Kiadó:
Eigenproduktion

Honlapok:
www.forallweknow.net
myspace.com/fawkofficial

A FAWK Ruud Jolie szellemi gyermeke, aki 2001 óta gitározik a Within Temptation-ben, és ott nyilván keményen le van szabályozva, nincs neki megengedve a progresszívebb ízlésű, önálló dalszerzés. Ezért amolyan oldalági vadhajtásként létrehozott egy projektet, ahol kiélheti ezirányú ambícióit.

Az eredmény amolyan meditatív, erősen ambientes prog rock lett, olykor metálos riffekkel kackiásítva. Nem áll messze Arjen A. Lucassen higgadtabb pillanataihoz az Ayreon és a Guilt Machine nevű formációkkal. A Lucassen vonalnál azonban még erősebbek a Pain Of Salvation párhuzamok, ami talán nem is akkora meglepetés, ha megfontoljuk, hogy aktívan közreműködnek a Gildenlöw testvérek: Daniel pl. duettet énekel Sharon den Adel-lel a "Keep Breathing" című nótában, Kristoffer pedig a bőgő szakszerű kezeléséért felelős.

A frontember szerepét Jolie a meglehetősen furcsa művésznéven futó Wudstick-re (tisztes polgári nevén: Jermain van der Borgt-ra) osztotta, aki nem egyszerű csóka. Alaphangon rapper, hip-hop énekes, de alkalomadtán kirándulásokat tesz a prog rock világába is, pl. énekelt az Ayreon "01011001" lemezén. A közvetlen kísérő zenekaron kívül számos vendégzenész is közreműködött Jolie önmegvalósító álmában: egy rövid epizódszerepre bejelentkezik Damian Wilson (Threshold), valamint gitározik John Wesley (I Lost Myself Today).

Azt kell mondjam, a lemezt minden erénye, nyilvánvaló zenisége ellenére sem fogom sokat hallgatni, egyrészt szükségeltetik hozzá egyfajta komor hangulat, másrészt hiányzik belőle az a bizonyos dög, ami pl. a legutóbbi Star One albumot a Top 10-be röpítette. Ígéretes munka, de ezt egyelőre Daniel Gildenlöw és Arjen A. Lucassen jobban csinálják.

Tartuffe

Kiadó:
Progressive Promotion Records

Honlapok:
www.flamingrow.de
myspace.com/flamingrow

Az "Elinoire" két ismeretlen német, Martin Schnella sokhangszeres zenész és zeneszerző, valamint Kiri Geile dalszövegíró tollából származó progresszív rock opera, nagyjából a Daniele Liverani-féle "Genius Trilogy" és a  Vivien Lalu-féle "Shadrane" környékéről. A történet egy brit házaspár családi tragédiájának szövevényes eseményeit járja körül majdnem 80 percben.

A projekthez Schnella nagyon komoly csapatot verbuvált, túl sokan is vannak ahhoz, hogy fölsoroljam őket - na meg értelmetlen is lenne, hiszen többségük teljesen ismeretlen (de egyáltalán nem tehetségtelen) fiatal német muzsikus. Azért megfordult a stúdióban néhány világhírű zenész is, pl. Gary Wehrkamp és Brendt Allman a Shadow Gallery-ből, meg Billy Sherwood (Yes) és Jimmy Keegan, a Spock's Beard apró termetű, zseniális turné dobosa.

Ahhoz képest, hogy Schnella neve hallatán még a sokat látott rock kritikusok reakciói is kimerülnének a kérdő tekintetekben vagy értetlenül összeráncolt homlokokban, a rock opera igazi és lenyűgözően jól sikerült stílusgyakorlat, amiben a szerző komoly zenei arzenált vonultat föl: a Spock's Beard utánérzésektől (Initiation Fugato), a country-n (Do You Like Country Grandpa), a jazz-es betéteken (Time Mirror) és az érzelgős balladákon át (Adam's Theme), egészen a karcos – hellyel-közzel  hörgésektől hangos – metálig (Rage Of Dispair). Hál' Istennek, nem spórolt a hosszabb lélegzetvételű instrumentális részekkel, de a technikás gitárszólókkal sem (a "Review"-ban pl. van egy helyre kis Gilmour ízű kanyarintás).

