Fogalmam sincs, hogy mit jelentene nekem a Pretty Maids, ha a '87-ben nem kapok tőlük egy begörnyedős-levegőkapkodó  gyomrost, amit a "Future World" lemezzel osztottak ki, és amit rögtön utána egy álcsúcson elhelyezett horog követett Budapesten. Ezt már kvázi személyesen kaptam egy zseniális hangulatú  koncerten a zenekartól, noha szerencsére átvitt értelemben. Az pedig tényleg maga volt a  rock 'n' roll lazaság, ahogy a merev részeg Ken Hammer koncert után lehugyozott a Duna InterContinental Hotel teraszáról. Itt akkor még kommunizmus, gumibotos, rockerfóbiás köcsög BM- állománnyal, ott meg 100% rock 'n' roll a teraszon, mégha bunkóságnak is álcázva. Ez elég is volt az életre szóló élményhez. Hiába, ingerszegény környezetben a kevés is elég.

Terasz ide, terasz oda, azért a lényeg mégis az, hogy a Pretty Maids első két lemeze alapvetés, úgy ahogy van. Ezek a dalok semmit nem vesztettek zsenialitásukból, erejükből, pedig kevés muzsika tud évtizedeken keresztül friss maradni. Ken Hammer gitáros és Ronnie Atkins énekes nagyon egymásra találtak, főleg utóbbi tehetsége páratlan. A tiszta és "horzsolós" énekhang váltakozása manapság már nem nagy cucc, a nyolvanas években viszont az volt, és ahogy ezt Atkins műveli a mai napig, az senki máséhoz nem hasonlítható. Ehhez a hozott alapanyaghoz adtak zseniális dallamokat a dánok, amit az európai heavy metal és az amerikai hard rock stiláris jellemzőivel vezetnek elő, immáron 30 éve.

Nekem a Whitesnake "Live In The Still Of The Night" DVD-je jutott eszembe a képanyagot nézve, ami ugye azt jelenti, hogy ennél sokkal szebben és jobban már nem nagyon lehet filmezni egy koncertet. A hang is tökéletes és a svájci rockerek lelkesedését sem érheti panasz.

Talán mindent elmond, hogy a koncert közepétől, ahonnan a legnagyobb slágerek következnek (Back To Black, Yellow Rain, Rodeo, Love Games, Future World - húúúúú mekkora!, stb. állva néztem végig a DVD-t, pedig bennem volt egy egész napos utazás  (autó, repülő, vonat) összes fáradsága. Ezt a kiadványt nagyon összepakolták és nagyon megérdemelte a zenekar, akik fölött ugyan elszállt az idő (Ken Hammer fizimiskája szinte már gáz, sok-sok terasz-esemény lehet már mögötte...), de a zene az minden szempontból időtlen és friss. Köszönet a Frontiers kiadónak a nem feltétlen megtérülő befektetésért.

Túrisas

Kiadó:
Nail Records

Honlapok:
www.ego-project.hu
myspace.com/egoproject1

Basszus, mit fogok én kapni a blog zeneileg kiműveltebb tagjaitól (természetesen puszta ököllel) – két-három progresszív csoda között a magyar "old school" heavy metal paneles, 20 évvel ezelőtt is elkoptatott témáit csokorba gyűjtő albumról írok, ráadásul nem az "elvárt" cinikus hangnemben: ez bizony vérlázító! Nos, felhívom hát a figyelmét mindazoknak, akik szerint már röhögni sem érdemes a stílus jellegzetes motívumain, hogy gyorsan lapozzanak tovább, ha nem akarnak egy "ez teljesen meghülyült?" felkiáltással a lelkembe gázolni, vagy ortodox mazochistaként olyat olvasni, ami fáj – mert az EGO újabb lemeze minden kiszámíthatósága, szögletessége ellenére igenis tetszik, még akkor is, ha tudom, ezzel a produktummal már nem igazán lehet nemzetközi porondon számottevő versenytársként szerepelni.

