Kiadó:
Columbia Records

Honlapok:
www.acdc.com
www.acdcrocks.com
www.myspace.com/acdc

Talán a Metallica új lemezét előzte meg akkora várakozás, mint a hivatalosan október 20-án megjelenő 15. AC/DC stúdióalbumot. A hamisítatlan és kompromisszummentes rock 'n' roll nagy öregjei legutóbb 2000-ben jelentkeztek új lemezzel (Stiff Upper Lip), ami akkor nem vert föl túl nagy hullámokat, sőt... Persze nagy megújulást, stílusváltást most nem lehetett tőlük várni, és nem elsősorban a tagok "élemedett" korára való tekintettel, hanem azért, mert egyrészt korábban nem estek át egy Metallicához hasonló alkotói válságon, másrészt mert ők - magasról leszarva a különböző zenei divatokat - közel negyven éve csinálják gyakorlatilag ugyanazt. A rockzenei univerzumban az AC/DC kb. olyan, mint a Planck-állandó a kvantummechanikában.

Nem szeretnék egyetlen fanatikus rajongót sem megbántani, de talán ez a fajta szilárd, rendíthetetlen kitartás egy erősen lehatárolt zenei stílus mellett nem tartogat elég muníciót egy közel négy évtizedes zenei karrier számára. Persze lehet, hogy ez csak egy olyan ember okoskodása, aki alapvetően inkább a progresszív metál és a fúziós jazz műfajokban találja meg saját életközegét. Mindenesetre nekem a dalok már nagyon egyformák és helyenként a fáradtság jeleit mutatják. Mindent egybevetve nagyjából az a benyomásom, hogy a "Black Ice" se nem jobb, se nem rosszabb, mint az 1990 és 2000 között megjelent bármelyik album... Olyan. Csak éppen a nagyot durranó, közönségénekeltetős rock himnuszok hiányoznak, pedig az egyre po(p)sványosabb zenei médiának elkelne már egy "Thunderstruck", "Moneytalks", vagy "Hard As A Rock".

Ha rosszmájú lennék, akkor azt mondanám, hogy erre a lemezre leginkább azért volt szükség, hogy egy újabb világkörüli koncertkörútra indulhassanak, ugyanakkor mindez ne keltse az egyszeri rock rajongóban azt a benyomást, hogy üzletszerű zenei kéjelgéssel vagy pénzszagú nosztalgia turnéval van dolga. De nem vagyok rosszmájú, így inkább azt mondom: tulajdonképpen tiszteletreméltó, hogy egy ilyen anyagot a Young testvérek bármikor kiráznak az ujjukból.

Ha az AC/DC új turnéjának lesz hazai állomása, természetesen ott a helyünk. Ki tudja? Lehet, hogy ez lesz az utolsó esélyünk arra, hogy a nagy klasszikusokat egy arénában ordítsuk végig a még mindig jól teljesítő Brian Johnson-nal. Ott, abban a közegben nem lesz ellenemre meghallgatni néhány új nótát sem, pl. a kislemezes "Rock 'n' Roll Train"-t, a "War Machine"-t  vagy a "Spoilin' For A  Fight"-ot.

Tartuffe

Ha rock dj. lennék, valószínű, hogy ott lapulna a 4 órás exkluzív szettem egyik főszereplőjeként, a David Lee Roth-blokk tőszomszédságában, a hangulat tetőfokán robbantandó party-gránátok között a Volbeat is, hiszen ez a Hetfield-frazírokkal és a Metallica súlyosabb megszólalásával támogatott Elvis-érzés ebben a közegben nagyot tudna ütni. Ugyanígy teljesen kompatibilis még a haveri kutya, akarom mondani a haveri sörözések hangulatával is, de ennél több tartalék szerintem nincs a metal új üdvöskéinek lemezeiben.

