Kiadó:
Limb Music

Honlap:
myspace.com/silentmemorial

Zenészek:

Mike Andersson – ének
Christoph Baertschi – gitár
Sugar Burns – bőgő
Chris Haenggi – billentyűk
Diego Rapacchietti – dob

Eleddig Svájccal kapcsolatosan jobbára a nagylyukú sajtok, a precíz mechanikus órák és a krémesen lágy tejcsoki jutottak eszembe. Ha zenére terelődött a szó – ami az én társaságomban meglehetősen gyakran előfordul – akkor elsősorban a hard rock műfaj nagy öregjei, a Gotthard és a Shakra kerültek terítékre. Az egészen bizonyos, hogy a Solid Vision-ből és a Dominici mellől ismerős Maillard testvérek svájci származása ellenére a progresszív metál kifejezés hallatán nem az alpesi államszövetségre, hanem inkább valamelyik skandináv országra asszociálnék. Ez a helyzet készül most alapvetően megváltozni, ami vitathatatlanul a Silent Memorial érdeme.

Egyáltalán nem csodálkozom, hogy Mike Andersson énekes (Cloudscape, Planet Alliance) a hozzá eljuttatott demók alapján különösebb fejtörés nélkül elfogadta a Silent Memorial fölkérését. Egyrészt nagyon aprólékosan kidolgozott, színvonalas progresszív metált hallott, másrészt talán magára is ismert a svájciak muzsikájában. Esküszöm, hogy nem – vagy nem csak – Andersson hangja miatt, de a Silent Memorial leginkább a Cloudscape-hez vagy talán a finn Silent Voices-hez hasonlítható.

Ha olyan típus lennék, aki a kákán is csomót keres (egyébként olyan vagyok), akkor megemlíthetném, hogy a hangzás lehetne egy kicsit kerekdedebb, kevésbé nyers, és személy szerint a gyakran ’80-as éveket idéző billentyű hangszíneket se erőltettem volna annyira. Továbbá azt is fölhozhatnám, hogy a "Darkest Hour" kezdése hallatán kínosan feszengtem néhány percig, mivel a bevezető akkordok gyanús szolgaisággal követik az Örökszürke (Evergrey) örökzöldjének, az "A Touch Of Blessing"-nek intróját.

Ezúttal azonban – ellentétben Julius Caesar barátjával, Antonius-szal - "dicsérni jöttem, nem temetni". Szó, mi szó, ez a lemez úgy trafált telibe, mint Tell Vilmos svájci szabadsághős a fia fejére helyezett almát. Nincs rajta egy gyönge nóta, nincs üresjárat, nincs alibizés, csak közel egy óra tömör és precíz progresszió. A több mint húsz perces címadó nóta pl. igazi progresszív "tour de force", gyöngébb idegzetűeknek nem is ajánlott. Annál inkább a műfaj igényes, kiéhezett rajongóinak.

Tartuffe

Kiadó:
MK Music

Honlapok:
www.oficinag3.com.br
myspace.com/oficinag3

Zenészek:

Mauro Henrique - ének
Juninho Afram - gitár
Duca Tambasco - bőgő
Jean Carlos - billentyűk

Na, itt egy brazil banda, amelyet tuti nem ismernek idehaza. Ha van olyan magyar rock/metál rajongó, aki hallott róluk, esetleg rendszeresen kagylózza őket, az előtt tényleg le a kalappal. Én kimondottan élvezem, amikor olyan együttesekre hívhatom föl gyér olvasóközönségünk figyelmét, amelyeknek egyébként alig vagy egyáltalán nem lenne esélyük eljutni az átlag magyar "rock-arcú" sráchoz (ha van álomarcú lány, akkor van rock-arcú srác is).

