Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
www.theocracymusic.com
myspace.com/theocracyband

Két évvel ezelőtt, az euro-power látszólagos kifulladásának idején, még mielőtt térdre borulva zokogtuk volna világba bánatunkat, éppen onnan érkezett az isteni csoda, ahonnan aztán igazán nem vártuk. Az amerikai Theocracy egy – valljuk meg, jogosan – teljesen ismeretlen debütalbum után úgy robbant be az európai power trónkövetelőinek sorába, ahogy az egy rejtett tartalékhoz illik, aki a döntő pillanatig rejtőzködve képes a csata kimenetelét fényes győzelemmé változtatni.

Nos, igen, a fiatal Matt Smith tulajdonképpeni egyszemélyes projektje friss szellőt varázsolt az euro-power kissé pohos szagúvá változott szegleteibe, ötletes, a hagyományokat és a progressziót ötvöző muzikális lelki gyakorlatával – mert hogy mondani ne feledjem, keresztény szellem suhant át velük Európán –, mellyel aztán sikerült is felrázni a tespedésben belterjessé váló kontinentális metal társaságot, aminek hatására (hát lehet, hogy nem pontosan a Theocracy miatt, de így jobban hangzik a kritikában) aztán Tóbias sikeresen újította fel operáját, és hát a Helloween még az olyan kétkedőket is meg tudta győzni szerepéről, mint a Metallica kultusz egyik magyarországi megteremtőjét, aki lapunk írott hangjegyekbe foglalt munkatársa. (No, ki az, akire ezzel a remek kis rébusszal céloztam?)

A recept, ami annyira sikeres volt a "Mirror Of Soul"-nál, tulajdonképpen nem változott, pusztán az alkotó elemek csiszolódtak még tökéletesebbre, köszönhetően a projekt valódi együttessé válásának, és persze az eltelt évek tapasztalatainak. Az alapvetően az Edguy-Avantasia-Blind Guardian tengelyen mozgó dallamokat ezúttal is sikerült az amerikai progresszív thrash, illetve power metal riff-raf(f)ináltságával párosítani, így valósulhatott meg minden olyan fan álma, aki egy szerzeményben szeretné hallani a Helloween mézédes refrénjeit, a Dream Teather első három albumára jellemző tökös progressziót, és a Megadeth "Rust In Peace" korabeli gitárpárbajainak komplex gyönyörűségét. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy Mattnek nem probléma a Halford féle magas C-t kiénekelni, talán nem is lesz meglepő, hogy a hatások között olyan kultusz albumok jelenlétét is érezni, mint a Judas etalon "Painkiller"-je – bár ezt a cselt a csapat, illetve Matt már a korábbi albumon is eljátszotta – ami persze az eredményt tekintve nem baj, sőt: a folytatás a filmekkel ellentétben nem csak, hogy tudta tartani a színvonalat, de mint említettem, sikerült a tökéletesedés is – naná, ha Isten velünk, ki ellenünk?

Mégis, mi az, ami konkrétan új eredményeket szült az új albumon? A refrének és a Savatage-féle teatralitás a már megszokott, ám a gitárszólók – köszönve a hangszerkezelők csapata növekedésének – olyan élvezetes produkciókkal kápráztatják el a nagyérdeműt, ami unikumként képes a keresztény metalra jellemző extázist dallamok helyett – illetve mellett – húrokba oltani. Hallgassuk csak meg a "The Gift Of Music" TSO-ban gyökeredző, musicales dallamaira ráépített instrumentális végkifejletét, hát mi ez, ha nem egyfajta zenei orgazmus, ráadásul túlpozícionált tömeghalál (Megadeth) nélkül. A hangszerkezelésben néha felsejlik a Dragonforce agyament sebességmániája is, de Theocracyék képesek úgy a dinamikával játszani, ahogy a sárkányos haverok a számítógépes játékokkal, a gitáros párbeszédek pedig – stílusosan legyen írva – önmagukért beszélnek.

Sajnálom, hogy a csapat célirányos europizmusa szinte egyedülálló odaát, mert a (t)ősgyökeres amerikai metal stílusokkal összekötött véregyesítés még a déli tesóknak (Brazília) is innovatív példával szolgálhatna, köszönhetően annak a határokat figyelembe nem vevő keresztény bátorságnak, mellyel akár Theo-Crazy-nek is nevezhetnénk őket. Ámen!

