Kiadó:
Music Theories Recordings

Kevés olyan jó előre beharangozott megjelenésre vártam (várok) idén annyira, mint Mike "Restless" Portnoy új progresszív rock projektjének zászlóbontására (a "Flying Colors" névválasztás ugyanis erre utal) olyan hatalmas nevekkel, mint Neal és Steve Morse (nincs családi kapcsolat!), Dave LaRue és Casey McPherson (Alpha Rev). Sajnos a vállalkozásban rejlő szinte végtelen lehetőségek azok maradtak, amik: puszta lehetőségek. Amit ezen a lemezen hallunk, egy az egyben Portnoy brit pop-rock mániájának terméke, amolyan "Transatlantic-osított" The Muse zavarbaejtő, sőt szemérmetlen nyúlásokkal, amelyek messze túlhaladják a játékos zenei utalások illemhatárait. Tisztában vagyok vele, hogy ez vakmerő, sommás ítéletnek tűnik így, mindjárt az elején, de az indulatok még mindig dolgoznak bennem. Lehet, aludni kellett volna rá még egyet...

A Flying Colors egyénileg zseniális zenészek ideiglenes társulata, akiktől kitelik, hogy néhány napos intenzív próbatermi örömzene után csuklóból fölrántanak egy kiváló lemezt. Sajnos a ziccer kimaradt, egy valamirevaló lekvárra (úgy értem: jammelésre) egészen az "Infinite Fire" című záró tételig kell várni (!?). Az mindenképpen örvendetes, hogy Neal Morse most nem nyomtá rá a dalokra jellegzetes, azonnal fölismerhető bélyegét, ahogy azt eddig mindenhol tette, ahol csak megfordult. Ezúttal sem dallamvilága, sem billentyűmunkája nem domborít úgy, mint az Atlanti-óceánon túl (Transatlantic). Viszont druszája Steve dühítően szerényen húzódik meg a háttérben, pedig tőle most igazán egy kiadós Dixie Dregs-féle tobzódást vártam. Nagyjából úgy képzelem, hogy többnyire a folyóson szürcsölte a kávét, aztán Portnoy időnként beszólította a stúdióba, hogyaszongya: "Stevie, haver, nyomjál már ide egy szólót!" Kapufa két méterről az üres kapuba...

A Flying Colors főszereplői tehát a ritmusszekció (Portnoy és LaRue tényleg varázslatosak együtt) és McPherson, aki először a szupergrúp kakukktojásának tűnt, de már az első hallgatás után kiderül, hogy énekesként és dalszerzőként is komoly szerepet kapott, ráadásul Portnoy is nagyon célzatosan választotta ki a frontemberi posztra. Érzelemgazdag, férfias orgánuma nagyon meggyőző olyan dalokban, mint a "Blue Ocean" vagy a "The Storm", de azután rendre jönnek a brit pop-rock múzsa (érted, ugye?) által ihletett torzított énekhangok (Shoulda Coulda Woulda), falsettós refrének (Kayla, Everything Changes) és nyafka vibrátók (All Falls Down). Persze van, aki erre izgul, csak tartok tőle, hogy az ilyenek nem tudnak majd mit kezdeni Steve Morse gitárszólóival és Portnoy furmányos ritmusaival.

Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg röviden és frappánsan. Ez egy k.rva jó lemez, amit valószínűleg sohasem fogok hallgatni, talán a nyitó és záró tételeket kivéve. Igazi l'art pour l'art, Portnoy különbejáratú zenei önmegvalósítása vajmi kevés tekintettel a rajongók elvárásaira. A "Love Is What I'm Waiting For" Supertramp-es nyálelválasztása pedig az abszolút mélypont. Van egy gyakorlatilag lefordíthatatlan angol kifejezés: "passing with flying colors", amit talán úgy lehetne visszaadni magyarul, hogy: "kiváló eredménnyel, ünneplésre méltóan vizsgázni". Na, ez az, ami szerintem most nem sikerült Portnoynak és zenei pszichoterápiájához asszisztáló cimboráinak.

Tartuffe

Most, hogy néztem és kerestem némi háttéranyagot a zenekarról, rájöttem, hogy az "Elviszlek magammal" című nagylemezük borítóját már láttam...

Kiadó:
Interscope Records

Honlap:
www.van-halen.com

Összefújja a szemetet a szél. Izé, a világgazdasági válság és a CD eladások ellehetetlenülése egy-egy kényszer szülte nosztalgia-turnéra összehozza még azokat is, akik amúgy egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást. Hiába, a szükség nagy úr, rocksztáréknál is kell a pénz a fényűző életmód fenntartására, anyagra, vagy éppen elvonóra. A Van Halen család esetén mindez akár halmozottan is érvényes lehet, a megszorító intézkedések egyik szembetűnő példája mindjárt az, hogy némi szervezeti átalakítással sikerült megspórolni a basszusgitáros költségét – így ez a gázsi is a családban marad.

