Honlapok:
goncalo-pereira.blogspot.com
myspace.com/goncalopereira

Legalább egy éve készülök arra, hogy az egyik nagy személyes kedvencem, Goncalo Pereira valamelyik kiadványáról közzéteszek itt egy szösszenetet, de akárhányszor hozzáfogtam, mindig becsődöltem. Nem akarok túlzásokba esni, de egy ilyen zseniális gitáros illő méltatásához legalább Arany Jánoshoz hasonló szókinccsel kellene rendelkezni. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy elegendő lesz egy tény- és adatszerű cikket megírnom; akit érdekel, az úgyis rá fog mozdulni. S akkor beszél majd a zene magáért: szebben és meggyőzőbben minden cirkalmas fogalmazásnál.

Pereira barátunk kivételes tehetségű gitáros, énekes, zeneszerző, hangmérnök, producer, valamint a Portugáliában nagy népszerűségnek örvendő Blister nevű rockzenekar oszlopos tagja (a Blister nagyjából olyasmi, mint a Cult). Nagy példaképei között megtaláljuk Pereira honfitársát, Carlos "Ezerujjú" Paredes-t, a nemrég elhunyt legendás klasszikus gitárost (érdemes megnézni Pereira tolmácsolásában Paredes "Movimento Perpetuo" című darabját: vids.myspace.com/index.cfm), de Steve Vai (talán őt leginkább), Joe Satriani, és Paul Gilbert mestereket is.

A DVD-n megtekinthető koncerten az első igazi tipikusan gitárhősködő, shredder lemezről (Tricot No Pais Das Maravilhas - 1998) egyetlen nótát játszanak (éppen egy jazz-es lassút = "Tarutiri"), míg a másik két album (Upgrade - 1999 és GoncaloPereira@g_spot - 2004) nagyjából egyenlő arányban képviselteti magát. Az "Upgrade" egyébként király egy lemez, de sajnos a hangzás még nem a legtökéletesebb, ami viszont a furcsa című "GoncaloPereira@g_spot"-ot illeti, az minden gitárbuzinak kötelező, aki a Vai, Satriani, MacAlpine, stb. féle zenékre erektál (vagy nedvesedik)! Ez a faszi mindent tud a hangszerről, amit tudni kell, lehet, vagy érdemes. Ráadásul a Mindenható kiváló, igazi mediterrán dallamérzékkel áldotta meg.

A kép- és hanghordozó "live" részét a festői Liszabonban, egy sokkal kevésbé festői HardClub nevű rock-lebujban vették föl. Pereirát a Blister zenészei kísérték kiegészülve Nelson Canoa billentyűssel. A nemes egyszerűséggel csak Dikk névre hallgató bőgős hangszere nagyon szépen dörmög (lásd: "Sessao Geleia": hmm, ideális sound!), Mauros Ramos dobos pedig végig ötletesen, változatosan veri a ritmusokat. Nyilván itt élik ki azt, amit a sarkos, kő egyszerű rockzenét játszó anyabandában nem tudnak.

Eléggé kis költségvetésű kiadványról van egyébként szó, nagyjából két mozgó és két fix kamerával. Az utóbbiak közül a dobosra irányított végig homályos, a többi csak olykor-olykor veszíti el a fókuszt. A látvány tehát nem éppen szemkápráztató (és akkor még finoman fogalmaztam). Szerencsére a hangminőség végig jó; elvégre is Pereira hangmérnök!

Elvileg a játékidő két és fél óra, de ebből a koncert sajnos csak egy szűk órácska (se). Van azonban sok interjú, egy stúdió "körút" és egy oktató rész, ahol Pereira dalról-dalra sorra veszi a legérdekesebb hangszeres "fogásokat". Gitárosoknak külön ajánlom a fönt már említett "Tarutiri"-ban a kombinált visszhangosított tapping és hangerőgomb-manipuláló technikát. Nem árt, ha valaki tud portugálul, de szerencsére vannak angol föliratok.

Ha "melegen" nem is (talán Túrisas kolléga), de lelkesen mindenképpen ajánlom a hat- (olykor hét)-húros csodahangszer szerelmeseinek, hogy szánják rá a pénzt, időt, energiát, és ismerkedjenek meg ezzel a Pereira gyerekkel. A csalódás kizárva.

