Nem kicsit bulvár(f)os a téma, de érdekes lenne megkeresni a fiatal és csúnyácska Udo Dirkschneiderke (gyereknek sem lehetett szép) általános iskolai énektanárnénijét, hogy mondja már el ugyan, hányszor zavarta el az iskolai kórus közeléből az énekelni vágyó gyermeket. És lám, gondolta volna-e akkor, hogy énekesként fog elhíresülni majdan a nebuló, az éneklésre tökéletesen alkalmatlan hangi adottságaival.

Abszurd és csökött a világ, tehát az már önmagában rég nem szenzáció, ha egy fahangú senkiháziból, senkiházik által ünnepelt  "énekest"  gyárt a média, az azonban szinte egyedüli, hogy egy vokálisan ekkora antitalentum úgy váljon azzá, hogy a szakma is mellette áll. És valóban. U.D.O. nemhogy nem ciki, de életműve az Accept zenekarral és szólóban is mérföldkő.

Az Accept úgy alakította ki saját hangzását (ami megintcsak nem teljesen unikum, hiszen a Saxon és Judas Priest zenekarokból, meg úgy általában a NWOBHM mozgalomból jól  levezethető), hogy hirtelen elkezdett dolgozni a smirgli a germán törpe torkában, sőt a hagyatékot a szólópályáján átörökítve, dolgozik a mai napig is.

Ha megfeszülök sem tudom megfogalmazni, hogy miért jobb a rosszabb, azaz miért bukott az egyetlen igazi, képzett énekessel készült Accept lemez akkorát, mint ide a Machu Picchu, vagy hogy miért ráz még most is ki a hideg, ha meghallom a kő egyszerű Metal Heart (1985) nótát, azzal a végtelenül snassz és hatásvadász "Für Elise" szólóval a közepén. Csak nosztalgia lenne? Tény, hogy '85-ben mindig seprűt (flyingV-nek kinevezve) ragadtam, ha betettem a nótát és hangról-hangra nyomtam le hibátlanul a szólót, de annyi mindenről "derítette" ki később az idő, hogy nem értékálló és csak a kamasz lelkesedés emelte piedesztálra, hogy talán mégsem csupán az. Ezek a dalok, pl. az éppen dübörgő Midnight Mover, majdnem 25 év elteltével is elindítanak a söprű felé, pedig azóta már gitározni is megtanultam...

A logikus választ tehát nem tudom, azt viszont igen, hogy a feszes, masszív  Accept/U.D.O. dalok és himnuszok ezúttal is ütnek mint Papp Laci, a nagyon jó hangulatú turnézáró koncerten rögzített anyag pedig elég profi ahhoz, hogy az ember ott érezze magát Tüttlingenben, az éneklő német rockerek hónaljszagától csak szimbolikus távolságra. Mutatós a színpad, szépek a képek, a világítás, jók a vágások, az egy-két kandesz pedig azt igazolja, hogy nem babrálták sokat utólag a felvételeket.

Szóval fasza ez a anyag, még akkor is, ha a számos nóta közül azért van néhány töltelék, és azt sem állítom, hogy nincs igazság abban a passzio.hu oldalon olvasott kritikában, hogy a képi élmény hiányában azért el-elfoghatja az embert az unalom, ezt az elég egydimenziós zenei gondolkodást hallva.

Meg kell még jegyezzem, hogy az egykori Accept dobos Stefan Kaufmann, valamint a svájci Gianola (de csúnya, ő is!) gitárjátékánál hallottam már szilajabbat, ráadásul előbbinél még a fazon sincs meg, úgy néz ki, mint egy tartalékos Bundeswehr katona, aki éppen felvesz egy talált gitárt. Finoman szólva sem nő össze a két test. A lesajnáló végszó ellenére azért a fentebb leírtak az irányadók.

