Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.vinniemoore.com
myspace.com/vinniemoore

Zenészek:

Van Romaine - dobok
John "J.D." DeServio - bőgő
Tim Lehner - billentyűk

Vinnie Moore az első nagy neo-klasszikus shredder generáció (pl. Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine) tagjaként elévülhetetlen érdemeket szerzett "Mind's Eye" (1987) és "Time Odyssey" (1988) című lemezeivel. Megfordult már a Vicious Rumours-ban ("Soldiers Of The Night", 1985; ekkor még csak 20 éves volt) és Alice Cooper mellett (a "Hey Stoopid" albumon olyan gitárosokkal, mint Joe Satriani, Steve Vai és Slash), manapság az UFO-ban vitézkedik. Érdemes is a legendás angol öregfiúk 2005-ös koncert DVD-jét megtekinteni (Showtime); kegyetlen nagyot teker pl. a "Lights Out"-ban! (www.youtube.com/watch) Egyébként 2007 óta Dean gitáron játszik, nekem nem túl szimpatikus, kicsit nyers hangzással. Na ennyit az életrajzi adatokról.

Pályatársaihoz képest nem túl termékeny szerző, hiszen közel negyed évszázad alatt a "To The Core" még csak a hetedik stúdió album. Azt kell mondjam, mióta a nagy neo-klasszikus éra befülledt, VM pályája az útkeresés jegyében telt (telik), és a régi stílusnak egyre kevesebb nyoma fedezhető föl. Minden technikai cizelláltsága ellenére, valahogy nem akar sajátos, érdekes arcot ölteni, önfeledtnek mutatkozni ez a játék. Én utoljára a "Maze" kicsit progresszívebb hangvételére, néhány jól sikerült nótájára figyeltem föl.

Az új album már csillagászatilag is jelentős távolságban van az egykori durván tupírozott, neo-klasszikus gitárhőstől. Itt egy lassabb, kevésbé metálos, inkább jazz-be, olykor funky-ba hajló Vinnie Moore-ral találkozunk. Lehet, kérem szépen, megmosolyogni a '80-as évek viccesen öltözött, pufi hajú shredder-jeit, magamutogató hangszeres villongásaikat, de azt nehéz lenne elvitatni, hogy a velük való összehasonlításban a 20 évvel későbbi önmaguk csak szürke eminenciás.

A "To The Core"-nak igen jót tett volna egy löket a '80-as évek életigenlő, vérbő, talán kicsit naiv beállítottságából (pl. ahogy a "Saved By A Miracle" nótából lejön), csakúgy mint mondjuk Tony MacAlpine fergeteges billentyűszólóiból (Tim Lehner közreműködése max. jelzésértékű). A "Fly" kifejezetten ígéretes, dallamos kezdés, ezután jönnek még keleties motívumok, arabos ritmus (Transcendence), jazzes belassulás (Soul Caravan), valamint két kellemes kis ballada (Over My Head, Into The Sunset). De ezzel ki is fújt. Másra többszöri hallgatás után sem emlékszem.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.pathosray.com
myspace.com/pathosray

Zenészek:

Marco Sandron - ének
Alessio Velliscig - gitár
Fabio D'Amore - bőgő
Gianpaolo Rinaldi - billentyűk
Ivan Moni Bidin - dobok

A Pathosray új lemeze is mintegy eleven cáfolata Túrisas komám azon megállapításának, miszerint az olasz progresszív metál műfaj meglehetősen belterjes, mivel minden egyes említésre méltó megmozdulásuk körül így vagy úgy ott sertepertél a DGM valamely tagja. Amikor ez a kijelentés tétetett, még nem ismertem a Pathosray nevű 2000-ben alakult talján formációt, amely a Scarlet Records kiadónál megjelent debüt album után átnyergelt a Frontiers népes "istállójába", hogy a "Sunless Skies" című új lemezt már ott jelentessék meg. Ha a "Szenvedélysugár" névre hallgató csapatot már akkor ismerem, azonnal ezzel trónfoltam volna.

