Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.gloryhammer.com

Ha a mostanság divatos cinikus szemlélettel és epével fertőzött tollal akarnám kezdeni, akkor a Gloryhammer legénységét a Bruce Lee/Nindzsa/Mortal Combat/Van Damme filmek után önmagát hirtelen harcművész sztárnak képzelő kamaszhoz hasonlítanám, akinek a tükör előtti pózolás aztán kurvára megy, de az első utcai pofontól fejre áll, mint a jancsiszög. Mivel azonban koromnak hála túljutottam a darwini törzsfejlődés eme szakaszán, alapvetően jóindulattal állok hozzá a Gloryhammer legénységének produktumához. Hogy miért? Hát mert rohadtul szeretek még mindig pózolni a tükör előtt. (Nem szoktam, de lelkiekben annál inkább!) A szimpatikus nevű csapat – naná, majdnem Petőfit idézik, aki a Helység kalapácsa címmel nem is gondolta, hogy egy brit metálcsapatot fog megihletni, hehehe – ugyanis azt a fajta zenét játssza, amire Kotta kollegának csak két – ámbár lényegi – kérdése van. Ezt? 2013-ban?

Nos, lehetne eme velős kritikai észrevétel önmagában is egy teljes recenzió, és bizonyos szempontból állna is a dolog, csak ez a szempont nem az enyém. Tudjátok, a póz miatt. Mert hát igen, én veszettül szeretem ezt a fajta sárkányos, fantasys, mesehablatyos, heroikus és olyannyira kiszámítható, merevpózolásos metált, melynek megfejtéséhez nem éppen az Obádovics matematika könyve kell, de talán még a Benedek Elek összese sem… Lehet, hogy mindez azért van, mert alapvetően most is szeretem a meséket – nem, nem azokat, amelyek a Parlamentben hangoznak el néhanapján –, de az is lehet, hogy zenei szocializációm alapkövei – ABBA, Korda Gyuri, Szécsi Pál – olyan mélyen égették belém az egyszerű, de hangzatos melódiák szeretetét, hogy azt nem tudja felülírni semmilyen, giccstől való ösztönös ódzkodás, meg hát ki más is szeretné ezt az pattogós, a német/brit hadiindulókon alapuló lelkesítő metált, ha nem egy magyar királyi katonatiszt?

Nos, itt van hát ez a csapat, csupa, ezerszer lejátszott sablonnal felvértezve, melyekről mégis lepattan mindenfajta kritikai szúrka-piszka, és ha nem is eredeti, amit összehadakoznak itt a fiúk, minden kétséget kizárólag hatékony, és hát igaz, ami igaz, elsajátították az öregebb mesterek minden harci fortélyát. Mert akinek a klipnóta hallatán nem ugrik be rögtön Luca Turilli "The Ancient Forest Of Elves" c. száma, az menjen inkább az erdőbe manót keresni zenehallgatás helyett, és ha a Dragonforce legénysége szerzői válságba kerülne, akkor az "Amulet Of Justice"-t hallván egyből hasznos tanáccsal tudnám őket ellátni, hová menjenek ötletet lopni… Az Alestormos billentyűhuszár, Chris Bowes természetesen nem tudja megtagadni önmagát, a kalózok helyett azonban ezúttal a szokásos kelta fantasy-világba kalauzolja a hallgatót, ami már csak azért sem baj, mert a csapatok vezetésével egy olyan rejtett tehetséget bízott meg, akinek neve hallatán rögtön melegség önti el minden magyar lelkét – pedig Thomas Laslo Winkler svájci, úgyhogy lehet, hogy Kis-Ázsia helyett valahol Európa szívében kellene keresni az Őshazát? Nem, ez valószínűleg nem így van, mindenesetre a Dragonforce-ba is jelentkező fiatal énekes egyszerre képes a reszelős hadi zsolozsmára, és az operás, Olaf Hayer ihlette hangbűvöldére, ami mint tudjuk, ebben a stílusban alap. Persze azért a gitárosok nem jelentenek veszélyt Luca székére, izé, trónjára, a heroikus dallamok alatt futó arpeggiók száma bőven a 2 faktoriális alatt marad, de ez nem róható fel egy olyan bandának, ahol a főnök gitár helyett szintit forgat.

Ügyes, a kezdő státusz ellenére a sablonokat rutinosan építgető harci brigáddal találkozhatunk, úgyhogy aki azt gondolja, hogy a pózok mögött csak fiatalos hevület és fantázia rejtőzik, könnyen tévedhet. Aztán annak olyan pofon lehet a vége, amilyet csak Bruce Lee tudott adni, fénykorában.

Garael

Kiadó:
Edel/earMUSIC

Honlapok:
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Magam is el vagyok képedve azon, hogy ezen az oldalon még nem jelent meg igazi Deep Purple lemezértékelő, kivéve egy retrospektív írást a klasszikus "Fireball" albumról, amit annak idején a "régi" Rockinform Évtizedelő sorozatából "ollóztunk" ki. A Deep Purple minden kétséget kizáróan zenei formációm egyik legjelentősebb állomása volt, annak idején a "Machine Head" évekig napi vendég volt a lejátszómban. Nem véletlen, hogy a zseniális album előtti tisztelgésnek szánt "Re-Machined" tribute-ot kötelességemnek éreztem hosszasan taglalni - jóllehet, nem voltam tőle elájulva.

