Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
myspace.com/nealmorse

Erre nem nagyon van mentség. Karácsony is rég elmúlt, ráadásul a hagyományos karácsonyi dalok szirupos-ötlettelen földolgozásaiból is simán össze lehetne hordani egy akkora hegyet, hogy még szűkebb értelemben vett hazánk legmagasabb csúcsa, a Kékestető is eltörpülne mellette. De lehet, hogy még a történelmi Magyarország legmagasabb pontja, a Gerlachfalvi-csúcs is megszégyenülten sütné le szemeit. Valószínűleg nem lövöm le előre a poént, ha már most kijelentem, hogy Neal Morse karácsonyi lemeze sem igazán kivétel, de Neal Morse mégiscsak Neal Morse!

Szóval a Spock's Beard, Transatlantic és újabban Flying Colors zsenije azzal kényezteti rajongóit, hogy létrehozott egy Inner Circle (belső kör) nevű virtuális klubot, amihez az USÁ-ban lakók havi 10, a világ más tájain élők pedig havi 12 zöldhasúért csatlakozhatnak. Cserébe kéthavonta kapnak egy exkluzív CD-t vagy DVD-t, amihez semmilyen más fórumon keresztül nem juthatnak hozzá. Ez ám a rajongó-központú zenei marketing!

A kiadvány jellege és Neal Morse hihetetlen hangszeres fölkészültsége miatt nem csodálkozhatunk, hogy ő kezel minden hangszert. Sajnos a ritmusokat egy gép szolgáltatja, de ezen kívül a hangzásba nem lehet belekötni. Nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg az instrumentális és énekes szerzemények, amelyeknek alapját kivétel nélkül a lehető legtipikusabb - hogy ne mondjam: legelcsépeltebb - karácsonyi tételek képezik.

Akit viszont ilyen apróságok zavarnak, az minden bizonnyal amúgy is képtelen élvezni a karácsony semmi máshoz nem hasonlítható, varázslatos, szívet melengető hangulatát. Ha szorult belénk némi egészséges szentimentalizmus, nyugodtan tegyük oda ezt az albumot is a Trans-Siberian Orchestra, Steve Lukather (SantaMental), Merry Axemas és Neil Zaza (One Silent Night) lemezeink mellé. Sőt - és itt az ordas metallisták fogják be füleiket! - én ilyenkor a Brian Setzer Orchestrát (Dig That Crazy Christmas), a Spyro Gyrát (A Night Before Christmas) vagy akár Michael Bublét (Christmas) is szívesen hallgatom! A lényeg, hogy egyik sem fércmunka, és ez igaz az "A Proggy Christmas"-ra is.

Tartuffe

Kiadó:
Regain Records

Honlapok:
www.mustasch.net
myspace.com/mustasch

Azt tudjuk ugyebár, hogy némi southern ízt keverni tökös, dögös riffekkel nem egy rossz recept Redneckföldön - lásd Pantera, Mastodon, de ennek a trükknek a segítségével mentette át magát a Metallica is az új évezredbe. Ezzel azért is hozakodtam elő, mert a Load korszakos 'talicska találkozik a post-Sabbath stoner vonallal elég jó közelítés a svéd sludge brigád zenéjének jellemzésére, arról nem is beszélve, hogy Ralf Gyllenhammar énekes, gitáros szemérmetlenül levette még Hetfield stílusát is.

Ha jól emlékszem, 2007 óta követem a pályafutásukat, mert néhány éve felkapta őket a magyar rocksajtó is, de mindkét általam ismert sorlemezükről nagyjából azt gondoltam eddig, hogy olyan semmilyenek. Érezni lehetett bennük valamiféle egyéniséget, de az összhatás valahogy mégsem taglózott le. Mondjuk őket ez a legkevésbé sem zavarta, mivel amolyan skandináv Tankcsapdaként hazai pályán full sikeresek már jó ideje, köszönték szépen, ők elvannak, mint Marci Hevesen.

