"Az arena rock többé-kevésbé kemény rock, melyből azonban hiányzik a heavy metalra jellemző ingerültség és őrjöngés. Lényege a himnuszszerű dalokban és a teátrális előadásmódban van. A hangszerelésre az egyszerű ritmusok, akusztikus és elektromos gitárok kölcsönös használata valamint a szintetizátorzene jellemző, az éneket tekintve pedig sokkal közelebb áll a pophoz, mint a kemény rock vagy metal irányzatok többségéhez."

Az a nagy szerencse, hogy a Svédországban és Amerikában is jegyzett producer/zenész első szólólemeze nagyságrendekkel jobb, mint a Wikipédia, stílusról adott fájdalmasan dilettáns definíciója.

Pedig tényleg igazi, hamisítatlan amerikai aréna rock ez, a korai Winger, Def Leppard, Slaughter, Alice Cooper nyomvonalon. Utóbbit azért kell megemlíteni, ugyanis Alice is kb. ilyesmi hanggal nyomulna, ha anno nem csak jellegzetes hangszínt, de mellé énekhangot is kap a Teremtőtől.

Meglepetés a Pure, hiszen a grunge diktatúra ezt a stílust tökéletesen, hírmondó nélkül kivégezte. Valamiért a lemezek tömeges bezúzása akkor elmaradt, bár a rejtegetésért és titkos hallgatásért nyilvános megszégyenítés járt, ha kiderült. A stílus hősi halottjai, ha később fel is támadtak, többnyire már modernebb hangszerelésben tértek vissza.

Ezt a fajta "ingerültségtől" és "örjöngéstől" mentes, "többé-kevésbé kemény rock" muzsikát (orvost!!!) ma már nagyon kevesen játsszák, főleg ennyire autentikusan. Még a hangzás is a 80-as éveket idézi, de nem lenne Chris jegyzett producer, ha nem lenne ugyanakkor mai, karcos, abszolút élvezhető is egyben.

Szegény Chris Laneyt sajnálom, mert még a Devin Townsend-re emlékeztető, korántsem attraktív fejével is buzira csajozhatta volna magát, ha nem 2009-ben, hanem 25 éve jön ki a csajmágnes Pure-ral. Most meg csak néhány kritikus, esetleg a flitteres felsőbe beleizzadt, hagyományőrző ős-glamster fogja klubkoncertek után bátorítóan lapogatni a hátát azzal, hogy: "Hey Chris! Nem is rossz, nem is rossz..."  

Túrisas

Vannak a rockvilágnak eldöntött és még nem eldöntött kérdései. Utóbbihoz tartozik pl. az a komoly dilemma, hogy őszinte rockerként ki lehet-e röhögni teli torokból, jóízűen a Manowar zenekart, vagy hogy még mindig Ozzy, esetleg már Sharon Osbourne énekli-e majd fel az új Ozzy lemezt.

Az első kategória lényegesen egyszerűbb, ezek általában nagy konszenzussal elfogadott álláspontokat tükröznek. Ilyen pl., hogy a Halford utódjaként a Judas Priestben világhírnevet szerzett, de minden jelentősebb zenekarából megalázóan menesztett Ripper egy rokonszenves srác, aki ráadásul zseniális adottságú énekes is.

Így gondolhatja ezt egyébként a szakma is, hiszen olyan arcok adták a nevüket és hangszeres felkészültségüket Ripper első szólóalbumának sikeréhez, mint Jeff Loomis, Dough Aldrich, Billy Sheehan, Steve Stevens, Chriss Caffery, Neil Zaza, Bruce Kulick, stb. A lemez jól sikerült, de az igazság az, hogy ilyen hátországgal sokkal jobb is lehetett volna.

