Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.rubiconrock.hu

Nem tudom, mikor is fordult velem elő utoljára, hogy magyar együttes lemezét egymás után, szünet nélkül, kétszer is meghallgattam. Pedig engem aztán senki sem vádolhat "kultúrsznobizmussal", a gyakran lesajnált, 20 évvel ezelőtti sablonokba merevedett magyar heavy metal színtér – amilyen vádakkal illetik ugye az általam most megnevezni nem akaró bandákat – állandósult szereplőit nyíltan kedvelem, még akkor is, ha ez nem mindig úgy jön le a kritikáimból, ahogy azt szeretném. Kaptam én már hideget-meleget, privát levelet a kritikai áldozattól, nyílt felszólítást és fenyegetőzést ismert énekesektől, ezenkívül voltam már zsidó-bérenc (hogy ennek milyen relációja van a zenéhez, máig sem tudom!), kommunista csökevény, magyarellenes zenei analfabéta – ha tárlatot nyitnék a tulajdonomban lévő levelekből, talán még azok is elcsodálkoznának, akik bennfentesként saját bőrükön érezhetik a kicsiny magyar zenei piac és a művészi érzékenység okozta "háború" minden kín-keservét.

Annak persze örülök, hogy idén már két magyar produkcióra is tiszta lelkiismerettel mondhattam, hogy teljes mellszélességgel vállalható – Ego Project, Omen – és még előttünk van a Kalapács és a magyar bandák között az általam leginkább kedvelt Pokolgép lemeze. Erre mit ad az ég, a Metal Hammer CD mellékleteként olyan hazai album tört utat maga előtt mindenen át, amit mintha zenei preferációm dallamérzékenyebb felének írtak volna. A Rubicon első EP-jéről annak idején mintha "értekeztem" is volna, de megmondom őszintén, annyira nem találtak el, hogy maradandó nyomot hagyjanak bennem, azon kívül, hogy a minőség már annak idején is adott volt.

Az első teljes albumot aztán nem is hallgattam meg, de az EP mondhatni markánsan más zenei világot fogalmazott meg, mint amivel itt és most találkoztam: a magyar hard rock hagyományait ápoló debüt album – kvázi Edda utánérzéssel – igencsak megváltozott, talán a záró, "Csak még egyszer" utal vissza a kezdeti időkre, ami esetleg a tagcserékre, esetleg a tagcseréket okozó koncepció-változásra vezethető vissza, ám mindenképpen üdvözítő. Mégis, miben áll a változás? Nem, a fiúk nem fordultak galoppozós speed metálba, de az alapok határozottan szigorodtak, és ha nem lennének a refrének, én leginkább a svéd power iskola riff-termelő gyárának futószalag-termékeit említeném, ám ezzel semmiképp sem higgye senki, hogy tucat-termékről van szó!

A dallamok ugyanis megmaradtak a hard rock dimenziójában, a Gyöngyvérből ismerős énekes, Orbán-Ducos Tamás melankóliába hajló – és inkább dark-gótik releváns – hangja pedig olyan érdekes egyvelegét adja a dallampárti komponenseknek, ami unikumot gyárt a magyar "heavy metal fabrikácsban". Ha blogunk nem lenne a metál zenék elkötelezett híve, és az ilyesfajta tetszésnyilvánítás nem számítana szentségtörésnek az oldalon, azt is mondhatnám: egyes refrének popos (talán Ákos?) könnyedséggel húznak mézesmadzagot az orr alá (vagy fülbe?), még akkor is, ha a vokalista kiváló és különleges orgánuma az említett módon festi kissé sötétebb tónusúvá a szivárványos popvilágot.

