Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.eliasviljanen.com
myspace.com/eliasviljanen

Zenészek:

Elias Viljanen - gitár
Henrik Klingenberg - billentyűk
Jari Kainulainen - bőgő
Tomi Ylönen - dobok

A "Tűzszívű" (Fire-Hearted) már Elias "E.Vil" Viljanen harmadik szólólemeze a "Taking The Lead" (2002) és a "The Leadstar" (2005) után, amelyek még a Lion Music-nál jelentek meg. Az új kiadóhoz igazolás nem járt együtt stílusváltással, sőt a Sonata Arcticá-ba való 2007-es beintegrálódás sem okozott különösebb változást. A korábbi kísérletekhez képest talán a két énekes szerzemény megjelenését lehet újdonságként értékelni. Az azonban már borítékolható, hogy a Sonata Arctica stabil rajongói tábora miatt ezt a lemezt nagyobb figyelem fogja kísérni; annak ellenére is, hogy alapvetően másfajta zenéről van szó, mint amihez a fanok hozzászoktak.

A "Kiss Of Rain" című nótában Tony Kakko, a Sonata Arctica pacsirtája előveszi a jellegzetes Klaus Meiné-s (Scorpions) hangszínét, míg a másik énekes dalban ("Last Breath Of Love") Marco Hietala  hozza a Nightwish-ben tőle megszokott formát. Egyéb közreműködők is szerepelnek a lemezen: Jaan Wessman fretless bőgőn ("Beautiful Piece", erős Steve Vai-os beütésekkel) és Mikko Sirén (Apocalyptica) dobokon ("Supernatural", "Beautiful Piece", "Last Breath Of Love", "Kiss Of Rain", "Fire-Hearted" és "One Tonight").

Az albumon általában egyszerűbb, letisztult, hard rock-os számok kaptak helyet, kivéve talán a valamivel keményebb hangvételű "Cruel Groove" és "Showstopper" című szerzeményeket. Bizonyos körökben divat Viljanen-t a "finn Satriani"-ként emlegetni. Ennek talán az az alapja, hogy ő is főleg Ibanez gitárokon játszik és hallhatóan sokat sasolta a nagy Maestro oktató DVD-it, koncertjeit. Mindazonáltal Satriani egyénisége és kiugró dalszerzői tehetsége (manapság sajnos kevésbé) csak részben tettenérhető Viljanen játékában. A "Head Up High" pl. vészesen unalmasra sikeredett, az "Up To Speed" country-s hangvétele pedig egyáltalán nem áll jól (sőt nem is megy igazán) Viljanen-nek.

Mindent egybevetve ügyes kis gitáros ez a srác, de semmi kétségem sincs affelől, hogy ügyes gitárosokból egy regimentre valót lehetne összeszedni a finn rock kocsmákból. Manapság már ennél többet kell fölmutatni ahhoz, hogy instrumentális lemezekkel nevet csináljon valaki magának. És még akkor sem garantált a nemzetközi siker (lásd: Marco Sfogli, kritika itt).

Tartuffe

Kezdjük ott, hogy nagyon megveregetném a vállát a lengyel Metal Mind kiadó elkötelezett, a jelek szerint tényleg fémagyú munkatársainak. Nagyon-nagyon derék, amit évek óta fokozatos építkezéssel elért minőségjavulással tesznek a rock/metal műfaj népszerűsítéséért. Ráadásul nem is hiszem, hogy péppé keresik magukat a bolton. Egy csaknem teljesen ismeretlen, elsőlemezes angol progresszív rock csapat koncertjét profi stábbal rögzíteni és megjelentetni DVD-n nem lehet üzlet.

Tény ugyan, hogy a Metal Mind termékei egy kaptafára készülnek, ráadásul majdnem minden koncertkiadványukat ugyanabban a katowicei színházban (Wyspianski Theatre), ugyanabból a kameraállásokból veszik fel, de ez számomra semmit nem von le a lengyelek érdemeiből.