Garael

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlap:
www.amoralweb.com

Varietas delectat. Sok zenekar úgy a harmadik albuma táján hagyja hátra az egyértelmű hatásait és a kedvenc bandáik direkt lenyomatát. A stílus letisztulásával általában egybevág a szélesebb közönség- és rajongóbázis elérése, felépülése is. Érdekes, ez az a pont, ahol én gyakran rájuk unok, mert innen kezdve esélyes, hogy egyik lemezük éppen olyan, mint a másik. Vagy csak szeretek új tehetségeket felfedezni, nem tudom (de igen, szeretek). Mindenesetre – egy amúgy ügyes csapatnál - megvan annak is a diszkrét bája, amíg az keresi a saját hangját és ameddig még nem válik a sikere/hangzása rabjává, amely jelenség az ultrakonzervatív metalfanoknak köszönhetően, elég gyakran bekövetkezik.

Nem véletlenül cikáztak át ezek a gondolatok a fejemen a "Beneath"-et hallgatva, mert hiába, hogy ez a finn gárda immáron ötödik korongja, még mindig nem nevezhető egy teljesen kiforrott, egységes alkotásnak. Az már a "Show Your Colours" idején is érezhető volt, hogy a helyi X-faktorból idecsöppent pacsirta, Ari Koivunen csúnyán el fogja téríteni őket a kezdeti death metaltól, de azért volt ott még aprítás rendesen. Ehhez képest most egy - helyenként a hard rockkal is kacérkodó – melodikus-progresszív power zenekar képe rajzolódik ki, ami azért relatíve nagy ugrás az ismeretlenbe.

Mondjuk, ha te speciel nem bírod a változatosságot, akkor ne itt keresgélj, mert nem fogod érteni, hogy kerülhet egymás mellé egy pörgős melodic rock, egy hörgős metalcore, egy fasza kis progresszív és egy akusztikus nóta. Engem ez cseppet sem zavar, a következők miatt: a progos számoknak kifejezetten sötét, melankolikus hangulatuk van, ez a fénykorában lévő Queensryche-ra emlékeztet, a hörgést mértékkel és érzékkel vetik be, nem követik el azt a hibát, hogy lerágott csontként dallamos refrénekkel akarnák váltogatni azt, a power metaljuk is abból a jófajta, nyálmentes északi fajtából való, és végül, de nem utolsó sorban, a lírai számokkal sem csak a kötelező köröket futják – ezeknek dramaturgiailag és a hangulatteremtésben fontos szerep jut.

Amúgy pedig szépen muzsikálnak. Megtanultak kellemes, kerek számokat írni, jó dallamokkal, figyelemre méltó gitárszólókkal, jó helyekre becsempészett, intelligens váltásokkal. Az Amoral eddigi tevékenységét semmiképpen sem jellemezném kötelezőként, de ezzel a munkával most bekerültek a (legalább is ezen blog olvasói számára) "meghallgatásra javallott" kategóriába. Már csak a "Silhouette" miatt is, amit ezennel nevezek az "Ügyeletes kedvenc" rovatba, mint a hiányzó láncszem az Iron Maiden és a modern power metal között (oké, tudjuk, a Helloween volt az...).

Kotta

Kiadó:
Verglas Music

Honlapok:
www.verglas.com/arenaworld
myspace.com/arenaatverglas

A brit neo-progresszív rock arisztokráciájába tartozó Arena hetedik lemezére stílusosan hét évet kellett várni. A legutolsó "Pepper's Ghost" (2005) című album nem volt rossz, de már a fáradás jeleit mutatta, legalábbis a hibátlan "Immortal?" (2000) után. A nyilvánvaló kérdés most az, hogy jót tett-e nekik a hosszabb pihenő, illetve a vérátömlesztés, amit az új énekes és a régi-új basszer igazolása jelent.