Tudom, hogy a metálban érdekes módon nem elsődleges érték az azonnal ható dallam – mert hát ugye kell, ami megkülönbözteti és kiemeli a stílust a könnyűzene egyéb reprezentánsainak köréből –, de én nem tartozom a törvénykező keményvonalasok körébe, és az olyan potenciális, rádiós slágernek is megfelelő dal, mint a "Valaki más" úgy kényszerít térdre, mint a leggyilkosabb power riffel megtámogatott metál csatakiáltás. Lehet, hogy lelepleződtem, és csak egy vagyok a pop beépített ügynökei közül? Azt döntse le mindenki maga, miután meghallgatta az albumot, várom hát az ítéletet…

Garael

Kiadó:
Razor & Tie Label

Honlap:
www.deesnider.com

Szeretem a giccset, bolondulok a modoros énekstílusért, elbűvöl a teatralitás és könnyedén esek áldozatul a hatásvadászatnak: no, egyszóval potenciális musical rajongó vagyok. Illetve lennék. De igazából csak azok a fő slágerek kötnek le, melyeket még az is eldúdolgat, akinek fogalma sincs, milyen darabot is csücsörít kifelé – egy egész estés Broadway folyam még nekem is túl sok, agyonnyom a kiszámított csillogás és könnyen beleunok a darabok gyengébb-töltelék részeibe, a sztori pedig… nos, kedvenc íróm, Moldova, aki három mondatban – két poénnal egybekötve – képes összefoglalni egy kétórányi zenés mű lényegi mondanivalóját. De lehet, hogy másfélben is.

No, de nem véletlen, hogy tavaly úgy estem hanyatt Bob Kullick SIN-atra lemezétől, mint a maláj erőművész Fülig Jimmy pofonjától: a Brodway musicalek szellemiségét tükröző Sinatra slágerek metál környezetbe történő interpellálása elismerem, nem biztos, hogy az értékteremtés csúcsa, de hiába… Amit például Townsend művelt a "New York, New York"-kal, az már annyira felháborítóan polgárpukkasztásos, hogy tapsot érdemel, és hát Ripper kohász dalának is jót tett az acélba öntés. Igen, azokban a dalokban – még ha nem is mindig sikerült a crossoveres genetikai mix – éreztem a változtatási törekvést egy olyan világ létrehozására, melyben a régi, gumiruhás Godzilla küzd meg a mai Terminátor-sárkánygyíkkal, az énekesek pedig bírták hanggal azt a kihívást, amit Sinatra jelent a maga Las Vegas-i show-kultúrdominanciájával.

Érdekes, hogy ez a maga nemében a metál szellemiségével olyannyira szembeállónak tartott flitteres világ igazából mennyire is rokon a hard rock arénák hangulatával, és a szimfonikus stílusok erőltetett bombasztikusságával, igazából nem is csodálkozom, hogy az extrém külsőséget a mainstreambe passzintó, extrovertált Dee Snider felvállalta a húsz évvel korábban esetleg csak látens vonzódásként elfojtott musical-mániáját, és kihasználva a devianciákat toleráló új világot, egy egész lemeznyi dal képében adott hangot ennek. (Mert biztos vagyok benne, hogy az ős Twisted rajongók egy része "ez megőrült?" felkiáltással dobja virtuális kukába egykori kedvence próbálkozását.)

Az persze nyilvánvaló, hogy éppen ezért nem kereskedelmi okai lehetnek Snider stílustévelyedésének, biztos vagyok benne, hogy az eredeti Broadway rajongók 99.9%-a azt sem tudja, ki ez a szőke, hosszú hajú fazon, és a gitárra hangszerelt dalok első darabja után hasonló vehemenciával nyomja meg a delete gombot, mint az említett egyszeri rockrajongó. Hogy kinek is szól akkor az album? Hát például az olyan elfajzott ízlésű kritikusnak, mint amilyen én vagyok. Illetve szólna. De sajnos, ez még nekem sem jön be. Hogy miért? Mert az ötlet életképességéhez nem elég az eredeti dalok alá gitárt pakolni, az ütemet rockosra gyorsítani, a dallamokat pedig rekesztve, vendég énekesnőkkel, illetve énekes kanokkal "elrockizni". Ettől csak az original színvonal fog oda jutni, ahová a rockerek többsége szerint való, vagyis a béka feneke alá. Snider hangjából sajnos hiányzik az a modorosság, ami önironisztikussá varázsolhatná a dolgot – és ami Townsendnél olyannyira működött -, vagy az a nagy ívű iskolázottság, ami a Northern Kings-féle adaptációkat tette szélesvásznúvá, így aztán a kiválasztott dalok áthangszerelve nem nagyon jelentenek többet, mint a klasszikusok disco-ritmusban.

