Kiadó:
JVC/Scarlet Records

Timo Tolkki nehezen kezelhető ember, (mentálisan is) instabil, bonyolult személyiség, de a Stratovarius-szal elévülhetetlen érdemeket szerzett. Szűkebb pátriájában, de nemzetközi szinten is zenészek egész generációját inspirálták egy olyan időszakban, amikor egyáltalán nem volt menő az európai hagyományokat ápoló speed/power metál. Irgalmatlan ellenszélben küzdöttek a műfaj becsületéért és tartották a lelket a durván elhanyagolt rajongókban. A szakmában sokan köszönhetnek Tolkki-nak nagyon sokat.

Ez persze nem mentség arra a cirkuszra, ami a Stratovarius körül 2003 és 2007 között folyt. Tolkki hatalmas szolgálatot tett a rajongóknak azzal, hogy 2008 elején végre kiengedte görcsös szorításából ezt a legendát. Még abban az évben kibocsátotta (magából) a "Saana – Warrior of Light Pt. 1" című gyalázatos mellékterméket. Csak remélni tudom, hogy nem lesz folytatása (Pt. 2). És amikor már mindenki leírta volna a szétcsúszott, idegrendszeri problémákkal küszködő gitáros-szerzőt, előhozakodott a Stratós korszakból kimaradt nótákat fölsorakoztató Revolution Renaissance projekttel. A "New Era" névre keresztelt albumot vékonyabbra, szellősebbre vett hangzás, olykor AOR-os beütésekkel tarkított új hangvétel jellemezte. Szerintem inkább pukkant, mint dörrent a dolog, de a három zseniális énekes Michael Kiske (ex-Helloween), Tobias Sammet (Avantasia) és Pasi Rantanen (ex-Thunderstone) símán elvitte hátán az anyagot (lásd: dionysosrising.blog.hu/2008/06/11/revolution_renaissance_new_era_2008).

Az "Age Of Aquarius"-t (amihez sikerült elkészíteni minden idők egyik legbénább borítóját) már egy egészen új és fiatal társaság játszotta föl Tolkki-val. Az Adagio-ból átigazolt Gus Monsanto tehetség tekintetében nem marad el a híres "három tenor" mögött. Szerencsére Tolkki is érezhetően nagyobb kedvvel gitározik, a szólók ezúttal kidolgozottabbak, a dalok jobban sikerültek, a hangzás pedig valamivel szikárabb. Tolkki végre magára találni látszik, meg talán a vallás nyújtotta vigaszra, amit jelez a "Kyrie Eleison" című ballada (a háttérben gyerekek imádkozzák el végig a Miatyánkot).

Az RR a Stratónál kezdettől fogva slágeresebb vonalat képvisel és ez most sem változott: az "Age Of Aquarius" talán még közvetlen elődjénél is lassabb, balladásabb, de akad itt azért tökösebb, húzós nóta: a "Behind The Mask" személyes kedvenc. Az "Ixion’s Wheel" meg fölszegett fejjel odaállhat pl. a Strató "Infinity" című opusza mellé (Infinite, 2000).

Ha úgy nézzük, tulajdonképpen mindenki jól járt a Strató ideiglenes gyengélkedésével és Tolkki kiválásával. Kotipelto a finn szakma krémjével csinált néhány egész pofás kis albumot (tessék meghallgatni a "Coldness Of My Mind"-ot a Coldness albumról - 2004), az RR egyre magasabb színvonalon teljesít, közben meg egy zseniális fiatal gityóssal, Matias Kupiainen-nel nagy dobásra készül a béklyójától megszabadult Stratovarius. Megérzéseim azt súgják, hogy mind közül ez lesz a legéletrevalóbb utód.

Tartuffe

Kiadó:
Rhino / Warner Bros.

Nem érheti az a vád a Queensryche-ot, hogy hidegen hagyja a rock rajongókat. Ezzel a legendás Seattle-i bandával kapcsolatban erősen megoszlanak a vélemények, és a megformált ítéletek többnyire elég sarkosak: vannak, akik Chris DeGarmo 1998-as távozása óta végképp leírták a csapatot (ezt sem a "Hear In The New Frontier" - 1997 - , sem DeGarmo szórványos és kétes értékű zenei szereplése a távozás óta nem látszanak igazolni), de vannak olyan "die hard" szurkolók, akik szerint ha Geoff Tate elpukkantja magát, annak csak parfümillata lehet. Nyilván az igazság valahol a kettő között van. "In medio stat virtus", azaz: "Az erény a mértékletességben rejlik" - mondták a nagy "öregek".

