Neheztelek Zefferre. Neheztelek, mert nem csak giccses, de már kicsit unalmas is Tunyó folytonos felemlegetése, mert önfejű és akaratos és mert rájátszik a P. Mobil örökségre. Neheztelek, mert szereplési vágya miatt erőszakosan tolja előtérbe magát és zenekarát minden adandó alkalommal. Neheztelek, mert nem tartom ízlésesnek, hogy a Dio emlékkoncertet is saját népszerűsítésére használta fel.

Felnézek Zeffer Andrásra. Felnézek rá, mert van víziója és azt tűzön-vízen keresztül megvalósítja. Elismerem a kitartását és az állhatatosságát. A munka- és megalomániája nélkül – zenei kvalitásai ellenére - ez a banda éppúgy dagonyázna az érdektelenség posványában, mint a legtöbb honi csapat, amely elkötelezte magát a rockzene mellett. Most éppen azt találta ki, hogy majd ő megtölti a PeCsát (naná, mikor ez még egy Whitesnake-nek sem sikerült...) és ott 3D-s élő felvételt készít. Kerül amibe kerül.

És megcsinálta. Oké, a Szabadtéri Színpad nem volt csurig, de ciki sem volt a dolog (amitől én előzetesen kicsit tartottam), a nézőtér két, némileg foghíjas szélét leszámítva középről, a keverőpult környékéről, főleg úgy kilenc óra tájékától megvolt az a bizonyos stadionkoncert fíling. A színpadképre viszont már érkezéskor is felfigyeltem, a Hammond és a dobszerkó alá felpakolt Marshall és Laney erősítőkből épített fal nagyot ütött. Profi világítás, háttér animáció, kifogástalan hangerő és hangzás – ahogy az kell.

Pont előttem táncikált egy törékeny, csinos fiatal lány, a Tokyo Hotel-es séróra dizájnolt fiújával, de sajnos ők voltak a kivétel. A Mobilmána már nem szól a mai ifjakhoz, az átlagéletkort úgy 38 körülire saccoltam, nyilvánvalóan egy idősebb generáció jött el elsősorban P. Mobil klasszikusokra szórakozni. Arról, hogy két kitűnő lemez után sem igazán tudják kinőni ezt a tribute szerepet, szerintem ők is tehetnek, de erről majd később. Itt inkább azt a gondolatomat osztanám meg veletek, hogy sajnálom kicsit a mai fiatalokat, mert kimaradnak az igazán látványos, jó értelemben vett parasztvakító, grandiózus produkciókból, mint amilyent szombat este mi láttunk. Milyen állat volt már a sejtelmesen gomolygó füstben nyomuló két gitáros, lobogó rőzsével, piros hangszerrel, ahogy hatalmasakat tekerve vonzzák magukra – az itt nem igazán jelen lévő – tinilányok tekintetét. Igazi rockistenek, nem olyan járás- és beszédhibás hikomat-sztárok, mint Fluor Tomi, basszics, pont ilyen szerettem volna lenni gyerekkoromban én is. Valamiért nem hiszem, hogy egy mucsajröcsögei Vastag Csaba haknin megtapasztalható ugyanez az élmény (bocs, Viktor).

A zenészekről szót sem érdemes ejteni, no nem azért, mert nem érdemlik meg, hanem éppen azért, mert bizonyított felállásról van szó, akik a felvétel okán duplán odafigyelve hozták a maximumot. Én továbbra is a rutin és az ifjonti hév, az érett hard rock és a modern gitármunka egyensúlyát tartom a legnagyobb erősségüknek. Csak annyit tennék hozzá, bár bizonyos értelemben érthető, hogy Kozma Tamás kevesebb szerepet kap, lévén Szentkirályi Jani a technikásabb, de azért az már mégiscsak a túlzás kategóriába esik, hogy volt olyan nóta, ahol nanoszekundumokban volt mérhető a gitárszólója. Én mondjuk kifejezetten csípem a stílusát, szívesen megnézném - lévén a hangja sem rossz – ahogy lemegy Kotzenbe, nyilván a Mobilmánia keretein kívül, egy esetleges szóló projektben.

