Wolfmother, The Sword, Graveyard, Mustasch, Red Fang, mittudomén. Nagy divat lett a '70-es évek hangzásához, muzsikájához visszanyúlni. Bár talán mindig is az volt. Alapvetően szimpatikus ez a fajta hozzáállás – kell az ilyesmi a füstös klubbokba – igazi kedvencet közülük mégsem tudtam avatni. Eddig. Mert láss csodát, az amerikai Gypsyhawk lemeze napok óta begyógyult a lejátszómba, és nem is kívánkozik ki onnan.

Talán mert végre nem a Black Sabbath az első, ami eszembe jut, amikor hallgatom őket. És nem a Zeppelin a második. Ezek az anyaszomorítók nem művészkednek, hanem pörgetik a tempót rendesen. Ők az ősmetal rock 'n' rollosabb oldaláról jönnek, a Motörhead és a Thin Lizzy tájékáról. Megfelelően autentikus kinézettel, dzsunga, de erőteljes hangzással, whisky-áztatta hangú énekessel és nem utolsó sorban nagy tekerésekkel, ikergitáros szólókkal. Valahogy piszok hiteles az egész! És ez így már nagyon is rendben van. Úgyhogy éljen a redneck BBQ-metal!

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
www.stevelukather.net

Nos, itt van ez a szerencsejáték függő gitáros, aki ugyan 2008-ban abbahagyta a Toto-zást, de 2010 óta amolyan nyári kikapcsolódásként újra játszik ex-zenekarának egy 1986-88-as reinkarnációjával. Mellette pár évenként kiad egy-egy szólólemezt. Így tett ez év január végén is. Ha azt mondom, hogy a lemez nagyon Lukatheres lett, azzal nem vagyunk sokkal beljebb, hiszen szinte minden lemezen más arcát mutatja meg. Csinált már sok állatságot, volt már AOR-oszlán, akinek a slágereit rádiók játszották ("Lonely Beat Of My Heart" a "Lukather" lemezről), volt már fúzi-mókus, aki megmacskásodott (Candyman lemezén - többek közt - David Garfield-del is játszott), volt virga ürge, aki Edward Van Halennel és Steve Vai-jal együtt nyomta a karácsonyi dallamokat (Santamental), voltak vidám dallamai keserű szövegekkel (pl. "Stab In The Back" az "Ever Changing Times" albumról) és nyomasztó hangulatú dalai pozitív végkifejlettel (pl. "Darkness In My World" az "All's Well That Ends Well" lemezről).

Az új lemez címe beszédes: Átmenet. Ahogy Szőke Zsoltnak nyilatkozta a Fémforgácson: "Leírja az átmenetemet az old-school életmódból a fény és a tisztaság felé. Majdnem 40 évig bagóztam és piáltam. Ma már máshogy élem az életemet. Minden nap korán kelek, gyakorlok, tanulok és nagyon izgatott és motivált vagyok, hogy a legjobbat nyújthassam a nap 24 órájában... Az elmúlt három lemezemmel kialakítottam a saját stílusomat, nem fogok most már fúziós vagy blues lemezeket kiadni."

A "Transition" ennek megfelelően egy kicsit átmeneti stílus lett a 2008-as "Ever Changing Times" és a 2010-es "All's Well That Ends Well" között. A lemez elején nagyjából megismétlődött az előző korong nyomott hangulatú kezdése, mintha épp jönne elő valami a sötétségből, de ez csupán a 30 másodperces intró erejéig tart, utána már csak a szöveg borongós, a zene folyamatosan kibontakozik, hogy egy remek szólóban csúcsosodjon ki. A lemez leghosszabb és legkidolgozottabb nótája, a "Creep Motel" laza blues-stílusa már amolyan Alannah Myles-osan, (fekete) bársonyosan simogat. A "Once Again" viszont akár egy Toto lemezre is kerülhetett volna, mondjuk a "Tambu"-n simán el tudnám képzelni. A címadó dal az egyetlen, ahol Steve Weingart a társszerző, ez hozza vissza pár percre a "Candyman" hangulatát, a pontosan a lemez közepén lévő nóta egyben fordulópont is, utána mintha sokkal lazább lenne a dalok szerkezete, stílusa.

A "Last Man Standing" kicsit Beatles-hangulatú, de inkább Neal Morse-os megközelítésből. A "Do I Stand Alone" gitárjátéka Sammy Hagar "Remote Love"-ját juttatta eszembe, s az ének is '80-as évek soft-rock stílusa. A "Rest Of The World" újra egy '80- as évek hangulatát idéző blues, ezúttal azonban a Bon Jovi stílusában (I'll Be There For You). A keserédes Charlie Chaplin nóta, a "Smile" feldolgozása, mint egyetlen instrumentális nóta, zseniális befejezése az albumnak.