Annál is inkább, mert zenehallgatás közben egyre azon agyaltam, hogy ez az olasz banda valamihez piszkosul hasonlít. Azután hirtelen beugrott az egykor ígéretes honfitárs, az Eldritch, melynek "El Nino" című 1998-as lemeze fönt említett tanult kollégám nagy kedvence (dionysosrising.blog.hu/2008/02/05/eldritch_el_nino_1998_2007). Bizony-bizony: nincs értelme tovább azon keseregni, hogy az Eldritch miért nem tudja azt a teljesítményt megismételni. Itt van nekünk a Pathosray, amely mintha egyenes folytatása lenne annak a jól sikerült albumnak. Sőt, Marco Sandron hangja nekem sokkal jobban bejön, mint Terence Holleré. Persze nem egy Eldritch klónnal van dolgunk, de mindent összevetve, mintha a két brigádot egy tőről metszették volna.

Kár, hogy a lemez a végére kicsit belassul, elballadásodik (kivéve a "Poltergeist"-ot). A "Crown Of Thorns" és "Behind The Shadows" dögös belépők. Remélem, hogy a Pathosray nem fog idővel ellaposodni, mint ahogy azt is, hogy a Rage lemezekről már ismert, Peavy Wagner-féle biomechanikus lények által ihletett borítóterv sem válik a jövőben követendő tendenciává.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.saintdeamon.se
myspace.com/saintdeamonband

Ez sorban már a második banda, amelyikől nem nekem, hanem Túrisas cimborának kellett volna írnia (hiszen korábbi anyagaikat is ő boncolgatta), de egyéb irányú elfoglaltságai és érdeklődése miatt rám hárult a feladat. A tehetséges fiatal muzsikosokból verbuválódott SD esetében nem is lehetne nehezebb dolgom. Hamisítatlan skandináv dallamos metált játszanak, amelytől nem idegen a hard rock-osabb, szoftsabb hangzás sem (ld. Pandaemonium).

Hiába azonban a fogós dallamok sokasága, a félelmetesen jó hangú énekes, az ember nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy ezt már nagyon sokszor hallotta azelőtt. Hát igen, a gond ott van, hogy ilyen bandákkal Skandináviában Dunát - illetve, akarom mondani: tavak és fjordok százait - lehet rekeszteni. Poldi bácsi (Rajz János) mondogatta sokszor a zseniális Janikovszky Éva klasszikus megfilmesített változatában: "Igen, igen. Mindenütt jó, de a legjobb otthon. Csak az a szép zöld gyep. Csak az fog hiányozni" (szabadon idéztem). Nos, az SD is jó, csak az a bizonyos plusz, amitől a sok hasonló produkció közül kiemelkedhetne, csak éppen az hiányzik.

Amolyan rock zenei Poldi bácsiként mi is ezt vagyunk kénytelenek hajtogatni. Szinte lehetetlen konkrét kifogásokkal élni. Talán lehetne dögösebb, technikásabb a gitáros, de tulajdonképpen nincs vele gáz. Sokat dobna a bandán egy metálosabb hangzás és egy bravúros billentyűs, de ugyanakkor kiváló metál bandák százai - köszönik szépen - jól megvannak szolid szinti alapok és virtuóz billentyűs szólók nélkül. Az énekes pedig kétségkívül világszínvonal. Akkor meg mit fanyalgok itt? Szerencsére a banda nagyon fiatal, még bőven saját arculatra találhatnak, még lángra gyúlhat bennük a zsenialitás szikrája... Talán. Vagy maradnak az erős középszernél.

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.mysticprophecy.net
myspace.com/mysticprophecy

Ha valakinek, hát nekem nem szabadna (illene) olyan nyíltan sátánista szövegvilággal "megáldott" bandákkal foglalkoznom, mint a Mystic Prophecy. Nehéz is magamat függetleníteni ezektől a gonosz és ostoba dalszövegektől – még ha póz is az egész –, de a lemez hallgatása közben rendre azon kapom magam, hogy a zene sodrása (és itt szigorúan a zenére gondolok) magával ragad. Persze nem szükségszerű, hogy az ilyen tehetséges, szikár euro-power muzsikát játszó bandák föltétlen alvilági témákból merítsenek "lírai" ihletet. Bizonyítéknak itt van nekünk a hasonló stílust képviselő Brainstorm vagy a Firewind.

Persze a Brainstorm és a Firewind nem véletlenül merült föl bennem, hiszen az immár hatodik lemezzel jelentkező Mystic Pophecy első három lemezén az ifjú titán, Gus G. gitározott, sőt mai napig a kiváló orgánummal rendelkező, ugyancsak görög származású R. D. "Lia" Liapakis rekeszt a mikrofonállvány mögött. De még hogy! A Brainstorm pedig úgy került az "egyenletbe", hogy a Mystic Prophecy törzsgárdája tulajdonképpen germán, és nehéz is lenne tagadni az áthallásokat. A "Demon's Crown" pl. simán szerepelhetne a 2008-as Top 10-es listámon előkelő helyezést elért "Downburst" albumon. Néha föl is kapom a fejem, hogy most "Lia" énekel vagy Andy B. Franck?