Persze nem csak a hangról van itt szó, a producer nem üttette le azt a magas labdát, amit a musical műfaj a maga globalizációs törekvéseivel olyan magasra feldobott – ezt bizony egy olyan művésznek ki kellett volna használni, aki karrierét a kötöttségtől mentes zabolátlan zenei vágykiélésből építette fel. Humor tehát "ohne", a drámaiságot Snider nem tudja átkonvertálni a gitáros közegbe, így nem marad hát más, mint az unalomig ismert slágerek organizálódni képtelen kilökődési törekvése – ez pedig sajna másfajta feszültséget teremt, mint amit elvártunk volna. Kár, még annak ellenére is, hogy Snider őszinte öröme esetleg megmentheti a produkciót a csúfos bukástól. De talán még az sem.

Garael

(No látjátok, a videóban rejlő vizuális humorból igazán juthatott volna az énekbe is. Ugye, Mr. Portnoy?)

Kiadó:
Starfaith Records

Honlapok:
www.santana.com
myspace.com/carlossantana

Don Carlos már intézmény, fogalom, legenda, mérföldkő, igazodási és hivatkozási pont… soroljam még? Akinek ezek után még igénye van életrajzra vagy szakmai karriert taglaló adatokra, az elmegy ám a sunyiba! De tényleg! Legyen elég, hogy ez a bajszos-fürtös mexikói 36. albuma. 36! Micsoda életmű! Más ennyit dalból sem tud fölmutatni.

A komoly kereskedelmi sikereket elért "Supernatural" (1999) és "Shaman" (2002) bevett receptjét elhagyva a bennszülött amerikaiaknak, közismertebb nevükön indiánoknak dedikált új album egy nóta kivételével (Eres La Luz) végig instrumentális. A '90-es évek óta elfekvőben lévő szerzemények és a korábbi dalok átdolgozásai nagyon jól megférnek egymással. A szetlista látszólagos szedett-vedettsége egyáltalán nem érződik a jó érzékkel összefésült jobbára nyugis tempójú anyagon.

Mi magyarok külön örülhetünk, hiszen az "Alakváltoztató"-nak magyar vonatkozásai is vannak: egyrészt a korongon szerepel egy "Macumba In Budapest" című szerzemény, másrészt Santana tiszteleg rajta Szabó Gábor világhírű jazz gitáros (1936-1982) előtt (Mr. Szabo), akit meghatározó példaképének és mesterének tart, főleg, ami a crossover jelleget és a világzenei hatásokat illeti.

Aki eddig csak Rob Thomas (Matchbox Twenty) vagy Chad Kroeger (Nickelback), azaz a "Smooth" vagy az "Into The Night" miatt hallgatta Santanát, az ne is olvasson tovább, de a lemezre se ruházzon be fölöslegesen. Ez egy modernül megszólaló, de régisulis Santana lemez, jóllehet érződik rajta, hogy a nagy mágus már 65 éves, és mostanság a drogok helyett inkább a spiritualitásból merít ihletet.

A Santana Band zenészei mind világszínvonalú előadók, de azért még rátesznek egy lapáttal olyan neves vendégek, mint Dennis Chambers dobos legenda vagy Chester Thomason billentyűs. A legkellemesebb meglepetés mégis Salvador Santana, Don Carlos fia, aki a lemez utolsó két számában zongorán megmutatja, hogy a tehetség Santanaéknál genetikus dolog.

Meditatív vagy melankolikus hangulatban ideális hallgatnivaló a jazztől sem idegenkedő gitárzene rajongóknak.