Olyan szépen van fényképezve ez a koncert is (még a hangot levéve is élvezhető), olyan minőségi munka, hogy nem is csodálkozom az angolok elragadtatásán. A bookletben áradoznak a polákoknál töltött napokról és vendégszeretetről, még a büfékocsis lánynak is köszönetet mondanak kedvességéért. Fényesre volt tisztítva az angol proggerek ülepe a néhány nap alatt, amit ők egy profi produkcióval háláltak meg.

A látottak alapján szinte hihetetlen, de csupán a harmadik élő fellépése volt ez a DeeExpusnak. Bevallásuk szerint számtalan hatásból táplálkoznak Nik Kershaw (fakók már az emlékeim, de nem volt kicsit gáz az a csávó?) és az Iron Maiden végpontok által felölelt tartományban. Nem zavaróan eklektikus mégsem a zenekar, a Marillion, Rush, Porcupine Tree, Spock’s Beard zenekarok kedvelői akár új kedvencet is avathatnak, a vokálokban különösen erős DeeExpus "személyében".

Hatásos, szép, hangulatos színpadvilágítással és kristálytiszta képekkel dokumentált minőségi rockzenének lehetnek élvezői, a koncert DVD tökéletességének köszönhetően csaknem részesei is, a DeeExpus első élő felvételének leendő tulajdonosai.

Túrisas

Ha létezik lelombozó külcsín, akkor ezt a csapat, vagy inkább projekt tökéletesen megvalósította, és akkor még nem beszéltünk a névválasztásról, ami arra enged következtetni, hogy a brainstorminghoz mindösszesen 10 másodperc állt rendelkezésükre. Az elfuserált koncepción nyugvó filléres kivitelezésű, odahirtelenkedett borítógrafika (gagyi sziklaszirt fölött köröző gagyi sas) láttán, el is ment a kedvem az egésztől.

Még szerencse, hogy kötelességből megnéztem a kiadvány hátsó oldalát is, ahol viszont a látottaktól már húztam is hátrafelé az ívet, és zuhantam lefelé hídba. Göran Edman (ex-Malmsteen) ének, Anders Johansson (ex-Malmsteen, Hammerfall) dobok, Mats Olausson (ex-Malmsteen) billentyű, Per Stadin (Snake Charmer) bőgő!!! Jesszus! Há' mi van itt má'?!

Egyetlen ember volt csupán számomra ismeretlen, egy, a többiektől nagyobb képen szereplő muzsikus, tehát vélhetően a projekt agya, bizonyos Ralf Jedestedt. De miért is gondoltam volna bármi rosszra, kiváltképp, hogy egy legendás, Eddie Van Halen mintás, Kramer Baretta gitár feküdt az ölében.

Na akkor legyetek erősek!  Ralf Jedestedt a világ legnagyobb mázlistája, vagy valakinek a valakije, nem tudom, de hogy talentumok nélkül vergődve, leplezetlenül szerény képességei ellenére, ilyen zenészválogatottat tudhat maga mögött, az számomra érthetetlen. Nehezen is tudná leplezni, a második nóta végére már egyértelműen kiderül, hogy nem jogosult a piros, fehér-fekete csíkos Kramer gitár használatára, hiszen Van Halen-nel egy lapon nem lehet említeni. Legalább 50 oldalt kellene írjak, hogy a végére behivatkozhassam egyáltalán Eddie nevét.

Nem arról van szó, hogy a zenészfenomén társak után egy eszetlen, villámgyors skandináv zenész-iparost képzeltem el, és hoppon maradtam, mert Ralf egy virgakorszakán már régen túljutó, felnőtt, letisztult lehiggadt (bla-bla-bla), tapasztalt zenész, aki a technika és magamutogatás helyett mára fontosabbnak tartja a zene közös élményét. Messze nem. Ralf közepes dalszerző, aki ugyan kevés hangból építi fel szólóit, viszont irritálóan bénán és amatőrökre hajazó módon.

