Kiadó:
Earmusic

Honlapok:
www.unisonic.de
myspace.com/unisonic

Majdnem – de csak majdnem – biztos vagyok benne, hogy a templomba járó metálfanok imáinak egyik legtöbbet elhangzó sora az "És add meg nekünk, hogy Kiske és Hansen újra együtt zenéljen" kívánságot közvetítette a Mindenható felé, főleg azután, hogy Misi hosszú évek alternatív-nyavajgásos, kurvaléttől mentes időszaka után Tobiás barátunk kérésére csak hajlandó volt kiváltani az euro-power bárcát.

Az Avantasia sikere és a rajongók "lassú víz partot mos" attitűdön alapuló taktikája aztán úgy látszik, Kiskében is működésre késztette a nosztalgiát aktiváló gént és az együttműködési hajlamot, főleg annak fényében, hogy mint jól tudjuk, aranytorkú barátunknak nem igazán Hansennel volt a legnagyobb baja. (Emlékezzünk csak, 1995-ben már együtt ropták a csárdást a Gamma Ray "Land Of The Free" klasszikusán.)

No persze, a hívők legtöbbje minden bizonnyal egy amolyan vérbeli, Gamma Ray-Helloween-féle kollaborációra gondolhatott, úgyhogy előre intem az üdvrivalgásra készülőket: az Unisonic album, még ha tartalmaz is némi germán-metál jelleget – már csak az énekes kedvelt padlásjárása és a Hansen jellegzetes gitárjátéka folytán –, igazából sokkal közelebbi rokonságban áll a Place Vendome-mal, vagy Kiske első szólóalbumával, mint a klasszikus "Keeperek" speedelős világával. Ennek ellenére úgy gondolom – és felelősséggel gondolhatom, mert metálzenei vonzódásom alapköve a Helloween/Gamma Ray „alaprakta” eu-power, és ha mesehőssé válhatnék, minden bizonnyal én lennék a hét kulcs őrzője –, hogy senki sem járt rosszul, és még azok is kedvtelve fogják hallgatni az albumot, akiknél Kiske szólóműködése messzire dobta a kulcs, izé, a metál kalapács nyelét!

Aki meghallgatta az albumot felvezető Ignition EP-t, az a "My Sanctuary" által nagyjából belőheti az egész lemez stílusát: könnyed metál alapokon nyugvó hard rock, ahol nem igazán a riffeken és a szólókon, hanem a dallamokon van a fő hangsúly. Naná, hiszen Kiske hangja – mint ahogy a legutóbbi élő felvételek is bizonyították – nem kopott meg az évek folyamán, és hát ez a hang kétséget kizáróan királyi bánásmódra rendeltetett: a hosszan kitartott, vibratóval kivezetett dallamok kupolaként ívelik át a dalokat, ráadásul a szólólemezeket jellemző borús, depresszív és merengő érzelmi töltés nélkül. Kiáltsunk hát háromszor hip-hip-hurrát, hiszen már régen halhattunk Kiskétől olyan, már-már helloweeni bolondozásra ütő dallamot, mint a "Never Too Late".

Igen, kérem, itt bizony 10, örömtől duzzadó himnusszal találkozhatunk, még ha nem is olyan kardcsörtető stílusban, mint amit a jó öreg, poroszos katonafegyelem megkívánna, de ezt ugye az egyik dalszerző Dennis Wardtól nem is várhatja el az ember. Mert nyúlhatunk bármelyik darabhoz, legyen az az "I've Tried" szinte filmzenés slágere, a "Renegade" ősrock-riffből táplálkozó meséskönyve, a kislemezes bomba "My Sanctuary", vagy az Avantasia ihletésű "King For A Day", a dallamok a biológiai kalendáriumból kikukkantó fülbemászók módjára fészkelik be magukat a hallójáratokba, hogy aztán a rájuk jellemző csiklandozással késztessék áldozatukat az újbóli és újbóli hallgatásra. Még ilyet!

Persze hiba lenne a dicsőséget kizáróan Kiske "nyakába varrni", Hansen ugyanis egy gáláns lovag módjára vonul a háttérbe, hogy sziklaszilárd untermanként dobja fel a leütésre kívánkozó poénokat – ez pedig egy más nézőpontból legalább akkora teljesítmény, mint Misi "mindent viszek" bravúrja, sőt. Mert hát ilyen hanggal könnyű birodalmat alapítani, de az igazi tudomány, mint tudjuk, a szürke eminenciások kezében volt…

Kevés olyan lemez van, ahol minden szerzeménnyel elégedett vagyok: az Unisonic azonban ilyen. Kár, mert ami ennyire tetszik, arról nem tudok túlságosan szórakoztatóan írni, az esetlegesen az elfogultságból eredő ömlengésnek pedig nincs sok értelme. Annál inkább az albumnak, már ha a felhőtlen szórakoztatásban értelmet keresünk. Keressünk hát, talán kincsre lelhetünk!