A "Play My Game"-nek úgy kellett volna beköszönni, mint a Katrina hurrikánnak New Orleans-ba, ezzel szemben a PMG legfeljebb egy-két súlytalanabb megjelenést fújt odébb az útjából, ijesztgetett egy kicsit, kitört néhány ablakot az elsősorban Judas Priest, Iced Earth, Beyond Fear fanatikusok lakta területeken, de az előrejelzésekkel szemben nem tarolta le a rockvilágot, bár igény, az kifejezetten lett volna rá.

Személy szerint túl vagyok jónéhány meghallgatáson, valamint egy regressziós hipnózison, ahol a hetedik életemig visszamenőleg erőltette a terapeutám, hogy márpedig ez a lemez zseniális. Noha a kezelés hatásos volt, továbbra sem vagyok maradéktalanul elégedett.

Van itt minden hangulat pedig; USA-power, súlyos doom téma, amerikai hard rock, hamisítatlan, védjegyszerű Ripper sikolyok, hangszeres bravúrok, de hiába a részleteiben végig extra minőségű anyag, ha az egyes dalok önmagukban nézve rendre csak a "jó" minősítésig futják ki magukat.   

Túrisas

Azok után, hogy már nem csak a Strato-rajongók, de neves finn pszichiáterek is izgatottan kapják fel a fejüket a Timo Tolkki név hallatán, szinte hihetetlen, de rendeződni látszanak az érintettek körében a jogi, zenei, sőt patológiás zavarok.

A Tolkki-nak tanácsolt gyógymód ("Írj ki magadból egy kicsit zenére is emlékeztető zsibbadmányt, ha kérdeznék, mondd azt büszkén, hogy ez rockopera, a címe pedig: "Saana". Játékszintit találsz hozzá a foglalkoztatószobában ...") hatásosnak bizonyult, hisz Timo új próbálkozásai sem tűnnek életképtelennek, a láncait vesztett, és végül Tolkki által is jóváhagyott Stratovarius pedig immár megjelenthette a poszt Tolkki-korszak első lemezét. 

A kötelező kritikusi objektivitásom a hízott napközis arcú új gitáros bemutatkozó videójának megtekintése után el is szállt. Olyan hihetetlenül jól nyomta, hogy elhatároztam, ez a lemez márpedig király lesz! Ha mégis megtörténne, hogy valami miatt nem, akkor is azt írom majd, hogy de!

Az általa jegyzett kislemezes dalok nagyon sütöttek, csak úgy ontották a friss, új lendületet. A stúdióba azonban majdnem mindenki saját dalokkal érkezett. Meglepett, de végül a szólókban sem lett túl hangsúlyos a fiatal Kupiainen játéka, sokszor inkább Jens Johansson került előtérbe, aki három nótát is hozott, ráadásul nem a legjobbakat. A lapos "Winter Skies" megírása pl. maximum két perces zenei koncentrációról árulkodik.

Hangszeresen természetesen a "Polaris" a lehető legmagasabb színvonalat képviseli, és vannak nagyon jó kis nóták is, de egyelőre még nem rázódott, csiszolódott össze tökéletesen az ígéretes régi/új csapat. Én megelőlegezem nekik a bizalmat a következő lemezre, egyidejűleg azzal a javaslattal élvén, hogy az eleddig teljesen Tolkki által uralt dalszerzésben dolgozzanak közösen, és hagyják leginkább a Kupiainen-Koteipelto párost érvényesülni.

Ha az év  lemeze már nem is lesz, ez az anyag azt mindenképpen bebizonyította, hogy van élet Tolkki után, sőt... Lehet, hogy a Polaris nem ér még föl a Strató klasszikusokkal, de a zenei tehetség és a lendületes teremtő energiák már dolgoznak.

Tehát akkor tulajdonképpen, valami miatt mégsem lett ez egy király lemez? De!

Túrisas/Tartuffe

Hovatovább külön szakma lesz a gótikus, szimfonikus, énekesnős metal csapatok értékelése, már ha lelkiismeretesen és objektivitásra törekedve akarja valaki ezt a munkát elvégezni.