Az biztos, hogy az együttes "klasszikus" fölállásának sikereihez nagyban hozzájárult a korszellem, és ebbe csúnyán belerondított az ugyancsak Seattle-ből kiindult grunge stílus - emberileg talán érthető, de zeneileg bomlasztó - médiahátszéllel megtámogatott térhódítása. Én személy szerint már régen elkönyveltem magamban, hogy az "Empire" (1990) egyszeri és megismételhetetlen "kegyelmi" pillanat volt a rockzene és a Queensryche történetében. Azt persze nem lehet felelősen kijelenteni, hogy azóta semmit sem tettek le az asztalra, pl. a sokat bírált "Q2K" (1999) lemezen szereplő "When The Rain Comes"-ban a banda legszebb korszaka csillan föl úgy 5 perc erejéig.

Az ember természetesen már meg sem lepődik, hogy az "American Soldier" is egyetlen téma (koncepció) köré lett megkomponálva (az iraki háború kapcsán persze). Kimondottan ellenszenves számomra, ha rock és metál csapatok aktuálpolitikai kérdéseket feszegetnek, de ez most nehezen megkerülhető és a veteránok kétségkívül kiérdemelték(nék) a társadalom megkülönböztetett figyelmét.

Bár a lemez hivatalosan csak március 31-én jelenik meg, már hallatják hangjukat a fanyalgók. Nem tagadom, én nem tartozom azok közé, akik az "Operation: Mindcrime II" kapcsán nagy visszatérésről meg zseniális folytatásról beszéltek. Sőt... Most azonban meg kell védenem az új albumot. Megítélésem szerint a "Promised Land" (1994) óta nem álltak elő ilyen tartalmas anyaggal. Nem véletlen a párhuzam: a korántsem vidám mondanivalónak megfelelően borongós, kicsit belassult dalok engem egyenesen a "Promised Land" fájdalmas, éjfekete világába röpítenek vissza.

Mégegyszer kihangsúlyozom, hogy az "Empire" egyszeri és megismételhetetlen, hiába keresnénk már a fülbemászó, ordítva énekelhető, szárnyaló kórusokat, de elvégre is közben eltelt közel két évtized, Geoff Tate és társai továbbléptek, és talán a világ is egy még komorabb, még élhetetlenebb hellyé változott.

Tartuffe

Kiadó:
ProgRock Records / SPV

Déli szomszédainknál, a szerbeknél nagyon komoly rock-élet folyik. Ezt személyes ismeretségek és a tapasztalat mondatja velem. Brankovic (inkább a vezetéknevét használom, mert ezt a keresztnevet még leírni is bonyolult, nemhogy kiejteni) az AlogiA nevet viselő többlemezes progresszív metál banda alapító tagja, gitárosa és zenei motorja. Az AlogiA a hazai közönség számára talán azért sem érdektelen, mert a vérmes magyar prog-ígéret, a Dreyelands énekese, Nikola Mijic korábban itt próbálgatta hangszálait.

Brankovic most úgy döntött, hogy saját vállalkozásba kezd, és egy elképesztően népes és neves nemzetközi gárda segítségével "Expedition Delta" néven jelenteti meg új projektjét. A közreműködők annyian vannak, hogy itt csak a legismertebbek fölsorolására vállalkozom: Erik Norlander (Lana Lane), Gery Wehrkamp (Shadow Gallery), Joost van den Broek (After Forever), Alex Argento, Richard Andersson (Majestic, Time Requiem, Space Oddyssey), Nikola Mijic (Dreyelands), Rene Merkelbach (Ayreon, Within Temptation), Santiago Dobles (Aghora), Andrea De Paoli (Labyrinth), Torsten Roerhe (Silent Force), Sabine Edelsbacher (Edenbridge), Vivien Lalu (Shadrane)... és még sokan mások.

