Kiadó:
Sanctuary Records

Honlap:
www.viviancampbell.com

Vivian Campbell óriási név a szakmában, a tavaly elhunyt törpe zseni, Dio mellett lett világszerte ismert és elismert, de megjárta a Def Leppardot, Whitesnake-et és a Thin Lizzy-t is. Nem amatőr garázsbandák... Campbellt alapvetően nem blues gitárosként tartjuk számon, de eddig egyetlen szólólemeze vérbeli blues anyag, klasszikus blues sztenderdekkel, és néhány földolgozással, mint pl. Rory Gallagher "Calling Card"-ja és a Fleetwood Mac "Like It This Way" című nótája.

Az egyetlen új dalt közösen szerezték és játsszák Billy Gibbons-szal a ZZ Top-ból (Willin' For Satisfaction), de egy nóta erejéig (Spoonful) vendégszerepel Joan Osbourne énekesnő is, akit az MTV-ben orrvérzésig játszott "One Of Us" miatt sokan ismernek (engem speciel ezzel ki lehet kergetni a világból).

Az albumon Campbell maga énekel, és egyáltalán nincs rossz hangja; reszelős, fátyolos orgánuma jól illeszkedik a füstös blues közeghez. Persze az örökzöld blues balladákat sajátosan európai stílusban adja elő, nagyjából a Rory Gallagher, Jeff Beck és Eric Clapton által meghatározott kánon szerint.

Egyáltalán nem meglepő, hogy Campbell végig élvezetesen, technikásan penget, a rá jellemző dallamossággal szólózgat kedvére. Akármilyen profi munka is ez az album, semmi kiemelkedőt nem nyújt, nagyjából csak a megveszekedett Campbell rajongók lelkesedhetnek érte, de szerintem ők sem igazán ezt az oldalát szeretik az északír gitármágusnak. Tartok tőle, hogy ilyet és ilyen színvonalon sokfelé hallhat az ember, pl. Békéscsabán az Elefánt Sörözőben Borsodi Laci és neves vendégei interpretálásában.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.tommyermolli.net
myspace.com/tommyermolli

Azt épp nem lehet mondani, hogy uborkaszezon van, az új munkatársaknak köszönhetően november hónapban 36 (!) posztunk volt, én azonban már év végéig nem nagyon várok komoly megjelenéseket (kivéve talán az új Cloudscape anyagot, de annak pontos dátumáról meg még semmit sem tudni). Így keveredhetett ide Tommy Ermolli, olasz gitáros 2009-es instrumentális lemeze, a "Step Ahead". Nem világmegváltó anyag, ezért tulajdonképpen nem tragédia, hogy annak idején elmaradt a recenzió, de azért van annyira jó, hogy egy pihisebb időszakban szó essen róla.

Ermolli (Khymera, Cosmics) már régóta hűséges társa Daniele Liverani (Empty Tremor, Genius Rock Operas) multi-instrumentális zeneszerzőnek, és elsősorban a Liverani által életre keltett olasz progresszív metál szupergrúp, a Twinspirits gitárosaként ismert. Első (és eleddig egyetlen) szólólemezén is a Twinspirits zenészei kísérik (Danele Liverani, Dario Ciccioni, Alberto Rigoni), ami persze garantálja az alapok szikla szilárd halmazállapotát.

A "Step Ahead" nem leplez le semmilyen váratlan, meghökkentő vonást Ermolli zenei érdeklődésében, stílusában, mert azt halljuk tőle, amit minden eddigi hangzóanyagon: technikailag szeplőtelenül kivitelezett, elsősorban dallam-orientált és nem kérkedő muzsika ez, ami egyszerre demonstrálja Ermolli jó dalszerzői vénáját és megkérdőjelezhetetlen hangszeres kompetenciáját.