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.tomorrows-eve.de
myspace.com/mirrorofcreation

Zenészek:

Martin LeMar - ének
Rainer Grund - gitár
Oliver Schwickert - billentyűk
Chris Doerr - bőgő
Tom Diener - dobok

A német progresszív zenekarok szinte lopakodó módban, de ugyanakkor elég megbízható – ha nem is kiugró – minőségben szállítják a hallgatnivalót. Úgy látszik, ebben a műfajban a germánok képviselik a zömök derékhadat. A nemrég izgalmas, jól sikerült albummal jelentkező Ivanhoe után most a Tomorrow's Eve hallat magáról. A 2006-os "Mirror Of Creation 2" című lemez – egyébként alapvetően pozitív - értékelésében megemlítettem, hogy a kislemezes új nóta, a "The Tower" egy még direktebb, még keményebb hangvételű anyag ígéretét hordozza.

dionysosrising.blog.hu/2008/04/12/tomorrow_s_eve_mirror_of_creation_2_genesis_ii_2006

Az október 10-én megjelent "Tales From Serpentia" nem is cáfolt rá erre a megérzésre. Tematikus értelemben tulajdonképpen most is egy concept-albummal van dolgunk, bár ezúttal nem egyetlen összefüggő cselekményről, hanem rövidebb történetek sorozatáról van szó, amelyeket az köt össze, hogy mindegyikük egy elborult, a rémisztő álmok és a nem kevésbé ijesztő valóság mezsgyéjén megrekedt elme szüleményei. Ennek megfelelően a dalokból szigorú, sötét, szinte dermesztő hangulat árad. A számok között gyakran átvezető prózai részek hangzanak el, és a "mesélő" hangja kísértetiesen hasonlít a Dream Theater "Scenes From A Memory" című albumáról ismert narrátoréhoz. Talán nem véletlenül.

A zenében persze most is a gitár(ok) néha egy kicsit tagolatlan zakatolása dominál, de akad azért néhány inkább jelzésértékű gitárszóló (Rainer Grund talán csak a "Remember" és a "Succumbus" című számokban engedi el magát egy kicsit) és néhány jobban sikerült billentyűszóló is. Martin LeMar-nak kiváló vokális adottságai vannak, de most – talán az olykor esetlegesnek tűnő dallamok miatt – az a benyomásom, mintha helyenként túlságosan mereven, a hangokat nem annyira énekelve, mint inkább kiabálva próbálna kellő súlyt, bődületet kölcsönözni saját teljesítményének. Nyilván kevés embernek mond ez valamit, de ez egy görög progresszív együttes, a Wastefall énekesét, Domenik Papaemmanouil-t juttatja eszembe.

A "kígyóföldi mesék" egy meglehetősen homogén, borongós kedélyű és vaskos progresszív album. Bár én személy szerint a korábbi néhány lemez egyenletesen emelkedő szintű teljesítményére alapozva többet vártam, voltaképp semmi okom a csalódottságra.  Az indokolatlanul trágárra sikeredett (és progresszív körökben már-már kötelezőnek tekintett)  intro után a lemezt indító "The Years Ahead – Dream Diary – No Harm" hármasság meg határozottan erős. Ha elfog a komor világfájdalom, akkor néhány Evergrey nóta után ezt fogom "küldeni".

Tartuffe

Annak ellenére, hogy sokak szemében irritáló szálka a londoni székhelyű, de "tagilag" multinacionális Dragonforce intenzív, 100% heavy metal muzsikája, köszönik szépen, jól elvannak, nem lehet őket egyáltalán sikertelennek nevezni. Az biztos, hogy nem a zenészértelmiséget célozták meg az új, sorban a negyedik  korongjukkal sem, noha egyáltalán nem nyeretlen, csenevész bazseválás az UB. Sőt nagyon nem.

Nekem a lemez hallgatása közben valamiért többször is a nemrég Svájcban beüzemelt részecskegyorsító jutott eszembe, a leírások alapján ott feltételezem, hogy ilyen mértékben szabadulnak (f)el az energiák.