Megmondom őszintén, én már rég elvesztettem e tárgykörben a megkülönböztetés képességét. Nem tudom, hogy feltűnne-e nekem, ha pl. a Sirenia, Epica, Lacuna Coil, Trail Of Tears, stb. (a felsorolás három számjegyű értékig könnyen folytatható) muzsikus gárdáját egy gonosz manó össze-vissza cserélgetné. Szerintem nem. 

Mielőtt azonban elrúgnám a pöttyöst gótéknál, le kell szögezzem: nem idegesít ez a zenei kifejezési mód, csupán az zavar, hogy a melankolikus zúzda sík terepén  sehol egy kitüremkedés, sehol egy pukli, amin egy hátast dobva, számomra emlékezetes maradhatna a produkció, vagy kevésbé arctalan a zenész. Igen, ez a legnagyobb bajom: a fókuszban álló fronténekesnők mögött szinte elvárás láthatatlanná válni, beszürkülni, ezért arctalanok a színtér muzsikusai. Fel tudja valaki idézni pl. a Within Temptation gitárosok fizimiskáját? Már hallom is az ellenérvet, miszerint itt a kompozíciókon van a hangsúly, nem a hangszeres villongáson. Na, ja!

Minőséget hoznak legtöbbször, mondom, nincs is vele semmi baj, hallgattatja magát a Trail Of Tears is, de miért van az, hogy olyan izgalmas zenei pillanat, mint pl. a "Triumphant Gleam" nagyszerűen felépített gitárszólója olyan ritka ezen a zenei területen, mint a fehér, gót holló. Ez nem vesz el semmit a zene egészéből, sőt ad hozzá, nem is keveset.

A norvég Trail Of Tears hatodik lemeze is csak egy újabb strigula. Van hörgés, van ennek kötelező ellenpontjaként nagyon korrekt és iskolázott, erőteljes női ének, vannak dalok az elfogadhatótól a kimondottan jól sikerültig, van jó megszólalás, vannak kamu-szimfonikus betétek, és van mind e mögött, egy szinte teljesen arctalan csapat. Ezzel együtt nem rossz.

Túrisas

 
"Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!"

Nem véletlen, hogy gondolatban megidéztem a jó 10 évvel ezelőtt, pont ezen a helyen (akkor még E-klub) tartott Savatage koncertet. Teltház volt, fanatikus, a klasszikusokat a zenekarral együtt éneklő tömeggel. Eltelt jónéhány év, sétálok a Diesel felé, és van olyan félelmem, hogy a régi játszótársak, ahogy a Circle II Circle koncerten sem voltak ott, most is otthon maradnak. Így is van.

Egyet persze láttam, sőt legalább 30-40 főnyi régi és új játszótársat is, de ennek azért hadd ne örüljek. A szervezőkkel, a négy előzenekar stábjával, újságírókkal kiegészülve max. hetvenen vártuk a Sava-lelkét, Jon Oliva urat és az ő zenébe oltott Fájdalmát. 

Föltételezésem szerint a négy magyar előzenekart azért szervezték le erre az estére, hogy a rajongóikkal felturbózva a létszámot ne égjünk nagyot, amikor a főbanda egy föltűnően foghíjas koncert-teremben lézengő maréknyi "régi játszótárs" látványára vonul ki a színpadra. Ha tényleg ez volt a cél, akkor – így utólag - rossz döntés volt, feleslegesen nyúlt hosszúra az este.

Annyit állapítottam meg ismételten és sokadjára, hogy a magyar heavy metal bandák esetében a legnagyobb gond nem a hangszerkezeléssel van. Nótaírásban vagyunk reménytelenül beszorulva a bányászbéka segge alá. Ez alól, némi jóindulattal, talán csak az EGO jelentett kivételt.

