Az össznépi betegre zabálás alatt nem volt egyszerű nekiülni az írásnak, végül csak megembereltem magamat. Ráadásul a sorrend összeállítása is mintha nehezebben ment volna, mint eddig bármikor. Ami egyrészt az igazán kiemelkedő alkotások hiányára, másrészt az átlagos színvonal magas voltára utal. Lehet az is, hogy csak elteltem a jóval, és már meg sem lepődöm igazán, de tény, hogy az a másik harminc album, amit a listáról lehagyni kényszerültem, gyakorlatilag éppen olyan színvonalas, mint ez a tizenhat (merthogy megint csaltam egy kicsit...). Mindegy, ma éppen ezek lettek a nyerők.

1. Circus Maximus: Nine

A norvégok tulajdonképpen ficakból megugrották a velük szemben támasztott komoly elvárások lécét. A Tartuffe által említett – jövőbeni GDP biztosítása érdekében – munkaerő-újratermelésre tett erőfeszítések (gy. k. családalapítás, gyereknemzés) közepette csak összedobtak egy nagyon érett, végletekig letisztult albumot. A Circus Maximus átment Rush-ba, és tudod mit? Piszok jól áll nekik.

2. Affector: Harmagedon

Nagyon nagy zenélés folyik ezen a lemezen. Hibátlan, régi-sulis progresszív metal a játék neve, amit ennél magasabb szinten nem igazán lehet tolni. Szerintem.

3. Suspyre: Suspyre

Fix egyes, hogy elfogult vagyok velük szemben, de vállalom. Valószínűleg Barton énekteljesítménye az, ami a hasonszőrű bandák közül éppen őket emeli be nálam a topligába. Intelligens, Symphony X – Dream Theater közeli muzsika, mély és összetett, súlyos, mégis felemelő.

4. Heart Of Cygnus: The Voyage Of Jonas

A másik zenekar, melynek különleges helye van a szívem egyik csücskében. Mit tegyek, ha engem megfog ez a fajta vintage rock? Minden benne van, amin felnőttem, Iron Maidentől a Rush-ig a progresszív rockon át..

5. Blessed By A Broken Heart: Feel The Power

Babie-metal, ja. Ki a francot érdekel, ha kábé az egyetlen csapat, akik valami újat tudtak mutatni 2012-ben? Modernizálták a stadion rockot, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy jó dalokat írnak, nagy refrénekkel és hatalmas gitárszólókkal, amit nagyon lendületesen játszanak. Hibái ellenére is itt a helye.

6. Sacred Dominion: The Inside

Őket is a nosztalgia-faktor repítette fel erre a listára, mert hiányzik nagyon az a melodikus-progos US-power, amit a Queensryche már képtelen prezentálni. Még szerencse, hogy van más, aki betölti ezt az űrt.

7. Galahad: Battle Scars

Az év meglepetése, mert – beismerem – korábban nem hallottam róluk. Pedig nem egy csikó-csapat, mégis nagyon frissen, fiatalosan nyomják a progresszív rockot.

8. Accept: Stalingrad

"Te is öreg iszapszemű vagy? Nekem megfájdult a nyakam a headbangtől, és persze zokogtam a dallamfaragó szólók alatt." Garaelnél jobban magam sem tudnám megfogalmazni, bizony, a "Blood Of The Nations" után újra megcsinálták a tutit. Csuklóból.

9. Van Halen: A Different Kind Of Truth

Azt kaptam, amit vártam. Őszintén szólva lekakilom, hogy mikor íródtak a számok, és hogy a fikázók szerint a "Tattoo" nem sláger (akkor mégis mi?). Az a lényeg, hogy a Van Halen tesók újra bazseválnak, ráadásul Roth-al együtt, és szerencsére nem csinálnak magukból akkora hülyét, mint az agyér-elmeszesedésben szenvedő letűnt kortársak némelyike, lásd Malmsteen, Tate, stb.

10. Overkill: The Electric Age

Blitzék annyival dinamikusabban és izgalmasabban játsszák a thrash-t, mint bárki más a mai mezőnyben, hogy úgy döntöttem, megérdemelnek egy előkelő helyet ezen a listán. Már az "Ironbound" se volt piskóta, de ez még dögösebb, picit modernebb, enyhén groove-os, ugyanakkor eléggé old-school ahhoz, hogy megdobogtasson minden olyan szívet, amely a '80-as években volt fiatal.

11. Maestrick: Unpuzzle

Brazil ujjgyakorlat, fiatalos erőfitogtatás, Dream Theater és minden más, ami belefér. Dzsessz-konzis suttyók mókolása a rockzenével fíling, ami elsőre nagyképűnek tűnhet, sőt, másodikra is. A következő munkájuk full extrás lesz - az az érzésem, ez csak amolyan felvezető ahhoz, de még így is...

12. Arjen A. Lucassen: Lost In The New Real

Most már biztos, hogy zseni a faszi, mert a Tesco gazdaságos zenekar (ő, saját maga, Anthony, Arjen és Lucassen), és az ebből következő egysíkú, jellegtelen ének ellenére is hallgattatja magát ez az anyag. Pink Floyd-os hangulatok, túlcsorduló zeneiség, szép gitárszólók, elektromos kütyük, miegymás. Korántsem átlagos, mégis felettébb kellemes.

13. Diablo Swing Orchestra: Pandora's Pinata

Kijárt már egy életmű díj a világ egyik leghibbantabb zenekarának. Nem csak azért, mert egyedülállóan eredeti, amit csinálnak, hanem azért is, mert ezúttal tényleg ízletes, könnyen befogadható koktélt kevertek nekünk. Nekem bejött a Pinata Colada, nem lehet nem szeretni a könnyed, szórakoztató mivolta ellenére is ütős egyveleget.

14. Standing Ovation: The Antikythera Mechanism

Miért pont ők? Mert el tudtak távolodni a bevált prog. metal sablonoktól. Szemtelen, hatásos egyveleget tartalmaz a fiatal finn brigád bemutatkozó korongja, melyen folk-punk szösszenetek éppúgy megférnek, mint némi kóros (core-os) hörgés-csapkodás. Mintha a Dream Theater egyik fele jammelne a Faith No More másik felével.

15. Teodor Tuff: Soliloquy / Trail Of Murder: Shades Of Art

Úgy tűnik, kialakulóban van egy modern, északi hard rock vonulat, amely a skandináv power irányzatból is merít, de az európai hard rock legszebb hagyományait, nagyívű dallamait sem hagyja feledésbe merülni. Sőt, még némi progos stich is keveredik mindehhez. Ami nekem nagyon is bejön.