Bár Lukather zseniális gitáros, és ezen minőségében számtalan lemezen közreműködött korábban, aki egy takaros tekerős szólólemezt vár, csalódni fog. Luke elsősorban zeneszerzőként és előadóművészként áll hozzá szólóalbumaihoz, nem amolyan "sportgitárosként". Ettől persze még elnyom pár kacifántosat itt-ott, de ahogy az interjúban is elmondta, elsősorban az életéről, az érzéseiről írt dalokat találhatjuk a lemezen. Sokan visszasírják a "Candyman"-t, de az már veszett fejsze nyele. Nekem tetszik ez az új stílus, az ének a Toto-t idézi, míg a zene kicsit bluesos, kicsit jazz-es (de épp csak egy szúnyogfingnyit, hogy nehogy már legyen egy tiszta moll akkord a lemezen), azt viszont el kell mondanom, hogy ebből az új triumvirátusból még mindig az "Ever Changing Times" áll legközelebb a szívemhez.

CsiGabiGa

Kiadó:
Hundred Handed / Everything Evil

Honlap:
www.coheedandcambria.com

Nem vagyok elvakult képregény-rajongó, de azért szeretem őket, ahogy a belőlük készült filmek is pont megfelelnek egy péntek esti kikapcsolódásra, ellazulásra. A New York-i C&C már régóta árukapcsolásban dolgozik: minden lemezük a frontember által írt tudományos-fantasztikus sztori (The Armory Wars) egy-egy fejezetére épül, mely történet képregény-sorozat és könyv formájában is elérhető. Sőt, a mozis adaptáció is készül, méghozzá a Mark Wahlberg fémjelezte jó nevű producer cég pátyolgatásában. Ezek a fiatalok – talán ösztönösen – megérezték, hogy a 21. században a jó zenénél több kell a boldoguláshoz.

Pedig jó muzsikából is akad itt bőven. Igaz, éppen a legutolsó albumuk, a "Year Of The Black Rainbow" nem jött be annyira, de a zeneileg beskatulyázhatatlan banda letett azért már egy s mást az asztalra pályafutása alatt. Mivel a közelmúltjuk zűrös tagcserékkel is fűszerezett, kíváncsian vártam, hogy kilábalnak-e a gödörből, főleg, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket: 2012 közepén dupla korongot rögzítettek, melynek első része még tavaly év végén megjelent, a második pedig a napokban esedékes.

Nem vagyok nagy híve az időhúzásnak sem, úgyhogy ellövöm a poént: nem tört bele a fejszéjük ebbe a vállalásba, szerintem pályafutásuk talán legváltozatosabb, legerősebb anyagát hozták össze. Amiről írni piszok nehéz, mert annyira eklektikus, amennyire mondjuk egy absztrakt festmény vagy szeretett kormányuk gazdaságpolitikája. (Ezek mindegyikének a megfejtéséhez rengeteg erőfeszítés szükségeltetik, de a végeredmény még így sem garantált...) Leginkább talán a Rush-hoz lehetne őket hasonlítani, az újabb vonalról a Three (3) és a Leprous lehet irányadó, amennyiben nem elsősorban a hangszeres betétek, instrumentális elkalandozások teszik előremutatóvá a muzsikájukat, és amennyiben bármihez nyúlnak, azt képesek a saját képükre formálni.

Szokták őket post-rock és post-hardcore csapatként is emlegetni a tört ritmusok, modern felhangok miatt, de az sem ritka, hogy – Sanchez magasabb fekvésű, érzelem-gazdag hangszíne miatt – leemózzák őket. A progresszív rock címkét azért általában senki sem tagadja meg tőlük, ahogy a metalos elemek megléte sem lehet kérdés. Csapjunk hozzá ezekhez még egy kis finom elektronikát, pop-punkot, pop-rockot, punk-rockot, vagy amit akartok, de elárulom: itt még egy full funky nótát sem átallanak elnyomni. Hozzáteszem, piszok jól! A nélkül, hogy egy kicsit is kilógna a CD-ről. Szerintem eljutottak a Faith No More magasságába, amikor is bármit eljátszhatnak, az attól még 100%-ig Coheed and Cambria marad.