A nyitó "Heroes Of Our Time" intenzitása alatt kicsit aggódtam is, hiszen az agyahagyott szólópárbajra már annyira összesűrűsödött az anyag, hogy komolyan aggódtam, esetleg fekete lyuk keletkezik és elnyel engem blogostól, mindenestől. Ezt megúsztam, így a továbbiakban már semmi nem gátolt meg abban, hogy az Inhuman Rampage után három évvel ismét megtapasztaljam a fémsárkány nagyívű kórus, ének- és szólótémáiban megmutatkozó erejét.

A Dragonforce esetében már azt is meglepetésként kell elkönyvelni, ha a sebesség nem egy lemezhossznyi ideig présel bele bennünket a székbe, ebben a tekintetben pedig van változás, nem is kevés. A száguldást nemcsak a számok közben oldják itt-ott, hangulatos, lassabb pillanatok, de a lemez közepén két nóta erejéig, (ortodox "sárkányosok" ne sírjatok, - majdnem negyedóráig!) látványosan lassul a tempó. A himnikus "The Last Journey Home" talán éppen ezért a legnagyobb kedvencem, bár a speedelés ellen sem vettem föl az idén a védőoltást, így az sem zavar.

Az összes rokonszenvem mellett azért érteni, sőt megérteni vélem én az ellentábor kritikus hangját is. Ha köteleznének egy Inhuman/Beatdown kúrára, amit egy dózisban, egyszerre, megszakítás nélkül kellene felvennem, a végére szinte biztosan ön- és közveszélyessé válnék. Tömény, hosszútávon megterhelő lehet a nem edzett szervezetnek, a Dragonforce hanghalmozós, gyomrozós, effektezett zenei világa.

Túrisas

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

Volt két lemez az idén, amit mindenképpen az év végi lista első három helyének valamelyikére vártam, vészforgatókönyv szerint pedig az első ötbe. Most úgy tűnik, hogy sem Uli Jon Roth, sem Malmsteen nem kerül a top 10-be.

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

A virtuális és magamnak kiosztott "defensor fidei"  (a hit védelmezője) cím kitüntetettjeként minden Yngwie elleni támadást igyekeztem visszaverni az elmúlt években, különös tekintettel a "nem képes megújulni" és "öncélú virgamatyi" vádakra, hiszen mi nagyon jól tudtuk, hogy nem is kell neki kibújni a bőréből, mi így szeretjük a művészetét, ahogy van, a második vádponton pedig csak mosolyogtunk, úgy, ahogy csak a felsőbbrendűek tudnak. Tim Ripper Owens beválasztását sem bántam. Egy kicsit frissebb, harapósabb megszólalás, agresszív énekkel és a mester játékával nagyon odab@szott volna, és biztos is voltam benne, hogy így lesz, mígnem megláttam a lemezborítót...

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

Persze, eddig sem voltak zseniális lemezborítói, sőt a "Facing..." és a "Seventh Sign" egyenesen röhejes, de legalább az ő feje és az ő szeme volt rajta. Most viszont a megjelenésére betegesen kényes Dzsugasvili (Sztalin) elvtárs legjobb tanítványaként, egy megfiatalított, lefogyasztott, kiretusált, csókosszájú Yngwie-korpusz jelent meg a CD borítón, jelezve, hogy a mester kezdi elveszíteni kapcsolatát a realitással.

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

Ahogy az utóbbi időben szinte mindent, ezt is hajlandó lettem volna nem észrevenni, sőt bebeszélni magamnak, hogy azért nem rajzolták ám át annyira a valóságot, ha a zenében azt kapom, amire számítottam. Roy Z közreműködésével egy bika soundot, ahol teret kapnak Ripper agresszív énektémái. Sajnos, ez sem így történt.

…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!

