Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.dgmsite.com
www.myspace.com/dgmprog

Zenészek:

Mark Basile - ének
Simone Mularoni - gitár
Emanuele Casali - billentyűk
Andrea Arcangeli - bőgő
Fabio Costantino - dobok

Nem hiszem, hogy sokaknak ismerősen hangzana a DGM név, pedig az olasz progresszív metál csapat már 1994 óta él és virul, sőt immáron hetedik hangzóanyagukkal rukkolnak elő. A 2007-es "Different Shapes" ezen a blogon nagyon pozitív elbírálásban részesült, még a meglehetősen hangsúlyos SymphonyX-es fölhangok ellenére is: dionysosrising.blog.hu/2008/02/09/dgm_different_shapes_2007 (vagy éppen azért).

Időközben énekescsere történt, a Mind Key-ből érkezett Mark Basile, akinek tényleg nincs rossz hangja, de a korábbi torokhoz, Titta Tani-hoz képest nem hozott igazi váltást, változást. Pedig valami nagyon ráférne már a bandára, mert annak ellenére, hogy instrumentálisan a Mularoni-Casali (gitáros-billentyűs) kettős hibátlanul teljesít, sőt mindvégig sziporkázik, nekem mégiscsak hiányzik valami ebből a zenéből.

Lehetséges, hogy Mularoni mester "kiírta" magát a 2008-as TOP 10-be berobbanó Empyrios-szal? Valószínűleg nem ez a megfejtés, hiszen a "FrAme" zeneileg tulajdonképpen kikezdhetetlen: dögös riffek, kellő dinamika, káprázatos szólók, mi szem-szájnak ingere. Hideg profizmus... talán túlságosan is hideg. A dalok valahogy nem akarnak beleköltözni a fejembe. Persze olyan zenéről van szó, amelyik csak sok "ízlelgetés" után érik be, de az mégiscsak zavaró, hogy a többszöri alapos hallgatást követően sem tudok fölidézni egyetlen dallamfoszlányt sem...

"Minden jó, ha jó a vége" - szól a Shakespeare-i diktum. Ezért nem szeretném ezt a beszámolót egy erősen kritikai hangon befejezni. Egyezzünk meg abban, hogy a zseniális Mularoni-Casali párosítást órákig tudnám hallgatni, sőt van itt néhány kimondottan ütős nóta is: pl. a "Hereafter" kirobbanó kezdés, a "No Looking Back", a "Heartache" és a lehelletfinom keleties motívumokkal megtűzdelt "In A Movie" pedig bármikor szívesen látott vendég lesznek az mp3 lejátszómban.

Mindenesetre a honfi- és vetélytárs Vision Divine-ra Mularoni mesterék köröket vertek...

Tartuffe

A Dragonforce a maga szélsőséges zenei világlátásával erősen megosztja a rockertársadalmat. Afféle szeretem/gyűlölöm alakulat, hiszen a sebességmániás, kiemelten szólisztikus power-speed csapat rendesen kavarja az indulatokat maga körül, két markáns táborra osztva a véleményformálókat. A különbség pedig abban a cseppet sem jelentéktelen tényezőben rejlik, hogy valaki a Dragonforce muzsikájáért vagy muzsikájától őrül-e meg inkább.

Ezúttal jobbára az előbbiek találkoztak, s mint azt sejteni lehetett, nincsenek is kevesen. Teltház fogadta a zenekart a minden szempontból kifogástalan Diesel Clubban. (Azért kicsit érdekes, hogy néhány hónapja alig lézengtek páran az agyondicsért Firewind koncertjén, a megosztó Dragonforce meg csuma teltházat produkál.)

Hogy valóban szélsőséges felfogású csapatról van szó, már az előtérben, a merchandise pultnál kiderült. Hétezret turnépólóért, tizennégyet kapucnisért majd akkor (sem) adunk, ha ötszáz lesz az Euro darabja Hungáriában. Rajongóbarát árszabás, az egyszer biztos.

Előbb azért volt még nekünk itt előzenekarunk is, és láss csodát, nem kapitulált a hatfős finn harcimetál sereg a DF armadától, hanem félelmet keltve, szőrruhákban, harci arcfestéssel, egy főzenekar küldetés- és öntudatával robbant a deszkákra, érezhetően azzal a céllal, hogy lekaszabolnak mindenkit és végezetül győzelmi tort ülnek felettünk. Ennek megfelelően belakták az egész színpadot, és meglepő módon a közönség is velük volt az első perctől kezdve.