Elképesztő, hogy ezek a nagy öregek, ezek az élő legendák ma is aktívak, fiatalokat megszégyenítően sok koncertet vállalnak. Ugyan az idő vasfoga őket is megrágta (a bookletben szereplő fényképeken különösen Ian Paice lett erősen nagyapás), mégis minden lefogott hangból egyértelműen kiderül, hogy ezeknek a rock matuzsálemeknek vérévé vált a zene, ma is buzognak föl belőlük kreatív energiák. Persze már régen nem úgy, mint  a minden idők legjobb koncertalbumának kikiáltott "Made In Japan" idején, de még úgy sem, mint a Blackmore-talanított első DP lemez, a "Perpendicular" nótáiban (Uramatyám! már az is majdnem 20 éves!).

El kell fogadni a sorsszerűségét annak, hogy hatvan fölött, 18 lemezzel a tarsolyukban ezek az élő legendák már nem robbannak be, nem csinálnak semmi hajmeresztőt, egyszerűen tanítanak olyan érett bölcsességgel és türelemmel, amilyennel csak kiérdemesült, de szellemi frissességüket még mindig hiánytalanul őrző professzorok tudnak. Igen, talán öreguras egy kicsit ez a muzsika, na és akkor mi van?! - "Now What?!"  - Mit kell még nekik bizonyítaniuk? Az ég-világon semmit; egy egészséges világban a fiatal zenészek mind ott kuporognának törökülésben, tátott szájjal a rutinos mesterek lábánál.

Csak hogy a lemezről is mondjak valamit. Érdekes anyag. Ezzel nem fognak új rajongókat szerezni, talán néhány régi fan is csak értetlenkedik majd egy sort, mégis úgy fog bevonulni a zenekar történetébe, mint az összes közül az egyik legprogresszívebb, legkísérletezőbb album. Nem mondom, hogy minden dal telitalálat, például az "All The Time In The World" inkább való Gillan legutóbbi, halál unalmas szóló albumára (One Eye To Morocco, 2009). Ugyanakkor - s ebben valószínűleg a zseniális producernek, Bob Ezrinnek is benne van a keze - olyan hangzásokkal, dalszerkezetekkel találkozunk, amelyek eddig nem voltak igazán jellemzők (pl. Uncommon Man, Apres Vous, Vincent Price).

Szerencsére akadnak itt olyan dalok is, amelyek szervesen illeszkednek a Steve Morse által fémjelzett korszak fő irányvonalába (Out Of Hand, Hell To Pay, Body Line). Itt jegyzem meg, hogy Morse ezúttal is elképesztő, még úgy is, hogy ezen az albumon egyáltalán nem exponálja túl magát. A székesfehérvári FEZEN-en idén föllépő Deep Purple-t föltétlenül meg kell nézni; ki tudja mikor kanyarodnak erre legközelebb - ha egyáltalán.

Nem meglepő, hogy a lemezt a tavaly nyáron elhunyt briliáns zeneszerző, barát és volt harcostárs: Jon Lord emlékének dedikálták. "A lelkek, midőn összeérnek, mindörökké együvé tartoznak" - hirdeti a fölirat. Nekem is hiányzik nagyon a Tanárúr, pedig Don Airey minden tőle telhetőt megtesz, hogy könnyítsen nekünk a veszteség súlyán.

A "Now What?!" limitált kiadásban is megjelent egy plusz country rock földolgozással  (Jack Clement "It'll Be Me" című nótája) és egy bónusz DVD-vel. A DVD-n szerepel egy 20 perces video beszélgetés és három audio "meglepi": az "All The Time In The World" rádió változata, valamint a "Perfect Strangers" és a "Rapture Of The Deep" koncert verziója. Őszintén szólva nem túl kecsegtető, kivételesen azt mondom, hogy nem sokat vesztünk az alap kiadással.

Tartuffe

Amikor 2009-ben a G-Jam szerényen elpostázta Mátészalkáról az "On The Road Again" című első lemezét a Rockinformnak és az akkori főszerkesztő bölcs előrelátásának köszönhetően az nálam landolt, két dologban voltam biztos a meghallgatás után. (1) Mihamarabb "teríteni" kell az anyagot, minden kapcsolatot és ismeretséget mozgósítani kell, hogy kitudódjon; ez az öt kitűnő muzsikus nem szarral gurít ott Szabolcsban, sőt minden túlzás nélkül világszínvonallal van dolgunk. (2) Amennyiben ez sikerül, és ha Király "Pitta" István nem tereli be félelmében a zenekart egy kamrába, ahol magukra zárják az ajtót és lenyeli a kulcsot, akkor nem maradhat visszhang nélkül sokáig a ténykedésük, még egy olyan torz és elkurvult világban sem, ahol a médiafelületeket és a közvéleményt nem a minőség, hanem olyan hírek érdeklik, hogy pl. VV Lajos megint az ujjára b@szott kalapáccsal, de nem adja fel a reményt, hogy nyári szezon elejére már dj legyen.