Ez a megszólalás nem retro,  ez a megszólalás SZAR. A várt és ígért földrengés szerű megszólalás csak annyiban igaz, hogy a puffogó dobhangzás mellett megannyi túlburjánzó gitársáv alól, mint egy földrengés betemetett áldozata sejlik föl a mélyről Ripper kétségbeesett hangja. Ez a hang pedig nem azé, aki a Judas Priest-ben, vagy akár az Iced Earth-ben óriási nagyokat énekelt, vagy ha kellett, sebzett oroszlánként üvöltött. Ez egy víkonyka, gyér hang, amiről nem Ripper tehet.

Ezek után még mindig meg lehetett volna menteni a becsületet, ha a dalokon hallatszik a belefeccölt munka és törődés, de én sajnos már ezt sem hallom. A "Red Devil" lapos átlagosságáért pedig megérdemelné, hogy a retusált csupasz mellkasára odaírják büntetésből a tényleges testsúlyát.

Yngwie most is a világ legjobb gitárosai között van, féreértés ne essék, de Ripper és ő, ennél nagyságrendekkel jobb teljesítményre is képes, ráadásul különösebb erőlködés nélkül. Egyetlen dolog hiányzott, mégpedig az, hogy a munka közepén odaforduljon Roy Z-hez azzal, hogy; "Kedves Roy, most meghallgatnám a te javaslataidat is." Így a várva-várt izgalom és felfrissülés teljesen elmaradt, sőt Ripper talán már be is csomagolt... Elmondhatatlanul szomorú vagyok.

"Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el."
        /Arany János: Ágnes Asszony/

Túrisas

Kiadó:
Magna Charta

Honlapok:
www.davemartone.com
myspace.com/davemartone

Zenészek:

Dave Martone - gitár
Daniel Adair - dobok
David Spidel - bőgő

Vendégzenészek:

Billy Sheehan (Dinky Pinky)
Joe Satriani (Nail Grinder)
Greg Howe (Hard Wired)
Jennifer Batten (Moron Face)

Korábban sem csináltam abból titkot, hogy Dave Martone nagyon-nagy kedvencem, és vele kapcsolatban durván elfogult vagyok. A tavalyi "űrgitár", "UFO rock", vagy "minek nevezzelek?" lemez (When The Aliens Come) azonban még nálam is kiverte a biztosítékot. Pedig tulajdonképpen nem volt annyira rossz, voltak rajta kiváló számok. Mindent összevetve azonban a zenei közérthetőség biztos talajától már olyan szuperszonikus lendülettel rugaszkodott el, hogy csak a NASA nagy hatósugarú készülékei tudták követni, de azok is csak kb. az termoszféráig...

dionysosrising.blog.hu/2008/02/04/dave_martone_when_the_aliens_come_2007

Időközben Dave csöndben visszatért a föld nevű bolygóra és a Lion Music-tól átigazolt a Magna Chartá-hoz. Már régen mesterkedett azon, hogy nagyobb kiadóhoz kerüljön; most végre sikerült. Gratula! Nem tudom, hogy a kiadónak mekkora volt ebben a szerepe, de a beszédes névre keresztelt "Clean" című új albumot egy sokkal visszafogottabb, hagyományosabb hangvétel jellemzi, ha Dave-vel kapcsolatban ezeket a jelzőket egyáltalán van értelme használni. Ráadásul a megannyi közös gitárklinika és a hatékonyabb menedzsment hatására ezúttal hatalmas neveket sikerült rávenni a közreműködésre. A "Dinky Pinky"-ben Billy Sheehan kalapácsolja a bőgő húrjait, és a középrészben egy tőle már megszokott állkapcát elnehezítő szólóval teszi felejthetetlenné a vendégszereplést. Ezt követően egy-egy szóló erejéig beköszön Joe Satriani (Nail Grinder), a nagy példakép: Greg Howe (Hard Wired), és Jennifer Batten is (Moron Face).