Bár semmi forradalmit nem találtak föl (a heavy metal és a rock and roll egyenesági rokonok), az első korongon még izgalmas volt ez a nagy lazasággal elővezetett vaskos Riff and Roll (mekkorát definiáltam már!), sőt még a gitár gengsztereknek is kijár majd az eufória, de könnyen megjósolható, hogy a következő lemezükön a  most még elragadtatott kritikusok is diagnosztizálni kezdik a Hellfuelled-kór tüneteit, melynek egyértelmű jele a látványos befáradás, a kezdeti lendület beszürkülése, a két-három évig tartó királyság trónfosztása. Ráadásul a Hellfuelled esetében még mindig nagyobb esélyt látok a feltámadásra, mint a zeneileg lényegesen egyszerűbb eszközökkel operáló Volbeat esetében.  

Tiszavirág életű, de addig azért nagy magasságokba törő karrier lesz a zenekar osztályrésze, bár a rockbulikban még nagyon sokáig szívesen látott vendégek maradnak. 

Túrisas

Kiadó: Tone Center

Honlapok:
www.ohmband.com
www.chrispoland.com
www.myspace.com/chrispolandsohm

Az OHM alapítója és gitárosa, Chris Poland legtöbbünk számára mint heavy metal gitáros vált ismertté, aki 1984 és 1987 között a Metallicából gyorsan-frissen kiebrudalt Dave Mustaine által alapított Megadeth-ben nyomta. Pedig gyakorlatilag Poland körülbelül úgy került a metál bizniszbe, mint a légy a levesbe; a Megadeth akkori dobosa, Gar Samuelson beszélte rá, hogy csatlakozzon. Poland és Samuelson ugyanis korábban már együtt zenéltek egy nagyon fiatal, de annál tehetségesebb The New Yorkers nevű jazz-fúziós bandában.

A Megadeth évek nemkívánatos hagyatéka az volt Poland (és Samuelson) számára, hogy évekig kezelték súlyos kábítószer (főleg heroin) függéssel. Az ide-oda csapódó Poland úgy tűnik a 2000-es évekre talált végképp magára. Néhány szóló próbálkozás és egy rövidebb kitérő után a progresszív zenei világba (Damn The Machine) 2002-ben alapította meg a The New Yorkers-ből már ismert Roberto Pagliari bőgőssel az OHM névre keresztelt virtigli jazz-fúziós bandát. Több dobos is megfordult náluk, leginkább Kofi Baker; a Circus Of Sound lemezen hárman is ütlegelik a bőröket, Baker mellett közreműködött Joel Taylor és Frank Briggs is.

Az OHM sajátos hangzását egyértelműen Poland vegytiszta gitár-sound-ja és Pagliari tömör hathúros fretless bőgő-munkája, valamint a kettejük között már 30 éve csiszolódó zenei összhang teremti meg. A "Circus Of Sound" az előző két OHM lemeznél kicsit emészthetőbbnek, dallamosabbnak, direktebbnek tűnik, pedig a Polandra oly jellemező tökéletesen kivitelezett, szélsebes futamok most - ha lehet - még nagyobb szerephez jutnak. Poland ezúttal a szokásosnál is több blues hatást csúsztat a dalokba; ez különösképpen a "The Shortest Straw" és a "You Don't Know" című számokban tettenérhető.

A "Circus Of Sound" szerintem az eddigi legjobb OHM album és a súlyosabb fúziós műfaj egyik legfigyelemreméltóbb terméke idén. Nyugodtan oda lehet tenni Greg Howe "Sound Proof"-ja mellé, pedig a fúzió Nagymestere pl. a "Reunion" című számban megint rendkívül magasra tolta a mércét.

Tartuffe

Necces volt kicsit a történet, de most már nagyon úgy néz ki, hogy a Rockinform túlélte a krízist és megerősödve újra célba veszi a rockereket.

Az új kiadónak köszönhetően már nem mint a Hammer kisöccse, akit ráadásul, mint általában az  lenni szokott, a nagyobb tesó feszt csicskáztat, hanem önálló orgánumként, ha tetszik a Hammerworld konkurens lapjaként osztja majd a rockigét. Ráadásul  - kinek derű, kinek ború - továbbra is a lap munkatársa vagyok.

HAJRÁ!!!