Szerény véleményem szerint, bár a fenti kategóriák mindegyike megállja a helyét, a megfejtés ennél sokkal egyszerűbb. Fiatalok játszanak mélyen a '70-es években gyökeredző rockzenét, per definíció modernül, fiatalosan, újraértelmezve és a jelenbe ültetve azt. Amibe éppen úgy beletartozik a Rush, a Pink Floyd és a korszak hasonszőrű progresszív rockzenekarainak hatása, mint ahogyan a The Police, a Thin Lizzy és adott esetben a diszkó/popzene kéznyoma is egyértelműen felismerhető. Ha már itt tartunk, szerintem a The Police és a Thin Lizzy is kifejezetten előremutató volt a maga idejében - előbbi az igényes, mégis széles körben befogadható rockzene alapjait rakta le, utóbbi pedig a mellett, hogy szintén magasra tartotta az érzelem-gazdag, jó értelemben vett slágeres (Uram bocsá' popos) rock zászlaját, mintegy melléktermékként kőbe véste az ikergitáros heavy metal alapító okiratát (mondjuk az UFO-val, a Scorpionssal és a Judas Priest-tel karöltve).

Ez a dupla album a maga műfaji sokaságával így egyszerre lehet fiatalosan energikus és hagyományápolóan mély, elgondolkodtató; sziruposan dallamos és zeneileg progresszív is egyben. Minden dal más, de mindegyik tökéletesen ki lett dolgozva, zeneileg pont az és annyi van beléjük téve, amennyit az adott nóta hangulata, mondanivalója megkíván. El tudom képzelni, hogy annak, aki szövegkönyvvel, vagy éppenséggel a képregényekkel a kezében mélyed el az anyagban, még katartikusabb élményt nyújt, de saját tapasztalatból állítom, hogy a sztori komolyabb ismerete nélkül, pusztán zeneileg is megállja a helyét!

100% zene, 100% egyéniség, 100% szórakoztatás. Egy kötelező darab a 2010-es években.

Kotta

Kiadó:
RCA Records

Honlapok:
www.bulletformyvalentine.com
myspace.com/bulletformyvalentine

Na, ez a recenzió sem lesz egyszerű... Illetve egyszerű lesz megírni, de irritáló sokaknak olvasni. A helyzet az, hogy amilyen menő volt anno ezt a zenekart szeretni, olyan divatos lett a  2010-es "Fever" óta pocskolni őket. A folyton ismétlődő panaszok: "elveszett a régi szikra"; "túl dallamos" (???); "mainstream rádióbarát megalkuvás". Megint kénytelen vagyok szembepisilni a trenddel, nekem éppen a "Fever" óta jönnek be igazán. Azelőtt egy arctalan amerikai metalcore "copycat" banda voltak, de 2010 óta saját hangot és - igen - szélesebb tömegekre gyakorolt vonzerőt keresnek. Nem értem, hogy ez miért lenne szükségképpen főbenjáró bűn.

A "Temper X 2" egyértelműen a "Fever" által kijelölt irányba halad tovább. Elismerem, talán az a bizonyos inga egy kicsit túl is lendült a vártnál. A "Fever" szerintem még kiegyensúlyozott ötvözete volt a metalcore-ra jellemző hasításnak és a dallamos power elemeknek. Most azonban már nemcsak a hörgések, de jóformán a fejszaggató riffek is kikopni látszanak. Sok - túl sok - a lassabb, sőt balladába hajló téma (Dirty Little Secret). Ráadásul egy-két nóta már inkább hasonlít az Offspringre vagy a Rise Againstre, mint az Avenged Sevenfoldra (P.O.W.). Ez valóban baj. Ha csak ezt vesszük alapul, érthető, hogy a korábbi rajongók miért nyafognak csalódottan.

A történetnek van azonban egy másik oldala is, ezt az olyan jól eltalált nóták képviselik, mint a nyitó "Breaking Point", a "Riot", a "Saints & Sinners" és a kimondottan Metallicásra sikerült, "Unforgiven"-tipusú "Dead To The World". Ha ezeket erőltetnék, akkor lehetne ugyan hangsúlyeltolódásokról beszélni, de kommersz árulásról nem. A szegény Bálint-napi "date" ellen acsarkodó Wales-i srácokat csak akkor lehet igazságosan megítélni, ha figyelembe vesszük: egy Nirvana földolgozásokat játszó garázsbandaként indultak. Ehhez képest nagy és egyértelműen pozitív előjelű fejlődést mutat a karrierjük. Mindazonáltal én is remélem, hogy a következő albummal kicsit visszakanyarodnak a "Fever" felé, ahol még domborítottak a power idomok.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.pinkcream69.de

