OK, nem vagyok túl naprakész ezzel a két utóbbi, 2009-ben megjelent lemezzel, de mit csináljak, ha a vaterás eladók nem hajlandók csak egy éves késéssel feltenni a lemezeiket nyomott áron. Márpedig, és ezt sokszor leírtam, képtelen vagyok egy lemezt hangfájlként értékelni, minden CD/DVD-t megvásárolni pedig még akkor sem tudok, ha a zenehobbi financiális áldozataként, már-már Robinson Crusoe-i igénytelenségben élem mindennapjaimat. Most pl. a napokban megjelent Amorphis DVD szégyenletes, közel 8000 Ft-os fogyasztói ára miatt kell majd saját kezűleg elejtenem a vacsorának valót a közeli erdőben.

El kell ismerjem, működik a kontraszelekció a blogon. Ha egy zenekar észak felöl kopogtat, máris jóbarát, nagyon el kell rúgnia a pöttyöst, hogy egy-két jó szót ne kapjon tőlünk, ugyanez viszont nem áll az amerikaiakra, pláne ha sikeres lemezeladásokat produkálnak odaát. Ez a metalcore vonal meg még külön olaj is volt a tűzre.  Okát ne kérdezzétek, mert nem tudom. Illetve tudom, de ellenérveim olyan gyenge lábakon állnak, mint szegény Paudits Béla, ezért nem blamálom velük magam. Elég nekem szégyenkezni amiatt is, hogy az Avenged Sevenfold majdnem kívülre került a bizalmi körömön, csupán mert egy rossz pillanatában csokornyakkendőt kötött a gitáros.

Szó mi szó, kinőtt a sárból a metalcore mezőnye, ami elsősorban azt jelenti, hogy a "nem rugdalózhatsz az ösztöke ellen" bibliai elve alapján, a keserűség és düh mellé szép lassan feliratkozott a zeneiség is, ami dallamokban, technikás hangszeres játékban mutatkozik meg. A megmaradt düh pedig nagyon is kell, hiszen a savát-borsát adja ennek a fajta muzsikának. A nem kevés belepumpált gempa miatt pedig úgy szólnak a lemezek mint az ágyú.

Most pedig a beismerés, mielőtt elhagyom a termet lesütött szemmel; azért kerülgettem a forró kását, mert nem ismertem igazán behatóan a színtér egyik legmeghatározóbb zenekarát, egészen a mostani lemezig. Kb. sejtettem, hogy miféle muzsika és jók a gitárosok, de ez sem mentség, főleg, ha valaki metal blogot írogat. - Mea maxima culpa. Nem tudom tehát, hogy mekkorát léptek előre az előző anyagokhoz képest, a netes kritikák alapján mondom csak, hogy vélhetően nagyot. Mindenestre ez a lemez lenyűgözően zenei és brutális is egyben.  Írtózat megszólalás, technikás hangszeres játék, neoklasszikus gitárszólók, a rekesztő üvöltések mellett dallamos témák és refrének, iszonyú groove-ok.

Talán csak AOR fanatikusok kerüljék el, mindenki más a fiatal, ereje teljében lévő Grosicsként vetődjön rá, mert 100% metal ez, kérem alássan!

Túrisas

Kiadó:
P.R.O Records & Ilumnirec

Honlapok:
urbandux.com
myspace.com/urbandux

Biztos vagyok benne, hogy keveseknek cseng ismerősen az Urbandux név, pedig a bandának az "11:11" már a harmadik nagylemeze. Első ránézésre nekem is legalább olyan ismeretlen volt, mint az albumot megjelentető kiadó neve. Az Urbandux egyébként zenéjében legalább olyan öszvér, mint felállásában. Az együttes ugyanis tulajdonképpen spanyol (kivéve a svéd dobost), de ott akartak lenni, ahol az általuk kedvelt műfaj szívverése legjobban kitapintható, így ma már Göteburgban élnek és alkotnak. Eredeti származásukat jelzi, hogy egy nótát (In Cierto) spanyolul énekelnek.