Ami Paul Manzi énekest illeti, én kifejezetten örülök a csatlakozásának, mert bár Rob Sowdennek megvolt a fazonja és langaléta színpadi megjelenése is érdekes színfoltja volt az együttesnek, Manzi hangja valahogy meggyőzőbb, karcossága miatt rockosabb. Persze a lényeg vitathatatlanul a Clive Nolan billentyűs és John Mitchell gitáros által alkotott szerzői páros. Itt tőlük döglik a légy - ahogy mondani szokták.

Megítélésem szerint a régi rajongóknak nincs okuk szűkölni, mert a személyi változások a zenei megközelítésben nem hoztak drasztikus változást, viszont a megszólalás egyértelműen dögösebb lett. Nyilván senki sem lepődik meg azon, hogy a "The Seventh Degree..." koncept album lett, ami a földi élet utolsó és a túlvilági élet első órájáról "értekezik". Ennek megfelelően maradt a banda védjegyének számító komor hangulat, ellenben már közel sem olyan musical-szerű a végeredmény; a dalok rövidebbek és direktebbek lettek (majdnem duplája a nóták száma a "Pepper's Ghost"-hoz képest).

Ennek a koncepciónak sajnos "áldozatul estek" Mitchell hosszú, lebegős, Gilmour stílusában fogant szólói, melyekből én ipari mennyiséget is el tudnék fogyasztani (mondjuk, a "Catching The Bullet"-ben épp nagyon odateszi magát!), sőt Nolan is előszeretettel inkább a háttérben húzódik meg. Mindent egybevetve, a pozitív változások ellenére sem gondolom, hogy az "Immortal?" színvonalát megüti az új anyag, de legalább megjelenik speciális digipak kiadásban is, 28 oldalas booklettel és egy 50 perces "Így készült" dokumentumfilmmel a bónusz DVD-n. Mehet befelé a karácsonyfa alá! Az Index szerint egy-két év múlva úgyis megszűnik a CD kiadás. Addig érdemes gyorsan beszerezni pár jól sikerült albumot.

Tartuffe

Honlapok:
www.x-panda.net
myspace.com/xpandaband

Megint kénytelen vagyok előállni a száraz néprajzi adatokkal. Észtországnak mindössze kb. 1,3 millió lakosa van, a történelemben Európa többször is elfeledkezett arról, hogy ők is a világon (mi több, a kontinensen) vannak, így nem lehet csodálkozni azon, hogy enyhén szólva seggre ültem, amikor véletlenül belefutottam az X-Panda nevű progresszív rock banda saját költségen megjelentetett albumába.

Mert nem amatőr garázsbandáról van ám szó, hanem az alacsony átlag életkor ellenére hihetetlenül fölkészült zenészekről, akik rendkívül jó érzékkel nyúlnak egy nem egyszerű műfajhoz. Pedig eredetileg csupán ideiglenes projektként indult a dolog egy 2009. áprilisában rendezett zenei dalszerző verseny alkalmából. Azután a tagok mégis úgy gondolták, hogy érdemes együtt maradni és folytatni, és mennyire igazuk volt! Igaz a basszer-énekes pozícióján közben volt egy őrségváltás, de a lelkesedés töretlen, s ennek eredménye a magánkiadásban megjelent "Flight Of Fancy".

Ahhoz képest, hogy a stúdiózást, hangmérnöki munkát, kiadást stb. mind maguk voltak kénytelenek finanszírozni, a lemez nem is szól rosszul, bár némi plusz dinamika azért nem ártana. Ettől az apró és emberileg érthető hátránytól eltekintve azt kell mondjam, hogy az anyag zseniális. Kaarel Tamra billentyűs elképesztő atmoszférát varázsol jó ízléssel kiválasztott hangszíneivel, Risto Virkhausen gitáros pedig le se tagadhatná, hogy az ős és neo-prog mesterek (David Gilmour és Steve Rothery) mellett rengeteg Joe Satrianit és John Petruccit hallgatott. Karl-Juhan Laanesaar dobos ritmusai mindvégig összetettek, érdekesek, Tamar Nugis basszer-énekes hangja pedig (bár elsőre szokatlan) egyáltalán nem gyenge megfejtés ebben a stílusban.

