már feldolgozták a lemez címadóját, de a keményvonalas hitfelfogástól elszakadó "Against The Law" azért tartalmazott olyan slágereket, melyeket szívesen meghallgattam volna újratöltve is. Lehet, persze, hogy ideológiai okok miatt vált annyira törvénytisztelővé a csapat, hogy ma már nem tudnak azonosulni a valamikori kilengéssel, de ezen az oldalon nem nekem van jogom és megfelelő képzettségem ilyesfajta okfejtésekbe bocsátkozni: jó katonaként legfeljebb a morálért lehetek felelős, a mennyei csapatok céljainak elfogadtatását és magyarázatát rábízom a felkészült tábori lelkészekre…
Hallgatva a dalokat, leszögezhető, hogy nem véletlenül lett Európában is annyira népszerű a csapat, talán nincs is más, aki ennyire élvezetesen és magával ragadóan tudta ötvözni az amerikai aréna bombasztikusságot a szikárabb, ikergitáros angolszász vonulattal, úgy, hogy a gospelből átvett slágeres-kórusos eksztatikusság természetes módon vált a két említett stílus mellett a zene meghatározó jellemzőjévé. A dallamok szövegek nélkül is képesek az együvé tartozás ősi érzetét kiváltani, nem véletlen a számomra eleinte meghökkentő militáris felhang sem, amit valahogy sosem tudtam összeegyeztetni a keresztényi jámborsággal, de biztos vagyok, hogy a csataindulókon kívül az egyházi dalok tudják leginkább összekovácsolni az embereket – ez persze csak szerény szubjektív vélemény, lehetséges, hogy Beethoven az örömóda megírása után másként fogalmazott volna.
A lemez központi kérdése a megszólaláson kívül persze az volt, hogy Michael Sweet képes lesz-e a negyedszázaddal ezelőtti teljesítményre, de nem hiszem, hogy túl nagy meglepetést okozok, ha örömmel jelentem: teljes mértékben! Sweet hangja Kiskéhez hasonlóan érett meg, és a középtartományban jóval melegebb tónussal képes a fiatalkori pengeéles felhangokat kellemessé tompítani amellett, hogy mennek még a repesztő magasak is. A zenére visszatérve azért annyit még hozzátennék, hogy a pop beszivárgása a heavy metálba bizonyosan nem az ördög műve – még ha az ortodox fanok szerint másé nem lehet –, mivel a Stryper is bőven használt olyan melódiákat, melyekről a gitár sem tudta elűzni a blaszfémikus pop-jelleget, halld a "Reach Out" vagy a "Calling You" schlager-tömjénjét.
A két új szerzemény az előző feldolgozás albumon elcsöppentett új nótához hasonlóan élteti tovább a reményt, hogy a következő album ismét a régi fényében tündökölteti a csapatot, még akkor is, ha a "Bleeding From Inside Out" olyan riff-lopással indít, amit egy keresztény zenekar esetében hívjunk inkább tisztelgésnek, bár az ihlető banda szellemisége inkább Júdás papjait idézi, mintsem a hit katonáiét.
Kinek is ajánlhatom az albumot? Tulajdonképpen mindenkinek, aki kedveli a klasszikus heavy metalon és a nyolcvanas évek amerikai hard rockján alapuló zenét, és szeret olyan templomba belépni, aminek nevét galád módon csente el egy Metal Church nevezetű csapat. Pedig nem is hordtak csíkos nadrágot.
Micky Moody egy igazi kígyóbűvölő. A kígyók Ahab kapitányaként megküzdött a maga nagy fehér kígyójával, Moby Dick-kel (ja nem, az egy másik történet), akarom mondani, Whitesnake-kel, hogy fél(ezer) pengetőjét és fele legénységét vesztve vonuljon vissza barátjával, Bernie Marsdennel egy kis közös kígyóbűvölésre. (Rossz, aki rosszra gondol. Ők viszont brosszak.) Szóval a két "kígyós pasas", a Snake Bros, eztán is többször próbálkozott régi nagy dicsőségük, a nagy kígyó felállításával, de hiába nyomultak Jorn Lande-val The Snakes néven, hiába küzdöttek Stefan Berggren-nel Company Of Snakes zászló alatt, hiába erőltették az M3-at a régi fehérkígyós legénység harmadik M betűs tagjával (Neil Murray), pedig ott még egy negyedik M (Tony Martin) is besegített. Igaz, hogy ő inkább az ellentétes pólust képviselte, hiszen a fekete szombati szeánszok híve volt, nem a fehér kígyós szerelemvadászaté, de legalább jin-jang módjára kiegészítették egymást.
