Kiadó:
Escape Music

AORszágban a tudósok összedugták a fejüket: Ajaj, idén sem sikerült feltalálni a spanyolviaszt! De hát nem is ez volt a cél! Aki új megoldásokra, megújulásokra, modernebb hangzásra vágyik, az keresse fel inkább Proghont, bár az odalátogató turisták is csalódnak néha (lásd Queensryche). AORszágban mindenki boldog, ha egy jól sikerült dallamot összepárosít egy remekbeszabott gitárszólóval, és nyom alá egy rádióbarát szintiszőnyeget, hogy felkapják az éter hullámai és minél messzebbre repítsék.

Most itt ez a pasas Szívföldéről (Chris Ousey - Heartland), aki összeállt egy sugárzó tehetségű (akarom mondani Radioactive) gitárossal (Tommy Denander), hogy elkészítse első szólólemezét egy olyan producer kezei alatt (Mike Slamer), aki nemcsak szintén kiváló gitáros, de birtokában van a csodák őrzőjének, a Hetedik Kulcsnak (Seventh Key) is. A háttérben dolgozó iparosok sem ma kezdték, Neil Murray-t (Whitesnake, Black Sabbath, MSG, Gary Moore, Brian May, stb.) nem kell bemutatni, talán csak a ma született báránynak, de annak meg minek, és Gregg Bissonette (David Lee Roth, Joe Satriani, Steve Lukather, Steve Vai, Larry Carlton, stb.) sem az ismeretlenség homályából ugrott a dobok mögé hirtelenjében. A végeredmény egy igen kellemes dallamos rock album, csupa-csupa Ousey-Denander szerzemény.

Időnként Berkes Gábor lenéz az Első Emeletről, hogy mi ez a Kajagoogoo-s szintifutam, de aztán jön egy Denander-szóló és már el is felejti, hogy mit akart mondani. Ousey-ről kiderült, hogy tehetséges énekes, csak eddig nem találta meg a párját (senki ne gondoljon rosszra, én zeneszerző-párra gondoltam). A Heartland valahogy túl langyos volt nekem, de most végre lehűlt a levegő és megkeményedett a végeredmény, mint sz.r az Antarktiszon. Itt aztán röpködnek a húzós dallamok egymás után. Időnként bevillan egy kép a The Magnificent Brother Firetribe-os világából is (The Mother of Invention, Give Me Shelter), esetenként beúszik a képbe a Fergie Frederiksen szólóalbum (az AOR muzsika idei zászlóshajója) vezérsíkja, mint birodalmi csillagromboló a Star Warsban (On Any Other Day, A Natural Law), sőt a "Motivation"-t hallgatva még az is eszembe jutott, hogy "Ez Igen!" (vagyishogy ez Yes, az "Owner Of A Lonely Heart" modernkori interpretációja), de alapvetően a Denanderre leginkább jellemző Radio(barát)active muzsika szól a lejátszóból.

Kedvenceim a "Chemical High" és a "By Any Other Name", ezekkel engem megvett kilóra, mint Frederiksen a "Lyin' Eyes"-szal. Nem lett akkora durranás, mint a Frederiksen lemez, de Jon Bon Jovi megnyalná mind az öt végtagját, ha csak hasonlót tudna írni az elkövetkező év(ek)ben.

CsiGabiGa

Kiadó:
Lava/Universal

Honlap:
www.bvbarmy.com
myspace.com/blackveilbrides

Úgy látszik, belejöttem. Mármint az aktuális amerikai üdvöskék bemutatásába. Merthogy ezt a "Tokyo Hotel találkozik az Alkonyattal" megjelenést magára öltő bagázst a tengerentúli szakma, másfél nagylemez után, máris kikiáltotta az évtized következő rocksztárjainak. Másfél után, mert az első albumukat még egy teljesen más felállás követte el, igyekszenek is megfeledkezni róla a velük készített interjúkban, annak ellenére, hogy a róla kimásolt kislemez videójának kirobbanó youtube sikere ágyazta meg ennek a korongnak a kedvező fogadtatását.