Természetesen a "Clean" sem könnyed, első hallgatásra ütős anyag, itt is megvannak az elszállós, erősen fúzióba hajló szerzemények (pl. The Goodie Squeegie Song, Hard Wired, Moron Face), de egyik-másik nóta már-már "slágeres" ... persze amúgy Martone módra. Ez utóbbiak közül mindenképpen kiemelésre méltó a latinos "Bossa Dorado" (akár egy új Synesthesia lemezen is szerepelhetne), a tavalyi kedvenc "Really Now!" egyenes folytatásaként is fölfogható "Turn On The Heater", vagy a Joe Satriani stílusgyakorlatnak sem alávaló "Angel Fish". Ebben a nótában Szatírjanit olyan szinten sikerült megidézni, hogy azt hittem, csúnyán elnyomták a borítót, mert lehetetlen, hogy a mester nem ebben a dalban vendégeskedik!

A Harmony új lemezével (Chapter II: Aftermath) kapcsolatban már megjegyeztem: egyszerűen vannak olyan anyagok, amelyek szinte az első hallgatás után megkapják az "All Access" föliratú stage pass-t a TOP 10-be. Nincs mese... Ezzel az albummal (és az új kiadóval a hátamögött) most talán Dave számára is elérkezett az áttörés pillanata. Megérdemli, megdolgozott érte. A tavalyi csalódásért pedig bősésen kárpótolva érzem magam. Dave! Barátom! Isten hozott újra köztünk!

Tartuffe

Örülök a K3 sikerének és soha rosszabb zenét nem kívánok magamnak, de meg kell mondjam, ezúttal már nem iparkodtam túlságosan, hogy sokadjára is végignézzem a bemelegítő műsorukat. Nem vitatom a tagok felkészültségét, de nekem a kompozícióik egybefolynak, a dalok továbbra is hiányoznak a repertoárból, ami leginkább egy órával később, Pál előadásának fényében vált egyértelművé. Azért természetesen szorítok nekik továbbra is.

Legnagyobb megdöbbenésemre, de őszinte örömömre, a gitáros szakma is jelentős számban képviseltette magát a hajón, ami tapasztalataim alapján nem igazán jellemző hazai koncerteken. Az örömöm tetézte, hogy ebben az esetben egy vérbeli shredder, azaz tekerő "lant" művész látogatott hozzánk.

A "tekerés" a szakzsargonban a másodpercek alatt lefogott hangok jelentős számát jelenti, és ha ez a szám meghaladja a szakmai konszenzussal elfogadott (alacsony) határértéket, akkor a szakmának le szokott plöttyenni az ajka és elkezdik megmagyarázni, hogy a zene nem erről szól. Mindig az volt az érzésem, hogy ilyenkor azért ott legbelül kicsit savanyodik a szőlő, de lehet, hogy én vagyok ideológiailag képzetlen.

Tehát ott volt a szakma, meg még egy szűk hajógyomornyi gitárbarát, és ott volt az egykori Mr. Big/Racer X gityós és csapata, akit sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy szeret spórolni a hangokkal. Érdekes, de egyben öröm is, hogy neki valamiért (nagyon remélem, hogy nem a "Wild World" és "To Be With You" miatt) megbocsáttatik az, amiért egy Vinnie Moore-nak, Joey Taffolla-nak, vagy Alex Masi-nak sokak szerint hátukat ostorozva vezekelni kellene, tudniillik a gitárhősködés. Az utóbbiakért, noha életművük nem jelentéktelenebb mint Paul-é, csak nagyon kevesen "hajókáztak" volna egyet ennyi pénzért.

A közkedvelt Paul tehát jött, látott és győzött, ráadásul úgy, hogy esze ágában nem volt megjátszani a letisztult korszakát élő, érett zenészt. Nem kerültek terítékre énekes szólólemezeinek inkább szoftrockos, mint hősködős dalai, ráadásul az első pillanattól kezdve látszott az egyébként is köztudott,  hogy akkor él igazán, ha szétrobban a keze alatt az Ibanez.