Egy ilyen gazdag életmű birtokában lehetetlen úgy összeállítani a setlistet, hogy azzal mindenki elégedett legyen. Hiába próbálták meg az összes Mobil örökzöldet belesűríteni a programba (pedig még egy hosszú medley-t is beiktattak ezekből), Benő haverom a végén azt dünnyögte: "még a Lámpagyárat is meghallgattam volna, és az Aranyásó szakkör se volt...". Na bumm! Nekem viszont, őszintén szólva, túl sok volt a Móóóbil és keveselltem a saját számokat. Már csak azért is, mert utóbbiakat – nem megkérdőjelezve egy Kétforintos dal, vagy az Utolsó cigaretta rocktörténeti jelentőségét, vagy annak az összekovácsoló katarzisélménynek a fontosságát, amit ezek a számok ezen a fellépésen is kiváltottak – zeneileg én jóval rétegzettebbnek, összetettebnek érzem. Egy normális világban a második album után már csak 4-5 klasszikust kellene, szabadna benne hagyni a programban – sajnos, a Kárpát-medencének ez a szeglete 2012-ben elég messze áll a normálistól, így kissé rezignáltan ugyan, de tudomásul veszem azt is, ha a kommerciális szempontok felülírják a művészieket.

Na de nem siránkozni jöttem, hanem dicsérni! És megköszönni Zeffer Andrásnak, valamint zenekarának, hogy sok munkával és több hónapos előkészülettel röpke két órácskára visszahozta fiatalságom stadion-rock élményét. Köszönöm!

Kotta

 

A Föld forgása hirtelen megfordul, egyre gyorsabban és gyorsabban pörög visszafelé, hirtelen diszkógömbbé változik, és visszautazva az időben a '70-es évek végének, '80-as évek elejének diszkóláza közepén találjuk magunkat. A Boney M-től a "Ma Baker" és a Bee Gees-től a "Stayin' Alive" a sláger, aztán itt ez az egyszámos osztrák banda, az Opus és a" Life Is Life" (katonaságnál mindig azt énekeltük, ha posta érkezett, hogy "levelet kaptam, life"), de az olyan rockzenekarok, mint a Kiss (I Was Made For Loving You) vagy a Yes (Owner Of A Lonely Heart) is "eldiszkósodtak". Az elektronikus zenében utazó Kraftwerk olyan progresszívnak mondható albumok után, mint az "Autobahn", vagy a "Radioactivity", előállt a diszkóprüntyögés gyöngyszemével, a "The Man-Machine" című lemezzel, és a "The Robots" című számmal. Ekkoriban készült az ELO "Don't Bring Me Down"-ja, amely inkább volt már popsláger, mint rockzene, és Billy Idol első lemeze, amelynek" White Wedding"-jében csíráiban már ott a későbbi rocklázadó "Rebel Yell", de még sokkal több benne a new wave-elem, mint a rockmuzsika.

Kiadó:
Candlelight Records

Honlap:
www.diabloswing.com

Swing, populáris jazz, szimfonikus female-vokál, vonósok, kürtösök, zenei tombolás, majd folkos pszichedelia: a Diablo Swing Orchestra világában minden megtörténhet – és meg is történik. No, nem azt mondom, hogy Lukács Laci, meghallván egy Diablo dalt, a felmerülő poétikus kérdések hatására írta meg a "Mi a f…z van" c. új 'Csapda slágert, de azért a legtöbb ortodox – és nem ortodox – metálos is minden bizonnyal felhúzza a szemöldökét, ha kedvenc zenei stílusát flamencót szerető gengszterek swing (Túrisas, nem swinger!) klubjába helyezik, ahol Tarja kishúga áriázza a lüktető, fúvósokkal megtámogatott ritmusokat, a kísérő zenészek pedig síppal, dobbal, nádi hegedűvel és az elmaradhatatlan csellóval csapdosnak a zenei stílusok között a káosz-elméleten agyaló matematikusokat is zavarba ejtő rendszertelenséggel.

