Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.kamelot.com
myspace.com/kamelot

Kissé félve kezdtem neki a kritikának, nehogy a kerekasztal Kamelot-rajongó lovagjai elvágják a torkom, aztán még gyászba borul a Dionysos Rising blog – ezt pedig hát ugye nem szeretné az ember, nem vagyunk mi doom-weblap. De miért is kezdek egy katonához méltatlanul a visszavonulás gondolatával? Hát, mert úgy érzem, nem igazán én vagyok a legautentikusabb személy megírni ezt a kritikát – persze lehet, hogy most kiderül, ha kompetenciában nem is, de bátorságban mindenképpen helyénvaló a dolog, ha csak én merem kijelenteni az általános kritikusi leborulások után, hogy nem oda Buda – izé, Kamelot. Mert itt van az a csapat, amely úgy hagyta maga mögött a powert a kezdeti, fiatalos hancúrkodó progresszióból, mint a keresztények a druida Merlint: igen, engem ezzel a hadművelettel nem igazán tudtak meg-, illetve legyőzni. A heavy helyetti romantikus mélabú ugyan vitathatatlanul jól állt Roy Khan hangjának – és a jelenlegi, tökéletes választásnak bizonyuló Kareviknek is, de a "komolyodással” véleményem szerint elvesztettek valamit (pl. a szimpátiámat, de ez a kritika szempontjából nem meghatározó), amit lehetne mondjuk Szent Grálnak nevezni, én azonban inkább izgalomnak hívom.

Persze vannak itt szép melódiák, meg jól megkomponáltság, amit némi eufémiával hívhatunk esztétikusnak, vagy művészinek, de ez a nagyon erőteljesen kihangsúlyozott musicales jelleg számomra túl metroszexuális. Hiányzik belőle az a koszos, izzadságszagú macsó attitűd, vagy fémveretes bátorság, ami a Kamelot első három lemezét még jellemezte. Ráadásul a hangzás aránytalanságán sem sikerült igazítani, a ritmusszekció továbbra is gyenge, a dob szinte csak zizeg, ahelyett, hogy karaktert adna a riffeknek. A dallamok jók a maguk darkos módján, de nem annyira, mint mondjuk a Paradise Lostnál, és bár az említett csapat halál/gyász hangulatát ugyan itt inkább a szentimentalizmus váltja fel, én mindenképpen hiányolok a mélabú mellől egy kevés ravasz gonoszságot, netalántán "absztrakciós attrakciót”, ami Palotai projektjét, a Sons Of Seasont olyan zseniálisan helyezi a valós dimenziók fölé. Mert a kapkodósan induló "Torn" ugyan ígéretesen lendít bele, de a refrén már a többször ellőtt epikus hangulatban és talán dallamában is ismerősen kornyasztja le a figyelmet, talán csak a "Prodigal Son" nagyepikájára kaptam fel a fejem, melynek a jelleghez releváns koncepciójába és szentimentális gitárszólójába még én sem tudok belekötni – hiába no, Karevik itt egy teljes "female-fronted” gótikus metal színtér összes tudását és vonzerejét képes belesűríteni egyetlen dalba, amiért persze maximális respekt és ikonavató leborulás!

Persze most aztán mondhatjátok, hogy aszimmetrikus módon csak a rosszat hangsúlyoztam ki, és igazatok is van, mert valamivel csak alá kell támasztanom a három hallgatás utáni prekoncepciómat. Hiszen írhattam volna azokról a momentumokról és jellemzőkről is, melyekért igenis szeretni és (el)ismerni kell az albumot: az egységesen magas színvonalról, a csodálatos hangú Roy Khan remek pótlásáról, a maga műfajában igényesen kidolgozott, koreografált érzelem-vezetésről, de mit csináljak, ha a prog-powerből férfi énekessel felálló "csajmetálos" gótikus bandává váló Kamelotról most is a Disney-féle kastély jut eszembe, és nem az Arthur mondakör hegyormon magasló csatacentruma. Ezért pedig meg lehet kövezni, csak előbb húzzátok ki belőle a kardot.