Igazán németesre sikeredett vicc volt, mikor Andi Deris a legamerikaiabbnak tartott teuton együttesből egyenest Germánia első számú, népi-nemzeti metálzenei exportcikkébe ugrott. Hogy miért mondom ezt? Mert senki sem röhögött rajta, sőt. A két csapat rajongótábora egyszerre kapott a fejéhez (a "Helloweenisták" még a tökfejekhez is), és egy ideig még rózsaszínű krémmel sem lehetett eltüntetni a homlokokról a ráncokat. Aztán jöttek az új frontemberrel készített első albumok, és a hívek megnyugodhattak: Deris kiszabadította társait a kaméleon fogságából, David Readman pedig zenekari szinten értelmezte újra az internacionálé nemzetközi világszín(t)vonalat kívánó sorait.

Hat év nagy idő, ráadásul a 2007-ben kiadott "In10sity" volt annyira erős, hogy tízpróbázóhoz méltó erőfeszítésre késztesse az elvárásoknak megfelelni igyekvő csapatot. Időközben Kosta Zafirou dobos elbúcsúzott a bandától, helyébe azonban az a Chris Schmidt lépett, akivel Dennis Ward és Uwe Reitenauer már együtt játszott a Sunstorm albumokon, úgyhogy nem volt zsákbamacska, mint ahogy fekete sem, mert a váltás nem hozott balszerencsét az ünnepelni kívánó fiúkra. A "Ceremonial" ugyanis jól sikerült, annak ellenére, hogy személyesen az én keményvonalas lelkem jobban szereti a csapat metálosabb felét, melyből az új album kapcsán igen keveset kapunk. Arra persze gondoltam, hogy Readman közismert Whitesnake rajongása előbb-utóbb ki fog ütközni, ám érdekes módon nem az ő nevével fémjelzett szerzemények kígyóznak leginkább: a hard rockosabb, sőt AOR-osabb "Find Your Soul" és a "The Tide" Ward szerzemény. (Nem mintha a pulzáló riffel megörvendeztető "Big Machine" nem férne el bőven valamelyik Whitesnake albumon.)

A rózsaszín krémíz ettől függetlenül gyermek fogpasztaként édesíti a fanok lelkét, mert ki nem kiált slágert, ha meghallja a "Right From The Wrong" dallamait – még akkor is, ha orbitális Whitesnake nyúlással nyit a nóta –, nos igen, az a bizonyos speciális hangulat most is ott lebeg a számok felett, ami olyannyira egyedivé teszi a Pink Cream 69-t, az azonnal dúdolható dallamokkal pedig csak az állhat hadilábon, akinek hadifüle van. Vagyis süket.

Ettől függetlenül úgy érzem, a "Ceremonial" most nem a "metálosok" ünnepe, de azokat a rajongókat, akiket türelmetlenné tesz a puhább, "krémesebb" megközelítés, óva intem az elhamarkodott ítélettől. Ez bizony ízig-vérig a szokott minőség, csak ezúttal nem nekünk, a világ AOR-osabb fele meg hadd örüljön. És tudjátok mit? Örülök én is, mert a következő albumtól ismét fémesebb melódiákat várhatok.

Garael

Kiadó:
Cornless Unicorn

Honlapok:
www.shanthagopian.com
facebook.com/SemanticSaturation

E mögött a túlnyomórészt instrumentális progresszív rock/metál projekt mögött egy örmény-szír-kanadai gitáros áll: egy bizonyos Shant Hagopian. Örmény, ami a származását illeti, szír, állampolgárságát tekintve, és végül kanadai, mert 2005 óta ott lakik. Itt szedte össze évek óta dédelgetett zenei álmának megvalósításához Virgil Donati dobost (Steve Vai, Kiko Loureiro, Planet X, Ring Of Fire) és Ric Fierabracci bőgőst (Dave Weckl, Frank Gambale, Chick Corea, Planet X). Nem rossz! Ezek bizony jól csengő nevek a szakmában!

Ezt, úgy látszik, fokozni is lehet. Még két neves vendéget is sikerült bevonnia a debütációba: az ugyancsak örmény származású Derek Sherinian billentyűst (Dream Theater, Alice Cooper, Planet X, Black Country Communion) és a német progresszív metál alapítójának számító Vanden Plas énekesét, Andy Kuntzot. Utóbbi az albumot záró balladában (What If We All Stop) ereszti ki kissé nazális, mégis szerethető hangját. A lemez végén ezt a dalt hallgatva egyre csak a fejemet ingattam: vajon miért nem lehetett több énekes szerzeményt fölvenni a repertoárba?