A zenei koncepció tehát finoman szólva is extravagáns, az eredmény azonban a felsejlő eklektika ellenére is meggyőző. Mert ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy milyen lenne, ha az Apocalyptica vonósai kimozdulnának az amerikai rádiós metál biztonságot adó fészkéből, és odadurrantanának egyet valamelyik holland gótikus leánykának? Négyen. Hát ilyen. Mint a Diablo Swing Orchestra új lemezének "Kevlar Sweethearts" (figyeljétek a címeket!) szerzeménye, melyben úgy kergetik egymást az odadobott stílusok a csellóvonók fenyegető staccatója alatt, mint a "Black Box Messiah" rajzfilmzenére felgyorsított, beszteroidozott Miki egerei az előadott Devin Townsend-féle himnusz szívdobbantó kórusai között.

Mit tehet erre az ember, vagy komolyan veszi, és "micsoda marhaság ez!" felkiáltással a kukába dobja a lemezt, vagy röhög egy jót, és megpróbálja lábát a táncikálásból kivonni. Bizony, mert ha a tánczene és a metál párhuzamosai valahol a végtelenben találkoznak, akkor azt a Diablo csomópontjában fogják tenni. Hiába próbálom ugyanis fegyelmezni magam, még az echte pop-sláger dallammal felvezetett – majd thrash reszeldébe átcsapó "Exit Strategy Of A Wrecking Ball" is heves tánclépészeti manővereket indukál – beste vette teremtette! – és ez minden bizonnyal az ördög műve, vagy a swing és a latin zenék genetikai késztetésből adódó mágiájáé. De nyugi, aki komolyabb embernek tartja magát, az minden bizonnyal el tud andalogni az "Aurora" operába ágyazott flamenco gitáros mixtúrájában, melynek zenei ötletességéért egyes elsőligás szimfo-bandák kúszva próbálnák megcsókolni a Diablo Swing Orchestra tagjainak lába nyomát – már ha méltóak lennének rá.

Bevallom, a csapat három albumából a megfogható dallamok hiánya miatt a középsőt nem tudtam végighallgatni, ez a mostani azonban a rengeteg feldolgozandó zenei ötlet ellenére is azonnal ütött, mint azok a muzikális poénok, melyeket a csapat csapdaként rejtett el a szerzeményekben. Mert a "Mass Rapture" ugyan pompásan illeszkedne a keleties folkmetál napjainkban zajló underground sikerébe, ha azok az "átkozott csellók" nem Metallicás riffekkel bolondítanák meg a metálszintre durvított swing dallamokat. Ez bizony maga a megvalósult internacionalizmus és Rejtő Jenő-vízió, melyben az arab ruhába öltözött 60 éves francia Leila lejti csábos táncát az apacs sanzonokat fütyülő légiósok előtt. (De említhetném a "Cápa" örökbecsű intrójával beköszönő, Morricone slágerbe oltott Nightwish áriáldát, az "Of Kali Ma Calibre"-t, és akkor az is érti, miről van itt szó, akit anti-humoreszkummal oltottak be annak idején.)

Azt hiszem, ezzel a pompás képpel muszáj is zárnom az ismertetőt, mert aki nem hisz nekem, az úgyis hinni fog a füleinek, vagy röhög egy nagyot. Mint egy P. Howard regény jól sikerült poénján.

Garael

Kiadó:
Cooking Vynil

Honlap:
www.thecult.us

Szerepek szerint éljük az életünket, melyeknek formálásában létezik ugyan egy bizonyos "törzsanyag" – ezt egyesek genetikának, mások léleknek hívják –, de sajnos nem mindig áll rendelkezésre olyan rendező, aki kiigazítaná a rossz színészi játékot, vagy figyelembe venné a "közönség" elvárásait. No persze nem biztos, hogy a rendező utasításait annyira szívesen fogadnánk, sőt, az is lehet, hogy egész egyszerűen rossz tanácsokat kapunk. Ilyenkor aztán "kapálhatunk", és jöhet az "önmagunk ostorozása", ami nem ennyire poétikusan a "hogy lehettem ennyire marha, hogy hallgattam erre a hülyére" összetételű tanúságtétellel zárulhat, oszt' vagy tanul belőle az ember, vagy nem.

