Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.keresztesildiko.hu

Kiadó:
GPM

Honlapok:
www.keemarcello.com
myspace.com/keemarcello

A sokadik kritika, amit nem nekem, hanem Túrisasnak kellene megírnia. Ezt most tényleg nem szemrehányásként mondom, hanem mert ő ehhez lényegesen jobban ért (talán a végén kedvet kap egy másik szösszenetre, amiben majd jól lehülyéz). A Europe megítélése még ma is felemás; sokan nyálas diszkó-rockként könyvelik el, mások pedig a dallamos hard rock ABBÁját látják bennük. Ebben én nem kívánok állást foglalni, majd (nagyobb távlatból) megteszi helyettem a rocktörténelem.

Van azonban egy másik vitás kérdés is a '80-as években lemezek millióit értékesítő skandináv együttessel kapcsolatban, amit egyszerűen a "John Norum vs. Kee Marcello" képletben lehetne összefoglalni. Sokan Norum ösztönösebb, figyelemreméltó dallamérzékkel megáldott, bluesos színezetű játékát tartják etalonnak, mások viszont Kee Marcello technikásabb, polírozottabb, neo-klasszikus hajlamú stílusát részesítik előnyben. Igazából ebben a kérdésben sem tudok (akarok) állást foglalni, mert egyrészt ezen a szinten már nehéz (ha nem lehetetlen) ítélkezni, másrészt mert Norum (főleg korábbi) szólóanyagait nagyon szeretem, miközben Marcello stílusa alaphangon közelebb áll hozzám.

Marcello a Europe után nem bizonyult igazán termékeny szerzőnek, szólóalbumai sem arattak számottevő sikereket, pedig pl. a "Melon Demon Divine" (2004) lemezen vannak szép pillanatok  (kb. egy ezredesért be is lehet szerezni hazai üzletekben). Nem egészen értem, milyen megfontolásból (a honlap szerint a menedzser unszolására) most földolgozott jó néhány régi Europe slágert, amelyek közé bekerült olyan is, amit az együttes eredetileg még Norummal rögzített (Final Countdown, Carrie). Ezen néhányan csodálkoznak, de mivel ezeket a dalokat Marcello hosszú évekig játszotta élőben, szerintem nem olyan furcsa a dolog.

A '80-as évek lemezeivel mindig is az volt a bajom, hogy gyalázatosan szóltak (elsősorban a ritmusszekció), még a '70-es évek száz százalékig analóg fölvételeihez képest is (pl. meg lehet hallgatni a Sabbath "Heaven & Hell"-jét bakeliten!), nem csak a mai albumokkal való összehasonlításban. Ebből a szempontból igazi ajándék a "Redux Europe", mert kimondottan dögösen, modernül szól, és Ian Haugland Europe dobos minimál stílusának csorbáját is sikerült kiköszörülni.

Kifogás valójában egyedül Marcello énekét érheti, mert Tempest könnyeden szárnyaló, vegytiszta tenorjához föl sem érhet. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Marcello - ha nem is kiemelkedő - de megbízható énekes. Sőt, tulajdonképpen hangjának érdessége jótékonyan vissza is vesz a dalok eredendő sziruposságából. Aki egyébként hiányolja Tempestet, vastagon kárpótolva van Marcello gitárjátékával, ami viszont továbbra is zseniális! A "Girl From Lebanon" második szólójának kitartott, síró hangjaira rendre kiver a libabőr. Marcello volt annyira bevállalós, hogy még a "The Final Countdown" kánoni szólóját is átírta kicsit neo-klasszikus stílusban néhány villámsebes arpeggióval kiszínezve.

A Europe slágerek mellett szerepel az albumon két bónusz is: Marcello Europe előtti glam bandájának, az Easy Actionnek egy leporolt nótája (We Go Rocking), valamint a címadó szerzemény, amellyel Marcello az Európai Uniót akarta éltetni a maastrichti szerződés aláírása (1992) után. Ez eredetileg egy gitárra és szimfonikus zenekarra írt komoly darab részét képezte volna, ami azonban - őszinte sajnálatunkra - sohasem készült el.

A Europe rajongókat biztosan meg fogja osztani az anyag, sokan majd azt is megkérdezik, hogy mi értelme volt úgy kiadni egy ilyen válogatást, hogy a Europe ma is aktív, koncertező zenekar. Nekem azonban - főleg a modern megszólalás és az irdatlan szólók miatt - nagyon bejött. Retro rock bulikon el is fogom sütni egy párszor.

