"Te, milyen zenét is játszanak ezek pontosan?" - "Olyan keményet. Tudod, mikor reszelnek a gitárok, az énekes meg magas fejhangon üvöltözik végig."
A párbeszéd valóságos, egy hazai bulvármédia újságírónőjének ostoba kérdését, illetve egy másik bulváros kolléga még ostobább válaszát idéztem, amint sajtótájékoztatóra vártak a Maiden Kisstadionban tartott koncertje előtt, még 2000-ben. A magyar rocksajtó képviselőinek szerintem biztos van frissebb, tavalyi szigetes sztorijuk is a tömegmédia rockzene ellen beoltott munkatársainak elképesztő inkompetenciájáról.
Persze ne óvatoskodjunk, ne "rockzenézzünk", mert akkor öntudatosan majd megkapjuk, hogy képben vannak ők, és általuk mi fogyasztók is, hiszen mennyi hírt hoznak pl. a Franz Ferdinandról, vagy akár Lenny Kravitzról, hogy a számtalan egyéb "rock hero"-ról már ne is beszéljünk.
Szóval ne óvatoskodjunk, nevezzük csak nevén a gyermeket: heavy metal. Ez akad meg a torkán a médiának. Ha pedig a stílus képviseletében olyan zenekar mozgósít komoly reklámhadjárat nélkül százezreket, akik a megalakulásuk óta kikezdhetetlenek, soha nem feküdtek le a velejéig romlott zeneipar szánalmas bohócainak, akkor kiküldik kérdezni a fent idézett hülye libát, meg a méghülyébb kollégát; ráadásul a Pestet elözönlő rockerekről csak kell néhány megalázó (mindig a legszerencsétlenebbeket sikerül ilyenkor "véletlen" megtalálni) vágókép. Aztán újra csend, hiszen a heavy metal zenére már régen nincs igény...
A Flight 666 mozi is innen indít. A "Somewhere Back In Time" címmel futó világkörüli turné első szakaszának a lehető legteljesebb keresztmetszetét bemutató film kezdő kockáin feliratozva a lényeg; az Iron Maiden, az 1980-as debütálása óta úgy vált a világ egyik legnagyobb, legnépszerűbb zenekarává, mintegy 70 millió eladott lemezzel, hogy a rádióállomások és a mainstream média eközben szinte tudomást sem vett róluk. Istenem, milyen jó érzés, hogy rockerből vagyunk, és semmi közünk - hogy is mondta fentebb a firkász csaj? - "ezek"-hez.
Általában a koncert DVD-k extrájaként szokott szerepelni a képes, színfalak mögötti turnédokumentáció: itt fordított a helyzet. A 45 napig tartó, 5 kontinenst érintő első turnészakasz 23 koncertjéről forgatott, majd kétórás filmhez csatolták bónuszként a teljes - 17 Maiden-klasszikust felölelő - koncertprogramot egészében bemutató lemezt, amit viszont nem egy helyszínen, hanem dalonként más városban rögzítettek. A végeredmény mégsem lett széttagolt, hiszen a (többnyire) fix kamerák estéről-estére ugyanonnan vették a showt, amely így úgy lett kerek egész, hogy közben nagyon is tudjuk és látjuk, hogy éppen Indiában, Argentínában, Brazíliában, Mexikóban, Kolumbiában, Costa Ricán, vagy Kanadában őrül-e meg éppen az arénányi/stadionnyi tömeg. Mindezt ráadásul a Kevin Shirley által kevert vaddisznó hanggal, csúcsminőségben élvezhetjük. Kiváló. És ez még csak a bónusz DVD.
A film egy ködös angliai reggellel kezdődik, amikor a zenekar és a stáb folyamatosan érkezik a repülőtérre, ahol már várja őket a saját repülőgép és a szintén saját kapitány, hiszen köztudott, hogy a gépet az énekes Bruce Dickinson (is) vezeti. Jónéhány óra elteltével már Indiában, Mumbaiban hangolódnak a turnényitó koncertre, hogy aztán egy kiadós gyomorrontástól és az időeltolódástól félholtan, rövidesen Sydney-ben nyújtsanak 110%-ot a színpadon, merthogy a srácok a nézőtéren nem azért vártak talán éveket a pillanatra, hogy ebből bármit is észrevegyenek. És így tovább...
Csodálatos úti-, és pillanatképek, soha nem látott kulisszatitkok, váratlan helyzetek, óriási poénok, feszültség, de mindvégig hallatlan profizmus és szervezettség jellemzi az egész zenekart, csakúgy mint a stábot. Van fáradtság okozta összeomlás, de egy pillanatra sincs nagyképű sztárkodás és allűrök. Biztos lehet úgy forgatni egy filmet, hogy ezeket szándékosan nem mutatják be, de itt érezhetően nem erről van szó. Elég egyszer is megpillantani a dobos Nicko elmebeteg, vigyorgó fejét ahhoz, hogy egyértelmű legyen: az Iron Maiden tagjai jó humorú emberek maradtak, akiknek semmi közös nevezőjük nincs és soha nem is volt a mainstream hisztis kreálmányaival.
A filmben, amely sokadjára is ad újat és élvezhető, mindenkinek lesznek kedvenc részei és pillanatai. Az enyém egy koncert utáni kép, ahol egy latin-amerikai fiatalember, kezében Nicko dobverőjével, küszködik a sírással, majd végül alulmarad vele szemben. Alapjában nem szeretem a rajongásnak azt a fokát, amikor az érzelmek így előtörnek, de ez nem a pszichésen roskatag ember beteges hisztériája (lásd Jacko és lelkibeteg fanatikusai). Ebben az őszinte arcban és jelenetben benne van összefoglalva mindaz a többlet és zene adhatta öröm, aminek a mi idézett újságíróink a büdös életben soha nem fognak mégcsak a közelébe sem jutni.
A Flight 666 minden heavy metal rajongónak megkerülhetetlen és kötelező.
Túrisas