Tartuffe

Elég csehül állunk DVD ajánlók tekintetében, pedig a polcomon ott figyuszkáznak számolatlanul (ez speciel nem igaz, álmomból felébredve is tudom, hány darab van) az anyagok. Elhatároztam tehát, hogy ezt a szegmensünket is versenyképessé téve, rövid, de lényegretörő kritika-offenzívát indítok, nézésre felettébb érdemes Digital Versatile Disc ügyileg.


Arch Enemy: Tyrants Of The Rising Sun DVD (2008)

Műsor: Egy teljes japán koncert, jobbára az Angela Gossow éra dalaival, természetesen az új lemezre építve. Nagyszínpad, pazar fények.

Zenekar: Tökéletes forma, olyannyira magával ragadó a zenekari hangszeres játék, hogy még Angela Gossow sem tudja lenullázni a hörgésével. Sőt, én kicsit most meg is szerettem. Meg kell hagyni, impresszív jelenség, jó frontember, és így megnézve az anyagot, nincs már olyan érzésem sem, hogy nélküle kellett volna Japánból hazajönniük, miután rávették, hogy látogassa meg Sagawát, a kannibált.

Közönség: Civilben konszolidált japánok ezúttal bezsongva. A koncert DVD-k többségével ellentétben nem tüntették el a közönségzajt; énekelnek, tombolnak (spontán kialakuló pogó-körök), és mindez hallatszik is.

Hang: 2.0/5.1 Kurva jó szól, arányos hangzás, azt pedig leszarom, hogy volt–e utómunka, vagy nem - úgyis tagadják.

Kép: Kristálytiszta, sokkamerás, szépen fényképezett, nem kapkodó, szólók közben sem az Amott-tesók hónalját/nyakszirtjét mutogatják.

Kiállítás: Egyszerű, de tetszetős kivitelezés; booklet is van.

Egyéb: "Ródmúvi", klipek - úgyis csak egyszer nézzük meg az ilyeneket.

Összegzés: Állat. Senkit ne tartson vissza, hogy "jajj, ebben hörög az a csajszi!". Ez kérem 100% Metal!  

10/10

Kiadó:
Lucretia Records (Európa)
Sensory Records (USA)

Honlapok:
www.pantommind.com
myspace.com/pantommind

Zenészek:

Tony Ivan - ének
Drago - dobok
Pete Christ - gitár, billentyűk
Peter Vichew - gitár

Lehet, hogy mégiscsak szárba szökken valami értelmes metál zenei élet itt a kiszáradt közép- és kelet-európai ugaron? A lengyeleknél ott van a Dimension By Zero (dionysosrising.blog.hu/2009/01/06/division_by_zero_tyranny_of_therapy_2008), itthon izgatottan várjuk az első Dreyelands nagylemez megjelenését (dionysosrising.blog.hu/2009/01/06/title_65279), nemrég pedig lelkesen számoltunk be blogunkon a szerb AlogiA tehetséges gitárosának jól sikerült és nagy nevekkel megtámogatott projektjéről (dionysosrising.blog.hu/2009/03/17/srdjan_brankovic_s_expedition_delta_2008).

Lehet egyébként mocskolni az internetet, meg lesajnálni a letöltéseket, de enélkül honnan értesülnénk ezekről a zenékről; az MTV egyre gyalázatosabb "Headbangers Ball"-jából? Aligha. Tóth Gergő is jobban tenné, ha útilaput kötne a lábára (vagy erélyesen bemutatná középső ujját az MTV kádereinek)! És vajon honnan szereznénk be őket? Járt mostanában valaki CD boltban? Még a "szakos" üzletekben is csak a mainstream elérhető. Jó esetben némi fölárért esetleg megrendelheted kevésbé ismert, kis kiadós kedvenceidet, és ha szerencsés vagy, másfél hónap után már kezedbe is veheted a hőn áhított hanghordozót (miután leperkáltad a tetemes postaköltséget).

Bocs, de egy kicsit elfakadt az epém, most inkább térjünk vissza a hangulatos, intelligens progresszív metált játszó Pantommind-ra! Ezek a bolgár srácok is nyomják uszkve (klasszika filológusoknak: usque) 15 éve, de a "Lunasense" még csak a második hivatalos albumuk. Szakmai körökben már az előző lemez (Shade Of Fate, 2005) is elég jó fogadtatásban részesült, és most - úgy érzem - még ahhoz képest is sikerült előrébb lépniük.