Valamiféle kiadói nyomás csak lehet rajtuk a nemzetközi ismertség növelésére, mert tavaly már a harmadik válogatásalbumukkal jelentkeztek. Az alapból rettentően izzadtságszagú kísérlet az újra felvett számokkal nekik bejött, mert sokan ezzel a dalcsokorral figyeltek fel a retro hangzású, über-laza csapatra – valóban, öt nagylemezből és számtalan EP-ből már nem annyira nehéz összeválogatni egy ütős szettet, bár szerintem még ez sem volt az igazi. A csuklógyakorlat mindenesetre elérte a célját, a tengerentúlra is eljutott végre ennek az ízig-vérig amcsi fílinget árasztó muzsikának a híre.

Az euro-cowboyok számára tehát nagy volt a tét, valószínűleg a komolyabb nemzetközi siker, a befutás kapuja előtt ácsorognak éppen a kissé dohos előszobában, ők pedig nem bíztak semmit a véletlenre! Összelopkodtak mindenfélét, ami odaát menő, szinte nincs olyan szám az amúgy pofátlanul rövid lemezen, amiben ne lehetne felismerni egy az egyben valamelyik jól ismert banda riffjeit, amiket ráadásul szemérmetlenül spékelnek meg – amolyan modern kori Kissként – a legbugyutább énekdallamokkal.

Haragudni mégsem lehet rájuk, mert az összkép mégis – végre – teljesen meggyőző. Mindegyik nóta egy-egy kortárs rocksláger, a soundjukból csak úgy süt a csöves erősítők és vintage hangszerek használata, a szövegeik relatíve viccesek és tényleg úgy tudják nyomni az AC/DC riffeket, mintha éppen a Metallica jammelne Mustaine-nel kiegészülve. Az se túlzottan zavaró, hogy mindezt a C.O.C. és a The Cult már eljátszotta egyszer, és hogy Glenn Danzig valószínűleg frankón bepereli majd őket, mert ezek a bandák már rég nem tudnak "Mother", "Clean My Wounds" és "Fire Woman" szintű slágereket gyártani. A Mustasch pedig most tudott. (Ha már a Danzignél tartunk, felhívnám ifjabb olvasóink figyelmét arra, hogy az Elvis-metal koncepciót nem a Volbeat agyalta ki ám!)

Szóval jó érzékkel célozták meg azt a réteget, amit például a QOTSA is, azokat, akik némi ál-intellektuális mázzal bevonva próbálnak megmártózni az egyetemi, főiskolás lét mocsarában. Értsd: a buli-pia-dugás "szentháromságát" hirdetni nem David Guettát hívják meg főpapnak, hanem egy fokkal értelmesebb háttérzenét keresnek a szertartások celebrálásához. Bizony, ők most új üdvöskét avathatnak! Más szóval: a recept ismét működött, a svéd tehenészfiúk tuti sikkere vannak ítélve ezúttal. Úgyhogy jó szórakozást nektek is a "na ki játssza ezt eredetileg" játékhoz!

Kotta

Kiadó:
Avenue Of Allies

Honlapok:
www.paradiseinc.net
myspace.com/paradiseincband

Ezen az oldalon már többször is szó esett a brazil metálélet példamutató egyenességéről, ahol bizony nem kell félni a nyíltszíni adok-kapokhoz szokott power vagy shred vitézeknek attól, hogy olyan alattomos és mindenre képes árulók fogják hátukba döfni a hangjegyet, akiknek csak két dolog hiányzik a művészi kiteljesedéshez: a zenei tudás és néha maga zene is. Ez utóbbit az említett amatőrök prezentálásban néhány nem annyira kifinomult helyen egyszerűen szarnak, a kifinomultabbaknál meg ügyes bűvésztrükknek nevezik, sőt, Sznobébiában képesek még értéket is tulajdonítani neki, de hát ez maradjon csak az ő bajuk. Az, hogy az említett országban, ha feldobunk egy követ, minimum egy OKJ 5.5, maximum pedig a zeneelmélet doktora (DLA) címmel rendelkező zenészre esik, természetesen H. Sanyi barátom áldásos tevékenységének köszönhető. Mi is bizonyíthatná ezt jobban, mint az, hogy egy ennyire távoli országban a metálzenei élet két fő mozgatórugója is magyar: Matos András és a rajongói szubkultúrát meghatározó Tribuzy – a művész az "y" elől jól felismerhetően hagyta el az „a” hangot – aki mint tudjuk, eredetileg magyar cimbalom-művész volt, és akinek túl sok volt a húr a népi hangszeren, ezért egy egyszerűbb instrumentumra váltott…