Tartuffe

Kiadó:
Ritual Echo Records

Honlapok:
www.galahadonline.com
myspace.com/galahaduk

Úgy is van, egy neoprog banda legyen angol. Már ha neoprognak lehet nevezni a "Battle Scars"-t. Inkább amolyan neo-neoprog. A britek ugyanis jól hallhatóan próbálják friss, mai hangzással előadni a jó öreg progresszív rockzenét. Már ha hangzás alatt nem csak a szűken vett megszólalást értjük, mert az éppenséggel meglehetősen old school. Amit személy szerint imádok! Igazán jólesően analóg, szellős, élő a lemez "megszólalása". Úgy hallani tisztán minden hangszert, hogy az összbenyomás mégis dinamikus, erőteljes marad.

Szimfonikus felvezetés után belecsapunk egy olyan refrénbe, amely arcátlanul populáris, ráadásul egy police-szerű, pofonegyszerű gitárcöcögtető riffre ül rá. De észre se vesszük és már egy progos-szimfonikus résznél vagyunk ismét. Ki is keveri még ilyen zseniálisan a '70-es, '80-as évek pop muzsikáját a klasszikus zenével és a kicsit progos rockkal? Ja igen, a Muse! Oké, a címadóval akkor meg is volnánk.

Másodiknak mindjárt kapunk egy kvázi instrumentális nótát, melyben a korai Maiden trappolása éppen úgy megfér, mint néhány technós, ambientes billentyűfutam. Utóbbit egyébként gyakran bevetik a műsoridő alatt, igen jó érzékkel fűszerezve az amúgy – ismerjük el – némileg megkopott, megfáradt műfajt. Úgy tűnik, ezek a fiúk bedobnak mindent, hogy ne egy hagyományos, megszokott progresszív rock opust tegyenek le az asztalra.

És itt jön a csavar: ha ezt a galádságot egy ifjú titánokból álló, kezdő zenekar követi el, akkor meg sem lepődünk, sőt elvárjuk. A Galahad azonban egy negyedszázada létező, meglett urakból álló csapat, tisztes diszkográfiával a háta megett. És akkor most süvegelem meg ezeket az arcokat, hogy 27 évnyi másod(harmad?)vonalas küszködés után még van bennük kitartás és erő kísérletezni, ön-megvalósítani. Melynek eredményeképpen fiatalokat megszégyenítően üde és előremutató produkciót prezentálnak nekünk. Riszpekt, mondják erre manapság.

Igen jól megírt, kellően lendületes, hallgatóbarát verzékben és refrénekben tobzódó számokat kapunk itt, kérem szépen, melyek jóval túlmutatnak a neoprog "hű de kifinomult, érzékeny művész vagyok" mentalitásán - ugyanakkor a mértékkel adagolt finomkodásnak is megvan a maga helye. A szigetországi bagázs nagyjából úgy tudott hozzányúlni a brit prog-rock örökséghez, ahogy a Riverside tette azt a progresszív metallal az "Anno Domini High Definition" c. korongján. Bevallom, a tagok zenei múltja alapján - slágerlistákra leső Coldplay utánzat helyett - személy szerint én valami ilyesmit vártam a Flying Colorstól (is).

Remek album, az év egyik pozitív meglepetése! (Melynek ráadásul még idén érkezik majd a második felvonása.)

Kotta

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.lee-small.com
myspace.com/leesmall

Kis ember nagy hanggal jár, tartja a mondás, mióta Ritchie Blackmore olyan - akkor még névtelen - énekeseket kerített a Rainbow mikrofonja mögé, akik nem a termetükkel, hanem a hangjukkal parancsoltak tiszteletet. Így volt ez Ronnie James Dio, Graham Bonnet, majd Doogie White esetében is. Ma már mindegyikük hangja fogalom. Egyiküké meg már csak emlék.