A The Cult azon bandák egyike, akiket aztán igazán nem lehet vádolni szerephiánnyal, a produceri munka megítélése azonban nem mindig volt releváns: a Bob Rock atyáskodása alatt készült, rocksztári státuszt hozó "Sonic Temple" sikerét még a narkotikumok világából is könnyű volt észlelni, ám a "Beyond Good and Evil" album utáni elmarasztaló énekesi nyilatkozattételek igaztalan vádakat fogalmaztak meg, már ami a produceri munkát, és az elkészült produktum színvonalát illeti. Ráadásul a hosszú évek utáni "Born Into This" úgy punnyadt bele a szürkeségbe, ahogy Ian Astbury fizikuma és hangja a látható és hallható destruktivitásba, és megmondom őszintén, a banda kislemez-törekvéses módszereiben fogant és kiadott két-két dal is arra ösztökélt, hogy lélekben rákiáltsak a fiúkra: "Hello, keressetek egy megfelelő producert, mert ideje szerepet váltani!"

Éppen ezért örültem, hogy a munkálatokat végül ismét Bob Rock-kal fejezték be a srácok – Chris Goss elektro-pszichedelikus, insider világa olyan messze áll tőlem, mint nagytőkéstől az internacionalizmus -, ráadásul még az sem vette kedvemet, hogy Astbury ezúttal a szexikon és elektro-riff mágusi szerepét látenciába tolva visszanyúlt a Doors-örökséges indián sámánizmushoz. A "Choice Of Weapon"-ben szereplő domborulatok tehát a megóvandó tájra és nem a női idomokra vonatkoznak, a riffek lüktetése pedig egyfajta rock-révületbe taszíthatja a hetvenes évek hangulatába szerelemesedett hallgatót. Mert van itt jócskán Hendrix és Joplin örökségből, sőt a "Mercedes Benz" riffjéből kinövő "Life>Death" szentimentális romanticizmusával a rockon is túlcsordulva tör utat a pop felé. Nyugi, a lemez a leírtak mellett jócskán tartalmaz rock n' roll-t, a nyitó "Honey From A Knife" nomen est omen hasít bele a továbbiakba, a törzsi dobokkal hipnotizáló "For The Animals" boogie-jától az indián varázsló is másfajta táncba kezdene, az "Amnesia" pedig akár a metálos riffekben gazdag "Beyond Good And Evil"-en is potenciális listakövetelő lehetett volna.

Hiába, Bob Rock ezúttal értette, mi kell a népnek: Billy Duffy összetéveszthetetlen riffelését és a hőskorba visszanyúló gitárdallamait megalapozó, pulzáló ritmusok, valamint Astbury jellegzetes, erotikával és világfájdalommal telített dallamai, melyek ezúttal első hallásra ütnek, potenciális sláger-virágokkal megajándékozva a szeretetre és érintetlen környezetre áhítozó poszt-hippi hallgatóságot. Én azonban a világbéke mellett még egyet szeretnék kívánni: Astbury hangjának mielőbbi javulását, mert túlnézve, illetve túlhallva alapvetően rajongói attitűdömön, be kell látnom, hogy ez a hang már nem az a hang, akkor sem, ha orgánumában még mindig ott ficánkol a gyíkkirály.

Garael

Kiadó:
Fireball Records

Honlapok:
www.teodortuff.com
myspace.com/teodortuff

Norvégiában nem gyenge a fölhozatal progresszív metálból: Pagan's Mind, Circus Maximus, Illusion Suite, Above Symmetry (ex-Aspera), stb. Ehhez a tehetséges társasághoz csatlakozik most a képtelenül mafla névválasztásról árulkodó Teodor Tuff. Az együttes dalszerzői Knut Lysklætt gitáros és Knut Hellem dobos, maguk mellé pedig beszerveztek egy kvázi komplett családot: Christer (szólógitár) és Rayner Harøy (bőgő) a Divided Multitude-ból érkeztek, s hozták magukkal jó hangú unokaöccsüket, Terje Harøy-t is.