Nos, itt van hát az újabb brazil csoda, aminek hallatán az egyszeri Jaded Heart, Evidence One, Pink Cream 69 hallgatónál azonnal beindulhat a nyáltermelődés, főleg, ha van egy kevés ismerete a brazil zenei (ön)képzés színvonaláról. Persze a csalafintább olvasók most joggal kiálthatnak árulást, hiszen a felsorolt ihlet-csapatok hazájában legfeljebb alkalmazzák és nem teremtik a brazil gépsort. Igen, kérem, az eredmény a német hard rock legszebb hagyományait ápolja dicséretes szorgalommal, melyhez természetesen hozzájárul az is, hogy az énekes nem egy, az ültetvények mélyéről származó ismeretlen csodacsalogány, hanem a múlt év talán legtöbbet foglalkoztatott session dalnoka, Carsten "Lizard" Schulz. Nos, a gyík elnevezés, jól tudjuk, ebben a világban Morrison óta elismerésnek számít, amire a német hangakrobata teljes mértékben rászolgál – abban azonban biztos vagyok, hogy neki nem a farka nőtt újból és újból, hanem H. Sanyi módjára a hangszálai, genetikai ráspolyt és végtelenbe futó hanglétrát mutálódva hősünk torkában. Igen, ha lenne egy kis igazság a Földön, Schulz nevét a legnagyobb Deep Purple, Rainbow, Whitesnake dalnokokkal kellene együtt emlegetni, amit a brazilok hálából konkrétan meg is tesznek, hiszen a "Not In Paradise" c. számban maga a skót szivárványfestő, Doogie White ruccan át a Felföldről, hogy duettet daloljon a német atyafival.

A dalok pedig "sütik", mert igaz, hogy inkább az AOR oldaláról közelítenek a hard rock felé – ami csak az én ízlésemben dehonesztáló, egyébként meg hülyeség –, de a dallamok és a vokális teljesítmény mégis olyan feszességet kölcsönöznek a Time-daraboknak, hogy egy pillanatig sem jut eszembe elővenni a zsebkendőt. Nemhiába emlegetik a fiúk kedvencükként a Savatage-t – a "No More Mistakes" kezdő zongorahangjai a "Streets" metálopera (Tonight He Grins Again) törzsanyagából valók –, a keményebb kötésűek klubja megengedett anabolikumként hatott a brazilokra.

Az instrumentális szekció kellő alázattal játszik alá a főszerepben lubickoló Schulznak, sőt, én néha egy-két kiállós virgát is elbírtam volna, csak azért, hogy megmutassák, mi fán terem a magyar, izé, brazil virtus, de a nálam kifinomultabb hallásúak minden bizonnyal jobban megítélhetik a háttérben munkálkodó zenészek rejtett bravúrjait. Mindent összevetve, akinek a House Of Lords, és a The Magnificent bejött tavaly, az szenteljen egy kis time-ot a Time-ra, és akkor 45 percre a Paradicsomban találhatja magát.

Garael

Kiadó:
Lion Music

2011. március 11. cudar egy nap volt Észak-Kelet Japánban, ahol egy 8.9 erősségű földrengés után pusztító, több, mint 7 méter magas szökőár (tsunami) söpörte végig a partvidéket. A hivatalos adatok alapján kb. 16 000 ember halt meg, majdnem 4000 embert nyilvánítottak eltűntnek, és akkor még nem is beszéltünk a fukushimai atomerőmű sérülése által okozott károkról, hosszútávú élettani hatásokról.

Ha figyelembe vesszük, hogy a finn Lion Music kiadó stíluspreferenciái miatt valószínűleg Japánban adja el a legtöbb lemezt, nem is olyan meglepő, hogy a főnöknek, Lars Eric Mattssonnak eszébe jutott az a jótékony gondolat, miszerint saját "istállójának" művészeivel kiad egy dupla lemezt, amelynek eladásaiból a Japán Vörös Kereszt közvetítésével a katasztrófa áldozatait, túlélőit támogatják. Szerencsére nem egyszerű válogatás lemezről van szó, mert a Lion Music rosteren szereplő bandák szinte kivétel nélkül új vagy korábban soha meg nem jelent dalokat dobtak a közösbe, sőt néhány csapat itt mutatta be először új dalnokát: pl. az Ashent (Titta Tani), az Iron Mask (Carsten "Lizard" Schulz) és az Astra (Andrea Casali).