A sok sikertelen próbálkozást megelégelve Bernie Marsden 30 év közös munka után távozott, és Micky Moody most a szólólemezével nemrég kellemes meglepetést szerző Heartland énekes, Chris Ousey segítségével próbálja meg újra megbűvölni azt a fránya kígyót. A sokat próbált és sokfelé járt harcostárs Neil Murray persze most is ott van az oldalán, és a szomszédos csónakokból is átültek páran, így Laurie Wisefield a Wishbone Ash-ből, Adam Wakeman az Ozzy Művektől és Harry James a Magnum-ból.
Nos, a nagy Marsden/Moody párosban is Marsden volt az agy (a jobb dalszerző) és Moody a kéz (a zseniálisabb gitáros), ezért azon sem csodálkoztam, hogy a kígyóbűvölő muzsikák nagy részét most is a másik penge(tő), Laurie Wisefield szállította, ellenben Moody egyéni, slide-os játéka a meghatározó ebben a produkcióban. A kis Wakeman tökéletesen asszisztálja végig a lemezt, Hammondja nagyon ott van, ahol kell, de ennyi. Komolyabb szerepet nem kapott.
A nyitó "Angyalom" nem rossz nóta, csak egy kicsit Eric Martinos az ének, ami azért nem pontosan a Whitesnake irányába mutat. Az meg, hogy miért pont az "Accident Prone"-ból csináltak promo videót, csak a Frontiers fejesei tudhatják. (Így lett belőle Promo Accident.)
A lemez a negyedik nótától kezd "beindulni". A "Falling Leaves" ballada inkább olyan, mintha Chris Ousey korongjáról "esett volna le", nem hasonlít a nagy Kígyó-klasszikusokhoz, de roppant jól sikerült. A legjobb gitártémát az "Egy kis rock & roll" hozza, a végén meg már egészen Zeppelin-be hajlik, de a "Turn Of The Screw" (szerintem a lemez csúcspontja) és az azt követő "Here I Go Again"-lüktetésű "Smoking Gun" az a muzsika, amit egy Whitesnake albumon is el tudnék képzelni. A "Stand Up" a Bon Jovis billentyűjátékával és idegenes (azaz Foreigner-es) gitár riffjeivel már újra AORizálja ezt a blues alapú muzsikát. Nem beszélve a "Guilty As Charged"-nak elnevezett szigonyról, amelynek hegye nem a Whitesnake, hanem a Dirty White Boy felé mutat. A "Nothing To Lose" megint nem talált, a szárazföld, pontosabban Texas felé vette az irányt (szóval nagyon eltévedt), ezért is lett a dal annyira ZZ Top-os.
Chris Ousey AOR énekes. Ezt tudomásul kell venni. Próbál ő Paul Rodgers lenni, de inkább csak egy berekedt Eric Martinra futja az erőlködéséből. Egy szó mint száz, ezzel a csónakkal megint ellavírozhatnak egy ideig a langyos vizű óceánban, de a hőn áhított fehér kígyónak a nyomába se érnek. Ahhoz eggyel magasabb sebességre kellene kapcsolni. Talán nem ártana egy Mercury szintű dalszerző a csónakba, vagy ha már blues zenét akarunk, legyen (Robert) Johnson, egy olyan motorral repesztenének, mint a versenymotorcsónak!
EPK (Smoking Gun, Turn Of The Screw, Here I Go Again)
Igen, tudom, hogy volt egy harmadik zenekar is, de lekéstem, jó? Sőt, az Amaranthe elejét is. Miért, miért? Nem csömörből fakadó firkászi nagyképűségből, hanem mert késett a gépem. Egyenesen Ferihegyről érkeztem, és így sikerült odaérnem, ennyi.