A kritikussal szemben nyilván elvárás, hogy hasonlatokkal éljen, de olyan sok minden jut most eszembe, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Alaphangon a Karmakanic jár a fejemben, de az X-Pandában ott lappang a brit neo-prog, a Dream Theater-féle keményebb alapokra épülő progresszió, a Liquid Tension Experiment által fémjelzett metál fúzió, sőt (talán eretnek gondolat), nyomokban még a Nightwish. Szerintem nem rossz keverék, és a hosszú, kifejtős instrumentális részek kiváló lehetőséget biztosítanak a fiúknak a bizonyításra. Lehet, hogy nem rockfazonok (tessék megnézni a csatolt YouTube videót!!!), de mocskos ügyesek, és még azt is elérték, hogy azt kívánom, bárcsak lenne egy fikarcnyi igazság abban a halszagú finnugor rokonságban!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.ozofficial.com

Toto és Dorothy ezúttal olyan útra tévedt, amit igen régóta és sokan kitapostak már, így véletlenül sem állt fent a veszélye, hogy olyan területre jutnának, ami Oz birodalmának modernizált részéhez tartozik, ráadásul azoknak a fránya sárga köveknek mintegy felét már akkor lerakták a varázsló építőmesterei, mikor az emberek nagy része azt sem tudta, hogy mi fán teremnek a mesék.

Hát az biztos, nem semmi egy címe van az elkészült új-régi Oz albumnak: mintha találomra odaböktünk volna a NAGY HEAVY METAL szótár két címszavára, hogy aztán mit sem törődve a jelentéssel, szókapcsolattá fűzzük össze, bár nincs mit ezen csodálkozni, a heavy metal csapatok egy része egész albumnyi dalszövegeket ír a random-géppel. Nem gond ez, én úgy vagyok vele, hogy egyelőre kevés neves közgazdász, filozófus és politológus válik rocksztárrá, tehát nem az éppen aktuális kedvenc zenésztől várom a világbéke és a gazdasági recesszió megoldási javaslatait. Az viszont inkább zavaró, hogy a szövegek mellett a zenei panelek is annyira elkoptatottak, hogy azokat még az Albán Építőipari Vállalat is visszalökné a minőségi szabványok előírásainak be nem tartásáért.

Ráadásul Ozék meg sem próbálták aktualizálni a nyolcvanas évek elején már megcsócsált témákat, mert hát ha retro, akkor legyen tényleg az, és a dögös hangzás csak az olyan nyálas szájú ficsúroknak való, akik egyébként is a metal árulói. Így aztán az újonnan kiadott lemez a hangzást tekintve nem sokban különbözik a nyolcvanas évek elején kiadott elődjétől, ahol az új albumon fellelhető számokból hat már akkor hirdette, hogy a skandináv/finn metal akkoriban is képes volt felvenni a versenyt a brit és amerikai vetélytársakkal. Írom ezt annak tükrében, hogy ha nagyon megkaparjuk, a "Burning Leather" a maga idejében tulajdonképpen pompásan beillett volna a Judas Priest "British Steel" és "Screaming For Vengeance" közötti korszakába (néha visszanyúlva "Sin After Sin" rockosabb megközelítéséhez), bár ebben az esetben joggal vonhatták volna a csapatot kérdőre, hogy ugyan miért is kellett a "Metal God" alaptémáját a "Seasons Of Darkness" című számban újrahasznosítani?

Csak hát azóta ugye eltelt mintegy harminc év, és hiába az énekes csodaszámba menő, Halford minőségű hangja, és az ikergitáros támogatás biztosra menő professzionalizmusa, ha a dalok minden hangját hallottam már korábban, nem egyszer, nem kétszer, ráadásul az sem túl szimpatikus, hogy az új album mintegy fele a régi szerzemények újra felvett változata. (Azt meg sem említem, hogy a borító koncepciója a korábbi lemezek (egy teljes album és egy EP) szellemét tükrözi, melyek megalkotását maga Quorthon (Bathory) nagymester vállalta magára, megerősítve azt a tényt, hogy annak, aki jó a zenében, még nem biztos, hogy nem csiszolható tovább a szépérzéke.)

