Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.lanfear.eu
myspace.com/thelanfear

Csak bámulni és becsülni lehet az 1993 óta folyamatosan nyomuló Lanfear makacsságát. Erre a fajta szinte képtelen kitartásra - amint azt a berlini csata és az "Untergang" óta tudjuk - csak a németek képesek. A Lanfear is közel két évtizede igyekszik meggyőzni a világot arról, hogy az Ivanhoe, Poverty's No Crime és a Civilization One mellett létjogosultsága van a német progresszív beütésű power metal bizniszben. A "This Harmonic Consonance" már a hatodik próbálkozás, de a nagy Durchbruch (a németek gyönyörű szava az áttörésre) mindeddig elmaradt, s tartok tőle, ezen az új anyag sem fog változtatni.

2006-ben lecserélték a Halford-iskolás Tobias Althammer énekest,  azóta a Portugáliából importált Nuno Miguel de Barros Fernandes (ex-Anguish) próbál némi karcosságot kölcsönözni a muzsikának, de sajnos ez sem menti meg a stabil középszerűségtől. Az egy dolog, hogy a stílus amúgy germánosan szögletes; e tekintetben a korábban említett bandák, de a progresszívebb irányt képviselő Tomorrow's Eve és Dreamscape sem jelentenek kivételt. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy nem igazán ülnek a dallamok, Markus Ullrich gitáros szólómunkája pedig se nem technikás, se nem ötletes. Azért a Brainstorm favágóinál jobb.

Ebből a környezetből véleményem szerint mindössze két csapatnak sikerült az átlag fölé emelkednie: nálam a Vanden Plas és a Red Circuit viszik a prímet, és bizony nem véletlen, hogy mindkettő körül ott tüsténkedik a Markus Teske és Andy Kuntz alkotta nyerő páros, de a két gityós, Stephan Lill és Christian Moser figyelemreméltó teljesítményének sem tudom eléggé hangsúlyozni a jelentőségét. Talán ha Markus Ullrich Robert Jordan fantáziaregényei helyett (a Lanfear név a "Wheel Of Time" sorozatból lett adoptálva) Paul Gilbert vagy John Petrucci oktató DVD-it bújná!

A kitartás és az igyekezet tehát példaértékű, a "The Reverend" és a "Spectrophobia" című nótákban már-már úgy tűnik, hogy  kikerekednek az ízek, de végül a nem túl vidám 49 perces album végighallgatása után alig marad vissza valami kis "maradékcukor". A belefektetett munka, a lelkiismeretes erőfeszítés érződik rajta, de nekem egy kicsit savanyú.

Tartuffe

Kiadó:
Tooth & Nail

Honlap:
www.blessed.mu

Ha a Black Veil Brides vagy a Five Finger Death Punch írásaim okán azt gondolnád, nem vagyok maradéktalanul elégedett a tengerentúlon kibontakozó glamcore vonallal (a New Wave Of American Glam Metal elnevezés olyan ötlettelen és fellengzős, hogy azt nem szívesen használom), akkor megnyugtatlak, van közöttük is olyan banda, amiben érzem az erőt (feel the power, ugye...) és azt a lendületet, eredetiséget, ami 2012-ben arra tud késztetni, hogy ne a "Shout At The Devil"-t, vagy az első Skid Rowt nyomjam be a lejátszóba (milyen archaikus kifejezés, ugye?) újfent, ha jófajta tökös-dallamos zenére vágyom. Ilyen például a Taking Dawn, és most ennek a kanadai csapatnak az új albuma is megtalált.

Mondjuk az előbbinek túl sok köze nincsen semmiféle core-hoz, a BBABH viszont kifejezetten a hardcore szcénából érkezett, ráadásul annak is a keresztény vonaláról (így talán érthetőbb a béna névválasztás). Ez a harmadik lemezük, a folyamatos tagcserék hatására mára már túlsúlyba kerültek a glam és a melodikus (stadion) metal elemek, némi hörgés azért maradt még itt-ott, de leginkább csak mutatóba. Extra bónusz a szólógitáros (Shread Sean – beszédes név, nem igaz?) játékában megbújó neoklasszicizmus, néha egy az egyben hozza Malmsteent, ami nálam nagy piros pontot ér. Sőt, még ez a Mad Max-es, poszt-apokaliptikus imágó is bejön valamennyire, legalább nem egy az egyben vették le a korai Mötley Crüe-t, mint ahogy azt a Black Veil Brides tette.