Garael

Kiadó:
Universal Records

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
myspace.com/steelpantherkicksass

Tudom, hogy nem szabadna kedvelnem, de erkölcsi kifogásaim ellenére is képtelen vagyok magam letiltani az anyagról. A Steel Panther brutálisan jó élőben: hiába ízetlen, mocskos, szégyentelen, ostoba és a női nemet lealacsonyító, zeneileg egyszerűen működik. Egy idő után elképesztően fárasztó a szeméremsértő, olcsó poénkodás, ráadásul hosszú percre megakasztják vele a koncert dinamikáját, de azután mindig megvigasztalódok, jobb kedvre derülök a nótákat hallgatva. Kell a show, nagyon kell (főleg a mai humortalan, hervasztó és kiábrándító világban), de az én prüdériámnak már túlzás az, amit ezek a srácok művelnek. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy paródia az egész. Az sem menti föl őket, hogy a pop világában ugyanez megy, csak éppen ott halálosan komolyan gondolják...

Ezév június 8-án, a NovaRock Fesztiválon volt szerencsém élőben látni az Acélpárducokat, és azonnal dobtam is egy hátast. Elképesztő energiával és lenyűgöző minőségben muzsikáltak, így egyszerűen nem volt kérdés, hogy a DVD-t be kellett szereznem. Szokás szerint külföldről, interneten rendeltem meg, így közel 2000 forintot spóroltam (na, ezt magyarázza már meg valamelyik magyar lemezboltos!) Természetesen a 2 DVD-s változatot szereztem be, méghozzá két okból. (1) A második lemezen van egy fél órás "backstage" dokumentumfilm, amin véresre röhögheti magát az ember (ha egyszer morális ellenérzésit sikerül legyűrnie). (2) Ami még ennél is fontosabb, hogy a londoni Brixton Academy-ben rögzített koncert - lévén, hogy a 2009-es "Feel The Steel" turnéján filmezték - kizárólag az első lemez anyagát tartalmazza (de azt elejétől végig!). A bónusz DVD-n azonban láthatjuk az együttes 2012-es föllépését a Download Fesztiválon, ahol a 2011-es "Balls Out"-ról három nótát is játszottak (Supersonic Sex Machine, Just Like Tiger Woods, 17 Girls In A Row). Az sem pite, hogy a "Death To All But Metal"-ban Michael Starr a Slipknotos Corey Tylorral duettben énekel. Van benne dög...

Aki érti a viccet, tűri az arcátlan feslettséget és szereti a glam korzsak legszebb pillanatait idéző hiper-dallamos heavy metalt, a "British Invasion"-t a gyűjtemény legnagyobb becsű darabjai közé fogja iktatni. Satchel a csillagokat leszólózza az égről, Starr jó formában énekel, a fényképezés hibátlan, a hangzás tiszta és dinamikus. Mi kell még? Még az sem érdekel, hogy - enyhén szólva - gyanúsan pöpec a "sound". Nem érdekel, ha kollégáim és az olvasók leugatnak érte, én akkor is kimondom: ha van Steel Pantherünk, akkor mi szükség a sokszorosan kimelegített, újrahasznosított, fáradt "Másfajta Igazság"-ra? (A Different Kind Of Truth) Eddie Van Halen egy zseni, rocktörténelem, miegymás, de ma már képtelennek tűnik arra, amit ez a négy bohóc művel: olyan lemezt írni, amit egy az egyben le lehet játszani úgy egy koncerten, hogy ne legyenek üresjáratok, sótlan töltelékek...

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.speakingtostones.com
myspace.com/speakingtostones

A formáció neve ugyan jól hangzik, de nem pontos, ugyanis ezzel a Dream Theater-alapú progresszív metál muzsikával nem a kövekhez beszélnek, hanem egyenesen a szívemhez. A "kövekkel társalgó" bagázs feje egyértelműen Tony M. Vinci, aki körül a 2008-as bemutatkozó lemez (Speaking To Stones) óta mindenki kicserélődött.

A közreműködő muzsikusok neveit olvasva igencsak földerültem; különösen Mark Zondernek örülök (Fates Warning, Chroma Key, Ten), hiszen az előző lemezen előre beprogramozott szinti-ritmusok szolgáltatták az alapot, most pedig a progresszív műfaj egyik legendás dobosa üti a valódi "bőröket". Jókedvem csak fokozódott, amikor megláttam, hogy ezúttal az az Andy Engberg (ex-Lion's Share, Section A) énekel, aki Torben Enevoldsen (Section A, Fatal Force, Acacia Avenue) mellett már többször is bizonyította remek adottságait.