A többiek vannak annyira vérprofik, hogy akkor is megmentenék a lemezt, ha teljesen letörölnénk a gitársávokat, így összességében hallgatható marad a "Land Of The Free", sőt ha valaki nem osztja azon véleményemet, hogy míves gitárjáték nélkül szinte értelmezhetetlen a minőségi hard rock, még jól is járhat, ha beszerzi az anyagot. Én nagyon csalódott vagyok, azt a Kramert pedig valaki vegye el tőle!

Túrisas

A menetrendszerű havi lánymetál csapat, ezúttal Portugáliából. Az a tény, hogy nem tulipános-sajtos szerveződésről van szó (gyk: hollandok), már önmagában üdítő változatosság, de hogy az összes előítéletem (pfújj!) ellenére kimondottan élveztem az "eretnek gyönyört", az még engem is meglepett.

Ha túlteszi magát az ember a borítófestményen megfeszített, de ennek ellenére enyelgő boszorkány, sokkolóan klisés és együgyű ábrázolásán, valamint a promóciós süketelésen, hogy a "Heretic Rapture" egyike a valaha felvett legkeményebb és legsötétebb lánymetál lemezeknek (ja, persze...), akkor nem marad más hátra, mint átadni magunkat a bűnnel csábító zenei kísértésnek.

Semmi bűbáj, semmi boszorkányság. Furcsa, de igazából egyetlen dolgot tudnék említeni zenei szempontból, amelyben kiugróan jól, még azt is mondhatnánk némi jóindulattal, egyénien teljesítenek, ez pedig a gitárosok húzós-zúzós, több mint figyelemreméltó, egymást kiegészítő ritmusjátéka. Minden más komponenssel, ha úgy tetszik, volt már szerencsénk találkozni. Mindazonáltal sikerült úgy megírni és előadni a dalokat, hogy az elejétől a végéig lekösse a figyelmet.

Az énekes Ruby hangja jó és erőteljes, hál' Istennek nem a megszokott, a zenekartól és a zenétől szinte külön életet élő, wannabe operás. Nem mondom, hogy soha nem hallgattam élvezettel ilyen metal bandákat, de a bőrnadrágaba beleizzadt tökű macsó rocker és a mellette tüllruhában feszítő díva leosztás kezd már lassan a padlásról is lepotyogni.

Esetükben ezúttal nem érzem, hogy az énekesnő mögött arctalan, szabadon cserélhető muzsikusok tolják, ahol minden a frontembernek van alárendelve. Nem tobzódnak ugyan a hangszerszólók és zenei betétek, de határozott egységet mutat a zenekar. A dalszerzés pedig a legnagyobb erőssége a portugáloknak.

Súlyos riffekre és gitárharmóniákra épülő jó énektémák, drámai hatású refrének jönnek sorban egymásután, néhol filmzenés, billentyűs támogatással, aztán egyszercsak már vége is az egyáltalán nem rövid lemeznek. Mindez alatt nem feszengtem, nem volt olyan érzésem, hogy tér-idő csapdába kerültem, ahol az örökkévalóságig a WitchBreed lesz a kísérőzene. Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz a lemez nemzetközi fogadtatása, engem meggyőztek.

Túrisas

Helge Engelke. E remek zenemester nem egy lemezt vett fel, de nem telek be vele. Persze lehetetlen neve nem lesz megjegyezve; emberek nem vesznek rendre Engelke lemezeket, sem tereket nem lepnek el, zengve lelkesen: Helge! Helge!   

(Bocsánat, de határozott módon kellett felhívnom nevére és alulértékelt művészetére a figyelmet.)