De miért is nem? Hiszen a zenészek a magyar fémélet tapasztalt veteránjai, akiknek produktumában ott van vagy negyedszázadnyi tapasztalat, az énekes, Kiss Zoli sem hiába a szcéna egyik legfoglalkoztatottabb frontembere, mind hangi adottságait., mind színpadi teljesítményét nézve (hallva) csak elismerően bólogathat az ember, a dallamok pedig a maguk ökölrázós módjukra azonnal alkalmasak az együtténeklésre – és hát tudjuk, az eredetiség hiánya sem elsőrendű gátja a sikernek. Nos, azt persze el kell ismerni, hogy a felhangzó számokban több a sarok, és él, mint egy cipészműhelyben és hát nem kell függvénytábla a dallamok megfejtéséhez, de kérdem én, Mozart nem szívesen csípett bele a parókás kislányok hátsójába? Dehogynem! - legalábbis Milos Forman szerint, és hát ő két OSCAR-díj birtokosaként biztos tudja.

A második album – mint az eddig leírtakból kiderülhetett – ott folytatja, ahol az első abbahagyta, úgyhogy forradalmat csak a szövegekben lehet találni, a zenében nem. Nos, remélem nem fognak az alkotók megharagudni a hasonlatért, de Marx osztályharcos revolúciós hevülete csapja meg az embert, ha a dalokat hallgatja, a társadalomkritika "nomen est omen" pőre ököllel csapkodja az EGO fekete-fehér világát. A tempó talán még szigorúbb, több a kapkodós, szinte thrashbe nyúló téma, ami Kiss Zoli inkább Halfordosra vett énekével hamar harci hevületbe kergeti az embert, az ortodox fémes megközelítésbe nem zavar bele sampler vagy billentyű. A tempós (puszta) ökölrázást csak az akusztikus gitárral kísért "Pár sör és barát" szakítja meg – én őszintén megmondom, több ilyet is el tudnék képzelni, annak ellenére, hogy Jung Norbert elektromos gitárszólói jelentik talán a legerősebb momentumát a lemeznek.

Nem hiszem, hogy újabb híveket kellene toborozni a bandának, biztos vagyok benne, hogy akik meg akarják találni az EGO-féle világot, azok könnyen bebocsátást fognak nyerni, mert minden hibája és tüskés volta ellenére egyet biztos nem lehet a csapattól elvenni: a konformitást-teremtő erőt, amihez nem kell puszta ököl, csak néhány ilyen, koncertközpontú dal. Hajrá!

Garael

Kiadó:
Icewarrior Records

Honlapok:
www.tommyvitaly.com
myspace.com/tommyvitaly

Ha az első Tommy Vitaly lemezt úgy jellemeztem, hogy "Malmsteen teker a Helloween-ben", akkor a jelenleginél a tökfejeseket időlegesen sarokba zavarva szólítom fel a hívőket: imához, mert itt vannak Júdás papjai. Nem, kérem, nem Halford mester vette át a bérdalnokok ligája jól fizetett fekete övesének, Thomas Vikströmnek a helyét, de a megidézett zenei világ hallatán rögtön eszünkbe juthat a "Metal God"-nak szóló zsoltárgyűjtemény.

Nem azért, mintha hiányozna innen egy igazi "Resurrection"-ön túljutott fémisten, mert egy helyett rögtön ötöt kapunk: Mats Levén, Carsten Lizard Schulz, Thomas Vikström és Michelle Luppi mellől már csak Tim Ripper Owens hiányzik, hogy a leggyakoribban foglalkoztatott zsoldos-pacsirták csiripeljék el a talpalávalót, ám helyette megkapjuk a Crimson Glory jelenlegi énekesét, aki mellett olyan ismertebb nevek próbálják a színvonalat emelni, mint David DeFeis és Zak Stevens.