Ami pedig a zenét illeti, két kísérletező anyag után az "11:11" végre tökéletesen arányos egyvelegét adja a karcosabb power metal és lazább hangvételű, progresszív hajlamú art rock stílusjegyeinek. Ezért sok tekintetben engem az olasz Sinestesiára emlékeztetnek (lásd itt). Valószínűleg nem is sikerül majd nekik a média figyelmét és a tömegek érdeklődését magukra irányítani, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a "városi vezér" (Urbandux???) értékes, egyéni színfolt a metál-térképen, s ebben nem kis szerepe van a nemes egyszerűséggel csak JP névre hallgató gitárosnak, aki egyáltalán nem magamutogató típus, de ha elereszti a kezét, az ember csak néz, mint kezdő buzi a gőzfürdőben.

A lemezt mellesleg az a Jens Bogren mixelte és producerelte, aki a Paradise Lost, Soilwork, Opeth lemezek hangzásáért is felelős. Szól is a lemez, mint a "Kövér Berta" (a gyengébbek kedvéért: 420 mm-es ostromtarack az I. Világháborúban). Végül megjegyzem, hogy a "Where The Blind Lead" című nóta előbb-utóbb bekerül az ügyeletes kedvenc rovatba. Nagyon adja...

Tartuffe

Honlap:
myspace.com/anaxesprog

Egyéb irányú és egyáltalán nem pihentető elfoglaltságok miatt kényszerű hallgatásra volt ítélve blogunk, de mire "hazafias" szolgálatomból visszatértem, egy nagy rakat hallgatnivaló gyülemlett föl, így – még jócskán kótyagosan - halaszthatatlanul neki kell látnom az értékelésnek. Elsőnek egy elsőlemezes brazil progresszív metál anyag kerül terítékre. A brazilok megbízható minőségben szállítják a fincsi hallgatnivalót, ezért semmilyen előítélet vagy kétség nem volt bennem, amikor nekiláttam a bizonnyal nem csak számomra tökéletesen ismeretlen Anaxes nevű brigád lemezének meghallgatásához.

Nem is kellett csalódnom: hihetetlen magabiztos hangszerkezelés, összetett, rutinosan építkező zenei fogalmazás, könnyen megközelíthető dallamok és Gui Antonioli személyében egy kiváló énekes tette az élményt maradandóvá. A fogaim között el is morzsoltam egy cifra káromkodást. Most honnan a túróból szerezzem be eredetiben a CD-t, amikor azt se tudom, hogy melyik jelentéktelen helyi kiadónál jelent meg?

Az Anaxes stílusában nagyon közel áll az általam korábban egekig fölmagasztalt Oficina G3-hoz (itt), de furcsamód érzek benne némi germán progresszivitást, leginkább a Tomorrow's Eve és az Ivanhoe vonalán.  A közel egyórás lemez hallgattatja magát, talán csak a "Stuck In This World" című kevésbé sikerült ballada alatt szenderedtem el egy kicsit. A lemezt záró "Crying Alone" azonban bebizonyította, hogy azért megy nekik a líra is. Egyébként meg babán elleszek vele, amíg az Angra új lemeze meg nem jelenik szeptember 29-én. Combos egy év ez a 2010-es!!!

Tartuffe

Már a lemezcím is azt sugallja, hogy ez a gitáros ember a gyorsaságot tartja legnagyobb erényének, amire azon túl, hogy nyilvánvalóan van alapja, rá is gyúr rendesen. Megy a parasztvakítás ezzel a nevével összeforrt, kétnyakú gitármutánssal, amelyen akár két kézzel, egyszerrei is mennek a harminkettedek/hatvannegyedek, sőt állítólag közben még dekázni is tud, meg a homlokán egyensúlyozni egy vékony rúdon 10 tányért. 

Utóbbiak természetesen nem igazak, de akkor is azt mondom, ez a PR alapvetően elhibázott, mert ugyan kikből állhat a lemezvásárló célcsoport, kedves Batio, ha még én is távolságtartó voltam, pedig nálam aztán tényleg nem szitokszó a gitárhősködés.