Túrisas


 

Ment(megy) ám a hőbörgés szokás szerint a fórumokon, hogy inkább pihenjenek egy kicsit, mire ez a nagy tempó, meg kiüresedés, meg alkotói válság, meg bla-bla-bla, ki tudja még hányféle lüke, "aggódó" hang.

Szerintem tragikus, de be kell látni; a rockrajongók zöme egyszerűen képtelen lépést tartani ennek a bandának a maximalizmusával. Lehet, hogy a tavalyi album nem mérhető jelentőségében, a LaBrie-korszak első két lemezéhez, de akkor mi van? Egy végtelenül zenei és a tavalyi év zenei termésének legnívósabb megjelenései között magának mindenképpen helyet követelő anyag ellen prüszkölni, akár támadólag, akár álságos féltésből, szerintem a középszerűség melletti nyílt színvallás.

A Dream Theater főbűne az, hogy olyan zene- és hangszerfanatikus megszállottak alkotják, akik nem hajlandók megállni és feltöltődni (ők a koncertjeikből és hangszereikből nyerik az energiát). Ráadásul mindezt azzal tetézik, hogy amíg lendületben vannak, addig mindent dokumentálni akarnak, ráadásul – kimondani is szörnyű – nemcsak maguknak vagy a családnak ("Na nézzétek gyerekek, az ott apátok fiatalon, amikor egy heavy metal bandában dobolt!"), hanem tudatosan a rajongóknak szánva.

Nem véletlen a dobost mondtam, hiszen a főszereplő Mike Portnoy, aki hiperaktív, ez kétségtelen. Brutális tempót diktál a csapatának, de a bónusz DVD-re felpakolt turnéfilmen az is látszik, hogy emellett a legapróbb részletre is odafigyel, miközben egy pillanatra nem áll meg, sem koncert előtt, sem közben, sem után. Ellenpontja a hallgatag John Myung bőgős, akinek láthatóan fizikailag megterhelő minden egyes másodperc, amit a basszusgitárjától karnyújtásnyi távolságon kívül kell eltölteni.

A Portnoy-művek ezúttal a Chaos In Motion 2007/08 turné dokumentációját nyújtotta át gyenge 5 lemezes formátumban. Létezik egy dupla DVD-s változat is, ami nem kötelező darab, hiszen ezúttal nem egyetlen koncertet rögzítettek, hanem több helyszínen, változó minőségben (raw footage), a turnéprogram legtöbbször játszott dalait. Így mégiscsak megkapunk egy teljes koncertet, remek hangzással (sztereo és 5.1), de a kameramunka és a kép csak a Torontóban rögzített Ministry Of Lost Souls/Forsaken/Medley (húúú!) alkotta triász esetében kifogástalan.

Az öt lemezes formátum viszont 3 audio CD-n tartalmazza a koncert hanganyagát, ez mindenképpen jól jött. No, nemcsak azért, mert ezt a műsort személyesen is volt szerencsém tavaly Rómában végignézni, de a Surrounded kibővített 15 perces változata és a koncertzáró Medley (Tial Of Tears, Finally Free, Learning To Live, In The Name Of God, Octavarium) alapból begyüjtendő kincs.  

A kiadvány két változata között mindössze 1000 pénz a különbség, ezért kapjuk meg a show 3 lemezes CD változatát.

Hát nem szégyellik ezek magukat, hogy csak dolgoznak és dolgoznak, közben mindent a seggünk alá raknak? Tessék elmenni most már lefeküdni!!!!!

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.shadrane.com
www.myspace.com/shadrane

Zenészek:

Vivien Lalu – billentyűk
Joop Wolters – gitár
Göran Edman – ének
Matt Bissonette – bőgő
Greg Bisonette – dobok

Vendégzenészek:

Henrik Båth – ének
Björn Jansson – ének
Virgil Donati – dobok
Gary Wehrkamp – billentyűk
Alex Argento – billentyűk
Marco Sfogli – gitár

Némileg talán szokatlan a zenészek listáján a billentyűst szerepeltetni először, de jelen esetben erre megvan minden okom. A Shadrane ugyanis Vivien Lalu személyes projektje, aki korábban a Mind’s Orchard nevű francia progresszív formációban nyüstölte a billentyűket. Lalu kiemelt pozíciójánál azonban lényegesen föltűnőbb, hogy milyen hatalmas nevek szerepelnek a fölsorolásban! Még a legszenvtelenebb nehézfém-hívőnek is azonnal hevesebben kezd dobogni a szíve!

