Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.spocksbeard.com
myspace.com/spocksbeard

Neal Morse egy géniusz. Tudom, hogy 2002 óta nem zenél a Spock's Beard-del, de amíg az amerikai progresszív rock legkiemelkedőbb formációjának szekerét hajtotta, minden egyes lemezt kötelezően be kellett szereznem. Ez vonatkozik az azóta megjelentetett szólóalbumokra is (a Transatlantic már csak hab a tortán). Ezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, hogy megfelelő kontextusba helyezhessem a Neal Morse-talanított csapat legújabb lemezét.

A helyzet az, hogy nem könnyű sem élni, sem alkotni egy Neal Morse-hoz hasonló zseni árnyékában. Akármilyen kiváló muzsikusokból áll az együttes, úgy tűnik, el kellett telnie néhány évnek, hogy végképp magukra találjanak. Az utolsó három lemez nagyjából a kísérletezés jegyében telt el, és a végeredmény – néhány szép pillanatot kivéve – nem volt igazán meggyőző. Persze a 2008-as koncert DVD bebizonyította, hogy nem a hangszerkezelés vagy zeneelméleti hiányosságok okozzák a gondot (no meg azt is, hogy Jimmy Keegan talán még Nick D'Virgilio-nál is ügyesebb dobos!).

Mostanra minden összeállt. Kifizetődött az együttest konokul egybetartó tagok elszántsága; úgy sikerült saját hangra találniuk, hogy teljes a folytonosság a Spock's Beard klasszikus korszakának meghatározó stílusjegyeivel. Ugyanakkor üdítő a magát sokszor túlexponáló Neal Morse helyett a dobosból lett énekes D'Virgilio hangját és dallamait hallgatni. Alan Morse is mintha kísérletezőbb, szabadabb szellemben kapirgálná a gitárját.

Érzésem szerint a Spock's Beard valahogy sokkal európaibb lett, nagyobb kanállal merít a '70-es évek stílusteremtő progresszív rock együtteseinek és a neo-prog mozgalom képviselőinek munkásságából, márpedig mindkét jelenség kimondottan brit kötődésű. Mintha mostanában túlnyomórészt korai Genesis-t és a Clive Nolan billentyűs nevéhez kötődő különböző formációk albumait hallgatták volna. Nehezen is hihető, hogy a több mint 16 perces záró nótában (Jaws Of Heaven) nincs benne Clive Nolan keze.

2002 óta most először érzem, hogy a Spock's Beard-ből nem hiányzik Neal Morse. Viszont kezdhetem újra az együttes sorlemezeit beszerezni…

Tartuffe

Hogy ez a rovat több mint fél éve pihentetve van, nem azért alakult így, mert mostanában nincsenek ügyeletes kedvenceink, hanem mert egyre kevesebb időnk jut a nagy favoritok tutujgatására. Mostanában abban lelem kedvem, hogy régi klasszikusokat szerzek be az e-bay-en kicsi pénzért; olyan örökzöldeket, amelyeket annak idején még kazin (hivatalos nevén: kazetta szalagon) hallgattunk rongyosra. Ez a hanghordozó már akkor idejétmúlt médiumnak számított, de a még ma is egyfajta kultusznak örvendő analóg lemezek drágák voltak és nehezen beszerezhetők.

Túrisas kolléga tett közzé ezen az oldalon még 2009 februárjában egy kiváló cikket "Dal a dalban: A rocktörténelem leghíresebb és leginspirálóbb gitárszólói" címmel (klikk). Itt joggal méltatta a White Lion aranykezű gitárosának, Vito Brattának szólóit. Nincs egy hete, hogy az USÁ-ból megérkezett hozzám "utólagos hiánypótlás" címén a "Big Game" (1989), s azóta csavarhúzóval se tudom kigyógyítani a lejátszóból a "Little Fighter"-t.

A '80-as évekből legtöbben a NWOBHM emblematikus bandáit (Iron Maiden, Judas Priest, Saxon, stb.) zárták szívükbe és viszik magukkal mai napig, de én mindig is a Van Halen, White Lion és Stryper vonalat szerettem jobban. Akárki akármit mond, ezek a csapatok messze fölülmúlták az akkoriban népszerű hajbandák arctalan tömegét, akik a "Sweet Cherry Pie" megszólítás különböző változataival próbálták leénekelni erősen festett, válltöméses lányrajongóikról a csípővonal fölé, szinte hónaljba rángatott csipkés bugyit.