Aztán egyszer, amikor hazánkban is járt a csóka egy gitárbemutatón és Madarász Gabi nagyon elismerően nyilatkozott róla (a magyar szakma nem arról ismerszik meg, hogy két kézzel szórja a bókokat…), elkezdtem a "tecsős" kapcsolatfelvételt. Kiderült, hogy nem (csupán) artista-zenebohóc, hanem sokoldalú zenész és komponista is, ez a leginkább egy karbantartott, a fizikális megereszkedést sikerrel elkerülő Závodi "Zacskó"-ra hajazó (a "hajazó" ebben a kontextusban a legtalálóbb kifejezés) jenki. Tény, hogy kissé hajlamos a muzsika lényegét alárendelni a gyorsulási versenyek izgalmának, de halálpontos, tiszta, nem utolsósorban pedig élvezhető, amit csinál, és dög is van benne rendesen. 

Ezúttal egy nagyrészt tribute-lemezzel rója le tiszteletét Dimebag, Clapton, Van Halen, stb. előtt, oly módon, hogy az előadók klasszikus riffjeiből összeálló zenevázra rászerénytelenkedi magát. Ami a heavy stílust illeti, nem sokat kockáztat, hiszen, ha valaki döggel nyomja a "Cemetary Gates" riffjét, amelyből kinő a "Cowboys From Hell", azt már emberi számítás szerint nagyon elb@szni nem lehetséges. De ugyanez áll a Metallica "best of" tekintetében is, ráadásul kimondottan jólesik, hogy nem Kirk Hammet lélektelen, fagypont alatti játékát kell túlélni két riff vagy refrén között. Refrén igen, merthogy nem instrumentális az anyag, a kimondottan jó teljesítő Warren Dunlevy, Jr. a Pantera és Clapton blokkok támasztotta elvárásoknak is megfelel. 

Batio ugyanakkor bátor ember is, hiszen a kézenfekvő heavy metal mellett a blues előtt is tiszteleg. Félek tőle, hogy a tisztelgés ebben a formában nem aratna osztatlan sikert a Mississippi Deltában, sőt idős blues zenészeknek csak magas szélütés-faktorral lehetne tolmácsolni Batio zenei jókívánságait. Összességében hallgatható, hangulatos a végeredmény, azzal a megkötéssel, hogy a gitárjátékának a blueshoz természetesen az égvilágon semmi köze nincs. 

Nagyon jó, ám nem szeplőtelen az anyag, kimondott fekélyes terület csak az egyetlen saját dalban található. Már leszóltam egyszer a Metal Kamu Indikátor első részében az ex-Manowar gityóst, David Shankle urat. Itt vendégeskedni hívták egy szóló erejéig és olyan látványosan él vissza a vendégjoggal, mintha egy bensőséges hangulatú, baráti vacsorán valaki titokban a sarokba szarna. Egy rossz hangzású, maszatos-kapkodós szólóval küldi padlóra a nótát és Batio minden jószándékú törekvését.

A lemezt elrontani azért nem tudta, ahhoz Axel Rudi Pell-lel kellett volna duóban alázni (magukat).

Számlista:

01. Dial in that Frequency 0:24
02. Tribute to Dimebag 7:36
03. Clapton Is God 6:04
04. Metallica Rules (feat. Mark Tremonti and Bill Peck) 8:40
05. EVH 7:59
06. Symphony of Destruction (feat. Vinnie Moore and George Bellas) 6:43
07. For Jimi: All Along the Watchtower 5:40
08. Tribute to Randy 2: You Can’t Kill Rock and Roll 3:53
09. On The Double (feat. David Shankle) 3:31
10. MAB Forum Shreddathon 9:46

Túrisas

A hitre vonatkozó zsinati határozatok záradékának teljes formája a következőképpen hangzik: "Si quis dixerit..., - anathema sit" (Ha valaki azt mondaná, hogy..., átkozott legyen). Az így elítélt tétel ellenkezője pedig hittétel. Ezt mindenképpen be kellett hivatkozni, ugyanis a dionysosrising blog teljes tekintélyével "ex cathedra" a következőt jelenti ki:

Ha valaki azt mondaná, hogy Both Miklós nem páratlan tehetség, sőt gitárjátéka, szerzeményei és énekhangja is átlagos, a Napra zenekar pedig nem lenyűgözően zenei, - átkozott legyen!