Az énekesi posztra szerencsére nem tudták betolni valamelyik unokatesót vagy keresztgyereket, a népeknek ugyanis David Lee Roth kell. Parttalan lenne az a vita, hogy melyik énekes és a zenekar melyik korszaka volt jobb. Tény, hogy Hagar tehetségesebb pacsirta, Diamond Dave viszont Diamond Dave és kész! Nem csak karizmatikus frontember, de a banda korszakalkotó albumai is nagyrészt vele készültek. Ifjabb V. H. védelmében azért gyorsan hozzáteszem: remekül helytáll, már amennyiben valóban ő tolta fel a basszustémákat a stúdióban és nem apu.

Nagy kérdőjelként lebegett az újjáalakulás felett, hogy mennyire lengi majd be a pénznyomda koncert-körút kötelező kellékeként összedobott visszatérő albumot a fentebb említett hakniszag. Az érzékenyebb szaglásúak orrát ugyanis már a felvezető "Tattoo" slendriánsága is facsarta. Nekem speciel bejött az a nóta, igaz eléggé kikönyököl belőle az Extreme, már ha elrakhatja egyáltalán a lekvár a nagymamát. A giga-lazaság és a kikacsintás a '50-es, '60-as évek szörf rockja és rockabilly-je felé mindig is bennük bujkált, ha valakit ez épp most kezdett el zavarni, nem igazán vette le a virtuoso California Beach metal lényegét.

Egy szó mint száz, én pontosan azt kaptam ettől a tizennégy (ha csak a Roth érát számolom akkor 29) évnyi kihagyás után megjelent lemeztől, amit vártam. A (közel) klasszikus felállás egy (közel) klasszikus hangzással (2012-höz igazítva) megáldott korongot rögzített, a rá jellemző könnyedséggel (vagy legalábbis annak látszatával). Minőségét (a dalok színvonalát) tekintve ez a produkció simán születhetett volna a kreatív '80-as évek derekán is, sőt, jóval összeszedettebb, mint mondjuk a rendesen szétesett csapatot tükröző "Diver Down".

Ha Alex teljesen egyéni dobsoundja, a jellegzetes sikongatások, vagy az a tény, hogy Eddie most is csuklóból, különösebb erőlködés és magamutogatás nélkül lejátssza a mezőny kilencven százalékát (még ha volt ez valaha 99 is) nem dobogtatja meg szívedet, akkor tényleg nem tudok mást mondani haver, mint hogy hallgassál Mastodont - abban tutira nincsenek olyan zavaró tényezők, mint a gitárszóló és az a fránya dallam, vagy mi, amikre figyelni lenne érdemes. Magyarul, ez cucc leginkább az olyan őskövületeknek való, mint amilyen jómagam is lennék. Hovatovább, az én generációm még szeret(ne) a péknél, vagy a hentesnél vásárolni pláza helyett, abban a hitben, hogy egy családi vállalkozásnak is lehet létjogosultsága, még ebben a nehéz gazdasági helyzetben is. Ahogy azt a mellékelt példa nagyszerűen demonstrálja.

Kotta

Kiadó:
Hammer/HMP

Honlap:
www.nevergreen.hu

A pályájával két, kultikus filmes szlogent is – egy a gyűrű; kell egy csapat – prezentáló Nevergreen újjáalakulása óta immár harmadik albumát jelentette meg, és istók uccse, vérdoppingra gyanakodnék, ha mondjuk sportról lenne szó, mert a visszatérés óta még a fű is zöldebben nő a porta tájékán, ez pedig egy nomen est omen csapatnál több, mint kielégítő!

A Nevergreen metálra eszmélésem kedves állomásaként hagyott mély nyomokat zenei szocializációm kacskaringós útján, és hát az első benyomások több tudomány szerint is mélyebbre vésődnek, mint későbbi társaik. Alapvetően kételkedő személyiségem ellenére ezt a hipotézist csak megerősíteni tudom, mert valahányszor meghallom a Nevergreen nevet, rögtön megjelenik szemem előtt a ronda, zöld borító, és zenekar nélküli játékként csendül fel fülemben a "Game Over" újszerű, monumentális világa. Nem véletlen, hogy minden, újonnan megjelenő albumukban azt a varázst próbálom felfedezni, amit a debüt adott, jóllehet mai eszemmel tudom, hogy nem a zenét keresem, hanem az azóta eltelt mintegy húsz évet, és a huszonkétéves, világmegváltásra – de ha arra nem is, a szomszéd csinos lány meghódítására - vállalkozó önmagamat…