Megérdemelné pedig, sőt sokkal inkább megérdemelné, mint azok, akiket érdemtelenül sztárolnak kétes zenei teljesítményeikért. A német Fair Warning és Dreamtide zenekarok gitárosaként voltaképpen csak a felkelő nap országában jutott ki neki a méltó elismerésből, noha Helge tehetsége és zenei érzékenysége megkérdőjelezhetetlen. Melodikus hard rockban zenekaraival lassan már húsz éve mindig minőséget szállít; most sem történt másként.  

Az "Aura" három évvel a visszatérő "Brother's Keeper" című lemez után érkezett, és ezúttal is lenyűgözött a dallamérzékük, valamint a bravúros hangszerelés, amivel egycsapásra megkülönböztetik magukat a hasonló stílusú csapatoktól. Engelke egyébként Uli Jon Roth barátja,  és ugyebár madarat tolláról. A barátság itt állandó inspirációt is jelent, ezért nem lepődünk meg azon, hogy játéka is a mestert idézi.

Szintén a Roth-féle Sky gitár egy saját fejlesztésű modelljén játszik, amely a meghosszabbított nyaknak köszönhetően néha úgy szól, mint a száztagú prímásának tolmácsolásában  a Pacsirta. Ez persze lehetne még idegesítő is, de Engelke dallamvilága valami egészen káprázatos, így legtöbbször sírásra görbül a szám, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy véget ér a szóló. Dalonként egyébként általában kettőt adagol, úgyhogy nincs azért panaszra ok. A dallamos rockban szokatlan, Hendrix-et idéző, blues alapú ritmusjáték is erőssége a lemeznek.

Nehéz dalokat kiemelni, számomra egyenletesen magas színvonalú produktum. Ha csak nem szólít el halaszthatatlan kötelesség, az elejétől a végéig lepörög a korong. Úgy igazságos, hogy Helge mellett Tommy Heart énekes kiváló teljesítményét és Ule Rittgen masszív bőgőjátékát is méltassuk. Ők is kellenek ahhoz, hogy számomra dallamos hard rockban most nem nagyon akad konkurenciájuk.

Tényleg nem is értem, hogy a túróba nem övezi őket nagyobb elismerés és figyelem.

Túrisas

Ahogy a Katatonia, úgy a LDC zenéje sem lesz falusi búcsúk késő esti emelkedett hangulatának nélkülözhetetlen eleme. Ezt az elidegenedett, kiüresedett, magábaforduló (zenei) világot, az egyre élhetetlenebbé és elviselhetetlenebbé váló nagyvárosok (tudnék példát…) szülték.

A modern art rock-nak vagy post rock-nak címkézett LDC rockzenéje instrumentális, kifejtős, hosszú dalokban igyekeznek elmondani a zene nyelvén, hogy nincs sok örömre okunk, úgy általában.

Ha az instrumentális rockzene magamutogató(nak mondott) válfaját rendre az a kritika éri, hogy az öncélúság miatt túl sok minden történik egyszerre benne, ezért csak zenészek (pl. gitárosok) számára megfejthető és élvezhető, akkor ez itt a másik véglet. Eltelik tíz perc a nótából, és jószerivel még semmi nem történt. Megmaradnak a kompozíciók végig a kibontás kezdőfázisában. 

Ez is túlzás persze, csakúgy, mint az instrumentális (shredder) gitárzene állandó ostorozása. Nagyon is tudatos zenei szerkesztéssel érik el a németek, hogy a muzsikájukat hallgatva tényleg lehet olyan érzése az embernek, mintha abban a bizonyos élhetetlen, bűntől és kosztól szennyes nagyvárosban, fáradt testtel és kiüresedett lélekkel, gondolatok nélkül figyelné az éjszaka végét, majd a ködös, füstös hajnal fakó színeit. Mielőtt azonban lassan és fokozatosan beindulna a nappali pörgés, véget ér az utazás. Kerülni kell a fényt ugyanis (Avoid The Light).