A "Soliloquy" enyhén szólva sablonos címválasztás a műfajban, de ez nem jelenti, hogy nem érdemes rá odafigyelni. Önmagában már a vendégek névsora is elég lehet arra, hogy fölkeltse érdeklődésünket. A némileg klezmeresre vett, zsidó dallamokkal megbolondított "Heavenly Manna" című nótában olyan gitárosok sorjáznak jobbnál jobb szólókkal, mint Jeff Waters (Annihilator), Mattias IA Eklundh (Freak Kitchen) és Martin Buus (Mercenary). Rajtuk kívül vendégszerepelnek még Ida Haukland énekes hölgy (Triophere) and Espen Kløften billentyűs (Divided Multitude). A lemezt Jacob Hansen (Beyond Twilight, Anubis Gate) keverte és maszterelte, így a hangzással nincs is baj.

Összességében véve nem rossz kis muzsika ez, valahogy mégsem tud kikerekedni a cipó, pedig még azt sem mondhatnám, hogy nincs dallamérzékük. Lényegében úgy vagyok a TT-vel is, mint a Divided Multitude-dal. Jó, jó, de... Még úgy is, hogy általában totál elfogult vagyok a skandináv proggerekkel kapcsolatban.

Azért akad itt pár kiváló nóta, pl. a Nightwish-féle intrót követő "The Last Supper" vagy a már említett epikus hangvételű "Heavenly Manna". Ezt azonban kevésnek tartom ahhoz, hogy a bevezetőmben említett norvég bandákkal egy lapon emlegessem Teodorékat. Talán legközelebb. Inkább erre az irányra kellene ráállni, s nem a klipes "Tower Of Power" által képviselt középszerre (nem is beszélve a demagóg anti-klerikális tematikáról).

Tartuffe

Kiadó:
Fastball Music

Honlapok:
www.jadedheart.de
myspace.com/thebandjadedheart

Az évek során, blogos tevékenységem folyományaként komoly lexikális tudást gyűjtöttem össze a rock és metál zenék világáról, de tartok tőle, hogy még így is csak egy elég szűk kis keresztmetszetére látok rá a szakmának. Pl. a Jaded Heart nevű német power metallistákkal életemben először 2010 márciusában találkoztam, amikor a Rage előzenekaraként teljesen meggyőző műsorral leptek meg minket (beszámoló itt). Túrisas cimborával elismerően bólogattunk, csak akkor húztuk össze a szemöldökünket, amikor a magyar rock klasszikus, a "Két forintos dal"  nyúlását elővezették "Hero" címmel. Szegényeknek sejtelmük sem volt, hogy ezt a riffet itthon már több mint 30 éve ismerik...

A bandát a '90-es évek hajnalán alapították a Bormann tesók, Michael és Dirk, de ma már egyikük sem tagja a zenekarnak. Elég nagy volt a jövés-menés, még Alex Beyrodt (Sinner, David Readman, Voodoo Circle) is pengetett itt egy rövid ideig. A jelenlegi dalnok, a Svédországból importált Johan Fahlberg nemcsak képtelenül nyurga termetével, de kiváló orgánumával is föltűnést kelt. A Jaded Heart elsősorban miatta és az ügyes kezű billentyűs, Henning Wanner (Tramp's White Lion) miatt érdemes a figyelemre.

Nem állítom, hogy a "Common Destiny" száz százalékos, azt sem, hogy a Jaded Heart akár egy orrhossznyival is előrébb lendítette a dallamos európai hard rock és power metal szekerét, de ez a lemez meglepően kellemes hallgatnivaló, sodró lendülettel, megkapó refrénekkel és fincsi szólókkal. Tulajdonképpen nincs rajta egyetlen egy olyan dal sem, amit a rádióban hallva elkapcsolnék. Sőt, a "Ride And Hide", a "No More Lies" vagy a "Fire And Flames" kimondottan erős dalok. Minden jobbfajta kocsmában ennek kellene szólni, nem a Fluor nevű nyálas és tehetségtelen ratyinak...