Tartuffe

Mit tehet az ember ilyen (Remember My Name) hanggal? Vagy jelentkezik müezzin-tanulónak valamelyik európai muszlim zeneképzőbe, vagy megkeresi a tehetséges, de pénzhiányban szenvedő metal-opera írókat, hogy egy személyben énekelje fel a tolsztoji szereplőgárdával rendelkező szövegkönyvet. Mert képes rá. Igaz, hogy a fennköltséget sugárzó dramatizálás megbicsaklik, mivel hősünk vokalizálásának enyhén extrém jellege Meseországot is a bolondokházába telepíti, de kérem szépen, milyen rocker az, aki nem vállalja fel egy icipicit is az őrültséget?

Hőseink azonban nem az őrület egyetemének frissen diplomázott tagjai, hanem egy sajnos eléggé komótos tempóban dolgozó svéd progresszív csapaté, melynek eddig két demoja, és egy újramixelt demo-válogatása érhető el itt-ott. Kár, pedig akik így tudják eljátszani – és valóban újraértelmezni – Dio "Rainbow in the Dark"-ját, azoknak nem csak a ködös illúziókban kellene bolyonganiuk.

Garael

Kiadó:
ProgRock Records

Honlapok:
www.profusion.it
myspace.com/profusionrock

Azt hiszem, eddig sem árultam zsákbamacskát: a progresszív műfaj ínyence vagyok (mint pl. a boroké is, bár Kotta ezirányú szenvedélye - főleg a magyar szőlők nedűinek tekintetében - valószínűleg jobban informált), és mániám, hogy levadásszak a nagy közösség előtt totál ismeretlen megjelenéseket. Portyáim során szerencsére ráakadok nagyon értékes darabokra is, itt van mindjárt a Beyond The Bridge, akik suttyomban egészen az összesített 2011-es toplista negyedik helyéig kúsztak.

A Profusion a toszkán Siena városában alakult talján progresszív rock együttes, akik első, saját kiadásban megjelentetett lemezük után (One Piece Puzzle - 2006) leszerződtek a ProgRock Recordshoz és most, februárban készülnek piacra dobni második albumukat. Az első anyagot - bevallom - nem ismerem, de a furcsa (tükrös trükkös) címmel megfejelt "RewoTower" egész tetszetős darab.

A profusion jó, jellegzetesen olasz dallamérzékkel tálalt progresszív muzsika, amelyben a vokális témák és a billentyűk dominálnak. Talán túlságosan is. Alig-alig akad benne gitárszóló, s ami van, az sem igazán hangsúlyos, pedig amikor Thomas Laguzzi gitáros végre rászánja magát, nem is tűnik igazán kolbászujjú favágónak (lásd: "Dedalus Falling").

A progresszivitásuk elsősorban abban nyilvánul meg, hogy szabadon szemezgetnek különböző zenei irányzatokból, stílusokból; pl. akad itt egy kis szamba (So Close But Alone), némi törzsi színezetű világzene (Tkeshi), de még egy népszerű grúz dal földolgozása is simán belefért (Chuta Chani). A számok között a közös nevező egy intelligens prog-rock alap, amúgy Urbandux, Sinestesia és esetenként Riverside módra.

A Profusion magyar jelentése kb. "túláradó bőség" és ez nem is jár messze a valóságtól, ha azt vesszük alapul, hogy milyen sok különféle hatás, hangulat, ízlés, zenei forma keveredik folyamatosan. Bárcsak gitár-gazdagabb lenne az egész, mint pl. a "The Tower" című, kétrészes, több, mint tíz perces opuszban! Akkor lájkolnám csak igazán!

Tartuffe

Kis csapatunkban felmerült, hogy ekkora stáb esetén már érdemes lehet pontozni és egy összesített, szerkesztőségi listát készíteni. Úgyhogy összeszedtem magamat én is, sorba rendeztem a kedvenceimet és a jól bevált értékelési szisztémám segítségével kiszámoltam a végeredményt. Büszkén jelenthetem, hogy ez alapján a "mi fiunk", Király Pitta idei korongja lett nálunk az év lemeze!

1. Király István & G-Jam Project: Sides Of The Soul
2. Myrath: Tales Of The Sand
3. Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
4. Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit
5. Flaming Row: Elinoire
6. Twinspirits: Legacy
7. Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
8. Sons Of Seasons: Magnisphyricon
9. Symphony X: Iconoclast
10. Haken: Visions

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a végső listára felkerült összes album elsőosztályú muzsikát rejt! Hmm, nem egy rossz ízlésű bagázs ez, ugye?