Jókedvűen, felszabadultan instrumentált, a kötelező és nagyszerű Down To Mexico és nem kevésbé nagyszerű (és széttekert) Red House kivételével nem is énekelt, csak gitárhősként gyilkolta a hangszert. Legutóbbi szólólemezét (Silence Followed a Defening Roar) szinte teljes egészében bemutatta, amelyhez egy-két Racer X alapvetést (pl. Scarified - hajópadlózásás No.1) és saját instru nótát (pl. Burning Organ - hajópadlózásás No.2) csatolt, nettó 1 óra 40 percben.

Kísérőzenészei közül elsősorban a bőgős Craig Martini villantott nagyot, no meg a bájos, mandulaszemű Emy Gilbert, aki főállásban oldalborda Paul mellett. Volt is üzekedés, de csak az analógia szintjén, csupán a hangszerszólóik fonódtak egymásba. Olyan gitár/billentyű párbajokat vívtak (Viking Kong), amilyenek csak nagyon ritkán fordulnak elő egy házasságban.

Egy jó koncert ismérve nálam, ha hazatérve napokig az előadó lemezeit hallgatom és a "belső magnóban" is állandóan szól. A koncert vasárnap volt, most szerda van, és "véletlen" éppen a Down To Mexico riffjét dúdolgatom.

Túrisas

Nem tudom, hogy mi volt a névválasztás apropója. Talán a One Of A Million önbizalom-hiányos elnevezés rövidítésével utalnak a választott stílusukban alkotó csapatok számosságára és ebben saját jelentéktelenségükre, talán éppen ellenkezőleg, fene nagy magabiztossággal a lemezeladás áhított példányszáma sejlik fel mögötte.

Ha azt nézem, hogy a hatodik sorlemez ellenére csaknem ismeretlenek a svéd arcok, akkor az előbbi, ha a minőséget vizsgálom, akkor az utóbbi. Persze nem lesz ebből millió, még tízezer sem nagyon, de ezért a legkevésbé sem nekik kell szégyenkezni. No, csak kibököm: akkora hard rock szól a lemezről, hogy beszartam.

Mintha tényleg a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy ilyen vaskos döggel megszólaló, Hammond orgonával, dallam és sokszólamú, hibátlan vokálhegyekkel (tisztára Harem Scarem!) megpakolt lemezt valakik így kirázzanak a kisujjukból. De ezzel a teljesítménnyel még Svédországban sem illene a föld alá menni, tényleg nem értem, hogy miért csak itt tartanak. Példának okáért ott a Gotthard, akiknek viszont minden sikerül, megjegyzem, teljesen jogosan. Csakhogy a svédek az itt mutatott teljesítmény alapján semmiben nem rosszabbak. A svájci társintézménnyel összevetve ugyan kicsit dúsabb náluk a hangkép, a Deep Purple, Whitesnake, Uriah Heep hagyatékot keverik a glam/sleaze vokálgazdagsággal, de hasonlóan magas színvonalon.

Minden poszton szinte tökéletes a megfejtés, Ulrich Carlsson hangja erős, szőrös, ha kell gond nélkül indul el a középtartományból a pótvonalas "C" felé, Johann Bergquist Hammond-billentyűjátéka pedig a lemez egyik erőssége. Azt alapból nem szeretem, ha egy gitáros nem tülekedik előre és ül rá a többiek fejére, de Jonas Hermansson kevés lefogott hangja is meggyőző, ráadásul a húzós gitáralapok olyan jólesően elől vannak, hogy sokszor átszúrja belülről egy-egy hangolókulcs a hangfalmembránt.

Tényleg nem kevesen játszanak minőségi, dallamos hard rock zenét, de a piac nem lehet annyira telített, hogy a M.ill.ion-ra ne jusson egy röpke óra. Aztán még egy, aztán még egy....