Kiadó:
Cargo Records
 
Honlapok:
www.empiresofeden.com
myspace.com/empiresofeden

Bevallom, én rohadtul szeretem, ha sikít. Semmi pánik, nyugodtan lehet a szomszédomba költözni, nem vagyok sem pszichopata gyilkos, sem orgazmust kitrombitáltató szexfenomén – no jó, az utóbbi kicsit –, a szirénákat természetesen a nyolcvanas évek metál zenéjén alakult ízlésem pártolja, olyan anakronisztikus maradványt faragva belőlem, akit a fiatalok nyugodtan leinthetnek: nem baj, vállalom. És hogy jön ez az egész ide? Mert az ausztrál gitárfenomén, Stu Marshall vezette Empires Of Eden olyan énekes-válogatottat állított sorba, ahol a belépési követelmény a magas C-vel történő játékos passzolgatás, csak úgy, "úri passziósan". Pedig a banda állandó vokalistája, Louie Gorgievski – Crimnsonfire also – csuklóból hozza a halfordi világszínvonalat, ám a főnök ezúttal is úgy gondolta, nagyobb durranás lesz, ha pacsirtája mellé pár kipróbált énekes madárral is fészket rakat. (Az eddig megjelent két album is hasonló koncepcióban fogant, bár ennyire nem volt erős a hangfelhozatal.)

Rob Rock-ot gondolom senkinek sem kell bemutatni, akinek meg igen, az azonnal hagyja el a blog területét, de itt van a Painkiller releváns zenét játszó Cage torka, Sean Peck is, hogy az inkább a dallamosabb zenékben járatos – és itt is a dallampártiak térfelén játszó – Alessandro Del Vecchio-ról ne is beszéljek. S hogy ki marad még? Az ausztrál "többrehivatottmégsemismersenki" prog-power Eyefear énekese, Danny Cecati, Ronny Munroe, akivel Stu Munroe legutóbbi szólóján már dolgozott együtt, a Jolly-joker Mike Dimeo, és a számomra ismeretlen, ám annál nagyobb meglepetést okozó sikolymester, Vo Simpson.

Természetesen ahogy lenni szokott, egy-két kakukktojás is bekerült a már említett fészekbe: UDO ugyan nagy név, de itt csak arra jó, hogy lehessen mihez viszonyítani a többiek klasszisát, valamint Steve Grimmet, aki jóllehet elismert iparos, de más jellegű hangja itt bizony fakónak tűnhet, bár ez ízlés dolga.

Stu a gitáros mesterek agresszívabb, ám klasszikus hatásokkal is rendelkező fajtájához tartozik, nem volt véletlen hát a vokális támogatás égi-fegyvernemi jellege. A dalok leginkább a Judas szikárabb értékvonalán mozognak – fanatikusoknak Rob Rock vadulósabb korszaka is bevillanhat –, ahol az x tengelyt az énekesek hol keményebb, hol heavy metalosabb dallamai határozzák meg, sőt, Cecati még némi szimfonikus jelleggel is megpróbálkozik: nos, ha a Judas nagyzenekari manírokkal kísérletezik, én leginkább ebben a köntösben tudnám elképzelni a klasszicizálódó papokat. Sajnos a hangzáson érződik a pénztelenség, fakó, és eléggé egybemosott, aminek főként a gitárszólók látják, illetve hallják a kárát, látszik, hogy nem Malmsteen ült a produceri székben… Remélem, Stu is bátrabb lesz legközelebb, mert ennyi spiritusszal igenis kéretik előtérbe hozni magunkat, persze megfelelő arányérzékkel, ha már ilyen csodatorkok játsszák az unterman szerepét.

Gitár- és sikolyínyencek, ez a Ti albumotok, sőt azoknak is teljes szívvel ajánlom, akiknek a legutóbbi Judas album túlságosan rafináltra sikeredett, ebben tuti, nem fogtok csalódni. Sikítson hát mindenki, ahogy a torkán kifér, lányok persze előnyben!