A White Lion két fő pillére Mike Tramp énekes volt, aki honfitársához, Lars Ulrich-hoz hasonló álmokkal vágott neki a Dániát Amerikától elválasztó nagy távolságnak, valamint az istenáldotta gitáros-tehetség, Vito Bratta, akit minden szakértő a Van Halen iskola egyik legtehetségesebb képviselőjének tart. Annak ellenére, hogy a White Lion sohasem tudta elérni azt a szupersztár státuszt, amit náluk sokkal tehetségtelenebb együttesek élveztek akkoriban, a "Little Fighter" minden túlzás nélkül sorolható be a '80-as évek olyan jelentős rock himnuszai közé, mint a "Jump" vagy a "Living On A Prayer".

Vito – aki 1994-ben egyszerűen bezárkózott édesanyjával a Staten Island-i otthonukba és még egy White Lion újraegyesítés tervével sem lehetett kicsalogatni – egyszerűen zseniálisan, elképesztő ízzel gitározik a nótában – meg úgy egyébként mindig. Olyan könnyedség, légiesség jellemzi, amilyet csak egy Blackmore-féle zseninél lehet tapasztalni. Változatosan, izgalmasan kíséri végig dalt, a szóló pedig maga a katarzis. Lehet ugyan Eddie Van Halen-re, mint fő inspirációra mutogatni, de Vito szólóit ezer közül is megismerni. Minden egyes szóló rendesen meg van komponálva, az első hangtól az utolsóig aprólékosan ki van dolgozva; van eleje, közepe, vége (ezt ajánlom Kirk Hammet figyelmébe!). Joggal mondhatjuk hát, hogy ez valóban "dal a dalban", olyannyira, hogy akár egyetlen hangot megváltoztatni is szentségtörés volna.

Persze nem mindegy, hogy a dal milyen dalban szólal meg. De a "Little Fighter" esetében ezzel sincs gond, pozitív energiáktól duzzadó, húzós, magát énekeltető refrénnel megfejelt nótáról van szó. Komoly pénzjutalommal díjaznám, ha valaki képes lenne Vito Brattát kirángatni anyuci szoknyája mellől a kiábrándult tespedtségből. Persze lehet, hogy mára csak halvány árnyéka önmagának. Micsoda veszteség!

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Kétlem, hogy ez a megjelenés nagy érdeklődést ébresztene a "szakmában", és abban is biztos vagyok, hogy nem fognak érte fanatikus rajongók kígyózó sorokba rendeződni a CD üzletekben - annál is inkább, mert még a legkorrektebb boltban sem lesz polcon; legföljebb megrendelni lehet majd kb. 4-5 hetes lefutási idővel. Azt még én is csak internetes fórumokból tudom, hogy tulajdonképpen nem egy új banda debütálásáról van szó, hanem Stefan Lindholm gitáros (Vindictiv) és Tommy Karevik (Seventh Wonder) egy 5-6 évvel ezelőtti projektjéről. Amit ezen a korongon hallunk, az tulajdonképpen a Vindicitv "főpróbája", amelyre Karevik írta a dalszövegeket és dallamokat, s amely végeredményben fölhívta a Seventh Wonder legénységének figyelmét erre az egyébként vitathatatlanul tehetséges vokalistára.

Állítólag Karevik egy fillért nem kapott, sőt a nevét se tűntették föl a dalszerzők között, így valószínűleg Stefan "Yngwie-szeretnék-lenni" Lindholm kellemetlen pereskedésnek néz elébe. Ez persze az egyszeri zenehajhász olvasót vajmi kevéssé érdekli, mert úgyis a végeredmény alapján ítéli meg, hogy van-e ennek az albumnak keresnivalója az amúgy is erősen telített skandináv metál piacon. Nos, szerintem nem sok. A helyzet az, hogy a cucc közel sem dörren akkorát, mint egy igazi tűzijáték (Firecracker), sőt kifejezetten gyengén szól, igazolván azt az elméletet, miszerint egy korai Vindictiv demo került most újrahasznosításra.

