Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
myspace.com/transatlanticprog

Vannak dolgok, melyek mellett nem lehet szótlanul elmenni, még akkor sem, ha már nem számítanak kifejezetten kurrensnek. Ilyen a Transatlantic 2003-as "Live In Europe" DVD-je is. Az igazi szupercsapatot Neal Morse (Spock's Beard) és Mike Portnoy (Dream Theater) hozta össze 1999-ben Pete Trewavas (Marillion) és Roine Stolt (Flower Kings) közreműködésével. E nevek hallatán még az is hegyezni kezdi a fülét, aki csak szőrmentén foglalkozik a progresszív rock műfajjal. A DVD kicsit megkésett értékelésének oka elsősorban az, hogy csak most sikerült beszerezni a koncertfölvételt (nekünk ugye a kiadók nem küldenek promó anyagot; szégyelljék magukat!). Ugyanakkor van a dolognak aktualitása is, mivel hosszú hallgatás után az együttes új stúdióalbum kiadására készül, ami – ha minden jól megy – még ezév végén megjelenik.

A két DVD-t is tartalmazó szett fölvételei a Transatlantic "Bridge Across Forever" című albumának európai turnéján készültek 2001. november 12-én, a 013 Club-ban, a hollandiai Tilburg-ban. A hangmérnöki munka kifogástalan, de az operatőrök sokszor bizonytalankodnak, lemaradnak az akciókról, a fényképezés hagy némi kívánnivalót maga után. A színpadkép pedig túlságosan egyszerűre sikeredett, biztos úgy voltak vele, hogy itt a sztároknak kell csillogni-villogni, nem a reflektoroknak. A bónusz DVD tartalmaz néhány pluszt, pl.  a "Shine On You Crazy Diamond" című Pink Floyd klasszikus érdekes földolgozását, valamint egy Roine Stolt által készített dokumentumfilmet a turnéról. Sajnos a DVD bizonyos navigációs kihívásokkal is küzd, de ez legföljebb bosszúságot okoz, minőségi esést nem.

Bár a koncert több mint két órás, a Transatlantic-ra jellemzően mindössze hat epikus hosszúságú kompozíció fért rá. Egy alkalommal Neal Morse gunyorosan meg is jegyzi, hogy aki rövid, fogós slágereket jött hallgatni, az nyilvánvalóan rossz helyre jött. Az együttes tele van Beatles fanatikussal, ez Neal Morse-ról és Mike Portnoy-ról biztosan elmondható (ők ketten még egy tribute bandát is összehoztak Yellow Matter Custard néven). Ennek tudható be, hogy a "Suite Charlotte Pike" című nótát gyakorlatilag a Beatles legendás "Abbey Road" albumának szinte teljes B oldalát fölvonultató zenei turmix-szá formálták át. Akármilyen jópofa a dolog, szerintem ez a DVD mélypontja, mivel nagyon kevéssé illik a Transatlantic saját szerzeményei által megteremtett zenei hangulatba.

Aki ismeri Neal Morse munkásságát a Spock's Beard-ből és az azóta szólóban kiadott lemezekről, annak gyorsan lejön, hogy a zeneszerzést túlnyomórészt ő vállalta magára. Talán túlságosan is "belakja" ezt a zenét stílusával, jellegzetes dallamaival. Személy szerint én ezt nem igazán bánom, mert lelkes fogyasztója vagyok a Morse "termékeknek", de amikor a turné megtámogatására fölkért Daniel Gildenlöw (Pain Of Salvation) néha elereszti a hangját, óhatatlanul is azt kívánom, bárcsak ő énekelte volna föl az egészet. Gildenlöw egyébként univerzális zseni, végig bámulatos alázattal és zenei kompetenciával szolgája az előadást, hol énekel, hol gitározik, hol billentyűzik…

