A "Believe" egy húszéves Savatage nóta. Minden idők legjobb metal balladái között volt, van és lesz is. Eddig a kutya sem volt rá kíváncsi, most az Egyesült Államok legnagyobb, teltházas sportcsarnokaiban fog felhangzani, nem akármilyen fény- és pirotechnikával megtámogatva. Beért volna a "Believe" az elmúlt években? - Francokat! Megértették végre az emberek a Savatage zsenialitását? - Lószart, Mama! De akkor mi történt?

A Savatage ezerszeres hígításban, bevonva túlcukrozott, fahéjas karácsonyi hangulattal, és mindenki által már legalább egyszer hallott és belül a hippokampuszban elraktározot klasszikus zenei frázisok felidézésével, Trans-Siberian Orchestra néven utat talált az amerikaiakhoz. (Most azt hagyjuk, hogy mennyire felszínesek és bugyuták odaát szegénykék, helyette nézzünk szét a hazai karácsonyi lemez kínálaton, és tartsunk mély önvizsgálatot!)

A banda a délszláv háború embertelenségéről írt rockoperájának (Dead Winter Dead) egyik tétele (Mozart And Madness) nyitotta meg egyébként számukra a kaput a mainstream felé. A – szó se róla - zseniális felismerés lényege az volt, hogy ha a történet egyik marginális zenei momentumát fő csapásiránnyá teszik, akár még be is jöhet a népeknek. Talált, süllyedt. Ehhez persze, mondom, kellett a karácsony jó értelemben vett szentimentalizmusa és a klasszikus zene csontig visszametszett, szájbarágó megjelenítése is (ahogy pl. a lemeznyitó Verdi tétel /Dies Irae/ ki lett herélve, az elszomorító. Úgy aránylik egymáshoz a TSO és az igazi darab, mint egy szilveszteri kis zöld petárda a hirosimai kataklizmához), steril hangzású, a metal-t csak szőrmentén, finoman láttató gitárokkal.

Aztán, mivel mégiscsak szőröstökű, lóhajú rockerekről van szó, ráadásul beindult a szekér, el-elhagyták a karácsonyt (Beethoven's Last Night), mára pedig már lazán előhúznak akár egy-egy Savatage klasszikust is, hogy csőbehúzott jenkik szeme közé vágják: Nesztek, metal, egyétek! Azok meg könnyeikkel küzdve, párás szemmel hallgatják azt, amit eddig is bármikor meghallgathattak volna.  Na, szóval ennyit a "Believe" nótáról, de ne vegyétek ám panasznak, módfelett örülök neki!

A "Night Castle" tehát ismételten nem kimondottan karácsonyi album, noha ugyanúgy műanyag, érzelmekre ható, hatásvadász, dagályos, mint eddig, telis-tele klasszikus zenei adaptációkkal, és neves vendégekkel. Viszont a maga kiszámított, lebutított módján ez is profi, ráadásul mára bármikor jöhet szembe a TSO lemezeken, egy-egy klasszikus, himnikus Savatage dal, vagy dalrészlet. Halleluja!
Az extra hosszúságú anyag ugyan most próbára tette a türelmem, változás érdemben nincs, de nem is indokolja ezt tulajdonképpen semmi az égvilágon. Siker van "coast to coast", zsé szarásig, Oliva mester maga mondta nemrég (miután 50 embernek énekelték a "Believe" nótát a Diesel-ben…), hogy csupán pirotechnikára annyit költenek, amennyit Ő is csak nehezen tud elképzelni. Több szereposztásban turnézzák a produkcióval rommá az Államokat, szóval miért is változnának? Nekem az első két TSO-album bőven elég a közelgő ünnepkörre, de ha lesz végre egy nagyszabású koncert DVD, azt úgy megveszem, hogy Ti olyat még nem láttatok!

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.deakbill.ning.com

Úgy tűnik, Deák Billy megtáltosodott (he-he, megtáltosodott… fogod a nem túl körmönfont utalást, nem?). Eddig nem volt kimondottan termékeny; két legutóbbi lemeze között pl. mintegy 7 év telt el. Most azonban egy éven belül jelentkezett egy koncert DVD-vel, amiről korábban mi is írtunk (itt), s most itt az új stúdió album 16 vadonatúj nótával. A magyar blues zene rajongóinak igazán nincs okuk panaszra.