A dupla lemezen 28 nóta kapott helyett, ebből az utolsó és egyben címadó intrumentális darab "The Lions" név alatt futva több gitáros keze nyomát viseli magán (Milan Polak, Francesco Fareri, Daniel Palmqvist, Simone Fiorletta, Dave Martone, Borislav Mitic, Franck Ribiere és Lars Eric Mattsson), kár, hogy az olcsó produkció miatt igen gyengén szól. A Lion Music a progresszív hajlamú, gitárközpontú zenék otthona, számomra nagyon kedves formációkkal, így a  válogatás lemezekre jellemző, gyakorlatilag elkerülhetetlen töltelékek ellenére sem volt kérdés, hogy le kell vadásszam.

Túl hosszú és az olvasó számára túl unalmas lenne itt egyenként fölsorolni a projektben résztvevő bandákat, zenészeket, így inkább csak azokat emelem ki, akik magukhoz tényleg méltó szerzeménnyel és nem valami fércmunkával álltak elő. Az Anthriel, a hazai Dreyelands, Marco Sfogli (James LaBrie, Creation's End), Section A, Status Minor, Astra és Benny Jansson (Tears Of Anger, Ride The Sky) egytől-egyig kitettek magukért, de kedvükre csemegézhetnek itt a Grönholm, Jennifer Batten, Emir Hot, Mistheria, Tomorrow's Eve és Iron Mask rajongók is. Mondanom sem kell, hogy a színvonal nem éppen egyenletes, és sajnos - a projekt szomorú apropója miatt - túlsúlyba kerültek a lírai hangvételű szerzemények, ennek ellenére talán mégis érdemes beszerezni a kiadványt - ha nem elsősorban emberbaráti megfontolásból, márcsak azért is, mert ezek a nóták máshol nem jelentek meg.

Tartuffe

Kiadó:
Videoradio

Honlap:
www.strings24.com

A 3 MESTERLÖVÉSZ VISSZATÉR, AVAGY ÚJRA SZÓL A NYOLCLÖVETŰ! A spagetti westernek legújabb gyöngyszeme került a látómezőnkbe! A főszerepben Franco Caruso, akit a Pókok (Arachnes) című alkotásokból ismerhetünk, Stefano "Sebo" Xotta, aki majdnem druszája a mi Kottánknak, és a Gianluca Ferro-t váltó Gianni Rojatti, aki a számomra megfoghatatlan definíciójú "pop-prog-shred metal band" gitárosa, amit úgy hívnak: Dolcetti. A káromkodós mellékszerepekben (basszus) Dino D'Autorio és Lorenzo Feliciati, a verekedős kaszkadőrök (ütősök): Roberto Gualdi és Gabriele Baroni. A "special guest" kategóriában felbukkannak (a sztárvendégek kifejezés annyira Lagzi Lajcsis, hogy maradok az angol verziónál): Andy Timmons, Kiko Loureiro, Rob Balducci és Mattias IA Eklundh.

A történet 2009-ben ott ért véget, hogy a 3 mesterlövész szanaszét lövöldözött a neoklasszikus gitártémáktól a prog-rockosabb melódiákig és az egész egy olyan megfoghatatlan valamivé csúcsosodott, mint a MacAlpine/Sheehan/Donati trió Devil's Slingshot című alkotása, ami zseniális ugyan, de hosszútávon fárasztó. (Ők is beleuntak egy lemez és az azt követő koncertkörút után.) Az első lemez elborultságát mutatják az olyan dalcímek is, mint az "Outraged Dimensions" vagy a "Schizophrenic Disorders". Így esett, hogy a kiadójuk, a Lion Music rövid úton megszabadult tőlük, és új lemezüket egy kis olasz kiadó, a Videoradio vette szárnyai alá. Talán ennek is köszönhető, hogy a tavaly júniusban megjelent album híre csak most jutott el hozzánk.