Szeretném azt írni, hogy nem olyan nagy baj ez, mert hát a rock örök és elpusztíthatatlan, de sajna, itt azért elkelt volna egy alapos ráncfelvarrás vagy botoxkezelés, még akkor is, ha a retro korszakát éljük. Persze ha a zenekar képes lett volna még három-négy olyan minőségű számot írni, mint a nyitó "Dominator" – ami a maga paneljeivel is az év egyik heavy metal himnusza –, akkor minden bizonnyal én is leborulnék az új metal istenek előtt, így viszont csak az elszalasztott lehetőséget hallom a bandában, amin sajnos nem segít sem koponya, sem fekete mágia, sem a nosztalgia által megpuhított dejá vu.

Garael

Kiadó:
Progress Records

Honlapok:
www.magicpie.net
myspace.com/magicpiehome

Valami azt súgja, hogy a norvég progresszív rock banda, a Magic Pie névválasztását nem a balhés, IQ-bajnok Gallagher testvérek-féle britpop "ephemerida", az Oasis azonos című dala ihlette (Be Here Now, 1997), hanem a (legalábbis bizonyos körökben) ismert The Flower Kings ballada (Flower Power, 1999). A Magic Pie ugyanis egyértelműen a Spock's Beard, The Flower Kings, Transatlantic és Kaipa által képviselt progresszív rock mozgalom gyermeke, amennyiben egyszerre jelenik meg benne a klasszikus Pink Floyd, Genesis és Yes vonal pszichedéliája, a Marillion és Pendragon-féle neo-prog érzékenység és (alkalomadtán) a Dream Theaterhöz köthető tekervényes, jól időzített keménység.

Az együttes 2001-ben alakult meg, és 2005 óta a "The Suffering Joy" már harmadik lemezük. Erre a megjelenésre három évet kellett várni, s ez egyrészt az énekesváltás (Allen Olsen ki, Eirikur Hauksson be), másrészt a stúdiójukat elpusztító tűzvész eredménye. Talán a megpróbáltatások miatt, talán egy természetes fejlődési folyamat eredményeként, de az új anyagot valamelyest összetettebb, keményebb megközelítés jellemzi.

A formáció zenei agya kezdettől fogva Kim Stenberg gitáros, akinek éppúgy a "kezében van" David Gilmour, mint Steve Vai szinte teljes zenei eszközkészlete. A vokális témákban bizonyos Spock's Beard párhuzamok is tetten érhetők, amennyiben a bandában gyakorlatilag mindenkinek jó hangja van, Eirikur Hauksson énekes mellett még vagy hárman viselik a "lead singer" titulust a lemezborítón.

A kb. 70 perces lemez címét a nagyszabású, négy részes nyitó szerzemény utolsó tétele szolgáltatta, és azt kell mondjam, hogy az album hallgatása legföljebb annak lehet szenvedés (suffering), aki tökéletesen érzéketlen az aprólékosan kidolgozott, de összetett dallamok, a stílusok közti szabad zenei asszociáció és a kiemelkedő instrumentális teljesítmény örömére (joy). A bizonytalanság leghalványabb érzése nélkül mondom, hogy idén ez a műfaj egyik legértékesebb kiadványa, rögtön az új Haken és Karmakanic anyagok után.

Tartuffe

Kiadó: Universal

"Tributolni" divatos (jé, nyelvújító lettem! Bár ezért nem kapok Kazinczy-díjat). Nem kell nagy marketing hozzá, a feldolgozott neve eladja a lemezt. És a rajongók mindent bekajálnak, ami a kedvencükkel kapcsolatos (lám, én is hogy benyeltem a Siggi Schwarz-féle Gary Moore tribute lemezt). Jó esetben Jorn (vagy épp az előbb emlegetett Siggi) mintájára zenészek összeállnak és feljátszanak egy albumnyi dalcsokrot, egy amolyan best of-féleséget az illető előadótól. Rosszabb esetben a kiadók az istállójukban szereplő előadók albumairól összemazsoláznak egy tribút-nyit. Erre tehát még kevesebbet kell költeni. Ezeknél általában a dalok között még hangzás- és hangerőbeli hullámzások is előfordulnak. Szörnyű!

Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.theband3.com

Mert megérdemled. Mint a marketing menedzserként karriert építő szingli a wellness hétvégét. Jár neked. Nem úgy, mint az önkéntes nyugdíjpénztárba félretett pénzed. Bár utóbbi járni talán még járna is, csak éppen jutni nem jut – ahogyan azt a klasszikus vicc mondja a cigányzenész aznapi javadalmáról.