Köztudomású, hogy Brazília nagyon élénk zenei élettel és egy rakás neves metál bandával büszkélkedhet. A bizarr névre "keresztelt" Oficina G 3 azonban az Angrá-hoz, Shaman-hoz, Hibriá-hoz, stb. képest a nemzetközi piacon jelentős hendikeppel indul, mivel portugálul énekelnek. Ez engem éppen vajmi kevéssé zavar, mert egyrészt általában nem különösebben foglalkoztatnak a dalszövegek, másrészről az általam nagyon nagyra becsült Goncalo Pereira "@g_spot" (2004) című lemezének énekes nótáin immáron megedződtem (itt). Különben a lemez utolsó három nótája már angolul szólal meg; ezek közül a kimondottan (de pozitív értelemben) Nickelback-esre sikeredett "Unconditional" szerepel az albumon portugálul is (video itt), a "People Get Ready" pedig az ismert Jeff Beck – Rod Stewart sláger földolgozása (Jeff Back: Flash, 1985).

A Juninho Afram gitáros köré szerveződött csapat eredetileg a Stryper és Petra típusú white metal, hard rock stílusban kezdte pályafutását még a '80-as évek végén, majd később vett egy kanyart a populárisabb irányzatok felé, hogy azután a bődületes hangi adottságokkal megáldott Mauro Henriqe becsatlakozásával és a 2008-ban megjelent "Depois Da Guerra" (A háború után) lemezzel beálljon a progresszív metál táborba. Maradtak a keresztény hit által ihletett szövegvilágnál (hasonlóan a honfitárs Menahem-hez, kritika itt), de zeneileg frissítettek egy kicsit, főleg a "New Wave of American Heavy Metal" irányába, az Avenged Sevenfold és a Killswitch Engage stílusában. Az eredmény nagyon is fogyasztható egyvelege a brazil dallamérzéknek, valamint a NWOAHM-nak (pl. "Meus Próprios Meios") és az európai hagyományú progresszivitásnak (pl. "Meus Passos").

Tartuffe

Talán még jobb poén lett volna egyenesen "Live In Japan" címre keresztelni a vicces kedvű Wirman (Warmen) tesóknak legújabb stúdiólemezüket, ugyanis a cím sugalmazásával ellentétben (japán vendégszeretet) ez nem koncert, és Japánhoz sem sok köze van. Esetleg csak annyi, hogy ez a fajta "villantós" muzsika Japánban továbbra is majdnem olyan közkedvelt, mint a sushi. A "Japán vendégszeretetből" is eladnak majd ott jó sokat, pedig ha valami nem piacorientált szerkesztettséggel és felfogásban készült, az éppen ez a lemez.

Középtempós, szétszólózott instrumentálissal nyitni egy lemezt, nem jelent jót az álmoskönyvek szerint, de Wirmanékat érezhetően egy dolog érdekelte: maguk és kedves vendégeik jót szórakozzanak a felvételek alatt, aztán Japánban majd úgyis elmegy annyi, hogy a Spinefarm kiadó majd legközelebb is lásson bennük üzleti (nehéz persze ezt elhinni) lehetőséget.

A finn Janne Wirman (COB) billentyűs nevének és sziporkázó játékának felemlítése persze elsősorban a Children Of Bodom rajongók  al- és felkarján generálhat jóleső bizsergést, ami sokuknál nem jut majd tovább mindennek elvi lehetőségénél, ha elmondom, hogy a "közismert" Nylon Beat reménytelenül átlagos hangadottságú énekesnője, maga Jonna Kosonen egyenesen 3 célzott lövést ad le a Bodom rajongókra. Ezekből legalább egy, a popos Janet Jackson feldolgozás (Black Cat), mindenképpen halálos.

A feketeleves elfogyasztása után viszont lehet örülni, hisz azért mégis csak itt van Alex Laiho Bodom-főnök is, a Pantera/Bodom ízű és zseniális "High Heels On Cobble Stone" nótával. További ok az örömre Timo Kotipelto (Stratovarius), Pasi Rantanen (ex-Thunderstone) és Marko Vaara (TunnelVision) jelenléte is, akik igyekeznek kiköszörülni a Kosonen úrhölgy okozta csorbát, a számukra megírt és kiosztott, hol tempósabb, hol lassabb, hol epikus melodikus metal nótákkal.

A projekt másik főszereplője, családi alapon az öcskös, Antti Wirman, aki fölényesen küzdi le a technikai kihívásokat, ám érzelemből és feelingből még pluszórák felvételét javaslom, bármelyik meghívott vendégénekes anyazenekarának (kivéve Nylon Beat!) szabadon választott gitárosától.