Tartuffe

Kiadó:
Periferic Records

Honlap:
www.tompox.hu

Mint a Dionysos csapat legpopulárisabb vonulatának vezérszónoka, igen ritkán szoktam prog-rock albumról írni. Igen kevés progresszív zene jut el a szívemig, azok, amelyek a dallamvilágukon keresztül közel tudtak férkőzni hozzám, hogy aztán felismerjem a bennük rejlő egyéb zenei szépségeket is. Ilyenek voltak a Queensryche, a Saga, vagy a magyarok közül a Solaris. Nemrég jártam a Solaris Tribute Band (korábban Tompox zenekar) koncertjén, s a beszámoló végén abbéli óhajomat fejeztem ki, hogy "ha a Tompox megdobna az új CD-jével, arról is írhatnánk kritikát!" Nos, ekkora szerencsém azért nem volt, de egy barátomtól megkaptam, és bőszen bele is feledkeztem.

Tompox = Tom Pocs, alias Pócs Tamás. A szójátékot mindenki ismeri, aki meg nem, annak most én elsütöttem a poént. Pócs Tamás szereplése azonban önmagában még nem elegendő a Solaris-érzés visszaadásához. Hiszen ott volt a később Nostradamusra keresztelt Solaris Fusion. A lemezük jó-jó, de mégsem ugyanaz. Aztán előkerült, szinte a semmiből ez a Balla Endre, a "gallaipéteres" frizurájával, akinek a billentyűjátékából végre nem érzem azt az erőltetettséget, mintha a fogam húznák (hehe, eredetileg fogorvos, de nem albán), ráadásul még humora is van ("Ez a CD kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem!"), és olyan "igazi" Solaris dalokat írt Pócs Tamással közösen, hogy szinte szégyellem magam, amiért a koncertbeszámolómban azt írtam, hogy a "műsorba becsempészett néhány saját szerzeményt kicsit laposabbnak éreztem". Bezzeg a bölcs Kotta már akkor is megmondta, hogy csak azért, mert először hallom a dalokat, a Solarist meg már bakeliten is rongyosra hallgattam.

Itt van hát ez a lemez, ami bátran belevág egy 17 percesbe nyitónótaként, amúgy "szolariszosan". Bevallom őszintén, én annak idején a 3-4 perces rádiófelvételeiken keresztül szerettem meg őket, és kicsit féltem a "Marsbéli krónikák" A oldalát feltenni. Aztán persze szépen lassan beleszerelmesedtem. Most megint elfogott a félelem, hogy mernek egy ilyen tételt nemhogy megírni, de a lemez elejére pakolni? Nos, a félelem megmaradt nekem, a dicsőség meg nekik, mert olyan remek érzékkel sikerült a progresszív muzsikát a jól megjegyezhető dallamokkal párosítani, a precízen megkomponált muzsikában elrejtve itt-ott egy-egy virtuóz szólót, hogy a végeredmény kapcsán csak azt mondhatom, le a kalappal!

A "Napkitörés" igazi csemege, az említett 3-4 percesek stílusában, és még a szinpatizátor hangszínét is sikerült "apokaliptikussá" tenni! A harmadik helyre került a 17 perces intró miatt a lemez elejéről lemaradt "Nyitány". Ezen némileg hard rockosabb alapokat kapott a zene (kicsit a Scorpions "Coast To Coast"-jára emlékeztet), meg is ijedtem volna, ha ezt kapom először a képembe. De a fuvola-basszus felelgetés már újra az az íz, amit vártam a lemeztől. A "Surf mentén" megint csak Balla humorát dicséri. Nemcsak a címválasztásban, de a zenei blickfangok ötletes elővezetésében is, csak úgy "szőrmentén".

Van két dal a lemezen, amelyik szívemhez még közelebb áll, mint a többi. Az egyik egy dzsesszesre vett fuvola-zongora párbaj, ahol Tasi Ádám is kicsit bővebben megvillanthatja tehetségét (mindig imádtam a hangszer-hangszer, vagy a hangszer-ének felelgetéseket, a Deep Purple sokszor ki is aknázta az ebben rejlő lehetőségeket), míg a másik egy megemlékezés a Solarisról, néhány régi slágerük vezérdallamának egybeolvasztásával egyetlen zongoraversenybe, amúgy "vedrescsabásan".