Ha nemrég bemutattam a kortárs Twisted Sistert, akkor íme, itt a modern Mötley Crüe is – a korai Nikki Six hatások az öltözködésükben szinte kiverik a szemünket, ahogy az általuk játszott muzsikát is gyakran jellemzik modernizált glam/stadion rockként. Én ezt ugyan nem hallom, csak egy dallamosabb Avenged Sevenfoldot, bár lehet, manapság ezt tartják arrafelé stadion rocknak.

Őszintén szólva, úgy tűnik a hype jelen esetben inkább szól a jól eltalált kinézetnek, mintsem a kiemelkedő zenei teljesítménynek. Nem mintha különösebb probléma lenne az utóbbival, de azt az átütő erőt messze nem érzem benne, amely ekkora figyelmet indokolna. Az olyan skandináv goth 'n' roll, post-glam bandák, mint a HIM, The 69 Eyes, a Hardcore Superstar, Chrome Division vagy a Poisonblack csuklóból hozzák ezt a minőséget, de éppenséggel a szintén amcsi és szintén fiatal Taking Dawn tavalyi korongja is jóval gyakrabban kívánkozik vissza a CD lejátszómba, mint ez fog.

A banda szexepiljeként említik még a neoklasszikus szólókat, de ezt sem értékelném túl, egy 10 perces tecsős kereséssel több száz hasonló szinten tekerő tökismeretlen gitárosra lehet ráakadni. A nyerő formula jelen esetben tehát leginkább a jól eltalált "gótikusan érzékeny rock 'n' roll rossz-fiú" imidzsben rejlik - most komolyan, biztos voltatok ti is így karácsony előtt a könyvesboltokban: tombol a vámpírromantika őrület. Summa summarum, kihagyható a cucc, hacsak nem rajongsz kifejezetten a kis hangterjedelmű, állandó megfázással küszködő és az orrcsepp csodálatos találmányát valamilyen rejtélyes okból nem ismerő énekesekért, akiket szólógitárral kell megtámogatni a refrének alatt.

Valószínűleg kicsit gonosz voltam most, tudjátok be ezt a szilveszteri hangulatnak, mindenesetre részemről 2011 ezzel letudva...

Kotta

A magam részéről Király István új klipjével kívánok a lehetőségekhez képest minél több optimizmust és jókedvet a következő évhez. Ha olyan lenne a 2012-es esztendő, mint amilyen a klip, nem lenne okunk panaszra. De szarabb lesz. Sokkal szarabb. Hajrá!!!

Túrisas

Kiadó:
Prospect Park

Honlapok:
www.fivefingerdeathpunch.com
myspace.com/ffdp

Nincs kétségem a felől, hogy annak idején Dee Snider egy percig sem habozott, hogy a közönségbe vesse magát és elkenje a száját annak, aki be mert szólni a transzvesztita-találkozóra öltözött rockercsapatnak. Talán éppen azért tudtam könnyen megkedvelni őket, a női ruhák, a hímringyó kinézet és a nyilvánvaló tufaságuk ellenére is, mert az első két-három albumukon a dallamcentrikusság mellett is igen dögös zenét nyomtak, és hitelesen sugározták az "alulról jövünk" mentalitását – csak hát ki kell tűnni a tömegből valahogyan...

Ahogy abban is biztos vagyok, hogy Ivan Moody-nak sem kell sok, hogy szétrúgjon néhány hátsót, ha úgy alakul a helyzet. De nem csak ezért gondolom azt, hogy a Five Finger Death Punch a jelen kor Twisted Sistere, hanem mert egyik csapat sem az akadémiai gondolatairól híres, mondhatnám meglehetősen gyerekes az a lázad(oz)ó, odamondogató szövegvilág, amellyel operálnak, és bizony a heavy metalt zeneileg sem újítja-újította meg egyikük sem. Ugyanakkor kifejezetten professzionálisan tudják-tudták tálalni azt, amit a kemény rockban mindannyian szeretünk: a lendületes riffeket és a fülberagadó refréneket.