Öszességében azért rendben van ám ez a családi reláció, nagyon lennék én a harmadik, mondjuk Csaba Wirman, a dobos...

Túrisas

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.painofsalvation.com
myspace.com/painofsalvation

Egy ideje már ülök ezen. A Pain Of Salvation olyan jelenség, amelyet nemcsak nehéz megragadni, de részemről legalább olyan nehéz közel két órán át folyamatosan hallgatni is. Nem azért mert rossz, hanem mert rendkívül komplex, feszült figyelmet igénylő zene. Így csak apránként, nagyjából 20-25 perces adagokban fogyasztottam. Úgy látszik, nem csupán én molyoltam el ezzel az anyaggal, de maga Daniel Gildenlöw mester is, hiszen a koncertet 2007-ben vették föl, de a DVD csak 2009-ben került forgalomba. A két DVD közül az első azt a 2005-ös turnén készült 80 perces dokumentumfilmet tartalmazza, amellyel Daniel tulajdonképpen testvérétől, a bőgőt kezelő Kristoffer-től, valamint vele együtt a Pain of Salvation első nagy korszakától kívánt elköszönni. A második lemezen látható-hallható az a koncert, amely élménybeszámolóm tárgyát képezi.

Sajnos azzal kell kezdjem, hogy a minimál színpadkép és a gyér megvilágítás kifejezetten hervasztó, olyan, mintha egy garázsbanda rögzítette volna koncertjét valamely vidéki kultúrházban. Utómunkálatok nyilvánvalóan nem voltak, a TV előtt ülő néző pont azt kapja, mint a koncert holland közönsége. Megannyiszor gerjedések, besípolások "tarkítják" a hangzást, és sajnos a kamerakezelés is sokszor bizonytalan, kapkodó. Voltak, akik a 2005-ös "Be" DVD-t túl fellengzősnek, túl színpadiasnak találták. Nos, ezek a fanyalgók most megkapták, amit akartak. Mindazonáltal tartok tőle, hogy erre a nyers puritanizmusra ők sem számítottak.

Nem kétséges, hogy Daniel Gildenlöw kivételes tehetségű és ezer arcú zenész. Sokszor az a benyomásom, mintha többen is laknának a torkában. Ez a "skizofrénia" a zenére is rányomja bélyegét: egy kicsit heavy metal, egy kicsit progresszív rock, egy kicsit rockopera, de mintha az utóbbi lenne a domináns. A fanatikus POS rajongók lehet, hogy megköveznek érte, de nekem mindig a "Forgetting Sarah Marshall" (Lepattintva) című film egyik fő motívumaként szolgáló, Drakula szerelmét földolgozó rockopera jut róla eszembe (A Taste For love). Aki látta a filmet, tudja miről beszélek...

Persze, ami az amszterdami Paradiso kultúrházban 2007. március 2-án történt, az véresen komoly. Aki veszi a fáradságot, és végignézi a koncertet, végighallgatja ezt a pszichedelikus, érzelmileg is leterhelő anyagot, nem táplálhat semmi kétséget sem affelől, hogy Gildenlöw az olykor tréfás fölvezető szövegek ellenére a lelkét teszi itt közszemlére (különösen nyilvánvaló ez az "Undertow" szívszaggató előadásában; ez egyébként a DVD egyik nagy katarktikus pillanata).

Talán nem a legsikerültebb koncert DVD (főleg, ami a látványelemeket illeti), de mindenképpen hiánypótló, és a szet-lista, a dalok kiválasztása is nagyon szerencsés. A "Scarsick" pl. bődületesen eltalált kezdés. A rajongóknak mindenképpen alapvetés, sőt bennük a lepusztult színpadkép is (ami bennem csak értetlenséget szül) inkább az este bensőséges, családias hangulatát erősíti meg.