A fenti dogma megalapozásához rengeteg bizonyíték áll rendelkezésünkre, és kivételesen ennek belátásához nem is szükséges hit. Az auris fexter, az auris media, illetve az auris interna megfelelő működése esetén senkit nem fenyeget a blog szerkesztőinek (csak két fő, de érted megyünk, ha kell!!) inkvizíciós szigora.

Azt mondjuk tehát, hogy amennyiben a fül (auris) egészséges, és időközben nem lett átengedve rajta rengeteg, tévesen zenének nevezett, káros hanghullám, amelyek beszennyezhették és értékre már kevésbé fogékonnyá rongálták, akkor zenei körökben nem várható hitvita és szárba szökkenő eretnekség ebben a kérdésben. Gyöngyeinket meg ugyebár nem szórjuk a Balaton Sound félemberei közé... Mindezt azért volt szükséges kijelenteni, mert a Napra új lemeze helyenként komoly próbatétel, amelyek elbizonytalaníthatják még a zenekar tisztelőit is.

Itt van pl. a "Tulipános" című akármicsoda, amelynek közös nevezője blogprofilunkkal nem létezik, és amely remélhetőleg nem a zenekari jövőképet vetíti előre. Mintha Both Miki megkóstolta volna az erősen pszichoaktív csattanómaszlagot... Mindenesetre kell a dogma állandó ismételgetése ahhoz, hogy hallgatásakor ne támadjon kétség az első lemezt még ujjongva üdvözlő kritikus szívében.

Tény, hogy ezúttal kevesebb a simulékony melódia, több viszont a Both Miki Bartók mániájából szükségszerűen következő disszonancia. De ha helyén van a szívünk, semmi baj, talán több odafigyeléssel, meghallgatással, de ugyanoda jutunk értékítéletben, ahol az első lemez értékelésekor tartottunk (itt). Egyszerre csak elkezdenek működni és dolgozni bennünk a magyar népzenei kincsen nyugvó dalok (na jó, azért nem mindegyik, továbbra sem), és nem győzzük ingatni a fejünket, hogy micsoda zenei mélységek vannak ennek a Miki gyereknek a lelkében, és mindezt miként képes ilyen technikai tökéletességgel és érzelmi töltéssel megszólaltatni énekével és gitárjátékával. Az "Erdő, erdő" gitárbevezetőjénél, de az egész dalnál sem nagyon hallottam még fájdalmasabb előadást életemben, kivéve persze Kasza "Fasza" Tibi és Dósa Matyi duettjét, franc se tudja melyik gyökér szólólemezéről (Talán Tibi...), - mert abba azért rendesen bele szokott hasadni a szívem.:-))

Végül pedig nem akarom én a Naprát bosszantani a heavy metal műfaj felemlegetésével, de akár tetszik, akár nem, a hangszerkezelés (szólójáték) továbbra is a stílus gitárhőseit juttatja eszünkbe (ja, hogy ők meg a cigányzenészeket utánozták? - az is igaz), más kérdés, hogy egyetlen egy gitárost sem tudnék mondani, akivel nem merném összeereszteni a mi fiunkat.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.treatnews.com
myspace.com/thebandtreat

Bár egy kritikusnak – még ha önjelölt és sokkal inkább a lelkesedés fűti, mint a széles körben elismert zenei kompetencia - illik a kiválasztott témát (jelen esetben együttest) minden egyes részletében alaposan ismerni. Ugyanakkor - per abszurdum - előállhat az a helyzet, hogy előismereteinek hiányosságából szinte erényt is kovácsolhat, mert teljesen friss szemmel, füllel, ízlelőbimbókkal hozza meg szakmai ítéletét, prekoncepciók nélkül, vagy ahogy mondani szokták "sine ira et studio" - avagy: harag és elfogultság nélkül. Ennyit mindenképpen előre kellett bocsánatom ahhoz, hogy különösebb szégyenérzet nélkül ismerjem be: a Treat munkásságát nagyon kevéssé ismerem, csupán a manapság már nehezen beszerezhető 1992-es Mats Levén-nel rögzített album ismerős előttem, amit egyébként kifejezetten csípek.