A több mint egyórás, összetett muzsikát hallgatva alig hihető, hogy Vinci és Anthony Brown billentyűs gyakorlatilag egy hosszú hétvége alatt pakolták össze az anyagot. De az is csodával határos, hogy - jóllehet személyesen sohasem találkoztak a zenészekkel, és csak az interneten ide-oda küldözgetett fájlokkal kommunikáltak - Andy Endberg és Conny Welen (szövegek és vokál) a zenéhez tökéletesen illő és csöppet sem esetleges dallamokat tudtak ráültetni a kész alapokra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a dalok és dallamok azonnal belemásznak a hallgató fülébe. Nem szabad elfelejteni, hogy progresszív muzsikáról van szó, átlag tízperces nótákkal és mindössze öt szerzeménnyel az egész albumon!

Nekem a maga módján már a debütáció is tetszett, de az "Elements" egyértelműen hatalmas lépés előre. Az első lemez leginkább csak Vinci tehetséges Petrucci-klón mivoltát támasztotta alá, de most zeneszerzőként is mélyen meghajlok előtte. Az Anaximandrosz és Empedoklész által megnevezett négy alapvető asztrológiai elem (tűz, levegő, víz, föld) köré épített koncepciót az ötödik elemről, a mennyei létezők anyagáról (apeiron vagy éter) szóló epikus mű zárja. Barátilag figyelmeztetem a hallgatókat, a zene pontosan olyan elvont, mint a tematika: elszántságot igényel, de megéri.

Tartuffe

Kiadó:
Victor Entertainment

Honlapok:
www.helloween.org
myspace.com/helloween

Milyen banda ez a Helloween? Hát…olyan cukormázasan kőkemény, poweresen dallamos, tradicionálisan előremutató és megbízhatóan megbízhatatlan. Nem, nem őrültem meg – bár a jellemzett csapat őrülten racionális módon halad előre pályáján, egy-két, talán tudatosan meg nem tervezett lépéstől eltekintve –, pusztán a német alap-rohambrigád alkotói korszakait próbáltam koherens egésszé gyúrni. Hogy így sikerült? Nos, ezért Helloween a Helloween.

Tudom, vannak a rajongóknak olyan csoportjai, akik szerint a banda a két "Keeper" album után már nem tudott a csúcsra kerülni, sőt, egyesek úgy gondolják, hogy az igazi zenit a "Walls Of Jericho" volt (náluk pusztán azok az elvetemültebbek, akik a korai demók után már csak rohadt tököt szagoltak), nos, én nem tartozom közéjük. Kiske kiválása bármennyire is fájt mindenkinek – igen, nekem is – az énekes utolsó két csapatbeli albuma és elkövetkező életpályájának zenei irányultsága abszolúte igazolta a kirúgás tényét, még akkor is, ha eme aktus valószínűleg nem a középkori lovagok illemkódexe szerint zajlott, de hát jól tudjuk, már anno dacumál sem mindig tiszta eszközökkel folyt a "nem apád, nem anyád", főleg, hogy nem is szerettek fürödni. A Kiske utáni Helloween életmű a kissé harmatosabb "Keeper 3" és az inkább zenei fricskának betudható áthangszerelt klasszikusokat leszámítva tulajdonképpen nem tartalmazott gyenge darabokat, de legalább erőseket annál inkább, hehehe. A csapatnak ráadásul sikerült levetkőznie a korai évek ökörködésre hajlamos attitűdjét, és olyan riffekkel feltuningolni a dallamos refréneket, amikkel néha még a power határait is sikerült kijjebb feszíteniük.

A legutóbbi két lemez után a beharangozó kislemez következetesen folytatja azt a szigorú trendet, ami miatt még azok is képesek lehetnek kedvelni a bandát, akik számára a dallam a nyálcsorgatás mértékegysége. Menetelős, agyba-zúzós riffek ütik a szinkópát le a csuklani is elfeledő dallampártiak fejében, de azért nem kell megijedni: az emlékezetes refrének, ha nem is első hallásra, de lángoló nap erejével égetik be magukat a dobhártyákba, és ha a nagylemez hasonló elánnal rúgja szét a seggünket, akkor – és kéretik most nem rosszra gondolni! – örömmel fogunk pucsítani!