Tartuffe

Kiadó:
Replica Records

Honlapok:
www.outworldband.com
myspace.com/outworld

Ez a retrospektív - úgy is mondhatnánk: "post mortem" - értékelő szerkezetében kicsit olyan lesz, mint a Columbo felügyelőről szóló sorozat. Már az elején megismerjük a szomorú végkifejletet, minden más csak a releváns részletek boncolgatása. Szóval már az elején leszögezem, hogy ez a történet egy többre érdemes zenei próbálkozás kimúlásával végződik; méghozzá azzal, hogy a mostanában gyengélkedő amerikai progresszív műfaj egyik legígéretesebb bandája az érdektelenség miatt 2009 márciusában föloszlott. Ez szolgáltatja írásom apropóját.

Bevallom, ehhez a témához azért nyúltam hozzá, mert kiváló alkalomnak ígérkezik arra, hogy eltűnődjem azon, mi is történt a nagy elánnal induló amerikai progresszív metállal. Magáról az Outworld lemezről egyébként is jelent meg egy nagyon korrekt kritika Garael kolléga tollából (elolvasható itt). Nos, a 90-es évek Amerikája egy metál-zenei forradalom színtere volt: Dream Theater, SymphonyX, Psychotic Waltz, Shadow Gallery, soroljam még? A nagy úttörők közül szerencsére a két legjelentősebb: a DT és a SX máig aktív zenekarok, melyek megbízhatóan, fix időközönként szállítják színvonalasabbnál színvonalasabb albumaikat. Voltak kísérletek egy második vonal kialakítására: hirtelen a Dali's Dilemma és a Without Warning jut eszembe, de azóta szinte teljesen elapadt az utánpótlás. A kezdeményezés, az invenció (egyszóval a progresszió) átköltözött az európai kontinensre, ahol leginkább skandináv (finnek inkluzíve) és olasz zenekarok tartják magasra a fáklyát, hogy igazodási pontként szolgáljanak a zenészek és zenehallgatók fölnövekvő generációinak (lásd: Ark, Beyond Twilight, Circus Maximus, DGM, stb.).

Az USA progresszív metál harmadik vonala - ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről - színvonaltalan, érdektelen, fényévekre van lemaradva az európai csaptokhoz képest (pl. Zero Hour, Avian). Úgy látszik, az Egyesült Államokban most inkább a Thrash műfaj látszik föltámadni haló porából (Metallica, Testament), illetve a progresszivitás iránti igény inkább olyan zenekarokban testesül meg, amelyeket a "szakma" többnyire a groove metal és hardcore alapon építkező "New Wave of American Heavy Metal" mozgalomhoz sorol. ilyen pl. a System Of A Down, Slipknot, Mastodon, Killswitch Engage, Avenged Sevenfold, stb. Nem tudom, hogy az idő kit igazol majd, a bizonyos értelemben "konzervativizálódott", európai ízlésvilághoz igazított (pl. európai fémes hagyományokkal és neo-klasszikus elemekkel gyakran dúsított) progresszív csapatokat, vagy a bizonyos szempontból kétségkívül előremutatóbb, kísérletezőbb jelenségként értékelhető NWAHM-t. Lévén, hogy ízig-vérig európai vagyok és progresszív metál rajongó létemre is szelektíve konzervatív, nálam a preferenciák egyértelműek.

Ezek után belátható, hogy az amerikai származású, de inkább európai ízlésvilágnak megfelelő Outworld az USÁ-ban tulajdonképpen széllel szemben akart pisilni. Pedig a manapság népesnek számító, de a média által továbbra is konokul bojkottált műfajon belül valami egészen sajátos egyveleget akart meghonosítani. Progresszivitása abban jelentkezett, hogy ötvözni próbálta a Pantera keménységét és a Nevermore borúját a Judas Priest jellegzetes, fémes stílusával és az Amerikában mára már rendkívül népszerűtlen neo-klasszikus gitárjátékkal. Ehhez a robbanásveszélyes vegyülethez aligha lehetett volna ideálisabb embereket találni, mint Rusty Cooley gitármágust és a Beyond Twilight-ban is kiválóan bizonyító (Section X, 2005) Kelly "Sundown" Carpenter-t, aki a Halford-iskola egyik legtehetségesebb torka. Őt ugyan az első és egyetlen lemez megjelenése után Carlos Zema váltotta, de a fiatal brazil tehetség igazolása nem jelentett változást, hiszen ő a fönt említett vokál-iskola másik legtehetségesebb képviselője. Sajnos vele már nem jelenhetett meg lemez, pedig a munkálatok folyamatban voltak.