Az FFDP mindezt természetesen mai formába öntve, modern hangzással teszi – amíg a TS a hard rock, a NWOBHM, a punk és a glam metal legjobb pillanatait gyúrta egybe a szórakoztatás érdekében, addig Báthory Zoltán csapata a metalcore és a kortárs stadion-rock (Disturbed, Rob Zombie, Nickelback) szaggatott ritmusaival, monoton groove-jaival és némi jól adagolt hörgéssel-óbégatással dobja fel a '80-as évek klasszikus gitár- és énekfutamait. Az átlag amerikai pedig erre éppúgy vevő, mint a kicsit demagóg, macsó szövegvilágra. Hiába, a tömegek mulattatásához nem kellenek túlságosan szofisztikált módszerek, ez ősi recept.

Meg lehet mosolyogni őket persze, mert el kell ismerni, hogy részben parasztvakítás mindez (a "Remeber Everything" például annyira klisés, hogy már '91-ben is vér ciki lett volna), de inkább örüljünk a dallamos, szórakoztató heavy rock sokadik újjászületésének (Alice Cooper, Kiss, Twisted Sister, Lordi, stb.) és annak, hogy éppen egy magyar zenész képes ezt a műfajt a tengeren túli népszerűségi listák élén tartani 2011-ben. Akárhogy is nézzük, ez a produkció zeneileg összességében korrekt, bár kevésbé tökös, mint az előző két lemez (azoknál kiszámítottabb, slágeresebb, inkább hatásvadász), de amit hazánkfia elért vele, az mindenképpen elismerésre méltó. Akkor pedig ismerjük el!

Kotta

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.myspace.com/crylord

Tegye fel a kezét, aki hallott már Boguslaw Balcerakról. Nem, kolléga, nem ő írta és rajzolta a Kisvakondot, egyébként is, ez egy zenei és nem filmes oldal. Más jelentkező? Nincs? Nos, ezen nem is csodálkozom, hiszen olvasóink zöme (az a hat-hét fő) valószínűleg nem a lengyel fémzenei underground kislexikonát forgatja szabad idejében, pedig lehet, hogy nem bánnák meg. Oké, tudom, polák barátaink nem éppen a fémélet fősodrában tevékenykednek, én így kapásból kábé egy lengyel metalcsapatot nem tudnék említeni – bár rémlik valami a sátánista-death oldalról, ami már csak az átlag "bratanek" keresztény értékrendszerét nézve is furcsa –, így talán nem meglepő, ha a fejemet vakartam, mikor megláttam, micsoda énekesi gárdát toborzott össze a lemez mozgatórugójaként funkcionáló gitáros. (Csak nem az ördög keze van mégis a dologban?)

Mert azért valljuk be, hiába váltja sokadik aprópénzre tehetségét Mark Boals, Göran Edman és Carsten Schultz, az átlag shred/arpeggio rajongó szívét csak megdobogtatja a kétharmados Malmsteen többség, ráadásul a fennmaradó rész sem ellenzéki szerepben ténykedik, hiszen Schultz barátunk "Domain" nevezetű csapatában csuklóból, illetve torokból rázza ki a neoklasszikus áriás-óriás magas C-ket. Igen, kérem szépen, ismeretlen lengyel barátunknak sikerült, ami a keleti blokkból korábban a Pushkinges orosz testvérnek, vagy a Symphonity szlovák legénységének: az abszolúte nemzetközi ismeretlenségből egykoron A kategóriás sztárokkal felénekeltetni gyermekkori álmát, mert nyakamat merném tenni, hogy Boguslaw tini korában heveny Malmsteen mérgezésben szenvedhetett, még akkor is, ha az elkészült szerzemények inkább a Boals-féle neoklasszikus-progresszív iskolához közelítenek, mintsem a svéd mágus közérthetőbb, dalközpontúbb egykori – ismétlem, egykori – attitűdjéhez. (Azért remélem, emlékezünk, hogy annak idején Szekeres Tamásnak is sikerült Ian Parry-vel egy ma is etalonként említhető kollaborációt megvalósítani…)