Lalu egyébként a progresszív heavy metal szerelmese, olyan bandák bűvöletében él és alkot, mint a Dream Theater, SymphonyX, vagy a Devin Townsend Band. A műfaj sok más produktumához hasonlóan a "Temporal" is egy concept-album; a meglehetősen szövevényes történet a második világháború Csendes-óceáni hadszínterére vezet bennünket és a szerelem, valamint a gyilkos féltékenység érzéseit boncolgatja. Az események kurtán-furcsán érnek véget, így biztosra vehetjük a folytatást.

Nemcsak a sztori súlyos, de maga a zene is. Most nem a hangzásra gondolok, ami szerintem lehetne egy árnyalatnyit "kövérebb" is, hanem inkább arra, hogy az anyag nagyon nehezen adja meg magát. Nyilvánvalóan nem első hallgatásra kell megítélni (amit egyébként is hebehurgyaságnak tartok), de a dallamok nem olyan nagy ívűek, hogy szinte meg lehessen lovagolni őket. Számomra az egész leginkább Daniele Liverani "Genius" trilógiájához hasonlít (ez áll a számok közötti átvezető narratívákra is, amikből jelen esetben szerencsére kevesebb van). Ugyanakkor eszembe jut az idei év júniusában megjelent Amaseffer album is, amennyiben – a tematikus egység ellenére – itt is hiányolom a zenei koherenciát.

Jóllehet a lemezzel birkózni kell egy ideig, a projektben föltűnő gigászi nevek garanciát jelentenek a zenei minőségre. Ha Lalu projektje nem generál majd túl nagy érdeklődést, akkor az biztosan nem a gyenge hangszerkezelésnek lesz köszönhető. Azt ajánlom, csak az kezdjen hozzá, aki nem a gyors numerákhoz szokott, hanem kapható a hosszas előjátékra; hajlamos arra, hogy cirógassa-dédelgesse választottját.

Tartuffe

Kiadó:
Kampas Records

Honlapok:
www.reversionband.com
www.myspace.com/reversionband

Zenészek:
   
Aleksi Parviainen - ének
Samuli Federley - gitár
Jonne Jauhiainen - billentyűk
Jaakko Nikko - bőgő
Toni Paananen - dobok

Mostmár egyértelmű, hogy bár a 2008-as év zenei szempontból egy kicsit tántorogva indult neki, az év második felére erőst belekezdett a hajrába. Itt van egy újabb skandináv (finn) progresszív banda, akik elsőlemezes mivoltuk ellenére meglehetős rutinnal zenélnek és kimondottan érett anyaggal álltak elő. Akármilyen pezsgő arrafelé a heavy metal élet, azért mégsem lehetnek olyan nagyon sokan, hiszen újfent komoly átfedések vannak. Jelen esetben az énekes és a dobos a korábban már általam magasztalt Malpractice-ből érkezett.

dionysosrising.blog.hu/2008/08/19/malpractice_triangular_2008

Megint elkezdhetném a terméketlen eszmefuttatást arról, hogy akkor melyik a főbanda és melyik a projekt, de valójában nincs értelme. Egyszerűen ezekben a muzsikusokban van annyi az istenadta tehetségből, hogy magas színvonalon tudnak teljesíteni egyszerre több fronton is. A Reversion-nek sincs semmilyen lemaradása, mondjuk a Malpractice, TunnelVision, Thunderstone, stb. alkotta előkelő társasághoz képest (csak hogy a honfitársakat említsem). Annyiban azonban mindenképpen más, hogy a hangzás vaskosabbra lett véve, az énekes olykor bizony nekiereszti a "hörgőjét" (pl. Immortalized), a hangulat pedig igencsak borongósra lett véve. Olyannyira, hogy a Reversion bennem sokszor az Evergrey örökszürke világát idézi meg; ez különösen vonatkozik pl. a "Blue Flame" című nótára.