Nem állítom, hogy az Outworld a szívem csücske, egy idő után idegesítenek a Halford-féle, sikolyba hajló rekesztések (ezzel nem áll szándékomban a Judas Priest rajongók lelki világába gyalogolni). Carpenter-t kétségkívül jobban kedvelem a Beyond Twilight-ban mutatott teljesítménye alapján, de az Outworld mégiscsak többet érdemelt volna. Talán ez az írásom jobban hasonlít egy halotti búcsúztatóhoz, mint egy zenei kritikához, de ez is volt vele a szándékom. Méltatni kívántam egy méltatlanul veszni hagyott bandát. Az Outworld nyugodjék békében, mi pedig emlékezzünk a "Warcry" videójával, amit már Carlos Zemával rögzítettek a hálátlan utókornak.

Técsű klipp itt

Tartuffe

A "Csőlátás" nevű zenekar hatalmas nagy kedvenc, rendszeres szereplője a többórás zenehallgatással töltött szeánszaimnak. Pedig kicsit nyögvenyelősen indult a mára beteljesedett szerelem; valahogy úgy, mint egy szülők által előre elrendezett házasság, amely végül piszkos jól sikerült. Nem volt azonnal szimpatikus a nehezen megközelíthető, borongós dallamvilág, de apróbb kifogásokkal éltem Marko Waara énekhangjával kapcsolatosan is. A 2002-es "Tomorrow" lemez boncolgatásakor azt találtam írni: "Kifogással maximum Marko Waara énekes esetében élhetünk, de itt sem a teljesítménnyel magával van gond, hanem azzal, hogy Andy Alkman-hoz hasonlóan (Hellfueled) Waara is amolyan jobban sikerült fiatal Ozzy-klón benyomását kelti. Valóságérzékemet némileg magam mögött hagyva hajlamos vagyok olykor nagyívű javaslatokat tenni. Most pl. az jutott eszembe, hogy a Thunderstone-ból távozott a zseniális Pasi Rantanen (helyét a svéd At Vance-ből ismert Rick Altzi vette át), és talán a szerényebb képességű Waará-t le lehetne vele cserélni. Ez csupán azért aggályos, mert Waara erősen kivette a részét a zeneszerzésből."

Bár Pasi Rantanen-t a mai napig a szakma egyik legjobb torkának tartom, mára némileg módosult Waara orgánumáról, stílusáról alkotott nézetem. Némi barátkozás után ez az egészen egyedi hang és dallamvilág mélyen az ember hallójárataiba tud költözni, és ott maradandóan tanyát ver. Warra hangjának egyedi voltát annak ellenére is állítom, hogy az Ozzy-val való összehasonlítás kézenfekvő. A két hang mégis egészen másképpen van "kezelve": Ozzy-ról az eszelős, Waará-ról a fájdalmas jelző jut eszembe.

Ami a többi zenészt illeti, mondanom sem kell, hogy a finn metál szakma sokat látott, nagy profijairól van szó, akiknek hangszeres teljesítményéhez semmi kétség sem férhet. A "While The World Awaits" lemezen még Kari Tornack billentyűzött (a TunnelVision-ben ezután Vili Ollila lépett helyére, Tornack pedig 2007-ig a Thunderstone-ban játszott), aki akkoriban előszeretettel alkalmazott '80-as éveket idéző hangszíneket, effekteket.

A szóban forgó nóta közel másfél perces Dream Theater ízű instrumentális fölvezetéssel indul, amelyet egy lendületes Lauri Porra-féle bőgő groove-ra ráültetett jellegzetes Waara verze- és refrénsor követ. Szövegszerűen a dal egy olyan felnőtt nő emlékeit idézi meg, aki némi szentimentalizmussal és nem kevés melankóliával emlékszik vissza első és meghatározó serdülőkori szexuális élményére. Juhani Malmberg a szám vége felé odakanyarintott egy stílusosan uniszónóval fölvezetett nagyívű, technikás és kellőképpen átgondolt gitárszólót. Nem nagyon kedvelem a "fade out"-os, lassan lekevert dalokat, ezért külön hálás vagyok a döbbenetes pontossággal kivitelezett frappáns zenei lezárásért: dobkíséret mellett a szinti, a gitár és a bőgő együtt kergetőznek a gyors arpeggió fináléban.