Garael

Kiadó:
Webes terjesztés

Honlap:
www.aholaband.com
myspace.com/aholaband

Aloha Ahola! Hogy kicsoda Ahola? Ó, hát igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan, bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ha akarja, olyan, mint egy basszgitáros vagy finn metál üdvöske, vagy a Northern Kings nevű szupergrup oszlopos tagja, vagy a Dreamtale europower zenekar énekese. Most leginkább egy többarcú szólóművészre hasonlít, ahogy ül a stílusok faágán, fel-le, mivel az ízlése mozgatja az ágat… Az pedig igen szerteágazó, mármint a stílusok lombja, vannak is kilengések rendesen, de nem kell félni, Ahola nem pottyan le…

Nos, a finn hangszálakrobatát más oldalról is bemutathattam volna, mert hangjában ott bújik Freddy Mercury érzékenysége – és színpadiasságra hajlamos volta -, a metál énekesek hisztérikába hajló hangterjedelme, melynek csúcsán néha Rob Rock szelleme is megidéződhet, és ott van Ian Astbury kult-mágiája is. Nem rossz, ugye? Igaz, akit zavar a musicalekre jellemző néha negédes, teátrális hangméz-csurgatás, annak nem biztos, hogy bejön hősünk teljesítménye, akiről azt is könnyen elképzelem, hogy még a stúdiós felvételen is pózba vágja magát, de kérem szépen, aki egy dupla lemeznyi hard rock stíluskavalkáddal tudja megörvendeztetni a nyitottabb hallgatói közösséget, annak talán ez is megbocsátható.

Mert van itt minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében: Gotthardos modernebb hard rock (Donwana), AC/DC szellemű boogie (As Long As I Live), Queenes aréna rock (Hurricane), Mr. Big-féle akusztika (Restless), rock musical-be oltott modern riffelde (The Spell), de tovább is van, mondjam még? Az "I Walk Alone" annyira romantikus vizekre evez, hogy még az egyszeri háziasszony is kedvtelve lubickolhat benne, az "Eat Me Alive" egy tökön rúgós direkt rocknóta, a lemez címadó dala, a "Stoneface" pedig Black Sabbathba – esetleg stoneres nyűglődésbe - oltja az aréna rockos Def Leppardot. Nem hisztek nekem, hogy ez utóbbi lehetséges? Akkor hallgassátok meg!

Tudom, vannak, akiket zavarhat ez az eklektika, de Ahola hangja és azonnal ható dallamai könnyedén vonják be ebbe a kirakós játékba a homo ludens típusú hallgatót. Hogy öncélú lenne a dolog? Ahhoz túlságosan is populáris, az önmegvalósítás kínja és vicsorgása teljes mértékben hiányzik innen – ezúttal mindannyiunk szerencséjére. Emellett mégis úgy érzem, a dalok remekül világítják meg Ahola zenei orientációját, szórakoztató, és derűs képet festve a finn metál élet Pom-Pomjáról. Ahola, holnap is megvárhatunk?

Garael

Megígértem, hogy ha megírja, megírom. CsiGabiGa megírta, úgyhogy most én jövök. Nem mintha nehezemre esne, mert ezt a lemezt tényleg nagyon szeretem, és tényleg rongyosra hallgattam annak idején. A magyar progresszív rock ege nem olyan zsúfolt, hogy egy ilyen faja album ne ragyogna rajta fényesen. Szóval a Tampax koncert kapcsán előkerültek a régi Solaris bakelitek és kazetták, de mivel mind a lemezjátszó, mind a magnó időközben - érdeklődés hiányában - megadta magát, nagy bajban voltam egy ideig. Hála annak a jóembernek, aki feltolta a netre lossless és 320-as MP3 formátumban a teljes életművet, mégse maradtok le erről a beszámolóról.

Akkor lássuk, mi is jó a Solarisban? Kezdjük azzal, hogy eredeti. Nem csak akkoriban, de közel 30 évvel később, azaz ma is teljesen egyéninek hat, amit csináltak. Ez pedig a nagy dömpingben és eredetiség-hiányban talán a lehető legnagyobb dicséret, amit zenekarra jelenleg róni lehet. Azon kevesek egyike ők, aki nem egy az egyben vették le valami kinti banda stílusát. Az, hogy még most is frissnek, ötletesnek hat ez a hangzás, bizonyíték a kreativitásra és az öt zseni – Kollár, Cziglár, Erdész, Pócs, Gömör - által létrehozott muzsika időtállóságára.