Garael

Honlapok:
theomegaexperiment.bandcamp.com
myspace.com/1omegaproject

A Lord Of Mushrooms kritikámmal kapcsolatban jegyezte meg Kotta kolléga, hogy szinte érthetetlen, honnan kukázom ezeket a lemezeket. Hát igen, ezeket a zenéket tényleg kukázom, a cyber-téri nagy szemetes konténerekből bányászom ki, csak jó érzék és némi gusztus kell hozzá. Az Omega kísérlet is egy ilyen virtuális lomtalanítást követő portya származéka, és konkréten két hónapja (vagy több?) van nálam elfekvőben.

Ez a kísérlet két michigani fiatalember nevéhez kötődik, akik 2009 óta dolgoznak együtt a lemezen; az ötletgazda, Dan Wieten meggyőző kompetenciával kezeli a gitárokat (beleértve a bőgőt is), ő felelős továbbá a dob-programozásért és a hangmérnöki munkáért. Ryan Aldridge pedig a billentyűket és a többi kütyüt kezeli, megteremtve ezzel az ambientes, elektronikus alapokat. A programozott dobok, miközben jelentősen lecsökkentik a produkció anyagi kiadásait, sok embert elriasztanak. Én is ebbe a kategóriába tartozom, jóllehet jelen esetben tényleg nem annyira zavaró, mint mondjuk David Guetta táncos kis szösszeneteiben. A mikrofon mögé nem kevesebb, mint három énekest állítottak, bár őszintén szólva nem válnak el karakteresen egymástól az itt vendégeskedő Victor Lazareus, Bob Guthrie és Jeremy DeWitt témái. A passzio.hu-n megjelent Pjuan tollából származó kritika (itt) találó megjegyzése, hogy Wieten legfőbb példaképe, Devin Townsend egyedül, egyetlen torokkal megoldja azt, amihez itt három dalnok kellett, sőt Townsend hangképző szervében még ott lakik jó pár további trükk is.

Az Omega kísérlet lényegében Devin Townsend agyament, kísérleti zenéjének és a dán Anubis Gate digitális hangzású progressziójának ötvözete némi djent behatással és jelzésértékű hörgésekkel. Van itt totál elborult aprítás (Furor), de bizony akadnak über-dallamos, kidolgozott kórustémákkal rétegzett direktebb szerzemények is (Gift, Karma, Terminus). Véleményem szerint hosszútávon inkább az utóbbi irányt kéne erőltetni, s akkor a következő anyagot talán nem kell majd magánkiadásban, programozott ritmusokkal megjelentetni. Bár tartok tőle, hogy a mostanában egyre népszerűbb, számomra azonban idegesítően egynemű, "zajos" djent és a dobprogramok között egyfajta természetazonosság áll fönt.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.wreckingcrew.com
myspace.com/overkill

Nomen est omen, az Overkill egy vérprofi gyilkológépezetté vált. A Linsk/Tailer gitárduó ezer százalékos biztonsággal gyártja és szállítja a gyilkosabbnál gyilkosabb riffeket, és élőben is simán leszedik a fejedet. S bár ez némileg képzavar, mivel Blitz orgánuma egyre hasonlatosabbá válik a mérges germán törpééhez (Udóról beszélek, természetesen), a smirglihang is a militáns vonalat erősíti a fejemben.

Hála a magasságosnak, a thrash él és virul, a "vének" is olyan virgoncak, mintha ingyen kapnák a Viagrát valahonnan, de a Trotty Four-on kívül is van egy egészséges, fiatalokból álló utánpótlás. Neveket említeni felesleges, aki szereti ezt a stílust, úgyis kívülről vágja az összes fontosabb megjelenést. De hiába a bivalyerős felhozatal, és hiába, hogy kifejezetten kedvelem a balegyenesek egyszerűségével és hatásmechanizmusával elővezetett zenei érvelést, a progosabb cuccok rendre leszorítják a reszelős albumokat az év végi listáimról (kivéve éppen az előző Overkill szösszenetet).

Ennek a gyökere talán abban keresendő, hogy bár általánosságban a progresszív power/metal mára jórészt elvesztette az előremutató jellegét, a műfaji sajátosságok miatt talán mégiscsak valamivel izgalmasabb, érdekesebb alkotások kerülnek ki abból a szcénából. Itt ugyanis nagyjából tök mindegy, hogy egy '87-es, vagy 2012-es lemezt teszel a lejátszódba, a fejlődés ezen negyed század alatt kábé annyi, mint amennyi haladást az államadósság leszorításában sikerült Magyarországnak elérnie.