Láthatóan népszerűek, de ennek okát, kivéve persze az intenzív színpadi jelenlétet, én nem nagyon tudom megmondani. A harci fém ugyanis hegedűvel, harmonikával együtt is gyengécske volt, az ijesztő, de karizmatikus, ám énektechnikailag finoman szólva nem remeklő frontember minden igyekezete ellenére.

Lehet, hogy tőlük ijedtem meg, csak magamnak sem merem bevallani, de tény, a Rasputin (igen, sajnos a Boney M-féle…) engem már a büfé oltalmában ért. Ezzel együtt van tekintélyt parancsoló kiállása a zenekarnak, kevésbé biztonságos helyeken még akár a rendőri jelenlétet is kiválthatná, egy-egy bűnmegelőzést célzó, preventív Turisas buli. (Enyingi koncertszervezők figyelem!)

Az átszerelés alatt egyre inkább nőtt bennem a kíváncsiság, hogy miként lehet, és lehet-e egyáltalán, élőben megszólaltatni a DF effektezett, ultragyors dalait.

Aztán felszállt a füst és a teremben az emberi teljesítőképesség (zenekar) és az emberi tűrőképesség (közönség) határaikat feszegetve küzdöttek egymással jó másfél órán keresztül.

Amit minden kétséget kizáróan meg lehet, és meg is kell állapítani: a Dragonforce kiváló koncertzenekar, a lemezeiken hallható szerzeményeket, tokkal-vonóval, minden különösebb erőlködés nélkül elő tudják adni, ami önmagában elismerésre méltó teljesítmény.

Annak viszont konkrétan be kellett szarni, amit a színpadon, show-ként, mindezt megfejelve elővezettek. Pörögtek, forogtak, kúsztak, másztak, ráadásul úgy, hogy látszott, egy pillanatig sem veszik túl komolyan magukat. SamTotman gitáros és Vadim Pruzhanov billentyűs, megritkult, szálas, semmilyen hajzatukkal, mozgáskultúrájukkal, egészen konkrétan egy szakosított szociális otthon (bolondok háza) ápoltjait idézték meg, zavarba ejtő hasonlósággal. Közben mi meg küzdöttünk a teremben maradásért, az iszonyú pörgés következtében ránk ható centrifugális erővel, amely jó egy óra elteltével engem speciel kihajított a teremből, és csak percekkel később tudtam újra csatlakozni a srácokhoz. Váltottam néhány szót ismerősökkel, akiknek szintén volt szüksége egy röpke beiktatott pihenőre, tehát nem voltam egyedül az élménnyel.

A hangminőség nem volt mindig egyenletesen jó, többnyire az ének kárára, és nem csak emiatt, de ZP Threat énekes nem volt számomra igazán meggyőző, ám mindezek ellenére csupán egyetlen dolgot tudok kritikaként megfogalmazni. A hihetetlen tempó másfél órán keresztül kivégzi az embert. Akármennyire is szeretem őket, akármennyire is lenyűgöztek a hosszú, technikás, váltott gitárszólók (Herman Li rulez!) nem éreztem azt, amit a legtöbb koncert végén, azaz, hogy már kezdődhetne is újra, elölről a show.

Egyszer viszont látni kell!

Túrisas

Nagy szolgálatot tett nekem az Adagio, ráadásul nem is az éppen recenzált és szinte ismeretlen Stephan Forté-féle gyilkos, neoklasszikus power csapat, hanem a málészájú hazai pop-opera kreálmány.

Történt ugyanis, hogy a Rockinform szerkesztőségben elfeküdt a franciák legutóbbi Dominate lemeze,  kollegáim ugyanis vélhetően arra gondoltak, hogy a közzétett kívánságlista megnevezettje nem más, mint a négy mosolygós fiú, a Manhattan-en innen, de a jóízlésen azért bőven túl, s akik a Nessun' dorma-t cukrosan, sztaniolba csomagolva segítenek középkorú asszonyoknak tovatűnt fiatalságuk szerelmeit könnyezve megidézni.