Ezért most biztos sokan leírnak, mint műveletlen, epés kritikust, amolyan zenei sarlatánt, de meggyőződésem, hogy a banda gyenge láncszeme Roine Stolt. Lehet, hogy kiváló zeneszerző (bár nekem személy szerint a virágkirályok közül jobban bejön Jonas Reingold, aki a Karmakanic-kal egyenesen a céltábla közepébe trafált), mindazonáltal még Neal Morse-t is jobb gitárosnak tartom nála. Ez van, lehet pocskolni…

Mivel a DVD-n jobbára közel fél órás változatos, összetett dalok hallhatók, nehéz lenne akár egyet is kiemelni közülük. Talán éppen a legrövidebb nóta talált leginkább szíven. A megörökített koncerten a "We All Need Some Light"-nak (ez egyébként szerepel Neal Morse legutóbbi DVD-jén a "Sola Scriptura & Beyond"-on is) különleges aktualitást és érzelmi töltetet ad, hogy mindössze két hónappal a 2001. szeptember 11-i New York-i tragédia után adják elő. Morse elmagyarázza, hogy Nashville-i létére ezért vett föl egy NY föliratú pólót.

A "Live in Europe" alapos kiértékelésénél és rongyosra hallgatásánál nem nagyon tudok elképzelni jobb módszert arra, hogy valaki kellőképpen rágyúrjon a következő Transatlantic CD-re.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut / SPV

Honlapok:
www.iq-hq.co.uk
myspace.com/iquk

Zenészek:

Peter Nicholls – ének
Mike Holmes – gitár
Martin Orford – billentyűk
John Jowitt – bőgő
Andy Edwards – dobok

Nem is olyan régen írtam a Pendragon legfrissebb DVD-jéről (itt), amelynek kapcsán megjegyeztem, hogy a neo-progresszív brit rock műfaján belül engem leginkább a Marillion (mostanában sokkal kevésbé), az IQ és az Arena tudnak igazán megérinteni. Hosszas keresgélés után végre eljutott hozzám az IQ 2006-os "Stage" DVD-je, így kézenfekvő volt, hogy némi (több mint 2 éves) késéssel erről is írnom kell egy élménybeszámolót.

A két DVD-nyi anyagot a rendkívül jól sikerült "Dark Matter" (2004) album turnéján rögzítették; az első lemezen egy USA buli látható-hallható (Nearfest, Betlehem, PA – 2005. július 9.), a másodikon pedig egy német fesztivál-előadás (Burg Herzberg – 2005. július 16.). Sajnos a második lemez semmi újat sem nyújt az amerikai koncerthez képest, sőt annak gyakorlatilag egy diétás változata. A játékidő összesen kb. 260 perc (olyan extrákkal, mint pl. egy "Stage and Screen" featurette), de ebből csak 1 óra 50 perc maga a Pennsylvania-i gig.

A vizuális élmény (fényképezés) kifogástalan. A "Dark Matter" album borítójának megfelelően kék színek által uralt egyszerű színpadképen sokat dobnak a kivetített állóképek. A hangzásra sem lehet panasz, bár az én ízlésemnek kicsit vékonyan szól Mike Holmes gitárja. Persze ez az atmoszférikus, meditatív zene talán nem is igényli a kövér riffeket. Azért – meg ne kövezzenek! – én szívesen kipróbálnám…

A szetlista az IQ több mint két évtizedes pályafutásából a lehetőségekhez mérten próbál reprezentatív válogatást adni. Andy Edwards ebben a zenei környezetben kicsit életidegen dobszólója szerencsére se nem túl gyönge, se nem túl hosszú. Peter Nicholls, a régi-új énekes hangja olyan, mintha Michael Stipe (R.E.M.) és Steve Walsh (Kansas) keveréke lenne. A varázslatos szinti alapokat biztosító (azóta távozott) Martin Orford mellett egyértelműen ő a főszereplő.