Hacsak azt nem tekintjük fejlődésnek, hogy a Pantera és a Machine Head behozta ide is a death metalt, ezen "áldásos" tevékenységük eredményeképpen alakulhatott ki a mai borzalmas thrashcore mozgalom – csakhogy ez már nem az én zeném. Van a vokális teljesítménynek is az a minimuma, ami alá már nem vagyok hajlandó lesüllyedni, úgyhogy ezt a vonalat nagyvonalúan figyelmen kívül hagyom. "Hagyományos" thrash-ben viszont nagy a helyben topogás, így bár a friss cuccok a rajongók számára rengeteg kellemes percet tudnak szerezni, világot megváltani már nemigen fognak.

Ezzel kábé meg is vagyunk a "The Electric Age" bemutatásával. A fenti mondat erre is tökéletesen áll. A New Jersey-beli csapat amúgy is a megbízhatóságáról volt híres, most sem cáfoltak rá erre a reputációra. Atom-biztosan hozzák sztenderdeket, a stílus és a zenekar bevált sablonjait. Náluk két lemez között különbség csak abban van, hogy Blitznek hol kicsit fogósabb, hol kicsit laposabb dallamokat sikerül a muzsikához kiötölnie. Úgy érzem, ebben a tekintetben most némileg elmaradtak a 2010-es albumtól (ami nem is csoda, mert igen magas volt a léc), ezért lehetséges, hogy az év végi listámon megint csak a lábjegyzetben fog szerepelni thrash korong. Azért pöpec zúzda ám ez is, az Ironboundtól csak egy hangyafasznyival marad el, de lehet, hogy még néhány hallgatás, és ezt is revideálom!

Kotta

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
myspace.com/axelrudipellofficial

Axel Rudi Pell egy tehetségtelen kutyaütő és ha lenne igazság a Földön, a zenekarban a szólógitáros helyén egy hazánkfia fenoménnak kellene megmutatnia, hol is terem a magyar virtus! Nos, a Dionysos Rising által meghatározott kötelező kört megfutva kissé pihegve állíthatom, hogy ha Rudi barátunk nem is a fémtemplom felszentelt gitárpapja – sőt, lehet, hogy még ministráns fiúja sem -, azért aki ÍGY tudja újraértelmezni Dio "Holy Diver"-ét, azt nem lehet egy egyszerű "ilyen bot-kézzel jobb lennél faszállítónak!" felkiáltással Kukutyinba zavarni. Mert hát ugye az vitathatatlan – és erről a tények beszélnek – hogy Axel pályája során három olyan énekest is összeszedett alájátszónak a zenekarába, akik szigorú mércével nézve is ott tanyáznak a TOP 10 előkelő helyein, és az, hogy a köztudottan nehéz természetű Terrana képes most már lassan 15 éve az ARP-ben aprópénzre váltani a tehetségét, a legrosszindulatúbb kritikusban is felkeltheti a tehetség meglétének gyanúját. Rendben, a metál zenében a csapatépítő tréning fontossága talán nem annyira nyilvánvaló, ám ha jobban utánagondolunk, mennyi, de mennyi csapat is ment tönkre, vagy roskadt ígéretes karrierjének romjai közé az emberi viszonyok kezelésének hanyagolása miatt, akkor egyből felértékelődhet Pell konszenzus teremtő képessége.

A stílust szerető kritikusok zöme persze a dalszerzői tehetséget is megemlíti, én azonban ezen a területen már nem vagyok annyira biztos a "csodateremtés tudományában", főleg az utóbbi három albumot tekintve. Állítom, ha nem egy olyan énekes áll a mikrofonok mögött, mint Gioeli, akkor az átlag metálfan jobb esetben egyszeri hallgatás, rosszabb esetben pedig a harmadik rétestészta ballada után teszi szép ívben a süllyesztőbe az említett lemezeket, még akkor is, ha egy-két momentum mindegyiken megütötte a fincsi kategória mércéjét.

Nos, igen, Gioeli. Ő az az énekes, akiről csak eposzi stílusban lehet – kell! – írni: hangjától megremegnek a hegyek, a csöndes tavak hullámzani kezdenek és az ezeréves fenyőfák lángoló csúccsal írják az égre, hogy hajrá Fradi – ja, bocs, hajrá Gioeli. A talján ősökkel büszkélkedő fenomén minden bizonnyal Dio felkent örököse, és ha Iommi helyében lennék, Hughes után vele is csinálnék egy szólólemezt, csak hogy a világ is felfigyeljen a nyolcadik csodára.