A gitáros-szerző most is maga végezte az album fölvételét és keverését saját házi stúdiójában. Ehhez képest a hangzás nem rossz, bár közel sem tökéletes (főleg, ami a dobokat illeti). Ha a dalokat nézzük, azt kell mondjam, a végeredmény egy izgalmas, változatos, élvezetes progresszív anyag lett, amely a keményebb hangvételtől kezdve, a szólókkal jócskán megtűzdelt matekozáson át, a könnyed AOR-os nótákig (pl. "Asunder Hearts", "Move On") sokmindent tartogat a hallgató számára. Mint ilyen, engem leginkább Andy Kuntz (Vanden Plas) "Abydos" nevű projektjére, illetve Vivien Lalu lemezeire emlékeztet.

Mindenképpen külön ki kell emelnem a 4 részből álló "Astral Journey" című opuszt (Self Abstract - Into The Halls Of Eternity - Flight With The Mind - The Awakening); ezt bármelyik elsővonalas progos sztárbanda nyugodtan vállalhatná. Ezen kívül még a "Fading Images" (Alex Argento egy zseni!!!) és a "Reach For The Light" sikerült kiemelkedően.

Egy ilyen lemezt tokkal-vonóval (azaz zenével, dallamokkal, szöveggel) együtt megírni, fölvenni, keverni, producerelni nem akársemmi. Lám, lent a déli végeken akad még olyan, aki Dugovics Titusz kései utódjaként napjainkban is vitézkedik...

Tartuffe

No, ez komoly kihívás lesz, kedves Elu-fanok! A kelta folkot göteborgi death súlyossággal keverő svájciak harmadik lemezükön az ősi gall mitológiába nyújtanak betekintést, eredeti gall nyelven előadott 2000 éves dalszövegekkel. Az eddigi sikeres recept most annyiban módosul, hogy a göteborgi death súlyosságot ezúttal nem keverték a folkhoz, akusztikusan hömpölyög a lemez, egy hosszú órán keresztül.

A befogadóbbak (ők lesznek kevesebben) persze majd azt mondják: igen, igen, ez igazi művészet, magaskultúra. Az Eluveitie mert nagyot álmodni, nem ragaszkodott mindenáron a könnyű népszerűséghez, volt bátorsága beáldozni a metalt a folk igaz ügyéért. A fémagyú többség pedig azt, hogy: Ez Mi? Na, húzzon má’ az Eluveitie a vérbe, ezzel a szarral!

Jó lenne pártatlan maradni és tisztán művészi szempontból igazságot téve értékelni a produkciót, de hiába is állítom, hogy érteni vélem én már előre a lemezt védelmükbe vevő kisebbség hangját is, mert tényleg van az Evocation-be meló rendesen, és őszinte is meglátásom szerint, de a helyzet az, hogy a lemez alapos meghallgatására irányult mindkét nekifutásom csúfos és mély bealvással ért véget. Magyarul: Nekem ez unalmas, érdektelen. Tufa konzumidióta lennék? Az is lehet, bár ha valaha a gall mitológiát kívánom majd a maga teljességében megismerni, biztos nem a heavy metal műfajt fogom segítségül hívni. Vannak erre nyilván autentikusabb hagyományőrző együttesek is. A svájciaktól én nem kívántam úttörést, tetszettek volna nekem az eddig megszokottat nyújtani.

Ha viszont valaki a befogadók közül magára ismer, ne hezitáljon, mert a minőség elvitathatatlan, ráadásul van egy rakat vendég is a lemezen (pl. Primordial). Régi, dicső letűnt korok után merengeni, esetleg gyomorforgató hétköznapjainkból elvágyódva virtuálisan odavarázsolódni tökéletesen alkalmas az Eluveitie anyaga, zúzni, hajat lóbálni ezúttal azonban nem nagyon kell rá.

Túrisas

Kiadó: Edel Records

Hát igen... Előbb-utóbb mindnyájan megöregszünk; szinte észrevétlenül jár el fölöttünk idő, és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy belassulva merengünk rá a körülöttünk pörgő világra, miközben kókadozó fejünket gondosan alápócolt kezünkön nyugtatjuk. Nagyjából ez az a mentális kép vagy lelki hangulat, amit Ian Gillan új szólólemeze belőlünk menthetetlenül előhív. Megjegyzem, Gillan már 64 éves, így nem ezen, hanem inkább a Deep Purple gépezet szakadatlan robogásán és hősünk még mindig meggyőző szinpadi jelenlétén kellene meglepődnünk.