Nem is tudok belekötni a mindösszesen egy-két kevésbé fogós szerzeményt kínáló anyagba, kivéve talán a dobhangzást, amit Lars Ulrich-nak ugyan nem lehet elnézni, de egy elsőlemezes, törpekiadónál megjelent finn csapatnak igen. Ja, és béna a borító...

Tartuffe

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
www.myspace.com/nealmorse

Neal Morse előző lemeze, a "Sola Scriptura" talán már témája miatt is zaklatottabb anyag volt, mint a lényegesen balladásabb hangvételű, belassultabb "Lifeline". Talán Morse úgy érezte, hogy most hagyni kell lecsengeni a felkorbácsolt érzelmeket. Ennek megfelelően egy meditatívabb, érzelmesebb, személyesebb korongot tett le az asztalra, amiben inkább a 70-es évek prog-zenéinek hangulata és a korai Spock's Beard stílusjegyei köszönnek vissza.

A legfőbb zenei közreműködők között újra ott találjuk a vasbeton szerkezetek stabilitásával vetekedő Randy George-ot (Ajalon) és Mike Portnoy-t, aki persze hozza a tőle elvárható formát. Kár, hogy a "Sola Scriptura & Beyond" DVD-ről ismert ifjú brit gitárzseni, Paul Bielatowitz (The Carl Palmer Band) csak az utolsó nótában, a "Fly High"-ban jelenik meg egyetlen szóló (Irgalmas Atyám! De milyen egy szóló!) erejéig. Amellett, hogy Neal Morse-ot páratlan zenei zseninek, hihetetlen termékeny zeneszerzőnek és jól képzett multi-instrumentális előadónak tartom, egyúttal meggyőződésem, hogy albumainak immáron jót tenne, ha tevékenyebben bevonna más előadókat (akár énekeseket is), nem akarna mindent ő eljátszani, és nem írna meg minden szólót az utolsó hangig. Ezt elsősorban azért mondom, mert már a Spock's Beard-ben is egyeduralkodó volt, szólókarrierje kezdete óta pedig minden éve jelentetett meg (más projektek mellett) egy fullos saját anyagot.

Félreértés ne essék, a "Lifeline" alapvetően egy jól sikerült lemez, de szerintem a fáradás jeleit mutatja; egyre több benne a "visszaforgatott" zenei téma. Az egyetlen beindulósabb dal, a "Leviathan" egyenesen azt a benyomást kelti, mintha a Spock's Beard "Day For Night" (1999) lemezéről maradt volna le, ráadásul az SP számomra legkevésbé szimpatikus arcát mutatja. A négy eléggé "Worship Sessions" hangulatú ballada mellett a lemez érdekesebb, izgalmasabb "pillanatait" a címadó "Lifeline" és a közel 30 perces "So Many Roads" jelentik, amelyben a soprano szaxis, kicsit Sting-es középrész ("The Humdrum Life" - Jim Hoke) kifejezetten üdítően hat.

Neal Morse fanatikusoknak kötelező, de aki most akar ezzel a géniusszal megismerkedni, annak föltétlenül inkább egy korábbi lemezt ajánlok!

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.harmonymetal.net
www.myspace.com/harmonyofficial

Zenészek:

Henrik Båth - ének, gitár
Tobias Enbert - dobok
Magnus Holmberg - billentyűk
Markus Sigfridsson - gitár
Kristoffer Gildenlöw - bőgő

Aki figyelmesen olvassa blogunkat, nemcsak alkalmilag vagy kutyafuttában, annak talán föltünt, hogy a zenészek fönti névsora kísértetiesen hasonlít a korábban már tárgyalt Darkwater nevű svéd progresszív brigád tagjainak névsorához. Valójában többről van szó mint hasonlóságról, mivel a Pain Of Salvation-ből átigazolt Gildenlöw tesó kivételével egy az egyben ugyanazzal a csapattal van dolgunk, csak most éppen más néven futnak.