A reklámokat elnézve, az élet egy nagy szívás, és csak egy szelet csokoládé (csésze kávé, új mobiltelefon, magasabb felszereltség, stb.) képes némi múló örömet becsempészni a stresszes mindennapokba. De nem akármilyen örömet ám, minimum dupla orgazmust kell érezned az első nyalás után, amit még akkor is erős túlzásként értékelnék, ha nem egy nyamvadt jégkrémről lenne szó éppen.

Ettől eltekintve, tulajdonképpen az állítás mindkét felével egyet lehet érteni: a modern élet felgyorsult ritmusát nem könnyű felvenni, és meg kell törni időnként a pörgést a modern világ által felkínált számtalan lehetőség valamelyikével (jól ki van ez találva...). Szüneteket kell beiktatni, mielőtt teljesen beleszédülnénk a tempóba, a gondoltainkat pedig nem árt ilyenkor elterelni arról, hogy hová is rohanunk tulajdonképpen.

Nos, a könnyed kikapcsolódásra, pillanatnyi figyelemelterelésre vágyók hada itt abba is hagyhatja az olvasást, mert a világ legbénább együttes-nevére pályázó brigád (próbáld csak meg beütni a Google-ba, hogy infókra vadássz velük kapcsolatban) idei albuma nem nekik való! Nem könnyű ugyanis megérteni és megkedvelni az amerikai proggerek sajátos, beskatulyázhatatlan zenéjét, de hidd el, még mindig sokkal könnyebb, mint írni róla.

Ilyenkor jön jól az összehasonlítás! Nos, a Three (így is írták egy időben) a Coheed and Cambriával egyetemeben a Rush vonalat képviseli, már amennyiben nem az instrumentális betétek és a hosszú kompozíciók teszik előremutatóvá a muzsikát, hanem az egyéni hangzás és látásmód. Nagyjából ugyanúgy, mint a kanadaiak, játszhatnak gyakorlatilag bármit, olyan sajátosan kezelik a hangszereiket, hogy a végeredmény mindig egészen egyedire, összetéveszthetetlenül "hármasosra" kerekedik.

További párhuzam, hogy Joey Eppard hangjával valószínűleg éppen úgy ki lehet üldözni a világból a föld népességének nagyjából kilenc tizedét, mint ahogyan Geddy Lee-jével is. Ha már itt tartunk, számomra az élet egyik nagy rejtélyét éppen a Rush jelenkori népszerűsége szolgáltatja, mert ha jobban belegondolsz, sima rockzenének túl kemény, de metalnak túl popos, progresszív rocknak nem elég összetett, hard rocknak viszont nem elég egyszerű. Úgy látszik, nekik bejött a hosszú karrier alatti kísérletezés, így a különböző korszakaikkal más és más közönséget tudtak megfogni, metalosoktól a yuppie-kig elég sok mindenkit, aki hajlandó volt túllépni a sablonokon.

Úgyhogy talán van remény a 3 számára is, még elzenélgetnek ezen a szinten úgy 25 évig, és reméljük, megismerik őket is néhányan. Amit lehet, azt ők megteszik: popot, dzsesszt, flamencót vegyítenek az acélos riffek köré, hogy valamelyest piackonformmá tegyék a muzsikájukat, valahogy mégis úgy érzem, hiába játszanak éppen The Police-t (Afterglow), vagy Muse-t (Numbers), szirupos country-rockot (The Barrier), és hiába írtak piszok jó, intelligens számokat erre a korongra (is), mégsem lesz meg az a nagy áttörés soha. Talán a világ változott meg, talán a feltételek mások, de a hatodik lemezénél járó zenekar ismertsége egyelőre fordítottan arányos a produktumaik minőségével. Nem baj, majd zenélnek csak nekem. Mert megérdemlem.