Nos, a zene tehát annyiban változott az előzőekhez képest, hogy a neoklasszikus tekerések alapjait nem az eu-power mézes-mázas dallamvilága, hanem a Judas Priest keményebb vonulata adja, ikergitáros barázdabillegetés helyett shred-művész barátunk virgáival. De hogy ne kelljen tamáskodnunk Tommyval, mindenki nyugodjon meg, mert működik a dolog. A dalok jók, az énekesek könnyen bizonyítják, hogy több fémisten is létezhet ugyanabban a dimenzióban, Vitaly pedig rendelkezik elegendő zenei alázattal, hogy ne próbálja az elhívott vokál-haverokat amúgy Malmsteen módjára a háttérbe parancsolni. Oké, persze a vendégek a maguk nemében és nevében nagyobb tehetségek, mint Tommy, akire az "ügyes, ügyes" jelzőt használja az ember, ahelyett, hogy a térdére borulna a lángelme (illetve esetünkben lángkéz) láttán és hallatán, de nyugodjanak meg azok a kan hívők is, akiknek gondot jelenthet, melyiket helyezzék életükben előtérbe, a falloszt, vagy annak zenei megtestesülését. A kipengetett szólókért a céhmesterek azonnal prezentálták volna az iparengedélyt kobzos barátunknak, persze csak akkor, ha a középkorban nem a kóbor trubadúroké lett volna az a hálátlan szerep, hogy elcsábítsák a céhesek feleségeit. No, hát ezért nincs ma sem gitáros szakszervezet.

A lemez egyetlen gyenge pontját David DeFeis produkálja, aki sajnos folytatja a művészi beteljesülés felé vezető utat, és újra eljátssza Ingmar Bergman örökbecsűjét, a "Suttogások és sikolyok"-at, bár azt is csak lightosan, mert a sikolyokat az a gaz mozigépész kivágta a filmből.

Ajánlom azoknak hát az albumot, akik kíváncsiak arra, milyen is lenne a Judas Priest egy neoklasszikus virgahőssel, és szeretnének új "Heavy Metal God"-ot avatni Carsten Lizard Schulz személyében.

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlap:
www.myspace.com/3iob

Baj lesz itt! Ez volt az első gondolatom, a nyitó "Metal Woman" halatán. Ahogy azt az előző korong kapcsán is megírtam, ezek a full klisé, középtempós számok nem állnak valami jól a bandának, pontosabban semmi extrát nem tudnak nyújtani az amúgy sem túl izgalmas retro hullám bandáihoz képest. Ezekkel még az undergroundban is max. középszerre ítélik magukat.

Aztán nem lett. Mármint baj. Mert a folytatásban felpörgetik a tempót rendesen. Innen kezdve leginkább egy jól beszpídezett Judas Priestre hasonlítanak, a mikrofonnál Udo és Boltendahl még mutáló szerelemgyerekével. Belátom, ez így nem hangzik valami jól, a valóságban azért ez nem olyan rossz ám, de legalább ahhoz elég érdekes immár, hogy végighallgassuk a lemezt.

Elégedetten konstatáltam tehát, hogy minden bizonnyal olvasták és megfogadták a tanácsaimat. Visszacsempésztek némi black metalos hörgést és sikálást a muzsikába – van ám abban valami meghökkentő, amikor ebbe a közegbe megérkezik a Deep Purple, egy olyan uniszólóval, amit (legyünk jóindulatúak - amilyent) utoljára Blackmore és Lord előadásában hallottunk. Akárhogy is, engem éppen azzal a "Look Out"-tal vettek meg végül, amiben ezt az ominózus poént ellövik.

A zenekar nem árul zsákbamacskát: itt a tradicionális heavy metal éltetése zajlik ötven percben. Korántsem kötelező anyag, de nyugodtan odatehető az Accept mellé, mint olyan hagyományápoló cucc, ami azért 2012-ben sem ciki. (Vagyis dehogynem, csak nem úgy. Hanem direkt. Nagy különbség!) Ennyi pedig talán elég ahhoz, hogy kiemelkedjenek abból a bizonyos középmezőnyből - az undergroundban legalábbis.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
myspace.com/kissindynamiterocks