Akik a listáról lemaradtak:

A bejglikómában a rosseb se emlékszik már minden fasza lemezre, így a teljesség igénye nélkül sorolom fel azokat a zenekarokat, akik idei produktuma kellemes perceket okozott nekem:

The Flower Kings, Threshold, Neal Morse, Absolute Priority, Southern Cross, The Great Gamble, Bad Salad, Mystery, Jaded Heart, Jettblack, Dynazty, Devil's Train, Lillian Axe, Civilization One, Steve Vai, Kiko Loureiro, Paul Gilbert, Devin Townsend Project, Jose Rubio's Nova Era, Barren Earth, Testament, Nevergreen, Dragonforce, Arthemis, Rygel, Evil Masquerade, Tank, Savage Messiah, Primal Fear, Tygers Of Pan Tang, Sylencer, Speaking To Stones, Texas Hippie Coalition.

Koncert:

1. Accept, Pecsa

Hoffmann birtokában van a tökéletes koncert receptje, és úgy tűnik, nem adja ki senkinek. Náluk valahogy mindig minden stimmel: a hangzás, a számok sorrendje, a kiállás, a muzsika, minden. Ezért öt perc alatt maguk mellé állítják a közönséget, és két órán keresztül ott is tartják.

2. Royal Hunt, Pecsa

D. C. Cooper vitte a hátán a bulit, nem is kellett mellé más, csak egy vérprofi zenekar és 15-20 piszok jó szám :D. Ennyi.

3. Dragonforce, Pecsa

A „ha valamit érdemes csinálni, akkor azt érdemes túlzásba is vinni" elv mentén működő banda sokak szerint már az extrém-sport kategóriába emelte a muzsikát, de ez csak a történet egyik fele. Nem működne a koncepció remek nóták nélkül. Ha ott voltál, akkor tudod, hogy ilyenjeik is vannak. Gitár-fanatikusok számára egy Dragonforce fellépés helyből olyan mint szexfüggőnek egy monstre A2M válogatás, de még ennél is többről van itt szó: ez a csapat a heavy/power metal kvintesszenciáját nyújtja koncerteken. Ergo, még semmit sem hallottál, ha nem hallottad a "Cry Thunder"-t és társait élőben.

Tetszett még a Dream Theater, ahol Mangini a szólójával maga mellé állította a kétkedőket; MacAlpine, aki szanaszét gitározta a fülemet; a Fates Warning, akik egy bensőséges bulival kedveskedtek nekünk; a Mobilmánia, akik megidézték fiatalkorom stadionkoncert élményeit; a G3, úgy ahogy volt, cakpakk; a full underground Helstar - Lillian Axe performansz és igen, még a rock-operettes Therion is.

Csalódás:

Ha lehet idén egyáltalán csalódásról beszélni zenei fronton, akkor az az olyan koncertekhez kapcsolódik, amikre nem jutottam el. A Faith No More és a DAD a két a legnagyobb fájdalom. De sajnálom a Doro/Jorn bulit is, no nem a Királynő és a Herceg miatt, hanem mert a Teodor Tuffra piszkosul kíváncsi lettem volna...

Kotta

A szokásos demokratikus módon eldöntve – egyikünk akarta, a többi meg lusta volt ellentmondani –, ezúttal egyenként tesszük fel az évi listánkat, talán olvasóbarátabbá téve az olyan szófosók irományait is, mint amilyen például jómagam vagyok. Persze eme nemes bélcselekedetet inkább ilyen formán prezentálja az ember, mint biológiai értelmében, amiről ugye egy nóta is született már, hogy aszondja': "katona bácsi haptákba, beleszart a nadrágba"… Nos tehát, mint a blog katonai értelemben vett rangidőse, az én kötelességem lett az első találatokat megkapni, no és utat törni az ellenség sorai között. Hogy nincs ellenség? Majd teremtünk, volt rá példa ugye az idei évben. De hagyjuk is az ilyen áthallásos gondolatokat, mert egy zenei blog esetében a hallásnak megvan ugye a maga helye és szerepe: úgyis megkapja az ember esetenként, hogy "mi van, süket vagy?", bár még mindig jobb, mint ha egyszerűen hülyének néznek, és hát a süketségből is tudtak már a rockzenében előnyt kovácsolni, lásd csak a beste leopárdokat.

Mi is jellemezte az évet rockzenei szempontból? Hát természetesen az újabb trendek felbukkanása: a hetvenes éveket felidéző retro-rock csapatok leborulásra késztették a hallgatók egy részét, aminek apropóján fitymálóan írhatnám, hogy ugyan, parasztvakítás az egész, hiszen minden riffet megírtak már évtizedekkel ezelőtt, de éppen én mondjak ilyet, akinek a listáján ott fityeg két olyan kliséhalmaz lemez, aminek szövegeit még a heavy metal pártbrossúrák is cikinek találták az ötvenes években? A másik, számomra kissé megmosolyogtató áramlat az okkult bandák által prezentált "ördögi" zene. Hát nem tudom, hogy mennyi a színház és mennyi a spirituális meggyőződés ezekben a csapatokban, de abban biztos vagyok, hogy ha én lennék a fő gonosz, bolond lennék ilyen, az undergroundban is réteg zenéből üzenetet közvetíteni, megfelelne arra nekem a mainstream pop is: bár elnézve a szcéna produktumait, ilyen ördögien ócskát ember nem alkothat, vagy mégis?

De hagyjuk is a felesleges agyalgást, aki ismer, tudja, hogy a két említett műfaj csak érintőlegesen képes lekötni, úgyhogy, aki most meglepetésre vágyik, az lapozhat is tovább, bár H. Sanyi barátom bevallása szerint igenis meglepődött, mert azért ennyire szarnak még ő sem tartotta az ízlésemet. Úgyhogy kedves olvasók, kultúrmissziót ne várjon tőlem senki – nem akarom a kollégáim kenyerét elenni –, a lejegyzett listától nem fog a művészvilág térdre borulva új esztétát avatni, de azért remélem, hogy ha összességében nem is, egy-két közös pont lesz az általam, és az általatok preferált idei albumok között.

Első etap-Garael

1. Unisonic: Unisonic

Nem minden nap fordul elő, ha egy metál isten az embernek személyre szólóan ír és prezentál zenét. Az persze lehet, hogy Kiske és Hansen nem a kritikáim alapján belőtt ízlésvilágomból merítették az ihletet, ennek ellenére az album akár a "Garael metálja" címmel is kikerülhetett volna a polcokra.