Egy kicsit mégis az az érzése az embernek, hogy egy kiváló muzsikus biztonsági játékát hallgatja, s bizony nem egyszer már-már álom szökik a hallgató szemére (pl. Enlightening Darkness, Virtual Redefinition). Hiába várunk valami meglepő, érdekes megoldásra vagy néhány kellőképpen kidolgozott énektémára - mondjuk a Twinspirits tehetséges énekesétől, Göran Nyströmtől. A lemez telis-tele van jó ötletekkel, de ezek sokkal jobban ülnének egy Twinspirits albumon. Ermolli alighanem az a gitáros, akinek nem intrumentális szólóanyagokra kellene koncentrálnia, hanem egy komplett bandában szólózni akkorákat, hogy a rajongóknak megroggyanjon a térdük (pl. Joy Of Illusion, Arrival).

Tartuffe

Kiadó:
Shrapnel Records

Honlapok:
www.fabrizioleo.com
myspace.com/fabrizioleo

Mikulásra – gondoltam – kedveskedek kicsit az instrumentális gitárzene kedvelőinek egy Fabrizio Leo új lemezéről írt beszámolóval. Az olasz gitármágus neve egyeseknek talán ismerős lehet a Citriniti testvérek saját családnevén futó jazz-rock fúziós projektből, de már ezen az oldalon is írtunk Leo első szóló próbálkozásáról (Cutaway - 2006). Leo egyébként érdekes figura, nem volt médiasztárolt gyerekzseni, már majdnem túlkorosnak számított, amikor 16 évesen elkezdett gitározni, de olyan gyorsan, mérföldes léptekkel haladt előre autodidaktaként, hogy sok "akadémiailag" képzett pályatársát is túlszárnyalta. No persze, Mike Varney nem is szokott husángujjú, fakezű hobbigitárosokat leszerződtetni a rangos, nagy múltú Shrapnel Recordshoz.

Öt évvel a bemutatkozás után a keresett session zenész most előrukkolt második lemezével, amivel meglátásom szerint sikerült még előrébb türemkednie a tehetségekkel bőven túltelített szakma tömött soraiban. Ebben nagy segítségére volt a zseniális billentyűs-hangmérnök, Alex Argento, aki nem csak jó érzékkel mixelte és maszterelte az anyagot, de varázslatos szólóival föl is turbózta azt (belőle bármikor többet is el tudnék viselni). Az argentin származású kiváló ütős, Sebastian Persini is jócskán hozzáteszi a magáét.

Az album egy szakmai körökben jól ismert, instrumentális gitárzenékért rajongó olasz rock újságíróról, Guglielmo Malusardiról kapta nevét, pedig éppen a címadó dal alapján simán viselhetné a Mr. Greg Howe nevet is. A jazz-rock fúzió világában nyilván megkerülhetetlen Howe, és hallhatóan a mi "Fábrinknak" is meghatározó gitárhőse volt, de szerencsére más, sokkal inkább dallamorientált hatások is érték; gondolok itt elsősorban Vajas Pistára vagy Szatírjanira (pl. Money Zero, SR). Pont azt találom üdítőnek Leo fúziójában, hogy a taljánokra kiváltképp jellemző dallamérzékenység és a szakmailag egyáltalán nem lealacsonyító közérthetőségre való törekvés sem áll tőle távol.

Leo alighanem rendelkezhet valamilyen magyar kapcsolattal is, máskülönben nem igen találok magyarázatot arra, hogy a 7. nóta miért viseli a sokatmondó "Kurva részeg" címet (így tömör magyarsággal). Magyar kapcsolat vagy nem, nekem mégis inkább a "Piedini Ballerini" a kedvencem a lemezről, vagy a "La ville lumière", akkora Alex Argento szólóval, mint az Empire State Building. A lényeg, hogy Mikulásra megvan a csemege; jobb is, mint a szappan ízű tejbevonóból készült csokitélapó!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.nightwish.com
myspace.com/nightwish

Nehéz dolga van a királyoknak (királynőknek) Metálországban, hiszen egyrészt az örökösödés elve helyett itt bizony a teljesítmény az uralkodói idő mércéje, másrészt jól tudjuk, a királyok választásánál csak egyetlen dolgot szeret jobban a nép: a királyok bukását. No jó, vannak itt olyan tróntámogatók, akik még a koronás kübliben is aranyat képesek felfedezni – részükre Metálország csalafinta vállalkozói külön várakat építenek a talált nemesfémből – de valljuk be őszintén, azért legtöbbünknek nem veszi el az eszét – illetve a szagérzékenységét – a feltétlen uralkodói hódolat.