Akármilyen szükségszerű is, hogy egy nagypapa korú, tisztességben megőszült embert olykor elkapjanak ezek a hangulatok, az általam nagyon kedvelt "Toolbox" (1991) és az ezen a lemezen Steve Morris által mutatott dögös gitárjáték alapján reméltem, hogy Gillan egy hasonló mutatvánnyal áll elő (mondjuk a "Dirty Dog", a "Don't Hold It Back", vagy a "Dancing Nylon Shirt (Part I)" groove-jait megidézve). Persze a legutolsó saját szóló anyag, a nem túl izgalmas "Dreamcatcher" (1997) után már sejthettem volna, mi következik.

De nem sejtettem. Így kellemetlen meglepetésként értek a "One Eye To Morocco" öreguras tűnődései, sokszor unalmas, százszor hallott, ezerszer újrahasznosított zenei paneljei. A dalok szerkezete, de a "Toolbox"-on még kifejezetten modern vonásokat mutató Steve Morris sablonos játéka és herélt old school hangzása is mellbevágó rokonságot mutat a "Bridges To Baylon" és "A Bigger Bang" lemezeket turnéztató asszott, mind zeneileg, ming pedig külcsínben múmia állagú Rolling Stones-szal (lásd pl. "Ultimate Groove"). Brrr...

Az új lemez eredettörténetéhez hozzátartozik, hogy a dalok 2008-ban, két Deep Purple turné között és erősen melankolikus hangulatban születtek. Gillan tudatosan kerülni szándékozott az anyabanda névjegyének számító egymásba kapcsolódó gitár és billentyű szólókat (na, mifelénk ezt hívják hamvába holt próbálkozásnak!). Ennek megfelelően a Hubble Space Telescope-pal sem lehetne benne szólókat fölfedezni.

Úgy szeretnék legalább egy-két nótát kiemelni az átlagos, érdektelen masszából, de nem megy. Talán a címadó dal sikerült legjobban, de az is szervesebben illeszkedne Sting zenei karrierjébe, mint a Deep Purple fémjelezte életútba. A L'art pour l'art zseniális osztályfőnöki órája jutott eszembe: "Hármas ... alá ... kettes ... egyest írtam be."

Tartuffe

Azt mondják a bölcsek, hogy minden rosszban van valami jó, és ez valóban igaz, még ha engem most nem is különösebben vígasztal.

A lemez meghallgatása után nem mentem a feleségem agyára, és ez tulajdonképpen jó, mert mégiscsak erősít egy életközösséget. Tudniillik, ha valami felkavaró zenei élmény ejt rabul, képes vagyok akár napokig módosult tudatállapotba kerülni (beszűkülni), amikor is mindenről és mindenkiről az aktuális kedvenc jut eszembe. Ilyenkor sajnos, akár minden előzmény és átmenet nélkül, hirtelen énekelni, dúdolni kezdek, felidézve a kedvenc sorokat, riffeket, nem riadva vissza a szájdob használatától sem. Ott belül, a beszűkült tudatállapotban ez persze nagyon is indokolt, és összeáll egy kerek egésszé, kívülállóként nézve és hallgatva, de facto elviselhetetlen, ellenszenves, okádék, hogy csak a legtöbbször fejemhez vágott minősítéseket idézzem. Hja, nem könnyű a rockerélet…

Márpedig az elmúlt években nálam Viktor Smolski valamennyi munkája automatikusan előidézte ezt az állapotot, lett légyen az bármelyik Rage, a nevével fémjelzett Nuclear Blast jubileumi válogatás, vagy éppen az instrumentális Bach-feldolgozáslemeze.

Miért gondoltam volna tehát azt, hogy a tíz éves hallgatás után újra aktív, német prog-power csapat, a Mind Odyssey nem hoz visszatérő lemezével némi feszültséget, egyébként békés, nyugodt mindennapjainkba. Márpedig legnagyobb bánatomra nem ért sokkhatás, sőt az első néhány hallgatás után ma már elő sem nagyon veszem a korongot.