Félrebeszélésnek, maszatolásnak helye nincs: bár az összetett, sokoldalú rock opera több figyelmes hallgatást igényel a megalapozott értékítélethez, komoly mestermű született, ami egy ilyen minden előtörténetet nélkülöző megjelenésnél nem smafu. Kedves "szakmások" és "szakmáskodók"! A kölyökképű Martin Schnella nevét meg KELL jegyezni! Kíváncsi vagyok, hogy idehaza hány "mainstream" rock sajtótermék fog "sine ira et studio" (harag és előítélet nélkül) elemzést közölni az "Elinoire"-ról, vagy egyáltalán hírt adni róla.

A Tartuffe nevű "mór" azonban megtette kötelességét, és az érdeklődők figyelmébe lelkesen ajánlom az album técsűs ajánlóját:

Tartuffe

Kiadó:
Liljegren/Christian Music Sweden

Honlap:
myspace.com/reinxeednorth

A svéd, neo-klasszikus hatásokkal színezett power metal-t játszó Reinxeed Tommy Johansson gitáros-billentyűs-énekes saját projektje, amit Christian Liljegren (Narnia, Divinefire, Audiovision, Golden Resurrection) a volt Rivel, most Liljegren/Christian Music Sweden kiadó alapítója karolt föl. Már túl vannak három nagylemezen, s talán illendőbb lenne ezekkel kapcsolatban megemlékezni a bandáról, de ez egyrészt - tartok tőle, hanyagságból - elmaradt, másrészt a svéd popslágereket földolgozó albumra úgy haraptam rá, mint kacsa a nokedlire.

Ennek oka nemcsak az, hogy elkötelezett fémszívű létemre nagyon csípem az ABBA és Roxette zenekarok örökérvényű slágereit (elvégre süldő gyerekként ezeken nőttünk föl és nem is fos 12-egy-tucat popdalokról van szó), hanem mert aligha akad olyan skandináv rock csapat, amelyik ne ismerné el, mekkora hatással volt rájuk az ABBA névre hallgató örökzöld-slágergyár. Ráadásul Tommy Johansson zseniális gitáros és nem kevésbé tehetséges énekes, akinek neo-klasszikus, Yngwie iskolás gitárjátéka és kidolgozott kórusok iránti érzéke biztosíték arra, hogy fércmunkát nem ad ki a kezéből.

Nem mellesleg számos ABBA metal tribute jelent már meg, pl. a "Various Artists: A Tribute To ABBA" (2001), amit Túrisas kolléga nemrég be is szerzett eredetiben, de egyikkel sem voltam igazán elégedett, az olcsó tribute jellegből mindig egyenetlen teljesítmény született kifogásolható hangzással, és nem egyszer ötlettelen, nagyon kevéssé zenei megközelítésben.

Ezen bélyegek egyike sem süthető a ReinXeed főhajtására a svéd pop-rock nagyjai előtt. A hangzás talán nem túl dögös, de tiszta és jó minőségű, Tommy mind hangszeresen, mind pedig vokálisan tökéletesen alkalmas a feladatra, a koncepció pedig végig következetesen érvényesül. Egyetlen kifogásom, hogy a válogatásba bekerült három Ace Of Base nóta is, és ezt őszintén szólva indokolatlannak tartom, hiszen az Ace Of Base (jóllehet jó dallamérzékkel rendelkeztek) sem hangszerelésben, sem minőségben nem hozta azt a színvonalat, amit az Abba és Roxette esetében megszoktunk. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy az "All That She Wants" című disco-reggae szörnyetegből valódi rock szépséget sikerült varázsolni akkora gitárszólóval, ami még a magamfajta kételkedő arcát is menten leolvasztja.