Nos, a Nightwish Tarjával eljutott a csúcsra, ahová a kritikusok zömének egyetértése alapján megérdemelten került, és a siker egyik felét megteremtő énekesnő váltását abszolváló Anette Olzon sem ijedt meg az újdonsült profi világbajnokokkal szembeni attitűdtől, melyet annak idején Ali olyan frappánsan fogalmazott meg: "innentől fogva mindenki rajtam próbálja majd lemérni, mennyire jó…" A "Dark Passion Play"-jel a csapat sikeresen kerülte el a trónfosztást – pedig ellendrukker akadt elég –, és közben az is kiderült egy szakértői interjúból, hogy Anette kisasszony hangja a rosszakarók hangoskodása ellenére is első ligás.

Jóllehet, Tarja kiválása a hódolók számát is csökkentette, de nem olyan mértékben, hogy a feltörekvő gótikus-cicabandák bármelyike is elcsenje a koronát. Ebben persze leginkább a főnök Tuomasnak van kiemelkedő szerepe, aki amolyan szürke eminenciásként birtokolja az igazi hatalmat, az ő dallamérzékenysége és zeneszerzői tehetsége tartja fent az uralkodói tekintélyt egy olyan uralkodói stílust gyakorolva, melyben önmagukban a gitárok és a dobok nemhogy a királyi, de a bocskoros nemesi szintet sem érik el, már ha a tehetség színezi kéken arisztokratára a zenei testben csobogó vért. A Nightwish ereje azonban tudjuk, nem ebben rejlik, a dallamok és a bombasztikusságot olyan plasztikusan prezetnáló filmzenei áradat remek ötvözete képes elfeledtetni a gitárok tuc-tuc egyszerűségét, valamint a ritmikai alapok "techno"-s puffogását, ám az "Imaginaerum"-on úgy érzem, a billentyűvarázsló főnök – aki pedig a wannabe Joey DeMaioval ellentétben méltó lenne Hans Zimmer cipőfűzőjét megkötni – elvétette a helyes arányokat.

Oké, a koncept albumos jelleg általában megnöveli a hangulati hangsúlyok szerepét, ám jelen esetben a centrum eltolódás a dallamok és a túlcsorduló adrenalin-löketek kárára történt, és hiába az olyan érdekes, formabontó próbálkozás, mint a lokál-jazzes – és valóban jól sikerült – "Slow, Love, Slow", ha a lemez epikus számainak dallamvezetése nélkülözi a csúcspontokat. A "Rest Calm" 5 perces szövegelése éppen csak egy árnyalattal unalmasabb, mint a megelőző hét perc monoton, sablonos filmzenés hangulata, a "Scaretale" hiába erőlködik, hogy egy Nightwishbe oltott Operaház Fantomja sláger legyen, nem képes átlépni az átlag Walt Disney darabok musicalbe oltott közjáték paneljein – bár azok legalább nélkülözik a mondókás, slágerelhagyásos attitűdöt –, és az album második felében igazából csak a "Last Ride Of The Day" képes felrázni a túl személyesre sikeredett sablonokba beleszunyókáló hallgatót. (Azt meg se merem említeni, hogy egy királyhoz méltatlan az olyan lopás, ami az egyébként ötletes, Morricone-western hangulattal megbolondított "Turn Loose The Mermaids"-ben buktatja le az Utolsó Mohikán c. film soundtrackjét túlságosan is szerető Tuomast.)

No, de mielőtt még lefejezésért kiáltanának a zenei jakobinusok, kötelességem azokat az erényeket is világgá kiáltani, melyek miatt a királyváltás szükségessége ezúttal is megkérdőjelezhető. S hogy mik is ezek? Nos, az album ortodox Nightwish jegyeket felmutató részei, kezdve a remek, rémálomszerű vizualitással megjelenített klipnótával, a hatásvadász, de legalább giccsességében is magával ragadó skót dudás "I Want My Tears Back"-en keresztül a már említett "Last Ride Of The Day"-ig.