De ideje van most már annak is, hogy végre szót ejtsünk az albumról. Nos, ha van is néhány apróbb módosulás, kb. ugyanazt kaphatjuk, mint amit eddig is. Axelnek ugyan jellegzetes – és vitathatatlanul szenzitív – dallamvilága van, ez a dallamvilág azonban nem annyira rugalmas, hogy a 15. soralbum tájékán is fenntartsa a figyelmet, főleg úgy, hogy az utóbbi években Rudi rétestészta módon nyújtja el szerzeményeit, melyek nem tartalmaznak annyi témát, hogy ne tűnjenek unalmasnak. Igazán felvilágosíthatná már valaki barátunkat, hogy az epikus nem jelent egyet a felesleges ismételgetéssel, és a heavy metalban még az Iron Maiden sem teheti meg büntetlenül, hogy a lemezére két majd tízperces szerzemény mellett még három középtempó alatti monolittal is megterheli a szórakozásra vágyó emberfiát.

Pedig a lemez első fele viszonylagos frissességgel tolja ki maga előtt az áporodott levegőt, tetszik a rock n' rollos "Before I Die", amiben az AC/DC lejt táncot Blackmore mesterrel, sőt, még a "Circle Of The Oath" western n' blues nagyepikája is kellemes percekkel ajándékozhatja meg a hallgatót, ám a "Bridges Of Nowhere"-től már a szokásos, és sokszor megcsócsált Pell témákat kapjuk, némileg újramelegítve, csak hogy gusztusos legyen.

Ettől függetlenül Gioeli ismét elviszi a hátán a balhét, aki feltehetően a telefonkönyv felolvasásával is le tudná kötni a figyelmemet, és ha az utolsó, szerintem felesleges, és tulajdonképpen újraírásnak minősülő "The Masquerade Ball II" helyett két rövid, intenzív szerzemény – mint amilyen a remek "Fortunes of War" – hasítaná le a fejemet, most széles szájjal vigyorogva mutathatnék Túrisas barátomnak fityiszt. Így azonban csak a szokásos rossz szájízzel írhatom le: jó-jó, de lehetne ez kiváló is, mert az embert csak egy valami zavarja jobban a rossznál – az eltékozolt lehetőség tudata.

Garael

Kiadó:
Verycords/Warner Records

Honlapok:
www.yossisassi.com
myspace.com/orphanedyossi

Yossi Sassinak, a képtelenül hosszú "progressive oriental folk/death metal" címke alatt futó Orphaned Land (itt és itt és itt) gitárosának szerencséje van, hogy nem angolszász nyelvterületen született, mert családneve miatt folyamatos zaklatásnak, csúfolódásnak lett volna kitéve; a "sassy" (így, y-nal) ugyanis azt jelenti: "pimasz, pikírt, kihívó". De Yossi Izraelben született, s ez nemcsak neki jó, hanem nekünk is, mert abban a kulturális olvasztótégelyben - ami a Szentföld mindig is volt - számtalan zenei hatás érte: európai, zsidó, arab; komoly zene, könnyű zene, kemény zene, jazz, meg még ki tudja mi más.

A "Melting Clocks" Yossi első szólólemeze, amivel bele is húzta a pertlit a fanatikus Orphaned Land rajongókba, akiket kivert a hideg veríték a puszta gondolatára is annak, hogy a kultikus banda története itt véget érhet. A gitáros sietett is megnyugtatni őket, hogy nincs szó külön utakról, csupán az idők során fölhalmozódott benne egy csomó olyan zenei ötlet, ami nem igazán fért bele az Orphaned Land koncepciójába. A friss hatás érdekében ezúttal teljesen más, a nagy közönség előtt ismeretlen muzsikusokkal dolgozott, csupán világraszóló nagy cimboráját, Marty Friedmant kérte meg némi vendégszereplésre.

Az album jobbára instrumentális, bár Yossi gyengécske, de azért vállalható hangján néha belegajdol egy kicsit (pl. a videoklipes "Numbers' World"), sőt rövid időre egy füstös hangú hölgyemény is szerepet kap (Melting Thoughts). A nóták egy koncepció zsinórjára vannak fölfűzve, melynek lényege, hogy zenei keretezésben fölvillantsa egy hétköznapi ember átlagos napjának életképeit, a reggeli munkahelyre autózástól kezdve egészen a sivatagi naplementéig. Örvendetes, hogy a dalokból megannyiszor pajkosan, de diszkréten kikacsintanak a közel-keleti hatások; előkerülnek a népi húros hangszerek is: a szaz, bouzouki, oud és csumbus, stb.

Yossi egyáltalán nem középszerű szobagitáros, a dalokban mégsem virgázik, a többnyire melankolikus hangulathoz nem is igazán illene a folyamatos rongyolás (shredding). Inkább a hangulatteremtésre koncentrál, s ez megy is neki. A sound tekintetében sem lehet panasz; tiszta, dinamikus, bár érezhetően törekedtek a természetes, nem agyondigitalizált hangzásra. Túlnyomórészt instrumentális lemezként a "Melting Clocks" nem válik majd mérföldkővé, de a reggeli forgalomban ragadva járművünkkel (The Calling: Rushhour), vagy hosszú utunk végén a naplementébe autózván (Sunset) ideális hallgatnivaló lehet.