A "Coup De Grace" kicsit megkésve jutott el hozzám, de az elektronikus és írott szaksajtóban olvasott sok pozitív visszhang és lelkes kritika után halaszthatatlannak éreztem, hogy magam is kiértékeljem a jellegzetes skandináv melodikus rock "nagy visszatérőinek" új lemezét, amely 18 éve az első teljes stúdió albumuk. Friss füllel, előzetes elvárásoktól mentesen meghallgatva felelősen kijelenthetem, hogy a hosszú kényszerpihenő nem sorvasztotta el a svéd veteránok dallamérzékét. Üresjáratok és tölteléknóták nélkül hoztak össze egy olyan klasszikus ízű hard rock albumot, ami teljesen üdén, modernül szól, s ha körül is lengi némi nosztalgia, annak semmi köze sincs a terméketlen, áporodott múltba merengéshez.

Úgy tűnik, hogy miután az egészen hasonló fölfogás szerint fogant finn Leverage a Frontiers-től átigazolt a Spinefarm Records-hoz, a nápolyi kiadónak tökéletesen sikerült a tátongó űrt betölteni a főnix madárként haló porából föltámadt Treat-tel. Nem véletlenül hoztam föl a fiatal finn csapatot, stílus és hangzás tekintetében rengeteg az átfedés, sőt a két énekes hangja is kísértetiesen hasonlatos.

A "Coup De Grace" pedig megy befelé a kocsiba a Van Halen "Best Of" és a Bon Jovi "Cross Road" mellé, hogy hosszú utakon álmosság ellen lehessen mire ordítva énekelni.

Tartuffe

Tartuffe kollegával Ausztriából hazafelé autózva hallgattuk a svédeket és bölcsen megállapítottuk, hogy a Krux nem jöhetett volna létre, ha anno a városnyira hízott, lepukkant birminghami ipartelep szmogos ege alatt Anthony, az ex- vasgyári melós nem hozakodik elő minden idők egyik leggonoszabb riffjével.

Ki gondolná, hogy egy szürke ipari város és a vasgyár kölcsönhatása zeneileg ilyen inspiráló lehet, hiszen e kettő hazánkban is produktív lett. Ott Black Sabbath, itt EDDA–Művek. Utóbbi doom hagyatékából ugyan nem tudták volna a svédek megírni a Krux kettest, sőt egyetlen árva nótát sem, de sebaj. Anthony, azaz Frank Anthony Iommi, ex-vasgyári melós életműve önmagában is elégséges ehhez.

Ha valaki nem ismerné a "doom metal" fogalmát, akkor többé-kevésbé elég lenne lekagylóznia a Black Sabbath című nótát, lehetőleg készenléti pszichológus felügyelete mellett. Ha akkor (1970) lettem volna szülő és a gyermekem ezt a nótát favorizálja, mondjuk a "Bridge Over Troubled Water" (Simon & Garfunkel) helyett, sátrat vertem volna a Nevelési Tanácsadó elé, az biztos.

Mindenestre az idő igazolta mindkettőt, Iommi sem farkasember lett, hanem kimondottan decens öregúr, mára leginkább Bódi Gusztira emlékeztető külsővel (bocs, Tony!), aki a lassú, de ultrasúlyos "temető-metal" alapjainak megteremtésével, némileg paradox módon ugyan, de halhatatlanná vált.

Azt hihetnénk, hogy a doom egy idő után szükségszerűen unalmas, ami igaz is lehet, ha az énekdallamokért nem Mats Levén, a gitárokért pedig nem Fredrik Akesson felel. Ők ketten még nem tudtak olyan produkcióban rész venni, amit nem tartanék érdekesnek és minőséginek. Ezúttal is ez történik, pedig a zenekar motorja nem ők, hanem maga a doom király: Leif Edling.

A kedvenc egy kakukktojásnak számító, relatíve gyorsabb, zakatolós nóta, óriási szólóval és zseniális énektémákkal, full csöves (nem szociológiai értelemben) hangzással, ami úgy friss és dinamikus, hogy a "digitális" szó eszébe sem jut az embernek. Néztem is a hangszórót, hogy megadta-e magát, vagy csak a korhűség miatt röcsög. Az utóbbi, de nagyon jó!