Úgy látszik a németek nem tudnak úgy lelazulni mint az északi szomszédaik. Nekik még a glambe is muszáj némi szögletes-menetelős, irányba állós póvert keverni. A jelenség természetesen nem új, a "Rocket Ride"-os Edguyban, vagy az újabb kori Avantasiában is frigyre lépett már a nyálas amcsi hard rock (meg a kevésbé nyálas kontinentális) és az europower, némileg vérfertőző kapcsolatban egyesülve, hiszen amúgy meglehetősen magas a rokonsági fok kettejük (hármójuk?) között. A party- és a speed metal végletei között újabban vergődő Freedom Callról nem is beszélve. És lőn, itt a mutáció csúcsa, egy tökéltes euroglam korong, New Wave Of German Glam Metal, vagy mifene, már ha lett volna old wave arrafelé valaha is.

A pofátlanul fiatal Kissin' Dynamite (átlagéletkor 21 év, és ez már a harmadik CD-jük) esetén persze nem meglepő ez a kettősség, az ezt megelőző két albumon is keverték már ezeket a stílusokat, hol a játékosság (első lemez), hol a heavy/power metal (második lemez) enyhe túlsúlyával. De három a porosz igazság, ilyenkor dől el a tuti, szokták volt mondani – jelentem, a kimondhatatlan nevű kisvárosból származó brigád megugorta a szintet és kvalifikálta magát a lejátszómba, no meg a nemzetközi másodvonalba. Ez is valami.

Összeért a mutatvány, a fizika tételeit cáfolva, a dög is megmaradt, de a dallamosság sem veszett el. Pedig a borító láttán még erős kételyeim voltak – ez a cím például több mint klisé, az ilyen már fájni tud. Ehhez képest mindjárt a nyitó (és egyben címadó) nóta jól farba billentett a tökösségével, mindamellett az év egyik nagy slágerét is megkapjuk rögvest. Mindig is bírtam ezt azt összetételt. Tulajdonképpen a színvonal marad is ezen a szinten a produkció nagy részén, úgyhogy nyugodt szívvel jelentem ki, a német glamsterek - a mellett, hogy helyenként valóban kicsit szögletesek, bugyuták - kétséget kizáróan tehetségesek is egyben.

Kotta

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.outloud-rock.com
myspace.com/outloudtheband

Sokszor úgy tűnik, hogy Görögország a Nemzetközi Valutaalappal való megalázó egyezkedés helyett jobban tenné, ha újra bevezetné a saját nemzeti valutát. A 100 drachmásra pl. nyugodtan rátehetnék Bob Katsionis (Firewind, Outloud) képmását, ez már önmagában is biztosítaná a fizetőeszköz értékálló mivoltát. Persze tudom, hogy ez közgazdasági szempontból égbekiáltó ostobaság, de legalább frappáns kezdés.

A Firewind billentyűs-gitárosa sohasem rejtette véka alá, hogy lelkesedik a '80-as évek hard rock zenéiért. Szólólemezein is szerepeltek ilyen hangulatban fogant, hasonló hangzásképpel rögzített szerzemények, de ezirányú hajlamainak kiélésére saját bandát is alapított gitár tanítványával, Tony Kash-sel és a tehetséges, Amerikából importált énekessel, Chandler Mogellel (Talon). A 2009-es bemutatkozás után tavaly jelentették meg "Love Catastrophe" című lemezüket. Karácsony környékén digitálisan letölthetővé tettek egy "The Last Days Of December" című, ünepi hangulatú dalt, most pedig előálltak egy hat nótás EP-vel. Úgy látszik szeretik addig ütni a vasat, míg meleg.

A "More Catastrophe" első három száma teljesen új szerzemény, de nem világos előttem, hogy az előző lemezről lemaradt nótákkal van dolgunk vagy azóta komponált darabokkal. A végeredményt tekintve ez mindegy is, jóllehet a kellőképp húzós dalok, különösen a kétlábgépes "Mr. Long Gone" jól jöttek volna a tavalyi album végére, hogy a szükséges vérbőséget fenntartva, a végére azért mégse legyen belőle szerelmi katasztrófa (azt a poént Garaelnek ajánlom!). A már említett karácsonyi balladát, a "The Last Days Of December"-t érték bizonyos kritikák nyálassága miatt, de én ezt frivol beszólásnak tartom, mert aki zúzós, rideg karácsonyi dalt várt, az vagy érzelmileg katatón vagy gyűlöli a karácsonyt. Az utóbbi kategóriát hadd ne minősítsem.