Így is lett. VV Lajos mielőtt örök feledésbe merült, feltehetően még kiadott egy lemezt, amit a saját anyja sem vett meg, Pitta ellenben egyre több embert ért el és érintett meg instrumentális dalaival. Ismeretlen emberek jeleztek vissza innen-onnan az országból, hogy hálásak a művészetéért, sőt volt olyan is, akinek a gyász fájdalmát tette elviselhetőbbé és ezért mondott torokszorító levélben köszönetet… Nincs ebben semmi pátosz és túlzás sem. Egyszerűen ez a helyzet. A G-Jam olyat tud, amit az országban rajtuk kívül senki. Úgy és annyi érzéssel játszanak instrumentális gitármuzsikát, hogy akinek nem teljesen deformált és torz a lelke, az rajtuk keresztül töltekezhet, megerősödhet, de igen, ha sebzett, akár gyógyulhat is.

A harmadik lemez az előzetes hírek szerint az eddigi legváltozatosabbra sikerült, ami valóban igaz is. Gitárosok esetében nem ritka, hogy a kezdetben zabolátlan és virtuóz játék szép lassan elmarad és ilyenkor azt szokták mondani, hogy révbe ért és letisztult a művész. No, itt éppen fordítva történik a dolog. Tisztulni ugyan tisztul a Pitta, már-már majdnem hófehér a szentem, de hogy ennyire nem pörkölt még oda a megelőző két lemezen, az is biztos. A nyitó "Breaking News" kezdőfutama olyan erővel keveri le miheztartás végett az első pofont, mint anno a kétméteres keleti szörnyeteg, Nyikolaj Szergejevics Valujev. De ahogy a rettenetes fizimiskával bíró Valuev is, úgy a "Breaking News" is belülről már csupa báj és derű. Minden hang ott és úgy sorakozik, ahogy a legtöbb gitáros szeretné legmerészebb álmaiban.

Pittának, a csodálatos zenekarnak, Nagy Ádámnak (Roy és Ádám) és vendég Marciknak (Pfeff Márton - basszusgitár, Mits Márton - szaxofon) köszönhetően az egész lemez egy igazi jutalomjáték. Ha Nagy Ádámmal szól a "Chicken Blues", akkor magunk is ott kapirgálunk a tyúkudvarban, hogy minden egyes hangra nyakból hirtelen rámozduljunk, nehogy más vigye el előlünk. Ha a "Hotel Paradiso"-ban lazulunk, akkor egyszeriben forróvérű latinokká válunk (hogy ez az én adottságaimmal hogy sikerül nekem minden egyes hallgatás után, egyszerűen nem is értem...). És örülünk és sírunk és töltekezünk és gyógyulunk ha kell, ezúttal is, egy teljes lemezhosszig.

A hazai gitáros szakma egyik legelismertebb és szakmailag kérlelhetetlenül, már-már hírhedten túl szigorú jelese az alábbi gondolatokat írta ki az üzenőfalára a lemez meghallgatása után:

"Ilyen gitározás nincs is
- Zseniál
- Ilyen kifejező gitárjátéka világviszonylatban is legfeljebb csak Steve Vai-nak van
- Pittának világsztárnak kéne lennie már rég
- A hazai instrumentális rock gitározás királya
- Mindenkinek ismernie kéne!!!"

Röviden ennyi, igen.

Túrisas

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.empyrios.it
myspace.com/empyrios

Az Empyrios a nemrégen recenzált DGM édes testvére. Közös apától származnak, aki nem más, mint a félelmetesen jó kezű olasz gitárfenomén, Simone Mularoni. Ha a DGM Mularoni SymphonyX iránti rajongását leplezi le, akkor az Empyrios azt bizonyítja, hogy nem kevésbé lelkesedik a Strapping Young Lad-ért, illetve bármiért, ami  Devin Townsend nevéhez köthető.

Nehéz lenne beazonosítani az Empyrios stílusát, összetettsége, komplikált ritmusai, hajmeresztő gitárszólói ellenére sem merném minden további nélkül a progresszív kategóriába sorolni. Van ugyanis benne egy kis indusztrialitás, metalcore elemek, és nem kevés djent, amúgy Meshuggah módra. Sajnos ehhez társul - a korábbinál hangsúlyosabban - rengeteg elektronika, kütyüzés, effektelés. A dobhang például az én ízlésemnek hervasztóan műanyag, nem is vagyok meggyőződve róla, hogy végig valóban Dario Ciccioni keze munkáját dicséri.

Éppen az utóbbi vonások és a meglehetősen egynemű, már-már arctalan masszává összefolyó dalok miatt a "Zion" nem is talált el annyira, mint idősebb fivére, a 2008-as "The Glorious Sickness". A "Zion" sokban emlékeztet a finn Reversion tavalyi anyagára (Obscene), és végül kicsit olyan lett, mint a borítója: ultramodern, végletekig szögletes és jobbára szürke.