Nos, mielőtt fémlelkem ellenére nosztalgikus könnyeket próbálnék ontani – mert hát mikor is lenne autentikusabb zokogni, mint egy gótikus-doom album hallgatása közben – gyorsan ki kell jelentenem, hogy sírásra nincs itt semmi ok, a zenekar egészséges fejlődéssel lépett tovább a szerintem csúcs, poweresen megdörrenő "Új Birodalom" után. A már címében is ötletes új album egyrészt a korábbiaknál is szimfonikusabbra sikeredett, önkéntelenül is a Therio-párhuzamot vetve fel a kritikus kritikusban, másrészt a szaggató, mechanikus ütemek egy korábban nem tapasztalt, modern aspektust biztosítanak az alapvetően melódia-orientált, himnikus szerzeményeknek. Így aztán a számomra olyannyira kedves power elemek nem koptak át a gótikus mélabúba, ugyanakkor Simon Valentina "Tina" operaiskolában képzett hangjával kibővült dalnoki-duett a háttérben megdörrenő kórusokkal megtámogatva új dimenziókba helyezi a monumentalitás fogalmát – már persze a csapat szintjén, ami azonban több mint elegendő.

Mindez természetesen nem lenne teljes a Nevergreenre jellemző dallamfordulatok és szövegi képek nélkül, melyek a szokásos minőségben alapozzák meg a végtermék élvezeti értékét, ami az összetevők profi adagolásánál fogva bátran mondhatom, nem csak magyar mércével nézve magas. Az alapvetően 10 számból álló album ugyanakkor van annyira csalafinta, hogy jóllehet, konkrétan csak 6 új szerzeményt kapunk, mégsem érezzük magunkat becsapva. A "Dermedt Angyal Szárnyán" korábban a "Green Division", a "Halottlátó" pedig az "Ámok" albumán jelent meg, kissé más értelmezésben és persze más hangszereléssel. Ez utóbbi dal témaválasztásánál fogva meggyőződésem, hogy az egyik legapokaliptikusabb, legkiábrándultabb zenei vízió, ami valaha is született, igazi Nevergreen eszenciaként elegyítve a doomos málházást és a himnikus énektémát. Az "O Fortuna" szintén egy korábbi feldolgozás feldolgozása (az eredeti ugye a metálosok kedvenc komolyzenei tételéből, a "Carmina Burana"-ból származik) és helyet kapott a csapat dark vonzódását látensből a harsányba kiáltó Depeche Mode szeretet újabb megnyilvánulása is a "Policy Of Truth" nevergreenesített verziójával.

Az említett staccato riffelés mellett találkozunk még egy kakukktojással, mégpedig a deathes dobtémájában és a csapat mércéjével mérve száguldó ütemezésében unikumnak számító "Népünk Árnya Visszatér" képében – bár ezen mondjuk nincs is mit csodálkozni azon műfaj esetében, aminek két stílusában is olyan szavak szerepelnek, mint a temető és a halál…

Mindent összevetve modern, ám mégis hagyománytisztelő lemez a "Karmageddon", melyen mindenki megtalálja a maga örömét még akkor is, ha mást mond a karmája, vagy a megtisztulást váltó armageddont várja.

Garael

Rövid időn belül ketten, Király Pitta Mátészalkáról, Te pedig Békéscsabáról robbantottatok bankot (legalábbis nálam…) a lemezetekkel. Azt hinné az ember, hogy dalokban, megszólalásban és hangszeres játékban is ennyire kiváló anyagokat lehetetlenség csupán fanatizmusból elkészíteni. Mi kell még hozzá?

Hát igen, a fanatizmus önmagában nagyon kevés. Pittában is azt szeretem igazán, hogy nem csak egy bámulatos gitárost ismertem meg benne, hanem kiváló dalszerzőt is. A nóták, a hangszerelés és az előadásmód, minden "ott van" nála... és nem utolsó sorban egy baromi kedves, szerény fickó, jó társaság!!! Bárki írhat dalokat, de hogy abból igazán jó nóta lesz-e, vagy csak egy töltelék, az attól függ, az illető milyen szerzői vénával rendelkezik. Ez egy adottság, amit nem sok mindenre cserélnék el, az az igazság, még akkor is, ha ez szerénytelenül hangozhat a számból...

Mikor kezdtél gitározni és kik a fő inspirációid?