Igaz, elég későn, de végre jött a JOP. Ha egy zenekar esetében meg szoktuk jegyezni a színpadképes kiállást, akkor szólni kell arról, hogy esetükben ilyenről szó sincs. Itt kiülés van. Oliva a harmadik nóta után leült, de a számok között még a szintén nagyon elhízott LaPorte is rendre a hangfalakra rogyott. Ez az este mégis egyértelműen kettőjükről szólt. Sajnos nem a legjobban. A kezdő "City Beneath The Surface" hangjai mintha még valahonnan a Fradi pálya környékéről érkeztek volna. Pedig nem rajtuk múlt: Oliva szokás szerint a lelkét is kiénekelte, LaPorte pedig akkorákat tekert és olyan ízesen, hogy számomra szinte a jelenvalóságig sikerült megidéznie a Jon által is sokat emlegetett, tragikus körülmények között elhunyt testvért, Chris Olivá-t.

Nincs sok értelme a beszámolót hosszúra nyújtani, hisz, mint kiderült, kevés embert érdekelnek a Savatage emlékeket leghitelesebben átörökítő zenekarok műsorai.

Azért a régi játszótársaknak üzenem, hogy néhány hete Zakk Stevens torkából a "Tauntig Cobras", az "Edge Of Thorns", most Oliva tolmácsolásában a "Sirens / Believe / Jesus Saves / Chance (!!!) / Hall Of The Mountain King" továbbra is azt az élményt nyújtják a színpadról, amit 10 évvel ezelőtt, és amit majd 10 év múlva is, remélhetőleg már újra Savatage név alatt.

Ha az E-klubban az a mágikus este jelentett valamit, ne gondoljátok, hogy egyszeri, megismételhetetlen csoda volt. Ezek a dalok most is elvarázsolnak. "Éppen úgy, mint akkor éjjel…"
 
"T"

(Külön köszönet a www.a-cslp.hu-nak a helyszínen készült képekért)

Kiadó:
Sensory (USA)
Frontiers (Európa)

Honlapok:
www.lougramm.com
myspace.com/lougrammofficial

"Cold As Ice", "I Want To Know What Love Is"... Nem kell ahhoz rockernek lenni, hogy e dalcímek hallatán valaki azonnal rávágja: "Ja-ja, ezeket ismerem, jó kis nóták, egy csomószor hallottam őket a rádióban." Lou Gramm, aki egyébként Grammatico néven látta meg a világot Rochester, New York-ban, kisebb-nagyobb szünetekkel 26 éven keresztül szállította a rádióbarát rock slágereket a Foreigner nevű AOR legendában. Európában talán kevesebb műsoridőt (playtime) kaptak (kapnak), de az USÁ-ban a mai napig minden Classic Rock rádióállomás napi műsorának törzsanyagába tartoznak. Több nemzedék nőtt föl fülbemászó dalaikat kagylózva az autórádióban, kocsmai jukebox-okban, érettségi banketteken, (kender)füstös házibulikon...

Gramm már megannyiszor bebizonyította, hogy van élet a Foreigner után is. Több szólólemeze jelent már meg, 1991-ben pedig egy Shadow King nevű formációban készített Vivian Campbell (Def Leppard, Dio) aranykezű gitárossal egy újabb AOR alapvetést (bár erre abban az időben kevesen figyeltek föl). Gramm-et 1996-ban (nem rosszindulatú) agydaganattal műtötték, ami után különösen fölerősödött a New York-i olasz családból örökölt keresztény meggyőződése.

A Lou Gramm Band, ahol más tagok mellett két hozzá hasonlóan tehetséges testvérével Richard-dal (gitár) és Ben-nel (dobok) zenél, teljesen saját vállalkozás, ahol szabad teret kaphatnak erősen vallásos hajlamai. Ennek megfelelően kivétel nélkül minden egyes dal szövege vallásos ihletésű. Ez szerencsére nem megy a zene minőségének kárára, amint azt sokak "megtérésekor" tapasztalhatjuk. Elég, ha az elmebaj egy pillanatnyi rohamától összezavarodva a Magyar ATV "Vidám Vasárnap" című műsorára kapcsolunk, és rögtön beugrik, hogy miről beszélek.