Vannak izgalmas ritmusok, visszafogott, pulzáló, lebegő gitártémák, sőt egészen helyre kis riffek is, minderre meghatározó ambient zajok, de összességében unalmaska a végeredmény. Azzal együtt, hogy – azt hiszem – megértettem a zene üzenetét, és amit láttatni akarnak, az jobbára sikerül is nekik.

A Katatonia említése fentebb nem volt véletlen, a két zenei világ ugyanis hasonló. Csak éppen Jonas Renkse vendégszereplésével megerősített, "The Nearing Grave" dal mutatja meg, hogy a kiüresedés és melankólia érzése vokálisan interpretálva mennyivel életképesebb. 

Túrisas

A Korpiklaani továbbra sem igényel nagy megfejtéseket, a Zeneakadémián (so)sem fog kurzus szerveződni életművük köré. Egyszerűek ők, mint a faék. Míg a rideg és kiábrándult "Long Distance Calling" zenéjét hallgatva egy elidegenedett, hajnal után éppen ébredő nagyváros képe jelent meg előttem, itt a maga röghözkötöttségében, a hat finn alkoholista, talajpicsarészegen. Nincs absztrakció, és erről jut eszembe; absztinencia meg végképpen nincsen.  Vodka van (rögtön azzal indítanak), sör van, meg egyéb alkoholtartalmúak. És vigasság is van egy órán keresztül, javarészt anyanyelven, aztán szépen elájulnak, elalszanak egymáson hónaljszagúan, horkolva hangosan.

Bár nem vagyok zenészértelmiségi vagy elitista, nem cserélnék be 15 perc Dream Theater koncertet sem egy egész estés Korpiklaani bulira, mégis azt kell mondjam, igenis van olyan hangulat(om), amikor ők kellenek, amikor erre lendül a láb, a haj (már ami megmaradt belőle - ja, természetesen a hajból.)

Tudomásul veszem azt is, amit a fejemhez vágnak a teraszpartikon ilyenkor az öntudatosabb rockercimborák, hogy vegyem már észre: ez éppen olyan gagyi, mint Lagzi Lajcsi, csak itt olcsószinti prüntyögtetés helyett kvinttologatás van.  Lehet persze ellenérveket felhozni, mert Lajosékkal szemben össze van ez rakva zeneileg is rendesen; nem szánalmas, pajzán bohócmunka, hanem (sokszor dalszövegeiben is) a nemzeti folkra épülő, karakteres produkció. Azért túl sokat sem kell mögéjük gondolni, ez a másik véglet csapdája lenne.

Ahogy a Tervaskanto idején, most sem kezdek boncolgatásba, hogy ezúttal jobbak talán a harmóni(k)amenetek, mert nem vagyok Korpiklaani-kutató, és egyáltalán, nem erről szól számomra ez az egész.  Ha hívom őket, jöjjenek gyorsan, majdnem mindegy, melyik lemezükkel és dalukkal. Gyaluljunk együtt, ugorjunk föl az asztalra, vigadjunk egy órán keresztül, aztán szépen ájuljunk el, aludjunk el egymáson hónaljszagúan, horkolva hangosan.

Túrisas

Kiadó:
Limb Music

Honlap:
myspace.com/silentmemorial

Zenészek:

Mike Andersson – ének
Christoph Baertschi – gitár
Sugar Burns – bőgő
Chris Haenggi – billentyűk
Diego Rapacchietti – dob

Eleddig Svájccal kapcsolatosan jobbára a nagylyukú sajtok, a precíz mechanikus órák és a krémesen lágy tejcsoki jutottak eszembe. Ha zenére terelődött a szó – ami az én társaságomban meglehetősen gyakran előfordul – akkor elsősorban a hard rock műfaj nagy öregjei, a Gotthard és a Shakra kerültek terítékre. Az egészen bizonyos, hogy a Solid Vision-ből és a Dominici mellől ismerős Maillard testvérek svájci származása ellenére a progresszív metál kifejezés hallatán nem az alpesi államszövetségre, hanem inkább valamelyik skandináv országra asszociálnék. Ez a helyzet készül most alapvetően megváltozni, ami vitathatatlanul a Silent Memorial érdeme.