Garael

Honlapok:
www.bobkatsionis.tripod.com
myspace.com/katsionis

A nép szennyes ajkán ugyan több változatban él, Katsionisról mindig az a vicc jut eszembe, amelyik úgy végződik, hogy: "Ki a f.sz az a Bob?" De tényleg, ki ez a faszi, akiről szinte képtelenség eldönteni, hogy billentyűzni vagy gitározni tud jobban? Egy biztos, jól tette, hogy fölvette a Bob művésznevet (jóllehet ízetlen tréfákra ad okot), mert az eredeti görög keresztnévvel (hol Karalamposz, hol Mpampész) nem jutott volna messzire.

Katsionis 2005 óta teljes jogú tagja, billentyűs-gitárosa és társ-zeneszerzője a görög power csapatnak, a Firewind-nek. 2009-ben alapítója volt a glam rock föltámadás jegyében fogant Outloudnak, de ezek mellett is talál időt és energiát arra, hogy megannyi albumon vendégszerepeljen, sőt szólókarrierjét is ápolgassa.

Az utóbbival mostanában elmaradt egy kicsit, hiszen utolsó szólólemeze "Noemon" címmel 2008-ban jelent meg. A mostani már a negyedik a sorban, és erre is sikerült beszervezni néhány vendéget: egy-egy szóló erejéig megjelenik Gus G. (Firewind, Ozzy), Chris Ammott (Arch Enemy) és Gary Wehrkamp (Shadow Gallery). A "Rest In Keys" újdonsága, hogy ezúttal szerepelnek énekes nóták is az albumon, olyan dalnokokkal, mint Maxi Nil (Visions Of Atlantis), Liv Kristine (Leaves Eyes) és Peter Ellis (Monument). A csajos dalok nekem nem jönnek be, de a Kiskés orgánummal megáldott Ellis által fölénekelt lemezindító "On My Own" nagyon csecse darab.

Katsionis szólólemezei nem számíthatnak tömeges érdeklődésre; az instrumentális, billentyű-orientált rock zene nem éppen az átlag rocker szíve csücske. Aki viszont érzékeny az ilyesmire, olyan minőségi szórakozásra számíthat, mint akármelyik Warmen (Janne Viljami Wirman - Children Of Bodom) vagy Jens Johansson album hallgatásakor.

Jómagam csak a korongot záró 12 perces zongora szvittel (The Four Seasons Of Love) nem tudok mit kezdeni. Olyan unalmas és átlagos, hogy egyetlen percre sem tud lekötni. Katsionis igazi rajongóbarát csomagot is ajánl honlapján, potom 25 euróért megkapjuk az új CD-t, a 2008-as "Noemon"-t, egy pólót, egy dedikált posztert és egy gitár pengetőt. Nagyon értékelem az ilyen kedves kis "csomagokat". Más előadók, együttesek is igazán rászokhatnának. Ez lehetne egyik útja a CD-vásárlás föllendítésének. Persze lehet, hogy megint magamból indulok ki...

Tartuffe

Kiadó:
Liljegren Records

Honlapok:
www.golden-resurrection.com
myspace.com/goldenresurrection

Miközben Yngwie J. Malmsteen mindenkit elmart maga mellől, és házi stúdiójába zárkózva teljesen egyedül vette föl legújabb, hamarosan megjelenő "Spellbound" című albumát, Christian Liljegren énekes (Narnia, Divinefire, Audiovision) és Tommy Johansson gitáros (Reinxeed) csodálatraméltó elszántsággal ápolják az USÁ-ba elszármazott honfitársuk zenei örökségét. Jól teszik, mert Yngwie maga, mint Ebenezer Scrooge zenei reinkarnációja, mindent és mindenkit kizárt az életéből, a "Spellbound"-ot ő énekelte föl, az összes hangszeren ő játszik (kivéve a gyalázatos dobgépet!), és a hangmérnöki feladatokat is ő végezte - az előzetesbe belehallgatva (itt), nem kis inkompetenciáról téve tanúbizonyságot.