Meglepetés tehát nincs, annál inkább szerethető – már aki szereti ezt a stílust –, standard, romantizált dallamok, gitárbűvészkedés és progresszív szólóvezetés amúgy "Ring Of Fire/Mark Boals" módra, no és az énekesek képességeinek maximális kihasználására hegyező érzelmi csúcspont-áradat, még akkor is, ha koncerten már nem biztos, hogy így mennének azok a fránya, sztratoszférában kifacsart hajlítások és manírok. Azoknak pedig, akiknek kétségei vannak, hogy a rengeteg instrumentális bűvészkedés vajon nem olcsó trükk-e, bizonyságul és cáfolatul itt a lemez felvezető klipje, melyből kiderül, hogy Balcerak a dalokat nem a gitárszóló "rossz, de szükséges" keretének tekinti, így azok is élvezhetik a felhangzó szerzeményeket, akik zeneszerkesztő programmal vágják ki a progresszív felesleget (van ilyen, becs' szóra!).

Természetesen akad néhány ismerős dallam, amit az énekesek egy-egy névtelenebb produkciójukban már előadtak korábban – például Boals az oldal hasábjain korábban értékelt "Holy Force" albumon – de oda se neki, a körítés úgyis más, és még az sem zavaró, hogy a hangzás sajnos megmaradt undergroundnak, méghozzá jó mélyen, talán a vokalisták sikolyait próbálta a fránya hangmérnök ellensúlyozni, a fene vigye el a kezét.

A hangzáson kívül sajnos van még egy momentuma az albumnak, ami miatt nem tudom teljes mértékben kiélvezni a polak-venger barátságot, ez pedig a két hosszú, epikus szerzemény unalomba fúló érdektelensége. Úgy érzem, hogy éppen ezekben nem sikerült a mágiát belecsempészni a percek áradatába, ami pedig milyen hatásosan hömpölygött volna az érzelmek verte hullámok mellett…

Mindent összevetve, kellemes, és többszöri meghallgatásra érdemes anyagot hozott össze a lengyel vezető szereppel összeállított többnemzeti csapat, bizonyítva, hogy az internet korában a stúdióba elég a bitekbe zárt szellemeket (felénekelt hangsávokat) ereszteni, a többit megoldja a varázslat, vagy a technika.

Garael

Eredetileg úgy terveztem, hogy a boros sorozatommal (első két rész ITT és ITT) így karácsony tájékára jutok el a sillerig, de az élet keresztül húzta a számításaimat. Ígérem, bemutatok majd egy reduktív és egy hordós fehéret is, de most ugornunk kell egyet, hogy megválaszolhassuk a lét egyik éppen időszerű és kardinális kérdését (nem, nem azt, hogy Fradi vagy Újpest), tudni illik, hogy mit igyunk a halászléhez – fehérbort vagy vöröset?

Mint az egzisztenciánk kereteit feszegető többi fontos kérdés, ez is megosztja a nagyközönséget. Persze a mama erre is tudja a választ: természetesen fehéret, halhoz fehér illik. És természetesen ebben sincs igaza, de hiába próbálom meggyőzni arról, hogy ezt a szabályt azok a fránya franciák ültették bele a köztudatba, akik számára a hal egy könnyed fogás, mondjuk grillezve, zöldségkörettel és maximum némi besamel vagy hollandi mártással. A furfangos magyar nép azonban mindenből (így halból is) képes pörköltet (harcsapaprikás) vagy gulyáslevest készíteni (van, ahol a halászlébe krumplit is főznek, úgyhogy kábé ott vagyunk), márpedig a zsíros-paprikás szaft csúnyán felülírja ezt az alapszabályt. Ilyenkor kapom én elő a bűvös cilinderem helyett a kamrából, kvázi kompromisszumként, a sillert.