A Tűzangyal nem a meglepetések lemeze, sem a korábbi anyagokkal való összehasonlításban, sem pedig, ami az egyes szerzeményeket illeti.  Szemlátomást egyedül a borító tekintetében sikerült komoly előrelépést tenni. Egyébként meg homogén (talán túlságosan is az!), egyenletesen jó színvonalú, erőteljes, mégis dallamos power metál ez, amit kevesen tudnak ilyen meggyőzően játszani. A "Father Save Me" és a "Revolution Evil" megítélésem szerint a stílusirányzat legkiválóbb dalai közé tartoznak. Szerelmes Istenem, csak a szövegeket ne érteném!

Tartuffe

 
Nézd, ezeken megint nincs sapka!

Ha egy hosszú, nehezen emészthető, odafigyelős lemezt készítenek (Systemathic Chaos), akkor megy a jajveszékelés, hogy ez már csak öncélú zene-bűvészkedés, ahol nem is volt szempont, hogy dalok készüljenek, ha most a megfogalmazás tömörebb és érthetőbb, és a dallamok akár első hallgatás után is ragadnak, már kész az előre lefőzött, konyhakész válasz: sablonos, kisujjból kirázott rutinmunka. A konklúzióban viszont mindig ott a középszerűség konszenzusa: rájuk férne már egy kis pihenés. Ez is persze csak addig tart, amíg el nem mennek pihenni 5 évre, mert akkor azt kell majd a fejükhöz vágni.

A Dream Theater a metal zenekarok legtöbbjével egészen egyszerűen nincs azonos súlycsoportban. Ha ők "rossz" lemezt készítenek, az is egy sajátos kontextusban kell értelmezni (kevésbé zseniális). Én pl. nem rajongok különösebben az Octavarium albumért, de most őszintén, mondjam rá, hogy gyenge, hogy aztán a címadó nótát meghallgatva süljön lefelé a bőr a pofámról?

Éppen csak napvilágra került néhány részlet az új lemezről, és hogy stílszerű legyek, már gyülekeztek is a fekete felhők. A hangminták is elégségesnek bizonyultak a régi nóta eléneklésére szakosodott kórusnak: pihenniükkéne - pihenniükkéne - pihenniükkéne… Szerencsére most is leszarják.

A kórusnak és a világnak (choro et orbi) mondom: nálam ezek a dalok kivétel nélkül működnek. A továbbra is elképesztő zeneiség mellett megjegyezhetőek, énekelhetőek - horribile dictu - egyszerűek a dallamok, sőt ezúttal sokszor még a hangszerszólók és zenei betétek közben sem érzem, hogy a bár hangyafasznyi, de megfelelő műszerekkel azért bemérhető zenei és hangszeres képzettségem szolgáltatta mankók nélkül kicsúszna a lábam alól a talaj.  A "The Best Of Times" csodálatos (és szerencsére hosszú…) gitárszólója például egy olyan pofonegyszerű, de hatásos (a kórus szerint hatásvadász) zenei alapra készült, amilyenre kezdő gitárosok szoktak gyakorolni, - hja, nyilván nem egészen így…

Meglepően gyorsan ér véget a csaknem húszperces, nagyszerű "Count Of Tuscany" is, amely ebből következően megintcsak nem egy bejárhatatlan zenei labirintus. Szintén az ellen-kórus repertoárjában szereplő kifogás a saját, önálló hang elvesztése és idegen tollakkal (Metallica, Muse, stb.) ékeskedés. Elismerem, nem minden alapot nélkülöző kritikai hang ez, de csendben azért megkérdezem, akkor miért hasonlít a "szakma" mégis kényszeresen, majdnem minden, úgymond progresszív zenekart a Dream Theater-hez.

Felbukkan most is pl. a Pantera, egészen konkrétan a "Walk" riffje (Nightmare To Remember), de annyira önálló életet él, egy teljesen új személyazonossággal, hogy csak a szánalmas kisszerűség bélyegét nyomná magára az, aki ezzel a váddal nekiugrana a szélmalomnak.