Mit is tudnak, amit a többiek nem? Szerintem csak simán pofátlanabbak. Szemérmetlenebbül nyúlják le a leghúzósabb klasszikus metal riffeket (Ozzy/Dio), amikre aztán giga-nyálas AOR dallamokat pakolnak rá. Gyakran bevillannak az Amaranthe death-light diszkóritmusban megoldásai is, de bármilyen gyomorforgatónak is hangzik ez így, a történet mégis működőképes. Gondolom a zenei képzettség és a fiatalos lendület az, ami élvezhetővé teszi ezt a kotyvalékot. Számomra, persze.

Az Avenged Sevenfold találkozik a Journey-vel szerepkörből a lemez közepe táján ugyan kiesnek kicsit, mind a lírai "I've Got You", mind az azt követő "Rockin' All Night" Bon Jovi újkori "keménység" idézi, értem, a country rockra gerjedő amerikai rádióknak is kell dobni egy-két csontot a siker érdekében. S bár ezekből valahogy kimaradt a dög, mégsem szoktam léptetni őket, mert a gitárszóló ezekben is igen faja.

Nem mondom, kell hozzá némi (jó sok) nyitottság, de ha érdekel, hogy lehet a nyolcvanas évek (egyébként gondolom vér-ciki) zenéjét átcsomagolva, ízfokozókkal felturbózva eladni a mai fiataloknak, akkor hallgass bele! Csak mint kordokumentumba.

Kotta

Instrumentális gitárlemezt felvenni és megjelentetni a világ legnehezebb és egyben leghálátlanabb feladatai közé tartozik. Ami más stílusban rögtön kritikusi lelkesedést vált ki, tudniillik az átlag feletti tehetség, itt minimális elvárás, hogy úgy mondjam, belépő. Ha nincs meg, akkor kötelező a lesajnálás. Itt nem lehet bujkálni, és a zenei koncepció, meg mittudomén milyen kreált okok mögé rejteni a hangszeres képzetlenséget. Az instrumentális gitárzene maga a néven nevezett gyerek, a fekete-fehér, igen-nem.

Ha megvan az emelt szintű tehetség és kész a lemez, akkor ér a művész a nullára. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy innen általában a mínusz tartomány felé indul újra útjára, merthogy "virgamatyi", "maszturbátor", "magamutogató" lesz általában a produkció miatt kiérdemelt (?) jelzője, ahelyett, hogy pl. naprakészen, ápolatlan szakállat növesztve próbálna régi Iommi riffeket újrahasznosítani, kiénekelve a sajtot a megvezetett kritikus-szájakból.

Ha valakinek tamáskodni támad kedve a kijelentés igazát megkérdőjelezve, akkor legyen, tamáskodjunk együtt. Itt van máris két Tamás. Egy Jónás Tamás és egy Kátai Tamás. Mindkét fiatalember módfelett tehetséges. Mindkét fiatalember lemezét a stíluson belül igen jegyzett, neves külföldi kiadó gondozza. Míg Kátai Tamás megkapta a rocksajtóban a tehetsége miatt megérdemelt elismerést (a Thy Catafalque "Rengeteg" című avantgarde-metal lemeze még az én éves listámra is fölfért), Jónás Tamás nem fogja. Noha semmivel sem kisebbek az érdemei, sőt inkább tartom zenésznek, mint Kátait, utóbbi lényegesen nagyobb elismerést fog muzsikusként kivívni. Ezt én igazságtalanságnak érzem, noha egyáltalán nem vagyok a Thy Catafalque sikereinek irigye, sőt sokkal inkább drukkere. Amit írtam, az csupán az instrumentális gitárzenék számomra érthetetlenül mostoha sorsának szólt.