12-13 éves korom körül beíratkoztam a zeneiskolába, és egészen az érettségiig oda jártam klasszikus gitárra. Később rockzenekarosdi és vendéglátózás következett, majd jazz-t tanultam Pesten a Postásban, Kormos Janóhoz jártam nagyjából két évig. A legnagyobb hatással Tátrai Tibusz volt rám. Katona koromban hallottuk az első Tátrai Band és HBB lemezeket, óriási lelkesedést kiváltva. Később belevetettem magam a budapesti éjszakai blues életbe, és kb. öt évig éjjel-nappal a blues zenészek közt forgolódtam, jártuk a klubokat, jammeltünk, figyeltem Fekete Jencit, Little G. Gabeszt, Tibuszt, Török Ádámot, és még sorolhatnám. Rengeteget tanultam ebben az időben. A külföldiek közül pl. Robben Ford, Chris Cain, Duke Robbilard a kedvenceim.

Békéscsabán rendszeresen szerveztek élőzenés esteket az Elefánt Sörözőben, nem akármilyen fellépőkkel. Hogy sikerül ezt működtetni, amikor minden és mindenki élőzene-ellenes, és tudják-e a csabaiak, hogy ezáltal milyen kivételesen szerencsés helyzetben vannak?

A hőskorban (hat évvel ezelőtt) kb. három évig "önellátó" volt a söröző, önmaga finanszírozta a bulikat, nulla haszonnal, lelkesedésből, fanatizmusból. Épp kezdett volna elfáradni a dolog, amikor megalakult a Csabai Csípős Blues Club. Ez egy civil szervezet nagyszerű aktivistákkal, elnökséggel és tagdíjfizető tagokkal. Enélkül és a megfelelő pályázatok, lehetőségek kihasználása nélkül aligha lehetne rendszeresen élőzenés esteket, koncerteket szervezni. Illetve a legfontosabb: VAN KINEK csinálni, hiszen egy értő és lelkes közönség látogatja a koncerteket rendszeresen, akiknek érdemes játszani. Nélkülük szintén teljesen felesleges lenne... Csodálatos hely, varázslatos a hangulat. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer együtt játszom itt Tátrai Tiborral...

Szerintem nem feltétlenül élőzene-ellenesek a klubok, egyszerűen nincs pénz. Képtelenség fogyasztásból vagy belépőből finanszírozni a bulikat, gondolok itt az underground blues életre és nem az átlagos közízlésre, mert az a béka segge alatt van nagyon mélyen...

Némileg meglepett, hogy a sok-sok "gitárpárbajos" hangorgia után a lemezen némileg visszafogottabb a gitárjáték, noha semmiféle hiányérzetem nincs a  kompozíciók színességét és gazdag hangszerelését hallva.

Én nem akartam a "gitárpárbajosdival" elhíresülni, a közönség várta és követelte az újabb és újabb szeánszokat. Hálás is vagyok nekik, mert így együtt játszhattam szinte a teljes hazai élvonal gitárosával. A lemezen a muzsikából adódóan sokkal kevesebb a gitár, illetve a zenésztársaim olyan kvalitásúak, hogy hangszerelésben is sokkal nagyobb teret kívántak maguknak. Pfeff Márton basszista, Teleki Palika dobos, és Magda Lajos zongorista olyan kiváló muzsikusok, hogy folyamatosan vibráló jelenlétük a dalokban teljesen természetes dolog.

Én próbálkoztam a kritikámban hangulatilag belőni a zenédet, de jobban érdekelne, hogy Te személyesen mit gondolsz róla, hogyan írnád körül, határoznád meg az általatok játszott muzsikát?

Mindenképp érzékeny és érzelemgazdag. Habár most nehéz olyat mondani, ami nem közhely és nem tűnik öndicséretnek. Hangulatában finoman változatos, mégis van 

valami depresszív sötétség a lemezen, amin tulajdonképpen nincs mit csodálkozni, ha végignézek az elmúlt tíz évem történésein... Persze vannak vidám pillanatok is, főleg ha jófajta italokról, vagy a gyengébbik nemről szól a dal...ha-ha!!! Rengeteg zene hatott rám, gitározásban ugye főleg a blues, de zenében populárisabb műfajok is, ebből fakadnak a gazdag harmóniák szerintem. Ha be kéne határolni: élő, improvizatív soul-blues.

Személy szerint mennyire vagy elégedett a "Moonshine And Wine" lemezzel és szerinted meddig lehet eljutni reálisan ezzel az anyaggal? Érkeztek-e már visszajelzések, vagy ezt még korai megkérdezni?

Személy szerint elégedett vagyok, hogy végre elkészült! Ha-ha! Komolyra fordítva, tényleg örülök, ez egy lenyomata az életem egy periódusának, és annak, hogy játszottunk ekkor a srácokkal. Szerzőként úgy gondolom, van még hová fejlődni, de örömmel tölt el, hogy ilyen dalokat írtam. Szeretem őket, de már nagyon sok új dalom született, ezek jóval erősebbek a hallottaknál. Nincsenek illúzióim a CD-vel kapcsolatban, egy-két fesztiválmeghívásnak vagy klubkoncertnek azért örülnék. Szívesen írok dalokat másnak is. Annak is örülnék, ha a következő korongra nem az lenne írva: "szerzői kiadás".  Rendes terjesztés, külföldi bulik... Azt hiszem, nem túlzó vágyak...