Aki eddig is csipázta a Foreigner-t és Lou Gramm szóló munkáit, nem fog az LGB hallgatása közben sem kiábrándulni a legendás AOR torok képességiből, még akkor sem, ha Gramm hangja azért kopott valamicskét. Gramm nyilván nem 60 évesen fog stílust váltani. A lemez pedig kimondottan modernül szól. Kár, hogy a magyar rádiócsatornák ezt a lemezt figyelemre sem méltatják majd, így a Lou Gramm rajongóknak továbbra is meg kell elégedniük a "Cold As Ice"-szal.

Tartuffe

Kiadó:
Unbelievable Music (iTunes)

Honlapok:
www.andyjamesmusic.com
www.myspace.com/andyjamesf1

Andy James-ről nem is olyan régen írtunk 2007-es "In The Wake Of Chaos" című albuma okán (lásd itt). A progresszív ihletésű instrumentális gitárzenékben utazó muzsikus a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető a brit zeneipar ismert, ünnepelt figurájának. Ez azonban korántsem jelenti, hogy nívótlan szerzeményekkel, technikailag kifogásolható hangszeres játékkal untatná a vájtfülű kritikusokat. Éppen az ellenkezője igaz, miközben a hozzáértő kritikusok lelkesen dícsérik, kimondottan jól sikerült 2007-es albuma kereskedelmi értelemben csúnyán befülledt.

Talán éppen ez motiválta Andy James-t, hogy az "In The Wake Of Chaos"-ról lemaradt négy nótával ezúttal ne az érdektelenségbe süllyedt kiadóknál kilincseljen, hanem az iTunes-on keresztül internetes letöltéssel tegye új EP-jét elérhetővé.

Tekintve, hogy a legutóbbi lemezről lemaradt dalokról van szó, az általunk is elismerő szavakkal illetett korábbi anyaghoz képest szamárság lenne bármiféle változást, újítást várni. De az is tévedésbe esnék, aki a színvonal érezhető zuhanását várná egy B listás dalokkal megrakott EP-től. A "Kaos 7" kapcsán is csak ugyanazt tudom mondani: "Andy James vérbeli Petrucci klón, de az élvezhető kategóriából. Aki kattan az Álomszínház bárdistájának munkáira, Andy James-ben hamar föl fogja ismerni a lelki társat."

Tartuffe

Kiadó:
Time Divide Records

Honlapok:
www.aeonzen.com
myspace.com/aeonzen

Sokmindent gondoltam - Descartes szerint ez bizonyítja, hogy vagyok -, de azt nem, hogy alig 20 éves brit srácok fogják elkészíteni az év egyik legígéretesebb lemezét. Az Aeon Zen mögött pedig mindössze két kölyökképű angol áll: Lloyd Musto a dobok mögött - persze ő inkább ül - és Richard Hinks, aki bevállalta az összes többi hangszer kezelését (gitár, bőgő, billentyűk). Kimondottan tehetséges zenészek, és úgy komponálnak, mintha már sokéves stúdiógyakorlat lenne a hátuk mögött és a sokadik albumukat dobták volna piacra. Erről azonban szó sincs, a lemezt is csak úgy tudták megjelentetni a meglehetősen mostoha brit körülmények között, hogy csináltak egy saját kiadót. Ennél ékesebb bizonyítékára nem is lelhettem volna annak, hogy a sokadik szűk esztendő után végre Nagy-Britannia is lassan kikeveredni látszik a legkülönbözőbb fölállásban szereplő fiú- és lánybandák, valamint a nyűgösködő brit pop/rock csapatok fertőjéből.