Tartuffe

Kiadó:
Blaze Bayley Recordings

Honlap:
www.blazebayley.net

Nem tudom, mert nem nézem, de azt mondják, a Jóban Rosszban részeiben rendre elsírja magát valamelyik faszi újabban. Trendi lett az érzékeny férfi. Nos, ebből a szempontból a "The Kings Of Metal" divatosnak nevezhető. Az már nem újdonság, hogy Bayley – akinek a szólókarrierjét meglepő szimpátia övezi, annak ellenére, hogy a Maiden-beli tevékenységét egyöntetűen kritizálta mindenki – az őt ért személyes tragédiákat úgy dolgozza fel, hogy kiénekli magából azokat, de amíg az előző lemezén leginkább a dühöt éreztem felszínre törni, ezúttal a lelkének legsötétebb bugyraiba engedve bepillantást, az őszinte és mély bánat az, amit ott találunk.

"Play it loud, mutha!" Efféle felhívással a '80-as évek minden második metal albumán találkozhattunk. Erre is nyugodtan rányomtathatták volna. Fel kell tekerni ugyanis a hangerőt rendesen, hogy élvezhetően dörrenjen meg a cucc. Már előre látom a negatív kritikák tömkelegét, melyek a hangzás mellett Blaze énekteljesítményét, a korong összecsapott, klisékkel teli voltát emlegetik majd előszeretettel, és el kell ismerjem, lesz ezekben igazság bőséggel.

Mert a CD tényleg úgy szól, mintha '86-ban rögzítették volna. Bayley pedig tényleg úgy énekel, mintha a kocsmából esett volna be a felvételekre, sőt, még inkább úgy, mintha kissé kapatosan még ott, a krimóban gajdorászná el a bánatát a szesztestvérei gyűrűjében. Félreértés ne essék, hamis hang nincsen rajta, de az énekdallamok, a hajlítgatások meglehetősen esetlegesnek hatnak, mintha Blaze éppen most improvizálná őket, melegében. Félelmetes, hogy mennyire lekakilja a csávó a műfaji elvárásokat, ami a múltja tekintetében igazán punkos hozzáállásra vall.

Merthogy a zenei alapok leggyakrabban azért a Maidenre hajaznak (amikhez jól kidolgozott, nagy ívű dallamok dukálnának, ugye), még ha nem is mindig. Éppen a címadó például egy modernebb durvulat, a "The Black Country"-ból pedig csak úgy süt a danziges fíling, akinek a lazasága és vonzódása a retróhoz amúgy eléggé jellemző az album egészére nézvést is. Merthogy az érzékenységet leszámítva semmilyen más szempontból nem nevezhetjük ezt a produkciót modernnek, divatosnak. Sokkal inkább idézi fel a hősidőket, amikor egy tehetséges banda évente akár többször is bevonult a stúdióba, és néhány nap alatt, különösebb agyongondolkodás nélkül rántott fel klasszikusokat. Amikor még nem kellett 4-5-7 évnyi szöszölgetéssel, csiszolgatással elfedni a kreativitás lángjának kihunyását.

És láss csodát, nálam – a nyilvánvaló hibái ellenére – működik a dolog. Fene tudja, lehet, hogy a korral én is egyre szentimentálisabbá válok, de engem ez a nagy őszinteség, kitárulkozás most megérintett. Csak el ne bőgjem magamat még itt a végén...

Kotta

Isten látja a galamb lelkem, nem kenyerem a fikázás. Illetve de, valójában egy ellenszenves, cinikus gyökér vagyok, viszont rockzenék és rockzenészek esetében vajból van a szívem bal pitvartól jobb kamráig, és tényleg csak akkor rázom meg a virtuális pofonfát, ha valamiért nagyon rászolgálnak. Évtizedek óta megingathatatlan és öntudatos Hammerworld-vásárlóként jónéhány szar/középszar, ritkább esetben színvonalas anyag került újságmellékletként hozzám, de a legutóbbi ELFSONG kapcsán elszakadt a cérna és nem tudom megállni, hogy néhány keresetlen gondolatot ne vessek "papírra".

Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy az írott és netes szaksajtó is hosszú évek óta úgy kezeli Somlói Ferencet (ők csak lazán Fecának hívják), mint  a hazai fantasy metal felkent királyát, aki "bombasztikus", "nagyívű kórusokat", "sziporkázó hangszeres megoldásokat" felvonultató "epikus" zenéjével egyedülállóan hitelesen és hűen ápolja hazánkban a Tolkien-örökséget. Tudom, a Gyűrűk Ura a legeslegkultikusabb téma ever,  és ha egy seggszőrön ülő betyárkörtét összefüggésbe tudunk hozni valahogy az említett Tolkien-örökséggel, akkor már illik arra a körtére egy kicsit büszkén nézni, de azért álljon már meg a menet!