Aki kapható egy kétórás stresszmentes, pszichedelikus utazásra Pink Floyd módra, szerezze be szépen valamelyik IQ DVD-t (már van belőle négy) és/vagy vásárolja meg a legfrissebb stúdióalbumot (Frequency, 2009). Ezt sokkal magasabb színvonalon nem nagyon lehet csinálni. Erre maximum a Pink Floyd és a Marillion volt képes.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.vindictiv.com
myspace.com/vindictivmusic

Zenészek:

Stefan Lindholm - gitár
Pontus Larsson - billentyűk
Göran Edman - ének
Zoltán Csörsz . dobok
Nalle Pahlsson - bőgő

Közel egy éves restanciám van. Már a tavalyi debüt album megjelenésekor illett volna reflektálnom Lindholm mester új bandájának, a Vindictiv-nek teljesítményére. A gond az volt, hogy az általam nagyra becsült Göran Edman közreműködése és az ígéretes zenei hozzáállás ellenére meglehetősen felemás érzelmeket váltott ki belőlem az első anyag... Hát inkább bölcsen hallgattam.

A "Ground Zero" megjelenésével azonban elérkezett az a pillanat, amikor nem lapíthatok tovább. Ennek több oka is van: Edman mellé sikerült olyan énekeseket megnyerni, mint Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor) és Mark Boals (Yngwie, Ring Of Fire, Royal Hunt), de rajtuk kívül közreműködik még egy rakás vendégzenész, köztük az általam bálványozott billentyűs zseni, Alex Argento... Lindholm most nem bízta a véletlenre, az ismert nevek bevonása mindig jó promóciós technika.

A Vindictiv (jelentése: bosszúálló) tipikus skandináv, azon belül pedig svéd jelenség. Ízletes és arányos összekutyulása több stílusnak; keveredik benne a klasszikus hard rock, AOR, progresszív metál, valami olyan egyveleget eredményezvén, mintha Yngwie beállna a Mind's Eye-ba vagy a Cloudscape-be tekerni. Yngwie neve nem véletlenül került elő, Lindholm ugyanis nyilvánvalóan a legendás shredder lemezein, oktató DVD-in nőtt föl, talán bizony épp a saját, fölismerhető, önálló stílus kárára.

Az egyszerűen csak "Vindictiv" címmel piacra dobott első lemeznél a "Ground Zero" szerintebb érettebb, fogósabb anyag lett, annak ellenére, hogy igazán emlékezetes dalokat, fülbemászó dallamokat most sem sikerült írni - a legendás rock énekesek közreműködése ellenére sem. Egyes kritikusok arról panaszkodnak, hogy az anyag túl hosszúra lett nyújtva. Az ilyen nyavalygást sose értettem. Inkább örülni kellene, hogy szélesebb kínálatból lehet válogatni. Azt azonban esetleg beismerem, hogy a zenei ötletek némi tudatos sűrítése jótt tett volna.

Egyértelműen a címadó nóta sikerült legjobban, de kifejezetten szórakoztató a Hartmann által fölénekelt "I'm Back Home" is. Nem értem ezt a pasast, ekkora hanggal miért a tingli-tangli szoft-rockban gondolkodik? A Vindictiv féle keményebb, összetettebb stílusban kéne keresnie természetes zenei közegét. Ezen kívül kimondottan bejön a nagyívű "No Matter What", valamint a keleties motívumokkal megtűzdelt és ugyancsak Hartmann által fölénekelt "The Sacrifice".

Nem sok idő telt el a legutóbbi lemez megjelenése óta, de Lindholm-nak ez is elég volt, hogy megtegyen néhány lépést előre.

Tartuffe

Honlapok:
www.adastraband.com
myspace.com/adastra

Zenészek:

Joe Nardulli - gitár
Eric Davis - billentyűk
Jay Levine - bőgő
David Penna - dobok

Ez az Ad Astra nem az az Ad Astra, de még csak nem is az a másik. Ha valaki ezek után elvesztette a fonalat, nincs egyedül. Szóval van nekünk egy azonos nevű hazai progresszív metál bandánk (Crust of Ego, 2008), meg van egy másik a finn tesóknak (Death Or Domination, 2008). Na, ez egy harmadik formáció New York-ból, akik vagy nem tudnak arról, hogy már két csapat is létezik ezen a néven, vagy úgy gondolják, hogy ez olyan tuti név, amiért az esetleges pereskedést is simán érdemes vállalni.