Hagopian kiváló zenész, még csak nem is exhibicionista. Teret enged más zenészeknek (mondjuk, ilyeneknek lehet is), nem teker-kapirgál fölöslegesen, játékát a dalok hangulatának alárendeli. Szerzeményei meglehetősen változatosak, látszik, hogy képzett jazz muzsikus, de ha kell, megmutatja a foga fehérjét, és olyan fejszaggató riffeket játszik, hogy csak nézünk, mint hal a szatyorban. Szóval, aki nem nyitott a különféle stílusok, hangzások, műfajok furcsa és kiszámíthatatlan keverékére, kerülje el Hagopian szellemi gyermekét, mert nem csak jelentéstanilag (szemantikailag), de zeneileg is  eléggé telített (szaturált).

Nem föltétlen kell, hogy egy recenziónak végkövetkeztetése is legyen, de most úgy érzem, ide kívánkozik: amilyen szerethető, intelligens instru muzsika ez, annyival jobban élveztem volna, ha valódi együttesként működik, minden egyes dalban esélyt adva Andy Kuntznak arra, hogy bebizonyítsa: lehet, hogy nem egy Jorn Lande-féle bődület lakik a torkában, de azért kivételes dallamérzékkel áldotta meg a Mindenható...

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.dgmsite.com
myspace.com/dgmprog

"Yes! Yes! Yes!" - újabb promóciós anyag Itáliából; nem is akármilyen! Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, hogy az olasz progresszív metál vezérbikája, a DGM új lemezt készül megjelentetni. Erre jön ez a kis meglepi "csomag", hogy bearanyozza a frontérzékenység által okozott fejgörccsel elb.szott péntek délutánomat. Tapasztalatból mondom, hogy egy DGM kritikát nem szabad elsietni (ezt egyszer már elkövettem), de nem tudok uralkodni magamon. Meg most már vagyok akkora rajongó, hogy gyorsan átlépjek az első benyomáson, ami a DGM esetében mindig egy kicsit sokkoló: úgy érzi az ember, hogy átment rajta egy tehervonat, vagy éppen pár órára összezárták egy hangszigetelést hírből sem ismerő ipari darálógéppel.

Igen, a DGM-mel mindig az volt a bajom, hogy nagyon "hangos", túlságosan tömör hallgatnivaló; mintegy a Jason Statham-féle "Crank" filmek zenei megfelelője. Sokat segítene rajta, ha a billentyűs Emanuele Casali projektjének, az Astrának kordában tartott, a szellősséget sem nélkülöző dinamikáját adoptálnák. Mindjárt nem lenne olyan egynemű az egész. Milyen üdítő, szinte pihentető is tud lenni egy jól elkapott ballada (Repay) az album közepén!

A lehengerlően tehetséges Simone Mularoni (gitár) és Emanuele Casali (billentyűk) által irányított csapat nem kapkodta el a dolgot. Utolsó stúdió lemezük még 2009-ben jelent meg (FrAme), majd rá egy évre jött két új dallal egy válogatás + DVD kombó (Synthesis). A "Momentum" nevéhez híven rendkívül lendületes muzsika; ott folytatja, ahol a "FrAme" abbahagyta, sőt talán még följebb is kúszott az adrenalin szintmérő valamivel (ennek a föntebb vázolt okok miatt én nem föltétlenül örülök). Szerencsére a "daráló effektust" jól egyenlítik ki a tetszetős refrének és a lélegzetelállító hangszeres szólók. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy a Mularoni-Casali páros már nem is páros, hanem páratlan!

Ezt a verhetetlen párosítást most jeles vendégek támogatták meg (na, nem úgy! rosssz az, aki rosszra gondol!): a "Reason" című tornádó-erejű forgatagba bekapcsolódik (de hogy!) a SymphonyX és az Adrenaline Mob szelíd óriása, Russell Allen. Azért tanulságos Mark Basilét együtt hallgatni ezzel az énekes legendával: jelentem, egyáltalán nem lóg ki a lóláb! Ez ezért nem piskóta. A másik vendég pedig az egyik abszolút kedvenc gitárosom, Jorn Viggo Lofstad a Pagan's Mind-ból. Atyavilág! Ahogy 3:10-nél belép! Pár hangból fölismerni, hogy ő az!