2. Threshold: March Of Progress

Jól seggbe rúgtam magamat, mikor Tartuffe barátom kritikája alá némi fanyalgásos hozzászólást rittyentettem: nos, két nap múlva, és háromszori hallgatás után rittyenteni - karikás ostorral - az én hátamon kellett volna, amiért elhamarkodottan ítélkeztem.

3. Diablo Swing Orchestra: Pandera's Piata

Hopp, az okkultizmus diszkrét bája mégis elért, még szerencse, hogy nem szeánsz formájában. Bár ha a pata-kánon beveszi a repertoárba a swinges harsonákkal történő celebrálást, nem állok jót magamért, hogy nem fogom az ördögöt a falra festeni. Zeneszóra.

4. Sonata Arctica: Stones Grow Her Name

Az utóbbi két, progressziós utakra tévedő, és a rajongók többsége szerint el is tévedő csapat megtalálta a helyes utat. Legalábbis az én szívemhez. Ha nem is fiatalos, zaboltátlan csikóvihánc, de élvezetes és magával ragadó, többütemű – mézes – ménes vágta. Az akusztikus ráadás pedig csak hab a tortán. Izé, a mézen. Vagy a vágtázó lovakon?

5. Lillian Axe: XI - The Days Before Tomorrow

Nem voltam soha kimondott fan, de a munkásságukat mindig is becsültem. Ezúttal azonban a becsület hódolattá változott, amihez persze kényszerítő eszközöket vetett be a csapat. Hogy mit? Dallamokból kovácsolt bárdot. Axe mindenit!

6. Luca Turilli’s Rhapsody: Ascending To Infinity

Operából szökött metál énekes, arpeggiót vacsorázó gitárvirtuóz, a doni kozák kórus lánytestvér csapata, és egy tökéletesen prezentált Helloween feldolgozás, ahogy azt csak Kiske tudná manapság feláriázni. Naná, hogy az osztódott Rhapsody Lucás fele giccsrajongóvá változtatott. Oda se neki, így legalább nem kell unalmas művész metált hallgatva megértő képet vágni és bólogatni.

7. Adrenaline Mob: Omertà

Mivel nem annyira ismerem a modern metál színteret, így azok a lopott megoldások sem tűnnek fel, amivel Mike Portnoyt és csapatát megvádolták. De ők legalább nem vették ezt a történelmi folytonosságból eredő dobos üldözésnek.  

8. Slash: Apocalyptic Love

Tudom, hogy az IGAZI Slash rajongók a második Slash szóló albumra esküdnek, de mit csináljak, ha bedőltem a hatásvadász múltkori, sztárválogatásos lemeznek, aminek rajongásából bőven kijutott erre a szerelmes lemezre is? Apokaliptikusan. Bár az is lehet, hogy pusztán azért, mert olyan jó dalok vannak rajta, melyek lazán verik – amúgy körkörösen és gitáros csuklóból – a pár évvel ezelőtti Guns lemezt.

9. Soulspell: Hollow's Gathering

A brazil szappanoperáknál csak a brazil metál operákat szeretem jobban. Ez persze könnyű, mivel Isaura kalandjai óta nem nézek futószalagon gyártott szörnyűséget, ami persze semmit sem von le Heleno Vale munkásságának érdemeiből. A harmadik etap kissé direktebb, germánusabb jellege engem nem zavar, éljen a brazil-német örök és megbonthatatlan barátság!

10. Primal Fear: Unbreakable

Még az év elején jelent meg az album, és még az év elején elhatároztam, hogy ennek a listán a helye. Nem azért, mert évek óta minden Primal Fear album ott szerepel az aktuális kedvenceim között. Pedig de. Ráadásul az epikusabb irány után ismét a dübörgő kvázi-Judas himnuszoké a főszerep, ami megnyugtathatja az epigonokért rajongókat is.

11. Jaded Heart: Common Destiny

Méghogy megfáradt szív! Ha ilyen energiával és fáradhatatlansággal dobbanna minden magyaré, nem vezetnénk a szívbetegségek regionális listáját. Emellett remélem, azok sem kaptak a szívükhöz, akik amerikai típusú hard rockra vágytak és germán heavy metalt kaptak.

12. Speaking To Stones: Elements

Alapvetően gyanakodva közelítek az olyan albumok felé, melyeken minden szerzemény 9 perc felett van. Ugyanis aki ilyet tesz, az mindenre képes. Még arra is, hogy felkerüljön az évi listámra. És nem azért, mert követ beszélt a hasamba.

13. Manowar: The Lord Of Steel - retail version

Az ötvenes évek pártbrossúráiból vett szövegekkel végre megírták a magyar sztahanovista kohászok lemezét is (lásd a címet), a képbe csak az az aljas, kapitalista módszer rondít bele, amivel az eredeti kiadás szocialista gitár hangzását – szar, de legalább mindent elborít – menteni próbálták.

14. Firewind: Few Against Many

Ez aztán kemény! - mondaná Barbie, ha Kennek ilyen… bicepsze lenne. Korunk egyik "number one" gitárosa nem pöcsölt, illetve de: olyat vágott vele az asztalra, hogy az menten kettérepedt. Egy ilyen produktum pedig akkor is süveget emelő, ha az attrakció a törzsfanokat nem egyöntetűen győzte meg.

15. Vision Divine: Destination Set To Nowhere

Bár kollégáim nem voltak ide vagy oda az albumért, számomra Fabio akár a telefonkönyvet is eldalolhatja, arra is vevő leszek. Igaz, hogy az elidegenedés és a zokogásba hajló pátosz nem biztos, hogy összeillenek, de a művészetben bármi megtörténhet, sőt, annak az ellenkezője is.

+1 Bloodbound: In The Name Of Metal

Nos, igen, eme örökbecsű lemezhez képest a Manowar maga az innovációba oltott kreativitás, és ha valaki képes Demaio-ék elől elcsenni a "legostobább és legpanelesebb szövegek" éves címét, az már tudhat valamit. Mondjuk olyan himnuszokat írni, amivel ha hülyét is csinálok magamból, de kilóra meg tudnak venni.

A lista persze nem teljes, vérző szívvel hagytam le az olyan csapatok albumait, mint a Circus Maximus, a The Cult, a Trail Of Murder, a Magnum, az Artemis, az Icarus Witch, a Driver, a Candlemass, a Headspace, no és persze az Accept: akiknek ezek a lemezek jelentették a csúcsot, csak annyit: veletek vagyok!