Számomra nem egészen átlátható, hogy a Darkwater most jégre lett-e téve (kár lenne és a honlapjuk sem árulkodik ilyesmiről), a Harmony csak egy projekt, vagy teljes értékű párhuzamos erőfeszítés. Tekintve, hogy a Harmony 2003-ban már jelentkezett egy "Dreaming Awake" címet viselő lemezzel, talán éppen a Darkwater tekinthető projektnek. A végeredmény szempontjából tulajdonképpen mindegy.

Ezév elején megjelent Darkwater kritikámban, a progresszív debüt-albumot nagyon ígéretesnek neveztem és csupán három - ha úgy tetszik kritikai - megjegyzéssel éltem: (1) a hangzás túl éles lett, különösen ami a dobokat illeti, (2) az énekes hangjával még barátkoznom kell, és (3) fogósabb dallamok kellenének. Nos, a Harmony esetében egyik vonatkozásban sem érzek késztetést a panaszra. A hangzás ezúttal jobban lett kikeverve, jellegzetes skandináv dallamok özöne zúdul az emberfiára, és ebben a kontextusban Henrik Båth hangja is sokkal meggyőzőbb.

A Harmony lényegében nem is sorolható a progresszív kategóriába, vérbeli dallamos heavy metal ez a Darkwater-nél könnyedebb és húzósabb hangvételben; olykor határozottan a régi Stratovarius-t vagy a korábbi Thunderstone-t juttatja eszembe (pl. Aftermath, Inner Peace). Mivel a zenészek ugyanazok, a hangszerkezelés kiváló minősége adott, de a nóták kevésbé sarkosak, nincsenek túlmatekozva, az egész kevésbé modoros. Elkötelezett progresszív rajongóként némi aggodalommal ismerem el, hogy nálam a zenészek két formációja közül célfotóval a Harmony nyerte a futamot. Ebben bevallom nem kis szerepe van a nyíltan keresztény szövegvilágnak.

Nem is látom értelmét tovább fűzni a dolgot. Szinte már az első hallgatás után éreztem, hogy ez most nagyon el lett találva. Az ilyesmit egyszerűen megérzi az ember; olyanfajta megilletődöttség vesz rajta erőt, mint amikor hirtelen valami nagy ember (mondjuk egy király) társaságában találja magát. Hogy ez az album előkelő helyen végez majd a 2008-as Top 10 listámon, az tuti fix!

Tartuffe

Munkából hazafelé igyekezvén, hogy-hogynem, de éppen erre a nótára esett a választásom az iPod-omon, keresgélve valami igazán ütős után. Meghallgattam. Aztán újra meghallgattam. És meghallgattam mégegyszer. Az áldóját!!! Márpedig, ha valamit háromszor meghallgatunk, az ügyeletes kedvenc, nincs mese, az ügyeletes kedvencről meg írni kell.
 
De mit írjak? Kezdjek szakmázni, hogy az elején az a tiszta torzítatlan blues-os soundot, hogy bontja ki Vai egy őrületté, meg whammy bar, meg kutyafüle?! Nincs értelme. Nincs. De tényleg.
 
Ki kell lőni ezt is a világűrbe egy kapszulában, ha már ilyen marhaságokra költjük a drága adófizetői pénzet, ahelyett, hogy felelőtlenül legatyásított bankokat konszolidálnánk. Ki kell lőni, egy "Szevasztok, mi vagyunk a Földlakók, ezt figyuszkázzátok, vazze!" üzenet társaságában, hadd lássák a nagyfejű gülüszeműek, hogy itt a Föld nevű retteneten azért mégsincs minden az utolsó betűig elbaszkurálva, sőt létezik a technikai és érzelmi tökéletességnek az a szintje, amihez lövésük sincs akkor sem, ha szarni is fénysebességgel mennek.
 
Van a népszerű videomegosztó portálon (YouTube) egy videó is a nótáról. Ha ezt az írást elolvastátok, nézzétek meg (kötelező!!), hiszen a mozdulatoknak is óriási jelentősége van. A zene és előadása együtt, lenyűgöző. Aki erre érzéketlen, az soha többé ne olvasson bennünket, tök feleslegesen vesztegeti az idejét.
 
Nagy a kép. Direkt!
 
Túrisas