Jónás Tamás új lemeze kikezdhetetlenül megfelel a stílus  közönséges halandó által szinte teljesíthetetlen elvárásainak. Lebilincselő technikai tudás, jó megszólalás, ügyesen felépített, változatos kompozíciók, a stílusban járatos zenebarátoknak egy szekérderéknyi ismerős vendég gitárvarázslóval. Külön kiemelem a profin meghangszerelt zenei alapokat, ami a lemez egyik fő erősségét jelenti, a professzionális gitárjáték mellett.

Tamás gitárjátékán érződnek a legfontosabb hatások (pl. Vinnie Moore és Satriani, de erről rövidesen olvashattok a vele készült interjúban), ám én egyelőre nem biztos, hogy azonnal felismerném a saját, csak rá jellemző Jónás-féle gitárkezelést. De idővel talán ez is változik.

Dicsértem már a kiváló és változatos szerzeményeket is, noha itt is kikívánkozik belőlem, hogy néha talán túl sok téma is kerül egy-egy adott dalba, ami talán némileg megnehezíti azok számára a lemez befogadását, akiknek az kell, hogy azonnal fütyülhessék is a dalokat. És itt nem Aradszky Lacára és a köztudatból kiutálhatatlan rettenet nyugger-himnuszára gondolok, hanem pl. Satriani teljes "The Extremist" lemezére.

Túrisas

A Dionysosrising Intézmény Rage tanszékének vezetőjeként szükségét érzem elmondani magam is: ez a lemez hónaljban büdös. No nem penetráns, távolról sem. Öklendezni tehát nem szükséges, de még csak szellőztetni sem. Egyszerűen csak tűkön ülve vártunk egy jóbarát érkezésére és ahogy átöleltük, meglapogattuk a hátát, hát megéreztük, hogy talán a nagy igyekezet miatt, de egy kicsit a hónaljszőrzeten megült a büdös mirigyváladék.

Előfordul mindenkivel. Ettől még a barát barát marad. És értékeit sem veszítette el. Olyan értékeit ismertük meg ennek a barátnak, amit nem fog felülírni egy kis izzadtságszag. Főleg, hogy mindez éppen azért van, mert minél hamarabb el akart jutni újra hozzánk. Annyira sietett, hogy még egy régi-régi témát is újrahasznosított (Eternally), ami már megjelent a Nuclear Blast Allstars lemezén is 2007-ben. Ha másra nem jó ez a nóta (nem nagyon…), arra mindenképpen, hogy a nagy kapkodást és igyekezetet tudományosan is bizonyítsa.

De nem haragszunk továbbra sem. Itt van pl. a barát esze, Smolski. Minden lefogott hangja és riffje aranyat ér, bármikor, bármilyen dózisban jöhet. Semmit nem változott. Illetve de. Dimitrij apu most talán nem ért rá nagyzenekaroskodni és üzent a gyereknek: "Oldd meg Viktor most tiszta dühből (Rage…) a zenei részt, majd legközelebb húzunk alátok újra valami szimfonikust is, - csókol, apa."

Aztán itt a szív is. Peavy. Azt mondják, bekeményített és a jóféle dallamok helyett csak erőlködik. Ezt nem osztom, nem igaz. Ugyanolyanok a dallamok mint eddig (pivisek), csak most talán kevésbé sikerültek. Illetve ez sem igaz. Sikerültek (pl. Forever Dead), de nem sikerültek annyira, mint a "Carved In Stone" vagy akár a "Strings To A Web" szinte egytől egyig zseniális dallamai.

A hangzás is kapott néhány sallert és kokit. Nem ezen csúszott el az anyag, nekem semmi bajom a sounddal, még azzal együtt sem, hogy magam is szívesebben hallgatom a "Strings" tisztább, erősebb megszólalását.