Az előző "Hatvan csapás"-hoz hasonlóan Bill Kapitány most is neves zenészeket kért föl arra, hogy írjanak neki dalokat. Még szegény Daczi Zsolt nevéhez is fűződik egy szerzemény (Éjféli piac), valószínűleg lemaradt az előző lemezről. Tekintve, hogy a szerzők listája gyakorlatilag alig változott (Csillag Endre, Ángyán Tamás, Patai Tamás, stb.), nem meglepő, hogy a Király meséi ugyanabban a (hatvan-)csapásirányban mozognak. Ezúttal szerepet kaptak ifj. Tornóczky Ferenc és Lukács Peta is. Nem tudom, hogy mennyire volt részük benne, de az új anyag egyértelműen dögösebbre, rockosabbra sikerült.

Sajnos, ami a hangzást illeti, nem számolhatok be számottevő javulásról. Egyszerűen érthetetlen, hogyan szólhat Hobo új lemeze úgy mint az ágyú, míg "A király meséi" – annak ellenére, hogy nagyon komoly kiadónál jelent meg – csak tompán puffog, mint a vipera. Nincs ott egy vájt fülű hangmérnök, aki rendbe szedné az egészet? A CD borító tanúsága szerint Hirleman Bertalan, Nagy László és Szabó Csaba dobolnak a fölvételeken, de arról nincs információ, hogy vajon cefréshordókat vagy más rendeltetésű műanyag ládákat püföltek-e. A gitárosok hiába tekernek nagyokat, Billy hangsávja hiába cseng tisztán, ha a banda többi tagja úgy szól, mintha a szomszéd szobában helyezték volna el őket. Kedves stúdiómérnök: dinamika, él, dög… Nem kell messzire menni; ott van mindjárt a "Bort, Bluest, Békességet" referenciaanyagként.

Azért nem szeretném, ha az olvasó elkedvetlenedne. Ha a gyöngécske megszólalástól elvonatkoztatunk, a király nagyokat mesél ám a lemezen, és a jobbnál jobb gitárszólók sok mindent tudnak feledtetni. Akad néhány nagyon üdítő, húzós szerzemény is:  különösen a "Hol az ég", "A végtelen felé", "Szabadon élj", és a már említett Daczi nóta, az "Éjféli piac". Nem tudom, a Kapitány hogy fogja megoldani a turnézást. Én ajánlanám pl. Lukács Petát!!!

Tartuffe

Kiadó:
EMI Music

Honlap:
www.hobo.hu

Iszonyú fellengzősen hangzik - majd hallgathatom is a cimborák gunyoros megjegyzéseit - de kb. 10-11 éves voltam, amikor a szüleim összekuporgatott pénzén vásárolt, narancssárga műbőrbe csomagolt Tesla bőrönd-lemezjátszón - természetesen monóban - először meghallgattam a Hobo Blues Band "Oly sokáig voltunk lenn" című nótáját. Akkor megjegyeztem magamnak - valószínűleg nem pont ezekkel a szavakkal -, hogy ez a mély, karcos hangú pasi kiváló, irodalmi értékű társadalomkritikus szövegeket ír. Mit mondjak? Koraérett típus voltam, illetve a koravénségnek és az infantilizmusnak egy minősített esete. Olyan korban éltünk akkor...

Akkor én sem gondoltam, hogy mintegy 30 év múlva Hobo, alias Földes László fejében még ennél is sötétebb, sőt kimondottan keserű és kiábrándult szövegek fognak foganni. Ilyen korban élünk most... Persze abban sem voltam biztos, hogy Hobo még 64 évesen is nyomni fogja, főleg, hogy zeneileg az egész ilyen ütős, friss, húzós lesz. Ez alighanem Madarász Gábor érdeme, aki cakkumpakk (sack und pack) megírta az albumot, ráadásul úgy, hogy Hobo verseihez ösztönös zsenialitással rendelte hozzá a megfelelő zenei hangulatot.

Biztos akadnak olyanok, akik nem szeretik Hobo hangját. Hát, nem egy Robert Plant, és Hobo egyébként sem nagy hangterjedelme az idő múlásával valószínűleg inkább csak szűkült, de egyrészt az a súlyos orgánum immáron nemzeti kincsnek, igazi hungarikumnak számít, másrészt még illik is az albumon boncolgatott borongós témákhoz.