A TunnelVision utoljára 2002-ben hallatott magáról. Türelmetlenül várom a folytatást. Addig is igényes, egyenértékű pótlékként ajánlom azokat a Waara által fölénekelt számokat (épp egy EP-nyi anyagot tesznek ki), melyek a Children of Bodom billentyűse, Janne Wirman által összehozott, "Warmen" néven futó project lemezein jelentek meg: "Waters Of Lethe", "Lying Delilah", "Faithful Eyes" (Accept The Fact, 2005) és "Unconditional Confession" (Japanese Hospitality, 2009).

Tartuffe

Kiadó:
Limb Music

Honlapok:
www.illusionsuite.net
myspace.com/illusionsuite

Zenészek:

Bill Makatowitz - ének
Oyvind V. Larsen - gitár
Ketil Ronold - billentyűk
Dag Erik Johnsen - bőgő
Roger Bjorge - dobok

Emlékszem, hogy valamikor még 2006-ban, nem sokkal a Circus Maximus fantasztikus első albumának, a "The 1st Chapter"-nek megjelenése után olvastam egy interjút Mike Eriksen énekessel, aki azt nyilatkozta, hogy a Pagan's Mind és a Circus Maximus mellett még más izgalmas dolgok is történnek a norvég progresszív metál világában. Hivatkozott például egy nagyon tehetséges, föltörekvő fiatal bandára, az Illusion Suite-re. Akkoriban még csak egy saját kiadású EP volt elérhető "The Adventures Of Arcan" címmel (2006), amely kissé nyers, bár kétségkívül ígéretes anyagnak tűnt. Azóta szinte meg is feledkeztem a csapatról.

Ilyen előzmények után érthető, hogy amikor váratlanul kezeim közé akadt a hivatalosan csak augusztus 7-én megjelenő debüt anyag, erőt vett rajtam az ilyenkor szokásos izgatottság. Nem titok, hogy fanatikus rajongója vagyok a norvég progresszív zenekaroknak, és az Illusion Suite szinte olyan, mintha a Circus Maximus kistesója lenne (a Haugen fivérek és Eriksen már az EP fölvételén is segítették a tehetséges honfitársakat). Stílusban, dallamvilágban, zenei megközelítésben nagyon közel állnak a CM-hez, talán túlságosan is közel, amit csak fokoz, hogy Bill Makatowitz hangja kísértetiesen hasonlít Mike Eriksen-ére. Bill egyébként nagyon komolyan készülhetett a világközönség előtti bemutatkozásra, mert korábbi teljesítményéhez képest érezhetően sokat fejlődött. Néhány dalban egy-két sor és refrén erejéig (szerencsére csak diszkréten) kisegíti egy bizonyos Isabel nevű hölgyemény is. Részemről ennyi elég is a női vokálokból.

A lemezen egy az egyben hallható a 2006-os EP teljes anyaga (4 nóta, köztük az epikus hangvételű, 15 perces "The Adventures Of Arcan"-nal), de szerencsére teljesen új fölvételekről van szó, újrakeverve Marcus Teske németországi stúdiójában (Basement Studio). A vadi új dalok szerintem jobban sikerültek és ez vérmes reményekre jogosít föl a zenekar jövőjét illetően. A "The Wire" igen erős kezdés; kicsit karcosabbra vették a figurát (ez vonatkozik Bill hangjára is) és a továbbiakban is ezt a vonalat lenne érdemes követni. Az "A Ghost From The Past" szakasztott olyan, mintha csak a CM "Isolate" lemezéről maradt volna le (2007, kritika itt). A "Scarlet Skies" videóját pedig meg lehet skubizni técsűn (itt).

A norvég progresszió rajongói között az Illusion Suite aratni fog; ideális vigasz addig, amíg a CM új lemeze megjelenik (a szájberpletyka szerint még ebben az évben, de én kétkedem). Már régóta egy közös Pagan's Mind, Circus Maximus turnéról álmodok, hátha elhozzák magukkal az Illusion Suite-et! Milyen ütős egy koncert lenne mán!? Álmodozás közben pedig tovább ízlelgetem a "Final Hour" komplex, de szerethető szerzeményeit. Ki tudja? A végén még fölkéreckedik igyenöst a Top 10-be!