Érdekes amúgy, hogy ezek az öndefiniáló és egyben a közéletet is tematizáló kérdések mennyire ország/kultúra függők. Dániában például elkerülhetetlen, hogy letedd a voksodat a Tuborg vagy a Carlsberg mellett – a sörkultúra és a jó értelemben vett lokálpatriotizmus szimbólumaként. Ráadásul az aktuális top 10 "Az élet nagy kérdései" listán ott nem lenne egyetlen politikai vonatkozású téma sem, mert sokkal jobban érdekli őket, hogy hová menjenek szombat este bulizni, mint az, hogy ki éppen a gazdasági miniszter. Mindeközben itthon egy évtizede a "Ki a nagyobb népművészeti agyagedény, Orbán vagy Gyurcsány?" a slágertéma. Hát, mindenki azon veszekszik, amit megérdemel...

Visszatérve a sillerre - gyermekkorom egy részét Villányban töltöttem (ráadásul vendéglátós családban fölnőve) és sokat hallottam akkoriban emlegetni ezt az originális rozét. Az elv ugyanaz: leengedni a piros szőlő levét, mielőtt még a színező- és cserzőanyagok teljesen kiáznának a héjból. Amit így kapunk, az még nem vörösbor, de semmiképpen sem fehér. A rozé technológiailag annyiban lépett tovább, hogy – a frissesség, könnyedség és az illatanyagok megőrzésének szolgálatában - még rövidebb ideig áztatják (néhány óra a siller 1-2 napjával szemben), hűtve erjesztik és acéltartályba zárják, amint csak lehet. Annak az okát, hogy miért csináltak akkoriban (amikor a divat még nem diktálta ezt a pop-kultúr italt) ilyesmit, nem tudom pontosan, csak sejtem, hogy egyik indoka az lehetett a must részleges leengedésének, hogy a maradék szőlőlé így a teljes mennyiségű törkölyön kiázva igazán ütős bor elkészítését tette lehetővé. A "melléktermékként" előállított siller pedig jó szolgálatot tett a mindennapokban, mert gasztronómiai értelemben tökéletes kísérője a falusi magyar konyha csípős és gyakran szárnyashús által dominált étrendjének (lásd csirkepaprikás nokedlivel, amit gyakoriságban maximum a rántott hús - sült krumpli kombó tud csak überelni).

Sajnos, a rozé-őrület meglehetősen háttérbe szorította ezt a fehérboros jellegeket is felmutató (pontosabban a klasszikus vörösbor jelleget nem tükröző) vöröset, úgyhogy legalább ilyenkor ne feledkezzünk meg róla, amikor az ünnepi asztalra is egy konyhaművészeti paradoxon (mármint zsíros, fűszeres hal) kerül a legtöbb családban. Halászléhez sillert! Talán még pártot is alapíthatnánk ezzel a jelszóval, hogy színesítsük egy kicsit a kétpólusú média zajt...

Ne feledkezzünk meg a zenéről sem! Igazán könnyű a dolgom, mert stílusokon átívelő, azokat keverő zenekarból metalban jó sok van. Választásom az idén berobbant Amaranthe klipjére esett, akik egymástól igen távol eső műfajokat (szinti-pop és melodikus death) gyúrnak össze, ráadásul még a szám címe (Éhség) is passzol a kulináris témájú íráshoz. Még ha nem is esznek benne halászlét.

Kotta

Minden egyes olvasónknak, munkatársunknak, barátunknak Áldott, Békés, Kegyelmekben Gazdag Karácsonyi Ünnepeket kíván a dionysosrising csapat Lennon klasszikus dalával Hotei földolgozásában:

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.the-scorpions.com

Nem tudom, ki, hogy van vele, de véleményem szerint a tavaly elbúcsúzott Scorpionsnak (hogy mitől is búcsúzott el, azt az utóbbi időszak nyilatkozatainak és jelen írás tárgyának fényében bevallom, nem tudom) fullánkos lemezével sikerült az életmű-lezáró, összegző albumok definícióját megalkotni. Igen, kérem, így kell 12 szerzeménybe sűríteni jó pár évtizedet. Erre mit ad az ég? Itt van a re-produkció (igen, így, kötőjellel írva), ami mire is hivatott? Hát az újradefiniálásra semmiképp, még ha annak is szánták, ugyanis a Scorpions nem ez a műanyagszagú, kicentizett slágergyártásba iparengedélyt szerzett, rutinszagtól bűzlő valami, még akkor sem, ha a megszólalás – és csakis az! – eléri az új évezredes tömeg-színvonalat.