Instrumentális zenéről van szó, de a szólóhangszerek (gitár, billentyű, fuvola) itt nem virgáznak versenyezve egy kötött dob-basszus alapra, hanem éppenséggel szoros kölcsönhatásban, egymást erősítve-kiegészítve görgetik tovább a dallammenetet. Fokozatos építkezés, együtt lélegzés, a témák lassú kibontása jellemző rájuk, anélkül, hogy a rockos lendület ettől elveszne vagy háttérbe szorulna. A billentyű legtöbbször éppenséggel monumentális futamokat hoz, amik alá Cziglán rockerszívet melengető, ötletes riffeket pakol. Kollár Attila brillírozása, ellenpontozásai fuvolán már csak a habot reprezentálják a tortán ebben az egyenletben.

Nem csoda, hogy első lemezükkel mindjárt történelmet írtak. Különösen kedvelem róla – naná, ez a legtökösebb nóta – a "Legyőzhetetlen"-t, másodiknak pedig (hogy a rovat eredeti szellemiségéhez is méltó maradjak) egy frissen felfedezett kedvencet választottam, mely az általam birtokolt eredeti LP-n még nem volt rajta, a későbbi CD kiadás bónuszaként lelhető fel. A "Sárga Kör" szépen demonstrálja egyébként, hogy a "progresszív popzenét" játszó Napoleon Boulevardba milyen sokat mentettek át ebből a hangzásból, dallamvilágból – ciki, nem ciki, ennek okán én még őket is kedveltem anno.

Tessék kérem Solarist hallgatni, a teljes életművük igen értékes és tartalmas, nem csak a "Marsbéli krónikák"!

Kotta

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.teramaze.com.au
myspace.com/teramaze

Valljuk be őszintén, az ausztrál heavy metal színtér nem a leghíresebb. Utoljára az Eyefear 2008-as lemezével (The Unseen) kapcsolatban találkoztam olyan ausztrál eredetű fémes termékkel, ami tényleg kedvemre való volt (kivéve persze Papazoglou gyengécske szólóit). A napokban (némi internetes kukázás után) azután belefutottam a Teramaze új albumába, és el kellett ismernem, hogy azért ez az egykori brit börtönkolónia sem teljesen reménytelen.

A Teramaze még valamikor a '90-es évek közepén indult virtigli thrash metal bandaként, Terrormaze néven. A névcserére azért került sor, mert időközben megtértek, és elkötelezett keresztény csapatként már nem akartak ijesztgetni senkit. Első lemezük, a "Doxology" (1995) még teljesen a Metallica és Megadeth bűvöletében fogant, majd egyre markánsabban a progresszív műfaj felé mozdultak el, persze csak finoman, megőrizve a jó trás megannyi stílusjegyét.

Minél többet hallgatom az új lemezt, annál biztosabb vagyok benne, hogy Kotta kolléga nagyon csipázná ezt az ízléses progresszív és thrash párosítást, mert ha nem, akkor vagy nem ismerem őt eléggé, vagy zenei meglátásaimmal hibádzik valami – akkor viszont elég ciki kritikusként tetszelegni.

A Teramaze személyi állománya sokat változott az indulás óta, az állandóságot az együttes szíve-lelke, Dean Wells gitáros és Brett Rerekura énekes képviselik. Wells szerencsére lényeges jobb gitáros Kirk "Nagyon a Bögyömben Vagy" Hammett-nél, szólói olykor élményszámba mennek, a két gitárra épülő szaggatott riffek pedig (a másik gityóst Matthew Dawson-nak hívják) húznak, mint az M63-as tehermozdony.