Akármi is motiválta Joe Nardulli gitárost a névválasztásban, az biztos, hogy sikerült piszkos jól megtanulni gitároznia és összehoznia végre egy ütőképes prog-fusion zenekart. A Shawn Lane és a Liquid Tension Experiment, valamint a hazai Mindflowers által kijelölt csapáson mozgó összetett instrumentális kompozíciók ízes, technikás hangszeres szólók köré épülnek. Hál' Istennek a szerzeményeket halandó emberek számára is követhető akkord-szekvenciák és befogadható (bár nem egyszerű) dallamok jellemzik.

Nekem mindig is bejött a jazz-fusion és a progresszív rock ilyenfajta keresztezése. Egyetlen bánatom, hogy az album a független kis kiadó és a még kisebb költségvetés miatt korántsem szólal meg úgy, ahogy kellene. Mondjuk legalább akkorát kellene dörrennie, mint a fönt már említett Liquid Tension Experiment lemezeinek!

Bár nem érzem úgy, mintha Joe Nardulli együttese fölrepítene egészen a csillagok közé (Ad Astra), de nagyon meghallgatnám őket élőben egy hangulatos kis Manhattan-i klubban, valahol a Park és a 6th Avenue között.

Tartuffe

Paul Shortino nagy öreg a szakmában még akkor is, ha a lemezborítón úgy néz ki, mint akit a 80-as évek végén hibernáltak, most pedig értő kezekben kiolvasztásra került. Az egykor féktelenül és buján tobzódó Los Angeles-i hajmetál-élet emblematikus figurája ő, olyan klasszikus bandákban nyomult, mint a Rough Cutt, illetve Quiet Riot, de egy rakás projektben (Hear 'n Aid) és szekérderéknyi tribute anyagokon is hallható még a kicsit rekedtes, fantasztikus blues-rock hangja Pálnak.

Van tehát gazdag életmű, de nincs ülepen pihenés, nosztalgiázó merengés. A kiadó felkérésére örömmel ugrott neki egy új lemeznek, amelyen társra lelt a Mad Max, Casanova, Silver zenekarokból ismerős (?), újabban Michael Schenker mellett is felbukkanó zenész/producer Michael Voss személyében, aki egyben a gitármunkáért is felel. Michael Voss állítólag világhírű német producer, amit nekem eszem ágában sincs vitatni, biztos tehetséges a pali, de azért talán annak is van oka, hogy a nevére keresés esetén a neten megalázó fölénnyel nyer egy ausztrál rögbijátékos.

A "Chasing My Dream" egy szürkécske iparosmunka lett, amit Shortino elévülhetetlen érdemeire tekintettel én ezúttal Michael Voss nyakába varrok tisztelettel. Ugyanis Paul hangja változatlanul remek, dallamai is jók, az AOR/hard rock szerzemények izgalmasak is lehetnének, ha a gitárrészek kidolgozásában és rögzítésében nem olyan ember működött volna közre, aki szögletes germán-blues felfogásban játszik. Michael "Mirelit" Voss rideg gitártémái rendre lehűtik azt a zenei tónust, amit Shortino hangja igyekszik melegen tartani.

Engem ez kimondottan zavar, de lehet, hogy van ebben azért némi tudálékos szakmázás is, amire viszont sokan magasról tesznek majd a lemezt meghallgatva, mondván; nagyon hülye ez a kritikus, tök jó a gitáros! Legyen igazuk.

Túrisas

Nini, egy ismerős! Peter Langer, alias Pete Lancer egykoron a német Stormwitch ütőse volt, ami csupán annyiban rossz hír a rajongóknak, hogy a zenekar Achilles-sarka éppen ő volt, nem igazán a dobmunka és a dobsound miatt szerettük őket. Aztán Langer később a közepes teljesítménnyel előrukkoló, egy lemezt megért The Armada nevű formáció oldalán tűnt fel komor, német metal-lovagként, majd anélkül, hogy maradandó nyomot hagyott volna, vágtatott el velük az ismeretlenségbe.