KONCERTEK ÉS EGYEBEK:

Koncertre sajnos ebben az évben sem jutottam el, és ha DVD kiadványt nem is, de érdeklődő fiam jóvoltából a youtube-on számtalan videoklipet néztem meg. A rengeteg csatás, kardozós, kinyiffantós, sárkányos, gnómos, elfes minifilm között – hogy honnan örökölte a gyermek a militáris szellemet?… – azonban akadt egy koncertrészlet, amit még az én toleráns lelkem is 18 éven (illetve emberen) felülinek minősített, ez pedig Geoff Tate csulazivataros megmozdulása volt, ami - azt hiszem - még a death bandák vérfolyamos klipjeinél is rosszabb. Persze így legalább a "nyálas" jelző, mint a negatívumok metálos csimborasszója, valóban új és szó szerinti jelentésárnyalattal bővült.

MAGYAROCK

Sajnos idén sem a magyar színtér diktálta a világ metál zenei trendjét, azonban hála a mai kornak megfelelő, számtalan stílust preferáló zenei sokszínűségnek, a bandák nagy részének sikerült a nosztalgia áramlatba sikeresen beilleszkedni. Hogy ezt ők nem nosztalgiának gondolták? Ott egye a fene! Ennek ellenére az alábbi albumokat legalább olyan szívesen hallgattam, mint a vér- és epecsepegtető Bloodboundot vagy a sistergős Manowart.

Nevergreen: Karmageddon

Talán az egyike a kevés magyar bandának, melyeket nyugodtan a nemzetközi közegbe lehetne illeszteni. Ugyan a doom esetében az öreges jelzőnél nincs is megbecsültebb és adekvátabb, én mégis azt mondom: ebbe a lemezbe annyi hév szorult, mint egy szakasz 18 éves, laktanyafogságra ítélt fiatal katonába kimenő előtt.

Omen: Nomen Est Omen

Nem rossz társulat az Omen, most, hogy a Társulatból importált Korit sikerült leszerződtetni. Remélem, jövőre a Pokolgép is nagyot fog robbantani a másik Társulatos bombaszakértővel, legalább akkorát, mint a babonáknak fityiszt mutató Omen.

Rubicon: Mindenen át

Elméletileg nem az én stílusom ez a fajta dallamformálás, a gyakorlat azonban rácáfolt erre. Most akkor vagy én szenvedek a minőség okozta identitás zavarban, vagy a csapat lemeze ennyire jó. Anyu, döntsél légyszi!

Dalriada: Napisten hava

Remélem, hogy az elismerésekből a csapat nem annyit fog markolni, mint a forró nap(isten) elolvadt havából, tőlem mindenesetre kapnak egy golyónyit.

Ego Project: Puszta ököllel

Mintha puszta ököllel csaptak volna állcsúcson, mikor meghallgattam az erőtől duzzadó, hagyományos heavy metál dalokat, és az, hogy nem padlóztam egy jókorát, csak a több mint 10 évnyi metál edzésnek köszönhető.

Tirana Rockers: Sex Dealer

A kiváló, mai hangzáshoz igazított tribute kiadvány által igazi, (AC/DC) hiányt pótló cuccot árulnak ezek a dealerek magas minőségben. Vegyétek és lazuljatok!

CSALÓDÁSOK

Csalódások azért mindig vannak, melyekből a pálmát idén az Aerosmith új lemeze vitte el, és Malmsteent csak azért nem említem, mert csalódni akkor szokott az ember, ha jobbat vár, mint amit kap. Bár amit kaptunk, annál nem volt nehéz jobbat várni.

Végezetül kívánok minden olvasónknak Boldog Új Évet, és természetesen erőt, egészséget, az örökre eltávozott zenészeknek pedig kedves helyet az emlékeink között.

Garael

Lassan véget ér ez a 2012-es év is. Őszintén szólva, már alig várom. Ritka rusnya egy esztendő volt, majdnem minden lehetséges szempontból. Szerencsére zeneileg nem szenvedtünk hiányt, az idén is jelentek meg kiváló anyagok szép számmal. Ezekből igyekeztünk is lehetőségeinkhez képest igényes válogatást adni, egy széles spektrumot átfogva az AOR-tól, a jazz rockon át a klasszikus heavy metalig. Nyilván mindenki előtt nyilvánvaló, hogy ezen a blogon a teljesség igénye nélkül, önszorgalomból, mindenféle támogatás és különösebb ambíció nélkül dolgozunk. Dolgozunk - mondom - mert biztos akad olyan, aki föl sem méri, hogy "polgári" hivatásunk, családunk mellett hány munkaórát pazarlunk el "nagylelkűen" zenék alapos áthallgatására, recenziók írására, stb. Szerencsére az esetek többségében a hasznos párosul a kellemessel...

Bár nem várjuk el, azért jól esik, ha néha kommenteken, e-maileken keresztül némi elismerést kapunk, és csak remélni tudjuk, hogy "pro bono" tevékenységünknek van foganatja. Nem baj, ha nem vagyunk meghatározó vagy ízlésformáló információs felület a szakmában, nekünk elég, ha "guberálásunk" közepette néhány zeneszeretőt hozzásegítettünk ahhoz, hogy értékes, szórakoztató hallgatnivalóra találjon. Ha belegondolunk, ma összehasonlíthatatlanul könnyebb helyzetben van az ember, mint amikor mi fölnőttünk: akkoriban a Vajdaságból begyűjtött Jugoton lemezek és Göczey Zsuzsa "Lemezbörze helyett" című műsora voltak a tájékozódás legfőbb forrásai.

A karácsony - bár annál azért lényegesen több - a közmegegyezés szerint családi ünnep. Szeretnénk azt hinni, hogy valamilyen módon létezik a fémes műfaj rajongói között is egyfajta családi kötelék: a közös érdeklődés és a zene közös szeretete. Nos, ennek jegyében az egész DionysosRising Csapat nevében (Túrisas, Kotta, Garael, CsiGabiGa, Tartuffe) kívánunk minden olvasónknak, rendszeres és alkalmi "látogatónknak" Áldott, Békés Karácsonyt és Boldog Új Évet!

A szenteste hangulatához talán nem kifejezetten illenek a keményebb műfajok, blogunk profiljával mégis inkább egy olyan karácsonyi stílusgyakorlat vág egybe, mint a nemrég recenzált Richard Campbell "Christmas Rock Medley"-je.  Az összes hangszert biztonsággal kezelő fiatal brit muzsikus teljesítménye valóban figyelemreméltó...