Maradt Rudess. Sajnos, Jordan, nem tudlak megvédeni a kórustól. Igazuk van. Ezzel a billentyűparkkal (vagy inkább billentyűs hangszerekre emlékeztető mutánsokkal) elkövetett szónikus visszaélés tényleg sokszor nehezen tolerálható.  Csak kissé vígasztal, hogy még így sem vágtad haza a lemezt. Valamit viszont ezzel rövidesen kezdeni kell, mert már sokan (nem csak a kórus) és jogosan hörögnek. Zseni vagy persze te is, ezt egy percig sem vitattuk.

Összefoglalva: A Dream Theater már nem forradalom, mint az Images..., vagy az Awake idején. Sablonos, sőt kiszámítható megoldásaik is vannak, de ezt magukhoz mérten, egy magasabb zenei létezési forma keretein belül gyakorolják. Ezért lesz a kórus hangja még akkor is hiteltelen, szánalmas és megmosolyognivaló, ha egyébként néha igazat is mondanak. 

Túrisas

Kiadó:
Sound Of Finland

Honlapok:
www.adamantra.com
myspace.com/adamantra

Zenészek:

Tuomas Nieminen - ének
Panu Kiskola - gitár
Jukka Hoffrén - bőgő
Mikko Sepponen - dobok

Ahogy a "kezembe vettem" a finn Adamantra debüt anyagát, belül megszólalt egy hang, hogy ez egyszerűen nem lehet szar. Akármilyen iszonyú király is a borító, ennek a megérzésnek nem a külcsíny volt az alapja, hanem az a hatodik érzék, ami a magamfajta rutinos zeneőrültekben gyakran megmagyarázhatatlan módon kifejlődik. Debüt album, de milyen! Atyavilág! Először csak úgy kutyafuttában belehallgattam, de már akkor éreztem, hogy kincsre leltem. És akkor még le kellett mosnom a kocsit! Nem is nagyon tudtam odafigyelni... az egész max. 20 perces foglalatosság egy örökkévalóságnak tűnt.

Hol is kezdjem? Az Adamantra olyan tökéletesen ismeretlen finn bandák tagjaiból verbuválódott, mint az Olympos Mons, Divercia, ToC és a Bride Adorned. A fönt említett tagokon kívül közreműködött még a billentyűs fenomén, Risto Kupiainen, aki a névazonosság ellenére nem testvére az új Stratovarius gitárosnak, Matias Kupiainen-nek (bár van egy közös projektjük, amit youtube-on érdemes lecsekkolni). Az énekes Nieminen hangját én a Section A-ből ismert Andy Endberg orgánumához hasonlítanám. Maradjunk annyiban, hogy megtisztelő az összehasonlítás.

A vadonatúj formáció kemény riffekkel, bőséges szinti alapokkal, kiváló hangszeres szólókkal, és nagyszabású kórusokkal megtámogatott dallamos power / progresszív metál zenét játszik. Nem érdemes semmi máshoz sem hasonlítgatni, hanem szépen tudomásul kell venni, hogy Finnország olyan hely, ahol a progresszív műfaj nem önmagát ismétli, hanem képes előállni friss, saját zenei világgal rendelkező produkciókkal!

Nemrég Túrisas kolléga (teljesen helyesen és jogosan) megvédte az ugyancsak finn és hasonlóképp progresszív Winterborn-t a dömpingben megfásult kritikusokkal szemben a következő (való világból merített) fölkiáltással: "6-os, faszt, 9-es!" Hát, ha a Winterborn 9-es, akkor az Adamantra mi? 10-es? Nem tudom... nem sok értelmét látom a pontozásnak, de hogy kiváló muzsikáról van szó, amely már most a 2009-es Top 10-es lista kapuját döngeti, az biztos.

Finnország rulez! Az Adamantrától ez egy lenyűgöző, bivalyerős kezdés...

Tartuffe

Milyen is ez a lemez? Olyan, mintha visszarepülnénk az időben 25 évet, és meg sem állnánk az öntudatára ébredő német metal harmadvonaláig.

Az első kezembe kaparintott 1984-es német Metal Hammer jutott eszembe. Már akkor is gyanúsan méregettük a promó CD tasak hátulján pózoló Stormhammer arcokkal kísérteties hasonlóságot mutató elszánt (értsd inkább röhejes), bajszos germán fejeket, a feltörekvő hazai zenekarokat bemutató oldalakon. Pedig akkor még nem kellett sok a megfeleléshez, (majdnem) elég volt egy rojtos bőrnadrág, egy koponya, és egy betorzított gitár.