Tudom, hogy van (?) saját stúdió (ONERING), van zenei előzmény (Cross Borns zenekar egy rakat lemezzel, pl. itt), van őszinte lelkesedés és van fanatizmus. Nincs viszont realitásérzék,  nincs tehetség és nincs – ezek szerint -  Rhapsody Of Fire, Blind Guardian CD a gyűjteményben. Mert ha utóbbi lenne pl., akkor azért lehet, hogy legalább az ifjabb Feca, aki most társszerző, társgitáros és társtulajdonos (ja, mert a lemezborítón soronként kiemelik ám, hogy minden jog az övék, nehogy valaki ellopja ezeket a lenyűgöző ötleteket…) csak szólt volna, hogy „Te, Fater, kagylózz már bele, ezek valahogy nem úgy szólnak ám, mint mi…"

Ismét ott tartunk, hogy senki ne várjon tőlünk elnézést és lojalitást a magyar zenész szakma irányában, ha a magyar szakma magasról szarik arra, hogy megnézze és figyelemmel kövesse esetleg, hol is tart a nemzetközi színvonal. (Tony MacAlpine és 100 fizető néző pl.)

Hiába a meghívott sok jóhangú énekes vendég, ha a főszerepet a végig modorosan és mély fahangon gajdoló idősb "Feca" viszi. Az általam olvasott egyik kritika szerint e zenei utazást vastagon átitatja a reneszánsz és klasszikus muzsika. Ezen a ponton aztán tényleg elakad a hangom, kiszárad a torkom és levegő után kapkodok. Nem kérem, ezt itt nem hatja át semmiféle reneszánsz hangulat. Ha a Blackmore's Night szerelmes andalgását ócsított vásári reneszánsznak nevezzük (némileg jogosan), akkor erre a filléres hangzású vacakra ezt ezerszeres hígítás esetén sem mondhatjuk. Azért, mert a torrentoldalról lejött zenei szoftver tartalmaz "renaissance drum" effektet is és kétszer nagylelkesen ráklikkelünk, még nem lesz korhű a zenénk, ugye…

Ez nem rock, ez nem metal, ez nem musical. Ezt én nem tudom definiálni és főleg nem a fantasy rock/metal stílus elvárható minimumai szerint értékelni. Úgy ugyanis nem lehetséges. Együtt értelmezhető állítólag az opus egy hét éven át tartó szerzői aktivitás eredményeként létrejött, ugyanezt a címet viselő regénnyel. Oda lehetett volna csapni hozzá és hangoskönyvként eladni, de önmagában álló zenei alkotásként ez közel elégtelen. Minden szempontból.

Túrisas

Kiadó:
Benglen Music

Honlap:
www.soulsign.us

Emlékszik még valaki a Leatherwolfra? Ők amolyan kult csapat voltak a '80-as évek végén, méghozzá azért, mert a honfitársaiktól eltérően nem glam/sleeze vonalon nyomultak, hanem a jó öreg brit heavy metalt importálták a tengeren túlra. Amit persze jó amcsihoz méltó lendülettel és dallamossággal toltak. Én is előveszem néhány évente az első két lemezüket bakeliten, megsimogatom és kicsit áttörölgetem azokat, mély áhítattal átitatva, természetesen.

Ezért csillant fel a szemem, amikor megláttam Michael Olivieri nevét Bjorn Englenével egy albumon. Hű, meg ha, de hát ki a rosseb is ez a két csóka? Olivieri természetesen a bőrfarkasok legendás énekese, Englen pedig Tony MacAlpine turné-basszerosa, de játszott ő már Malmsteennal és Uli Jon Roth-tal is együtt. Őket egy másik igen keresett stúdiózenész egészíti ki gitáron (Rob Math – Seal, Tony Braxton, stb.), a dobokat pedig az a Mike Taylor püföli, aki McAuley mellől lehet ismerős. Egy underground szupergroup féleség jött itt össze tehát, hogy játsszon nekünk egy kis jófajta... mit is?

Nos, semmiképpen sem azt, amire számítottam a névsor láttán. Földalattinak ugyan földalatti a cucc, mert le vannak hangolva a pincéig (ilyen szempontból találó az album címe), de hogy sem a tradicionális heavy/neoklasszikus metalnak, sem a melodic/hard rocknak – amit a zenészek múltja alapján várna az ember fia - az írmagja sincsen itt a bitek között elkeveredve, az már tuti. Vannak helyette groove hegyek és fájdalmat világba kiáltó énektémák, amúgy Alice In Chains módra. És mivel Englen bund nélküli basszusa is jó előre van keverve, úgy bugyognak fel a súlyos hangok a föld mélyéről, ahogy – a legenda szerint – az ördög haragjának kénköves bűze Harkányban. Természetesen, ha odafigyelsz a részletekre (gitár- és basszerszólók), akkor kifejezetten élvezetes ez a cucc, de azért az mégiscsak fura kissé, hogy Olivieri ilyen grunge-os muzsikával próbál visszatérni a zenei életbe 2011-ben!