Kotta

Kiadó:
Roadrunner

Honlapok:
www.nickelback.com
myspace.com/nickelback

A "Dark Horse" a legjobb Def Leppard album, ami az "Euphoria" óta elkészült. Nem, nem kell amolyan sötét lóra gyanakodni a csapat lexikon-agyú híveinek, hiszen nem egy, a diszkográfiában elrejtett kincsről van szó: az album alkotója a producer, Robert Lunge révén ugyan a ragadozó alom tagja, ám nem a brit szupersztár csapat. Bevallom, egy petákot – illetve autentikusan ötcentest (nickel) – nem tettem volna arra, hogy éppen egy, a post-grunge érából érkező csapat fogja a jó pár évig alkotói válságba került hallássérült nagymacskákat helyettesíteni a trónon, de jól tudjuk, Lunge még Bryan Adamsből is képes volt leopárdot gyártani, ha nem is süketet, de legalább kasztráltat. Nem véletlen hát, hogy a producer kezei alatt Kroeger és csapata megalkotta az új évezred legjobb Leppard albumát – vagy annak összebűvészkedett zenei replikánsát –, ami ugyan tartalmazott valamit a kanadaiak génkészletéből, ám csak annyit, hogy a leopárd a brit akcentus helyett kanadai angolsággal üvöltse világba a jellemző melódiákat.

Nem hiszem, hogy restelkednem kellene azon, hogyan vett meg kilóra az album (bár az én 55 kilómmal nem biztos, hogy jóllakott), ezért vártam olyan türelmetlenséggel az új Nickelback opuszt, még akkor is, ha a csapat self-produced albumként hirdette meg a "Here And Now"-t, ám sajnálattal kell közölnöm, hogy nem ártott volna kis ideig még foglalkoztatni a jól bevált idomárt.

A "Here and Now" ugyanis nem tudja hozni azt a színvonalat, amit elődje. Pedig az alapok azok az egyszerűnek mondható, pulzáló ritmusok, melyek védjegyként rögzültek a Leppard fanok hallójárataiban, azonban Kroeger képtelen volt felnőni ahhoz a dallamalkotási elváráshoz, melyet egyébként olyan kiválóan abszolvál a saját, megszokott muzikális közegében. Bizonyítékul hallgassuk csak meg a videoklipesített  "Bottoms Up" jellegzetes, leppardos ritmizálásra ráülő, modernnek szánt, ám primitív, kiabálós refrénjét, ami olyan, mint a megszakított közösülés: az ember várná a csúcspontot, de orgazmus helyett csak egy elnyújtott sóhaj a dolog vége. Tulajdonképpen ez a bajom a többi, lendületesnek szánt dallal is: a refrének egy gyerekmondóka ritmizálására emlékeztetnek, nyomokban sem tartalmazzák azokat az íveket, melyek meghatározhatják a sláger jelleget, és ez bizony baj. Baj, mégpedig azért, mert a szinkópázásból a ritmusszekció is eleget ad, amihez az énekes sajnos permanens ásítást okozó módon szórja az "ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz" bonyolultságú dallamtöredékeket, azt pedig már az első világgazdasági válság során is felismerték, hogy a túltermelésből sok jó nem fakad.

A lassú szerzeményekről sokat nem írnék: alapvetően kellemes, ám megszerkesztettségükben is művi, rádióra szánt dalok, a feszültség, vagy izgalom minden jele nélkül, ráadásul az album végére már úgy torlódnak egymásba, mint a mesebeli nemzetgazdasági miniszter a szokványostól eltérőnek titulált gazdasági víziói. Kár, hogy Nickelbackék sem maradtak az ortodox megközelítésnél, mi is, és Meseország lakói is minden bizonnyal jobban jártak volna vele.

Garael

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.siggi-schwarz.de

Na tessék, már megint egy "& Friends" lemez! Éppen most elmélkedtem ezeknek az idegesítő voltáról és erre megint a kezemben egy ilyen. Siggi Schwarz kiváló üzletember: gitárkereskedő, koncertszervező, producer, zeneszerző. És hobbigitáros. (Ezt remélem nem olvassa, de az, hogy manapság egy évben csupán néhány koncertet ad, azt is lakóhelyén, Heidenheimben vagy közvetlen közelében, arra utal, hogy nem ez a fő csapásirány az életében.) Ahhoz képest nem nyomja rosszul, de sosem szerzett volna nemzetközi ismertséget, ha nem találja ki, hogy összehívja néhány zenész barátját, és csinál velük egy feldolgozáslemezt.