Szóval miközben Malmsteen magára zárta az ajtót és eldobta a kulcsot, hogy zavartalanul demózgathasson, a Golden Resurrection folytatja keresztény neo-klasszikus metál misszióját, szorgalmasan, évente szállítva egy lemeznyi anyagot. A bemutatkozó "Glory To My King" (2010) nekem nagyon bejött, a nyíltan vállalt retró hangulat ellenére volt benne valami frissesség, aranyos naivitás. Sajnos a folytatás (Man With A Mission, 2011) rettenetesen haloványra, hangzásában, kompozícióiban egyaránt vékonyra - hogy ne mondjam: poposra - sikeredett. Meg is kapta a magáét az oldalunkon.

Ezek után kíváncsi voltam arra, hogy a japán változatban már november 21 óta elérhető, de a világ más részein csak jövőre megjelenő "One Voice..." milyen hangot üt meg. A trailer-ben Liljegren "több metált, több erőt, nagyobb sebességet és több tekerést" ígért. Ha a hervasztó, közvetlen elődöt vesszük alapul, ez igaznak is tűnik. Szerencsére lényegesen jobb a hangzás, bár a szinti hangszínek azért még mindig nagyon gagyik néha (de ez nyilván a koncepció része).

Johansson persze kitesz magáért, a két instrumentális nóta kimondottan harapós; a gyors és dögös "Heavenly Metal", valamint a Gary Moore-nak (és föltételezem: Jon Lordnak) emléket állító szívszaggató ballada, a "Moore Lord" egyértelműen a lemez legjobb pillanataihoz tartozik. A maga bájosan naiv, de olykor kínosan önállótlan módján ez az album szerezhet kellemes perceket az olyan szentimentális öreg rockereknek, mint amilyen én vagyok.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.secretsphere.org
myspace.com/heartanger

Mi, itt a dionysosrising oldalon úgy tűnik, olasz hetet tartunk. Ezt nem terveztük, csak így alakult. Marco Sfogli, Absolute Priority, Trick Or Treat és most a Secret Sphere. Ezt a szimfonikus hajlamú euro-power bandát még 1997-ben alapította az az Aldo Lonobile, aki 2006-ban Chitral Somapalával együtt a nemrég recenzált Civilization One-nak is szülőatyja volt, jóllehet az új albumon már nem szerepel.

Lonobile inkább szerelemgyermekére, a Secret Sphere-re koncentrált manapság, ami teljes vérátömlesztéshez hasonlatos frissítést kapott azáltal, hogy a Vision Divine-ból és a Killing Touchból ismert Michele Luppit leigazolták. Luppi már a stúdiómunkálatok alatt lelkesen nyilatkozgatott az új Secret Sphere lemezről, hangoztatván, hogy olyan bika anyag készült, amilyennek ezelőtt még nem nagyon volt részese. Őszintén szólva nem vagyok nagy rajongója Luppi operatikus, kicsit "csajos" hangjának, de mivel eddig sem adta nevét igénytelen fércmunkákhoz, elhatároztam, hogy érdemes lesz levadászni az új Secret Sphere albumot, noha eddig nem nagyon sikerült "kitüntető" figyelmemet magukra vonniuk.

Igazán kellemes meglepetés ért. Már az "Archetype" című előző lemezen (2010) érződött valami pozitív előjelű elmozdulás, valószínűleg elsősorban az új billentyűs, Gabriele Ciaccia miatt. De az "Archetype" még elég gyöngén szólt, a dob hangzás pl. tiszta gáz volt. Most azonban megdörren, csikorog az egész, ahogy azt a videóban csatolt "The Fall" is érzékelteti. A Rhapsody-s trappolások sem oly gyakoriak már, a Kamelot és az Avantasia útját bejárva a tempó talán visszafogottabb lett, de egyúttal "szálkásítás" is történt.

Akárhogy nézzük, Luppinak igazat kell adnom, ez tényleg az egyik legjobb anyag, amiben valaha is szerepelt. Jobb a Vision Divine-nál, de a Killing Touchnál is. Még nem sikerült alaposan áthallgatni a lemezt annyiszor, ahányszor szerettem volna. Azt viszont már most mondom, hogy minél többet "nézegeti" valaki ezt a "portrét", annál jobban magára ismer benne - na, nem a borítón szereplő she-male-ben vagy mi a csudában...