Mindent egybevetve és felelőségem teljes tudatában kijelentem, hogy a Circus Hungaricus egy olyan anyag, amiért fönntartások nélkül lehet lelkesedni: minőségi szövegek, minőségi megzenésítésban, minőségi megszólalással és - ami a magyar mezőnyben ritka - minőségi borítóval. Ez utóbbi Juhász Balázs érdeme; be is fogom ajánlani Túrisasnak a "Metal mint képzőművészet" rovatba.

Nem mondom, hogy a lemezen helyet kapott minden egyes dal hibátlan sláger, de nem is ez volt a cél (a rádióállomások nyilván nem fogják agyonjátszani), ugyanakkor van jó néhány piszkosul jól eltalált nóta. Nekem elsősorban a "Nagy vihar jön" és a "Bolond lett a bölcsből" tetszik; utóbbi igazi katartikus élmény, mélyen szívemből beszél.

Innen üzenem Hobónak, most már végképp sajátjának tekintheti nagy magyar múzsájának klasszikus sorait: "Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, taní-tani."

Tartuffe

40 - ez már gombócból is szinte menzai mennyiség, rockszínpadon töltött évekből pedig, ha nem is egyedülálló, de keveseknek kijutó időtartam. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Heep a legtöbb pályatárssal szemben csupán egy évig (1981-1982) szüneteltette hivatalosan is működését a negyven év alatt, akkor különösen elismerésre méltó teljesítmény.

Igazi világsztárok sem lettek soha (Tartuffe pl. egy vidéki bowling-klubban látta őket koncertezni Minnesota államban, a világsztár meg ugye nem igazán erről ismerszik meg…). Szerencsétlenségükre a hetvenes évek elejének brit rockéletét nem sújtotta súlyosan aszályos időszak (mint most), az olyan bandák, mint a Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin, Jethro Tull, gondoskodtak arról, hogy a Heep fejét a víz alatt tartsák. Ehhez jöttek még "segíteni" a legvisszataszítóbb példányai a rocksajtó képviselőinek. Ezek a szigetországban őshonos, vörös, szemüveges és fehérbőrű egyedek magukat mértékadó kritikusnak tartják, de mára sikerült lenullázniuk az ország zenei életét. Többek között az Iron Maiden tagjaival, esetleg Ian Gillan-nel lehetne eszmecserét folytatni arról, hogy miért is nem érdemes őket emberszámba venni. 

Mára már csak szánni való epizódja a Uriah Heep történelemnek, de nézzük csak! Egy bizonyos Melissa Mills ezeket bírta leírni a Heep-ről a nagynevű Rolling Stone magazinban, 1970-ben: "If this group makes it I'll have to commit suicide. From the first note you know you don't want to hear any more." (Ha ezek befutnak, én öngyilkos leszek. Az első hangtól kezdve tudni fogod: soha többé nem akarod hallani".) – Köszönjük Emese!

A Uriah Heep befutott, sőt a mai napig aktív (ígéretével ellentétben vélhetően Melissa is), A negyvenes évforduló kapcsán a régi értékek hangsúlyozott megőrzésével a rklasszikus dalokat mai hangzással újra rögzítették, hogy megmutassák, mekkora erő és szenvedély van még mindig, ezekben a lassan fél évszázados remekművekben. Két új szerzemény is helyet kapott a lemezen, egyik sem lesz "Look At Yourself", de nekem nagyon tetszenek. A 80-as évek teljesen mellőzve lettek, szerintem aqbszolút jogosan, a kor kiherélt, digitális hangzása nem kedvezett a zenekar Hammond-alapú megszólalásának. 

A Sunrise, Stealin', Gipsy, Look At Yourself, vagy a libabőros July Morning viszont kétségkívül a legnagyobb rock-klasszikusok közé tartoznak, amelyekhez kellő alázattal nyúltak a Heep kitűnő muzsikusai. Mások vagy jobbak nem, csak frissebbek lettek a nóták, de ez is volt a cél. Bernie Shaw pedig korosztályának az egyik legnagyobb énekese, jelenleg simán alázva Coverdale és Gillan urakat is, ebben most már egészen biztos vagyok, főleg az élő teljesítményének megtekintése után, hiszen a lemez mellé egy teljesen korrekt kameramunkával és hangminőséggel megjelenő bónusz DVD-t is becsomagoltak, amit az idén rögzítettek a Sweden Rock Festival-on, sajnos csak 45 percben, viszont a legnagyobb nótákra koncentrálva.