Ja, tetszett. Nem túl meggyőző, persze, hogy nem túl meggyőző, de nem tudom jobban érzékeltetni. Egyrészt tök jó volt, meg minden, másrészt viszont maradt egy kis hiányérzetem. Pont azért, mert tökéletes is lehetett volna, érted? Például: Elize Rydék zenéjének élőben akkorát kellene ütnie, mint a váltóáram. Még nem különösebben ástam bele magam az új lemezbe, de nagyjából ugyanolyan, mint az előző volt – ergo, most már különösebb erőfeszítés nélkül össze tudnak állítani egy baromi erős koncertprogramot. Akkor meg mi a bánatnak dobszóló egy amúgy is rövidített setlistbe. Hogy az énekes pihentethesse a hangszálait, mi? Na ne röhögtess, melyik?
Ez a Jake E. gyerek meg láthatóan rühelli az egészet. Csak azt nem értem, miért vágatta le a séróját és vette fel a baseball sapkás hülye-gyerek imidzset, ha visszavágyik a true-metal közegbe. Azt sem vágom, miért nem lehetett egy teljes óra alatt rendesen beállítani azokat a rohadt mikrofonokat. Bezzeg a Strato alatt nem volt vele semmi gond. De a non plusz ultra, hogy miközben körbeturnézták a fél világot, ugyanúgy totyorognak egy helyben, mint két évvel ezelőtt. Nyomjon már a kezükbe valaki egy Maiden DVD-t, lássák, hogyan lehet feltúrni a színpadot 60 évesen! Ezek tényleg azt hiszik, elég annyi, hogy Elize csábosan rámosolyog a közönségre időnként? Egyébként, ahogy elnéztem, nagyjából valóban elég...
Dehogy utálom őket, éppen, hogy bejön amit csinálnak, ezért morgolódok. Ha nem tetszene, leszarnám. A nyolcvanas években szocializálódtam zeneileg, ne felejtsd el - akkor is megfért egymás mellett szépen a dizsi és a "metál", úgyhogy nálam nincs ezzel gond. Jó kis bulizene, most is behozott egy olyan réteget a Wigwamba, akik egyébként nem mennének el megnézni egy power bandát. Ha csak néhányan e miatt rákattantak Johanssonékra, és nem mellesleg jól érezték magukat, már teljesítették a küldetést.
Hogy a Stratóval mi volt a baj? Tulajdonképpen semmi. Sőt, a fellépés alatt éppen azon filóztam, hogy úgy tűnik, összeértünk mi ketten. A Stratovarius meg én. Mint borsó meg a héja, tudod. Nem mintha nem szerettem volna őket régebben, sőt egyik-másik lemezük (pölö a Visions) éppenséggel mentőövnek bizonyult az ínséges kilencvenes évek szartengerében, de azért olyan nagy vérfan se voltam, nagyságrendileg. A heveny Malmsteen-Helloween kúra után valahogy nem sikerült annyira rákattannom erre a póver vonulatra, meg időm se volt annyi akkoriban... Megvan a fíling, ugye? Most mégis úgy éreztem, minden oké. Az új korong is baba, ráadásul leereszkedtek hozzám, a klubokba, ahol szeretek lenni. Semmi művészkedés, arcoskodás, nagy-színpad, csak ütős nóták és öt ember, akik maximálisan a szórakoztatásnak szentelték magukat.
És akkor bumm! Kicsit elalélsz és menetrendszerűen jön a jobb horog, nagy igazság ez. Szóval az a levonulás 65 perc után, az kemény volt. Éppen, mikor kezdtem magam jól érezni. Gyanút foghattam volna már akkor, mikor Kotipelto bevetette a szokásos "nem voltam jól a napokban, de most miattatok hirtelen klasszul érzem magam" rizsáját. Köszi, azt hallottuk, hogy spórolod a magasakat, de már megszoktuk, nem kell hozzá körítés. Igaz, volt még két ráadás (a "Forever"-t hagyjuk), de még így is karcsú volt ez, gyerekek. Meg kell ma már küzdeni a közönség kegyeiért, ez így nem fog menni. Valamennyire persze számítottam rá, hogy trükk van ebben a dupla headliner sztoriban, mélyen belül tudtam, hogy kábé 75 percre számíthatok mindkét zenekartól, de mégiscsak más végül szembesülni a fene nagy igazsággal (a lepényhal meg utoljára, ugyebár): a főnök hangja ennyit bír (azt már meg sem említem, hogy itt is volt egy tök felesleges, időhúzás céljából elkövetett übergagyi dobszóló).