Túrisas

Honlapok:

www.paulgilbert.com
www.myspace.com/paulgilbert

Zenészek:

Paul Gilbert – gitár, ének
Emi Gilbert (feleség) – billentyűk
Craig Martini – bőgő
Jeff Bowders – dobok

Tényleg minden tiszteletem a magyar instrumentális triónak, a K3-nak, de azért elég szomorú (másrészt a magyar zeneipar jellemző kórképe), hogy nem tudunk más bandát kiállítani, ha külföldi nagy gitárhősök érkeznek hazánkba (a Devil's Slingshot és Richie Kotzen előtt is ők melegítették be a nagyérdeműt). Tekintve, hogy ez az este már a sokadik alkalmuk volt a bemutatkozásra, talán megbocsátható, ha most minden további kitérő nélkül legott Gilbert mester méltatásába kezdek.

"Paolo Gilberto" tipikus képviselője annak a shredder generációnak, amelyet Mike Varney, a Shrapnel Records producere talált meg, bátorított és indított el a pályán. Tizenévesen már a híres Los Angeles-i GIT (Guitar Institute of Technology) hallgatója, és – utólag úgy tűnik – szerencsés módon nem az akkoriban tucatjával megjelenő instrumentális gitárhős albumok kiadásával indította karrierjét, hanem Jeff Martin énekessel megalapították a Racer X nevű viszonylag sikeres hard rock együttest (1985-1988; 1999-től újra tag). A nagy nemzetközi áttörést azután a méltatlanul lehajbandázott Mr. Big (1988-1997) hozta meg, de a kilencvenes évek végére már elérkezettnek látta az időt arra, hogy inkább szóló karrierjére összpontosítson.

Az összpontosítás nyilván nagyon megy hősünknek, amennyiben az elmúlt egy évtizedben tíz szólólemezt jelentetett meg és szinte megszámlálhatatlan projektben vett részt, beleértve olyan figyelemreméltó tribute formációkat, mint a Yellow Matter Custard (Beatles), Hammer Of The Gods (Led Zeppelin), Cygnus and the Sea Monsters (Rush), és az Amazing Journey (The Who). Tavaly teleszólózta Neal Morse "Sola Scriptura" című albumát és – olyan előadók nyomdokain, mint Eric Johnson, Yngwie Malmsteen és John Petrucci – turnézott a Satriani-Vai féle G 3–mal.

Nos, Gilberto mester ilyen előzmények után lépett (immár másodszor) színpadra székes fővárosunkban.  A majdnem pontosan 1 óra 40 perces produkció során elsősorban az idén megjelent "Silence Followed By A Deafening Roar" című albumra koncentrált. Három dal híján az új lemez teljes anyagát eljátszotta. Emellett azért előkerültek a Racer X korszak kötelező instrumentális darabjai: a Scarified, Technical Difficulties, illetve a Viking Kong, valamint a korábbi szólólemezekről hallhattuk pl. a Hurry Up, Jackhammer és Burning Organ című szerzeményeket.

Este, csukott szemmel igyekeztem magam átadni a zene nyújtotta örömnek. Ilyenkor általában nemcsak a hangok önmagukban, de a zene által festett kép, vagy képek is megjelennek előttem. Ezúttal a következőket láttam:

Csodálatos környezetben, egy kristálytiszta vizű tavacskát, annak legszebb flórájával és faunájával. Már éppen azon voltam, hogy magam is megmártózom, amikor egy általam addig észre nem vett kifolyóból éktelen büdös szarlé érkezett és beletruccsant a gyönyörű kék eget visszatükröző tóba. Döbbenten álltam és néztem, hogyan nyeli el a meder a szennyet. A kifolyóból szerencsére gyorsan megszűnt az utánpótlás és az addig érintetlen természet is rendezte sorait, de az öröm korai volt. Innentől kezdve kisebb-nagyobb szünetekkel, de menetrendszerűen érkezett az újabb adag szurutykás fos, elvéve az ember kedvét nemcsak a fürdőzéstől, de a további tóparti szemlélődéstől is.
 