A Pantommind zenéje túl van a szokásos címkéken és az unalomig ismételgetett összehasonlításokon, egészen egyéni ízt ad neki Tony Ivan tiszta, magas hangja és összetett dallamai (talán Dan Reed-hez fogható, ha ez segít valakin). A gitáros keze alatt olykor fölbukkannak balkáni dallamfoszlányok (pl. "Erasable Tears"); ebből el tudnék viselni sokkal többet is. A "Lunasense" nem fogja leszakítani senkinek sem a fejét, nem húz úgy, mint a Testament új lemeze, de nem is bonyolítja túl a dalokat, mint egyes progresszív "túlkapások" (pl. Spiral Architect). Igényesen megkomponált, középtempós dalok jellemzik, amelyekbe a kicsit befogadóbb hajlamú hallgató könnyen belefeledkezhet.

Pete Christ nem megváltó (az egy másik Christ!), de nem lenne baj, ha ilyen bandákból egyre több nyomulna errefelé.

Tartuffe

Van valami sorsszerű - hogy azt ne mondjam - ironikus abban, hogy a Queensryche legújabb lemeze után nem sokkal jelent meg az Anubis Gate aktuális (egyébként a sorban negyedik) hanghordozója. A sorsszerűség nagyjából abban áll, hogy az egyébként is erős Queensryche hatások ezúttal szinte teljesen eluralkodtak a dán progresszív bandán. Anubis kapuján bizony ki-be járkál Chris DeGarmo és Geoff Tate szelleme; hol tisztán látszanak, hol csak sejtetni engedik magukat.

Természetesen föl lehet fedezni más hatásokat is (egy kis Iron Maiden, Crimson Glory és nyomokban olykor Fates Warning), de a QR inspiráció olyan kézzelfogható, hogy ha egy rajongó mondjuk egy 1990-es autóbaleset következtében beállt kómás álomból nemrég ébredt volna föl, a "The Deatched"-et simán hihetné a legendás Seattle-i banda modern hangvételű legfrissebb albumának.

Egyébként az új anyag egy kicsit talán elvontabb, progosabb a kritikusok által egyértelműen pozitív fogadtatásban részesített előző lemeznél, amely nálunk a 2007-es Top 10 listáról éppen csak lemaradt. (lásd: dionysosrising.blog.hu/2008/02/04/anubis_gate_andromeda_unchained_2007) Sajnos a hangzás maradt ugyanolyan steril, néha szinte bántóan szintetikus, amúgy Threshold vagy (ha már dánokról van szó) Royal Hunt módra (pl. "Options - Going Nowhere"). Ez azonban nyilvánvalóan a koncepció része, hiszen nagyrészt ez (is) felelős a rideg, elidegenedett (detached) életérzést árasztó hangulatért.

Ha az Anubis Gate-et odatesszük a Beyond Twilight, a Mercenary és a Manticora mellé ... hát ... akkor Dánia nem tűnik gondtalan, örömteli helynek. Úgy látszik, Marcellus-nak van igaza, aki már Shakespeare Hamletjében megmondta: "Something is rotten in the state of Denmark" - valami bűzlik (szó szerint: rothadt) Dániában. Lehet benne valami, de az igényes metál zene köszöni szépen, jól van (s ez nem utolsó sorban az Anubis Gate érdeme).

Tartuffe

Úgy illik, hogy Húsvét közeledtével rendet teszünk magunkban és környezetünkben is. Ebből logikailag (nem egészen) az is következik, hogy amennyiben az ember történetesen blogot ír, ott is rendet tesz.

Eddig csak követték egymást a cikkeink a blogon, majd tűntek el az örvénylő nagy cybertérben, ugyanis a kereső funkció sem működött rendesen. Most már igen.
 
Az áttekinthetőség kedvéért tehát az egyes témaköröket felcímkéztük és a blog baloldalán helyeztük el, pontosabban ott helyezte el a program, nekünk erre ráhatásunk nem volt.