Szinte éreztem, hogy ilyen ótvar kiállással már nem lehet zeneileg sem magasra törni. A hangzás és a eurometal meets NWOBHM dalok elővezetése megintcsak nem feledtette az időutazás érzését.    

Tehát egy igazi retró anyaggal állunk szemben? Hát, úgyis lehet mondani. De ez inkább penetráns, és akkor azokat sem kergetjük hamis illúziókba, akiknek megdobban a szíve a divatos kifejezés hallatán.

Azért védelmükben szögezzük le gyorsan, hogy egy poszton sem annyira kétségbeejtő a produkció, hogy a térdünket csapkodjuk a röhögéstől, sőt még azt is megkockáztatom, hogy a magyar heavy metal élvonalba is ráncmentesen tudna belesimulni a Stormhammer. Viszont ami 1984-ben esetleg még ígéretes lehetett, az 2009-ben, három lemez után, nekem édeskevés.

A forradalom jele? Na ne vicceljünk már!

Túrisas

Kiadó:
Edel / earMUSIC

Honlapok:
www.stratovarius.com
myspace.com/officialstratovarius

Hát, kérem, ezt a CD értékelést kénytelen vagyok egy vallomással kezdeni. A Strató "Deep Unkown" című két számos kislemezének megjelenésekor azt jósoltam, hogy az új album tuti biztos az év tíz legjobb lemezei közt végzi majd. Az egész anyag ismeretében most azt kell mondjam, ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.

Nem tudnám megmondani, hogy valójában mi történt. Amikor a hízott napközis arcú új gitáros bemutatkozott, a szék mellé ültem meglepetésemben. Hihetetlenül jól nyomta! Az általa jegyzett kislemezes dalok nagyon sütöttek, csak úgy ontották a friss, új lendületet. A stúdióban azonban majdnem mindenki saját dalokkal érkezett. Valami miatt pedig a szólókban sem lett túl hangsúlyos a fiatal Kupiainen játéka, sokszor inkább Jens Johansson került előtérbe, aki három nótát is hozott, ráadásul nem a legjobbakat (3, 4, 5).

Egyes kritikusok szerint a basszer, Lauri Porra a ludas, pedig rajta elverni a por(rá)t nem tisztességes dolog. Egyrészt nem olyan rosszak az általa jegyzett számok (2, 6, 9, 10, 11), másrészt ő - aki a jazzben legalább olyan otthonos, mint a fémes zene világában - még csak most bontogatja szárnyait metál himnuszok szerzése ügyében. Mondjuk Juhani Malmberg gitáros mellett (Kotipelto, TunnelVision) lehetett kupálódni rendesen.

Hangszeresen természetesen a "Polaris" a lehető legmagasabb színvonalat képviseli, de egyelőre még nem rázódott, csiszolódott össze tökéletesen az ígéretes régi/új csapat. Én megelőlegezem nekik a bizalmat a következő lemezre, egyidejűleg azzal a javaslattal élvén, hogy az eleddig teljesen Tolkki által uralt dalszerzésben dolgozzanak közösen, és hagyják leginkább a Kupiainen - Koteipelto párost érvényesülni.

Ha az év  lemeze már nem is lesz, ez az anyag azt mindenképpen bebizonyította, hogy van élet Tolkki után, sőt... Lehet, hogy a Polaris nem ér még föl a Strató klasszikusokkal, de a zenei tehetség és a lendületes teremtő energiák már dolgoznak ... és szerintem jobban, mint a Revolution Renaissance-nál.

Tartuffe

Kiadó:
Sensory

Honlapok:
www.sphericuniversexp.com
myspace.com/sphericuniverseexperience

Az "Unreal" a hosszú és bonyolult névvel megáldott francia együttes harmadik lemeze, amely szervesen illeszkedik az eddigi munkásságukba; vagy egyszerűbben fogalmazva: a korábbiakhoz képest nem hozott jelentékeny változást. Tekintve, hogy egy relatíve (vagy de facto) ismeretlen bandáról van szó, íme néhány kevéssé hasznos analógia: ezt a súlyosabb hangvételű, de dallamos progresszív metál zenét leginkább az Adagio újdonsült keménysége, olykor a Myrath arabos motívumai, valamint az Empyrios bika, modern megszólalása jellemzik (lásd pl. "3rd Type").