Egyáltalán nem csodálkozom, hogy Mike Andersson énekes (Cloudscape, Planet Alliance) a hozzá eljuttatott demók alapján különösebb fejtörés nélkül elfogadta a Silent Memorial fölkérését. Egyrészt nagyon aprólékosan kidolgozott, színvonalas progresszív metált hallott, másrészt talán magára is ismert a svájciak muzsikájában. Esküszöm, hogy nem – vagy nem csak – Andersson hangja miatt, de a Silent Memorial leginkább a Cloudscape-hez vagy talán a finn Silent Voices-hez hasonlítható.

Ha olyan típus lennék, aki a kákán is csomót keres (egyébként olyan vagyok), akkor megemlíthetném, hogy a hangzás lehetne egy kicsit kerekdedebb, kevésbé nyers, és személy szerint a gyakran ’80-as éveket idéző billentyű hangszíneket se erőltettem volna annyira. Továbbá azt is fölhozhatnám, hogy a "Darkest Hour" kezdése hallatán kínosan feszengtem néhány percig, mivel a bevezető akkordok gyanús szolgaisággal követik az Örökszürke (Evergrey) örökzöldjének, az "A Touch Of Blessing"-nek intróját.

Ezúttal azonban – ellentétben Julius Caesar barátjával, Antonius-szal - "dicsérni jöttem, nem temetni". Szó, mi szó, ez a lemez úgy trafált telibe, mint Tell Vilmos svájci szabadsághős a fia fejére helyezett almát. Nincs rajta egy gyönge nóta, nincs üresjárat, nincs alibizés, csak közel egy óra tömör és precíz progresszió. A több mint húsz perces címadó nóta pl. igazi progresszív "tour de force", gyöngébb idegzetűeknek nem is ajánlott. Annál inkább a műfaj igényes, kiéhezett rajongóinak.

Tartuffe

Kiadó:
MK Music

Honlapok:
www.oficinag3.com.br
myspace.com/oficinag3

Zenészek:

Mauro Henrique - ének
Juninho Afram - gitár
Duca Tambasco - bőgő
Jean Carlos - billentyűk

Na, itt egy brazil banda, amelyet tuti nem ismernek idehaza. Ha van olyan magyar rock/metál rajongó, aki hallott róluk, esetleg rendszeresen kagylózza őket, az előtt tényleg le a kalappal. Én kimondottan élvezem, amikor olyan együttesekre hívhatom föl gyér olvasóközönségünk figyelmét, amelyeknek egyébként alig vagy egyáltalán nem lenne esélyük eljutni az átlag magyar "rock-arcú" sráchoz (ha van álomarcú lány, akkor van rock-arcú srác is).

Köztudomású, hogy Brazília nagyon élénk zenei élettel és egy rakás neves metál bandával büszkélkedhet. A bizarr névre "keresztelt" Oficina G 3 azonban az Angrá-hoz, Shaman-hoz, Hibriá-hoz, stb. képest a nemzetközi piacon jelentős hendikeppel indul, mivel portugálul énekelnek. Ez engem éppen vajmi kevéssé zavar, mert egyrészt általában nem különösebben foglalkoztatnak a dalszövegek, másrészről az általam nagyon nagyra becsült Goncalo Pereira "@g_spot" (2004) című lemezének énekes nótáin immáron megedződtem (itt). Különben a lemez utolsó három nótája már angolul szólal meg; ezek közül a kimondottan (de pozitív értelemben) Nickelback-esre sikeredett "Unconditional" szerepel az albumon portugálul is (video itt), a "People Get Ready" pedig az ismert Jeff Beck – Rod Stewart sláger földolgozása (Jeff Back: Flash, 1985).