Pedig a 3 gitárakrobata (mert mi másnak nevezhetnénk azokat, akik a még Steve Vai-t is visszarettentő nyolchúros gitáron vezetik le a napi feszültséget) sokkal kiforrottabb alkotást tett le az asztalra, mint korábban. Azon ritka pillanatok egyike ez, amikor a második rész sokkal jobb, mint az első (de nem egyedülálló ez a tendencia, a Chickenfoot is sokkal összeszedettebb lett a második lemezre). Mindjárt az egyik leglényegesebb különbség, hogy a vég nélküli tekerést megszakítják két énekes nótával. Ezzel annak idején Satriani is próbálkozott, de hamar rájött, hogy nincs értelme az énekesi karrier kedvéért feladni a gitározást. :) Itt viszont maga Caruso énekel, ha nem is Enrico, de Enzo (a Franco tesója, de frankón!) A másik különbség, hogy a 24 húrt 30-ra növelték néhány dalban, pár - 6 húrnál leragadt - "amatőrrel" kiegészülve (itt utalnék vissza a "special guest" kategóriára.) A harmadik és leglényegesebb azonban az, hogy a muzsika letisztult, kicsit olyan, mintha a Satriani/Vai/Malmsteen felállású G3 produkció leült volna számokat írni. A gitározás Malmsteenosan neoklasszikus, időnként egy-két Vai-os trükköt elrejtve a nyolc húr között, a dalok azonban Satriani-san megírt kerek kompozíciók.

Remélem, újra felfedezi őket egy nagyobb kiadó, hogy megjelenhessen a harmadik rész, mert bár az első rész után csupán enyhe kíváncsisággal tekintettem a következő akrobatamutatvány felé, most, hogy a show is felépült az akrobatika köré, mint a Cirque du Soleil-ben, alig várom a folytatást! Végezetül álljon itt Franco Caruso (aki ennek a westernnek kétségtelenül az igazi főszereplője) 10 kedvenc albuma, ami megmutatja, hogy milyen hagyományokból épült fel az ő gitártechnikája és valahol ennek az albumnak a zenéje is:

01) Rainbow - Long Live Rock 'n' Roll
02) Dream Theater - Awake
03) Deep Purple - Made in Japan
04) Van Halen - Van Halen
05) Queen - A Night At The Opera
06) Vinnie Moore - Mind's Eye
07) Queensryche - Rage For Order
08) Whitesnake - Come An' Get It
09) Y. J. Malmsteen - Marching Out
10) Joe Satriani - The Extremist

CsiGabiGa

Kiadó:
M&O Music

Honlapok:
www.acyl.fr
myspace.com/acylband

A "tufa" heavy metalosok - na, nem a bántó, hanem a "garaeli" értelemben - most hagyják abba az olvasást, ugyanis a francia-arab Acyl bemutatkozó lemezén minden olyan van, amitől általában föláll a szőr a hátukon - hacsak nem gyantáztatják. Itt, kérem szépen, hörögnek, arab népi hangszereken játszanak, nincsenek gitárszólók (kivételesen ez nálam is brutális hendikep), viszont vannak algériai berber törzsi rigmusok. Konkrétabban fogalmazva, nem mainstream metal bandáról van szó, hanem egy progresszív ethno-metal formációról, ami még valamikor 2007-ben állt össze négy, titokzatosan "keresztnevük" mögé rejtőző algériai muzsikusból. Tényleg, akkor most a muszlimoknál mi van keresztnév helyett, "khitan"-név (a Mohammed által kötelezően előírt előbőr eltávolítás után)?

Az "Algebra" cím annyiban félrevezető, hogy közel sem annyira matekos ez a metál, mint amennyire azt a progresszív stílusmeghatározás sejteti. Inkább az arabos ritmusok és hagyományos berber hangszerek (bendirs, guellal, derbouka, gumbri, karkabous, oud, mandola, guesba, udu és tare - feléről se tudom, hogy mi), valamint a szokványostól eltérő dalszerkezetek teszik különlegessé. Az biztos, hogy a feszes fémkabátba öltöztetett hagyományos népzenei elemek miatt egészen elvont - hogy ne mondjam: alteros - az Acyl zenéje, de akármilyen "közérthetetlen", a kellőképpen nyitott metal-világpolgárnak tartogat néhány élvezetes pillanatot.