Persze legyinthet bárki rám, mondván, ugyan, kérem, a lemezre felrakott, agyonjátszott slágerek örökké zöldek, de kérdem én, mi szükség van akkor egy TESCO forgalmazásra gyártott (valahogy úgy, ahogy a filmeknél a "direct to DVD" remekek) best of-ba préselni őket, a százegyedik bőrt is lehúzva a rókáról, illetve a skorpióról? Ráadásul mindezt úgy, hogy a tálalás még a nosztalgia faktornak azt a szikráját is kiölte a számokból, ami esetleg egy pici lángra gyújthatná a valamikor hatalmas tűzzel égő szenvedélyt. Mert az biza' úgy tűnt el a lemezről, mint Kiske irtózása a kurvaléttől (az utóbbi szerencsére), és mi maradt utána? A pénz füstölgő, fanyar illata…

De hogy valami jót is írjak, és a vitriolos epe helyett némi jóindulatot is csempésszek ezekbe a fránya bitekbe, a felrántott pár feldolgozás, ha nem is teljesen, de valamennyire megbocsátatja velem a profi(t) hozzáállást. A "Tainted Love" mindenesetre jobban sikerült, mint az ízléstelenségbe tetovált "Marilyn Manson"-nak, és hát a málházósra vett T.Rex szám is kellemes súlyossággal üti le a szinkópát a fejekben (bár itt némi nemzeti büszkeséggel kell megemlítenem, hogy a forradalom gyermekeinek etalon feldolgozását a "Nevergreen" követte el…). A lassú szerzeményekben Meine természetesen nem tud hibázni, a "Ruby Tuesday" ékesen bizonyítja, hogy a Rolling Stonest nem elsősorban Jagger hangjáért szeretjük, az "Across The Universe" pedig azt, hogy miért volt minden idők legtökéletesebb pop/beat bandája a Beatles.

Újból végigpörgetve az albumot, a "Tin Soldier" rockosított újraértelmezésének hallatán már-már hajlamos lennék az elérzékenyülésre, de ha a lemez elejére ugrok, rögtön légy- illetve skorpiócsapóért kiáltok. Mondjátok hát meg, emberek, mit tegyek, dühöngjek, vagy nevessek?

Garael

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.ronnymunroe.com
myspace.com/ronnymunroe

Nos, mi van akkor, ha egy templomban találkozik a pap, a királynő és a király? Mielőtt rávágnátok, hogy mi más, mint uralkodói esküvő, gondolkozzatok csak kicsit angolul – church, priest, queen, no, így már mindjárt más a királynő fekvése, ugye? Mert hát, ha Ronny Munroe, az USA-power legenda, a Metal Church valamikori énekese a Queensryche valamikori gitárosával ígéri azt, hogy olyan albumot raknak össze, melyben a Judas Priest-klasszikus "Painkiller" robog be az elsőáldozós királynő birodalmába, és mindehhez a gitármágus Stu Marshall, valamint Chris Caffery mond áment, még azok is minden bizonnyal felkapják a fejüket, akik már rég lemondtak a templomi imáról.