Az EP végére jutott két akusztikus földolgozás, egy "flamenco" stílusban fogant újjraértelmezése a tavalyi "Falling Rain"-nek, illetve az első lemez kiváló slágerének, a "We Run"-nak zongorás változata. Általában fázni szoktam ezektől az akusztikus földolgozásoktól, de most történetesen mindkettő jól sikerült, különösen a "We Run", amelynek fejrázós, léggitározós eredetijéről nehezen tudtam elképzelni, hogy akár első osztályú ballada is lehet belőle. És lőn.

A kedves kis ajándék egyelőre az AOR Heaven honlapjáról letölthető digitálisan, de hamarosan lemezen is megjelenik. A dallamos hard rock és sleaze rajongóknak ajánlott, ha nem is kötelező anyag.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.projectphenomena.com
myspace.com/tomgalleysphenomena

Nehéz lehet az élete annak, akit úgy hívnak, hogy "Tudod, a Trapeze gitáros testvére!" Az ember előbb-utóbb bedilizik. De legalábbis rémálmai lesznek. Ám ha úrrá tud lenni rajtuk, netán még le is jegyzi azokat és megírja egy történetben, akkor ő is lehet VALAKI. Tom Galley-ben szerencsére megvolt az erő ehhez, és megírta rémálmait egy történetben, ez lett a Phenomena, amely eredetileg egy 3 lemezes koncepció volt. Első lemezére (1985) egy igazi szupergoup-ot sikerült összevarázsolni. Glenn Hughes hangja mögé Mel Galley, Don Airey, Neil Murray, Cozy Powell és Richard Bailey és Ted McKenna sorakoztak fel. Akkoriban egy ilyen csapat nagy tömegek figyelmét tudta felkelteni. A második lemezre (1987) bővült az énekesek köre, Glenn Hughes mellé Ray Gillen, John Wetton, Max Bacon is csatasorba állt, változott a háttérzenészek csapata, de továbbra is tobzódtunk a nagy nevekben (Kyoji Yamamoto, Neil Murray, Leif Johansen, Michael Sturgis, Mel Galley, Scott Gorham). Ez az album még inkább a rádióbarát rock irányába vitte el a zenét. Ennek megfelelően - bár zeneileg az első magasabb színvonalú volt, - a második még jobban fogyott. A harmadik részre (1992) megcsappantak a nagy nevek, Keith Murrell maradt az egyetlen énekes, Scott Gorham és Brian May gitározott, Leif Johansen billentyűzött és Michael Sturgis dobolt. Elmaradt a siker és abbamaradt a projekt is.

2006-ban az Escape Music kiadta a trilógiát egy háromlemezes digipak csomagolásban, majd ezzel párhuzamosan útjára indította új sorozatát, a "From Tom Galley - The Creator Of Phenomena" trilógiát. Rafkós marketing fogás! A feliraton a Phenomena előtti szakasz az apróbetűs rész, amit mint tudjuk, soha senki nem olvas el. Én is bedőltem ennek egyszer, de a második albumnál már nem. Az, hogy most harmadjára megbocsájtom a kiadónak ezt a csúnyaságot, csak annak köszönhető, hogy a lemezt hallgatva valóban úgy éreztem, hogy végre felébredt a Phenomena projekt két évtizedes álmából.

Hiába szerepeltek az előző két lemezen is olyan nagyágyúk, mint Glenn Hughes és Keith Murrell (az első és harmadik rész igazi főszereplői), Lee Small és Tony Martin, továbbá Rob Moratti, Chris Ousey, Steve Overland, Robin Beck, Terry Brock, Mikael Erlandsson, szóval az AOR krémje. A keményebb hangokat Mike DiMeo és Ralf Scheepers ütötte meg. De valahogy nem került elég közel a szívemhez egyik album sem. Ám az idei lemeznek sikerült felvennie a 20 éve elejtett fonalat, és onnan folytatni, ahol abbahagyták. 2012-ben ismét "phenomenálisan" érzem magam! 