Az ABBA és Roxette földolgozások nagyon rendben vannak, csak azt sajnálom, hogy nem minden dalba került gitárszóló, pl. a "Mamma mia", "Money, Money, Money" és a  "Super Trouper" is nélkülözik ezt az ékes díszítő elemet. Viszont vastagon kárpótol minket Johansson a "She's Got The Look" és a "Lay Your Love On Me" mesteri szólóiban. Az ABBA eredetiben is kiváló instrumentális "Intermezzo No. 1"-jának átirata meg egyenesen libabőr! Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a "Swedish Hits Goez Metal" minden metálos arcélű ABBA rajongónak biztos és önfeledt szórakozást ígér!

Tartuffe

Amikor a Dream Theater-ből szappanoperába illő körülmények között kiszállt (kimaradt? kipenderített?) Mike Portnoy bejelentette, hogy más projektek mellett bevállal egy Adrenaline Mob névre keresztelt csapatot, nem kisebb nevekkel, mint Russell Allen, Mike Orlando (Sonic Stomp), Paul DiLeo és Rich Ward (Stock Mojo, Fozzy), első reakcióm a várakozással (elvárásokkal?) teljes, izgatott lelkesedés volt. Portnoy és Allen egy bandában? Te jószagú anyamalac!!!

Közben kiderült, hogy elsősorban stratégiai (anyagi?) megfontolásokból a debütáció csak a jővő év elejére várható. A nagy fölhajtás és a rajongói érdeklődés miatt azonban a mai napon elérhetővé tettek egy négy számos EP-t, amit megfejeltek egy Black Sabbath klasszikus földolgozásával, a "Mob Rules" meglehetősen szolgalelkű változatával.

Nem meglepő, hogy a Portnoy által megtámogatott gárda hangszeresen több, mint kompetens, de a szerzemények közel sem felelnek meg a Russell Allen által beharangozott kritériumoknak. Az aranytorkú énekes szerint ugyanis az AM kifejezetten újszerű, modern hangzású, direkt rock banda. Ehhez képest egy teljesen szokványos, minden épeszű mérce szerint maradinak mondható amerikai power metal zene az, amivel a fölpiszkált hallgató találkozik. A nóták persze elég sütik (kivéve talán a teljesen átlagos, hogy ne mondjam: érdektelen, "Down To The Floor"-t), de ezzel Amerikában biztosan nem fognak rajongókat szerezni a fiatalabb generációk soraiból, mert inkább a középkorú európai hallgatók ízléséhez van igazítva. A helyi vasalt hajú, Vans dorkós, tizenéves "Kovács Jani" továbbra is a Protest The Hero-t, a Sylosis-t, vagy a The Human Abstract-et fogja preferálni. Mellesleg alighanem jól teszi...

Portnoy dobolása egyáltalán nem hangsúlyos vagy jellegzetes; úgy értem, míg az Avenged Sevenfold új lemezéről ordított, hogy ő püföli a bőröket, itt voltaképp tetszés szerint behelyettesíthető lenne egy képzett metal dobossal. Sajnos Russell Allen most sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy feszt rekesszen, pedig az újkori SymphonyX-hez képest kellemes változás lett volna, ha csodálatos, olykor kifejezetten bársonyos orgánumát hagyja kibontakozni.

Tartok tőle, ha az Adrenaline Mob-hoz nem kötődnének olyan nagy nevek a szakmában, mint Portnoy-é vagy Allen-é, akkor ez a formáció a média "hype" hiányában gyorsan besorolna a futottak még kategóriába, Tudom, hogy súlyosak ezek a szavak, és a dalok egyáltalán nem gyöngék, de ennél több kell a Portnoy által hőn állított lehengerlő bizonyítékhoz: a Dream Theater-ben tőle döglött a légy. A végén mégiscsak igaza lesz azoknak, akik szerint nem elsősorban a DT-nek, hanem neki személyesen volt szüksége egy jótékony pihenőre.