Ez az egyveleg - már annak, aki kicsit is követi a fönt említett bandák tevékenységét - azért elég ígéretesen hangzik. A gond csak az, hogy ez a "cuvée" (sörösöknek: házasítás) ezúttal sem akar eléggé karakteresre sikeredni. Az összetevő ízek egyenként kellemesen bizsergetik az ízlelőbimbókat, haloványan föl is fedezhetők minden egyes kortynál: de az összhatás nem hozza el a várt katarzist; a nagy ízkavalkád kicsit laposkásan ér véget a szájban.

Magunk mögött hagyva a borszakértők kicsit belterjes nyelvezetét és valamivel konkrétabban fogalmazva: sajnos a kifogásaim még mindig ugyanazok, mint az előző lemeznél: nekem hiányzanak az összeszedett, szépen kidolgozott gitárszólók, és Franck Garcia torka sem lett idővel sokkal erőteljesebb, karcosabb. Annak ellenére sem, hogy ezen az albumon (hál' Istennek) hallani néhány remekbeszabott rekesztést (ez a már említett Adagio és Empyrios lemezek alapján - úgy tűnik - tendenciává válik).

Mindent összevetve azért el kell ismernem: eddig ez az album sikerült a legjobban. A kezdés kellően húzós: a "White Willow" akár a nagyon dicsért új Adagio lemezre is fölfért volna, a "Down Memory Lane" arabos dallamaiból (a gityóst Benaim-nak hívják!) többet is el bírnék viselni. A "Near Death Experience / Lost Ghost" füzér pedig igazi prog-sláger (ha van ilyen), amely a 2007-es SUE lemeznél hiányolt fogósabb dallamokat is rendre szállítja.

Hogy ne tűnjek olyan szőrösszívűnek, elismerem: ha a SUE-ban - példának okáért - Maestro Mularoni (DGM, Empyrios) szólózgatna önfeledten és Pasi Rantanen (ex-Thunderstone) ordibálna (ahogy jó Bill Kapitány szokta mondani), akkor az "Unreal" azonnal az év legjobb prog lemezei közé avanzsálna.

Tartuffe

Továbbra sem nagyon érdekli a feröeri srácokat, hogy a kietlen Feröer-szigetek első lakói ír szerzetesek voltak, úgy 600 körül, mint ahogy az sem, hogy keresztény kultúra kivonása után talán csak a grindadráp maradna nekik. (Ősi, össznépi gömbölyűfejű delfin-leölési népszokás, amelyben egy hajóról leadott hangjelzés után a sziget apraja-nagyja a vízbe gázolva acélkampókkal esik neki a partközelbe terelt és megzavarodott állatoknak, kb. negyed óra alatt lemészárolva az összest, szezononként mintegy nyolcszázat.)

Ezen azért némi humorérzékkel túl lehet lendülni, ha éppen nem Greenpeace aktivista valaki, ráadásul tényleg minden elismerésem azért, hogy a jeges tundrán is így szárbaszökken a jófajta metal.

Alig ötvenezer lakos, ráadásul jól szétszórva a szigeteken, és mégis van néhány fiatal srác, akik zenekarba tömörültek eltiport hagyományaik, pogány érdekeik védelmére. Aki most azt gondolja, hogy itt csak ideológia, meg felszínes, divatos pogánymetálkodás zajlik alibizenével, az nagyon téved. Számomra már az előző lemezeiken is bebizonyították, hogy hangszeresen az egyik legképzettebb csapat a folkmetal színtéren. A saját népzenéjük különös dallamvilága és hangulata, a helyenként kimondottan virtuóz hangszeres játék abszolút egyedivé és azonnal felismerhetővé teszi a TYR-t.

A legutóbbi, sorrendben negyedik, elmélkedős és összetett, Land címet kapott albumuk eléggé buktaszagú lett, ezért most nem bonyolították túl a dolgot, hanem  grindadráp-szerűen rohannak le bennünket, szerencsére nem acélkampókkal, hanem gitárokkal. Röviden megfogalmazott, az FFF (Fura Feröer Folk) íz ellenére is gyorsan rögzülő, jellegzetes, tipikus TYR-himnuszok érkeznek egymás után lendületből, irdatlan gitárszólókkal.

Megértem én a gömbölyűfejű delfineket, hogy nem lelkesednek az feröeriekért, én ezzel máshogy vagyok. A TYR-en keresztül megkedveltem az országot is.  

Túrisas