Ráadásul Lindholm lélektelen ujjgyakorlatai egy idő után idegesítővé válnak, s ez párosul Karevik musical-es, kicsit hisztérikus dallamaival. Ha Lindholm legfőbb törekvése az, hogy minél több hangot tudjon lepengetni egy másodperc alatt, akkor Karevik valami hasonló ambíciót ápol dalszövegeivel, mert szinte hihetetlen mennyi szótagot képes beleerőltetni egyetlen sorba. Az eredmény egy nehezen áttekinthető, nem túl érdekfeszítő hömpölygése zenének és szövegnek, ami egyszerűen nem akar fülbemászó, fogós nótákká összeállni. Meglátásom szerint Lindholm-nak ezért igazán kár volt vállalni egy kínos jogdíj-vita minden ódiumát.

Tartuffe

Jó mostanában kérlelhetetlen thrash-rajongónak lenni. Azon túl, hogy soha nem tapasztalt minőségben és energiával gyilkolnak a stílus klasszikus bandái, tejben-vajban fürdetve a lojális fanatikusokat, felnő mellettük, vagy inkább melléjük egy új és tehetséges thrash-generáció is.

A hasonlat persze képzavar, mert egy büszke thrashert nem tejben és vajban fürdetve kell megalázni, hanem vérzivatarban edzeni, vagy halált szórni rá barátilag, mindenesetre a lényegen nem változtat; nagyon szigorú pénzügyi gazdálkodásra van most szüksége annak, aki a műfaj kiváló megjelenéseit, klasszikusokat és újakat egyaránt szeretné a gyűjteményében tudni.

A második lemezét megjelentető és gyorsan hírnevet szerző Bonded By Blood (Aki nem találja ki azonnal, honnan a zenekarnév, az visszavonhatatlanul gumi thrasher!) természetesen kaliforniai, és hitelességük kétségbevonhatatlan. Elég egyszer rájuk nézni, hogy egyértelmű legyen; ezek a legények thrash-re születtek, és elég egyszer meghallgatni őket, hogy egyértelmű legyen; Jose "Aladdin" Barrales hangja az a faktor, amitől megremeghet a magasra helyezett léc. Helyében én azt kérném a Dzsintől, hogy a lámpa szelleme kezdjen ezzel valamit, mert a nagyon is minőségi cséphadarás ellenére, már feszengtem a végére az idegesítő acsarkodástól, még úgy is, hogy a thrash lényege szerint nem a tiszta intonálásról szól. De ez azért túlzás.

Be kéne még arról is számolni, hogy az Exiled To Earth a világ első thrash-konceptalbuma, amiért hurrá, de értelmét ettől még nem látom. Megy a folyamatos, homogén dara, tökéletes technikával, mialatt a távoli jövőben történik valami zavaros, Föld-elfoglalós, visszafoglalós, lövöldözős sületlenség. Nagyon izgi biztos, de számomra tök érdektelen. Ettől nem lesz sem jobb, sem rosszabb a lemez. Abban látnám a megoldást, ha Aladdint száműznék a zenekarból, és e sztori köré kerekítenének egy jó kis lemezt, egy új, karizmatikusabb énekessel.  

Túrisas

Tituszunk alaposan próbára tette a lengyel-magyar barátságot. Hallgattam a lemezt, és egyre azon járt az eszem, hogy részemről én ezt most, legalábbis Titus (Tomek) vonatkozásában azonnali hatállyal felmondom.

Aztán, ahogy következtek szépen sorban, egymás után a nóták, és úgy tűnt, a lemeznek soha nem lesz vége, miközben Titusz ellenszenves, műmájer feje irritálóan meredt rám a borítóról, azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen a Jagelló-királyokkal sem rokonszenvezek többé. Annak az antihangnak a fényében (homályában) pedig, amit sikerült egy rettenet, modoros előadásmóddal elviselhetetlenné transzformálnia Titusznak, már a kilencévszázados közös történelem is jelentéktelennek, elhanyagolhatónak, sőt nyűgnek tűnt.

Aztán a meghallgatás utáni mély, megváltó csendben mégis úgy döntöttem, nem küldöm el a nagykövetségnek a gondolatban már megfogalmazott anyázós levelet. Legyünk mégiscsak barátok lengyel testvéreim, de Tituszt ne vegyük be. Tudom, hogy 25 éve van a szakmában az énekes(?)-bőgős, és az anyabanda, az Acid Drinkers a lengyel rocktörténelem egy darabkája, de ez a párakkordos alaprock, ami úgy igyekszik jópofának, meg lazának tűnni, hogy se nem jópofa, se nem laza, úgyis csak bajt hoz ránk.