Visszajelzés? Pittának nagyon tetszik!!! Ha-ha! Komolyabban: a lemezre eddig egy kivétellel csak pozitív kritika volt, már ha az lehet negatív, hogy nem lehet rá táncolni. :-)) Szerencsére eddig a hangzással is meg voltak elégedve a szakmabeliek, de egy pár hangot már hallottam, hogy komolyabb megszólalás illene a dalokhoz... azt hiszem, ez is pozitív, várjuk a további észrevételeket...

Megfordultál zenészként egy kereskedelmi televízió nagyköltségvetésű tehetségkutató produkciójában is. Érdemes erről beszélni vagy sok mondanivalód nincs (nem lehet) a történetről?

Tóth Ádámot egy nagyon tehetséges gitáros-szerzőnek tartom, aki ráadásul a barátom is, ő hívott, hogy menjünk vele, próbáljunk szerencsét... Mivel épp ráértünk, elmentünk. Ádám fiatal még, ráér egy karriert felépíteni, ami normális esetben legalább tíz év (gondoljunk csak a Magna Cum Laudéra). Nincs ezen mit szépíteni: úgy voltam vele, jópár évet spórolhatunk egy ilyen műsorral. Nem is sztárok akartunk lenni (én legalábbis biztos nem), csupán kitaláltunk egy baromi jó zenét, amivel szerettünk volna sokat koncertezni, igazán jó körülmények között. Ha ezt a zenekar elérte volna - hangsúlyozom: a saját számaival - akkor még mindig a tagja lennék. Mivel nem érte el, és saját dalokat sem játszhat, nem volt miért maradnom. A műsorba semmilyen szempontból nem passzolt az Adam's Comedy, ezért távoznia kellett, de hogy erről valójában mit gondolok, egy pohár sör mellett szívesen elmesélem...

A Borsodi Blue kitűnő lemezét az alábbi kontatkton keresztül lehet beszerezni. Én mindenkit erre bíztatok. Nyugodt, melankólikus estékre nincs jobb megfejtés.

borsodiblue@yahoo.com

Túrisas

Ez a Ken nem az a Ken. Nem Barbie Kenje, aki azért építette a Dojot, hogy elhálják benne szerelmüket valamiféle keleti rituálé hagyományai szerint. Ez a Ken Ken Kenje. A rockzene nagy mesemondójának, Ken Hensley-nek a gitárosa, Ken Ingwersen, és a Dojo arra szolgál, hogy megvívja harcát zenei gyökereivel és újjászülessen ebben a reinkarnációban.

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.lillianaxe.com

Megmondom őszintén, a kultikus jelző hallatán eléggé ambivalensek az érzelmeim. Oké, a szó jelentheti egy csapat esetében, hogy nem érték el azt a szintű sikert, amit megérdemeltek volna, de ilyenkor jön a csavaros kérdés: vajon miért nem? Mert valljuk be, a státuszt birtoklók egy részének kapcsán rögtön felötlik az esetlegesen gyalázatos hangzás, a zavaros ideológiai alap, az "annyira béna, hogy már jó" attitűd, vagy az absztrakció olyan mérvű illetve fajtájú formája, amit csak maga a banda ért meg, meg néhány sznob, akik azt hiszik, hogy értik. Igen, az ellentét, ami a viszonylagos ismeretlenséget emeli értéknek, főleg egy olyan műfaj esetében szembetűnő, ahol a mainstream a rocksztár prototípusában alkotott modern kori isteneket. Gonoszul továbbgondolva a dolgokat, az esetek többségében vajon nem jobb-e a kultikus csapatnak, hogy megmaradt az underground viszonylagos ismeretlenségében, aminek homálya jótékonyan fedi el azokat a hiányosságokat, melyek paradox módon válnak ebben a világban a konstruktivitás és művészi önkifejezés szimbólumaivá?