Ja! Azt nem is mondtam, hogy a Lady In Black nótát még maga Csóré Béla, a lakodalmas hakniban utazó cigány is rátette sokadik mulatós kazettájára, valami moslék szöveggel, és "ismeretlen szerző" megjegyzéssel. Te Béla! Te tulok, te! A szerző neve: Ken Hensley úr.

Túrisas

Öreg, tapasztalt, rutinos koncertlátogatók szerint nem jó jel egy koncert elején, ha a főzenekar énekese kezdésként bejelenti, hogy orvosi javaslat ellenére lép színpadra, a torka kész, és legyünk szívesek énekeljünk vele, de inkább helyette...

Lehet benne valami, mert Tony Kakko vírusai tényleg erősen rányomták bélyegüket az este hátralévő részére. Ha azt mondom, hogy egy óra küszködés elteltével gyorsan búcsúztak is a finnek, és ebben az egyetlen órában is volt billentyű- és gitárszóló, sőt a Delain énekesnője énekelte el egyedül a "Last Drop Falls" líráját, miközben Tony sállal körbetekert nyakkal, teát szürcsölgetve ült a dobok mellett, akkor talán hihető, hogy nem szegény Tony Kakko jutalomjátékát élvezhettük aznap este.

Ezzel együtt, látva-hallva, pl. a "Full Moon" alatti erőfeszítéseit és oktávugrásait, hogy valahogy mégiscsak levezényelje a produkciót és előadja a dalt, minden elismerést megérdemel. Ez mondható el a főszereplővé lett közönségről is, akik azzal, hogy átvállalták az énektémákat, megmentették a bulit. A maga kétségbeejtő reménytelenségében és realitásában, akár még hangulatosnak is tűnhetett így a koncert, hiszen az alapvetésekről (The Cage, Black Sheep, stb.) is kényszerűen lemondó zenekar gyors távozása után sem akart senki elégtételt venni.

A Sonata Arctica lojális és fanatikus tábora láthatóan zokszó nélkül elfogadta, hogy sok pénzért vált a körülmények áldozatává. Ez láthatóan jólesett a zenekarnak és reméljük, hogy jövőre kárpótlást kapunk.

A nyitó Wintertborn és Delain jól teljesített, de nem lenne sportszerű összehasonlítást tenni, vagy róluk most többet beszélni. A Sonata kitűnő lemezzel jött ki az idén és szenzációs koncertbanda, ami ugyan most csak tükör által, homályosan látszott, de pánikra nincs ok, jövőre találkozunk!
    
Túrisas

Symphonic/gothic metal, női énekkel. Ez a vegyület ölni képes, és nem feltétlen úgy, ahogy most sokan gondolják. Telített a piac totálegyforma, arctalan töltelékcsapatokkal, és egyelőre nem is látni a végét a trend kifulladásának.

Hollandiában pedig különösen terjed a járvány, ott valamiért megmagyarázhatatlan kényszert éreznek a zenészek, hogy koedukált bandákba tömörüljenek Ha kötelezően lenne ezekben a csapatokban még egy bevándorló, esetleg egy transzszexuális is, akik után az állam normatív támogatást fizetne, egyszerre megvilágosodnék, így továbbra sem értem az okokat. Mindenesetre jönnek és jönnek, megállíthatatlanul.

Epica. Eddig semmit nem jelentettek, csak egy cseppet a tengerből. Én a miskolci vendégszerepléstől sem estem hanyatt, ahhoz legalább a Rage és egy Viktor Smolski kell, hogy a klasszikus és rock számomra ne csak parasztvakítás legyen, márpedig hangszeresen ez nem volt sokkal több, lássuk be.

Miskolc után jött azonban Isaac Delahaye gitáros és gitártanár, innentől kezdve pedig oda kellett figyelni rájuk, hiszen lehetett sejteni, hogy lesz minőségi változás. Az összes meglévő (nem kevés) előítéletemmel együtt azt kell mondjam, az Epica az év egyik legerősebb lemezét készítette el.