Igaz, alapvetően minőségi anyag ez, de csak átlagos és annál kicsit jobb power nótákkal telepakolva, ahol az énekes ős-tag, Mario Le Mole James LaBrie rosszabb pillanatait idéző dallamai és frazírjai jelentik számomra a mélypontot. Smolski simán menthetné ugyan innen is a helyzetet, de jelenlétét csak itt-ott lehet minden kétséget kizáróan felismerni, ami számomra szinte érthetetlen. A 93-99 között megjelentetett négy MO lemez nem rossz, közülük a Signs (1999) a kedvencem, a visszatérés viszont csalódás.

Ha nem ismerném a Smolsi-műveket, még talán dicsérném is az anyagot, így azonban kénytelen vagyok tolni befelé a Rage mai napig ható Carved In Stone alapvetését, hogy azért mégse maradjon a család dúdolt riff nélkül.

Túrisas

Ha valaki csak a periférikus látómezejében, felületesen követi a zenekar ténykedését, az a legutóbbi nyolc év lemeztermését figyelve azt érzékelhette, hogy három, szinte teljesen más fölállású csapat készítette stúdiólemezre jutott egy szekérderéknyi ilyen-olyan válogatás és/vagy koncert lemez, az exkluzív gyüjteményes CD/DVD kiadványokról nem is beszélve. Az álmoskönyvek szerint ez pedig az agónia biztos jele egy csapat életében.

Ám ha valaki Dave Mustaine karrierjét onnantól követi, hogy a Metallica még 1983-ban kikutyapicsázta soraiból és egy bizonyos Kirk Hammett került a helyére, akkor tudja, hogy Dave és a lassú, beletörődő agónia kibékíthetetlen, egymásnak ellentmondó fogalmak.

A kirúgása miatti düh úgy elborította akkor az agyát és akkora volt, hogy abból változatlanul fröcsögve és vicsorogva, de idestova negyedszázada működtet egy meghatározó thrash csapatot, amely története során, ha népszerűségben nem is, de minőségben sokszor nőtt  (szerencsére csak időszakosan) a mainstream kurvájává lett Metallica fölé.

Az persze tény, hogy voltak kritikus évek. A hiperzsenigéniuszcsászár gitáros Marty Friedman besokallt, és elment a felkelő nap országába elektronikus pop-ot játszani, Mustaine keze meg (talán ennek a hírnek a feldolgozatlanságától) később hosszú időre lebénult. Szerencsére mindketten rendbejöttek, bár Marty nem tért vissza többé a zenekarba, nem lehet azt mondani, hogy a rendszer akár csak átmenetileg is összeomlott volna. A "System Has Failed" cím vészjósló volt ugyan, de ez sem volt rossz anyag, a legutóbbi "United Abominations" pedig kimondottan erősre sikerült. Aki pedig "vergődő", "romokban heverő" zenekart akar látni, nézze meg a Buenos Aires-i koncert DVD-t és menjen le hídba.

Most pedig csak annyit mondok, hogy az új korszak gitárosa Chris Broderick (Jag Panzer, Nevermore) egy igazi óriás, mind termetét, mind tudását tekintve. Dave és az ő személye számomra garancia arra nézve, hogy a Megahalál pusztító ereje nem gyengül, sőt a csapat történetének egyik legerősebb lemezét fogják most elkészíteni.

Emlékezzetek majd szavamra!

A sokadik válogatást tehát hiánypótlónak jóindulattal sem mondhatom, de a 35 nóta az egyik legalaposabb keresztmetszete a 1985-2000 közti időszaknak, és végre a "Tornado Of Souls" is itt figyel!!!

Túrisas

Egy percig sem állítottam, hogy a beszámolómban is méltatott Dragonforce/Turisas koncert bemelegítő zenekarának lenyűgöző muzikalitásától félájultan kapkodtam levegő után ott a Diesel-ben, de azt nem lehetett már akkor sem nem észrevenni, hogy a súlyos finn harci-metal horda színpadi kiállása, felöklelő intenzitása és érezhető küldetéstudata némileg megalapozza biztos pozíciójukat még a fokozatos elsorvadással nehezen vádolható északi folk-metal mezőnyben is.