Eddig csak halogattam, de ezúttal már leszek annyira bevállalós, hogy kimondom: Kedves  Olvasó! A DGM Európa SymphonyX-e! Főleg mióta Michael Romeo egyfajta "Ikonromboló"-ként direktebb, keményebb, kevésbé neo-klasszikus irányba fordította a SymphonyX kormánykerekét. A DGM Európa SymphonyX-e! Ez a kurta tőmondat a hozzáértőnek mindent elmond; kötetekkel fölér. Tessék beszerezni ezt a hivatalosan március 26-án megjelenő anyagot, az évvégi listámon máris szerepel.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.riversideband.pl

Nem lett ez akkora szerelem végül, mint ahogy indult! A lengyel proggerek az "Anno Domini High Definition"-nel törtek be a köztudatba (melynek nyilván megágyazott az azt megelőző 3 korrekt, bár megjegyzem, koránt sem korszakalkotó lemez), én is akkor ismertem meg őket. Attól kezdve valahogy hirtelen tele lett velük a sajtó, a csapból is ők folytak, a média kikiáltotta őket Közép-Európa Porcupine Treejének, Marius Dudát pedig a poszt-szocialista Steven Wilsonnak. Az a baj, hogy úgy tűnik, ezt ők maguk is elhitték.

Szóval "Anno Domini High Definition". Az a korong tényleg odabaszott. Én is lelkendező kritikát firkantottam róla, itt ni. Azon az albumon nagyon összejött minden, egy komoly vérátömlesztés, megújulás lehetőségét villantva fel a teljes prog-rock/metal széna számára. Sikerült egybe gyúrniuk a tradíciót a modernséggel, a hagyományos progresszív rockot a fémes riffekkel és a dolog sava-borsát adó art-rockos, poszt-rockos témákkal, hangulatokkal. Egy ilyen összetett építmény egyensúlya azonban – per definíció – törékeny.

Tulajdonképpen a lényeg most sem változott, ha le kellene írnom a SONGS-ot (nyilván nem véletlen a cím ilyetén lehetséges rövidítése), most is ezt a három összetevőt tudnám említeni: '60-as, '70-es évek progresszív rockja, egy kis keménység helyenként, és nem kevés merengő, művészkedő befelé fordulás. Csak valahogy az arányok csúsztak el az utóbbi felé az előbbiek hátrányára. Úgy látszik, komolyan vették a feladatot, hogy a Porcupine Tree és az újabb kori Marillion nyomdokába kell lépniük. Márpedig – bocsássátok meg bűnömet – én nem tudom megszeretni ezek egyikét sem. Nekem a prog-rockban a rock legalább annyira fontos mint a prog, ezt diktálja a tufa metalos lelkületem. Ezekben pedig azt csak nyomokban vélem felfedezni. (Hol van már mondjuk a "Market Square Hero" szilaj féktelensége?

Ettől függetlenül ez a CD jó. Duda tehetsége nem tűnt el nyomtalanul, az is magas színvonalú, amit most csinálnak, legfeljebb nekem nem annyira jön be. Tovább megyek: helyenként kifejezetten ötletes és egyéni megoldásokkal találkozom, csak több kellene azokból a pillanatokból, amikor beköszön a gitár azzal a dús Hammond hangzással megtámogatva. Érzem, hogy jóra lehetne hallgatni ezt az albumot, mert az a bizonyos szikra azért most is ott lapul a mélyén, sőt, ha valaki történetesen az év albumának kiáltja ki, arra sem vetek majd követ.

Én azonban szentül hiszem, éppen mondjuk a korai Marillion példájából merítve, hogy lehet intelligens, elgondolkodtató, mély mondanivalóval átitatott egy alapvetően dinamikus, rockos muzsika is, és nem feltétlenül kell annak unalmasnak lennie. Előző munkáján szerintem még a Riverside is ezt a vallást demonstrálta. Duda ezúttal mégis inkább a Wilson-hit szentélyében áldozott a művészkedés oltárán - emennek a bibliája viszont axiómaként kezeli, hogy igazán értékes csak a magába forduló szenvelgés lehet. Ámen.

Kotta

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.giant-x.com

A fénykorát idéző albummal tért vissza tavaly minden metál kalózok legfahangúbb, izé, legfalábbúja, az összes pirate-erényt összegyűjtő lemeznek csak egyetlen – ám nem elhanyagolható – hibája volt: hogy az Orden Organ készítette – ez persze a fantasztikus, disztópikus videóval megtámogatott organikusoknak egyáltalán nem vált kárára, ők nyíltszíni felállással vállalták a versenyt, aminek győzelmi mámorát még az sem csökkentette, hogy az ellenfél egy lábon bicegett a célba.