A DYU dalainak komponáltsága, megszólalása és hangszeres elővezetése szinte tökéletes, mégcsak kedvenc dalaim sincsenek, az egész opust egyben, megszakítás nélkül hallgatom végig, ha tudom. Coen Janssen billentyűs és Isaac Delehaye dallamközpontú és nagyszerűen hangszerelt dalokat írtak Simone szép, és Marc Janssen másodgitáros nem szép hangjára. A hörgés ebben a kontextusban és mértékben egyáltalán nem idegesít, sőt igénylem, ráadásul nem érzem a paneles kiszámíthatóságot sem, amit a legtöbb honfitársnál igen.

Nem ragozom tovább, ez szinte kortárs klasszikus, még nekem, megátalkodott kívülállónak is lecsavarták a fejem. Mit fog szólni akkor az, akinek már az is elég, ha nincs pöcse az énekesnek?!   

Túrisas

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.europetheband.com
myspace.com/europe

Nos, igen. Ez a Europe már nem az a Europe. Ettől "hangos" a szakmai sajtó, pedig valljuk be, hogy az együttes új arculata nem érhetett senkit meglepetésként. Egyrészt a "The Final Countdown" (1986) vagy az "Out Of This World" (1988) már több mint 20 éves lemezek, és egy ilyen hosszú időszak nem múlhat el nyomtalanul egy banda életében. Kevés kivétellel (pl. AC/DC) a legtöbb olyan csapat, amelyik több mint negyed évszázadon keresztül (kisebb-nagyobb pihenőkkel) aktív marad, különböző korszakokat él meg, különféle stílusokkal kísérletezik. Másrészről ma már tudjuk, hogy a Europe-nál a '80-as évekbeli glam soft rock arculat nemcsak a korszellem eredménye volt, hanem az akkori menedzsment kierőszakolt koncepciója.

Ez utóbbi tényező vezetett egykor (1986-ban) John Norum távozásához is, aki azóta több szólólemezt kiadott. Sokan éppen ezekre az albumokra alapozva érvelnek, hogy a Europe 1998-as újraalakulása óta tapasztalható lényegesen blues-osabb megszólalás és a klasszikus '70-es éveket idéző dallamvilág Norum rátelepedését jelzi a dalszerzés folyamataira. Nyilván a megszólaláshoz nagyban hozzájárul Norum gitárhangzása, stílusa és szólói, valójában azonban a nótákat továbbra is Tempest jegyzi fő szerzőként, úgyhogy nem lehet mindent egyszerűen Norum-ra kenni. Meg kell békélni a gondolattal, hogy itt egy olyan csapat szellemi termékével van dolgunk, ahol az átlag életkor 45 körülre tehető, és amelyik már megszabadult az irányított zeneipar béklyóitól.

Ez hát a háttere Tempest azon kijelentésnek, hogy a "Last Look At Eden" egy vérbeli Europe lemez; sokkal inkább, mint egyes korábbi albumok. Persze nem lehet letagadni a nótákból áradó erős retro hangulatot, de ez nem teszi az egészet áporodottá, maximum csak merengővé, és talán egy kicsit szentimentálissá. Egyébként meg szól a cucc, ahogy kell, és találni egy-két dögös slágert is, amelyekért Bon Jovi manapság fél karját is odaadná (pl. "Last Look At Eden", "The Beast"). Nekem leginkább a lüktető ritmusú, billentyű- és gitárszólóval fölékesített "No Stone Unturned" tetszik. Furcsa, de úgy érzem, hogy akármennyire is kilóg ez a dal a többi közül, mégis hitelesebben, markánsabban képviseli az együttes saját arculatát.

Ez a "modern retro" album biztosan nem vonul majd be Europe klasszikusként a rock történelembe, de hallható, hogy a zenészeket ilyen ambíciók már nem is fűtik. Csinálják, amit élveznek, és örülnek, ha ez olykor másoknak is bejön. Nekem pl. többek között nagyon bejön a lemezt záró líra (In My Time) kb. 2 perces, ízes, szépen (amúgy Norum-osan) fogalmazott gitárszólója (a béna lemezborító már sokkal kevésbé).

Tartuffe

Mint saját szellemi terméket, közreadom az akaratom ellenére botrányos utóéletűvé lett interjút. Kellemes olvasást, a tanulságokat - ha egyáltalán van neki ilyen - mindenki vonja le maga.

BRÉKINGNYÚZ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Hüphüphüp, Barbatrükk!! 