No persze, hallottunk már elég ígéretet ahhoz, hogy szkeptikusak legyünk, és hát azt kell, hogy mondjam, Munroe is tévedett…, mert nem említette, hogy a templomban bizony szellemidézés is lesz – ebben a templomban szabad – mégpedig azé az énekesé, aki minden bizonnyal örömest huppant le közénk a felhők szélén ücsörgő, dohányzásra bírt angyalok mellől. Igen, aki szerette Dio doomolós, kissé monotonabb, szikárabb szólólemezeit, vagy a legutóbbi "Heaven and Hell" albumot, az minden bizonnyal úgy fogja magát érezni, mintha démon érintené meg, mikor a "Touched By A Demon"-ban, vagy a "Blood Red Sun"-ban felismeri a Sabbathba oltott, ismerős frazírokat, még akkor is, ha Munroe hangja teljesen más karakterű, mint a megszólított példaképé. Jó, de hát hol marad akkor a "Painkiller", vonhatnak kérdőre azok, akiket sikerült a reklám-szlogennel beetetni: nyugi, a sikoly- és riffzabálók megkapják azt, amire éheznek – csakúgy, mint a zombi-apokalipszist felvázoló "Let Them Feed" című szerzemény élőhalottjai, hiszen valószínűleg a Judast elhagyó Halford is valami olyasmire vágyhatott annak idején (nem tollboára!), mint a klasszikus Killer-hanvételt modernizáló, "Rock And A Hard Place".

A lemez első fele tulajdonképpen tehát a beígérteket próbálja megvalósítani, és szerencsére nem csak vízió szintjén, ámbár a "The Vision"-ben Halford helyett szintén a már említett Dio hatását érzem: az első három szerzemény viszont standard US-angolszász power himnusz, amúgy tökönrúgásos, célirányos módon, némileg a populárisabb időszakát élt – már ha lehet ilyen jelzőket használni ebben a műfajban – Vicious Rumors dallamvilágát idézve. Munroe fénykorát újraélve hozza a karcos-sikoltós témákat, melyeket a gitárok mázsás riffekkel próbálnak az égből a föld alá húzni, tudjátok, illusztrisan, amúgy hat lábnyi mélyre. (Akinek túl költői volt a metafora, azoknak csak annyit: bivaly módon szól a gitárcucc, ennél mélyebbre már csak a lelógó ruhaszárító köteleket lehet hangolni.) Az elmondottakban kivételt csupán a záró, pompásan eltalált, kőbe vésett country n' blues képez, melyben Munroe megmutatja, milyen is lenne, ha  Bon Jovi barátunk kasztráció helyett inkább még két fém-here mellett dönt, már csak a maszkulitás végett. (A Steel Pantherék tudtak volna adni…)

A főszerep azonban egyértelműen Munroe-é, ami baj is, meg nem is: az énekes szívét-lelkét kiénekli-süvölti-rekeszti, ám én – ha már ilyen gitáros felvezetést sikerült összeimádkozni – egy kicsivel több szólót vártam, amiből persze van, csak nem elég. Mert tudjátok, a jóból a közhiedelemmel ellentétben nem árt meg a sok. Ja, amúgy meg milyen az album? Sokk! Tehát híveim, imára, szaladjatok a templomba papokat meg királynét nézni, izé, hallgatni.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.iron-mask.com
myspace.com/ironmaskmetal

Dushan Petrossi egy Malmsteen-imitátor. Aztán az is lehet, hogy ő Malmsteen, aki olyan imitátort játszik, aki Malmsteent imitálja. De akkor ki játszik az utolsó Malmsteen lemezeken? Lehet, hogy az az igazi imitátor! Az is felmerült bennem, hogy talán előkerült Yngwie ikertestvére, Hjalmar, aki rátette a kezét a Malmsteen jogokra és a névhasználatra, és így Yngwie vasálarc mögé bújva kénytelen harcolni a neoklasszikus metál életben maradásáért. (Ez utóbbi megmagyarázná, hogy miért szólnak olyan vacak minőségben az utóbbi évek Malmsteen lemezei. A 2000-es "War To End All Wars" volt az első gyatra hangzású lemez, és 2 évre rá megszületett az Iron Mask.)