Természetesen a progresszív műfaj keretein belül a ködös Albionban nem lehet elvonatkoztatni az underground körülmények között is életképes és relative népes neo-progresszív mozgalomtól, amit olyan csapatok képviselnek, mint a Marillion, Pallas, Pendragon, Arena, stb. A rájuk jellemző lassú, lebegős, atmoszférikus nóták egész sora hallható a lemezen. Normális esetben ez ellen nem is lenne kifogásom (komálom a stílust), de az olyan dalok, mint az "Existence", "Time Divine", "Blinded Rain", vagy a lemezt záró összetett opusz, a "The Demise of the Fifth Sun" bizonyítják, hogy ezek a srácok többre hivatottak, és van keresnivalójuk a keményebb, fémesebb közegben. Remélem, a jövőben inkább erre a területre koncentrálnak.

Kiváló ötlet volt ebbe a debütbe bevonni néhány neves énekest; Andi Kravljaca (Seventh Wonder, Silent Call), Nils K. Rue (Pagan's Mind), Andreas Novak (Mind's Eye) sokat tesznek a projekthez. Csakúgy, mint a Myrath billentyűs-énekese, Elyes Bouchoucha (Ez a tag zseniális! Remélem az új énekes igazolása ellenére is rekeszt majd néhányat az új Myrath anyagon, amit már nagyon várok). Őszintén szólva: tehetség ide vagy oda, az ő közreműködésük nélkül a szinte szemtelenül fiatal Hinks-Musto páros első próbálkozása a figyelem és elismerés töredékét sem kapta volna.

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music

Már éppen ideje volt, hogy Bill Kapitány jelentkezzen egy jó kis DVD-vel. Erre most 60. születésnapja szolgáltatott alkalmat, így a Körcsarnokban 2008. december 19-én fölvett anyag egyúttal Bill hosszú és tartalmas karrierjének összefoglalására, ünneplésére is szolgál. A magyar rock híres-neves táltosa letett már egyet s mást az asztalra, volt hát bőven miből csemegézni. A kerek évforduló ellenére talán nem a legjobb pillanatban jött ez a DVD, mert a neves közreműködők, dalszerzők ellenére a legutóbbi album (Hatvan Csapás, 2008) nem lett Billy legerősebb lemeze, és az őt kisérő banda is volt már sütibb.

A billentyűs (Horváth Zsolt) - aki kísértetiesen hasonlít a Faith No More fakezű gitárosára, Jim Martin-ra - egyébként nagyon ízesen játszik; beállítása a kezdő csapatba kiváló húzásnak bizonyult Bill (szövetségi) Kapitány részéről. Ezt sajnos - legalábbis szerintem - nem lehet elmondani a gitárosról, Sárközi "Szivori" Pálról, aki blues-ban ugyan nyilvánvalóan kompetens, de ennél sokkal több nem mondható el róla. Olyan varázslók csatármunkája után, mint Tátrai Tibusz vagy Tornóczky Feri ez nálam taktikai hibának számít. Engem igazolnak a DVD legerősebb pillanatainak minősülő "Öreg Billy rock and roll bandája" Tornóczky rettenetes nagy tekerésével és a hamisítatlan Tibuszos zsenivel megfejelt "Hey Joe". Az utóbbi (Póka Egonnal és Hobóval) a klasszikus Hendrix nóta talán legjobb földolgozása, amit valaha is hallottam (pedig hallottam már egy párat).

Ami Billt illeti, azt kapjuk, ami elvárható, pedig az ő hangja is vesztett már valamelyest régi fényéből. Persze még mindig benne van az a kőbányai proli őserő, ami miatt ő csak "a Kapitány" vagy "a Király" magyar rockerek nemzedékei számára. És ez már így is marad. Bizarr módon a szövegértéssel akadt néha problémám, de ez nem új keletű jelenség.

A viszonylag profin fényképezett koncertfilm által nyújtott élményen sokat ront a vékony, bár szerintem tudatosan retrósra vett hangzás (főleg, ami Sárközi gitárját illeti). Ez már a "60 csapás" lemezen is koncepciózusan érvényesült, szemben pl. a "Bort, Bluest, Békességet" (1999) dögös húzásával.