Nekem azért jó, hogy újra itt vannak. Annyira jó, hogy igyekszem meg sem érezni az öleléskor beszippantott kellemetlen szagot. Ugyanakkor azt sem hazudhatom, hogy nem érzek semmit, mert azzal is az egyik legjobb barátot csapnám be.

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.rage-on.de
myspace.com/rage

Nomen est omen, dühös vagyok a Rage-re. Ennek két oka van. Az első, hogy mikor csutkára tekert hangerővel beraktam a vadonatúj album első számát, nejem – aki jó feleséghez mérten ugyan kénytelen lett megszeretni a heavy metalt mellettem, de még mindig képtelen megkülönböztetni a Gamma Ray-t és a Helloween-t egymástól, ami szakmailag ugye megbocsáthatatlan –, lelkendezve kiáltotta a konyhából: jaj de jó, ezt ismerem. Ismétlem, első lejátszáskor. Még hogy ő ismeri! Ezt a pimaszságot! Már éppen a szakmai felsőbbrendűség tudatával akartam letorkollni, és legalább 666 imára küldeni a sarokba, mikor rájöttem, igaza van. Ezt bizony már hallottam én is. Ráadásul nem is egyszer. Igaz, hogy egy kicsit más dallammal és riffel, de ugyanezzel a dalszerkesztési metódussal. Hmmm. Oké, ezen még át is ugrottam volna, jól tudjátok, hogy nem akadok fenn azon, ha egy banda a maga jól kidolgozott, sajátos világában alkot, melyben úgy rakosgatja egymásra az önalkotta paneleket, mint vasorrú bába a mézeskalácsot a Jancsi és Juliska építőipari vállalatnál. Azon viszont már a jóindulat és a hagyományőrzési tisztelet sem segített túljutni, hogy a hangzás alig üti meg a közepes demo színvonalát, mintha a lejátszót "uszoda", vagy "pince" effektre állítottam volna, ami által kissé visszhangozva, tompa masszaként próbálnak a hangok valamivé összeállni – ez a valami azonban igen messze van a minőség és élvezhetőség nevezetű testvérpártól.

A dalokat hallgatva azonban úgy látszik, nem csak én voltam dühös, hanem Peavy mester is, aki a nagy pipában elpöfékelte a dallamokat, melyek úgy szálltak el a legutóbbi album óta, mint füst a levegőben. Értem én a koncepciót, hogy legyünk kemények, no de kérem, attól még, hogy az énekes úgy rekeszt, hörög és acsarkodik, hogy abba sokszor dallamok helyett csak a dara jut, még nem leszek boldog, főleg úgy, hogy még a darás tésztát sem szeretem. Ez pedig baj, főleg egy olyan banda esetében, ahol a színvonalat két komponens határozza meg: a gitárjáték és a dallamok. Nos, ebből a második kilőve. Jó, ez így költői túlzás, de határozottan úgy érzem, a főnök-énekes jelenleg nem a kreatív korszakát éli – talán éppen ezért annyira dühös. Emellett a dalok szinte végig ugyanabban a tempóban dübörögnek át a hallgatón, jó hosszúra nyúlva, és hát jól tudjuk, hogy a 10. folyamatos, kitartott menet általában már szexből sem tud igazán jó lenni, főleg, ha a csúcspontok előre kiszámíthatóan torkollnak sikolyba. Az bizony ekkorra már sérti a fülünket.

Smolski persze menti, ami menthető, a gitárfanatikusok ezúttal is jegyet válthatnak Fehéroroszországba, hogy megtalálják a csodapirulát, amitől nekik is nő még három-négy láthatatlan ujjuk, de ezúttal még a fenomén is mintha inkább a darabolásra helyezte volna a hangsúlyt. Több a súlyozott ütemezés, és kevesebb a Paganinis gitárvirga, bár ha a húrakrobatikát olyan alapvetően egyszerű, de groove-os riff-varázs váltja fel, mint amilyennel a lemez számomra legerősebb momentumában, a "Psycho Terror"-ban találkozhatunk, nem fogok sírógörcsöt kapni – jóllehet az említett szerzemény sem szűkölködik a megfelelő instrumentális formagyakorlatban.

