Csak az érkezés után tudtam meg, hogy elsőként az olasz Burningblack is lehetőséget kapott, aminek csupán annyiban van jelentősége, hogy alapból nem tiszta a lelkiismeretem, ha akkreditáltként lekésem az előzenekarokat. Így viszont felmentettem magam, hiszen harmadik fellépőről fogalmam sem volt, a Pestig tartó autóúton beiktatott cigi/pisi szüneteket pedig lágerkápóként, becsurgásig kurtítottam meg, hogy a dán Manticora műsorára a fedélzeten, pontosabban a hajó gyomrában legyünk. Sikerült, bár népszerű nem lettem tőle…
A Manticora melodikus power metalja nem volt eddig számomra meggyőző a lemezeken, és a helyzet most sem sokat változott. Mindent egybevetve szórakoztatók voltak ugyan, de azért az nem jó jel, hogy leginkább mégis az kötött le, hogy a rövid, hátrafésült hajú gitáros, egy bizonyos szögben mennyire hasonlított Harri Klein-re, a drága emlékű Derrick felügyelő nyomozótársára. Utóbbi, illetve dán alteregója szerencsére nem képviseltette magát a deszkákon, ami ugye halálos csapást jelentett volna a színpadképes kiállásra. Ezzel szemben viszont Lars Larssen személyében megismerhettünk egy energikus, szimpatikus frontembert, aki fokozottabb teljesítményével is jobban belakta a színpadot mint én, de erről majd később…
A (sajnos) már megszokott érdektelenség mellett kezdődött el a Savatage-énekes, akarom mondani ÉNEKES (nem írok múlt időt, akkor sem!!!!!!) jelenlegi zenekarának koncertje. Zachary Stevens fizikálisan kissé ugyan lestrapáltnak tűnt, de a leharcoltsági háziverseny abszolút győztese mégsem ő, hanem a gitáros Andy Lee lett. Az ötvennek kinéző, de megdöbbenésemre csak 39 éves, egyszálbél muzsikus nem mostanában találkozhatott vitaminokkal, és nem tudom, mikor aludt utoljára egyfolytában 2 óránál többet. Mindezt sikerült azzal tetéznie, hogy aszott, ördögi ábrázatán villódzó szúrós szemeit fekete kontúrral hangsúlyozta ki. Brrrrrrr! A CIIC-ben persze nem feladata, hogy szép legyen. Kompetenciaköre a gyilkos power metal riffek és feelinges, halálpontos, technikás szólók maradéktalan végrehajtása, amelynek elvárásaimat messze túlteljesítve sikerült megfelelnie. Ebben a témakörben hajlamos vagyok tévedhetetlennek gondolni magam, de most elismerem - mea culpa - nekem eddig a lemezek alapján nem tűnt fel, hogy ennyire zseniális a faszi.
Kinézetét tekintve az Ördög szöges ellentéte volt a mama házikosztjától kikerekedett arcú, Rubens festményeinek barokk angyalait megidéző, kölyökképű Bill Hudson másodgitáros. Ő sem nyomta rosszul, maradjunk ennyiben.
A Delusions Of Grandeur lemezét turnéztató csapat koncertjének első blokkjában az új lemez, és a CIIC katalógus legjobb nótái kaptak helyet az intenzív (sok pofázás nem volt a nóták között), kb. egy órában. Nem esett jól viszont az ezt követő gyors levonulás, még akkor sem, ha csak a legrutintalanabbak (olyan itt nem volt, szinte már családot képez az a néhány rocker, aki rendre felbukkan a koncerteken) gondolhatták, hogy közel vagyunk a befejezéshez.
A visszatérés részleges volt, csak a bőgős Paul Michael Stewart és Zakk jött vissza, hogy az If I Go Away(!!!!!)/Watching In Silence zongorán kísért előadásával nyomatékosítsa bennünk; Zakk Stevens a világ egyik legszimpatikusabb és legjobb power metal énekese! Ekkor már érezhetően közel voltunk a forrásponthoz, és feltartóztathatatlanul sodródtunk a katarzis felé, ami esetemben, álmomban nem gondolt módon, a többségtől némiképpen eltérő formában következett be.
Koncertre öltözve természetesen elővettem a Savatage "Wake Of Magellan" turnéjának budapesti koncertjén (mekkora volt már!) 10 éve vásárolt turnépólómat, ami a lakásban, külön teremben biztosított speciális körülményeknek és az állandó páratartalomnak köszönhetően tökéletes állapotban van, és ebben néztem a műsort. Arra még emlékszem, hogy "Silence" után Zakk határozottan rám (pólómra) mutat és felhív maga mellé a színpadra. Innentől kezdve inkább csak a haverok elbeszélésére hagyatkozva tudom elmondani, hogy nem túl nagy rutinnal, de tényleg közreműködő voltam egy-két perc erejéig. Még most sem fogom fel.
Emberek! Én ott álltam a világ valaha létezett legjobb power metal bandájának az énekese mellett a színpadon, és - bár részemről elmondhatatlanul balfaszul – együtt hívtuk fel az összegyűltek figyelmét a Legendára! Rész(ecskéj)e voltam a koncertet lezáró Savatage-blokk bevezetésének! - Azannya!
Nothing Goin' On/ Tauntig Cobras/Edge Of Thorns, és vége. Őrület. Még szerencse, hogy a Jesus Saves, vagy a Chance nem hangzott el, mert akkor lehet, hogy már hazajönni sem tudok.
Túrisas