Így született 2004-ben a "Siggi Schwarz & The Elctricguitar Legends" című kiadvány, amelyen olyan blues klasszikusokat dolgoztak fel, mint a "Good Morning Little Schoolgirl" Sonny Boy Williamsontől, vagy az "I Just Wanna Make Love To You" Willie Dixontól, hogy a "Born Under A Bad Sign"-ról ne is beszéljünk, amit annak idején Albert King vitt sikerre. A közreműködők között szerepelt Michael Schenker (értitek már, miért vagyok ennyire képben Siggi Schwarz-ügyileg?) ex-Scorpions, ex-UFO gitáros, de főállásban gitárhős (az én hősöm) és Geoff Whitehorn, aki 1991 óta a Procol Harum gitárosa. A következő évben csinált egy "Woodstock" című lemezt, az előbbi úriemberekhez csatlakozott a Hendrix feldolgozásokban kiváló Steve Lukather, énekesként pedig megnyerték Chris Thompsont. Na, az sem piskóta! Örömzene a javából! Chris Thompson mellé Chris Normant hívta meg a következő lemezére, melynek címe "Soul Classics" lett, és itt el is vesztettem az érdeklődésemet Siggi Schwarz iránt.

Aztán jött 2011, Gary Moore szomorú halála, és Siggi-ből kibújt az üzletember: csináljunk tribute lemezt! Geoff Whitehorn még mindig együtt muzsikál vele, ahogy évek óta Romi Schikle billentyűs is. De ehhez a kezdeményezéshez sikerült megnyernie Neil Murrayt basszusgitáron (ex-Black Sabbath, ex-MSG, de itt főképpen ex-Gary Moore), Bodo Schopfot (ex-Eloy, ex-McAuley Schenker Group, ex-Andy Scott's Sweet), és egy "Parisienne Walkways" szóló erejéig Steve Lukather (Toto) is tiszteletét teszi a lemezen. Énekesnek egy kevésbé ismert arcot, Tom Croelt választottak, akinek eléggé Gary Bardenes (na még egy Schenkeres utalás, és lehúzhatom a rolót) hangja van, ennek megfelelően a hard rock feldolgozások állnak jobban neki, de a blues dalokban is tisztességgel helyt áll. Csak azt a "Parisienne Walkways" négysorost ne rontotta volna úgy el! Lukather szólójával az lehetne a lemez fénypontja!

Így viszont az "I Can't Wait Until Tomorrow" / "Over The Hills And Far Away" / "The Loner" mesterhármast tekintem annak. Ez a lemez második felében szerepel (ha bakelit lenne, mondhatnám, hogy a hátsó fertályán). De az első résznek is megvan a maga hármasfogata: "Out In The Fields" / "Empty Rooms" / "Don't Believe A Word". A blueskedvelők pedig kiélhetik magukat a nyitó "Cold Day In Hell", a címadó "Still Got The Blues", vagy az örök koncert sláger, a "Walking By Myself" hallgatása közben.

Egy feldolgozáslemeznél mindig azt szoktuk mondani, hogy az a jó, ha valami pluszt tesz hozzá és nem szolgaian másolja az eredetit, de egy gitáros emlékére készült lemeznél mégis hogy lehetne eltérni az eredetitől? Más szólókat mégsem játszhatnak fel, mert akkor már nem emléklemez! Azt hiszem, ez esetben sikerült egy kellemes egyensúlyt találni az "én is el tudom játszani" és a "mindenáron tovább kell gondolnom" között.

A kezdeményezést felkarolta a Sony Music, így remélhetőleg végre nemzetközi szinten is nagyobb elismertséget kap a német gitáros. A lemez természetesen a Gary Moore rajongói klubon (és Csillag Zolin) keresztül jutott el hozzám, aki megsúgta Sigginek, hogy valószínűleg Magyarországon nekem van a legtöbb (3 db) Siggi Schwarz lemezem, és ez lesz a negyedik. Ezen a maestro annyira elérzékenyült, hogy könnybe lábadt szemmel dedikált nekem egy példányt. Ezúton is köszönöm, és még egyszer bocsi a hobbigitárosért! A lemezen szereplő játék szerencsére ellentmond ennek.

CsiGabiGa