Lehet tehát nézelődni és kiválasztani az a cikket vagy témakört, ami a kötözködő, rosszindulatú, irígy, korlátolt, buta, esetleg közömbös, ad abszurdum bennünket istenítő (nem kéne) kommentek kiváltó oka lesz…

Véletlen előkerült néhány régebbi interjúm, ezeket haladéktalanul közkinccsé teszem. Ha nem is sorban, de így már az ország szinte valamennyi kiemelkedő gitárosával olvasható interjú a blogon (Alapi Steve, Lukács Péter, Tátrai Tibusz, Szűcs Antal Gábor, Szekeres Tamás).

Sok fiatal gitárnyűvő soha be nem teljesülő álma, hogy olyan neves rockzenészekkel turnézzon együtt szerte a világon, mint Ken Tamplin, Tony MacAlpine, Mike Terrana, vagy Ian Perry. Szekeres Tamásnak ez magadatott, igaz, a sikerhez szükség volt a hangszeres tudás és a profi management mellett Tamás fanatizmusára és zenei alázatára is.

Szólókarrierje a 80-as évek végén kezdődött, első instrumentális lemeze (Guitarmania) megjelenésével. Rá két évre már az MTV legrangosabb európai rockműsorában, a Headbanger’s Ball-ban ad interjút és mutatják be "Guitartales" lemezét. 12 szólóalbum után jelenleg a magyar rocklegendával az Omegával dolgozik. Tamást a Omega turné agárdi zárókoncertje után kérdeztem, múltról, jelenről és a közeljövő terveiről.

RI: A sikeres turnézárás utáni ünnepi hangulatban lehetek-e egy kicsit provokatív?

SzT: Legyél!

RI: Ha a koncerten találomra megböktem volna a vállát néhány jelenlévőnek, kérve, hogy legyenek szívesek a színpadon állók közül megmutatni nekem A Gitárost, tízből tízen valószínűleg Molnár "Elefánt" Györgyre mutatnak. Azzal együtt, hogy minden tiszteletem Elefánt és az Omega zenei örökségéé, nem hálátlan ez egy kissé?

Ez is régi anyag, 2006-ban készült, néhány része aktualitását is vesztette, de azért az unikum, hogy Tibuszból olyan gitárosok értékelését húztam ki, mint Van Halen, vagy maga maestro Yngwie….

"ELHINTETTÜK A MAGOT" - Beszélgetés Tátrai Tiborral és Szűcs Antal Gáborral, latinon innen és túl

Ötödik évébe lépett a Latin duó. A születésnap apropóját használtuk fel arra, hogy a hódmezővásárhelyi koncert előtt a hazai rockélet két meghatározó gitárosával beszélgessünk a Latinról és az ahhoz szorosan nem kapcsolódó egyéb fontos dolgokról is.

RI: Mit lehet tudni az októberi szülinap előkészületeiről és magáról az eseményről?

Tibusz: Annyi már bizonyos, egy rendkívül exkluzív helyen, a Művészetek Palotájában tartunk egy bulit október 15-én, amelynek különleges vendégei Roy és Ádám lesznek. Én személy szerint évek óta figyelemmel követem a munkásságukat, Ádámot pedig szinte még tinédzserként láttam többször klubkoncerten a pesti éjszakában, és nem lehetett nem odafigyelni arra, amit sokszor nagyon lepukkant körülmények között összemuzsikált.

Gábor: Az első próba már megvolt, ez alapján azt gondolom, hogy olyan dolog van születőben, amit szeretni fognak a népek. Élőben fogunk játszani, ahol a kettőnk produkciójához idővel kapcsolódik Ádám is, néhány latin klasszikus erejéig, majd Roy-jal közösen eljátszanak néhány számot. Most formálódik még csak a műsor, a legfontosabb, hogy mindannyian jól érezzük magunkat. A buliról pedig terveink szerint felvétel is készül.

RI: Az eddigi legnagyobb szabású vállalkozásotok a Mendelssohn Kamarazenekarral való közös koncert volt. A rockvilágban ilyenkor kötelező kérdés, milyen volt együtt dolgozni a komolyzenészekkel, amire a válasz az, hogy a komolyzenészek profik, kifizetik őket, ők pedig hiba nélkül eljátsszák, amit kottán elébük tesznek. Esetetekben is ilyen egyszerű volt?