Kotta

A rock/metal világ megannyi szép és értékes pillanata mellett sem szeplőtelen. A dőltünkre leső Tökmag Jankók pedig jó érzékkel és kárörvendően tükrözik vissza a stílus ballépéseit, nehezen cáfolhatóan, hogy a fájó általánosítás és sztereotip megközelítések mögött nem mindig csak outsider ostobaság van. Ezért ha meg akarunk maradni Herkulesnek, szükséges önkritikát gyakorolni és elébe menni a vádaknak. 

A kamufaktor 10-es skálája mutatja, hogy valaki meddig evezett be (szólóban vagy csapatával) a tehetségtelenség/pojácaság/elvtelenség, stb. vizein. Az alacsony érték (0-5) kevésbé, de szóvá tehetően kamu, ötös érték fölött viszont akad(na) takargatni- és szégyellnivaló rendesen! Grunge, rap metal és egyéb vadhajtásokat, valamint magyar előadókat nem értékelünk.

Eljött a leleplezés pillanata, kérem! Bicskanyitogató rovatunkban ezúttal két nagy "kedvencemet" szedem ízekre. Illetve nem, megteszik azt maguk is, egy-egy szólóba belelehelve saját, ordító tehetségtelenségüket. 

A napokban bukkantam erre a gyöngyszemre, amit legott meg is osztottam a népszerű közösségi oldalon és a gitáros reagálások igazolták, hogy jogosan röhögtem ki az ex-Manowar gitárhőst, aki nemcsak, hogy nem hős, de gitárosnak sem nagyon nevezhető az alábbi, mindenféle zeneiséget nélkülöző mutatványával. Erre szokás azt mondani, hogy ha még dekázni is tudna közben, tényleg figyelemre méltó lehetne. A történethez hozzátartozik, hogy kifejezetten idegesít, amikor kritikusok a világ legtehetségesebb gitárosaira sütik rá a "tekerő", "villantó" "virgázó" jelzőket, csupán azért, mert tudnak és szeretnek is gyorsan játszani, ott, ahol ezt a zene megengedi, horribile dictu megkívánja. Mint látható az alábbi két videón nem erről van szó. David Shankle önmagáért a sebességért erőszakolja meg a zenét. Tegyük ki tehát büszkén a szégyenfalra:

Kamuérték: 8

Huhhhh. Természetesen élőben is hozza mindezt, nem hozza zavarba a tömeg. A betanított raktári kisegítő fejszerkezet sem előny, de erről mondjuk nem tehet, ez adottság. Persze talentum sem sok jutott, de legalább megpróbálta és a világhírig vitte. Na, erről viszont meg mi tehetünk... Pödrő Gyuri köpörcölése 6:20-tól!!!

ARP himself. A Maestro. Odaát a Hard Rock Magazinban még ma is kapok rendesen, ha kétségbe merem vonni a klasszisát, pedig az alábbi koncertrészlet is mutatja: létezik Shankle úrnál is gyalázatosabb produkció, úgy, hogy közben tízezrek ajnározzák világszerte a semmit, illetve a szélhámosságot. Kérem, ez gyalázat, össze-vissza húzogatja a kezét a fogólapon, a szénné visszhangosított sound mögé bújva, mintha szélsebesen játszana. Valójában alig fog le valamit, mindezt teljes átéléssel. A vele együtt játszó, egyébként rendre tehetséges csapat pedig nem áll le és nem mondja neki: "Lécci ne égess bennünket, köszi!" 3:00-tól indul a parasztvakítási nagyüzem, tele selejttel. Jelzésértékű Greensleeves a végén, utalva Blackmore és Yngwie mesterekre, bár neki az égvilágon semmi köze hozzájuk, ezt valaki most már tényleg közölhetné vele.

Kamuérték: 9 (kisferenc)

Legyen itt végül egy teljesen ismeretlen német srác a teljesen ismeretlen német Fair Warningból. Ha valaki úgy gondolja, hogy vérforraló volt, amit írtam, nyugodjon meg, blogon mindent lehet, ha pedig már nem habzik a szája és lehiggadt, hallgassa csak meg Őt. Úgy is lehet gitározni, hogy a szóló nem egy zeneietlen összevisszaság, hanem külön dal lesz a dalban. (Az elején finom utalás Michael Schenkerre...)