Egyszer egy társaságban valakinek kiszaladt a száján egy a "kurva anyádat!" minősítés, és miután rádöbbent, hogy olyannak címezte, akinek nem kellett volna, azzal korrigált, hogy "jó értelemben mondtam". Na, a Krux is ilyen; jó értelemben röcsög, serceg. Csakhogy ezúttal ezt most nem az udvariasság és kétségbeesés mondatja velem.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Remélem, e honlap (tudatos vagy véletlenszerű) olvasóinak sem Ronnie James Dio-t, sem Jorn Lande-t nem kell bemutatni. Ha igen, mind pedagógiailag, mind pedig mint botcsinálta, önjelölt zsurnaliszták megbuktunk. Egyébként meg a halál angyala (minden heavy metal klisével ellentétben) tuti nem csípi a kemény muzsikát, különben nem ragadta volna el idejekorán, ilyen rémesen részvétlenül tőlünk Dio személyében a világ egyik legnagyobb rock-torkát. Jorn sohasem rejtette véka alá, hogy mekkora hatással volt rá ez a kicsi ember, akit a Jóisten olyan nagy hanggal ajándékozott meg. A norvég énekes, aki közben maga is kisebbfajta legendává nőtte ki magát, tisztelgett már korábban Dio rock-történeti léptékű munkássága előtt. Vannak talán, akik emlékeznek a Mundanus Imperium "The Spectral Spheres Coronation" cimű lemezén (Nuclear Blast, 1998) szereplő "Stargazer" földolgozásra (hm, libabőr!). De van két Dio nóta a 2007-es "Unlocking The Past" című földolgozás-lemezen is: a "Kill The King" (Rainbow, 1978) és a "Lonely Is the Word" (Black Sabbath, 1980).

Jorn rajongó Dio-tiszteletéhez tehát semmi kétség sem férhet; nem is föltételezem, hogy pusztán nyereségvágyból született volna a tribute album. Állítólag a tiszteletnyilvánítás e formáját már régen tervezte Jorn, és Dio súlyos betegségének híre csak fölgyorsította az eseményeket. Az énekes legenda halála és a lemez megjelenése között egyébként is lehetetlenül rövid idő telt el. Ilyen gyorsan még a nyulak termékenységét is megszégyenítő Jorn se tudta volna fölrántani a dalokat, főleg úgy, hogy közben két Avantasia lemezen és a Masterplan új albumán kellett dolgoznia. Akárhogy is, az időzítés tökéletes, a tisztelgés pedig hiteles.

Meg kell mondjam, hogy Jorn földolgozásai már az "Unlocking The Past"-on sem hoztak lázba, mert számomra a tribute munkák lényege, hogy valaki saját stílusában tényleg átdolgozza, komolyan újragondolja a slágereket, nem pedig, hogy hangról hangra visszakapjam ugyanazt. Ilyen értelemben az egyszerűen "Dio" címmel megjelent lemez sem elsősorban tribute-ként, hanem kegyeleti gesztusként, tisztelgésként értékelhető, hiszen a Dio klasszikusok egy az egyben, érdemi változtatás, izgalmas adalékok nélkül vannak előadva.

Hasonló esetben csak a hangzás jelentős javulása vagy a hangszerkezelésben azóta bekövetkezett technikai fejlődés hozzáértő alkalmazása adhat némi pluszt. Nos, a helyzet az, hogy a korai klasszikusok még kimondottan dögösen szóltak, Dio mellett pedig olyan kiváló gitárosok villogtak, mint Vivian Campbell és Doug Aldritch (pl. a "Push" a 2002-es "Killing The Dragon" albumról). A '80-as évekre jellemző gyenge hangzás legföljebb a "Dream Evil" (1987) lemezről vett dalok esetében vet föl valódi problémát. Itt a legindokoltabb a földolgozás, s ez bizony vonatkozik Craig "wannabe Blackmore" Goldy gitárjátékára is. Sajnos Jorn bárdistája, Tore Moren ezeket a kicsit összeszedetlen szólókat is hangról hangra játssza el, bár nyilván pontosabban és kevesebb kapirgálás kíséretében.