Egyedül a King Crimson feldolgozást nem szeretem az albumon, de azt meg Pócs Tamás szereti. És az is valami. Nekem valahogy kilóg a sorból. Nemcsak azért, mert énekes nóta az instrumentális lemez közepén, de zenei világában is teljesen elüt a lemez többi szerzeményétől.

Ez a lemez XXI. századi megközelítésben óvatosan továbbgondolva a Solaris muzsikáját, nem akar kísérletezgetni, "csupán" visszavarázsolja a rég elfeledett hangulatot, amikor még "Egészséges optimizmus" uralkodott a szívünkben, és a nap is másképp sütött ránk, nem ilyen agresszíven, bőrrák-okozóan, hanem selymesen, lágyan, mint a borítón lévő tojásnak a sárgája.

CsiGabiGa

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.wigwam.no

Szeretem a progresszív rockot és az igényes progresszív metalt. De szeretem a fílinges hard rockot és az odab*szós thrash metalt is. Sőt, itt egy - divatos szóval - "coming out": csipázom a jófajta, dallamhegyekben tobzódó, pimasz, tökös glam metalt és stadion rockot is. Márpedig utóbbi műfajban az egyik (ha nem a) legtehetségesebb banda manapság a norvég Wig Wam. Kíváncsian vártam tehát, hogy a maga nemében tökéletes "Non Stop Rock 'n' Roll" után merre veszi az irányt Age Sten Nielsen bandája.

Jelentem, a vikingek végleg kinőtték a glam kategóriát. A "Wall Street" nem csak tematikájában (minden rossznak eredője az a fránya pénz) üt meg egy komolyabb hangot, de zeneileg is egy jóval érettebb alkotás. Nem kell félni, van itt azért lazulás is rendesen Def Leppard/Extreme módra, de sok olyan oldalukat is felvillantják, amik eddig nem voltak ilyen hangsúlyosak. Az "OMG! (Wish I Had a Gun)" riffje például annyira dögös, hogy egy klasszikus Ozzy vagy Dio albumon is helyet követelhetne magának, a "Victory Is Sweet" már-már szinte epikus, a "Bleeding Daylight"-ban egy pillanatra beköszön a '90-es évek Scorpionsának dallamvilága, a "Bigger Than Better" pedig a korlátait semmibe vevő, kísérletezgető Queent juttatta az eszembe.

Freddy Mercury csapatának szabad szellemisége amúgy a teljes albumra rendesen ráveti az árnyékát, mintha ők is azt próbálnák meg itt bebizonyítani, hogy bármit el tudnak játszani úgy, hogy a végeredmény azért jellegzetes marad. Az mondjuk nem kérdés, hogy zeneileg a Wig Wam "rendben van", csak meg kell hallgatni milyen ízlésesen penget Trond Holten gitáros, bármilyen stílusról legyen is szó. (Nem beszélve a gyönyörűséges záró instrumentálisról - Túrisas, ezt gyakorold otthon!) Persze ha neked már sok az a fajta eklektikusság amely a Beatles-Quireboys "keménységétől" vezet a Whitesnake csúcskorszakáig (a "Try My Body On" mondjuk elég nagy nyúlás...), akkor gondolom vissza fogod sírni a direktebb lemezeiket korábbról. Engem viszont nem zavar ez a fajta változatosság, mert a számok baromira meg vannak csinálva (sic!), és ezek mindegyikét azonnal ható refrénnel felszerelkezve engedték a hallgatók megnyerését célzó csatába.