Miután alaposan kiértékeltem a Turisas első hivatalos DVD-jét, azt is elmondhatom, hogy ezentúl – ha nem is lettem rajongó – szimpátiával figyelem majd ténykedésüket.

Már a hazai koncertjük alatt is megfogalmazódott bennem egy-két kérdés, amelyre most a DVD alapján választ is kaptam. Pl., hogy milyen irtózatosan büdös lehet ez a színpadi "harci-szörme"-gúnya, ha rendszeresen fülledt klubokban igázzák le benne a népeket. Nos, nagyon. Még maga Mathias "Warlord" Nygard az ijesztő megjelenésű (és hangú) frontembernek is torzul a feje rendesen, amikor buli előtt kiborítja a bőröndből, és magára kapja, szíjazza, fűzi a láthatóan több kilós hacukát. Nem irígylem. Csupán a make-up (öltözés és arcfestés) egy valóságos tortúra koncertek előtt. Ebből talán kiderül, hogy nem adják ingyen a sikert, a Turisas pedig kőkeményen megdolgozik érte, napról-napra, koncertről-koncertre. Tanulságos, amikor a különböző finn fesztiválokon való fellépéseiket és a közte lévő utazásokat megörökítő egyórás dokumentumfilm egyik jelenetében mutatják a színpadról koncert után levonuló csapatot. Warlord félrevonulva öklendezni kezd a kimerültségtől, majd a közelítő kamerába nézve, izzadtan, csatakosan, ijesztő fejjel, utolsó erejét összeszedve, egy félmosollyal az elmosódott vérvörös festékkel összekent arcán megjegyzi, hogy jó buli volt. - Ez igen, ez Metal!

Amúgy meg civilben cseppet sem ijesztőek ezek a legények, még maga Warlord sem. Kimondottan szimpatikus, fiatal finn srácok, akik szeretik hazájukat, ősi szokásaikat, ételeiket és történelmüket. De mindenekelőtt szeretik ezt a zenét és hisznek is abban, amit csinálnak. Ezért pörögnek esténként mindig 110%-on, és ezért érdemlik meg a sikert is.

A koncertanyag 13 nótája (80 perc) 5 helyszínen (a már említett nyári fesztiválokon) lett rögzítve, kevés kamerával, de korrekt képpel és korrekt (stereo 2.0) hanggal.

A legnagyobb Turisas nóták persze itt vannak nekünk, és ha zeneileg nem is a legnagyobb durranás, azért a véres-mókás (blood and fun), epikus harci fém, hegedűvel, tangóharmónikával, és a csapat látványával együtt kiegészülve, igenis tud szórakoztatni.

Túri(sas)

Hát, ezen a beszámolón már vagy egy hete ülök, és nem elsősorban azért, mert korábban nem értem rá, hanem mert csak nagy nehezen tudom rendbe szedni ezzel a kiváló alkalommal kapcsolatban bennem örvénylő gondolataimat. Ahhoz kétség nem férhet, hogy a duplázott budapesti Jon Lord koncert történelmi léptékű eseménynek számít. Ez volt a "Concerto For Group And Orchestra" magyar ősbemutatója és 40. évfordulós előadása, de még az is lehet, hogy az utolsó esélyünk (ne adja Isten!), hogy mindezt élőben lássuk-hallgassuk!

A Mindenható különleges adománya, hogy ezúttal nem maradtunk ki a "szórásból", mint annak idején, 2004-ben a "Beyond The Notes Live" turnéból. Arról szerencsére készült egy igényes DVD, amelyet e blogon lelkesen értékeltünk (dionysosrising.blog.hu/2008/08/28/title_44248). Ez a 2009-es koncertkörút egyszerre tűnik merészebb és szerényebb vállalkozásnak a 2004-es előadássorozatnál. Merészebb, mert Lord egy nagyobb, teljes szimfonikus zenekarral vállalkozik az egész "Concerto For Group And Orchestra" előadására, ugyanakkor szerényebb, hiszen az eredeti, híres előadótársak: Frida (ABBA), Sam Brown és Miller Anderson helyett most sokkal kevésbé ismert, vagy legtöbbünk számára tökéletesen ismeretlen énekesek kísérték el a "Májsztrót".