Most hogy újból megláttam a nevét, biztos voltam benne, hogy a Sanction X-szel jegyet váltottam a harmadosztályra, de Pete rámcáfolt. Innen sem fogják elhívni ugyan dobklinikák és mesterkurzusok díszvendégének, de ezeket a húzós középtempókat mára lazán megoldja rutinból.

Leszállok a jó Lancer/Langerről, mert azért vannak itt nála hangsúlyosabb fazonok is. A csapatot Ebby Paduch (Ronnie James Padavona...hmmm) énekes viszi a hátán, ez tiszta sor. Dio és Tony Martin korszakos Black Sabbath fanatikus, nem is kétséges, hangja, kinézete, termete is hasonlít mesterére, de megemlíthetem a maiak közül Nils Patrik Johanssont is, hiszen személye, sőt zenekara az Astral Doors is kötelezően behivatkozandó a Sanction X kapcsán.

Be is lőttem nagyjából a helyüket a metal-porondon, kezdődhet az előadás!

Füstből előbújó misztikum, Paduch szuggesztív énekével és jó énektémáival (The Calling). Nincs nagy megfejtés, de mindig jólesik hallgatni az ilyen nagyívű, időtlen dallamokat. Robby Böbel (Talon/Frontline/Evidence One) is jól nyomja a gitáron, bár nem képes Paduch magasságához felnőni. Ez szigorúan csak a gitárjátékára és nem fizikai valójában értem, hiszen Paduch a zenekari képek után megítélve csak diónyi nagyságú (így is-úgy is).

Nem egy ősrobbanás, de mindvégig korrekt anyag, amely jól sikerült szerzeményeivel képes lekötni a figyelmet Néhányszor még biztos előveszem.
 
Túrisas

"Az arena rock többé-kevésbé kemény rock, melyből azonban hiányzik a heavy metalra jellemző ingerültség és őrjöngés. Lényege a himnuszszerű dalokban és a teátrális előadásmódban van. A hangszerelésre az egyszerű ritmusok, akusztikus és elektromos gitárok kölcsönös használata valamint a szintetizátorzene jellemző, az éneket tekintve pedig sokkal közelebb áll a pophoz, mint a kemény rock vagy metal irányzatok többségéhez."

Az a nagy szerencse, hogy a Svédországban és Amerikában is jegyzett producer/zenész első szólólemeze nagyságrendekkel jobb, mint a Wikipédia, stílusról adott fájdalmasan dilettáns definíciója.

Pedig tényleg igazi, hamisítatlan amerikai aréna rock ez, a korai Winger, Def Leppard, Slaughter, Alice Cooper nyomvonalon. Utóbbit azért kell megemlíteni, ugyanis Alice is kb. ilyesmi hanggal nyomulna, ha anno nem csak jellegzetes hangszínt, de mellé énekhangot is kap a Teremtőtől.

Meglepetés a Pure, hiszen a grunge diktatúra ezt a stílust tökéletesen, hírmondó nélkül kivégezte. Valamiért a lemezek tömeges bezúzása akkor elmaradt, bár a rejtegetésért és titkos hallgatásért nyilvános megszégyenítés járt, ha kiderült. A stílus hősi halottjai, ha később fel is támadtak, többnyire már modernebb hangszerelésben tértek vissza.

Ezt a fajta "ingerültségtől" és "örjöngéstől" mentes, "többé-kevésbé kemény rock" muzsikát (orvost!!!) ma már nagyon kevesen játsszák, főleg ennyire autentikusan. Még a hangzás is a 80-as éveket idézi, de nem lenne Chris jegyzett producer, ha nem lenne ugyanakkor mai, karcos, abszolút élvezhető is egyben.