Tartuffe

Kiadó:
Valery Records

Honlapok:
www.hipband.net/TrickOrTreat
myspace.com/trickortreatband

Nem, ez nem a HBB "Mesél az erdő" koppintása, már csak azért sem, mivel az album egy komplett történetet elevenít fel, Richard Adams  "Watership Down" című művére alapozva, no és a stílus sem az esztráddal kevert blues-os "nemtudommi", amivel Hobóék oda tágították a blues band világát, ahová kopasz kutya korukban maguk sem gondolták volna.

A Trick Or Treat bandanév nem véletlen: a Halloween ünnephez kapcsolódó "adsz, vagy kapsz" kérés hazánkban talán nem annyira ismert – kivéve az olyan megátalkodott horror fanokat, mint én, akinek szívét melegség önti el, ha a hasonló című rémmesére gondol – és az elsőre talán hülyének tűnő nyulas lemezcímet sem puszta infantilizmusból pöttyentették oda. Nem, a nyúl továbbra is a répát, és nem a tököt szereti, kivéve az, amelyik nehezen kerül elő abból a bizonyos cilinderből, az utalás tehát igencsak direkt attól a bandától, amely Helloween tribute zenekarként indulva rakott le két kvázi tökfej albumot, a példakép könnyedebb, játékosabb, slágeresebb – és a kritikusok szerint igénytelenebb – oldalát idézve. Ettől függetlenül mondhatnánk azt is, hogy igazából jól csinálják, mert ha lehet mondani ilyet, szívvel-lélekkel felvállalták ezt a gyerekes infantilizmust, ráadásul a hitelességet még egy olyan szintű énekessel is meg tudták erősíteni, akire nem véletlenül esett a Luca széke az új Rhapsody Of Fire albumon. Alessandro Conti tulajdonképpen egy operaénekesbe oltott Kiske-klón, ami persze nem von le semmit produktuma értékéről, Misit ugyanis utánozni önmagában is értéket jelent, hiszen erre nem sokan képesek kerek e Földön.

Bohókás, játékos, dallamos, ennek ellenére nem véletlenül másodvonalas a csapat: valami hiányzik ahhoz, hogy besorolhassuk őket az euro-power elsőligás várományosai közé – és ez nem az eredetiség hiányából fakad. Nem tudom, de valahogy úgy érzem, a dalok csak azért íródtak, hogy kihangsúlyozzák Conti virtuóz szellemidézését, az alkotói folyamatban tehát – illusztrisan – a nyúl viszi a vadászpuskát, és nem fordítva, ahogy igazából kellene. Elhallgatja az ember a felcsendülő dallamokat, melyek azonban nem képesek többre, mint az egyheti sztenderd popsláger, ráadásul a fiúk most mintha komolyabbra vették volna a figurát, és nem bolondoznak olyan sokat, amúgy cukormázas Helloween módra. Lehet, hogy a felbukkanó André Matos vendégszereplése, lehet, hogy a Luca rapszódiájához illő megfontoltabb, modorosabb szerep kényszerítette a fiúk fejéről levenni a bohócsipkát, az azonban biztos, hogy jobban állt nekik a bukfenc, mint a katonás díszmenet.

Mindezektől függetlenül az eposzi méretűvé duzzasztott – a lemez csak a sztori első fele, a duplázás másik része külön albumként fog megjelenni – erdei történet okozhat több örömteli pillanatot azoknak, akik csípik a német alapokon nyugvó, gyerekdalos refrénnel bíró, elképesztő adottságokkal megáldott énekessel terrorizáló, bocs, tenorizáló heavy metalt, mert most aztán alkalomhoz illően skandálhatják, hogy "aszondja": "nyuszi hopp, nyuszi hopp, máris egyet elkapott…".

Garael

Kiadó:
Revalve Records

Honlapok:
myspace.com/absolutepriority
facebook.com/ABSOLUTE.PRIORITY

Meg kell mondjam, a borító alapján nem sokat vártam a livornói, toszkán csapattól. Volt egy olyan érzésem, hogy a nevükkel ellentétben, nem válnak zenehallgatási szokásaim abszolút elsőbbségévé. Ebben ugyan nem tévedtem, de szépen lassan, apránként adagolva "rám nőttek". Nem azt a fajta progresszív metált játsszák, ami azonnal elbűvöli, de legalábbis elismerésre kényszeríti a hallgatót. Nem bonyolult, de összetett zenét játszanak, dallamaik nem slágeresek, de igényesek, aprólékosan megkomponáltak, a hangszeres teljesítmény sem lehengerlő, de teljesen kompetens (tessék meghallgatni a "4:00 AM" című instrumentális szerzeményt!). Az egésznek van egy sajátos, bűvöletes hangulata.