Bjorn vasalt szépfiú-rocker kinézete megtévesztő amúgy, főleg, hogy első blikkre meglehetősen hanyag hangszerkezeléssel párosul: a koncerten azt tűnt fel először vele kapcsolatban ugyanis, hogy amíg az Agent Cooper basszerosának bal keze nem sokkal korábban folyamatosan leltározott a gitárnyakon, Englen csak úgy alibizve, teljes tenyérrel tapicskolt a húrokon (a nem éppen habkönnyű témák alatt), és mindeközben a jobb kezével sem brillírozott különösebben. Kiderült azért hamar, egy rövidke szólón keresztül, hogy nem véletlenül szeretnek vele játszani a gitáros-legendák: ő az "old school" alapozás híve, nem a gitár- és billentyűtémákat követi le, hanem inkább a dobbal együttműködve, saját, független futamokat pengetve teszi a ritmust és a mélyeket a muzsikába.

Ha már a doboknál tartunk, Aquiles Priester (Angra, Hangar) elképesztő energiával és pontossággal tolta végig a közel két órát, gyakorlatilag megállás nélkül. Nagyon metál a csávó, de ilyen névvel ez nem is csoda, ugyebár. A dobszólója tökéletesen kifejezte a stílusát: technikás volt és lényegretörő.

Ezzel a végére is értünk a többfelvonásos, rendhagyó koncertbeszámoló-lemezbemutató kombónak (előző két rész ITT és ITT). Remélem, amellett, hogy így be tudtam mutatni nektek néhány különlegességnek, ritkaságnak számító lemezt, sikerült egy klassz buli hangulatát is valamelyest érzékeltetnem. De ha nem, hát úgy is jó. Élő fellépésről írni amúgy is olyan, mint kiselőadást tartani a gruppen-szexről: aki nem vett részt benne, az úgysem tudja elképzelni, milyen jó is az.

Kotta

Kiadó:
MS Metal Records

Honlapok:
www.msmetalpress.com
myspace.com/ageofartemis

A dél-amerikai kontinensre transzportálódott Helloween-féle euro-power tökmagokat nemhiába öntözte olyan szorgalmasan egy egész patak (portugál nyelven: Angra), az eredmény azokat is lenyűgözheti, akik számára csak a hazai termőföld képes rekord mennyiségű termést hozni. Mert Brazíliában bizony még a hátsó keretekben is olyan tökfejek teremtek, melyektől az európai kisgazda maga alá csinálna a gyönyörűségtől. Itt van hát ez a "tök" ismeretlen brazil csapat, akik úgy voltak képesek az európai hagyományokat a latin mágiával ötvözni, ahogy azt efelé már megszokhattuk, vagyis: a megszokott speedelős-szimfonikus alapokon a germán sördallamok helyett egy másfajta slágeralkotással egzotikummá varázsolt világteremtéssel, melyben egymás mellett békés szintézisben fér meg a kiszámítható dallamfordulat és a progresszív gitárbűvölde.

No, azért nem véletlen a minőség és az órák alatt megteremtett magas harckészültség, az album producere ugyanis a brazil veterán, Edu Falschi volt, akinek keze nyoma minden egyes hangjegyben érezhető, még akkor is, ha az Age of Artemis a neoklasszikus csavarok miatt talán az Angránál progresszívebb oldalra húz. Jóllehet, a dallamok forrása eltér, de a koncepció valahogy a csupán két lemezt megért, ám számomra azóta is etalon svéd Tears Of Angerre emlékeztet: ott volt ennyire erős szimbiózisban a sláger és az enyhe progresszió, ami ugye egy külön tudomány. Mert azért nem semmi, ha egy csapat úgy tudja megszólítani a direktebb stílusok rajongóit, hogy azok észre sem veszik, mit is hallgatnak igazából. No, nem kell azért elborult djentre gondolni, a refrének erős kézzel vezetik végig a hallgatót a megbolondított gitárszólókon – mert hogy mondani, illetve írni ne feledjem, a csapat inkább a húros, mint a billentyűs hangszerre támaszkodik, ha megkezdi a csavart szinkópákat leütni a (tök)fejekben.