Sajnálatos, mert valójában minden adott: Mularoni káprázatos szólókat rakott bele (Atyavilág! Amit pl. a "Square One"-ban művel!) és Silvio Mancini éneke/hörgése is első osztály. Nagyon hiányzik ide a nagy példakép, Devin Townsend nagyszabású, őrült, de lenyűgöző zeneisége, ahogy azt a 2012-es "Epicloud"-on hallhattuk. Mindazonáltal meg kell adni, ugyan nem éppen DGM, de van ennek a muzsikának egyfajta húzása, és persze számtalan olyan metalhead létezik, akit nem zavar ez az elidegenedett, digitális-ipari hangzás...

Azért még rágódok rajta egy sort, a végső ítéletet visszatartom az év végéig. Szabad olyat egy kritikusnak?

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.spiritualbeggars.com

Hát ez a koldus aztán igazán nem könyörög. Legalábbis a kegyelemért nem, annál inkább az újrahallgatásért. Ez a koldus ugyanis dölyfös szigorral kéreget, mit kéreget, parancsol! Nincs is mást tenni – főleg egy fegyelmezett katonának – mint engedelmeskedni, és el-elmerülni a vintage hangulat nosztalgikus párájában, valahogy úgy, mint annak idején Stephen King nagyszerű koridézésben, a Christine-ben. Mert abban szerintem mindenki egyetért, hogy a magyarországi hetvenes – az ötvenes éveknek meg pláne – közük sem volt ahhoz a hippi-légkörhöz, ami az esetleges nosztalgiát indukálná: nem, kérem szépen, ilyen értelemben nekünk a táncdalfesztiválok operettes világa jutott, mégis… mégis képes ez az abszolút éra-idegen zene valamit felidézni bennünk, valamit, ami távoli, más, mégis egy apró, megfejthetetlen részében a miénk. A miénk, és mindenkié.

Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy a hatvanas-hetvenes évek zenéjét ciklikus időszakonként fedezik fel újra, bár ilyen szintű megmozdulást még nem tapasztaltam, mint ami az elmúlt egy-két évet jellemzi: valószínűleg most következett el az a pillanat, amikor a hallgatóknak – hasonlóan a nyolcvanas évek végéhez – igényük lett valami másra az uralkodó trendekkel szemben – bár van egyáltalán most ilyen? –, még szerencse, hogy nem a grunge, hanem az ősrock ütötte fel fejét, amúgy dudva módra, szorgalmasan elburjánozva. Ez persze nem okoz heveny sírógörcsöt nálam, mivel rockbirodalomban történő belépésemkor a Black Sabbath és a Deep Purple fogták kezeimet, így aztán valahányszor meghallom a Hammond, vagy egy táncikálós doom riffet facsaró, mélyre hangolt torzított gitár hangját, mindig 25 évvel fiatalabb leszek, már persze gondolatban…

Amott mesternek természetesen nem kell az esetleges divatkövetés vádja ellen megküzdeni, mondhatjuk úgy is, hogy a jelenlegi ifjú reménységek még csattogós falepkével verték a szinkópát, mikor a főnök már javában facsarta a stoner riffeket – bár nem hiszem, hogy valaki vitatná a mintegy 21 év eredményeit – az már más kérdés, hogy mennyire értékeli, mert ha lenne igazság a a világban, akkor jelenleg egy koldus állna az ősrock csapatok élén, amúgy szerényen királlyá koronázva: s mi ez, ha nem a Koldus és királyfi méltó zenei víziója? Mert azért az tény, hogy Amotték a zenei és dallamalkotói kvalitások mellett olyan élő csodafegyverrel rendelkeznek, aki egy más szintű bajnokságban képes játszatni a bandát. Apollo nevéhez méltón, teljes vértben és fegyverzetben pattant a banda énekesi posztjára, érkezésével egy jóval puhább, rockosabb szférába kalauzolva a kalandozásra egyébként is hajlamos csapatot. Igen, kérem, a jelenlegi album már nem a Sabbath köpönyegéből bújt ki – még ha a "Turn The Tide" riffjét a "Supernaut"-tól koldulták is -, de még csak nem is a pszichedeliára hajlamos ősforrásokéból, ez bizony inkább a hatvanas évek beat 'n' rockja, melyben ott van a beatre rángatózó lányok táncos vonaglása, és ha a billentyűvel megszólaltatott súlyos riffek mellett akad is hely a merengésnek, az már nem igazán a füstös kenderillat terméke. Hallgasd csak meg a "Too Old To Die Young" korántsem véletlenül ismerős címét, itt bizony a folk úsztatja a dallamokat, és ha a billentyű helyére a fuvolát képzeled, rögtön rájöhetsz, honnan is fúj a szél, izé, a fuvola.