Ami az "új" előadóművészeket illeti, a lengyel Kasia Laska kitűnő énekes és hangja is hasonlít Sam Brown-éra, de azért most kiderült, hogy a rutinos angol énekesnő milyen pótolhatatlan nagy tehetség valamint mennyire alulértékelt zeneszerző és előadóművész. Steve Balsamo hangja is csodálatos, de a klasszikus Deep Purple nótákhoz egy kicsit talán modoros, az eredetileg Miller Anderson által fölénekelt darabokhoz pedig nem eléggé "füstös". Persze panaszra nem volt semmi okunk. Akinek erre vonatkozóan kételyei lennének, az gyorsan nézze meg a Jézus Krisztus Szupersztárból a "Gethsemane"-t az ő interpretálásában (www.myspace.com/stevebalsamo). Hátborzongató…

Az "Orchestra" szerepében föllépő Óbudai Danubia Zenekar 69 fiatal zenésze természetesen rendkívül fölkészültnek bizonyult. Néhol azonban - valószínűleg a rendelkezésre álló próbaidő rövidsége és az előadott darabok ritmikai összetettsége miatt - voltak kisebb pontatlanságok. Ez azonban érthető, hiszen mindössze 1-2 napjuk állt rendelkezésre a közös próbákhoz.

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.silentcall.se
myspace.com/silentcallswe

Zenészek:

Andi Kravljaca - ének
Daniel Ekholm - gitár
Patrik Törnblom - billentyűk
Tobbe Moen - bőgő
Micke Kvist - dobok

Vitathatatlan és megmásíthatatlan tény, hogy az ABBA öröksége (rockzenei körökben is) kiállja az idő próbáját, de a Europe és TNT féle dallamos hard rock ugyancsak mély gyökereket eresztett a fagyos skandináv talajba. Többek között ezt mutatják Pete Sandberg különböző vállalkozásai (Alien, Midnight Sun, Silver Seraph), az igazi csillagokat tömörítő Snake Charmer, Tony Harnell új csapata, a Starbreaker, és a mostanában terjedő, az újabb trendeknek megfelelően kicsit erőteljesebb, kicsit progresszívabb csapatok: pl. a Vindictiv és a Seventh Wonder. Ez utóbbiak közé tartozik a progresszív "hard rock"-ot játszó Silent Call is.

Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt állítom, hogy a skandináv rock és metál szintéren (s ebbe - nem szabad elfelejteni - mindig beleértem a finneket is!) meglehetősen otthonosan mozgok, de a Silent Call zenészei közül eddig csak Andi Kravljaca énekest ismertem, aki - talán nem meglepő - éppen a fönt említett Seventh Wonder-ből érkezett. Azt már régen megszokhattuk azonban, hogy a (relatív) ismeretlenség arrafelé nem jelent hangszeres fölkészületlenséget.

Megjegyzem, ha netán Daniel Ekholm gitáros zavarba jönne valami miatt (nagyon valószínűtlen a föltevés), akkor kérhet egy kis segítséget a banda énekesétől, Andi Kravljaca ugyanis hihetetlenül jól keni a mágikus hathúroson (aki nem hiszi, nézzen utána: www.myspace.com/andikravljaca). Kicsit zavarban is vagyok: ez a srác most jó torkú gitáros, vagy ügyes kezű énekes? Vagy esetleg Victor Frankenstein Ingolstadt-i laborjában sikerült összefércelni Göran Edman-t és - mondjuk - Kee Marcello-t (hogy maradjunk a svédeknél)?

Nem is ragozom tovább: hamisítatlan, skandináv dallamos kemény rock ez, némi progresszív hatással és néhány jól elhelyezett power riffel. A zenészek kiválóak, az énekes mintha Göran Edman ikertesója lenne, a dallamok kidolgozottak, fülbemászóak. Mivel ez az anyag az előbb vázolt zenei hagyományokba szervesen illeszkedik, nem tartozik a legeredetibb, legegyénibb produktumok közé, de hol van az megírva, hogy önigazolás céljából mindenkinek valami merőben újjal kell előállni? Hová vezetne az? Már gimnáziumi matektanárom, Horváth Pista bácsi is megmondta: "Né újítsunk, kéröm, né újítsunk!" Igen, a jól bevált, tiszteletreméltó hagyományok ápolása legalább olyan nemes és felelősségteljes feladat!

Tartuffe