Minden zeneínyenc megtalálhatja majd a nóták között a meglátása szerinti mélypontot, nekem a "One Scotch Please" a "kedvencem". Tomek itt berockosított folk kocsmadalban gondolkodik, szinte látom a meseszép kelta vidéket, kár, hogy letagadhatatlanul keresztül ömlik rajta a Visztula, amibe ez a laza, öreg lengyel rocklegenda ráadásul még bele is vizelt…

Az ellentábor, no meg a promóciós hazugság szerint ez "10 highly energetic, heavy rock’n’roll songs", és hogy valóban 10, az nem lehet vita tárgya egyedül. Mint ahogy az sem, hogy hihetetlen jó hangzású a produkció, olyan gyomros bőgősounddal, amit ritkán hallani lemezeken. Talán csak ennek köszönhető, hogy végighallgattam.

Túrisas

Nincs ember a rockszakmában, aki kétségbevonná Jeff Waters kimagasló tehetségét, és talán olyan sem, aki ne tartaná a thrash színtér jelentős zenekarának az Annihilatort. Ennek viszont némiképp ellentmond, hogy mégsem kíséri kollektív, visszafojtott lélegzet egy-egy új Annihilator lemez megjelenését.

Úgy érzem, hogy az előre borítékolható minőség mellett Jeffnek valahogy mindig sikerül egy kis szart is tölteni a palacsintába. Ez persze nem a klasszikus salakanyag értelemben vett "szar", csupán allegorikus, úgynevezett minőségi szar, de ahhoz pont elég, hogy az Annihilator nem emelkedett soha a Megadeth magasságába, noha Waters technikailag és dalszerzésben is elviekben tudja azt, amit Mustaine is tud. Sőt, tud többet is, hiszen az alapvetően thrash csapat életművéből össze lehetne ollózni egy olyan, önmagában csupa-csupa nagyszerű dalokból álló válogatást, amelyben egyetlen árva thrash nóta sem szerepelne. Akármi is az ok, de tény, egy-két hibátlan anyagot kivéve Waters nem szállít alapműveket. Személy szerint én a thrash alapvetés "Alice In Hell", illetve a dallamos "Set The World On Fire" lemezt tartom a csapat legjobbjának. Ilyen lemezeket véletlen nem ír az ember, tehát az állandó és magas elvárás nem hamis illúzió. Erre az elvárásra érkeznek válaszul aztán évről-évre a "majdnem"-anyagok.

A legutóbbi "Metal" megjelenésekor, a neves vendégszereplők miatt azt hittem, most aztán legyalulja a fejem a Megsemmisítő, de megúsztam, maradtam, ahol a part szakad. Érdemes lett volna talán ezúttal a sokatmondó "Alice Is Back" címet adni a lemeznek, ha már Havancsák Gyula volt szíves a pokolból éppen visszatért kislány "bájos", hamuszürke, szemgolyókat nélkülöző arcát a borítóra művészkedni. Ettől még ugyanúgy maradhatott volna a késsel homlokba applikált logo is, de pszichésen legalább úgy készültünk volna, hogy nem egy újabb profi szakmunka érkezik.

Ha klasszikus talán nem is született, nekem tetszik, sőt nagyon tetszik a lemez, szól is mint a disznó, Waters zseniálisakat gitározik, a szigorú thrash szögletességet pedig úgy oldja helyenként fel néhány dallammal és melodikus gitártémával, szólóval, mint hullát a savas kád, márcsak hogy megmaradjunk az új lemez képi világánál.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
myspace.com/vplas

A német progresszív metál bandák úgy tűnik, kezdenek saját hangjukra találni, amelynek részét képezik a kövér, karcos riffek, a nagyzenekari aláfestés, az epikus hangvétel és a drámai, összefüggő történetek. Ezeknek az önmagukban nem kifejezetten egyedi elemeknek különféle sajátos egyvelegei találhatók meg a Tomorrow's Eve, Red Circuit, Ivanhoe, és természetesen a Vanden Plas utóbbi időkben megjelent albumain. Érdekes, hogy valamilyen formában Markus Teske producer és Andy Kuntz (Vanden Plas frontember) általában ott serénykedik valahol e megjelenések környékén.