A Juninho Afram gitáros köré szerveződött csapat eredetileg a Stryper és Petra típusú white metal, hard rock stílusban kezdte pályafutását még a '80-as évek végén, majd később vett egy kanyart a populárisabb irányzatok felé, hogy azután a bődületes hangi adottságokkal megáldott Mauro Henriqe becsatlakozásával és a 2008-ban megjelent "Depois Da Guerra" (A háború után) lemezzel beálljon a progresszív metál táborba. Maradtak a keresztény hit által ihletett szövegvilágnál (hasonlóan a honfitárs Menahem-hez, kritika itt), de zeneileg frissítettek egy kicsit, főleg a "New Wave of American Heavy Metal" irányába, az Avenged Sevenfold és a Killswitch Engage stílusában. Az eredmény nagyon is fogyasztható egyvelege a brazil dallamérzéknek, valamint a NWOAHM-nak (pl. "Meus Próprios Meios") és az európai hagyományú progresszivitásnak (pl. "Meus Passos").

Tartuffe

Talán még jobb poén lett volna egyenesen "Live In Japan" címre keresztelni a vicces kedvű Wirman (Warmen) tesóknak legújabb stúdiólemezüket, ugyanis a cím sugalmazásával ellentétben (japán vendégszeretet) ez nem koncert, és Japánhoz sem sok köze van. Esetleg csak annyi, hogy ez a fajta "villantós" muzsika Japánban továbbra is majdnem olyan közkedvelt, mint a sushi. A "Japán vendégszeretetből" is eladnak majd ott jó sokat, pedig ha valami nem piacorientált szerkesztettséggel és felfogásban készült, az éppen ez a lemez.

Középtempós, szétszólózott instrumentálissal nyitni egy lemezt, nem jelent jót az álmoskönyvek szerint, de Wirmanékat érezhetően egy dolog érdekelte: maguk és kedves vendégeik jót szórakozzanak a felvételek alatt, aztán Japánban majd úgyis elmegy annyi, hogy a Spinefarm kiadó majd legközelebb is lásson bennük üzleti (nehéz persze ezt elhinni) lehetőséget.

A finn Janne Wirman (COB) billentyűs nevének és sziporkázó játékának felemlítése persze elsősorban a Children Of Bodom rajongók  al- és felkarján generálhat jóleső bizsergést, ami sokuknál nem jut majd tovább mindennek elvi lehetőségénél, ha elmondom, hogy a "közismert" Nylon Beat reménytelenül átlagos hangadottságú énekesnője, maga Jonna Kosonen egyenesen 3 célzott lövést ad le a Bodom rajongókra. Ezekből legalább egy, a popos Janet Jackson feldolgozás (Black Cat), mindenképpen halálos.

A feketeleves elfogyasztása után viszont lehet örülni, hisz azért mégis csak itt van Alex Laiho Bodom-főnök is, a Pantera/Bodom ízű és zseniális "High Heels On Cobble Stone" nótával. További ok az örömre Timo Kotipelto (Stratovarius), Pasi Rantanen (ex-Thunderstone) és Marko Vaara (TunnelVision) jelenléte is, akik igyekeznek kiköszörülni a Kosonen úrhölgy okozta csorbát, a számukra megírt és kiosztott, hol tempósabb, hol lassabb, hol epikus melodikus metal nótákkal.

A projekt másik főszereplője, családi alapon az öcskös, Antti Wirman, aki fölényesen küzdi le a technikai kihívásokat, ám érzelemből és feelingből még pluszórák felvételét javaslom, bármelyik meghívott vendégénekes anyazenekarának (kivéve Nylon Beat!) szabadon választott gitárosától.

Öszességében azért rendben van ám ez a családi reláció, nagyon lennék én a harmadik, mondjuk Csaba Wirman, a dobos...

Túrisas