Tibusz: Nem akarom festeni sem magunkat, sem a zenekart, de azt kell mondjam, hogy ez egy nagyon kellemes hangulatú közös munka volt, ahol a zenekar tagjai egy pillanatra sem éreztették, hogy ők a művészek, mi pedig "a gitárosok" vagyunk. A zenekar művészeti vezetőjéről, Kovács Petiről és a hangszerelést végző Pacsay Attiláról is csak a legjobbakat tudjuk elmondani. Hozzáállásuk végig példaértékű volt. Végtelenül profi társaság, akikkel nagy ajándék volt együttdolgozni.  

Jó 20 évvel ezelőtt egy krómos Maxell kazetta érkezett Budapestről, a hammeres Cselőtei Laci küldte. Vinnie Moore "Mind's Eye" instrumentális lemezét vették föl nekünk, mi meg elalélva az örömtől, kimért, szertartásos mozdulatokkal helyeztük a magnóba és hallgattuk végig, nyugtázva, kincs érkezett. Ezt persze az internet-generáció már nem értheti, mint ahogy azt sem, hogy miért lógtam egy egész napot el a gimiből azért, mert megláttam a rádióújságban, hogy a Petőfi adón lesz egy általam nem ismert Twisted Sister nóta. Többórás feszült rákészülés, szertartásos felvétel (record+play gomb megnyomása, pause gomb hirtelen felengedése, közben visszatartott lélegzet) többszöri kiértékelés, és már el is ment a nap.

De térjünk vissza a krómos kazira. Véget ért a főműsor (Vinnie Moore) és a maradék helyre Cselő felvette új kedvencének néhány nótáját. Ez volt Chris Impellitteri "Stand In Line" lemeze, rajta egy olyan vérbő "Since You Been Gone" feldolgozással, hogy csak falfehéren néztünk egymásra a cimborámmal. Tán be is rittyentettünk a csöves Trapperba az izomból, de halálpontosan kipengetett futamoktól. Ez még ma is földre visz, el lehet képzelni, hogy a gitárhős korszak hajnalán mit érzett két pattanásos (ja, bocs, csak én voltam az, de én legalább nagyon) kamasz, akiken akkoriban a "Felkelő Nap Háza" akkordbontása is rendre kifogott.

Impellitteri elfoglalta tehát megérdemelt helyét a legnagyobb kedvencek között és maradt is ott a mai napig. Ráadásul lemezeit igen nehéz volt beszerezni, és nem is volt túl aktív (20 év/8 lemez), ami méginkább felértékelte a nevét a bakelit/CD vadászok között, amilyen én is voltam (vagyok, leszek).

Legutóbbi próbálkozása a "Pedal To The Metal" (2004) címet viselte, ami kritikusok szerint szakított a megszokott dalközpontú, neoklasszikus-power iránnyal, és eltévedt a nu metal vizeken. Valójában nem is ő, hanem a kritikusok tévedtek el. Ugyanis  a "Pedál" kiugróan jó anyag. Modern hangzású igaz, a gitársound különösen az, de ez miért is baj? Akkora dallamok és gitárszólók kerültek a modern zenei alapokra, mint a magyar államháztartási deficit. Szerezzétek be gyorsan, és ne dőljetek be a kritikusoknak!

Mint ahogyan szerezzétek be gyorsan a "Wicked Maiden"-t is, hiszen ez megint egy Valujev horoggal egyenértékű attak. Visszatért Rob Rock, aki a legtöbb "Hímpellér Teri" lemezen énekelt. Ez a tény önmagában is meghatározza, hogy ismét old-school a zenei értelmezés, de nincs visszalépés, frissnek, kipihentnek (mondjuk öt év alatt rá is lehetett készüni…) mutatkozik a csapat. Szinte letépi az ember fejét a gitárhangzás. A riffek, ritmusok, szólók húzzák, viszik az anyagot előre, a tökéletesség irányába. Azért oda nem érkeznek meg a lemez végére sem, de sebaj, keresztények lévén ezt az érzést nyilván ismerik; tudják, elég, ha törekednek rá. És törekednek is. Chris lubickol a vastagon kipengetett harminckettedekben, Rob Rock dallamai pedig a régi, klasszikus, közösen készített anyagaik legjobb pillanatait idézik.