A Vanden Plas előző lemezére, amely tulajdonképpen a Monte Cristo grófja történet modern zenei átirata (Christ 0, 2006), Túrisas cimborával teljes egyetértésben gyógyultam rá anno, annak ellenére, hogy a banda korábbi lemezei nem tudtak igazán lázba hozni. Ennek egyik oka éppen Andy Kuntz erősen nazális orgánuma volt, de a kiváló Abydos projekt óta (2004) folyamatosan barátkozom vele. A "Christ O" már egy kiforrott, saját hangját megtalált, magabiztos együttest mutatott, így minden okom megvolt a lelkesedésre, amikor négy hosszú év után bejelentették egy új concept-album megjelenését.

A történet ezúttal egy furcsa időutazásról szól: a főhős egy apokaliptikus látomástól és egy ószövetségi jövendöléstől indíttatva a XVI. századi Rómából a Krisztus korabeli Jeruzsálembe utazik időn és téren át, ahol rákényszerül, hogy szembenézzen Isten rá vonatkozó, megmásíthatatlan akaratával. A Vanden Plas manapság sokat foglalkozik a zenei színház (musical) világával, s ez szövegszerűen és zeneileg is könnyen tetten érhető.

A "The Seraphic Clockwork" kimondottan teátrális anyag, de nem úgy, mint a "Hair" vagy a "Jézus Krisztus Szupersztár", hanem sokkal keményebben, egyneműbb módon, ahogy az egy progresszív metál formációhoz illik. Nehéz – ha nem lehetetlen – külön-külön dalokban gondolkodni, és a megbízható értékeléshez rengeteg hallgatás szükségeltetik. Mindenesetre több, mint amire eddig lehetőségem volt. Ennek ellenére kis esélye van annak, hogy melléfogok, amikor azt mondom: a "Christ O"-hoz hasonló súlyú és minőségű lemez született, amellyel megint a 2010-es év tavalyinál sokkal erősebb élmezőnye gazdagodott.

Tartuffe

Kiadó:
Mystic Production

Honlapok:
www.votumband.pl
myspace.com/votumband

Ha a Pink Floyd volt a kvintesszenciális prog rock, a Marillion által képviselt második generáció pedig kiérdemelte a neo-prog rock címkét, akkor a mostanában tapasztalható mozgolódást a műfajon belül joggal - bár kicsit sután - nevezhetnénk neo-neo-prog rock-nak.  Az olyan együttesek, mint a DeeExpuss vagy a Haken egyértelműen fölvállalják a folytonosságot a nagy elődökkel, de nem idegenkednek attól, hogy alkalomadtán valamelyest vastagabban (metálosabban) szóljanak, sőt az énekesek díszítő jelleggel néha még bele is hörögnek a mikrofonba.

Vélhetően a fáradhatatlan lengyel ős prog rock legenda, az SBB hatására, valamint nem kis részben a Metal Mind kiadó áldásos tevékenysége révén Lengyelország igazi nagyhatalommá vált ezen a területen. Legtöbben éppen a lengyel Riverside-ot tartják a stílus zászlóhordozójának, de rajtuk kívül akadnak arrafelé más hasonszőrű formációk: pl. a Lunatic Soul, Indukti, vagy éppen a Votum. A "Metafiction" a varsói szextett második anyaga, mellyel igyekeztek fölzárkózni a mostanában szinte kultikus dicsfényben fürdő Riverside-hoz. Bár velük kapcsolatban sűrűn használják a "metal" kifejezést, ez szerintem nem más, mint "Metalfiction". Kétségtelenül akadnak karcosabb részek, olykor még riff-szerű képződmények is (ld. December 20th; az album legsikerültebb dala), de összességében pihe-puha, belassult, nyomott hangulatú merengés az egész, amihez teljesen fölösleges két gitáros (főleg, hogy szólóban egyik sem erős).

Lengyel testvéreinknél mostanában nagyon sok keserűség és fájdalom halmozódhatott föl, mert a hasonló stílusban alkotó bandák szerzeményeiben sűrű folyamokban hömpölyög a melankólia. Adott élethelyzetben nyilván nagyon meg tudna fogni ez a hangulat, de szerintem ezt lehet zeneileg kevésbé egysíkúan is csinálni, hogy a melankóliát még véletlenül se tévessze össze senki az unalommal. A Votum bennem olyan benyomást kelt, mintha egy Bergman film remake-jéhez készítettek volna háttérzenét.