Előfordulhat, hogy az EP kiadása fordítva fog elsülni, mert sok hozzám hasonló rajongó akad majd, akik ennek az anyagnak tanulságait levonva már nem fogják olyan türelmetlenül várni a nagylemezt...

Tartuffe

Erre az oldalra korábban nem volt jellemző, hogy kurrens híreket közöljön a rock/metal zene világából, vagy közelgő megjelenéseket reklámozzon. Ez némileg változni látszik Andrea csatlakozásával, aki eddig soha nem látott aktivitást indukált a blogon. Ezen fölbátorodva - valamint az ilyenkor tapasztalható uborkaszezont áthidalandó - ragadtatom most magam arra, hogy a finn progresszív metál "newcomer", az Adamantra legfrissebb híreiről beszámoljak.

Aki régebb óta követi blogunkat, talán emlékszik, hogy a 2009-es "Revival" nálam a Top 10-es lista 6. helyén végzett. 2010. nyarán azonban a Sound Of Finland kiadóval elváltak útjaik, amit annyira azért nem bánok, hiszen csak komoly utánajárással tudtam beszerezni a korongot. Közben Christian Pulkkinen billentyűs (Simulacrum) teljes értékű taggá avanzsált.

Jelenleg az a helyzet, hogy elkészültek ugyan az új anyaggal, de még nem találtak másik, számukra is előnyös kiadót, és a terjesztés is megoldatlan. Nézetem szerint egy ilyen kaliberű együttes esetében ez a fajta probléma méltatlan. Annál is inkább kapkodnia kellene a komoly kiadóknak az Adamantra után, mivel időközben honlapjukon (itt vagy itt) meghallgathatóvá tettek három remekbe szabott szerzeményt, ami mindennemű kételyt szét kellene oszlasson. Az "In The Shadow Of The Cross", "Three" és "Oracle" igazi mesterhármast alkotnak, különösen a harapósabb "Oracle" tesz oda rendesen.

Aki a klasszikus SymphonyX hangzást mostanában hiányolja, és az igen panterásra sikeredett "Iconoclast" helyett szívesebben hallgatja pl. a "Damnation Game"-et, ne habozzon sokat, vesse bele magát az Adamantra és az Anthriel munkásságába. Sablonos, de igaz: "Finland rulez!!!!"

Tartuffe

2011.08.06. Club 202. 56 kilométer oda, 56 kilométer vissza, ugyanannyi a lábamban az este végére. 210 vendég, ebből 26 érkezett az ingyenes belépésre jogosító lemezborítóval, hazaérkezés hajnali 2-re, 1 elcsapott béka az úton. Ez a Twister lemezbemutató számokban.

Hogy mondta méltán híres úszónőnk, Székely Éva? Sírni csak a győztesnek szabad. Ez a mondat jutott hazafelé az eszembe. De a Twister nem sírt. Pasik ritkán sírnak. Pedig ezt, most mindenki elnézte volna nekik.

Korán érkeztem a Club 202-be. Délután 5-kor már ott volt a Twister és 6 körül megérkezett a Steroid és a Flood in the Desert is. Izgalom minden mennyiségben. Sőt! A tetőfokon. Hiszen ez a Club 202! Vannak ilyen kultikus helyek. Helyek, melyek nevét a zenekarok is csak suttogva mondják ki. Helyek, ahol fellépni RANG. A Club 202 ilyen. Gyors egyeztetés jegyszedés-ügyben Katival, az üzletvezetővel, zenekari pólók kihelyezése, karszalagosztás. Kezdődik a soundcheck.

