Honlap:
www.kiralyistvan.hu
Nem voltam rest, megszámoltam. 84 db instrumentális gitár-lemez van a CD-gyűjteményemben. Ehhez még vegyük hozzá azokat a gitárhősöket, akik lemezeiken énekelnek is, így már jóval száz fölött járunk. Ezt csak azért írtam, hogy hihető legyen: van némi közöm a műfajhoz és ráadásul tényleg csak azért adok pénzt, ami minőségi produkció. Tehát nem olyan gitármániákus vagyok, aki már attól maga alá piszkít és elalél a gyönyörtől, ha meghall egy túlvezérelt gitárhangot. Sőt, kifejezetten idegesítenek a wannabe gitárhősök (hadd ne írjak most neveket, kérésre listát küldök), még akkor is, ha egyébként indokolatlan kultusz övezi zenei sarlatánságaikat.
Az elmúlt időszakban, bár hallottam nagyon sok, számomra eddig nem ismert gitárost, kétszer padlóztam meg igazán. Külön öröm, hogy mindkét esetben magyar előadóról van szó! Both Miki (Napra) koncertteljesítménye, valamint Király István bemutatkozó lemeze győzött meg arról, hogy világszínvonalon műveljük mi ezt (is). Üröm az örömben, hogy Both Miki relatív országos elismertsége mellett Király "Pitta" István beszorult Mátészalka közigazgatási határai közé. Pedig Pittát a centrumba kell sürgősen behozni. Nem az ország közepére, Pusztavacsra és nem is Budapestre, mert a fene megeszi, hogy a szakma csak akkor vesz valakiről tudomást, ha felköltözik a fővárosba, hanem a magyar gitárbarátok érdeklődésének fókuszába. A "legközépsőbbek" közé. Ott, ahol nagyon sokan szeretnének lenni, de ténylegesen nagyon kevesen vannak. Csak azok, akiknek a technikai tudás mellé a dalszerzői tehetség is megadatott, akik egy teljes lemezt képesek úgy megírni, hogy ne csak a gitárfanatikusoknak és zenészeknek, de minden igényes, dallamokra fogékony zenehallgatónak örömet okozzon.
És akkor most jönnek azok a súlyos kijelentések, amelyekért felelősséggel tartozik a kritikus. A G-Jam Projekt második lemezénél jobb instrumentális rocklemezt még nem adott ki magyar gitáros (szinte mindet ismerem és szeretem, a Szekeres-Varga János-Alapi tengelyen), de valamennyi nemzetközi vetélytársnak is komoly ellenfele. Folytatom, továbbra is felelősséggel: Az "Until You Find Another Way" Gary Moore "Parisian Walkways" klasszikusával egyenértékű óriási gitársláger, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen mind a tíz tétel akár egyetlen hallgatás után fütyülhető.
Rögtön ezt követi a "Deep Water", ami akár az új Satriani lemezre is felkerülhetett volna. Ez esetben a DW lett volna a kiváló "Black Swans..." legjobban sikerült kompozíciója, a dal közepén elhelyezett finom jazz futamokkal együtt.
Az anyag két részre tagolható, öt lendületes, illetve öt lassabb szerzeményre, amit ráadásul ismételten teljes zenekar játszott fel, nem akármilyen színvonalon. Ha jól értem, a szájgitáros "Talk To Me" nótát pl. a másodgitáros Bráder István játssza. Le a kalappal!
Tudom, hogy nagyon sokan kiröhögnek a "túlzásaimért". Ne tegyék! Egyszerűen azért, mert nincs igazuk. Vagy ha megteszik, csak azután vitatkozzunk, ha megrendelték és meghallgatták a lemezt. Honlap megnyit, lemez megrendel, meghallgat és itt a hozzászólásokban találkozunk, ok?
Túrisas
Joe Satriani, Andy Timmons, John Mayer, Király István, Axel Rudi Pell... Vajon e gitárosok között ki a kakukktojás? Elárulom: nem Király István. Olyannyira nem, hogy ha a sors különös kegye folytán István nem mátészalkai, hanem mondjuk Kaliforniában vagy - mittomén? - New York egyik külvárosában születik, akkor most keresett stúdiózenész, és ha éppen nem turnézik, Steve Lukather-rel jammelget egy csordultig megpakolt L. A. klubban.
Ezt felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, mert jókezű gitárosból ugyan akad bőven (főleg az amerikai szórakoztatóiparban), de olyan azért arrafelé is kevés van, aki ilyen dalokat tud írni, ilyen magabiztosan "belakja" a gitár nyakát, miközben teljesen otthonosan "közlekedik" a blues, funky, jazz és rock különböző irányzatai között. Annyiban azért talán mégsem kár, hogy István nem az Egyesült Államokban született, hogy egyrészt okot szolgáltat nekünk a büszkeségre, másrészről szűkebb pátriájában rátalált néhány kiváló zenészre, akik maguk is becsülettel hozzájárulnak a túlzások nélkül világszínvonalú muzsikához. Közülük név szerint is illendőnek tartom kiemelni Pénzes Máté billentyűst.
Akinek a magánkiadás és internetes terjesztés ellenére (vagy éppen azért?) megadatott a szerencse, hogy megismerkedjen az "On The Road Again" című debütációval (itt), és István letisztult, dallamorientált játéka már elsőre meggyőzte, annak a "Sides Of The Soul" is igazi csemege lesz. A meghatározó zenei hatások, kvázi stílusgyakorlatok úgy és olyan összeállításban jelennek itt meg, hogy az egész mindvégig egyéni marad: hiába köszön vissza Tátrai Tibusz (Talk To Me!), Richie Kotzen (Don't Lose Your Head), Santana (Until You Find Another Way), vagy Satriani (Pleasure and Pain, Deep Water), mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy valójában Király István penget. De még hogy!
Már az első lemez hallgatása közben motoszkált bennem a gondolat, hogy István stílusa olykor piszkosul emlékeztet valakire, de csak most, közel két év után ugrott be az itthon talán kevésbé ismert és mostanság inkább film- és reklámzenék komponálásából élő Blues Saraceno neve. A "Knock On My Door" pl. mintha csak a mesteri "Hair Pick" (1994) album (itt) szerzeményei közül került volna ide. Nem tudom, ez tudatos-e; remélem, egy újabb interjúban alkalmunk lesz rákérdezni (a régi beszélgetés itt olvasható).
Ha lenne igazság a földön, az első albummal együtt ez a CD is ott lenne minden valamirevaló zenei szaküzlet kirakatában, mindjárt az új Satriani mellett, és most nem a Mátészalka-Budapest "tengelyről" beszélek, hanem Tokiótól, Párizson át, egészen Chicago-ig minden metropoliszról.
Tartuffe
.jpg)