Kiadó:
Eagle Records

Honlap:
www.gary-moore.com

Itt egy emlékkoncert. Emlékezzünk hát! De kire? Szégyen és gyalázat, hogy mikorra megjelent e kiadvány, már maga az emlékező is egy emlék csupán. Én a magam részéről be vagyok oltva Jimi Hendrix ellen. Nem bírom az ürgét se nézni, se hallgatni. Valahogy nem fogott meg a fene nagy művészete. Talán, mert sosem próbáltam belőve élvezni a produkciót. Valami mégis lehet benne, mert ha más játssza a nótáit, az meg tetszik. Ha Steve Lukather nyomja a "Red House"-t, akkor valami megmozdul bennem, ha Uli Jon Roth nyúzza a gitárját a "Voodoo Chile"-ban, akkor nem tudok nem odafigyelni, ha a G3 ráadásban Satriani és Vai teker a "Little Wing"-ben (mondjuk Malmsteen-nel karöltve), akkor az maga a mennyország. És ha Gary Moore feldolgozza a "Fire"-t (konkrétan az "A Different Beat" lemezén), akkor az lesz a lemez legjobb pillanata.

És ha Gary Moore a főszereplő egy emlékkoncerten, legyen az Phil Lynott, vagy akár Jimi Hendrix, a nóták új értelmet nyernek.

Ezen az 1967-es Monterey fesztivál 40 éves évfordulója alkalmából tető alá hozott koncerten Gary Moore-nak olyan segítőtársai voltak, mint a 2001-es "Back To The Blues" album óta vele együtt muzsikáló Darrin Mooney, akinek energiája szinte szétfeszítette a dobokat, és az a Dave Bronze, aki együtt muzsikált már Eric Claptonnal és Robin Trowerrel is, és aki közreműködött a "Concert For George", és a "Dear Mr. Fantasy" emlékkoncertek megvalósulásában is, és aki bólogató Buddhaként előre-hátra lengedező felsőtesttel ringatja bele magát a zenébe.

Nincs itt gitárpörgetés, nincsenek lángoló vagy összetört gitárok, nincs a színpadon ide-oda rohangáló gitárhős, aki mámoros önkívületben nyomja a show-t, van ellenben egy zseniális gitáros, egy fekete ing és egy piros Stratocaster, és a látványos külsőségek teljes hiánya ellenére a nagybetűs ZENE belengi a színpadot. Nehéz szavakba foglalni azt, ahogy Gary Moore játéka, mint a levegő, kitölti a rendelkezésre álló teret. De a Hendrix-adaptációk az ő tolmácsolásában, az ő egyedi technikájával kiegészülve ismét új életre kelnek, s talán önálló életet is élnek (mint annak idején '87-ben a "Friday On My Mind", a remekül sikerült The Easybeats feldolgozás).

A koncert csúcspontjának szánták, de a koncert mélypontja lett belőle, amidőn színpadra léptek az egykori zenésztársak, a Band Of Gypsys basszere, Billy Cox, és a The Jimi Hendrix Experience dobosa, Mitch Mitchell. Mintha a mindent és mindenkit kifigurázó South Park gárdája lecsapott volna az emlékkoncertre: először beballagott Séf bácsi, az időnként dalra fakadó nagydarab néger szakács (Billy Cox), majd piros mintás ingében és sárga cipőjében megjelent Mr. Garrison, a másságát nyíltan felvállaló pedagógus (Mitch Mitchell), aki mintha Kalap Úrral a kezén "simogatta" volna azt a dobfelszerelést, amelyet előtte már Darrin Mooney rongyosra püfölt. Más szóval: leült a buli. Pedig a "Red House" vagy a "Hey Joe" valóban a koronája lehetett volna az estének, de így Gary Moore minden erőfeszítése ellenére is bealudtam a három nótás blokk végére.

Arra ébredtem, hogy Darrin Mooney újra szétcsapott a neveletlen újoncok módjára csálén álldogáló dobok között, és a ráadásban egy energikus "Voodoo Chile" előadással valóban sikerült megkoronázni a koncertet. A koncert (nagy része) remek volt, és az Eagle Recordsnak köszönhetően, ha megkésve is, de élvezhetjük CD-n, DVD-n vagy BluRay-en, ki-ki ízlése és pénztárcája szerint.

CsiGabiGa

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.perfectsymmetry.hu

Hosszú ideje nem adok pénzt a Hammer újságokért, egyrészt az elektronikus sajtó hírek tekintetében naprakészebb, másrészt az olyan internetes felületeken, mint a miénk, általában max. a kordivat (pl. shock) vagy a műfaji elfogultság (pl. mi) és nem anyagi megfontolások irányítják az ítészek kezét. Mindennél komolyabb érvnek bizonyulnak azonban D. Gy. cikkei, melyek egyre merészebben rugaszkodnak el a Tacitus "Annales"-éből merített, a zsurnalisztika szempontjából is mértékadó szabálytól: "sine ira et studio". Most mégis kivételt tettem, mert az év végi, 250. számhoz a pécsi illetőségű Perfect Symmetry legújabb nagylemezét csomagolták, akik a honi progresszivitás úttörőiként elévülhetetlen érdemeket szereztek, és szimpatikus állóképességgel tartják magukat életben 1995 óta.

A Stonehenge, Wendigo, Dreyelands, After Crying és K3 háza tájáról érkezett tagokból verbuválódott At Night I Fly bemutatkozó EP-jének megjelenése, illetve az arról írott értekezésem kapcsán elindult a kommentekben egy érdekes beszélgetés a hazai progresszív rock/metál színtérről. Már ott is leírtam, hogy a Perfect Symmetry zeneileg és hangzásban nagyon sokat fejlődött az elmúlt időszakban. Sem ott, sem most nem áll szándékomban a gitárszólók ritkasága és technikai színvonala miatt panaszkodni. Nem mondom, hogy ez lényegtelen, de a Fates Warning is tudott maradandót alkotni ilyen természetű hiányosságok mellett.

Viszont nem mehetek el szó nélkül a PS jellegzetesen magyar "betegsége" mellett. A "szerkesztőségünkben" is sokat van terítéken ez a téma, de eleddig képtelenek voltunk elfogadható magyarázattal szolgálni arra, hogy a magyar együttesek miért rendre az énekesek miatt véreznek el nemzetközi összehasonlításban. Hirtelen a jobb sorsra érdemes Da Capo jut eszembe, és a "Senkiföldje/Nowhere Land" című nóta, amit mai napig az egyik legjobb magyar progresszív dalnak tartok, csak éppen Nagy Norbert helyett mindig valami bika hangot képzelek hozzá.