Kevés időm volt azzal foglalkozni, hogy mi zajlik a színpadon. Mindig volt valami, amit intézni kellett, ami miatt fel kellett menni a backstage-be, kimenni a bejárathoz vagy a merch pulthoz. De néha-néha megálltam, megnéztem a színpadot, és a színpadon az aktuális zenekart. Ha ezekben a pillatokban valaki épp engem nézett, akkor biztosan azt gondolta, hogy be vagyok lőve, vagy simán dilis vagyok. Arcomon mosoly, szememben büszkeség és talán néhány könnycsepp is. És ez a büszkeség csak egyre nőtt, ahogy a vendégek sorra érkeztek. Csak jöttek és jöttek. Ezt figyelték a zenekarok is: OK, itt vagyunk a Club 202-ben, de lesz, aki ezt majd látja is? Látja, hogy mi itt vagyunk? Itt, a Club 202 színpadán? Látták! Pontosan 210-en.

Háromnegyed kilenckor a Flood in the Desert elindította az estét. Fiatal, tehetséges srácok. Teljesen belakták a nagyszínpadot. Elképesztő energiával tolták a rock 'n rollt. Ahogy a Steroid is. Láttam már mindkét bandát színpadon, így nem ért meglepetésként a látvány. Ahogy az sem, hogy a Club 202 vendégei is elégedettek voltak. Érdekes dolog ez a vendégzenekaroskodás. A dolog elsülhet nagyon jól, de baromi rosszul is. A tegnapi este ebből a szempontból teljes EGÉSZ volt. Sem a Steroid, sem a Flood in the Desert nem érezte magát "előzenekarnak", ebben biztos vagyok. Mert min múlik az, hogy valaki  csúnya szóval - befut? A tehetségen? A szerencsén? Egy jó döntésen? Talán. De ez a három dolog biztosan kell hozzá. De ezen most ne is filozofálgassunk...
 
Fél 11-kor a színpadra lépett a Twister. Az emberek felálltak a padokról és odamentek a színpadhoz. Sokan. Ott álltak, énekeltek és élvezték a Twister könnyen emészthető, fülbemászó muzsikáját. De én addigra már nagyon elfáradtam. Elfáradtam és megnyugodtam. Minden a legnagyobb rendben volt. Akár haza is jöhettem volna. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Természetesen eszemben sem volt eljönni. A legjobb részről nem akartam lemaradni. Mikor a srácok lejönnek a színpadról. Lejönnek és rám néznek.

Lejöttek és rám néztek. Nem kellett volna semmit sem mondaniuk. De mondtak: "Ezt neked köszönhetjük!". Lehet ennél szebbet mondani valakinek? Nem hiszem. Nem akartam tovább maradni. Fáradt voltam, de elégedett. Egy jól sikerült estét, egy sikeres lemezbemutatót hagytam magam mögött.
 
Készültek fotók és remélhetőleg készülnek majd koncertbeszámolók is. Nem tudom, hogy mennyire tudják majd ezek a hangulatot visszaadni. De én azért köszönöm előre is. Ahogy köszönöm mindenkinek, aki segített abban, hogy a Twister zenekar 2011. augusztus 6-án, a Club 202-ben tarthatta meg első lemeze, az Ördög lánya, lemezbemutató koncertjét.
 
Boltsek Andrea

Ma 4 éve, hogy a kiváló gitáros visszaadta lelkét a Teremtőnek. Utolsó zenekara az Omen volt, melynek haláláig  tagja volt. 19 évesen lett a Bikini gitárosa, melyben dalszerzőként is közreműködött. Legismertebb nótája a "Temesvári Vasárnap", melyet húga emlékére írt, örökre hallhatatlanná tette őt.

Termékeny alkotó volt. Írt dalokat Deák Bill Gyulának  is, és 1995-ben saját oktató videót készített "Gitáriskola" címmel. Két saját projekt is fűződik a nevéhez: az 1992-ben megalapított Tirana zenekar, mely ma Tirana Rockers néven őrzi emlékét, és az 1999-ben létrehozott Carpathia Project.

Tehetsége vitathatatlan volt, de ezt kétszer hivatalosan is elismerték. 2005-ben megkapta az Artisjus Zene Alapítvány díját és a Wigwam Arany Nyíl Gálán életműdíjas kapott.

Sosem felejtünk!