Engem elsősorban az ugyancsak trásból progba elhajolt finn Malpractice-re emlékeztetnek, de az ének okán sokszor eszembe jut Claudio Coassin, az olasz Raintime frontembere is. Őszintén sajnálom, hogy az agyas ritmusokért felelős Julian Percy dobos a lemez fölvételei közben elhunyt, remélem, ez nem töri derékba az ausztrálok ígéretes karrierjét.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.spocksbeard.com
myspace.com/spocksbeard

Isten nem ver Bobbal. De nem ám! Inkább isteni áldás volt, amikor Angliából Bob megküldte az éppen Cambridge-be kiránduló haverokkal - más hanghordozók mellett -  a Spock's Beard új koncert-kiadványát 2 CD-vel és egy DVD-vel. Most nem kezdek el azon lamentálni, hogy magyarként Nagy Britanniából fele áron szerzem be zenéket, pedig tehetném és minden okom meglenne rá. Inkább csak örülök, mint varjú az akasztott embernek...

Az SB már több élő anyaggal is meglepte rajongóit, de azok után, hogy a budapesti előadás (2010. szeptember 27., A 38) nálam akkor az év koncertje lett, igen szurkoltam, hogy az "X" (2010) turnéja meg legyen örökítve az utókornak. És lőn. Jókora késéssel ugyan, de megjelent a koncert teljes zenei anyaga dupla CD-n, amit a limitált kiadásban kiegészít egy DVD néhány teljesen haszontalan extrával (pl. egy "színfalak mögött" kisfilm, asztali háttérképek, stb.) és - szerencsére - a csak előrendelt változaton szereplő bónusz dallal, a "Their Names Escapes Me"-vel  audio formátumban.

A DVD-t a sokéves kihagyás utáni első koncerten rögzítették az együttes "szülővárosában", Downey, Kaliforniában, 2010. szeptember 12-én, majdnem napra pontosan a két héttel a pesti show előtt. Amikor a koncertbeszámolómat írtam, kifejeztem abbéli reményemet "hogy erről a turnéról is készül majd DVD, ahol talán a szetlista variálva lesz vagy bővül kissé." DVD lett, de a szetlista szemernyit sem változott. A show második felét szerintem jobban meg lehetett volna válogatni, vagy - a fölvételre való tekintettel - kiegészíteni valamelyest, pl. legalább egy nótával a hibátlan "V" albumról (2000). Fért volna, hiszen a második CD alig több, mint 40 perces.

Tulajdonképpen fölösleges önismétlésekbe bocsátkoznom, aki kíváncsi, hogy milyen a koncert, olvassa el a pesti buliról írott beszámolómat (itt). Minden egyes szava áll a most megjelent anyagra (libabőr!). Ugyanakkor kicsit keserű szájízzel kell megjegyeznem, hogy a pesti buli tulajdonképpen jobban sikerült. A zenekar sokkal lazább volt (egyesek szerint részegebb! mondjuk ez Alan Morse-ra biztosan igaz), a D'Virgilio-Keegen páros dobszólója is hosszabb, lenyűgözőbb volt, és Ryo az A38-ban nem ilyen visszafogottan pilickázott a szólója alatt, hanem őrjöngve ugrált a kütyüin, a szívbajt hozva a technikusokra!

A Downey Civic Center-ben rögzített buli - mint minden turnéindító koncert - még kicsit óvatosnak tűnt, ráadásul a színpadkép teljesen minimális, a távoli fölvételek sokszor rosszul fókuszáltak, a közönség pedig illedelmesen üli végig az előadást, mintha balettet nézne. Általában nem vagyok elájulva a magyar közönségtől, de jobban jártak volna, ha a kamerákat a magyar turnéállomáson üzemelik be!

Aki kihagyta azt a varázslatos estét, az sürgősen szerezze be ezt a CD-DVD kombót, mert úgy néz ki, nem lesz már soha többé lehetősége ezt a fölállást megcsodálni, hiszen Nick D'Virgilio (aki véleményem szerint Neal Morse-nál karizmatikusabb frontember) elment pénzt keresni a Cirque du Soleil-be. Most Ted Leonard (Enchant, Thought Chamber, Affector) az SB énekese, Jimmy Keegan pedig végre turné dobosból teljes értékű taggá avanzsált. Nick! Nekem tuti hiányozni fogsz, de nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy progresszív rock zenével nem lehet vagyont gyűjteni.

Tartuffe