A leírtak szellemében nem vagyok biztos, hogy a képzelet országa az elképzelések szerint fogja egyöntetű leborulásra késztetni a keménymagon kívüli szimpatizánsokat, de úgy gondolom, Petőfi Sándor szellemét sem kell előhívnunk a szívünkből, hogy újra királyakasztásra buzdítsuk a hallgatókat. Még Metálországban sem.

Garael

Kiadó:
Barclay

Szinte már hallom a kollégáim és néhány személyesen is ismert olvasónk méltatlankodását. "Mi a túrót keres ez a szar a blogon?" Pedig ez a raï tényleg nagyon raj (vagány, király). Hogy ezt a bugyuta szóviccet érthetővé tegyem, kénytelen vagyok egészen a "tojáshoz" visszamenni. Szóval a raï-nak semmi köze az olasz RAI nevű közszolgálati műsorszóróhoz (Radiotelevisione Italiana), hanem valójában egy sajátos arab népzenei stílust takar, ami valamikor még a XX. század első felében született muzikális algériai beduinok között. A stílus központja az algériai Oran, ahol - mint általában a kikötővárosokban - színes összevisszaságban egymásba gabalyodott több népcsoport és kultúra, beleértve a különböző zenei hagyományokat is. Az alap nyilván arab, de megtalálhatók benne az afrikai-törzsi, spanyol, francia zene és általában véve (főleg az utóbbi évtizedekben) modern európai irányzatok hatásai.

Ezt a multikulturális "világzenei" (hogy utálom ezt a kifejezést!) keveréket a hagyományos muszlim társadalom (elsősorban az ún. fundamentalista szegmens) nyilván nem fogadta túl nagy megértéssel, ezért a raï koronázatlan királyának, Khalednek 1986-ban Franciaországba kellett áttelepülnie. Ennek a stílusnak ma már inkább Franciaország a központja, ahol az egyre növekvő muszlim lakosság komoly támogatást és (nem utolsósorban) fizetőképes piacot jelent.

Az album a párizsi Palais Omnisports de Paris-Bercy-ben megrendezett 1998-as megakoncert fölvételeit tartalmazza, ahol Khaled mellett föllépett a raï másik két emblematikus figurája, Rachid Taha és a Khaled trónörököseként emlegetett fiatal Faudel. A show tényleg nagyszabásúra sikeredett, rengeteg háttérmuzsikussal, népzenészekkel, vonósokkal, fúvósókkal, miegymás. A szetlistán helyett kaptak mindhárom előadó legnagyobb slágerei néhány hagyományos, örökzöld arab népdal földolgozásával megspékelve.

Az európai füleknek a muzsika kétségkívül idegen (vagy inkább egzotikus), de ma már e zenei választóvonalak egyre vékonyodnak, a Myrath, Orphaned Land, Edgend óta pedig már a metál sem annyira angolszász, mint régen (nem is beszélve a skandináv folkmetál őrületről!). Amit ez az anyag kínál az embernek, nyilván nem metál, még csak nem is rock, de azért nagyon szerethető. Az egész varázslatosan meg van hangszerelve, népi hangszerek garmadája, egy kamarazenekar, egy hallhatóan kompetens héttárbanda... és igen, olykor még gitárszólók is hallhatók rajta (Didi)!

Mivel három külön előadó dalai szerepelnek az albumon, s mivel maga a raï is rendkívül változatos műfaj, nem túl homogén az anyag, de tulajdonképpen pont ez teszi érdekessé. Föltűnnek egészen meglepő hatások is, mint pl. a salsa (Omri) vagy a diszkó (Voilá, Voilá), de akadnak instrumentális részek is. Az "1, 2, 3 Soleils" igazi bőségszarú, összesen 23 nóta szerepel a dupla CD-n, s nem is a rövid 2-3 perces fajtából. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy óvva intsem az érdeklődőket az Ark 21 kiadó által 2001-ben megjelentetett 1 CD-s, csúnyán diétás változattól. A 23 nótából mindössze 3-4 töltelék akad, pl. a Paul Anka és Frank Sinatra által világhírűvé tett, eredetileg francia dal, a "My Way" (Comme d'habitude) francia és arab nyelvű változata.