Minden tiszteletem Kovács Attiláé (megjegyzem: hangja feszt az előbb említett Nagy Norbertre emlékeztet) és a kitartó pécsi csapaté, de (ahogy írtam) be kell látni, "hogy ehhez a stílushoz 'nagy' (karakteresebb, erőteljesebb) hang, tágabb hangterjedelem illik, és ez nem egyszerűen megszólalás kérdése, hiszen a szélesebb ambitus és változékonyabb, csiszoltabb eszköztár a dallamoknak is lényegesen nagyobb játékteret biztosítanak." Ahol a több éneksáv és szólam jótékonyan nem fedi le, bizony kilóg az a bizonyos lóláb... Nekem még a korábbi dalnok, Friskó Péter orgánuma is jobban tetszett...

Ezt tényleg nem bántó szándékkal, hanem a legnagyobb jóindulattal mondom, miközben megsüvegelem a csapatot, elsősorban az olyan nótákért, mint az "Életjel" és  az "Álarcod mögül". Ez egy kifejezetten dallamérzékeny, zeneileg letisztult, érett produkció, ami ráadásul kifogástalanul is szól, sok anyagilag szerencsésebb helyzetben lévő külföldi bandát utasítva maga mögé ezzel. Lehet, hogy rajongó most se lettem, de szurkoló mindenképpen. Hajrá, Fiúk!

Tartuffe

Kiadó:
HMR Music Kft. / NAIL

Honlap:
facebook.com/TiranaRockers

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan lemezről kell értekeznie, melyet egy öt éve elhunyt, a szakmában is általános elismertségnek örvendő gitáros hagyott ránk a kilencvenes évek elejéről. Egyrészt mert ilyenkor nem szokás még a rosszat sem leírni, legalábbis nálam az őszinteségnek is megvannak a határai, amit a körülmények szabnak meg, másrészt csak eltelt 20 év a dalok megszületése óta, melyek most egy teljesen más világba reinkarnálódtak.

1993: nincs internet, nincs digitális formátum, Magyarország a megnyílt rockzenei határok ellenére is legalább öt éves késéssel reagál a megváltozott zenei trendekre, a szabad piac ellenére a nagyközönség előtt még komplett diszkográfiák ismeretlenek, melyekkel nyugaton már alapcsapatoknak számító bandák járultak hozzá a zenetörténelemhez. Ebből eredően a "kreatív energiákat" sok esetben még mindig az határozza meg, hogy mennyire ismeri a művész és mennyire NEM ismeri a hallgatóság a megjelenő külföldi anyagokat. Az információ a szűkre szabott nyomtatott sajtón keresztül folydogál, egy-egy lemez megjelenését töredéknyi marketingből származó hír támogatja, a botrányok és zenei kacsák még elválasztott részei a zenének, ezek egyébként is csak pár kiváltságos, angolul tudó fiatal számára jelenthetnek valamiféle attitűdöt, talán arra jók, hogy a „jólértesültség” szerepében villogni lehessen a csajok előtt. Mégis, mi jelenti a fő tájékozódási pontokat? – természetesen az MTV, a videoklipek, néhány magyar rockzenei műsor, az ismertség korlátait nem bontja le a youtube és a facebook.

Jóllehet, a dirty rock stílusába aposztrofált, Daczi Zsolt és Gubás Tibor által alakított zenekar sikertelenségének okául a meg nem értettséget és érettséget szokták emlegetni, én hajlamos vagyok máshol keresni a bukás eredőit. Mert hát azért valljuk be, a stílus zenei és szövegi paneleinek befogadásához nem kell kialakult intellektus, vagy zenei akadémiai végzettség, ha túl vagy mondjuk a 13. életéveden és kanos kamaszként lesed a csajokat, akkor mondhatni, hogy teljesítetted a bemeneti követelményeket. Emellett maga a stílus sem volt ismeretlen: a Sex Action-nek a Dance-szel együtt olyan jól sikerült lerakni az alapokat, hogy a közkedveltség még az éppen szárnyát bontogató Carmen számára is Ki Mit Tud?-os sikert disznólkodott össze. Mindezek mellett az azonban biztos, hogy a csapatban megfordult zenészek még ma is meghatározó személyei a metál undergroundnak – mert mainstreamről a Tankcsapdát és talán az Ossiánt kivéve nehéz beszélni –, éppen ezért talán csak arra a zenei kereteket jelentő, bluesba oltott hard n' boogie-ra  nem voltak az emberek annyira kíváncsiak, amiben Tiranáék utaztak.  Ehhez tegyük hozzá, hogy dalok már 1993-ban is angolul íródtak, ez pedig akkor stratégiai hibának bizonyult (talán ma is annak bizonyulna), mert a csajokról és a szexről az anyanyelven csak ízesebben lehet beszélni…

Persze felvetődhet a kérdés, hogy most, 2012 végén van-e létjogosultsága egy – akár tiszteletből is kiadott – AC/DC ihletésű albumnak, mikor külföldi csapatok tucatjai játsszák ugyanezt a stílust, jóval nagyobb elismertséggel és zeneipari támogatottsággal? A válasz remélhetően, már csak nemzeti érzületből is: igen! A színvonalon az már biztos, hogy nem fog múlni, ez a fajta, zsigeri zene a rock and rollhoz hasonlóan soha nem veszti el genetikai mozgósítási tartalékait, az elöregedés titkát az egyszerű ütemeknek parádésan sikerült megfejteniük, messzire űzve az avíttság és a korszerűtlenség érzését. Sajnos a kellő szarkavarás is meglódíthatta a marketinget, ami a hosszú vajúdás zeneileg eseménytelen időszakait is képes volt tartalommal megtölteni: a tagcserék, és azok módja biztos, hogy nem méltó az album propagált szellemiségéhez, de korunk szégyenére talán segíti is a figyelem felkeltését. Pedig bátran, és kegyeleti tapintat nélkül mondhatom, a dalok önmagukban is érdemesek a megfelelő elismertségre, az énekes, Gubás Tibor autentikus kvalitásai vitathatatlanok, a gitárosok riffteremtő képességét bizonyítva még Boogie Man is rázna egyet, a hangzás pedig – köszönhetően a két gitárnak – bikabőgetően vérpezsdítő. A lemez bónusz szerzeménye ráadásul igazi csemegét tartogat: a Tim Owens-szel felvett rock n’ blues minden bizonnyal kimossa azok fülét, akik szerint Ripper barátunk hangja nem lett volna alkalmas az új Malmsteen album blues-orientált szerzeményeihez. Mi van?