Apollo bomba formában okádja a dallamokat, melyek alá a gitár és az ezer hangon megszólaló orgona – a volt Opeth-billentyűs lubickol a lehetőségben – egyenrangú partnerként varázsolja a vintage hangulatot, legyen az The Doors, vagy Deep Purple ihletésű, a korábbiakhoz képest kissé szellősebb megközelítés bőven hagy időt a refrének megformálásához, melyek az énekes klasszikus rock-tolmácsolásában mutatják meg a többieknek, hova is kell még fejlődniük.

Billentyű- és dallamperverzeknek kötelező darab, no meg azoknak is, akik utálnak a koldusokra tékozolni: ezúttal garantálhatom, hogy amit cserébe kap az illető, mindenképpen többet fog érni az adományozott türelemnél.

Garael

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
www.kingcrow.it

Az olasz rock színtér, különösen a progresszív, a power és a prog-power vonulat tényleg elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt két évtizedben. A Kingcrow új albuma viszont nemcsak ezen kinyilatkoztatásra ad lehetőséget, de némi elmélkedésre is a progresszivitás mibenlétéről. Ebbe a csapdába azonban mégse sétálok bele most, legyen elég annyi, hogy szerintem igenis van diszkrét fejlődés ma is, lehet előremutató kísérleteket találni, és még véletlenül sem az Opeth, Meshuggah, Mastodon vonalra gondolok éppen (nem vitatva ezek jelentőségét).

Nem mindenki a Dream Theatert koppintja, maradjunk ennyiben. Ez a banda is igyekszik megkerülni a megkerülhetetlent, így legalább annyira művészi és európai a zenéjük, amennyire az Álomszínháznak nem az, bármennyire is közös gyökerekből táplálkozik mindkettő. A taljánok muzsikája eszvéesz leginkább azon zenekarokéra hajaz, akik újra tudták értelmezni a brit klasszikusokat, olyanokéra mint a Riverside, a Haken, vagy mondjuk az újabban feltűnt Headspace.

Itt is komolyabb szerephez jutnak tehát a lírai, merengősebb hangulatok (lásd csatolt videó), melyeket jómagam összefoglaló néven legtöbbször csak nyűglődésként szoktam aposztrofálni. Ezek, túlzásba víve – lásd Porcupine Tree – nálam lenullázzák az élvezeti értéket. Tufa vagyok, tudom. Ez a korong mégis bejön, mert sikerül a megfelelő lendületet, keménységet, riffeket még az előtt belecsempészni a történetbe, mielőtt az unalomba fulladna. Valahogy úgy, ahogy a Riverside csinálta még nem is olyan régen, vagy éppen a Fates Warning valaha.

Ha a saját hülyeségeimen túllépek, "szakmailag" is csak azt mondhatom, hogy a műfaj sztenderdjeinek megfelelően igen magas színvonalon zajlik emitt a bazseválás – sem a csapat dalszerzői vénájába, sem a tagok hangszeres kompetenciájába belekötni nem lehet. Könnyű lenne elsikkadni egy újabb prog-metal megjelenésen, de nem érdemes, mert az "In Crescendo" bizony a műfaj krémjéhez tartozik, még ha kutya sem fogja akként kezelni. Ami érdekes: ez már a brigád ötödik nagylemeze, betudható tehát ennek a produkció ilyetén érettsége. Hogy ennek ellenére nem ástam bele magam az előzményekbe, magyarázható azzal, hogy eddig mégsem hallottam róluk egy mukkot se – akkor talán nem lehetnek olyan kiemelkedő alkotások. Azért majd ha odajutok, belefülelek a korábbi munkáikba is.

Kotta

Kiadó:
Perris Records

Honlap:
www.dangerangelband.com

Ha én görög lennék,
jaha diha dajdl diga diga diha dum.
Éjjel-nappal, diga diga daj,
Tartana a nagy daj-daj.
Temetném a rendszert,
jaha diha dajdl diga diga diha dum.
Autóm, házam bankokra hagyom,
És az utcán majd megmutatom.

Ilyen gondolatok járnának a fejemben, ha görög rocker volnék 2012-ben. Tán még egy rockosított verzióját is megírnám a tejesember dalának. De ha mégsem, akkor is a forradalomról írnék dalokat. (Vagy ellenforradalomról. Vagy szabadságharcról. Majd az utókor eldönti. A Veszélyes Angyal is görög, tehetséges, rocker, és láss csodát: 2012-ben a forradalomról írnak lemezt!)

Ha görög rocker volnék, és az első lemezemre felfigyelt volna Jeff Scott Soto, akkor mindenképpen "rágyúrnék" erre a vonalra, mert a brazil Tempestt-nek is jót tett, hogy Soto megturnéztatta őket Európában. (JSS úgy látszik, humanitárius tevékenységbe kezdett az utóbbi években, és az általa jónak ítélt kezdő zenekarokat felkarolva, közös nótát készít velük, promotálja a lemezüket és közös turnén nevével hozza be a koncertekre a közönséget. Így volt ez a brazil fiúkkal is korábban, akiket volt szerencsém látni 2008-ban az A38 hajón, és akiknek énekese, BJ aztán végigturnézta a világot Soto háttérénekeseként.)