Nyilván elsősorban olyanoknak érdemes belehallgatni, akik az Orphaned Land-et is könnyen befogadják, illetve a Myrath sajátos stílusától sem idegenkednek. Én történetesen ilyen vagyok, ráadásul egy túlnyomórészt muszlim országban töltött hat hónap is kialakított bennem némi affinitást. Mindazonáltal egyáltalán nem bánnám, ha idővel több énekelt refrén, népzenei hatás, és mindenekelőtt legalább néhány értékelhető gitárszóló jelenne meg az Acyl zenéjében. Attól még hitelesebb, még eredetibb lenne az egész - a zenekar neve ugyanis éppen ezt jelenti. Nomen est omen - kedves "habibi" - nomen est omen...

Tartuffe

Kiadó:
ZI Productions

Honlapok:
www.zeroillusions.com
myspace.com/zeroillusions

Göteborgban a 2010-es népszámlálási adatok szerint kevesebb, mint 600 000 ember él. Ezzel Svédországban a második, Skandináviában az ötödik, az Európai Unióban pedig az 55. legnépesebb település. Magyarul Budapest minimum háromszor nagyobb város, mégsem tud fele annyi világszínvonalon teljesítő metal bandát fölmutatni (In Flames, Dark Tranquility, Soilwork, stb.), de még csak stílust sem neveztek el róla, én legalábbis nem tudok budapesti dallamos death metalról.

A ZerO IllusionS ebben a zeneileg inspiráló, vibráló klubélettel rendelkező svéd városban fogant 2004-ben. Nem a szülővárosuk nevével aposztrofált stílusban alkotnak, hanem egy dallamosabb power metal vonalat képviselnek, amiről nekem leginkább a Savatage-utód Circle II Circle jut eszembe (főleg a hangsúlyos, csattogó bőgőjátékról). Ugyanakkor a keményebb riffelés és a dallamvilág miatt az André Holmqvist dobos által rajongva tisztelt Pagan's Mind is fölmerül az inspirációk után szaglászó kritikusban, jóllehet a progresszivitás itt még nyomokban sem mutatható ki (mondjuk ez a legutóbbi Pagan's Mind lemezre sem volt igazán jellemző).

Az "Oblivion" a 2009-es "Enter Eternity" után a második teljesértékű album, amit saját kiadójuk, a ZI Productions jelentetett meg. Mind a hangzás, mind a dalszerzés tekintetében érezhető némi előrelépés, de azért a premier liga még mindig messze van. Persze élőben nagyon megnézném a csapatot, a hírek szerint ugyanis nagyon süti bulikat csinálnak; ez a macsó, "hell bent for leather" stílus amilyen mulatságos polgári szemmel nézve, olyan szórakoztató lehet a színpadon. A lemezt indító "Arise" riffje ugyan gyanúsan ismerős, de tuti jót bólogatnék rá mondjuk az A38-as hajó gyomrában. A Zakk Wylde-os csikorgatással dögösített "Who You Are" is tetszetős, ilyenből kellett volna még legalább egy fél tucat.

Tartuffe

Kiadó:
Progrock Records

Honlap:
www.dimensionact.com

A Dimension Act története 2008-ig vezethető vissza, amikor két ambiciózus norvég zenész, Marius Nilsen gitáros és Tom Vidar Salangli énekes egy közös projekten kezdtek el dolgozni. Miután megírtak egy lemeznyi anyagot, nekiláttak megfelelő muzsikustársakat keresni, hogy szerzeményeiket stúdióban is rögzítsék. A munkálatok a neves Oslo-i Lionheart Studios-ban folytak (Illusion Suite, Circus Maximus, Jorn), a "bérelt" session zenészekkel pedig a végére úgy összehaverkodtak, hogy a lemez elkészültére azon kapták magukat, hogy igazi bandává értek.

Zeneileg a koncepciót a Dream Theater, Evergrey, Pagan's Mind és Ayreon által kijelölt csapásirány határozta meg, tematikusan pedig alapvető exisztenciális és filozófiai kérdéseket jártak körül, melyeknek közös nevezője a tökéletességre való törekvés. A négy éves munka eredménye egy jellegzetesen skandináv ízlésnek megfelelő dallamos progresszív metál album lett, amiről első ránézésre azt hittem, hogy csak EP, hisz mindössze 4 szám kapott helyet rajta. Azután kiderült, hogy az utolsó tétel (Drawing The Lines Of Mortal Existence) több, mint 32 perces!