Bár a lemezre saját új szerzemény még nem került, a kép – legalábbis zeneileg – így is teljes. Amennyiben a csapat képes lesz túllépni a személyközi viszonyok kezelésének problémáin, nem a nosztalgia faktor lesz csak az elvárások megítélésének 10 pontot adó ítésze, hanem a tehetségé és ALÁZATÉ! Mert talán az örökös tag is így kívánná.

Garael

Még mindig úgy érzem, nem bocsánatos bűn az évben is remekül helytálló blogszerkesztő társaim szemében, hogy ebben az esztendőben minden szabad percemmel és idegszálammal arra koncentráltam, hogy behozzam a gitározásban "szerzett" sokéves lemaradásomat, de ha egyszer lelkiismeretem szerint ezt kell tennem, mit csinálhatnék mást?

Mindenesetre Nekik is és minden kedves olvasónknak ezzel az ünnepi hangulatú saját instrumentális dallal kívánok áldott karácsonyt!

STAY METAL!!!

Túrisas

Honlap:
www.richardcampbellmusic.co.uk

Miközben Túrisas cimbora éppen a napokban mesélte el a kollégáknak annak valóban siralmas történetét, hogyan fogtam bele többször és sikertelenül a gitározás és basszusgitározás mesterségének elsajátításába, vannak - hál' Istennek! - olyan emberek, akik bámulatra méltó tehetséggel nyúlnak a muzsikához, és viszonylag rövid idő alatt, szinte játszi könnyedséggel - bár kétségkívül sok gyakorlással - lesznek több hangszernek is mesterei. Ilyen a bizonyára kevesek előtt ismert Richard Campbell is... Ez a megdöbbentően fiatal, londoni "multi-instrumentalista" tálentum a legnagyobbaktól tanult: Dream Theater, Queen, Spock's Beard, Symphony X, Pantera, Elton John, Tool és ELO... Dobolt egy metál formációban (Hunger For The Crash), bőgőzött egy blues bandában (Jamthreads), billentyűzött egy Dream Theater cover együttesben, gitározott egy Ugly Kid Joe tribute csapatban... és a listának még koránt sincs vége.

Ezt követően Campbell kitanulta a hangmérnöki szakmát és saját stúdiót nyitott 2009-ben. Itt rögzítette, keverte és maszterelte gyakorlatilag egyedül első saját lemezét "Orpheus: A Rock Opera" (2010) címmel. Az éneklésen kívül mindenért Campbell volt a felelős egy személyben. Ez jellemző az új anyagra is (bizonyításképpen csatolom az album trailerjét), amely megint csak rock-metal opera jellegű koncept-album lett, ezúttal a klasszikus Frankenstein sztorit dolgozva föl.

Mary Shelley, a romantikus angol költő, Shelley felesége "Frankenstein, avagy a modern Prométheusz" című művét 19 éves korában írta. Az először Londonban, 1818-ban megjelent könyv, amely a horror és "gótikus" irodalom stílusteremtő alapművévé vált, számtalan irodalmi átiratot és mozgóképes földolgozást ihletett. Újabban a brit írónőnél nem sokkal idősebb Campbell zenei fantáziáját is beindította a történet, aki egy hosszú, 11 tételes, kifejezetten összetett metal operát "faragott" belőle. Érdekesség, hogy J. T. Eaton, Tom Boon és Alexandra Martin énekesek mellett, Frankenstein szerepét egy Angliába elszármazott hazánkfia, Csemez Tamás énekli. Bevallom, eddig nem hallottam róla, de innentől kezdve illik majd megjegyezni a nevét.

A zenéről annyit, hogy Campbell tényleg zseni, elképesztő jártassággal, magabiztossággal nyúl a hangszerekhez (az összeshez!), és hangmérnöknek sem kutya, mert egész jól szól a cucc. A dalok bonyolultak, a dallamok sajnos ritkán ragadósak (birkózni kell velük), és a gitárszólók – technikai polírozottságuk ellenére – gyakran tűnnek koncepciótlannak. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy akinek nem esik le az álla a lemez hallgatása közben, arra gondolva, hogy az egészet egyedül szerezte, játszotta föl, rögzítette és keverte egy huszonéves srác, az gyakorlatilag reménytelen, mert valószínűleg a Grand Canyon láttán is csak biggyesztett ajkakkal legyintene…

Tartuffe

Kiadó:
Razor & Tie Entertainment

Honlap:
www.swordofdoom.com

Nos igen, mindenfajta vizsgálódás és elemzés nélkül is rögtön megérthetjük, miért tartják a Black Sabbathot a metál ősatyjának: az általuk kitalált alapriffek és dallamok még ma is inspirációs forrásként szolgálnak a csapatok - mit második? - harmadik és negyedik generációjának. Mert hát mit is érezhetne az egyszeri Sabbath, C.O.C., Monster Magnet és legfőképp Trouble rajongó egyszeri firkász, ha meghallja a The Sword nevű, kellemesen az érdeklődés középpontjába bonyolódott újhullámos stoner banda kezdő számának riffjét? Naná, először is a mariska illatát – igen, a szomszéd tehenészlány friss, szalmaillatú legyintésére gondolok –, másodjára a plágium fennálló létének gyanúját, bár ezzel aztán óvatosan kell mostanában bánni, nehogy kiderüljön, hogy valójában ki is csórt kitől… De bocsássuk meg az erőteljesen feltörekvő deja vu-t, főleg a markánsan láncát csörgető hippiszellem fényében Nos, igen, mostanában az okkult hatású devil-rock mellett talán ez az a stílus, ami a '70-es évek sírjából előtörve úgy söpört végig a kontinensen, mint annak idején kommunista bátyja, bár az öcskösnek azért jóval békésebbek a szándékai.