Lee Small, Rob Moratti, Terry Brock, vagy a Coldspelll-es Niklas Swedentorp méltó örökösei Ray Gillennek, John Wettonnak és Max Baconnak, szóval a második lemez változatossága köszön vissza ránk, de csupán Toby Hitchcocknak sikerül Glenn Hughes zsenialitását visszaidéznie.

A lemezen egyedül Mike DiMeo keménykedik a "Shake"-ben, Ralf Scheepers ellenben nem szakad meg a "Turbo Lover" típusú reszelésre előadott "Gotta Move" című nótában. James Christian meg annyira önmagát adja (ahogy a valóságshow-kban mondani szokták), hogy a "Going Away" igazi kakukktojás a lemezen. Sokkal inkább HOL, mint Phenomena. A záró "Stand Up For Love" a gospel kórussal meg már annyira nyálas, hogy Garaelnek elment a kedve megírni ezt a cikket!

Hiába a nagy nevek a gitároknál (Magnus Karlsson, Tommy Denander, Mike Slamer, Martin Kronlund), a legemlékezetesebb gitárszólót mégis Michael Larsson, a Coldspell gitárosa követte el, amidőn a "Kiss Of Fire" (Phenomena I nyitó dala) gitárszólójának vezérszólamát is belekomponálta a "Dancing Days" szólójába. Telitalálat!

Itt lehet belehallgatni a dalokba:

Tényleg, nincs valakinek Totózhatnékja a Rob Moratti nótát hallgatva?

CsiGabiGa

Kiadó:
SPV

Honlap:
myspace.com/madmaxmusic

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.acceptworldwide.com
myspace.com/accepttheband

Hogy a népek vére folyjék patakokban, vagy egy még jobb felütésként: utánunk a vérözön – (bazze, de poénos kedvem van ma): az Accept nem sokat lacafacázott, és alig egy évvel a felvarrós farmermellényt újra divatba hozó feltámadás után újra itt a parancs: Fel! Támadás! Méghozzá egy, mondjuk meg őszintén, német bandától szokatlan "hirig"-gel, jóllehet a filmművészetben már készült Germánia hadihistóriájának egyik legnagyobb vereségéről teuton-nézőpontú mozi, méghozzá meggyőző eredménnyel. Érdekes egyébként a csapat és UDO történetében a német-orosz barátság zenei ápolása, emlékezzünk csak: "Russian Roulette", "Live From Russia", "Trainride in Russia (Poezd po Rossii") – úgy látszik, a zenében könnyebben megy a jóvátétel, mint gazdasági területen, ezért is mondogattam mindig – metál zenészeket a kormányokba! De visszatérve Sztálingrádra és az alapkérdésre, miszerint a reaktiválódott csapatnak zenei téren sikerült-e megfelelőképpen tolmácsolni a sztálingrádi sztorit? Nos….IGEN! Igaz, ezúttal a bomba nem robbant akkorát, mint az előző esetben – ahhoz hiányzott az a puskapor, amivel a "Blood Of The Nations" a rácsodálkozás értékteremtő ereje lévén igencsak rendelkezett, és hát ennyi robbanóanyaggal ugye folyt is a népek vére rendesen. A lemez persze megjárta a maga hadainak útját, és az elmúlt évtized legsikeresebb visszatérő albumává avanzsált - talán Halford "Resurrection"-je lephette meg annyira a szkeptikusok társaságát, mint az "Udotlanított" Accept feltámadása.