De tegyük félre a rosszindulatot, mert ha van együttes, ami kultikusságánál fogva igazán többet érdemelne, az jelen kritika tárgya: a "Lillian Axe"-nek ugyan a kezdeti időszakban megadatott a lehetőség, hogy ugyanolyan sztárokká váljanak, mint korosztályos társaik, de az a zenei különbség, amit művészetnek hívunk, koloncként húzta őket vissza a kilencvenes évek hallgatásába. Persze azért azt is meg kell mondani, hogy a louisianai együttest már a kezdeteknél sem lehetett besorolni a hajbandák közé, mert jóllehet minden megvolt, ami a rocksztárrá váláshoz elengedhetetlen – fantasztikus dallamérzék, instrumentális akrobatika, kellemes énekhang, az ördögnél legalább két fokkal megnyerőbb megjelenés – az a fajta intellektus, ami megkülönböztette őket a többiektől, válaszfalat is húzott a mainstream és a csapat közé. Mert hát valljuk be őszintén, az átlag metál kritikus nem igazán szereti, ha nem tudja bekategorizálni, valamihez hasonlítani azt a zenét, amit hallgat, kellenek azok a mintát szolgáltató kapaszkodók, melyekkel betűkben is ki lehet fejezni a dallamokat és érzelmeket. Hallgatva a banda új albumát, egyszerre jut az ember eszébe a Beatles, a pszichedelikus-űrrock, a southern bandák füstszagú világa, de a múlt és jelen hőseinek gitárhősös paganini-akrobatikás kiállása is. Mindehhez járul a Muse – Dream Theater rajongóknak a legutóbbi három király-album – és a Rush dallamcentrikus, érzékeny progresszivitása, vokál-varázsa, valamint a hetvenes évek francia filmes újhullámának szentimentális filmzenei világa. Furcsa egyveleg, nemde? De... de működik!

Az új énekessel felállt csapat a legutóbbi album katasztrofális hangzásán javítva ezúttal olyan albummal jött elő, ami a rengeteg finom ötlet ellenére is első hallásra üt – nos, tudom, hogy vannak olyanok, akikben ennek hallatán egyből az "eladták magukat", "mi ez, diszkó?" program kezdi futni a maga végtelen köreit – részükre csak annyit megnyugtatásképpen, hogy ha a dallamcentrikusságot valaki értékfosztásnak véli, az menjen vasbeton-elemeket emelni a cementgyár mellé. Lillianék ugyan mindig is híresek voltak a ragadós melódiákról, ám most valahogy nyíltabban kapjuk arcunkba – izé, fülünkbe – a csurgatott mézként édes dallamokat, valahogy úgy, ahogy a While Heaven Wept teszi ezt egy másik stílusban. Az új dalnok – aki úgy gondolom, az elődökhöz illő választás volt – kellemes vibratója és érzelmi kifejezésmódja illik ehhez a bensőséges, elszállós "meseerdőhöz", melyben a hallgató minden bizonnyal jóleső érzésekkel kóborol. Amellett, hogy inkább a csöndes szemlélődésé a terep, a regélős-elbeszélős hangnem inkább nyugalmat, mintsem borongós melankóliát közvetít – olyan hangulati világteremtéssel, ami a Queensryche-nak már évek óta nem sikerül.

Az instrumentális csemegék persze ott vannak a helyükön, még akkor is, ha az ember hajlamos a dallamokba feledkezni, bár talán nem annyira komplexen, mint mondjuk a "Poetic Justice"-en, azt azonban ismételten meg kell jegyezni, hogy a gitárosok "árnyékmunkában", a maguk visszafogottabb módján is több virtuozitással szórják a szólókat, mint pár ünnepelt gitárhős az egész diszkográfiáján. Igen, talán ez az a dolog még, ami miatt nem sikerült a bandának kitörni státuszukból: a harsány tolakodás, ami Metálországnak ebben a részében üdvözítő lehet, hiányzik belőlük. De lehet, hogy nekik így is jó. "Cool-tan".

Garael

Honlap:
www.walkingwithkings.com

Az embernek soha, semmilyen körülmények között sem szabad(na) önmagát megtagadnia. Ez a fajta belső hang, vagy kantiánus nyelven szólva "kategorikus imperatívusz" az, ami miatt én is előszeretettel kóstolok bele nyíltan keresztény rock/metal bandák anyagaiba. A white metal műfajnak mára már tekintélyes hagyománya van, s ebben nem kis szerepet játszik a Stryper máig sokakat megosztó, de szakmailag vitathatatlan munkássága. Természetesen csak azért nem hallgatok meg semmit, mert keresztény tanok vagy erkölcsök ihlették; mert ha zeneileg valami silány - mint ahogy pl. a brazil Oficina G 3 nagyon nem az - akkor menthetetlenül és könyörtelenül megy a levesbe.

Az atlantai illetőségű Walking With Kings talán nem is igazi zenekar, a lemezük sem jelenik meg fizikai hanghordozón, csupán honlapjukról lehet letölteni ingyen, illetve önkéntes adományok fejében. Ez nem azért van, mert a zenészek a jogdíjak elapadása okán panaszáradatokban fulladozva kiábrándultak a lemezkiadásból, hanem azért, mert már az Amerikai Egyesült Államokban sem lehet egy ilyen projekt mögé kiadókat vagy producereket fölsorakoztatni.