Szegény Chris Laneyt sajnálom, mert még a Devin Townsend-re emlékeztető, korántsem attraktív fejével is buzira csajozhatta volna magát, ha nem 2009-ben, hanem 25 éve jön ki a csajmágnes Pure-ral. Most meg csak néhány kritikus, esetleg a flitteres felsőbe beleizzadt, hagyományőrző ős-glamster fogja klubkoncertek után bátorítóan lapogatni a hátát azzal, hogy: "Hey Chris! Nem is rossz, nem is rossz..."  

Túrisas

Vannak a rockvilágnak eldöntött és még nem eldöntött kérdései. Utóbbihoz tartozik pl. az a komoly dilemma, hogy őszinte rockerként ki lehet-e röhögni teli torokból, jóízűen a Manowar zenekart, vagy hogy még mindig Ozzy, esetleg már Sharon Osbourne énekli-e majd fel az új Ozzy lemezt.

Az első kategória lényegesen egyszerűbb, ezek általában nagy konszenzussal elfogadott álláspontokat tükröznek. Ilyen pl., hogy a Halford utódjaként a Judas Priestben világhírnevet szerzett, de minden jelentősebb zenekarából megalázóan menesztett Ripper egy rokonszenves srác, aki ráadásul zseniális adottságú énekes is.

Így gondolhatja ezt egyébként a szakma is, hiszen olyan arcok adták a nevüket és hangszeres felkészültségüket Ripper első szólóalbumának sikeréhez, mint Jeff Loomis, Dough Aldrich, Billy Sheehan, Steve Stevens, Chriss Caffery, Neil Zaza, Bruce Kulick, stb. A lemez jól sikerült, de az igazság az, hogy ilyen hátországgal sokkal jobb is lehetett volna.

A "Play My Game"-nek úgy kellett volna beköszönni, mint a Katrina hurrikánnak New Orleans-ba, ezzel szemben a PMG legfeljebb egy-két súlytalanabb megjelenést fújt odébb az útjából, ijesztgetett egy kicsit, kitört néhány ablakot az elsősorban Judas Priest, Iced Earth, Beyond Fear fanatikusok lakta területeken, de az előrejelzésekkel szemben nem tarolta le a rockvilágot, bár igény, az kifejezetten lett volna rá.

Személy szerint túl vagyok jónéhány meghallgatáson, valamint egy regressziós hipnózison, ahol a hetedik életemig visszamenőleg erőltette a terapeutám, hogy márpedig ez a lemez zseniális. Noha a kezelés hatásos volt, továbbra sem vagyok maradéktalanul elégedett.

Van itt minden hangulat pedig; USA-power, súlyos doom téma, amerikai hard rock, hamisítatlan, védjegyszerű Ripper sikolyok, hangszeres bravúrok, de hiába a részleteiben végig extra minőségű anyag, ha az egyes dalok önmagukban nézve rendre csak a "jó" minősítésig futják ki magukat.   

Túrisas

Azok után, hogy már nem csak a Strato-rajongók, de neves finn pszichiáterek is izgatottan kapják fel a fejüket a Timo Tolkki név hallatán, szinte hihetetlen, de rendeződni látszanak az érintettek körében a jogi, zenei, sőt patológiás zavarok.

A Tolkki-nak tanácsolt gyógymód ("Írj ki magadból egy kicsit zenére is emlékeztető zsibbadmányt, ha kérdeznék, mondd azt büszkén, hogy ez rockopera, a címe pedig: "Saana". Játékszintit találsz hozzá a foglalkoztatószobában ...") hatásosnak bizonyult, hisz Timo új próbálkozásai sem tűnnek életképtelennek, a láncait vesztett, és végül Tolkki által is jóváhagyott Stratovarius pedig immár megjelenthette a poszt Tolkki-korszak első lemezét. 

A kötelező kritikusi objektivitásom a hízott napközis arcú új gitáros bemutatkozó videójának megtekintése után el is szállt. Olyan hihetetlenül jól nyomta, hogy elhatároztam, ez a lemez márpedig király lesz! Ha mégis megtörténne, hogy valami miatt nem, akkor is azt írom majd, hogy de!