Túrisas

Ez már itt magánlevelezés az interjú után, de olvasd el, mert tanulságos.

Kedves Endre!

Minden, változtatás nélkül fog megjelenni, a vastagon szedett kiegészítő kérdéssel. A lemez recenzióját is én írtam a lapban, azt gondolom, hogy az összes kritikai hang ellenére pozitív a kicsengése. Személy szerint az első lemezetek óta figyelemmel kisérem a zenekart, és további sikert, kitartást, kívánok.

Néhány dologra rákérdeztem, de emögött nem rosszindulat volt, egyszerűen így most van lehetőséged válaszolni olyan dolgokra, ami érdekelheti az embereket Veled kapcsolatban. Ezért is fog megjelenni változatlan formában.

Lénárd Lacival kivesézted a lemezt a Hammerben, ez most kicsit más, de nem rosszindulatú élveboncolás. A kettő talán kiad egy egészet, és nagyon sok embernek lesz meggyőző amit mondtál. - Ahogy nekem is. Nem mindenki ellenség, aki annak látszik:))

Üdvözlettel,

Túri Csaba

--------------
 
Kedves Csaba!

Köszönöm szépen a korrektséget és a jókívánságodat, Neked és az újságnak is hasonló jókat kívánok! Örülök, hogy sikerült meggyőznöm Téged és hidd el – hogy szófordulatoddal éljek – nem mindenki "nehéz ember", akiről néhányan azt terjesztik... :))

Üdv!

Paksi Endre

Kiadó:
InsideOut

A magamfajta európai Kansas rajongónak az a mostoha sors jutott, hogy amikor szeretve szeretett együttesének zseniális új DVD-jéről beszél, akkor általában visszakérdeznek: Kansas? Az mi a szar? Nem az USA egyik állama? Még az elvileg zeneértő cimborák is rávágják: Kansas? Ja, nem szeretem. Pedig életükben nem hallgattak végig egy lemezt sem, legföljebb a "Carry On My Wayward Son" nótát ismerik Yngwie Malmsteen "Inspiration" című albumáról. Röviden fogalmazva: keserű az európai Kansas rajongók sorsa. Ezt a keserűséget szerencsére oldja, hogy időközönként megjelenik tőlük egy-egy DVD, legutóbb pl. 2002-ben a "Device, Voice, Drum". Emlékszem, ezt nézegetve megjegyeztem mintegy önmagamnak: na, ezt nehéz lesz überelni. Pedig lehetséges. Tekintve, hogy a szetlista majdnem ugyanaz, zeneileg talán nem nyújt sokkal többet az új koncertfölvétel, de a szebb színpadkép, a profibb fényképezés, a Washburn Symphony Orchestra közreműködése, valamint egy-egy epizódszerű vendégszereplés miatt Kerry Livgren és Steve Morse részéről (aki mellesleg hegedül is) egy testhosszat sikerült ráverni a korábbi DVD-re.

A koncertet stílusosan a Washburn Egyetem koncerttermében, Topeka, Kansas-ben rögzítették (a cím is erre utal, na meg a "Point Of Know Return" lemez - 1977 - címében is szereplő szójátékra). Ahhoz képest, hogy a DVD az együttes 35 éves folyamatos munkásságának nagyszabású ünnepélyét hivatott megörökíteni, sajnos extrákkal nincs kényeztetve a vásárló; a koncertfölvételen kívül egyetlen bónusz dzsemmelés árválkodik a dallista végén; se interjúk, se "road movie", se semmi. Megjegyzem a ráadásként odabiggyesztett "Down The Road" tulajdonképpen nemigen árválkodik, inkább irgalmatlanul odapakol egy nagyot. A beállás alatt eljátszott nótában mintha fölszabadultabbak lennének a kicsit formálisra sikeredett előadáshoz képest.

Steve Walsh-ról egyébként mindig a zseniális "Indul a bakterház" több tucatnyi klasszikus mondata közül az jut eszembe, hogy "Buga Józsi nem szép ember, de gavallér!" Nos, Steve Walsh se szép ember, de legalább ügyes zenész és kiváló dalszerző. Az szinte már mellékes, hogy a folyton grimaszoktól torzított arca még nyugalmi állapotban sem túl esztétikus látvány. Rich Williams és Kerry Livgren, a nagy öregek egész jól teljesítenek, de amikor a "Musicatto" és a "Ghosts/Rainmaker" alatt meghallom Steve Morse játékát, mindúntalan azt kívánom, bárcsak végig ő gitározott volna.