Sokáig nem mertem ezen a blogon recenziót posztolni az "1, 2, 3 Soleils"-ről, de azután megláttam a shockmagazin.hu-n, hogy nemrég az alapító főszerkesztő Valentin Szilvia (Rockinform) a "Heti kedvenceink" rovatban szerepeltette. Fölbátorított, hogy nem én vagyok az egyetlen rocker, aki fémszívébe fogadta a három arabus sajátos zeneiségét. Talán idővel majd a Myrath új lemezéről is írnak kritikát...

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.mysticprophecy.net

Nana! Mi a rosseb ez? Az új Hammerfall? Igaz, hogy a görög-német banda is tradicionális nehézfémből készült oszlopokon nyugvó erőmetalt nyom, mint a svéd harcostársak, de sokkal tökösebben, sötétebben. Az ilyen Stormwitch-idéző középtempók és sablonrefrének eddig nem voltak jellemzőek rájuk, mint amivel rögvest a nyitószámban sokkolják a megszokott minőségre váró (vágyó) rajongót.

Szerencsére a "Die Now!!" aprítása rögvest eloszlatja – nem, nem a baljós felhőket, amik beárnyékolják a lemez hangulatát, hanem – a ráncokat a kritikus homlokán. Ez így már mindjárt más! Bizony, a Mystic Prophecy-től nyálmentes powert akarunk, valahol félúton az öreg és az új kontinens zenei hagyatéka között. Dimitri Liapakis (merthogy ő maga a Misztikus Prófécia) pedig meg is adja nekünk a mindennapi kenyerünket.

Ez a zenekar úgy jön föl, mint a talajvíz. Lassan, de biztosan. A megbízhatóság bizton említhető velük kapcsolatban, ahogyan a Firewind is ide citálható, mégpedig nem csak Gus G. okán, aki korábban itt is pengetett hellén tesója oldalán. Hanem mert zeneileg is hasonló ösvényen járnak – technikás gitárszólókkal fűszerezett, sallangmentes heavy/power metal a játék neve, melybe az ökölrázós, csorda-vokálos refrének is beleférnek időnként.

Nagy megfejtések nincsenek itten, és újdonság se. Mégis rendben van a cucc, mert a nóták kerekek, a riffek tökösek és az énekdallamok is elég erősek. Előrelépést az előző albumhoz képest nem figyelhetünk meg, de tőlük nem is ezt várjuk. A korong egyetlen hibája, hogy rövid: 40 percbe még egy Ozzy feldolgozást is belepréseltek (Miracle Man). Ebben – bár zeneileg jól átgyúrták szerintem – azért kiderül, hogy Liapakis (annak ellenére, hogy a magának írt számokban jól adja az ívet a jellegzetes, rekedtes hangján), nem egy Jorn Lande, ahogy az is, hogy Ozzy (idegesítő, nyávogó hangszíne ellenére) fénykorában azért nem volt olyan rossz énekes, ahogy az hírlik róla.

Úgyhogy nem kell megijedni, mégsem mentek át Hammerfallba – az erő még velük van, úgyhogy a "Ravenlord" nyugodtan mehet a lemezgyűjteménybe a "Fireangel" mögé.

Kotta

Lehet ugyan néha kincsre bukkanni lemezleárazási akciókban, de a tartósan alacsony árú lemezek, ismerjük el, legtöbbször egy-egy adott előadó gyengébb sikerülményeit rejtik. Kelly Simonz nálunk kapható három megjelenéséből azonban folyamatos kiárusítás zajlik mióta MediaMarkt a MediaMarkt. Sokáig átlapoztam én is a lemezeket, mert hogy lenne már jó egy magányos japper arc "one man show"-ja (mindent és mindenen ő játszik.) Hát pl. úgy, hogy ebbe a tökmag csávóba valami embertelen zeneiség szorult.

Mivel japán, szereti a klasszikus zenét és van is köze hozzá, nem kevés. Mivel japán, szereti Yngwiet  és a neoklasszikus virtuózkodást és van is köze hozzá, nem kevés. Ettől persze még nem esnék hanyatt, bár ez nálam már bőven elég ahhoz, hogy ezredesuramért cserébe, begyűjtsem, és elhelyezzem a kollekciómban az Akira Takasaki (Loudness), Norifumi Shima (Concerto Moon) tengelyen.