Családi kirándulások alkalmával nálunk elég nehéz megtalálni a közös zenei nevezőt, lévén a nejem a beat muzsika felől érkezik, én ugyebár kemény rockon szocializálódtam, a gyerkőcöknél pedig, engedve az iskolai trendeknek, a "peer pressure"-nek, Rihanna és társai a nyerők. Nem is igen sikerült eddig az ABBA válogatáson és a "Best Of Queen"-en kívül értelmes kompromisszumot kötni. A "Wall Street" lehet a harmadik olyan korong, melyet nem parancsolnak ki azonnal a kocsi lejátszójából - ez azért elég sokat elárul annak jellegéről. Nem hibátlan (például túl sok nóta hasonlít valamire), de akkor is ennek, ilyennek kéne szólnia a rádióból a sok lim-lom helyett. Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy mindenféle logikának ellentmondva, a hasonszőrű bandákat (lásd még Reckless Love) lehetetlen elcsípni a hazai fesztiválokon, dúl ellenben az egész pályás thrash-death letámadás. Elég nagyot fordult a világ...

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.headspaceonline.com
myspace.com/headspacetheband

Amilyen halott volt a brit rock színtér a '90-es években (egyesek - elhamarkodottan és meggondolatlanul - már a kemény zenék halálát hirdették a háztetőkről), olyan izgalmas dolgok történnek a szigetországban mostanában. A lepukkant kocsmákban és zenei konzervatóriumok próbatermeiben nem egyszerűen csak túlélt a műfaj, de szépen-csendben egy egészen új generációt is kinevelt. A britektől nem szokatlanul az új titánok között egyszerre van jelen a hagyománytisztelet és a kísérletező kedv, a nagy elődök által lefektetett alapokra építkeznek, de lehetőleg kerülik az USA által diktált trendek szolgalelkű lemásolását.

Ebbe az irányvonalba tökéletesen illeszkedik a Headspace nevű progresszív rock zenekar, amelynek legfőbb ötletgazdája Adam Wakemen, a Yes legendás billentyűsének nem kevésbé tehetséges fia (aki mostanság Ozzynál billegeti). Régi cimborákból nagyon komoly csapatot toborzott, pl. Damian Wilson énekel (Threshold, Star One) és az elismert zeneszerző-producer, Lee Pomeroy bőgőzik.

A zenekar 2007-ben már letette névjegyét egy 4 számos EP-vel (I Am...), amivel Ozzy előzenekaraként be is mutatkoztak a nagyérdemű előtt. Nem kapkodták el a folytatást, de érdemes volt elpiszmogni a stúdióban, mert a végtermék magáért beszél. A Headspace instrumentálisan nem magamutogató, de kompetens, dallamaiban összetett, de nem emészthetetlen, hangvételében alapvetően brit neo-prog, de ha kell, súlyos metál riffekkel szálkásít. Adam Wakeman azt nyilatkozta: eredetileg nem tervezték, hogy ilyen gitárközpontú lesz a muzsika, de a fiatal gitáros, Pete Rinaldi egyszerűen annyira meggyőző teljesítményt nyújtott, hogy kellőképpen hangsúlyos szerepet kellett biztosítani neki.

Szerintem éppen ettől lett jó, sőt tovább megyek, nagyon jó ez az album. Talán kevésbé agyas és hangszeresen szóló-orientált, mint a Haken (itt és itt), de a rokonság egyértelmű. Márpedig a Hakent - Kedves Olvasó - nagyon szeretjük; olyannyira, hogy tavaly toplistás lett a "Visons" című lemezük. Fölösleges is szaporítani a szót. Tüstént belinkelem ide a debüt "trailer"-jét, ahol a számcímekre kattintva egyenként bele lehet hallgatni a nótákba.

Tartuffe

Kiadó:
60 Cycle Hum Records

Honlap:
www.john-5.com

John 5 az ördögtől Istenhez fordult. Eddigi legjobb lemeze a "The Devil Knows My Name" volt, ahol sikerült remekül megírt dalaihoz olyan "gitáros haverokat" összetrombitálnia (Joe Satriani, Eric Johnson, Jim Roth) segítségül, akik ha csak betették a lábukat a stúdióba, hogy belehallgassanak a felvételekbe, már az is marketing értékű. De még el is gitározgattak egy-egy nótában John 5-val, úgyhogy a jól sikerült számokkal teleírt lemez nem véletlenül lett az ex-Marilyn Manson gitáros legsikeresebb alkotása.