A lényeg, hogy a Portnoy-féle Adrenaline Mobból kilépett (kiábrándult?) gitáros, Rich Ward (Stuck Mojo, Fozzy) egy Giorgia-i baptista templomban összeismerkedett Terry Chism billentyűs-énekessel, akivel más Fozzy tagok kíséretében létrehoztak egy keresztény hard rock/metal csapatot. A fő csapásirány egy dallamorientált, vállaltan keresztény szövegekkel operáló hard rock örömzene megteremtése volt, s az eredmény egy számomra kifejezetten európai, főleg skandináv ízlésvilágú slágergyűjtemény lett, aminek egyetlen gyengesége - üröm az örömzenében! -, hogy kimaradtak a klasszikus értelemben vett, virtuóz gitárszólók.

Ez bizony súlyos fogyatékosság, de nem tudok rájuk igazán haragudni, s ennek oka nem elsősorban a világnézeti elfogultságom, hanem Terry Chism szépen kidolgozott, nagyívű melódiai és remekbe szabott orgánuma. Terry hangképző szerve tájékán ugyanis Jon Bon Jovi és Eric Martin hangja vett magának öröklakást, és onnan érzékelhetően nem - a nagy huzat ellenére sem - áll szándékukban elköltözni. Huzat pedig van rendesen.

Aki érzékeny a fülbemászó dallamokra és nincs világnézeti jellegű kifogása a "kiálts Jézusért, halleluja"-típusú szövegekkel szemben, az garantáltan jól fog szórakozni, mert ez a zene tényleg olyan lelkesítő, mintha királyokkal sétálna az ember.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.dariomollo.com
myspace.com/dariomollo

Hiába minden, Harford neve egy életre összenőtt a Black Sabbath-tal. Várj, mielőtt lehülyézel, ha a nyitómondatot olvasod, nem a törzsanyagokból ollóztam össze az állítás tényét, és az a fránya "r" betű sem elütés eredménye: Tony Martin ugyanis Anthony Martin Harford néven látta meg a napvilágot és hát ezzel a névvel ugye könnyű plágiumgyanúba keveredni Metálországban, még szerencse, hogy hősünket senki nem vádolhatja érdemtelen sikerekkel. A Black Sabbath-tal sikeresen megalapozva az epikus heavy metal egy évtizeddel későbbi szárba szökkenését teremtett legalább annyi hívőt a szombatistáknak, mint amennyit az Ozzy-féle éra kitermelt, és jóllehet, post-sabbath-os ténykedését közel sem követte olyan sikerszéria, ami a Sharon támogatta Ozzyt jellemezte, hangját most is szívesebben hallgatom: hiába, H. Sanyi szavaival élve Martin tolmácsolásában a mogyorófavessző is Dio-féle cserjévé változik.

Természetesen jelen lemez érdemeiben – mert azok aztán vannak – legalább annyi szerepet vállal a gitáros csődör Dario, mint a marketing szempontjából a híveket toborzó énekes: gitárjátékában a Rainbow vonal mentén sorakoznak fel a gitárhősök, a súlyos riffeléstől a neoklasszikus virgáig ki-ki megtalálhatja a maga instrumentális kedvencének markáns manírjait, ráadásul Mollo kiváló dalszerzőként érzi, hogy ilyen énekesnek dallamokat kell adni, aki még akkor is elviheti a balhét, ha maguk a dalok nem teremnek annyi babért, amennyivel Mátyás Malmsteen király fejét megkoronázhatnánk.

A két zenész kooperációja egyébként még a kilencvenes évek elejére datálható, melynek eredményképpen eddig két közös produkció látott napvilágot, emellett a hagyományos itáliai családcentrikus attitűdnek köszönhetően a másik kooperáló olasz, Giuntini Martin-alkalmazása felett is a Mollo-féle produceri gépezet bábáskodott. De nyissuk hát ki a ketrecet és lássuk az oroszlánt – bár Martin esetében inkán halljuk, mert a hang szerencsére nem a hajrőzse arányában kopott meg , és jóllehet, a padláshoz már túl rövid a létra, Tony orgánuma még mindig képes pótolni egy komplett templomi kórust. A dalokat egyébként két csoportra oszthatjuk, az egyik csoport természetesen a Rainbow koordináta tengelye alatt és felett írja le a maga hullámait, ahol az amplitúdó csúcsértékét a modern jegyekbe oltott Iommi-féle súlyozás, és a késői Blackmore-éra (nem a techno-manós, lantművészes) amerikanizálódó dallamossága jelenti. Úgy gondolom, ehhez nincs mit hozzáfűzni, aki kicsit is szereti az említett úriembereket, az már sminkelheti is az örömráncokat a szeme körül.