Az instrumentális szekció mellett – természetesen – a stílus sikerét meghatározó énekes helyén is egy ismeretlen klasszis áll, akinek torkába olyan létrát épített a Teremtő, melynek alsó fokai igen szálkásak, de hossza az égbe nyúl. Eleinte talán furcsa is az euro-power releváns férfi-szoprán helyett egy igazi, rekedtes hangot hallani, ám a dallamok kívánta hangakrobatika gyorsan kihozza hősünkből is a denevér iskolában elsajátítottakat.

A lemez csúcspontja a majd 10 percesre sikeredett "God, Kings And Fools", itt aztán sikerült is mindent összesűríteni, amiben annyira kiválóak a fiúk, ráadásul a szokásos szimfonikus prológussal felvezetett nyitó szerzemény olyan orbitális – és kissé direktebb – sláger, amit a Helloweennek is maximum négyszer-ötször sikerült egész pályája során írni, pedig már nem fiatalok ők sem, ugye?

Ajánlom hát minden Angra, Shaman, André Matos fannak az Age Of Artemist, garantálom, hogy a brazil kedvencek térképére a csapat is fel fog kerülni. Közvetlen a patak mellé, mert Artemisz, mint tudjuk, szereti a természetet.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.xandria.de
www.myspace.com/xandria

Az egyszeri "szőrös tökű", izé, fülű metálkan könnyen intézi el a gótikus-death szférából lányba szökkenő bandák tucatjait: Nightwish klónok! Ez persze nem igaz, no, de mi van, ha mégis? Mert jóllehet, Tuomasék trónpozíciója egyelőre megingathatatlannak tűnik, az őket istenítők egy része aggódva figyelheti, hogy Tarja kiválása után kissé más irányba áriázott a csapat. Nem is igazán a legutóbbi album filmzenei túlhangsúlyozására gondolok, az "Imaginaerum" ugye direkt egy fantasy (vagy horror?) mozihoz készült, amiért botorság is lenne elmarasztalni őket (hogy én megtettem? – oké, botor bátor vagyok), ám aki a kezdetektől figyeli a csapat tevékenységét és zenei fejlődését – egyesek szerint visszafejlődését, de őket nevezzük nyugodtan rosszindulatúnak –, az világosan hallhatja a "popósodás" gyermeki dallamait. Anette ugye nem Tarja, bármennyire is jól énekel, az ő fazonához nem illik a metal-díva szerep – és az annak megfelelő dallamvilág. Hiába tehát a hangsúlyozott borús jelleg, a Nightwish útközben éppen azt a rideg, de fenséges távolságtartást vesztette el, ami paradox módon rajongók ezreit vonzotta a muzikális domina bőrtopánja elé.

No, de lőn csoda, és a Xandria énekesnő váltása éppen a fentiek inverzeként hozta vissza a Tarja-érás bombasztot, Manuela Kraller, ahogy az ember egy Manuelától elvárja, poroszos szigorral számol le a kislányos-barbies attitűddel, szinte hallani az ostorcsattogást, ahogy katonás rendre oktatja a csapat fiútagjait, ami nem baj, sőt, esetünkben egyenesen kívánatos. Azok a rajongók tehát, akiknek túl operettes a mostani Nightwish nyújtotta kínálat, és a Csárdáskirálynő helyett Wagnert szeretnének hallgatni, itt van hát a Xandria, a maga operás pózaival, manírjaival, és persze elvitathatatlan érdemekkel. Mert van itt minden, ami a Tarja érát jellemezte, a kezdeti, gótikusabb vonaltól a poweres durvuláson keresztül a szaggató gitárriffekre és billentyűtémákra épülő slágermetálig, ráadásul olyan eltalált arányban, hogy még azok sem ingathatják a fejüket, akiknek egyébként semmi sem szokott elég jó lenni. Az igaz, persze, hogy néha egy dívához méltatlan ordenáré lopásokkal találkozhat az ember, de egy úriember ilyen szavakat nem használ hölgyekkel kapcsolatban, így maradjunk tehát az "ihletforrások" elnevezésnél. A dalok persze jók, talán kissé menetelősebbek, mint azt az egyéb gótikus cicáktól megszokhattuk, de a "Cursed" például lecsupaszítva a szimfonikus váztól, nyugodtan szerepelhetett volna valamelyik folkosabb Dickinson szólón is, a "Soulcrusher" pedig szinte death-es kapkodásával tágítja a jó öreg heavy metal univerzumot a sötétebb oldal felé.

Kópiabanda, mondhatjuk, de ha van rá igény – és van –, akkor ott egye a fene az eredetiség hiányát, amíg ilyen minőségi produkciókat kap az ember pótlékként, addig nem zavarja, hogy Sony helyett Sany televíziót néz, vagy hogy Adidas helyett Adidaas cipő feszít a lábán. Esetleg, hogy Tarja-féle Nightwish helyett az új Xandriát hallgatja.

Garael