Ha görög rocker volnék, akinek az első lemeze bár ígéretes volt, de mégis elvérzett az énekes és a producer teljesítményén, akkor sürgősen lecserélném mindkettőt. (2009-ben sikerült egy 1984-es Bon Jovi lemezt készíteniük, annak minden pozitívumával, de ugyanazzal a megszólalással, azokkal a szintihangszínekkel, amiken már a Bon Jovi is túllépett '86-ra. És mindehhez találtak egy Jon Bon Jovi és Axl Rose micsurini keresztezéséből származó énekest, Jimmy Cage-et - ősi görög név, nemde? -, aki végleg agyonvágta a produkciót.)

Ha én volnék az a görög rocker, akinek első lemezén Jeff Scott Soto énekelt egy dalt, és találnék egy olyan új énekest, akinek a hangja a magasaknál tiszta Soto, a mélyeknél meg Oliver Hartmann, akkor megpróbálnám Hartmann-t beszervezni a második lemezre. Vagy ha az nem megy, bepróbálkoznék újra Soto-nál, hogy "Ezt hallgasd meg!" (Lehet, hogy Soto is érezte a gyenge produceri teljesítményt az első lemezen, mert ezúttal nem énekesként, hanem producerként vett részt a munkában. Persze ez nem gátolta meg abban, hogy háttérvokáljaival erősítse az egyébként is erős Soto utánérzést a zenekar hangzásában.)

Ha görög rocker volnék és találnék egy Soto hangú énekest, akkor egészen másfajta dalokat írnék az új lemezre. Nem Bon Jovit, hanem valami dögösebbet, ami ehhez a hanghoz jobban passzol. Mondjuk olyat, mint a lemezt nyitó "One Hit In The Night", vagy az azt követő "When I'm Gone". Ezek bizony még a "Damage Control"-ra is felkerülhettek volna!

A dalcímek alapján nem mondanám, hogy ez egy pozitív hangulatú lemez. Dead By Christmas, Road Kill, My Last Day On Earth, Don't Die Young, When I'm Gone, Last Call, Falling. Csupa vidámság és kacaj, nem igaz? Nem az a "Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!" típusú buzdító nóták, sokkal inkább a több éve elhúzódó válság és zavargások végeláthatatlansága miatti kilátástalanság villan elő a szövegekből. Még a kétértelmű "One Hit In The Night"-ot is egyértelművé teszi a nóta elején a vadászpuska csőre töltése.

Ha már vadászpuska, akkor említsük meg a Királyi Vadászat (Royal Hunt) fellelhető stílusjegyeit a "Not An Angel"-ben, de van itt Green Dayes egyszerűség is (Dead By Christmas), Hartmann, a Hard Man típusú klasszikus rock (Falling, King Of Thieves), de a Soto által is kedvelt rapelést (lásd: XTC) is kipróbálják a "Decadence"-ben. A sokféle - innen-onnan ismerős - stílusjegy ellenére valahogy mégis egységesnek tűnik az album. Köszönhető ez Soto produceri munkájának és az énekesnek, MT-nek.

Érdekes egyébként, hogy JSS felfedezettjei között divat lett ez a névrövidítés. Korábbi pártfogoltjainak, a dél-amerikai Tempestt-nek énekese a BJ névre hallgatott, most meg itt ez a görög szakállas félisten, aki nemes egyszerűséggel csak MT-nek nevezteti magát. Persze, Kozso sem futott volna be a saját neve alatt, de a kíváncsiság fúrta az oldalamat, hogy hívják ezt a dalnok csodát: Minas Tsigos. Hát, maradjunk inkább az MT-nél.

Szóval, ha görög rocker volnék, ezt az erős lemezt megturnéztatnám Soto-val, és megpróbálnám a színpadon is túlszárnyalni a nagy példaképet. Igaz, hogy ez akár az "Mission Impossible" ötödik részének forgatókönyv-terve is lehetne, de ott is mindig sikerült a végén Tom Cruise-nak! Hiszen ezzel a hanggal még az első lemez Bon Jovi ízű nótái is másképp szólnak!

Ha görög rocker volnék, a merchandise standon személyesen árulnám a CD-met a koncert előtt és után, mint a Pudlis fiúk, amikor a Hammerfall előtt még a Krokust is lepipálták, és az újdonságra rácsodálkozó közönségnek igen szép számú lemezt adtak el.

És ha magyar rocker volnék, biztosan ott lennék az április 20-i koncerten, hogy megnézzem magamnak (újra) Jeff Scott Soto-t, és ezeket a görög rockereket, akiknek az új lemeze csak idén januárban jelent meg, de talán éppen a hosszú munka gyümölcseként jobban sikerült, mint Soto tavalyi "Damage Control"-ja.

CsiGabiGa

Kiadó:
DMS

Honlap:
www.myspace.com/bandsns

Van az úgy, hogy meglátja az ember az album hátulján díszelgő zenekari fotót és rögtön tudja, itt nagy baj nem lehet. Hogy ez az a fajta muzsika, ami neki való! Nemcsak az info-hiányos '80-as években kellett így muzsikát választani, amikor beszabadultunk egy-egy külföldi lemezboltba, de úgy látszik, a módszer még most is működik. A Saint 'n' Sinners-be csakis a promo kép miatt hallgattam bele, és nem csalódtam, sőt...