Tartuffe

Kiadó:
Sleaszy Rider Records

Honlapok:
www.theodoreziras.com
myspace.com/theodorezirasguitar

Még meg sem szokhattuk a görög gitárfenomén új, progresszív arculatát (lásd: "Hyperpyrexia", 2007, kritika itt), Ziras, úgy tűnik, máris föltartóztathatatlanul elindult az "el-vinniemoore-osodás" útján. Az egykor szinte tisztán neo-klasszikus stílusú gitáros, előbb a határozottan progresszívebb témák felé fordult, most pedig egyre erősebb fúziós ingerenciákat mutat. Nem egy nóta, például az "O.K." – úgy, ahogy van – szerepelhetne az új Vinnie Moore lemezen is (itt).

Természetesen tudatos váltásról van szó; Ziras nemrég egy interjúban azt nyilatkozta: "Elérkezett az ideje, hogy új skálákat és modalitásokat használjak, miközben új groove-okkal és ritmikai megoldásokkal kísérletezzek." Ehhez a "fölfrissített" zenei irányvonalhoz új alkotótársakat keresett, így a 4-es területre három nemzetközileg is elismert, kiváló muzsikus: Marco Minnemann dobos (Paul Gilbert), Alex Argento billentyűs (Shadrane) és Kyle Honea bőgős kísérte el. A 2007-es lemezen Derek Sherinian is igen jól csűrte-csavarta, de Alex Argento abszolút favorit nálam, így szinte jobban várom, élvezem az ő szólóit, mint Ziras mester tekeréseit (ezúton nyújtom be sürgető igényemet egy új Alex Argento és Marco Sfogli koprodukcióra!).

Sajnos a lemez összességében gyöngébbre sikeredett, mint a valóban nagyon süti (noha némileg önállótlan) "Hyperpyrexia".  Az egész kicsit erőltetett benyomást kelt, elődjénél kevésbé emészthető, jóllehet vannak rajta kiváló szerzemények.  Ezúttal is azok a számok jöttek be, amelyekben helyenként szerepet kapnak bizonyos keleti motívumok: ilyen pl. a "Blasphemy" vagy az  "Irredenta", de változatos, kellemes hallgatnivaló az "A New Sunrise" is, ami sajnos nem mondható el a végére odabiggyesztett rendkívül sablonos és lehangoló Mozart-féle Török induló (Marcia alla turca) utánérzésről.

Tartuffe

Bármilyen kínosan is érinti az embert, olykor elkerülhetetlen, hogy emberi, szakmai hitelességének megőrzése érdekében önkritikát gyakoroljon. Úgy is mondhatnám: A kritikus, amennyiben önmagát kritikálatlanul szemléli, akkor kritikái egy idő után kritikán alulivá válnak. Szóval itt van ez az idei DGM lemez. A megjelenéskor megjelent kritikámban megjelent egy csomó marhaság  (na, jó, ezt most befejezem!). Becsületesen meghallgattam  jópárszor az albumot, majd írtam egy felemás értékelést. A pozitív oldalról: "zeneileg kikezdhetetlen: dögös riffek, kellő dinamika, káprázatos szólók, mi szem-szájnak ingere", valamint dicsértem a pazarul teljesítő Mularoni-Casali (gitáros-billentyűs) duót, de tettem néhány olyan kijelentést is, amelyekről utólag nem tudok mást mondani, mint hogy elhamarkodottak voltak. Össze-vissza beszéltem hideg profizmusról, meg hiányérzetről, de még azt sem általlottam leírni, hogy: "a többszöri alapos hallgatást követően sem tudok fölidézni egyetlen dallamfoszlányt sem." (lásd itt)

Most itt, ezen a fórumon, a világháló (valószinűleg inkább csak szűk olvasótáborunk) teljes nyilvánossága előtt megkövetem a DGM-et és mindazokat, akiket február 24-i posztommal megtévesztettem. A "FrAme" biztos befutó az idei TOP 10-es listán, és erre a fölismerésre nem utolsósorban éppen az év elején is kirobbanó kezdésként aposztrofált "Hereafter" című nóta zsenialitása vezetett el. Mentségemre legyen mondva, már akkor rámutattam, hogy "olyan zenéről van szó, amelyik csak sok ízlelgetés után érik be". Az ember mindig hagyjon magának menekülési útvonalat...