Lehet, hogy egy egészségesebb hangzással és egy kicsit több tempó játékkal meg tudnám bocsátani a dallamok gyengélkedését – itt bizony nincs "Empty Hollow" szintű sláger -, de így ki kell jelentenem, hogy egyértelmű csalódás az új Rage alkotás, még akkor is, ha a végtermék színvonaláért egy komplett zenész generáció adna éveket az életéből. Peavy nem tud megfelelő ívet adni a védjegyszerű refréneknek, melyek "germánosan kockásan" próbálnak a műhelyből kigördülni, de hát jól tudjuk, hogy az éles vonalak és szögek nem emelik a gurulási együtthatót. A Rage ezúttal még 21-re is megpróbált lapot húzni, ami általában nem hozza meg a győzelmet, még szerencsével sem. Hát még ennyi dühvel.

Garael

CsiGabiGa

Kiadó:
Edel/Ear Music

Honlapok:
www.devilstrain.com
myspace.com/devilstrain

Nem is tudom, hol kezdjem: a példásan élénk görög rockzenei élet méltatásával, R. D. Liapakis dalnok-producer termékeny elkötelezettségének dicséretével vagy a szokásos módon annak a nyomdafestéket nem tűrő szapulásával, hogy 2012-ben miként lehet ezzel a kénköves poklos, szarvas-patás ördögös szarral még mindig lejáratni a rockzenét. De tényleg. Az egy dolog, hogy a norvég black metal (pl. Mayhem, Burzum, Immortal, Emperor stb.) megragadt ezen a szinten, végérvényesen a "bentrekesztő" underground ketrecbe zárva a műfajt (hangsúlyozom, itt nem a zene fölött ítélkezem), de egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy az olyan dallamorientált, a Gorgorothnál lényegesen emészthetőbb stílusú rock bandák, mint a Devil's Train, miért éreznek még ma is késztetést arra, hogy jegyet váltsanak az "ördög vonatjára". Persze R. D. "Lia" Liapakis másik, tesztoszterontól duzzadó euro-power csapata, a Mystic Prophecy (itt és itt és itt) is ugyanebben a korszerűtlen idiotizmusban szenved, de az ott megszokott képtelen kép-világ importálása ebbe a bulizós hard rock közegbe teljesen indokolatlan.

Liapakisról eddig is lehetett tudni, hogy vonzódik a lazább, slágeresebb zenei formák felé, így annyira nem meglepő, hogy a mostanában sajnos gyengélkedő Jörg Michael dobossal (Stratovarius, ex-Running Wild, Rage), Jari Kainulainen bőgőssel (Symphonia, ex-Stratovarius, ex-Evergrey) és a számomra eddig ismeretlen Berklee-diplomás görög gitármágussal, Laki Ragazas-szal tető alá hozott egy jellegzetesen európai hard rock formációt, mely leginkább a Gotthard és a Shakra rokonságába utalható. Az eredmény egy Mystic Prophecy-nél dallamosabb, kevésbé zúzós zene, ami azért távol áll az AOR-tól, mert ahhoz a két tekintélyes méretűre duzzadt golyót rejtő bőrcsomag túl szőrös odalent.

Eredendően ez a műfaj nem a szívem csücske, de mostanság - főleg a hibátlan tavalyi Shakra album után - egyre jobban esik ezeket a kevésbé agyas, szilaj muzsikákat hallgatni: széles, stabil terpeszállás, kezek léggitár-pozícióba, és mehet a fejrázás (haj ugyanis már alig maradt a kobakon). Kategóriájában a Devil's Train igen jól sikerült anyag, még a rémes szövegek és "Lia" viszonylag szűk ambitusú (hangterjedelmű) éneke ellenére is. Azt el kell ismerni, hogy a hellén frontember nagyon jól "gazdálkodik" a hangjával, talán csak a balladás "The Answers"-t hallgatva merül föl bennem, hogy egy magasabb tartományokba is behatoló, nagyívű refrén jobban illene ide. A lemez végére jutott egy földolgozás is, a kanadai The Guess Who örökzöldjének, az "American Woman"-nek Lenny Kravitz-et megszégyenítően dögös változata.