Mert istókuccse, hiába is olyan militáris a csapat neve, és hiába járják körül a dalszövegek a kard és varázslat fantasy-geek imádta világát, a lüktető, pulzáló zenéről nekem most is csak a "szeretkezz, ne háborúzz!", esetleg a trapézgatya jut eszembe, nem a folytonos hentelés és gyilok, és ez így is van jól. A csapat tehát nem árul zsákbamacskát, még feketét sem, nyílt színi kártyákkal öntik ránk a nosztalgiát, illetve öntenék, ha számunkra a hatvanas-hetvenes évek nem a táncdalfesztiválok operettes-beatzenés pártkultúrás giccsét jelentené; bár ki tudja, akik akkor voltak fiatalok, azoknak nagyrészt a magyar valóság múltja is megteszi, meg az egykori fiatalság mindent legyűrő optimizmusa…

Igen, a korosabb nemzedék okoskodásra hajlamos bölcsességével – ami nem is bölcsesség, inkább tapasztalat -, nem igazán értem azt a fajta felfokozott figyelmet, ami a csapatot övezi, mert valljuk be, ebben a műfajban azért több, nagykategóriás játékos is kergeti a hangjegyeket, akik ugyan szintén a Sabbath köpönyegéből bújtak ki, mégis többre képesek, mint puszta szórakozást ígérő múltidézésre. De mit is gonoszkodok, hiszen már az is nagy teljesítmény, hogy egy olyan sokat hallott vén szivart is fejbólogatásra tud késztetni a csapat, aki már kétszer telt tele a műfaj feltörekvő generációival, és ha bizsergést okozó izgalmat vagy hideglelést nem is kap a hallgató, azért megnyugodva konstatálhatja, hogy jó kezekben van a műfaj. Ez pedig legalább annyit jelent a nosztalgia mellett, mint a zenei bravúr és stílusteremtés. Hajrá: egy headbangelő Conan-rajongó!

Garael

Kiadó:
Rising Force Records

Honlap:
www.yngwiemalmsteen.com

Megjött a Mikulás! Meghozta az új Malmsteen lemezt. December 5-én jelent meg és úgy látszik, rossz kisfiú voltam, mert mintha virgáccsal csapkodnák a dobhártyámat. Olyan a lemez, mintha csak én magam csináltam volna! Dobgépbe álmodott ritmusképletek az izomból oda...szott pergő és dübörgő kétlábdobos power metál alapok helyett, midiben programozott szintifutamok a valaha Jens Johansson vagy Mats Olausson által eljátszott kíséretek és szólók kiváltására, és - jaj, Uram! - saját énekhang, hogy ne kelljen megfizetni holmi Jeff Scott Sotókat, Mark Boalsokat, Joe Lynn Turnereket, Göran Edmanokat, Mike Vescerákat, Mats Levéneket, Doogie White-okat vagy éppen Ripper Owenseket, akik ki tudták énekelni a Mester által megálmodott neoklasszikus melódiákat.

Mindehhez párosul az a - szintén saját kezűleg előállított - kappanhangú keverés, amely a 2000 utáni lemezeket jellemezte, s amely miatt már a Doogie White-os lemezeket (Attack! és Unleash The Fury) is csak nehezen tudtam meghallgatni, a Ripperes albumkat (Perpetual Flame és Relentless) meg már egyenesen élvezhetetlennek tartottam. Tényleg, hogy van az, hogy a 2000-es "War To End All Wars" óta eltelt 12 évben Malmsteen nem megtanulta a stúdióbeli keverés művészetét, hanem lemezről lemezre egyre borzalmasabb hangzást sikerült kikísérleteznie?

Azt mondják, a lejtőn nincs megállás. Először csak az Anders Johansson, Cozy Powell kaliberű dobosokat cserélte le névtelen (értsd: ócsó) ütősökre, bár erre még mondhatjuk, hogy új tehetségeket igyekezett felfedezni (és végül Patrick Johanssonról ki is derült, hogy egyáltalán nem olyan kutyaütő), később az állandó billentyűst pótolta előbb Derek Sheriniannel, aki bár nagy név, de arra számítani lehetett, hogy nem lehet számítani rá (mármint hosszú távon, és főleg élő fellépéseken), később újabb névtelen (értsd: mégócsóbb) billentyűsöket alkalmazott, míg végül midi alapokra helyezte a szintikíséretet (ennél nincs ócsóbb!). Legutolsó lépésként az énekest is leépítette, és úgy döntött, a mai lemezeladási adatok mellett elég az is, ha maga felénekli a dalokat. Nos, talán ennek a tendenciának köszönhetőek azok a fránya eladási adatok!

Hogy valami jót is mondjak az albumról: legalább kevés énekes nóta van rajta. Kicsit a klasszikus első lemezre emlékeztet, ahol Jeff Scott Soto csupán 2 nótában villanthatta meg tehetségét. Sajnos a szerzemények is egyre inkább önismétlések, így elég gyakran hallani vissza a "Far Beyond The Sun", vagy a "Trilogy Suite" egy-egy motívumát (sőt az előző "Relentless" lemezen még az "Icarus' Dream Suite" vezérfonalának számító Albinoni feldolgozást is elsütötte újfent).

A "Turbo Amadeus" is ismerős volt valahonnan (elővettem az annak idején rongyosra hallgatott "Magnum Opus" albumot, s mit ad a gitáristen?: az "Overture 1622" alaptémája ugyanez volt), azt hittem, bővebben kibontja ezúttal, de meghagyta a rá következő "From A Thousand Cuts" intrójaként. Így viszont nem volt semmi értelme előkaparni ezt a régi dallamtöredéket. Vagy már szenilis is kezd lenni a Mester, és újra megírja az egyszer már megírt dalokat?

A lemez legérdekesebb pillanatai a két blues, ami megbontja a neoklasszikus futamok egysíkúságát, az egyik (Let Sleeping Dogs Lie) ráadásul a lemez legjobban sikerült énekes produkciója. Én ennek ítélem a "lemez csúcspontja" kitüntető címet. Már a G3 koncerten is hallhattuk Malmsteent, amint Hendrixet énekelt, ez a stílus jobban áll az ő karcos hangjának, mint a power dallamok. Így aztán a másik 2 "nem-instru" szerzeményt (Repent, Poisoned Mind) inkább borítsa a jótékony feledés homálya!

Az időről időre visszaköszönő régi témák ellenére azt mondanám, a Mester ismét remekművet alkotott, ha nem kísérné végig az albumot az a sistergős hang, mintha 128 kbps-os mp3-ban készítette volna el a felvételt, aztán azt átmásolta volna egy kazettára, és azt küldte volna el masterként a lemezgyárba. Így viszont megint csak gyenge fércmű lett belőle, amire ráfért volna egy Chris Tsangarides (Vescerás, Levénes albumok), vagy Lester Claypool (Sotos lemezek) hangmérnöki keze munkája.

Az alábbi egyveleget maga Malmsteen tette fel a YouTube-ra, így nem mondhatjátok, hogy az én készülékemben van a hiba:

A borító a szokásos, Malmsteen és az ő gitárja a középpontban, csak azt a Rising Force kitételt nem értem, ha egyszer kirúgta a teljes zenekarát és egyedül vette fel az egész albumot.

CsiGabiGa