A repertoár próbál fölmutatni egy-egy szeletkét Bill pályafutásának minden egyes állomásából, beleértve a ma már egyértelműen klasszikusnak számító kötelezőket: Tetovált lány; Rossz vér; Hosszú lábú asszony; Kőbánya Blues; A zöld, a bíbor és a fekete. Ha csak ezeket a kihagyhatatlan slágereket veszem alapul, Billnek nemzetközi szinten sincs szégyenkezni valója. Ha nem egy lélekölő bolsi rendszer által szedált kelet-közép-európai országba születik... De ez marhaság! Bill Kapitány igazi Hungarikum... Nagy betűvel...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
myspace.com/realjorn

Amikor megpillantottam a "Fekete Lélek" szigorú borítóját, azonnal arra gondoltam, hogy Jørn most végre búcsút intett a páratlan tehetségéhez méltatlan kvázi Whitesnake cover bandaként folytatott tengődésnek, és visszakanyarodott ahhoz az északi, misztikus világhoz, amit pl. a "Worldchanger" című album (2001), közelebbről pedig a "Tungur Knivur" típusú nóták képviselnek. Ezt a tudatos váltást látszott az is igazolni, hogy a legutóbbi három saját stúdiólemezen társszerzőként is közreműködő Jørn Viggo Lofstad (Pagan's Mind) ezúttal kimaradt a csapatból, helyette pedig az U.D.O.-ból ismert svájci gitáros, Jgor Gianola állt be Tore Moren mellé gitározni.

A számításom részben be is jött. A "Spirit Black" valóban sötét-lelkűre, borongós hangulatúra sikeredett (nomen est omen), de valahogy az a bizonyos "fenség, Észak-fok, titok, idegenség" csak nem akar teljes valójában visszatérni. Személy szerint nem tartozom azok közé, akik Jørn szólókarrierjének első lemezeit sírják vissza, szerintem az "Out To Every Nation" (2004) kicsit progresszívebb világa, illetve az Ark soraiban nyújtott egészen egyéni teljesítménye lenne a valódi megfejtés. Mondjuk, az utóbbihoz kellett Tore Østby géniusza. (Tényleg, épp ideje lenne, hogy Østby barátunk hallasson magáról!)

Bár Jørn ezúttal is végzett egy jelképes főhajtást a nagy Fehér Kígyó maradandó öröksége előtt (Burn Your Flame), érezhetően azon van, hogy most ne egyszerűen Coverdale alteregójaként szerepeljen. Viking hősünknek nyilvánvalóan bámulatos képessége van arra, hogy egyes legendás rock-torkok bőrébe bújjon. Egy szám erejéig például átvedlett tökéletes Dio klónná (Road Of The Cross); a korai Rainbow hatások egyébként is sokszor tetten érhetők (pl. The Last Revolution).

Mindent egybevetve az új album egyértelműen javuló tendenciákat mutat, ami sajnos nem mondható el a hangzásról. Az egy dolog, hogy – gondolom tudatosan – nagyon szikár, száraz a megszólalás (ezen sokat segítene egy ügyes billentyűs; ajánlom a Circus Maximus-ból kurtán-furcsán távozott honfitársat, Espen Storø-t), de a riffekben úgy szól Tore Moren Gibsonja mintha egy rádiótechnika szakkörön összebarmolt erősítőre lenne rákapcsolva. Persze lehet, hogy ez a laposkás hangzás bejön valakinek…

Különben egy kicsit Jørn-nal is úgy vagyok, mint a Dream Theater-rel. Ha magához képest alulteljesít, az még mindig magasan az átlag fölött van. Nem mellesleg pedig remélem, van alapja annak a pletykának, hogy Jørn esetleg újra összeáll a Masterplan-nel.

Tartuffe