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.fox-music.ch

 Milyen az új Fox? Hát… olyan Shakrás. Kezdhetném és végezhetném így a Shakra ex-énekes lemezének ismertetőjét, és még örülhetnék is, hogy nem kellett a billentyűket sokat koptatni, ráadásul röviden, frappánsan és lényegre törően tudattam a potenciális hallgatókkal, hogy milyen zenét kell lekottázni a fejükben. Szép az élet, nemde?

Persze, ez így túl idilli lenne, mert egyrészt az élet csak a hollywoodi filmekben olyan mázasan csodaszép, másrészt Mark Fox egy róka ravaszságával kerülte el a "pót-lét" csapdáját, az amolyan "szegény svájci Shakrája" titulust… No, nem mintha feltalálta volna a svájci csokoládét, izé, a spanyol viaszt, mert hősünk nem vedlette le az eredeti hard rock bőrt, és vált harcos kiállású metal vitézzé, sőt, nem is kötött paktumot az ördöggel, hogy szarvat növesztve black metal átkokat szórjon valamikori csapatára (bár a borítón megjelenik a maja fémszívűek másik kedvenc száma, a 2012). A megfejtést nem is írhatnám le jobban, mint egy rébusszal: milyen az, mikor az egyenáram/váltóáram megb….a a süket leopárdot? Hát ilyen. Mint a lemezen található zene. Az énekes, aki hangi adottságainál fogva nyugodtan beállhatott volna a tragikusan elhunyt kollégája után a Gotthardba, és akit Michael Bormann vokális egypetéjűjeként tarthatunk számon, ügyes egyveleget hozott létre a Def Leppard/Kiss-féle aréna-rock és a delta-blues felé orientálódó AC/DC-ZZ TOP panelekből, melyek századszorra is kitolják az emberből a vadállatot, még ha süket is az a szerencsétlen.

Oké, nem éppen az agyas esztétikum az, ami az ilyesfajta zenénél az ember eszébe jut, de bevallom, nekem például 40 éves vén fasz létemre nehezemre esett nem felállni az asztaltól, és headbangelve jó nagyot ráhúzni a nejem hátsójára, csak úgy, kamaszos hevületből, és hát mi lehet szebb, mint az, amikor az ember hirtelen képes mintegy 20-25 évet visszafiatalodni? Ráadásul Foxék a zenei elemek ellenére egyáltalán nem hatnak avittnak, a szaggató, alapvetően egyszerű riffeket a gyomor mélyéről böfögik fel a gitárok, ami felett a rock n' roll-os, boogies dallamok rögtön táncba rántják az emberfia lábát. Természetesen vannak gyermekbetegségei is az albumnak, mégpedig annak a három-négy töltelék-számnak a képében, ami megfeküdte a róka gyomrát, és ami kicsit megtöri a lemez dramaturgiáját, de szerencsére korunkban igen egyszerű ignorálni a nekünk nem tetsző dolgokat a skip, vagy delete billentyűkkel, így a lemezből könnyen összeállíthatunk egy jó, félórás slágerpakkot.

Bevallom, én boldogan kiegyeznék egy olyan új Def leppard albummal, ami ilyen hatásfokban képes magából ontani a slágereket, még akkor is, ha ez tulajdonképpen önlopásnak számítana. Ezt azonban könnyen megbocsátja az ember ebben a műfajban, ahol nem kell új tudományos eredményeket elérni a próbálkozónak. Végül énekeljük hát hangosan együtt, hogyaszondja: "Azt mesélik róla, ravasz, mint a róka / Jön, lát, győz, fut. / Felragyog az ég is, felkiáltok én is: / Hipp-hopp, jön Fox!"