A "Hunter" kiértékelése során kaptam hideget, meleget. Ez alatt azt értem, hogy hideg zuhanyként ért a fölvétel tompa hangzása, főleg a dobok puffogása idegesítő. Ugyanakkor Valerio Voliani énekes teljesítménye szívet melengető. Ezt a faszit gyorsan ki kell emelni ebből a fülledt, sokadik vonalas itáliai klubéletből! A torkában benne van úgy Ray Alder, mint Geoff Tate zsenialitása!

Talán nem véletlen, hogy éppen ezek a zenekarok jutottak eszembe a "Hunter" hallgatása közben. Ugyanakkor rá kell mutatnom, hogy ez nem csupán a dallamok és az énekes stílusának kérdése. A koncepcionálisan építkező, lassan, de magával ragadóan hömpölygő dalok nekem az "Empire" (1990) korabeli Queensryche-ot és a "Parallels" (1991) korabeli Fates Warningot idézik. Ha ez a lemez nem is válik tehát abszolút elsőbbséggé nálam, az tuti, hogy a figyelmemet sikerült fölébresztenie. Ez a formáció komoly támogatást, rendes hangmérnököt és kényelmes stúdió-időt érdemelne, mert abból akár még igazán nagy dolgok is születhetnének.

Tartuffe

Kiadó:
Despotz Records

Honlap:
facebook.com/Civilwarsweden

A volt tagok visszavágnak! Ki lesz a polgárháború győztese? A svéd géniusz a csapatok élén!  Nos, igen, ha a Dionysos Rising Blikk stílusban íródna, talán ilyen szalagcímekkel lehetne kezdeni a Civil War nevű új formáció EP-jének kritikáját, és jóllehet, biztos vannak olyanok, akik számára blogunk értéke a Blikknek megfelelően egyenlő a nullával – mert ugye félhivatalosan, egy kisdoktoriból lett PhD disszertáció megállapításait tekintve az ördög zenéjét propagáljuk – azért megpróbálunk némi színvonal emeléssel kikerülni annak a bizonyos kétéltűnek a popója alól. Így hát száraz és tényszerű indítással, a csapat a Sabatonból kikerült ex-tagok, valamint korunk Dio parafrázisának tekintett Patrik Johansson kollaborációjának az eredménye, és ha nagyon akarnám, most igen gyorsan rövidre zárhatnám az ismertetőt. Mert milyen is az új lemez? Hát olyan, mint amikor a Sabaton szögletes, indulós, minimál ütemes menetelésére az Astral Doors epikus jellegű refrénjeit borítjuk, zenei mixtúráját adva az egyébként első hallásra elég furcsa hibridnek.

A dolog azonban a leírtak ellenére működik, és ha igazak azok a hírek, miszerint a négy instrumentalista nem volt bevonva az ex-csapat kreatív folyamataiba, akkor Joakim kapitány bizony, hogy nagy hibát követett el. A dalok ugyanis már most jobbak, mint a Sabaton összes slágerének képzeletbeli válogatása: a háborús, ökölrázós hangulat megmaradt, ám Patriknak köszönhetően az apokaliptikus meseszövés jóval hajlékonyabbá teszi a Sabaton eredeti ridegvasát: az énekes számos projektje ellenére úgy érzem, ebben a Dio építette epikában érzi legjobban magát – és érezzük mi is jobban magunkat, már akik annyira nincsenek oda a "Vaspapucs" "álgermánus" jellegéért.

Az ízelítő fényében várom hát a nagylemezt, addig is: hallgassátok meg az EP nyitó dalát, aminél nagyobb himnuszt – "Book Of Dead" – idén csak a Bloodbound tudott elkövetni, és mielőtt Tartuffe kolléga kiátkoz, gyorsan megjegyzem: az is egy önfeldolgozás volt a sokat dicsért második lemezükről.

Garael