Kiadó:
Virgin Records

Honlapok:
www.gary-moore.com
myspace.com/gmooremusic

Iszonyú közhely, de nagyon igaz: a halál nem válogatós fajta. Viszi, akit ér, mit foglalkozik azzal, hogy a világ egyik legjobb gitárosáról van szó! Ha tehetném, kegyetlenül seggbe rúgnám a kaszást, mert így végérvényesen eldőlt, hogy Gerim Úr (a.k.a. Gary Moore) varázslatos játékát már sosem fogom élőben élvezni. Emlékszem, 2001-ben épp az Egyesült Királyságban tanyáztam, és nagyon el akartam menni a londoni koncertjére, mert egy teljesen másmilyen ritmussal való próbálkozás után (A Different Beat, 1999) végre visszatért a jó öreg blues-hoz (Back To The Blues, 2001). Szóval kb. egy hónappal a koncert előtt fölhívtam a jegyirodát, de a csaj kajánul belevihogott a telefonba. A beszélgetés valahogy így folyt: - "Mit képzel? Már két hete elfogyott az összes jegy, de nem csak a londoni koncertre, hanem a brit turné minden állomására!" - "FUCK!!!" Az utóbbi - attól tartok - az én számon csúszott ki. Remélem, addigra a spiné már letette a telefont.

Félek, hogy a legendás ír gitáros váratlan halálhírét sem fogadtam jobban. Kezdeti tehetetlen dühöm gyorsan szomorúságba fordult át, ami intenzív Gary Moore lemez-hallgatás után szentimentalizmussá szelídült. Úgy gondolom, most az a legalkalmasabb módja a megemlékezésnek, ha valamelyik lemezét - egyfajta suta nekrológként - lelkes szavakkal méltatom. Szerencsére nem kell megerőltetnem vagy tettetnem magam, mert a közel 3 évtizedes, rendkívül tartalmas zenei életpályának bőven akadnak gyöngyszemei. Kézenfekvő lenne Gary Moore szólókarrierjének legsikeresebb lemezét, a "Still Got The Blues"-t (1990) kiemelni, de az akár olcsó hatásvadászatnak is tűnhetne, így inkább egy kevésbé ismert albumot választottam, a Jack Bruce-szal és Ginger Baker-rel (ex-Cream) közösen megírt "Around The Next Room"-ot (1994).

A lemez, amelyet 2002-ben remaszterelve és bónuszokkal újra kiadtak, annak idején nem talált elragadtatott fogadtatásra, de ennek talán az akkoriban már mindent ellepő trutyi (grunge) volt az oka. Kétségtelen, hogy az anyag szinte két külön szálon fut: egyrészről van néhány tőről metszett Cream nóta (High Cost Of Living, Why Does Love), de akad rajta virtigli Gary Moore szerzemény is, mint pl. a kislemezes "Where In The World" vagy az "I Wonder Why". A végeredmény mégsem tudathasadásos, mert Gary Moore zseniálisan belesimul a "krémes" közegbe, Jack Bruce és Ginger Baker ereiben pedig kb. fél évszázada a vér, az alkohol és a blues egy a háromhoz arányban csörgedez. Vagyis nem kezdők. A dalokat Jack Bruce és Gary Moore fölváltva, illetve együtt éneklik, és először magam is meglepődtem, hogy hangjuk tonalitása mennyire összepasszol.

Az "Around The Next Room" megjelenését követően néhány kritikus fintorogva ön-plagizálásról csacsogott és - mi tagadás? - a lemezindító "Waiting In The Wings" + "City Of Gold" páros kísértetiesen hasonlít a "White Room" illetve "Crossroads" című örökérvényű Cream klasszikusokra (utóbbi persze egy Robert Johnson földolgozás), de kitől lopjanak, ha nem maguktól? Eric Clapton nem panaszkodott, úgyhogy innentől kezdve kit érdekel, mit ugatnak a harapós kedvű ítészek? Inkább arról kellett volna értekezni, hogy milyen zseniális rádiósláger a "Where In The World", mekkora groove a "Can't Fool The Blues", és hogy Gary Moore élete egyik legjobb szólóját játssza a "Naked Flame" végén. Már az elsőként lefogott hangokra libabőrös leszek. Nem is nagyon tudok elképzelni szebb búcsút ennél (meghallgatható itt): "There's a place in my heart where you used to be..." Nyugodj békében, Tesó!

Tartuffe