Mindenesetre itt ez a balga belga, aki úgy veszi fel és viszi tovább a Malmsteen által elejtett fonalat, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. És az új lemezen előmerészkednek a sötétségből az ex-zenésztársak (már ha maradunk a Malmsteen a vasálarc mögött elméletnél), Mark Boals hangszálrezegtető szakmunkás (10 dalban), aki - mint köztudott - 3 lemezen is énekelt a Mesternél (Trilogy, Alchemy, War To End All Wars). Sőt, továbbmegyek, egy nótában a kilencvenes éveket indító Malmsteen-nótafa, Göran Edman is szerephez jut. S ha mindez nem lenne elég, a billentyűket az a Mats Olausson nyomkodja, aki már örök időkre kibérelte helyét a Guiness Rekordok Könyvében a "Ki bírja ki a hét fogást és a 7 évet Yngwie Malmsteen oldalán?" kategóriában. Ezt ő ugyanis háromszorosan teljesítette, miután 1989-től 2000-ig volt a Mester klaviatúráinak leporolója. A korábbi Iron Mask énekes, a Valhalla Jr-nak becézett Götz Mohre csak egy dalban jut szerephez, az is bónusz nóta. Az állandóságot jelképezi ellenben az orosz basszer, Vassilij Moltchanov, aki ezúttal a jordán származású Ramy Alit kapta párjául a ritmusszekcióban. A hörgő-morgó hangokért, ahogy korábban is, Roma Siedletski a felelős.

Így áll össze tehát a nagy csapat, amely ha nem is tudja a "Trilogy" zsenialitását visszahozni, de boszorkánykonyhájukban azért egy Alchemy-szerű valami azért megszületett, ami üde színfoltot jelent az utóbbi Malmsteen lemezek egysíkú szürkesége után. És amikor már kezdek beleunni Boals hangjába, megváltásként jön a Göran Edman által énekelt lassú nóta, a templomi orgonával kísért "Magic Sky Requiem" (mintha úgy lenne összeollózva korábbi dalcímekből, nem?), ami maga az isteni csoda.

A lemez kiemelkedő csúcspontjai a "Rebel Kid", és az említett "Magic Sky Requiem", valamint az előzetesen megjelentetett "Broken Hero". A "Genghis Khan" mintha az "I Am A Viking" keletiesített verziója lenne.  A "Blizzard Of Doom" kétlábdobos dübörgése és az azt követő "The Absence" dallamszólója is ott lebegteti az ős-Malmsteen slágerek hangulatát. Hörgős metált csak mértékkel és kellő körítéssel vagyok képes fogyasztani (lásd Rhapsody Of Fire orkhangú betétjei). A "Nosferetu"-ban ebből is kapok a pofámba. De kapok mellé egy olyan gitárfutamot, mint a "Rising Force" című nóta gitárszólója, és már nem is zavar a hörgés! Ezeknek a daloknak sikerült visszaidézni a Nagy Korszakot.

Időnként keveredik a neoklasszicizmus a klasszikus heavy metallal, amolyan Magnus Karlsson-osan (The Codex, ha már Mark Boalsnál tartunk, de említhetném még a Starbreaker, vagy a Planet Allience albumokat is. Az Allen/Lande lemezeket csak azért nem sorolom ide, mert ott a két hang egyedisége sokkal inkább meghatározza a zenét, mint a gitáros-zeneszerző személye). Az egyetlen, amit hiányoltam, az instrumentálisok. Itt egy másfél perces intróval kell beérnünk a lemez elején, illetve a vinyl kiadás bónusz nótája, a "March Of The Slaves" instrumentális még, ha igaz, bár azt nem hallottam, de Petrossi összegzése szerint 10 nótát énekel Boals, egyet-egyet a másik kettő, úgyhogy, ha csak meg nem bukott annak idején matekból, akkor két tétel marad, ahol a gitár énekelhet. A producer Dennis Ward, így a hangzásra egyáltalán nem lehet panaszunk, neki tökéletesen sikerült elkapni a korai Malmsteen-lemezek feelingjét.

Ha valaki elém tette volna egy felirat nélküli CD-n, biztosan rávágtam volna, hogy valami számomra eddig nem ismert Yngwie-lemez. Az Iron Mask eddigi legjobbja! És jobb, mint bármelyik Malmsteen lemez az elmúlt 10-12 évből (számomra az "Alchemy" volt az utolsó értékelhető produkció). Na szóval, akkor ki most az imitátor?

Írta: egy CsiGabiGa-imitátor