Az általa jegyzett kislemezes dalok nagyon sütöttek, csak úgy ontották a friss, új lendületet. A stúdióba azonban majdnem mindenki saját dalokkal érkezett. Meglepett, de végül a szólókban sem lett túl hangsúlyos a fiatal Kupiainen játéka, sokszor inkább Jens Johansson került előtérbe, aki három nótát is hozott, ráadásul nem a legjobbakat. A lapos "Winter Skies" megírása pl. maximum két perces zenei koncentrációról árulkodik.

Hangszeresen természetesen a "Polaris" a lehető legmagasabb színvonalat képviseli, és vannak nagyon jó kis nóták is, de egyelőre még nem rázódott, csiszolódott össze tökéletesen az ígéretes régi/új csapat. Én megelőlegezem nekik a bizalmat a következő lemezre, egyidejűleg azzal a javaslattal élvén, hogy az eleddig teljesen Tolkki által uralt dalszerzésben dolgozzanak közösen, és hagyják leginkább a Kupiainen-Koteipelto párost érvényesülni.

Ha az év  lemeze már nem is lesz, ez az anyag azt mindenképpen bebizonyította, hogy van élet Tolkki után, sőt... Lehet, hogy a Polaris nem ér még föl a Strató klasszikusokkal, de a zenei tehetség és a lendületes teremtő energiák már dolgoznak.

Tehát akkor tulajdonképpen, valami miatt mégsem lett ez egy király lemez? De!

Túrisas/Tartuffe

Hovatovább külön szakma lesz a gótikus, szimfonikus, énekesnős metal csapatok értékelése, már ha lelkiismeretesen és objektivitásra törekedve akarja valaki ezt a munkát elvégezni.

Megmondom őszintén, én már rég elvesztettem e tárgykörben a megkülönböztetés képességét. Nem tudom, hogy feltűnne-e nekem, ha pl. a Sirenia, Epica, Lacuna Coil, Trail Of Tears, stb. (a felsorolás három számjegyű értékig könnyen folytatható) muzsikus gárdáját egy gonosz manó össze-vissza cserélgetné. Szerintem nem. 

Mielőtt azonban elrúgnám a pöttyöst gótéknál, le kell szögezzem: nem idegesít ez a zenei kifejezési mód, csupán az zavar, hogy a melankolikus zúzda sík terepén  sehol egy kitüremkedés, sehol egy pukli, amin egy hátast dobva, számomra emlékezetes maradhatna a produkció, vagy kevésbé arctalan a zenész. Igen, ez a legnagyobb bajom: a fókuszban álló fronténekesnők mögött szinte elvárás láthatatlanná válni, beszürkülni, ezért arctalanok a színtér muzsikusai. Fel tudja valaki idézni pl. a Within Temptation gitárosok fizimiskáját? Már hallom is az ellenérvet, miszerint itt a kompozíciókon van a hangsúly, nem a hangszeres villongáson. Na, ja!

Minőséget hoznak legtöbbször, mondom, nincs is vele semmi baj, hallgattatja magát a Trail Of Tears is, de miért van az, hogy olyan izgalmas zenei pillanat, mint pl. a "Triumphant Gleam" nagyszerűen felépített gitárszólója olyan ritka ezen a zenei területen, mint a fehér, gót holló. Ez nem vesz el semmit a zene egészéből, sőt ad hozzá, nem is keveset.

A norvég Trail Of Tears hatodik lemeze is csak egy újabb strigula. Van hörgés, van ennek kötelező ellenpontjaként nagyon korrekt és iskolázott, erőteljes női ének, vannak dalok az elfogadhatótól a kimondottan jól sikerültig, van jó megszólalás, vannak kamu-szimfonikus betétek, és van mind e mögött, egy szinte teljesen arctalan csapat. Ezzel együtt nem rossz.

Túrisas