Kamuérték: 0 (nem kamu)

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.primalfear.de
myspace.com/primalfearofficial

A legutóbbi Scheepers szólóalbum valószínűleg az énekes kedvenc konditermében készülhetett, mert igen izzadságszagúra sikeredett. Hiába a szóló produkciók elméletileg rugalmasabb váza, ha Ralf olyan szögletes ridegvasakkal próbálta meghatározni – definiálni – eddigi életművét, amiből hiányzott a segítőtársak alkotói rugalmassága. Pedig istók uccse, nagy Primal Fear rajongóként igazán rokonszenvezve álltam neki az anyagnak, de a többszöri nekifutás ellenére is elégedett mosoly helyett a legnagyobb jóindulattal is csak amolyan Schwarzenegger féle "színitanodás" vicsorra futotta, melyben annyi az öröm, mint Luluban a metálindex.

Nem, nekem nem a panelekkel van a bajom – nemhiába volt nagyapám az állami építőipari vállalt fő betonkocka-gömbölyítője –, de azt elvárom, hogy az eredetiséget, újszerűséget nélkülözve legalább azonnal ható, adrenalin-pumpáló dallamokat és riffeket kapjak; olyanokat, amiktől kedvem támad a német kocsmárosné méretes hátsójára jókorát ráhúzni. (Nem vagyok a szado híve, de az ökölrázást meghagyom Túrisas kollégának, aki a pavlovi reflex ékes mintájaként veszi fel a boksz alapállást egy bizonyos német úriember neve hallatán, sőt, az sem baj, ha a nevet hat láb mélyre ássák. Kedvenc kollégám a germán vircsaft kedvéért önmaga ássa ki, lásd TOP 15.)

De térjünk vissza kedvenc testépítő Halford-imitátorunkra, akinek Primal Feares ténykedésétől a hívek nagy része továbbra is a korai évek szikár, Judas-ihlette energiadaráját várja az utóbbi albumok epikusabb-dallamosabb, a szimfonikát sem nélkülöző "puhább" világa helyett. Ennek megvalósulása azonban Magnus Karlsson beruccanásával valljuk be, eléggé valószínűtlennek tűnt, a svéd gitármágus-zeneszerző – de mondhatnánk persze Matt Sinnert és a csapatot tényleg szupergruppá avató Alex Beyrodtot is – inkább a dallamteremtés, mintsem a sikongatós kalapálás mestere, és ezért az is valószínű, hogy a bandában Scheepers csak versenyző és nem a tréner…

Mindezek ellenére az új album a "Seven Seals" óta eltelt időszak talán legkeményebb produktuma, tuti, hogy a tagok nem hashajtóval csalták ki magukból. Epikusabb szerzeményből csak egy jutott – ami szerintem az album mélypontja a maga lötyögős semlegességével –, az indulós jelleg előtörését a "forradalmi" dalcímek – "Strike", "Marching Again", "Unbreakable", "Metal Nation" – és a rövidebb szerzemények számának növekedése is plasztikusan jelzik. Az elmúlt évek fényében egyébként meglepő az epikus kudarc, hiszen mind az énekes, mind a zeneszerzők híresek építkező kedvükről, ám a csorbát egy jó vasmunkás szakmai tudásával voltak képesek igen gyorsan kiköszörülni.

A kezdő, intróval felvezetett négyes francia testőrökhöz méltó harci tapasztalattal vág rendet a metal ellenségeinek sorában, itt bizony nincs regélő mellébeszélés és mozifilmes vetítés, a feketeruhás fiúk bólogatós riffjeit pedig akár egy komplett barázdabillegető tenyészet is előadhatná. A neoérás Primal Fear féle dallamosabb vonalat a lemez közepe képviseli – szerintem éppen itt tud Scheepers igazán kibontakozni, mert torkában a sikolyterjedelmű acéldrótok mellett két bülbülmadár is fészket rakott – hogy aztán a "Marching Again" címéhez méltóan visszavegye a tempóalapú uralmat. És mi jöhet még ezután? A régi rajongók Joker szélességű mosolya, akiknek imái, ha nem is teljes mértékben, de albumot meghatározóan találtak meghallgatásra, mi meg elcsodálkozhatunk azon, hogyan tévedt Karlsson mester a "Meneteljünk megint"-ben thrash-riff földre.

Jómagam, mint az epikusabb PF feltétlen híve – és az ellenség írópennával felfegyverzett megtestesülése – mindezek ellenére is elégedett vagyok, mert a kapott panelek ezúttal nem lettek olyan sarkosak és szögletesek, mint amitől annyira ódzkodtam, sőt. Pedig esküszöm, nagyapám nem is segített nekik!