Ej, Timo, Timo, ezt jól elcseszted, év koncertjéből az év kihagyott ziccere lett!
A Pretty Maids olyan, mint a hazajáró, nyugtalan lélek – két dimenzió között ragadtan azonban nem kíván sem ide, sem oda tartozni, az identitáskeresés mégsem bizonytalanságot, hanem igenis markáns zenei világot sejtet. Mert lehet, hogy 15 évvel ezelőtt a dán csapat az egyszeri heavy metal rajongónak túl dallamosnak bizonyult, az AOR fanok pedig a raktárba zárták volna a riffek felét, de manapság, a sokszínűség korában ez a melodikus metal már egyáltalán nem számít unikumnak, és az olyan csapatok, mint a House Of Lords, külön alstílussá avanzsálták a dánok által feljátszott hibridet. No persze mondhatnánk azt, hogy már a nyolcvanas években is létezett ilyen mainstream csapat, és hát egyáltalán nem is találtak süket fülekre, de manapság azért nem kell állatkertbe menni, hogy a Def Leppard-féle metál/hard rock egyveleget kaphasson az ember – főleg, hogy a Pretty Maids évtizedek óta prezentálja a keményen lágy antagonisztikus ellentétének létjogosultságát. Még a metál zenében is.
A dánok ettől függetlenül a fémvilág azon együttesei közé tartoznak, akik számára az igazság csak odaát létezhet, mert ha annak a Földön lenne a helye, akkor már rég szupersztárokként kellene tengetni fémnapjaikat, hónuk alá csapva a Volbeatet, vagy az underground legenda King Diamondot. Ettől függetlenül a szakma tisztában van az erőviszonyokkal, nem véletlen, hogy Tobias Sammet Ronnie Atkinst, a csapat énekesét is felkérte az Avantasia legújabb felvonásába szerepet dalolni, bár ismerve Atkins képességeit, ezzel a felvonultatott társak mintegy felének adott útilaput, mivel a dán dalnok egymaga képes egy komplett rockopera teljes vokál-tárházát felszolgálni, és ha formába akarnánk önteni a zenei kaméleont, akkor minden bizonnyal barátunk lenne a minta. Ronnie ugyanis tulajdonképpen egy genetikai csoda, aki könnyedén képes megfelelni az AOR és a power sablonba vésett követelményeinek is, valószínűleg azért, mert édesanyja várandós hónapjai alatt egyszerre hallgatta a dán operasztárokat és a helyi zenekar jódlizós csodakanáriait.
Mégis, mit is várhatunk az új lemeztől? Nem többet, mint elődjétől, a szakmai sikereket robbantó "Pandemonium"-tól, aki tehát ronggyá hallgatta a 2010-ben megjelent lemezt, az most is készülhet a rongyrázásra. Tökéletesen adagolt dallamorgia, megfelelő helyen berobbanó power riffelés – néha egészen Masterplan ízűen –, kicsiny odakacsintás Def Leppardék felé – a "To Fool A Nation" és a "Hooligan" a klasszikus leopárd albumokra is felférnének, persze egy body-builder nagymacska izomzatával –, és ha kell, bugyinedvesítő líraizgatás: még szerencse, hogy ebből azért kevés van, mert míg a hölgyek esetében az alsónemű ezen állapota bizonyos aspektusból kellemes, a férfiaknál inkább kínos perceket idézhet, bár ki tudja? Mégis, ha valami különbséget kell jelentenem a tisztelt nagyérdeműnek, akkor esetleg a leheletnyi billentyűs progresszió visszaszorulását említhetem, ami azonban nem jelenthet akadályoztató tényezőt abban, hogy szívünkhöz kapva bólogassunk: ez igen, a fiúk ismét megmutatták, hogyan lehet egy fenékkel két lovat megülni, és hát ha létezhet olyan paradoxon, mint amit a jelenlegi időjárás bizonyít – vagyis hogy kemény tél helyett kemény tavaszunk van – akkor annak nem csak a meteorológiában van a helye, hanem a zenei életben is.