Nos, lehet itt kárörvendően poénkodni Rolf Kasparek dobosgyűlölő attitűdjén, és a felemás, visszatérő albumon, az azonban biztos, hogy az öreg iszapszeműt sosem szabad leírni, mert még mindig képes lehet önmagát megrázva seggbe rúgni a fiatalokat: csak úgy, fél lábbal és fél szemmel.

Mit mondjak, eléggé váratlanul ért a Giant X projekt híre, amúgy a semmiből, de hát egy igazi kalóznak az álcázás is az erényei közé tartozik, és elolvasva a reklámszöveg stílus meghatározását, igazán csodálkozni sem tudtam, ahhoz viszont már én is túl öreg vagyok. No, persze, valljuk be őszintén, először meghökkentőnek tűnhet Rolftól, hogy egy amolyan aréna/hard rock albumot akart készíteni, de a legutóbbi lemez rockos felhangjai – ami egy Running Wild albumtól buktaszagúan szokatlan – egyáltalán nem meglepő. Most legalább tudta a szerencsétlen kritikus, mire számíthat, naná, hogy indulókra, csak nem olyanokra, melyek háborúba szólítják a marcona hadfiakat, és hát ha csatába hívásról van szó, akkor az legfeljebb csak amolyan Kiss Army-féle bolondozás lehet, aminek esetén a harcot nem ágyúval vívják meg. Illetve de, csak nem bronzból készülttel.

S hogy miért bíztam abban, hogy Rolf sikeresen elegyítheti a szellősebb, hajmetálos lazaságot a tőle megszokott egyenes vonalú metállal? Mert egyvalamit sosem lehetett megtagadni tőle: a dallamérzéket. Ez pedig a haditudomány szerint bizony "centre of gravity", amolyan elsődleges tényező a siker eléréséhez, már ha a műveleti tervezés többi faktorát jól határozzák meg az analizálók. Ebben azonban nem lett hiba: 13 olyan potenciális slágert tett le az asztalra Rolf és a gitáros, Peter Jordan, ami önmagában több sikeres dallamot lő a levegőbe, mint amennyit néhány mai AOR/hard rock csapat egész diszkográfiáján. Rolf persze nem tudja megtagadni önmagát, egy-két szerzemény az epikusabb Running Wild albumokra is felfért volna, amolyan frissítő bónusznak, de a karakter nem hátrány, sőt! Igazi örömzenélés folyik, Rolfon érződik, hogy lubickol a levetett kalózgúnya szorításából kiszabadulva, így még azért is lelkesedni tudunk, hogy nem hadba hívnak bennünket, hanem táncolni.

A klasszikus aréna metálon szocializálódott hallgatók lehet, hogy legyintenek az egészre, mert számukra ez nem éppen Amerika, legfeljebb az NDK, de azért gondoljunk bele, ha ezeket a dalokat mondjuk a Scorpions játssza fel, a maga vokális és instrumentális felsőbbrendűségével, akkor valószínű, hogy a szakma és a hallgatóság nagy része is térdre borulva ünnepli a nyugdíjba vonulás tényét huszáros merevedéssel elutasító slágergyűjteményt.

Kiszámítható? Paneles? Germanus Sörhabus? Kit érdekel, ha a dallamokat hallva megbiccen a fej, táncba rándul a láb, a kéz pedig nagyot csap a kocsmárosné méretes hátsójára? Jókedv garantálva, az igényesebb fajta meg menjen szomorkodni alternatívékhoz, de aztán ne hallgatózzon szörnyűködve, mert még leleplezzük, hogy titkon veri a lábával a ritmust.  

Garael

Ha már az évösszegzőből divatosan sorozatot csináltunk, akkor a tavalyi boros élményeket is érdemes talán összefoglalni. 2012-ben is tanultam, okosodtam és néhány új kedvencet is avathattam. Ezeket most megosztanám veletek. Ha kettőszáz-ötvenet nem is, de néhány jó tippet azért talán tudok adni.

Indult az év egy Villánnyal, a szokásos helyre vittem el munkatársaimat, Tiffán Imréékhez, Villánykövesdre. Azt a fantasztikus vendéglátást, amit náluk kapsz, már kitárgyaltam. Tőlük most talán a Portugiesert (2011) ajánlanám, főleg, hogy a nagyobb pincészetek Oportóját sajnos már nemigen lehet meginni. (Nagy gáz, de sajnos ide jutottunk.)