Újabb tragédia érte a rock/metal rajongókat, s ilyenkor bizony még a kemény fémszivek is belesajdulnak a veszteségbe. Mac 1998 és 2007 között volt a brit progresszív rock/metal legenda, a Threshold énekese. A legutóbbi Threshold album, a kiváló "Dead Reckoning" megjelenése után váratlanul kilépett a zenekarból, és már egy ideje hírek szálingóztak arról, hogy egészsége nagyon megromlott. Fémszíve 2011. augusztus 3-án szűnt meg dobogni, a halál oka egyelőre nem publikus.

Rá emlékezünk a "Light And Space" című dal videójával, ami az általunk is értékelt "Critical Energy" DVD-ről való.

I am the storm that won't be calmed, I am the calm that follows
I'm in the stars that fill your sky and when I choose
I'll be in your thoughts, I'll be in your dreams
all the light you see, all the air you breathe...

Én vagyok a vihar, ami el nem csitul, s én vagyok a csend, ami követi
A csillagokban lakom, amelyek betöltik eged, és ha úgy akarom,
Gondolataidat megszállom, álmaidban leszek
minden fény, amit látsz, a levegő, amit belélegzel...

Andy, nyugodj békében!!!

És már itt is a negyedik! Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre több a zenekar és egyre színesebb a program. Idén két színpadon dübörög majd a rock. Többször írtam már erről az eseményről, de a későn érkezők kedvéért álljon itt egy kis ismétlés.

Megyer egy zsákfalu, Sümegtől 12 km-re a Balaton-felvidék nyugati csücskében található. Hazánk legkisebb települése. Ezen a településen rendezik meg, már negyedik alkalommal a Zorall Sörolimpiát. A falu körülbelül akkor területen fekszik, mint a Nyugati Pályaudvar. De lehet, hogy kisebb. Egy olyan település, ahol senkit sem zavar a hangos zene. A rockzene. No, meg a metal sem. Kevés ilyen település van ma Magyarországon. De most ebbe ne menjünk bele :)

Szóval itt lesz a Zorall Sörolimpia. A negyedik. A zenei  programok mindhárom napon kora délután kezdődnek. A délelőtt ugyanis az alvásé és a józanodásé:) Természetesen akik képesek korábban felébredni, azok részt vehetnek majd a csapatjátékokon. Játékosként vagy nézőként, vállalkozókedvtől függően.

De nézzük a zenei programokat. Nem mondom azt, hogy a Hammerworld nagyszínpadra kerültek a "nagy" zenekarok és a Rockélet kisszínpadra a "kis" zenekarok, mert nem így van. Tehát senkit se tévesszen meg ez a felosztás. A nagyszínpad koncepciója alapjában véve az, hogy kora délutántól olyan feltörekvő zenekarok kapnak lehetőséget a bemutatkozásra, akikre majd érdemes lesz odafigyelni a jövőben.

Nem lesz egyszerű dolguk ezeknek a zenekaroknak, hiszen valljuk be, a Megyerre látogatók nagy többsége a Junkies, a Zorall és a Rock 'n Roll Swindle miatt utazik a világ végére. De a lehetőség adott, meg kell mutatni, hogy ki mit tud. Aztán majd meglátjuk.

Tehát a nagyszínpadon, mindhárom napon, 7-kor beindul a nagy buli. A fent említett három zenekaron kívül  fellép még az újlemezes Wisdom, a Romeo vérzik, és a megunhatatlan Blues Company. A "levezető bandák" között pedig ott találjuk a Partyzánt, akik, ahogy a Wisdom is, az új lemezükkel a HammerWorld magazin mellékleteként rukkoltak ki.