A szetlista - amely elsősorban a régi klasszikusokra épít - természetesen tele van pakolva jobbnál jobb nótákkal, közöttük nem egy epikus tétellel (pl. Cheyenne Anthem, Icarus, Miracles Out Of Nowhere), nekem azért továbbra is a "Song For America" az etalon. Nem véletlenül került be mindjárt másodikként az ügyeletes kedvencek közé (lásd itt). Mondjuk, a középrész alatt bevágott filmes illusztráció helyett szívesebben néztem volna a bandát (ez áll az Icarus II-re is). Kárpótol azonban a Washburn Szimfónikusok által biztosított élő nagyzenekari háttér. Mi mást mondhatnék? Libabőr...

Sok magát ortodoxként definiáló rockernek nem tetszik a Kansas védjegyének számító hegedű hangsúlyos szerepeltetése. A legújabb Steve Vai DVD persze őket is el kéne hallgattassa. De nem is ez a lényeg. A dolgok állása ugyanis az, hogy a Kansas példaértékű fúzióját valósította meg a klasszikus zenének, a psychedeliának és a progresszív rock muzsikának. Dallamviláguk, zenei építkezésük fontos bandákat inspirált, termékenyített meg; itt van mindjárt a Shadow Gallery vagy a Dream Theater. Olyannyira így van ez, hogy minden félelem nélkül le merem írni: a Kansas úttörő munkája nélkül ma nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen lenne példának okáért a Dream Theater.

Szóval, a legendás csapat megadta a módját annak, hogy 35 éves fölállását megünnepelje. Happy Birthday, Kansas!

Tartuffe

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.leverageband.com
myspace.com/leverageband

Zenészek:

Pekka Heino - ének
Valtteri Revonkorpi - dobok
Pekka Lampinen - bőgő
Torsti Spoof - gitár
Tuomas Heikkinen - gitár
Marko Niskala - billentyűk

Nincs mese: Finnország rúlz! A népesség számától vagy sűrűségétől függetlenül nem akad senki széles e világon, aki ilyen színvonalon és ilyen mennyiségben szállítaná a minőségi metal zenéket. Ebbe a szinte már követhetetlen trendbe illeszkedik a számomra eddig teljesen ismeretlen Leverage. A kiadóváltást követően a "Circus Colossus" a tehetséges finn banda immáron harmadik nagylemeze: a 2008-as "Blind Fire" még a Frontiers-nál jelent meg, az új albumot viszont már a Spinefarm Records vállalta be.

Az anyaország géniuszának megfelelően: tipikus finn, dallamorientált power metal, amit kapunk, olykor a nyolcvanas éveket idéző inkább hard rock ihletésű, majdnem retró hangulatú dalokkal (pl. Movie Gods, Legions Of Invisible). A rádióbarát összképhez – ami egyáltalán nem jelent megalkuvó igénytelenséget! – nagyban hozzájárul a tiszta, némileg rock operás hangú énekes. A társulatot a Gondviselés megáldotta két irgalmatlan nagy gitárossal, akik fölváltva szólózgatnak – az értő közönség és a vájt fülű kritikusok őszinte örömére. Amit pl. a "Mean And Evil"-ben művelnek kb. egy percen keresztül, nem piskóta. Sokszor csak miattuk hallgatok végig egy nótát. Az együttes előszeretettel alkalmaz nagyzenekari betéteket és kórusokat is, de a nyolcvanas évek szinti hangszíneiről – ez mostanában sajna nagyon trendi lett – könnyű szívvel le tudnék mondani.

A lemezt indító nagyzenekari tételt követő "Wolf And The Moon" akár a legújabb Sonata Arctica korongon is szerepelhetne, de ezen kívül hallhatók még az albumon kiváló szerzemények, mint pl. a "Revelation" vagy az Yngwie-Göran Edman koprodukció stílusában fogant "Prisoners". A Leverage nem találta föl a kereket, nem forradalmasította a finn zeneipart, ellenben letett az asztalra egy aprólékosan kidolgozott és könnyen befogadható anyagot. Ha a zseniális jelzőt nem is, de a kellemest mindenképpen kiérdemelték.

Tartuffe