A másik csoport – és itt jön vissza a Martin/Sabbath szimbiózis – egy jóval dallamosabb, már-már AOR világot próbál elénk varázsolni, aminek persze egy amolyan "elb.szta a napsütést az a rohadt fekete felhő"-szerű hangulat lett a vége. Hiába ugyanis a könnyed dallamozás, vagy az "extrém" Nuno Bettencourt-ot idéző funkys hard rockozás – halld a lemez talán leggyengébb tételét, a "Blind Fury"-t – Martin képtelen elvonatkoztatni valós énjétől, és a kétperces kéz a kézben-féle happy örömködésből is "nagyepikát" próbál összebütykölni. Erre pedig ugye annak idején Shakespeare sem nagyon vállalkozott, nem véletlenül adja drámái bázisának alapját minimum egy dán királyfi vagy egy púpos király és nem a szomszédos szatócs az utca végéről… No, száz szónak is egy a vége, úgy érzem, hogy ezek a könnyedebb hangvételű dalok nem tudnak azokhoz szólni, akik a jól megszokott dramatizálást várják, még akkor sem, ha a lemez záró darabjában azért csak sikerült összehozni valamilyen szinten az életörömöt a málházós hajóvontatással.

Mindent egybevetve – és szóljon belőlem az elfogultság, vállalom – a Martin/Dario páros igencsak megugrotta azt a magasságot, amit a legutóbbi Martin szóló album állított, sőt, egy-két dallal még a régi Sabbathista birodalomban is képviselhetnék magukat a szerzők, mert az újba Ozzy (és Sharon) már lefoglalta a vokalista helyét.

Garael

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.partyzan.eu

Carmen egyenruhába bújt és nagyon dühös! Nem, nem az opera-klasszikus új, az amerikai igényekhez igazított "action" feldolgozásáról van szó, hanem arról a magyar bandáról, kiknek hiányát pár hónappal ezelőtt a Carmen életműmben olyannyira hiányoltam. Igaz, hogy az együttes már 2007 óta létezik, de tudatlanságomat tudjuk be az aszimmetrikus hadviselésből adódó remek álcázásnak, mert hát milyen partizán az, akinek a létezéséről az első (második) csapás előtt már tud az ellen?

Nos, a valamikori kismalac-párti-party arc, Szilágyi "Szizsó" Zsolt ezúttal beengedte az ordast a kuckóba, mert az asztalra letett anyag hatására csak az a dirty rockba belefeledkezett acsarkodó nem rohan farkat felvágva Partyzan koncertre, akinek forró vizet öntöttek a nyakába. Mert igen, ez az új évezred Carmen lemeze, az, amelyiknek a valamikori debüt után kellett volna következni, még akkor is, ha az instrumentumokat kezelők már mások, mint az aranykorszakban – tőlük pedig itt kérek elnézést, ha első hallásra Bizet mester jut eszembe, és nem az álarcát eldobott egykori főgeneralisszimusz, Tito elvtárs.

Persze túl könnyű lenne elintézni a dolgot egy "Ez az a hely II" címkével, mert a csapat zenéjében – és most maradjunk a boldog emlékezetű kilencvenes éveknél – ugyanúgy ott van a Southern Special AC/DC-be inkarnált, magával ragadó déli rockja, mint a Sex Action lendületesebb, groove-osabb korai korszaka, nyakon öntve némi, a Depresszióra emlékeztető mélyrehangolt riffeléssel – mindez természetesen nem működne a jól eltalált (hiába, kiválóak a lőkiképzők a partizánoknál) refrének nélkül, melyek idézve a klasszikusokat, "húznak, mint az örvény". Nos, gondolom mindezekből kikövetkeztethető, hogy nem az agyra, inkább a szívre (és a torokra) ható, szemtől-szembe lefolytatott adok-kapokról van szó, ahol a "feelinget" a motoros száguldás keltette adrenalin szolgáltatja, itt bizony nem a merengő szemlélgetésé a terep. A dalok már második hallásra ütnek, köszönhetően a zsigerből jövő refréneknek, és persze a túlbonyolítást messzire kerülő, néha szinte a punkba hajló attitűdnek, mert mit is lehet mondani az olyan "táncdalokra", mint a "Soha nem jön el"? Hát azt, hogy sláger!

Mindent összevetve, most, hogy Cseresznye meg(g)y a Tankcsapdából, úgy érzem, még nem kell siratni a magyar vigalom-rockot: amíg ilyen partizánok folytatják a harcot a buli hangulatért, nem kell félnünk a harckocsikat megállító fegyverek időszaki amortizálódásától sem. Fel! Támadunk!

Garael