Nézzük a Rockélet színpadot. Ezen a színpadon, az első napon éjfélkor a Zorall akusztik a főprodukció, a második és a harmadik napon pedig a Macskajaj fog "bekövetkezni". Persze  zenei változatban:) Majd a "Részeges bakák és ledér hölgyek jelmezbál" következik. Ebbe bele se merek gondolni:)

A Rockélet színpad fellépői között olyan bandákat találunk, mint a  Rotten Tomatoes (őket idén a Szigeten is megnézhetjük), a Timebomb (Rancid cover band, fellépők lesznek a maglódi Tribute Show-n) és a Tirpunk (remek kis punk Mosonmagyaróvárról). Szűk hazámat, Komárom-Esztergom megyét a Ve5as, a Scaffold és a Brockolee fogja képviselni, és a fellépők között találjuk a budapesti Twister zenekart is, akiknek most szombaton lesz a lemezbemutató koncertjük (ez itt a reklám helye:)) ...és természetesen  még sokan mások.

Ha ennyi nem volt elég arra, hogy meggyőzzelek benneteket, akkor nektek semmi se jó:)  Inkább kemény szigorhoz folyamodok: megkeresni villámgyorsan azt a sátrat, bográcsot, takarót és mindent, ami egy négynapos fesztiválozáshoz szükséges! Augusztus 18-án délelőtt  beülni az autóba, a GPS-be beleírni, hogy Megyer és már indulás is! Ott találkozunk!

www.zorallsorolimpia.hu

Andrea

Honlapok:
www.prestoballet.com
myspace.com/prestoballet

Eleddig Kurdt Vanderhoof és társai stabilan három évenként jelentették meg múltidéző, konzervatív módon progresszív, visszatekintő módon előrelátó, hátrafelé irányban előre haladó albumaikat. Mostanában vagy fölpörögtek a dolgok Washington államban, Vanderhoof házi stúdiójának tájékán, vagy az előző lemezről egy maxi-lemeznyi anyag lemaradt, hiszen kevesebb, mint egy évvel az ucsó album megjelenése után, előálltak egy EP-vel. Aligha tévedek, ha én az utóbbi eshetőségre szavazok, hiszen a legelső lemezről is maradt le vagy három egyáltalán nem gyönge nóta (Gypsy Road, Mr. Amazing, Surprise), amelyeket a banda honlapjáról nemrég még ingyen le lehetett tölteni.

Bizonyos változásokról szót kell ejtenünk, hiszen Vanderhoof, beismerve, hogy a hagyományos értelemben vett zeneipar (kiadós terjesztés) kifingott, csak az iTunes-on tette letölthetővé az EP anyagát, illetve saját honlapján keresztül árulja a CD-ket. Időközben dobos nélkül maradt az együttes, Jeffrey McCormack pont egy héttel az EP megjelenése előtt jelentette be távozását. Dobosok figyelem!!! Vanderhoof a kurdt@prestoballet.com címen várja a jelentkezéseket. Ha Vörös Attila a Nevermore gitárosa lehetett, akkor bármi elképzelhető, nem?

Az új album, amelynek címe Komjáthy-féle fordításban így szól: "Csípem, amit a kéróval csináltál!", öt vadi új dalt sorakoztat föl, plusz egy bónusz nótát, ami csak a CD-n szerepel, az iTunes-ról letölthető változatban nem. A bónusz az előttem teljesen ismeretlen The Sensational Alex Harvey Band-től való "The Faith Healer", és szerintem igazán kihagyható lett volna, bár értem, hogy Vanderhoof így akart tisztelegni fiatalkori kedvencei előtt.

Amúgy a többi szerzemény egészen pofás, csupán az idegesítően Supertramp-es "Deep, Dark, Blue" (az agyonjátszott "The Logical Song" ikertestvére) hallgatása alatt éreztem úgy, hogy Vanderhoof-ot cserbenhagyta a múzsája. Összességében tehát van itt négy dal, ami méltán tart igényt figyelmünkre, különösen a közel 10 perces "King Of The Stars". Valamivel talán kísérletezőbb, karcosabb a megközelítés, mint a legutóbbi lemezen (lásd pl. a "Looking Glass" riff-vezérelt lüktetését), s remélem ez a tendencia maradni fog.

Tartuffe