A Dimension Act fölfogásában és hangulatában talán az Aeon Zen, az első Darkwater és a Disdain lemezekhez hasonlítható, de sajnos a zenei összkép egy kicsit egynemű. A dalok gyakorlatilag egybefolynak és a témák nem elég tagoltak, ezért olyan benyomása van az embernek, mintha egy teljes egészében összefüggő koncept-albumot hallgatna. Nekem Salangi hangja és Nilsen gitárjátéka sem elég izgalmas, noha dallamérzékük vitathatatlan. Mindenesetre bemutatkozó anyagnak ez egyáltalán nem gyenge, és remélem, hogy a zenekar pályafutása (ha lesz neki olyan) igazolni fogja a címválasztást: így a jövőben egyértelműen a "fejlődés kinyilvánítása" várható tőlük.

Tartuffe

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.krossfirebg.com
myspace.com/krossfirebg

Hát, ha nem tartanám valószínűtlennek, akkor azt mondanám, megvan az első olyan külföldi metal zenei album, ahol magyar együttes zenei világa volt az ihlet, ugyanis a bolgár Krossfire produktumát Kiss Zolival a mikrofonnál nyugodtan tarthatnánk a Nemesis – később Age of Nemesis – korai, de már az Abraxas utáni alkotói állomásának. Most az élesebb logikájú olvasók persze joggal támadhatnak nekem, hogy na persze, az említett hazai csapat sem amúgy Pallasz Athéné módjára, már születésekor teljes harckészültségben tette le védjegyét a hazai zenei asztalra, hanem lassan, olyan külföldi mintákból építkezve rakosgatta össze saját muzikális produktumát, amelyek valószínűleg – és persze ez is egy szerencsés konstellációja a csillagoknak – a bolgár csapatra is hatottak. Dream Theater, Iron Maiden, Kamelot, a korai Fates Warning – megfejelve mindezt azzal az énekessel, aki valószínűleg a bolgár klóntudomány vizsgafeladataként harsogja a világba a jeles eredményt, azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom a kilencvenes évek közepén virágzó progresszív metál-suli jellemzőit – mi fél szavakból is megértjük egymást, ugye? Igen kérem, az akcentust leszámítva az Olaf Hayer és Bruce Dickinson-féle genetikai mixtúra csodálatos aránya jött létre a varázsműhelyben, s ha nem tudnám, hogy honnan származnak a fiúk, a dallamvilágot hallva kapásból egy, a slágergyártást genetikai örökségként magában hordozó olasz csapatra gondolnék.

Mert igen, kérem, itt bizony egymást követik a powerbe oltott, galoppozós ritmusokba kalapált, bő billentyűs támogatásba torkolló old-school progresszív metál slágerek – sőt, a "Learning To Fly" indulós, himnikus tételét egy Helloweenbe oltott rafinált Manowar is előadhatná –, és aki nem tartja antagonisztikus ellentétnek a dallamos, közérthető és a progresszív jelzőket, az minden bizonnyal jól szórakozhat az ismerős, de élvezetes megoldásokon, melyekben nem arcba mászóan, de ott vannak a nagy elődök instrumentális hatásai. No persze az éneket leszámítva nem azon a színvonalon, mellyel a példaképek etalont teremtettek, ám bőven az élvezhetőség alsó határait meghaladva, és ha a hangzás nincs is olyan acélos, amit a néha szaggató, néha csavarosabb riffek megkívánnának, a dalok annyi eredményfokozó doppingot tartalmaznak, mint a szocialista éra bolgár sportolóinak vizelete egy-egy olimpiai érem után.

Ha maliciózus lennék – visszakanyarodva a kezdő, ihletkölcsönös gondolatomhoz –, most azt mondanám, visszaadtuk azt a törzsanyagot a bolgároknak, melyet a kilencvenes években kaptunk, de ne tagadjuk a hivatkozás tényét, azok bizony ott vannak a hangjegyekben, fennen hirdetve az internacionalista szellemi közösség örökségét.

Garael