Ha már a lengyeleknél és az atmoszférikus, búskomor zenei progressziónál tartunk minden érdeklődő figyelmét inkább a Division By Zero-ra hívnám föl (itt). Az ott éneklő Slawek Wierny orgánuma úgyis kísértetiesen hasonlít a Votum frontemberének hangjához.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.torbenenevoldsen.com/sectiona
myspace.com/sectionatheband

Torben Enevoldsen dán gitáros-zeneszerzőről legutóbb egy AOR lemez kapcsán ejtettünk szót (Acacia Avenue, itt olvasható), most azonban visszakanyarodott arra a területre, ahol leginkább otthon érzi magát. A Section A tipikus skandináv power metal muzsikát játszik, amely az előző két lemez esetében némi progresszivitással is keveredett, de ez a vonal most - úgy tűnik - pihentetve vagyon.

Enevoldsen-nek egészen sajátos stílusa van, amelyet száz gityós közül is azonnal ki lehet szúrni; ez mindenképpen erény. Az azonban már kevésbé, hogy ez a csak rá jellemző játék akármilyen kigyakorolt, technikás és halálpontos, összhatását tekintve mégiscsak szaggatott és olykor vontatott, ami párosulván a dalokat uraló lassabb és középtempókkal kicsit álmosítólag hat. Szerencsére ott van nekünk Andy Engberg (ex-Lion's Share), aki annyiban mindenképpen hasonlít Jorn Lande-ra, hogy aranyból van a torka, azaz istenáldotta tehetségével még egy középszerű lemezt is képes földobni.

Enevoldsen mester tartotta magát ahhoz a hagyományhoz, hogy mindegyik Section A lemezre meghív egy kiváló és méltán világhírű billentyűst; Derek Sherinian, Günter Werno (Vanden Plas) és Mats Olausson (Yngwie, Ark) után most Lasse Finbråten került sorra a Circus Maximus-ból. Sajnos azt kell mondjam, hogy sem Engberg, sem Finbråten szerepeltetése nem elegendő arra, hogy a "Sacrifice"-ot lelkesítő, érdekfeszítő anyaggá tegye. Ez bizony stabil középmezőny, azon belül azonban kétségkívül megingathatatlan, sziklaszilárd alapokon nyugvó alkotás.

Tartuffe

A polákok nagyhatalmi törekvése nyilvánvaló. Politikai feszültségtől nem kell tartani, mert egyébként is cimbik vagyunk, ráadásul a befolyás növelése csupán zenei téren indult el. Ott viszont izomból. Annyi lengyel promó anyaggal szórták meg a szerkesztőséget, hogy csak lestünk. Ráadásul nem is mi voltunk a kiválasztottak, hiszen internet-szerte látom, hogy nagy erőkkel támadnak.

A Black River nyilván felderítő feladatot kapott, tehát még nem a hódítók elit alakulata, de azt sem mondanám, hogy esélytelen golyófogók, hiszen a Vader, Behemoth és Dimmu Borgir kiképzőtáboraiból nem a legnyamvadtabb harcosok érkeznek. Ennek most a harcmodort tekintve különösebb jelentősége nincs, hiszen a sereg csak nevében "black", a stílus karcos, mosdatlan, fű- és szájszagú stoner rock, némi punkos lendülettel.

Tudjátok, amikor a steril euro-power hangzáshoz szokott fülnek olyan a gitársound, mintha csak recsegne a túlhajtott és kinyiffant erősítő. Pedig jó ám ez nagyon, él az egész, a mélyebb fekvésű borízű hang ugyan énektechnikai aspektusból aggasztó, ám ide hibátlan. A szétszakadt hangszórómembránon keresztül érkező levegő szinte lebegteti a trapéznaci szárát, és látatlanban is biztosra lehet venni, hogy a tagok közül legalább egy fő bajusz-pajesz együtthatóval büntet.

Nem nélkülözhetetlen megjelenés, de úgy, hogy nekem nincs sok ilyen anyag a gyűjteményemben (sorry...), egyszer-kétszer előrántom majd, ha sörözés, valamint (...) közben már közelítünk a talajhoz, és széles a jókedv.

Túrisas