Ez a lemez úgy tud modern lenni, hogy 15 éve is megjelenhetett volna. Ki meri azt mondani, hogy a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt?

Túrisas

Ha csipkedem magam, akkor talán befut a kritikám a Revolution Renaissance után, ami bensőséges kis háziünnepségre is okot adhat, hiszen két ennyire gyalázatosan rossz lemezborító még nem követte egymást a blog történetében.  

Mióta Yngwie saját kiadót alapított Rising Force Records néven és égetően fontossá vált, hogy legutóbbi lemezén kívül (kritika itt: dionysosrising.blog.hu/2008/10/16/yngwie_malmsteen_s_rising_force_perpetual_flame_200) legyen még más termék is a kiadó honlapján, sejteni lehetett, hogy az önfegyelemből eddig sem erős gitárzseni, mostantól fulladásig önti majd ránk dézsaszám, az újabb és újabb (alibi-)anyagokat. És lőn. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még fakezű Szigeti Feri (Karthago) életművének egy smaragdja fog itt csillogni, még ha csak virtuálisan is, egy új Malmsteen lemez értékelése kapcsán. Pedig de.

Ugyanis hasonló a koncepció, bár Feri "elefántdübörgésre" épülő kompilációja, kiegészülve az egy-két Zámbó-"klasszikussal", nagyon gány volt úgy összességében, tehát a versenyeztetés már önmagában is perverz gondolat. Az viszont az Angels Of Love hallgatása közben többször is eszembe jutott, hogy mennyivel jobban tudnám szeretni ezt a lemezt, ha nem a jellegzetes, tompa, kopogós akusztikus gitár hangszínen szólalnának meg az ismert Yngwie-balladák átiratai.

Ha skandalum, ha nem, - nekem a kutyaütő "Érzelem húrjain" lemez hangzása rémlett fel (tudja a fene, hogy miért hallgattam én abba egyáltalán bele valamikor), ami sokkal inkább szerethető, és sokkal inkább megmutatja az akusztikus gitár szépségét, mint az AOL. Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy ettől még mind dalok, mind a gitárjáték tekintetében a Feri és Yngwie között feszülő kozmikus távolság fölfoghatatlansága miatt az összehasonlítás kizárt. 

Földolgozódtak tehát gyorsan az Yngwie-lírák, ami egyébként abban merült ki, hogy az énekdallamokat is az akusztikus  gitár vette át, illetve egy-két régi  instrumentális gyöngyszemet (Crying) sikerült hazavágni.

Nem olyan rossz egyébként, bár sok értelmét mindennek én így nem látom. A Rising Force Records katalógus legalább bővülget, a heavy metal műfajt népszerűsítő és/vagy csajozós dumát: "ne gondold, hogy a kemény zene csak ordítozásból áll, majd mutatok neked valamit, tuti, hogy tetszeni fog" – pedig újabb hanganyaggal megtámogatva lehet elsütni.

Túrisas

Tudom, hogy ez az oldal nem szokott a rockvilág híreivel külön foglalkozni, de nem tudom megállni, hogy ehhez ne fűzzek egy rövid kommentárt! Satriani mester mostanában nem virított különösképpen szólóban. Legutóbbi lemezével kapcsolatosan meg is jegyeztem:

"Véleményem szerint (s ezzel korábban már szennyeztem a szájberteret) éppen itt az ideje annak, hogy 'Professzorunk' ne legyen olyan nagyon 'funkilus', hanem szálljon be valami vérbő metál bandába és kanyarintson nagy szólókat fogós refrénekkel teli dalokba. Vajh!" (lásd: dionysosrising.blog.hu/2008/03/27/joe_satriani_professor_satchafunkilus_and_the_musterion_of_rock_2008)

Bár minden kívánságom ilyen gyorsan és biztosan teljesülne! Satriani varázsló úr összeállt a fél ex-Van Halen-nel (Sammy Hagar, Michael Anthony) és Chad Smith dobossal (Red Hot Chili Peppers). Hamarosan várható a csirkeláb névre "keresztelt" projekt bemutatkozása. Addig is bele lehet kagylózni két saját dalba a világhálón (itt: www.chickenfoot.us/player.html). Remélem, inkább a "Soap On A Rope" című nóta és nem a másik, öreguras szerzemény lesz jellemző.

Uccu neki!