Tiffán Zsoltnál is megfordultam, mondjuk vele máshol is könnyű összefutni. Például Etyeken, a közben már megszűnt (átalakult) borfesztiválon. Extra piros pont, hogy mindkét esetben vele volt az Üzletembers zenekar is, akik vérprofin nyomják a '60-as, '70-es évek muzsikáját. És ha már vele volt, be is szállt hozzájuk egy kicsit gitározni. Rock 'n' Roll a faszi, mindamellett, hogy borszakmailag is az egyik legjobb az országban. Tőlük mondjuk a Pinot (2009) emelném ki, mindkét alkalommal leginkább azt szürcsölgettem nagy élvezettel táncikálás közben.

Az adjunk egy esélyt a fehéreknek is jelszó nevében áteveztünk a tokaji borvidékre, méghozzá Mádra. Onnan két kiemelkedő termelőt is meg kell említenem, Demeter Endrét (Demetervin) és Barta Károlyt. Mindketten hiszik és vallják, hogy a minőség a dűlőben dől el, nagy hangsúlyt fektetve a szőlészetre és a tökéletes alapanyagra. A kiindulási ponttól eltekintve azonban mégis két, eltérő iskoláról, irányvonalról van szó: amíg Endre egy fiatalosabb, kísérletező stílust képvisel, a Barta pincészet a hagyományos Tokajt jeleníti meg. Csak éppen kiemelkedően magas színvonalon.

Endrétől a Délceget (2011) ajánlom. Bartáéktól is a száraz furmintot (2011) tukmálnám leginkább, mert attól jobb furmintot talán még sosem ittam, de ez sajnos az árában is tükröződik. Úgyhogy – a változatosság nevében - legyen inkább „Egy kis édes" (szintén 2011, szintén furmint), amely a pincészet belépőbora. Bárcsak ilyen minőségű lenne minden pince alapbora!

Maradunk a fehérnél, de átruccanunk a Balaton-felvidékre. Két kóstolón (egyik helyben, a másik Pesten) végigvettük Pálffy, Trombitás, a Káli Kövek, a Sabar Borház, a Villa Tolnay és az Orbán pincészet legszebb tételeit. Közülük egyértelműen kiemelkedtek Trombitás Tamás olaszrizlingjei (2009 és 2011), de szeretjük Pálffy szürkebarátját is, és úgy érzem, Nagy Lászlóval (a Sabar és a Villa Tolnay borásza) is közelebbi ismeretségbe kell kerüljek mennél hamarabb. Érdekességképpen megemlítem, hogy a Káli Kövek forgalomba talán nem is került kísérleti vörösbora (Cabernet Frank, 2010), melyből hoztam haza pár palackot és amely teljesen elüt a mainstream, tanninos vonaltól, a baráti körömben osztatlan sikert aratott. Mondtam én, hogy szükség van erre a stílusra, csak ismerjék fel ezt a borászok is lassan! (Ők inkább a sillert erőltetik, ami szerintem zsákutca, nem fogják egykönnyen bemarketingolni.)

Levezetésképpen beugrott még egy Szekszárd. Erről elég részletesen írtam, most csak Németh János Zweigeltjét (2009) emelném ki, amely éppen a fent említett könnyed, gyümölcsös stílusban fogant. Több helyen (minimális kadarkával megbolondítva) ez Fidibusz néven fut. A túrát még annyival egészíteném ki, hogy ott ismertem meg Heimannék száraz furmintját (Kerkaborum, 2011), amely szép lassan egyik kedvenc itókámmá vált a mindennapokra. Ez az év számomra amúgy is egyértelműen erről a szőlőfajtáról szólt, zseniális alapanyag, melyből tartalmasan könnyed és könnyeden tartalmas bort is lehet készíteni. Úgy látom, a szakma is kedveli, Tokajon kívül is egyre nagyobb teret nyer, és szerencsére stílusában is kezd hozzáigazodni a modern elvárásokhoz. (Nem mellesleg az olaszrizling feltámadása is nagy örömmel tölt el.)

Elsiettem, megfeledkeztem a valódi levezetésről, egy laza Bukolyi Marcell bemutatóról. Tetszett nagyon a Rajnai Rizlingje is, mégis a Kisfiam névre hallgató vörös házasítást ajánlom inkább a figyelmetekbe (mindkettő 2011), mert ez kétezer forintért orbitális best buy, amiből egy jó nagy tétellel kell betárazni a következő 3-4 évre. Főleg, ha belegondoltok, hogy ez csak egy kicsivel drágább a bevezetőben említett, borszerű Portugiesereknél. (Villány vezető borászai helyében most azért egy kicsit elszégyelleném magamat...) Szaladjatok, hátha kaptok még valahol!

Kotta