Garael

CsiGabiGa

Még tavaly augusztus 14-én posztoltunk egy lelkes recenziót a német progresszív metál "üstökös", a Beyond The Bridge bemutatkozó anyagáról, melyet egy ideig kizárólag saját honlapjukról lehetett letölteni. A zeneileg és dalszövegeiben összefüggő prog-metál "opera" vagy "musical" a zenészek fiatalságát és ismeretlenségét meghazudtolóan érett, ragyogó darab lett. A tavalyi évet összesítő toplistánkon öt munkatársunk közül hárman válogatták be az esztendő legjobb lemezei közé, nálam pedig abszolút aranyérmes. Időközben – némi utánajárás után – kiderült, hogy Peter Degenfeld-Schonburg gitáros-zeneszerző magyar származású, ráadásul készséggel nyilatkozott nekünk a bandáról és a valóban figyelemreméltó bemutatkozás létrejöttének körülményeiről. Az interjúnak örömteli aktualitást ad, hogy hosszú tárgyalások után végre találtak maguknak kiadót, és január 20-án hivatalosan is megjelenik az album a jó nevű, hazánkban is jól terjesztett Frontiers kiadónál (akinek füle van a hallásra, hallja meg!).

1. Kedves Péter! Kiderült, hogy egy kicsit tudsz magyarul. Mi a családi háttered? Rokonságban állsz a gróf Degenfeld családdal, akiknek neves borpincészetük van Tokajban?
 
Nos, Erdélyben születtem, Marosvásárhelyen, és 5 éves koromban költöztünk Németországba. Édesanyám leánykori neve Nagy, édesapám neve pedig Degenfeld-Schonburg. Igen, rokoni szálak fűznek bennünket a Magyarországról ismert gróf Degenfeld családhoz. Mivel jobbára Németországban nőttem föl, az írás és olvasás kicsit nehezen megy, de azért tudok magyarul beszélni. Sajnos a szókincsem nem túl nagy, de ha a Beyond The Bridge Magyarországon koncertet ad, biztosan magyarul fogok a közönséghez szólni! :)

A neveltetésemben fontos szerepet játszott a magyar származásom; sokszor inkább magyarnak, mint németnek érzem magam. Anyai nagyszüleim most Magyarországon élnek, Eger közelében. Úgy alakult, hogy a "magyar kapcsolat" fontos szerepet játszott a "The Old Man And The Spirit" albumunk megjelenésében is. Nagybátyám, Nagy Zoltán kiváló fotográfus (www.redlart.com), Budapest környékén lakik, és ő készítette az együttes hivatalos fotóit (fotók). A lemezborítót is egy magyar művész, Bán Sarolta tervezte. Mindent egybevetve, meglehetősen sok "magyarság" van a "The Old Man And The Spirit"-ben: a dalszerzésért, a gitárjátékért, a borítótervért és a fotókért mind magyarok felelősek. :)

Eleddig az éves toplisták összeállítása meghitt, majdnem családi esemény volt nálunk. Ha ketten nekiveselkedtünk, kb. negyedóra alatt megvoltunk vele. A 2011-es év azonban komoly változásokat hozott a blogunk életébe. Úgy alakult, hogy három új kolléga is csatlakozott hozzánk, akiket – reméljük – nem csak a bloggerkedés függetlensége és szabadidős jellege vonzott hozzánk, hanem az a csendes, szakmai hitelességre törekvő munka, amit itt 2008 januárja óta végeztünk.

Meggyőződésem, hogy mi, "alapító atyák" és maroknyi olvasóközönségünk is gazdagodott azzal, hogy a fedélzetre (színre) lépett Kotta, Garael és CsiGabiGa, akik hozták magukkal saját stílusukat, zenei preferenciáikat, személyes ízlésüket és egyedi látásmódjukat. Ezzel persze a munka mennyisége is nőtt (főleg az önjelölt "rendszergazdának és olvasószerkesztőnek"!), nem csak a havonta posztolt írások száma. Az évösszesítő toplista elkészítése sem rövid és bensőséges folyamat immár, hanem hosszadalmas egyeztetések folyománya, ami ebben a már-már képtelenül terjedelmes posztban csúcsosodik ki. Nézetem szerint mégis érdemes elolvasni, mert velős foglalata az elmúlt, zeneileg megint csak bámulatosan termékeny évnek, és fölélénkítheti a bóbiskolásra – esetemben: olykor narkolepsziára – hajlamos emlékezetet.