Kelly Simonz (valami azt súgja, hogy nem ezen a néven anyakönyvezték Osakában, 1970-ben) ugyanis mindegyikőjüknél jobb muzsikus, sokkal szélesebb látókörű zenei gondolkodással. Pl. Gary Moore és Sting (!!!) hatása legalább annyira jelen van szerzeményeiben, mint a fentebb felsoroltak. Vagy én lennék zeneileg perverz, ha azt gondolom, hogy nem keletkezik kibékíthetetlen zenei ellentét egy lemezanyagban, ahol egy édesbús (Sting) melódiát, egy tempós és minőségi neoklasszikus metal, majd egy a capella dal követ? És ami végkép ritkaságszámba megy: Kellynek nincs víkonyka egérhangja, mint a legtöbb földijének, sőt kimondottan szép, érett férfihangja van.

Én azt mondom, ha valaki ezt a lemezt meglátja és szereti a minőségi, időtálló rockmuzsikát, kimagasló hangszeres játékkal, itt-ott szomorkás, lírai hangulattal, ám ha kell, akkor zabolátlan erővel, azonnal bukjon rá, mint tyúk a meleg takonyra, mert ha kikopik a készlet, attól tartok Osakáig kell koslatni a megszerzéséért. Ugyanis Európában kb. olyan ismeretlen a fiú, mint a legkésőbb jövő héten ránk köszöntő gazdasági összeomlás ellenszere.

Túrisas

Honlap:
myspace.com/timesailorband

Az közismert Törökországról, hogy az iszlám világ egyik legszekulárisabb állama, és valószínűleg ezzel összefüggésben, elég komoly rajongótábora van a fémes zenéknek. Érdekes színfoltja a szimfonikus hajlamú power metálnak a török Mezarkabul (Pentagram) és a Dreamtone & Iris Mavraki's Neverland. Ezért talán nem is olyan nagy meglepetés a Timesailor megjelenése a Boszporuszon túlról.

A török fővárosban alakult zenekar eredetileg az Apoplexy (szélütés) nevet viselte, de a sok hasonnevű banda (???) miatt névváltoztatásra kényszerültek, amivel szerintem csak jól jártak. Nem fér a fejembe, miért akarná bárki is egy olyan ronda betegségről elnevezni az együttesét, mint az agyvérzés. Akárhogy is, az "időutazó tengerészek" rögtön egy ambiciózus anyaggal lepték meg a gyanútlan világot.

A "Once Upon A Time" (Egyszer volt, hol nem volt) a címéhez illően mesélős, teátrális, billentyű-gazdag (a szintis egy hölgy), progresszív hajlamú euro-power valahonnan az Avantasia, Soulspell és Rhapsody Of Fire környékéről. A lemez mindjárt egy nyolcrészes, nagyszabású opusszal indít (Dreamwalker) mintegy 28 percben. A bandában két énekes van, egy férfi (Bulutay Güneş) és egy nő (Damla Özdemir), akik a nótákban felváltva dalolásznak. Güneş hangja engem sokban Henrik Båthra (Darkewater, Harmony) emlékeztet.

A Timesailorrel szemben mindössze annyi kifogásom lehet, hogy Burak Kahraman gitáros, jóllehet "szakos", mégsem kimondottan virtuóz, és ez bizony ebben a műfajban hendikeppnek számít. Mindenesetre ebben a formációban benne van az a bizonyos plusz (vagy X?), ezért mindenképpen érdemes lesz rájuk odafigyelni. Hogy a guta üsse meg! Hát még a törökök is előttünk járnak? Hol marad a török áfium ellen való magyar orvosság?