A tavacska persze csak zene festette kép, valójában egy hangszereken előadott igényes középkori/folk/reneszánsz/barokk mixtúra volt. Ilyet mostanában sokat hallani, tehát a hasra esés nem jár érte automatikusan, de ami minőség, az minőség, ez pedig itt nem lehet kérdés. A szarlé pedig egy hihetetlen primitív módon minderre ráböfögött death-metal-féleség. Nem az, mert ilyen mélyrepüléshez a néhai Chuck Shuldiner (R.I.P.) soha nem adta volna a nevét.
 
Nincs gondom alapvetően a hörgéssel, bár a túladagolással azért vigyázok, és azt is szeretem, ha a rockzene elmerészkedik tőle idegen(?) zenei területekre is. Csupán annyi a kötelező elvárásom, hogy ilyenkor a (rock)muzikalitás is emelkedjen a közeg által megkívánt magasságba. Itt erről szó nincs. Zene és nemzene váltogatják egymást. Azt még véletlenül sem nevezhetem zenének, ha egy gitáros szinte majdnem minden megnyilvánulása abban merül ki, hogy az éteri, folk/barokk szépségbe, mint paraszt a taknyát, hirtelen belevág egy kvintet, oszt jóccakát. Ezt terheli meg még a hörgős bácsi szinte elviselhetetlen mormogásával, mintha a fajsúlyosabb metal tényleg csak arról szólna, hogy miként lehet lemenni kutyába.
 
Konceptlemez ám, meg Mike Terrana a mesélő, meg még biztos sok okosságot el lehetne mondani erről az anyagról, de nincs sok kedvem hozzá.
 
Haggard? Kösz, nem!
 
Túrisas

Létezett a 70-es évek második felében Németországban egy tehetséges csikócsapat, a Shiva. Trióban nyomták a hard rockot, de akkora intenzitással, hogy rövidesen olyan gigászok koncertjeinek lehettek nyitóbandája, mint a Whitesnake vagy a Colosseum.

Azóta sok szemét lefolyt a Rajnán (ami meg nem, azt gondosan bebálázva elküldték hozzánk), de a Shiva sikertörténetére mára csak maroknyian emlékezhetnek, hiszen lemezük nem készült, az egykori tagok pedig újabb formációikkal részben feledtették a Shiva-nevet, másrészt igazolták, hogy a bakapelyhes-miteszeres kamaszfejek nem jobb híján lettek bezavarva Coverdale (akkor még csak mester, azóta már mester és apó is) elé bemelegíteni a bajuszos és lóhajú német rockereket. Tényleg csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy utóbbi zabolátlan lenövését azért homlok és fül környékén ollóval kordában tartották, amely stílusnak rövidesen a nemzeti focibajnokságuk szegődött névadójaként...

Armin Sabol énekes/gitáros neve talán nem mond sokat, hiszen őt elnyelték a zenei stúdiók és session gitárosként volt keresett zenész, bár a visszataszító emberi/zenei jelenség Nina Hagen mellett sokáig színpadi munkát is vállalt. Mat Sinner neve viszont megkerülhetetlen, a germán rock-történelem bármelyik aspektusát vizsgáljuk is. A bőgős/énekes a dallamos Sinner, valamint a mogorvább Primal Fear tagjaként vált világhírűvé. Ketten összesen közel száz lemezen játszottak, ami mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény.

2006-ban határozták el, hogy az idő érlelte (van köztük 30 éves nóta is!) dalokat újra felveszik, és ezt Goddess Shiva néven megjelentetik. A zene pedig leginkább Frank Marino, Thin Lizzy, John Sykes ízű vérbő hard rock-ként definiálható, ráadásul teljesen autentikus, de mindemellett harapós, dögös megszólalással. Armin Sabol játékában pedig nagyon ott az Érzés.

Ja és hogy bukkantam rá? Semmi pénzért, a szokásos 666 forintért kínálták darabját a Barlangban, az ár-érték arány megvicceléseként.

Túrisas