Pedig akkor még azt sem tudtam, hogy törökök. Úgyhogy nem csak a Mezarkabul (Pentagram) létezik odaát, most már ezzel is tisztában vagyunk. Talán nem véletlen, hogy a kulturálisan még mindig valamelyest elzárt országból bukkanhatott elő egy ilyen időutazó csapat. Merthogy nyilvánvalóan egy 30 évvel ezelőtt időviharba került banda jelent meg a mában nagy hirtelen – ilyen zenét még maximum Brazíliában játszanak manapság. Persze, ott is megállt az idő.

Melodikus heavy metal a játék neve, vagy tökös, ikergitáros melodic rock. Lényegtelen, hogy melyik végéről közelítjük meg a dolgot (nem úgy mint a klasszikus, csoportszexszel kapcsolatos viccben), tradicionális brit hangszeres megoldásokra ülnek rá a fogós, fülbe ragadó dallamok. Valahogy úgy, mint annak idején a Leatherwolf esetében. De Rob Rock is ilyesmiben utazik a legtöbb formációjában.

Dalokat írni azt tudnak, mert töltelék szám itt nincs. Még a (negyedik számként érkező, naná) lassú is rendben van. A titkos fegyver értelemszerűen Mehmet Kaya – ezt a muzsikát nem lehet eladni a Dickinson-Tate-Kiske iskolában szerzett diplomát lobogtató hagyományos metal-énekes nélkül. Ráadásul jól szólnak, így nincs is meg az az igazi retro-fíling. Nem tűnik izzadtságszagú másolásnak, egyszerűen csak jó zene és kész. Ha valamibe bele lehet kötni, akkor az annyi lehet, hogy a gitárszólókat nem érzem mindenhol elég magabiztosnak.

Kell ilyen muzsika egyáltalán 2013-ban? Kell hát! Úgy tűnik, ebben a lázadó stílusban fiatalon lehet igazán nagyot alkotni, akkor tetőzik a kreativitás. Minden tiszteletem a ma is alkotó veteránoké, de akármennyire is szeretem őket, számomra az új Saxon (mondjuk) meglehetősen laposnak tűnik. De a Maiden sem fog már a büdös életben olyan ösztönös, kompakt metal-schlagert bitekbe préselni, mint amilyen mondjuk a "Seven Years In Hell". Úgyhogy brutális felhozatal ide vagy oda, a Killswitch Engage-ek és Stone Sour-ok között engem még mindig ez a fajta kortalan, jelző nélküli metal szórakoztat a legjobban.

Nézzétek meg ezt a videót, aztán mondjátok meg nekem: nem ilyen számokkal szerette volna teletömni Tobi az új Avantasia korongot?

Kotta

Kiadó:
Sonet Records/Universal Music

Honlap:
www.infestissumam.com

A zeneipar konzum-sátánistái újra akcióban! Leértékelt gonoszság, undergroundot idéző műanyag olcsóság, vurstliba illő kitalált koreográfia! Hát nem gyönyörű? Borzongatóan! No, igen, ha van valami, ami igazán gonosz ebben a jól felépített marketinggel világra okádott sátánista csapatban, akkor az a puhára vett arculat, mellyel azokat sem riasztják el, akiknek már sok az "igazhitű", keményvonalas norvég/amerikai/lengyel…stb. zavarodottak komolyra vett és komolyan gondolt őrülete. Nem, kérem, a Ghostnál ez nincs meg, mert ki érzi a fenyegetést abban, ha egy szörnyarcú pápa doommal elegyített tánczenére, vidámparkba illő kintornás nyenyerészéssel ad elő olyan színpadi showt, ami Uhrin Benedeknek is dicséretére válna? Igen, az egyszeri kamasz pedig büszkén verheti a mellét a "tiltott gyönyörének" pszichológiai örömével – a lázadás csimborasszójának felkent képviselőivel lejthetett táncot, fityiszt neked globalizált világ, fogyasztói társadalom…, melynek jól megkreált termékét éppen most fogyasztotta el, talán még böffentett is utána egyet.

Már korábbi kritikámban is kifejtettem, hogy ez az egész undergroundos sátánista-marketing ott vet logikai bukfencet, ahol a lényege tesped. Mert legyen, az igazi tanokat csak a beavatottak érthetik meg, ezért kell az extremitás, ami egyfajta válogatóként jelöli meg fordított kereszttel az arra érdemeseket – de kérdem én, nem lenne eredményesebb a térítés akkor, ha a mainstream lenne a lojalitás próbája? Mert így bizony csak egy szűk réteg lesz megszólítva, ahelyett, hogy tömegek rajonganának a patásért. Hiszen a hatalom szereti a sokaságot, az elszigeteltségből pedig nem lesz királyság…