Tekintve, hogy korábbi lemezeken már szerepeltek, a "Lonely Is the Word" és a "Kill The King" földolgozást indokolatlannak tartom. Helyette fölkerülhettek volna, mondjuk olyan klasszikusok, mint a "Gates Of Babylon", a "Heaven And Hell", a "Holy Diver", vagy éppen a "The Last In Line". Szerencsére Jorn azért meglepett minket egy saját nótával (Song For Ronnie James), amit szerintem piszkosul eltalált, és nem értek egyet azokkal a fanyalgókkal, akik a dal hosszúságára panaszkodnak. Dio emlékéhez méltó belassult, epikus hangvételű nóta ez; egy több mint fél évszázados muzsikus karriert nehéz is lenne egy 3 perces szösszenetben megörökíteni.

Jó lenne, ha én is tudnék írni egy ilyen számot; de sajnos a szükséges tehetség hiányában csupán annyit mondhatok: "Ronnie, az örök világosság fényeskedjék neked!

Tartuffe

Kiadó:
Symbolic Records

Honlapok:
www.houseofkiana.com
myspace.com/houseofkiana

Finnország az én metálos szívem csücske, pedig még a közelében sem jártam soha. Amíg ezt a súlyos mulasztást sikerül valahogy orvosolni, meg kell elégednem azzal, hogy az általam nagyra becsült finn bandák jönnek el hozzánk, ide Magyarországra. Most nem is elsősorban a nyilvánvaló Stratovarius, Sonata Arctica és Nightwish alkotta triumvirátusra gondolok, hanem a kevesek által ismert, de nem kevésbé tehetséges power és progresszív vonalra. Sajnos csak előzenekarként léptek föl, de örömmel üdvözöltem hazánkban pl. a Winterborn legénységét (beszámoló itt).

Egyelőre nincs túl nagy reklámja, de szeptember-októberben másodjára is útjára indul az Evil Eye Management rendezésében a "Metallia Perkele" turné, amelyben a szokásos finn csapatokon kívül most a "mikutyánkkölyke" Subscribe is föllép. Gratula! Szerencsére beiktattak a programba két magyar állomást is, október 8-án a pesti Dürer Kertben, másnap pedig a miskolci Ifjúsági Házban. Ott a helyem, hiszen föllép a tavaly nálam Top 10-es Status Minor (kritika itt), de az új énekes-igazolással potemixet nyelt Grendel is. A többieket (Ghoul Patrol, Hammerhed, Anger Cell) nem, vagy csak felületesen ismerem.

Viszont a turnéba ugyancsak bekapcsolódó Kiana nagyon bejön. Annak ellenére, hogy stílus-preferenciáim nem föltétlen igazolják a dolgot, olykor kimondottan jól esik bólogatni rá egyet. Az "Abstract Entity" a fiatal finn csákók tavaly megjelent beköszönő-bemutatkozó lemeze, de a megilletődöttségnek vagy kiforratlanságnak minden jele nélkül. Alaposan kidolgozott "dallamos" death metal ez, thrash és groove hatásokkal: nem annyira a honfitárs Children of Bodom vénáján, hanem jellegzetes göteborgi vonásokkal. Aki az In Flames, Dark Tranquillity, Sonic Syndicate típusú zenéket vajazza, ne mulassza el meghallgatni a Kiana tökös-karcos debütáló anyagát, főleg a "Heartburn" című nótát. Ezt pont az énekelhető, jól eltalált refrén miatt szeretem.

Egyetlen kifogásom, hogy bár hallhatóan fölkészült gitárosok nyomják a bandában, a szóló nem éppen hangsúlyos elem a nótákban..., és akkor még finoman fogalmaztam. Pedig az Arch Enemy és az Amott testvérek egyszer s mindenkorra bebizonyították, hogy a hörgés, a gyilkos riffek és a dallamos szólók kiválóan passzolnak egymáshoz.