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.royalhunt.com
myspace.com/royalhuntmusic

Valami bűzlik Dániában! André Andersen, a nagy mesemondó kisunokája (na jó, nem is olyan kicsi, legalább két méter magas) lecserélte énekesét, a zseniális Mark Boalst és a legalább olyan tehetséges gitárosát, Marcus Jidellt. Az új-régi énekes D. C. Cooper, a női bugyik benedvesítője, aki sejtelmesen titkolja keresztnevét, mint tette annak idején Kiki is (hát persze, a Donald Christopher legalább olyan kiábrándító, mint a Patkó Béla, és a női bugyik máris kiszáradnak). Az igaz, hogy annak idején ő hitette el a népekkel, hogy a "Királyi vadászat" nem úri passzió, és a pórnépek tátott szájjal bámulták (a lányok tátott szájába meg már bele sem merek gondolni), de tulajdonképpen csak 3 évet és 2 stúdió (valamint 2 koncert) lemezt töltött Dániában, mielőtt továbbállt volna.

Honlapok:
www.turboband.hu
myspace.com/turbo4

A legtöbb helyen pszichedelikus progresszív rock kategóriába sorolt magyar formáció, a Turbo valójában az angolnák sikamlósságával és bizonnyal jól kifundált tudatossággal kerül el minden műfaji besorolást. A tagok viszonylag jól ismert zenészek a fővárosi underground szcéna különböző együtteseiből: Vágtázó Halottkémek, RémembeR, FreshFabrik, stb.

Erősen reméltem, hogy a muzsikusok előélete nem nyomta rá a bélyegét az új formáció zenei koncepciójára, és a Turbo valódi kitörési kísérlet ebből a metal vagy klasszikus hard rock szemszögből nézve belterjes, álintellektuális világból. Sajnos csalódnom kellett, s ezt annak a kockázatnak vállalásával jelentem ki, hogy internetes fórumokon százak fognak gyökér, pumacipős, tufa metálos, beszűkült filiszteusnak, meg mittoménminek lehordani. (Mellesleg jegyzem meg, hogy sosem volt fehér, magasszárú Puma cipőm...)

Nyilván annak örülni kell, hogy a tipikusan "alternatív" beállítottságú fiatal zenészeink kezdenek rájönni arra, hogy nem ciki jól behangolt, kiváló minőségű gitárokon riffeket - ne adj' Isten! - szólókat játszani - bár ebben a tekintetben Vigh Dávidnak még van mit fejlődnie. Az is megelégedéssel tölt el, hogy Delov Jávor dobos kifejezetten ötletes, furfangos ritmusokkal variálja tele a nótákat (igazán jó hallgatni!), de ez a zene valójában nem pszichedelikus rock, legalábbis a kifejezés legtisztább és legnemesebb értelmében - ahogy azt a nagy brit elődök: a Pink Floyd, Yes, Genesis, vagy a későbbi generáció, a Marillion, Pendragon, Arena, stb. definiálta.

Ennél még nyilvánvalóbb, hogy a Turbo végképp nem progresszív, vagy ha az, akkor létezik egy számomra ismeretlen progresszió is, amelyik teljesen más tőről fakad, mint a Spock's Beard, Flower Kings, Karmakanic vagy a Magic Pie. Ez a zene - maradjunk ennyiben - alternatív zenei gyökerekkel rendelkező indie rock, aminek sokkal több köze van a "marslakókhoz" (Mars Volta, 30 Seconds To Mars), mint a szó szoros értelmében vett pszichedelikus hajlamú progresszív rockhoz (még akkor is, ha az erős média ellenszél miatt ma már mindkét irányzat nyugodtan nevezhető underground stílusnak).

Szóval a Turbo nekem leginkább a Mars Volta magyar inkarnációja, főleg Tanka Balázs hangja és dallamvilága miatt, mert őt hallgatva Cedric Bixler Zavala, Mars Volta frontember géntérképe rajzolódik ki lelki szemeim előtt. Zeneileg pedig olyan az egész, mintha egy lelkileg zaklatott, tesztoszteron injekciókkal teleszurkált U2-t hallanék az "Achtung Baby" korszakból. Amúgy a zene a maga kategóriájában nagyon rendben van és simán világszínvonal, csak éppen kertelés nélkül tisztázni kell, hogy a stílus-besorolás pontatlan, nehogy az óvatlan, mit sem sejtő progresszív rock és metál rajongó (mint pl. én) gyanútlanul besétáljon egy Turbo koncertre és ott úgy érezze magát, mint a partra vetett hal.

Tartuffe