Garael

Akárki, akármit mond, Mangini azért nem Portnoy. Ahogy Rudess sem Kevin Moore. Az sem lehet vita tárgya, hogy LaBrie élő teljesítménye meglehetősen hullámzó, és akkor még kisasszonyosan finoman fogalmaztam. Petrucci bicepszét elnézve pedig az a benyomásom, hogy arra gyúr, ínségesebb időkben jó esélye legyen bekerülni a Manowarba, akik gazdasági válság és tufaság ide, vagy oda, zseniálisan menedzselik magukat a megváltozott környezetben is.

Myungról speciel semmi rosszat nem tudok mondani, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mindezek ellenére a Dream Theater még mindig a földkerekség egyik legfaszább rockbandája. Sokszor láttam őket élőben, így már nyilván nem csokizom le a bokámat az élménytől, de azt bátran merem állítani, hogy egy Álomszínház koncert a jegyár minden egyes forintját bőségesen megéri ma is.

A dolgok másik oldalát nézve ugyanis egy számjegyű lenne a nevek száma azon rockdobosok listáján, akik le tudnák játszani azt a bemutatót, amit Mangini tegnap este prezentált a nagyérdeműnek. Régen volt már, hogy a "hú, b...meg!" kiszaladt a számon egy dobszóló után, legalábbis pozitív értelemben, de most megtörtént. Ahogyan azt sem kérdőjelezheti meg senki, hogy a többi hangszeres is világbajnok a saját instrumentumán. Annak ellenére, hogy Petrucci és Myung már húsz éve is magasan a mezőny felett állt technikailag, jól hallhatóan továbbra is napi több órát gyakorolva fejlesztik magukat tökélyre. Én őket még sosem láttam rutinból játszani (pedig könnyen megtehetnék), estéről estére képesek úgy színpadra állni, mintha az életük múlna azon, hogy tökéletes fogjanak le minden egyes hangot..., sőt, lehetőleg egy kicsit tökéletesebben mint előző nap!

Persze mindez lópikulát sem érne nagyszerű nóták nélkül, amiből a DT életműben természetesen van éppen elég. Igen jól összerakott setlisttel készültek: ügyesen váltogatták - kerülve az egyértelmű, elcsépelt "slágerek" túlsúlyát - az egyszerűbb, energikusabb metallicás számaikat az elmélyültebb, Pink Floyd ihlette elszállásokkal és a matekozással. Jó érzékkel iktatták be pihenésképpen a lírai számokat, bárzongorás pillanatokat is, az első lemezről előkapott "A Fortune In Lies" hallatán pedig az ősfanok nyalogathatták – jobb híján - a szájuk szélét. Mindenki, kocadreamestől zenészkollégáig bezárólag kapott tehát valami csemegét. Ezt korántsem pejoratív értelemben mondom, őszintén örülök annak, hogy az ilyen intelligens muzsika képes több ezer embert megmozgatni. Zárójelben jegyzem meg, úgy tűnt, a "Scenes..." világában érzik legjobban magukat jelenleg, így – bár most biztosra mentek, és tettek egy gesztust az "Images..." irányába – legközelebb egy összetettebb, komorabb alkotás várható tőlük. Szerintem.

Hangzás, színpadkép tekintetében ugyanazt a végtelenül letisztult profizmust kaptuk, amit tőlük már megszokhattunk. A végére maradt azért némi fekete leves is: no igen, LaBrie, már megint. Ami lemezen nagyszerűen működik, az élőben egyre kevésbé. Világos, hogy a banda eredeti, post-kansasi víziójába ez a fajta melodikus orgánum illett, ami neki van, ellensúlyozandó a komplexitást, de egyre inkább érzem azt, hogy egy fiatal, megbízható, bika hangú pacsirtával hosszú távon jobban járnának. Kockázatos húzás lenne ugyan, de lám, Portnoy távozását is túlélték. Bántani azért nem szeretném, mert láthatóan igyekezett, és a lírai témákat még mindig nagyon szépen énekli.

Kotta