Tartuffe

Ha Mustaine egy-egy nóta között tart néhány másodperces, jogos szünetet, hogy a pillanatok alatt rátapadó fehér ing és teste közé befújjon egy kis hűsítő levegőt, ha  kapunk egy röpke nyolcujjas tapping bemutatót a'la Broderick, meg egy alibi Drover dobszólót, akkor a műsor ugyanennyi nótával már pont másfél óra lett volna, a fórumozók pedig nem recitálhatnák, hogy "Mustaine monnyon le, 75 perc, az hakni".

Lehet persze 75 perces, és annál is rövidebb haknikat is tolni, parasztvakítással, jópofizással, felesleges közönségénekeltetéssel, kérdezzük csak meg Tony Kakko-t (Sonata Arctica), aki vélhetően most írja a nagydoktoriját ebben a témakörben.

Itt nem erről volt szó, hanem az egykor sületlennek tűnő névből kinövő legendához méltó pusztításról. Egy gyilkos koncentrátumot kaptunk felesleges hígítás nélkül. A 75 perces hakni és a Megadeth pesti műsora között pont akkora volt a különbség, mint két ugyanakkora darabka extrudált kenyér ill. baklava kalóriatömegében.

Azokat a vádakat sem értem, hogy ramatyul és halkan szólt a cucc. Ahol én álltam (keverőtől balra, már a szellősebb sorokban), arányos és hangos volt, pedig higgyétek el, kevesebb dologtól rettegek jobban, mint amikor koncerteken felbukkan a "Hangkása-szörny" és  - hamm! - elnyeli a hangszereket.

Ha a "Tornado Of Souls"-ban nem hallom Broderick szólóját kristálytisztán, közvetlen előtte pedig a nagybetűs Ritmusgitáros játékát, aki ráadásul egy technikailag nagyon nehéz riffre énekel, magam is elkenődtem volna, mint lószar a fakerék alatt, de ezt hál' Istennek nem kellett megtapasztalni. Néhány nóta után rendesen dörrent a motyó, legalábbis azon az akusztikailag szerencsésen kialakított négyzetméteren, ahol álltam.

A baj nem jár egyedül, így a fórumozóktól azt is meg kellett tudni, hogy a rövid és szarul szóló hakni mellett ráadásul nincs is jó hangja Mustainnek! Azt a betyár mindenit, tényleg!

Nem tartanám jó ötletnek kiosztani rá Jézus szerepét a "Jesus Christ Superstar"-ból, de ez a hang, vagy inkább az összezárt és megerőszakolt hangképző szervekből kipréselt meleg levegő 1983 óta védjegye a csapatnak, az meg már tényleg nem oszt, nem szoroz, hogy ez a szegény meleg levegő alkalmanként és a kor előrehaladtával esetleg még nehezebben tör utat Mustaine rezonátorüregének örökre zárt rendszeréből.

Tömény, zsír "best of" program volt, majdnem teltháznyi fanatikussal, meg közöttük  ezek szerint egy csomó csalódóval. Életveszélyes a jelenlegi felállás, nem érzem, hogy bárki is hiányozna, főleg úgy, hogy valami megmagyarázhatatlanul perverz módon Friedman jelenlegi dolgait is csípem, maradjon csak Japánban popperkedni, Pitrelli pedig nem volt igazán soha idevaló, az ő terepe nem a thrash.

Az előzenekarok sem csupán a kötelező időhúzás szerepére voltak kárhoztatva, rendesen odatették magukat, kiállásban, produkcióban is élvezeteset nyújtottak, ráadásul tessék elképzelni, ez a csúnya, "ördögvezetős" Dez Fafara még a középső ujját is kinyújtotta felénk, amitől néhány galamblelkületű rocker láthatóan frusztrált lett. A mozdulat egyébként ab ovo türhőség, de azért kezeljük már helyén a dolgokat, nem az öt órai teán voltunk…

A képekért külön köszönet Savafannak és a  www.a-cslp.hu oldalnak.

Túrisas

P.S.: Nézzétek már meg ugyan, hogy Chris Broderick, hogy játszik klasszikusokat akusztikus gitáron, pengető nélkül! Klikk