Persze lehet, hogy ezt ismerte fel a Bestia, amikor egy ilyen, popba oltott harci zenével térítő papot küldött a nyakunkra – még szerencse, hogy annyira nem jók, hogy veszélyt jelentsenek a slágerlistákra – legfeljebb a közízlésre, arra azonban ott van maga a slágerlista, hehehe. De nézzük csak a csapat második lemezét, mert az elsőn, igaz, ami igaz, volt néhány jól eltalált, dúdolható dallam, amolyan metál álcázású pop-rock, jól megkoreografált előadói koncepcióval – ez azonban jelenleg már csak füstté vált illúzió, a dalok, jóllehet hasonló stílusban fogantak, jóval szürkébb dallamokkal bírnak, és a harmadik szerzemény utáni unalomba fulladáson már az ördög sem tudna segíteni. Oké, talán az "Idolatrine" egy-két pillanatig képes lenne az inasok száját füttyre rántani, de ez édeskevés az üdvösséghez a kárhozathoz. Még szerencse, mert az azért elég morbid, mikor Mari néni a szomszédból Ghostra rázza fenekét főzés közben – bár lehet, hogy ez az ördög akarata.

Mindenesetre a keresztény lelkületű hallgatók megnyugodhatnak, a Ghost csak annyi veszélyt jelenthet, amennyit egy jól sikerült nyári sláger, amit aztán hamar elfelednek az emberek. Az okkultizmusba reklámozott fiúk pedig minden bizonnyal hiába izzadják tele a maszkokat, ez csak arra lett elég, hogy kijelentsem: pokolba veletek, mert a lemezt nem csak én, hanem valószínűleg a főnök is unja…

Garael

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
facebook.com/dockersguild
reverbnation.com/dockersguild

Ez a projekt nem tartozik azon megjelenések közé, amelyek nem igényelnek különösebb bemutatást. Jómagam is csak megkésve, Túrisas cimbora guberálása és ajánlása alapján jutottam közelebbi ismeretségbe vele. Douglas R. Docker, a projekt atyja, francia/amerikai billentyűs-énekes, aki a mindentudó Wikipédia szerint jelenleg Olaszországban, közelebbről Milánóban él. Még a kora '90-es években fogott bele ambiciózus vállalkozásába, hogy öt önálló, de összefüggő részben progresszív rock operát írjon általában a vallási intoleranciáról, de elsősorban a három nagy monoteista vallás: a judaizmus, a kereszténység és az iszlám nevében elkövetett atrocitásokról.

Azt kell mondjam, hogy szakmailag nekem ez nem túl szimpatikus témaválasztás, de mindenkinek szíve joga így gondolkodni... csak érezze át a felelősségét. Docker szerint a sztori nem irányul általában a vallás ellen, illetve konkrétan egyetlen vallás vagy felekezet ellen sem. Ennek ellenére a történet kiinduló premisszája az, hogy a vallást egy szilikon alapú életforma (a.k.a. Mystic Theocracy) találta ki, hogy befolyásolja, manipulálja és végül romlásba döntse az emberiséget. Hoppácska!!! Akkor ki is az intoleráns?

De hagyjuk! Itt a zenéről van szó, az pedig majdnem hibátlan. Docker ezzel a művével olyan neves exkluzív klubba kért bebocsátást, ahol Vivien Lalu (Shadrane) és Arjen A. Lucassen (Ayreon, Star One, Guilt Machine) már örökös tagok. A "The Age Of Ignorance" az öt részes magnum opusnak még csak az első fölvonása, de ha a többi is így sikerül, minden esélye meglesz a teljes jogú klubtagságra. Ugyanazt a szinti-orientált intelligens progresszív rockot kapjuk, mint pl. Lucassen mestertől. Itt a klasszikus elődökön (Pink Floyd, ELP, Genesis, Yes) túl, tetten érhetők hangsúlyos pop/rock és AOR hatások is: van benne némi Jean-Michel Jarre, Duran Duran, Asia és egyéb '80 évekre visszanyúló "csilingelés".

Ez mindjárt nem hangzik olyan bizarrul, ha rátérünk a vendégek tekintélyes névsorára: Göran Edman, Tony Mills (TNT), Amanda Sommerville a mikrofon mögött; Gregg Bissonette és Tony Franklin a ritmusszekcióban, valamint Guthrie Govan és Jeff Watson (Night Ranger) a kvintesszenciális hathúros hangszeren. Erős csapat... Talán még több is kijöhetett volna belőle, ha a szintetika nem uralná annyira az összképet. Ez persze ízlés kérdése, és a '80-es éveket idéző szinti hangzás mögül is kihallatszik a mindent magával ragadó epikus igényű zeneiség.

A nagyobb lélegzetvételű, teltebb hangzású és kalandosabb zenék kedvelőinek ez mindenképpen ígéretes mutatvány, főleg, hogy elvileg még négy rész várható belőle a nem túl közeljövőben. Azért jó, hogy van még egy pár olyan őrült kiadó, mint a Lion Music, amelyik gyakorlatilag a profit legkisebb reménye nélkül is bevállal Dockerhez hasonló művészeket.

Tartuffe