A DGM eddig sohasem látott jó formáját mutatja az ügyeletes kedvencben (megjegyzem, az alapítás óta az eredeti tagság teljesen lecserélődött). Az együttes és a dal gerincoszlopát nyilvánvalóan Mularoni és Casali párosa alkotja, róluk csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Elsősorban ők felelősek azért, hogy  (a tunéziai Myrath-tal egyetemben) a DGM számít a SymphonyX iskola legtehetségesebb, legfigyelemreméltóbb képviselőjének. Mularoni és Casali szokás szerint baráti, de azért véresen komoly párbajt folytatnak hangszerükön, és a kettejük közti zenei kölcsönhatást (ha más stílusban is) talán csak a legendás Jon Lord-Ritchie Blackmore koordináták szerint lehet föltérképezni.

A dallamfoszlányok fölidézéséről csak annyit, hogy a "Hereafter" gigászi refrénje egy hete olyan szinten költözött bele a fejembe, hogy legföljebb a hippokampuszommal, azaz a halántéklebenyemmel együtt lehetne eltávolítani. Végül itt egy técsű (youtube) link, beszéljen a szerzemény magáért!

DGM: Hereafter

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.mindkey.it
myspace.com/mindkey

Zenészek:

Aurelio Fierro Jr. – ének
Emanuele Colella – gitár
Dario De Cicco – billentyűk
Andrea Stipa – dobok

Ezek a nápolyi srácok már régóta próbálkoznak (még 1999-ben alakultak), de nagyon rájuk járt a rúd. Első énekesük, Mark Basile, aki a dalszerzésben is jócskán kivette a részét, kilépett még az első lemez megjelenése előtt (Journey Of A Rough Diamond, 2004). Basile azóta a műfaj olasz zászlóshajójával, a DGM-mel elkészítette a "FrAme" című igen ütős albumot (lásd itt).

A Mind Key szerencsére gyorsan talált magának még egy zseniális énekest, és még Nápolyt se kellett elhagyniuk. Aurelio Fierro Jr. egy valódi csiszolatlan gyémánt (rough diamond), hangja olykor Jorn-ra, olykor Oliver Hartmann-ra emlékeztet. De ő sem tudott nagyon belemelegedni a közös munkába. A 2006-os "Habemus Poland" DVD-n (akkor sem nagyon értettem, hogy egy egylemezes bandának miért kell DVD-vel előrukkolni) például Giorgio Adami énekelt (itt). Azóta Fierro visszatért, és a "Pulse For A Graveheart"-ot már vele vették föl.

Ezúttal több neves zenészt is bevontak a munkálatokba. Egy szám erejéig (Graveheart) vendégszerepel Tom Englund (Evergrey), a "Citizen of Greed"-ben billentyűzik Derek Sherinian (Alice Cooper, Dream Theater) és a "Now Until Forever"-ben penget egyet Reb Beach is (Winger, Whitesnake). A lemez fölvételeit és keverését a Pink Cream bőgőse, Dennis Ward végezte, aki többek között a Place Vendome és az Angra lemezein is dolgozott már.

A második album egyértelműen jobb lett, mint a debüt anyag. Természetesen maradt az erős Dream Theater fölhangokkal operáló progresszív metál stílus, de a dalok valahogy jobban összeállnak. Úgy látszik a folyamatos ide-oda cserék a talján progresszív világban (a Mind Key énekese ment a DGM-be, a DGM énekese ment az Astrába, a Rhapsody Of Fire énekese ment a Vision Divine-ba, a Vision Divine énekese ment a Killing Touchba, stb.) megmozgatták az állóvizet, fölrázták a zenészeket és gyakorlatilag mindenki (kivéve talán a Vision Divine-t) jobban teljesít, mint azelőtt.

Tartuffe