Hoffmanék felmérve az újabb támadás kockázatait, úgy gondolták, a kísérletezgetésnek még nincs itt az ideje, egyébként is, a jól bevált haditaktikán ne változtass – így aztán a "Stalingrad" ott kezdődik, ahol az elődje abbahagyta. Talán kicsit több a dallamos gitárszóló, kevesebb a reszelés – aminek én momentán örülök –, és ebből a szempontból inkább a Wolf-Frank kettőssé a dicsőség, mintsem az egyébként most is remekül teljesítő, ám biztonsági játékot játszó Tornilloé. Iszap helyett biztos könny szökik az öreg ráják szemébe (follyjék az is, ne csak a vér), ahogy a riffmező aknáinak sorozatos robbanását hallják, itt bizony nincsen áldozat, legfeljebb egy-két grunge banda neve említődhet fel, akik egész diszkográfiájukban nem voltak képesek annyi egészséges riffet összehadakozni, mint amennyivel a német csapat egyetlen sztálingrádi etapban rendelkezik. És hogy ki lehet, aki még sírva fakadhat? Ha gonosz lennék, akkor Udora tippelnék, aki jóllehet, elválaszthatatlan és kitörölhetetlen része az Accept sztorinak, momentán csak a múltat jelenti, akkor is, ha Hoffmann még mindig inkább a hagyományosabb fegyverzet híve és nem szégyenli egészséges gitárszólókkal megbolondítani a muzsikát "techno-krata" minimálütemezés helyett.

Most persze felerősödhetnek azok a hangok is, melyek az innováció hiányát kérhetik számon az Accepttől – számukra csak annyit: Nakamuráról, a '80-as évek dzsúdóbajnokáról mindenki tudta, hogy a válldobás specialistája, mégis szinte minden meccsét ezzel a technikával nyerte meg. Hogy miért? Mert amit csinált, az megszokottságában is mesteri volt és kivédhetetlen. S hogy mi lett a Sztálingrád sztori vége? Ne kiáltsunk történelem hamisítást, mert távol álljon tőlem, de ez a csata heavy metal fronton győzelmet hozott a német csapatoknak. Még szerencse, hogy a zenében csak pozitív következményekkel.

Garael

Kiadó:
FC Records

Honlapok:
www.imminentsonicdestruction.com
myspace.com/imminentsonicdestruction

Portnoynak csak igaza lett. Sajnos. Az önismétlésből kiutat kereső progmetal szcéna egyre gyakrabban nyúl a modern metalhoz megújulást remélve. Végül be kellett engedni ebbe a stílusba is a Meshuggah céltalan, lehangolt őrléseit, a Muse furcsán popos elvontságát, a Between The Burried And Me és társai zakkant pszichéjének matekozásáról nem is beszélve. Legalábbis, mintha egyre több ilyen kísérletbe futnék bele mostanában. Meghallgattam már legalább 8-10 progos lemezt idén, de még egy sem volt olyan, ami igazán tetszene. Már előre látom az éves listámat: a végén olyan lesz, mintha '82-ben születt volna, Accepttel és Van Halennel a dobogón :D.

Ismerős a borító képi világa, hangulata, ugye? Akkor nem fogsz meglepődni, ha itt a Dream Theater erős jelenlétét fogod érezni. Megspékelve egy jó adaggal a fent említett modernkedésből. Ergo, pont olyan, mintha az Álomszínházban szabad kezet adtak volna őrült Mike görcsös erőlködésének, hogy trendik maradjanak.

Túl jó ez a lemez ahhoz, hogy lehúzzam, mégsem tudok maximálisan lelkesedni érte. Elindult a kedvenc stílusom egy olyan irányba, amibe nem biztos, hogy követni akarom. Oké, ezért ne a detroiti gárdát hibáztassam, nem ők tehetnek róla, ők csak újítani szeretnének, megmaradni izgalmasnak, felkelteni a figyelmet. Úgyhogy ajánlom ezt a cuccot mindazoknak, akik számára az új Dream túl kiszámítható és túlontúl múltba révedő lett. Azoknak, akik kedvelték Petrucciék azon albumait, amiken kikacsintgattak a futó irányzatokra. Mert néhány hibája ellenére – például a "hörgések" egyenesen nevetségesek – azért van néhány igen erős dal ezen a Roy Z. által kevert korongon. Aki pedig leragadna inkább a dicső múltban, az csatlakozzon hozzám nyugodtan a Van Halen – Accept éltetésben!

Kotta