Nem azok. Ez az Adagio - akiknek elfekvő lemezét persze kértem, köszöntem és helyeztem is befelé a gyűjteményembe - nagyon nem negédes. Talán csak a csapatfőnök, Stephan Forté pszichoanalitikusa tudhatja az okát, hogy az első lemezén (Sanctus Ignis – 2001) még az Üdvözlégy Máriát is dalba foglaló gitármágusnak miért feketedett meg így a lelke uszkve (latinosoknak:  usque) 8 év alatt, de tény, hogy a Dominate kvázi (latinosoknak: quasi) szigorúsága után most úgy büntetnek, mint soha azelőtt.

Ha már kóstolgatom a mi adadzsónkat (nagyon kicsi, nagyon nyálas, de a miénk…), nem állhatom meg, hogy el ne mondjam: a francia testvércsapat (ha-ha!) is azon munkálkodik évek óta, hogy a klasszikus zene örökségét beépítse egy modernebb megszólalásba, a mi fiainktól azért némiképpen eltérő végeredménnyel…

Elő a farbával! Irdatlan vastagra és brutálisra álmodta és szülte meg Forté az idei anyagot.  Ha mindezt a mezei rocker terminus technikuszával és közvetlenségével határozom meg, akkor azt kell mondjam:  "Nagyon kemény lett az új Adagio b…meg!" Az arkangyalok nemcsak hatásfokozóként hörgik el magukat néha, hanem sokszor hosszú sorokon keresztül jönnek a hangok mélyről, torokból.

Nem mondom, hogy ez az igazán áhított zene füleimnek, de tény, hogy az Angélával (Arch Enemy) tartó virtuális, de meghitt kapcsolatom óta egyre kevésbé zavar ez a fajta "éneklés". Ráadásul végig örvénylik, kitör, robban, szétzúz, fölemel, összenyom a lemez, ahol nagyon is helye van a szigorúbb pillanatoknak.

A Symphony X említése kézenfekvő, minőségben, stílusban egyértelmű társuk az Adagio, dalok tekintetében viszont egyelőre még nem kerülhet átadásra a staféta. Ez persze egyáltalán nem kisebbíti az Adagio teljesítményét. Symphony X csak egy van, nem velük kell versenyre kelni! 

Az új énekes Christian Palin méltó társa David Readman és Gus Monsato uraknak. Nem tudom, hogy a hörgésekért is ő felel-é, és ha igen, akkor jót tesz-e mindez a hangszálainak, de képzett énekesként ez legyen az ő gondja. Sem Stephan Forté gitárosra, sem zenésztársaira eddig nem lehetett panasz, most sincs. Úgy játszanak, hogy a vastagon felhordott betonréteg alatt is megcsillan (mit megcsillan, vakít!) a hangszeres tudás.

Nem tudom, hogy van-e számomra olyan dolog a világon (a pezsgőt és a mustárt is beleértve), ahol a francia-magyar összehasonlítást csakazértis nem az utóbbi nyeri. Így megtörve, halkan mondom: Adagio-t azért nagyon cserélhetnénk.

Túrisas

Túrisas cimborával január 13-án megszültük a 2008-as év TOP 10-es listáját. Nem volt könnyű szülés. Emlékeztetőül, akkor azt írtam, hogy: "az év faszkalapja címet vita nélkül Rick Rubin producer nyerte el (hangmérnökeivel osztozva e kétes értékű trófeán) azzal, hogy az elmúlt több mint 15 év messze legjobb Metallica anyagát tönkrevágta egy túlkompresszált, alul-fölül digitálisan 'kopaszra' nyírt sound-dal ... Hogy a "Death Magnetic" nem jutott be a TOP 10-be, az csakis ennek és Kirk 'képtelen vagyok egy tisztességes, összeszedett szólót megírni' Hammett-nek köszönhető."

Ahogy a neves római író, az Ifjú Plinius mondta hajdanán: "Verba volent, scripta manent", azaz: "A szó elszáll, az írás megmarad." Ki vagyok én, hogy az antik bölccsel szembeszálljak? Ezért a TOP 10 lista marad, ahogy van, de bizonyos új keletű fejlemények arra késztetnek, hogy a végére most utólag odabiggyesszek egy +1-et.

Az történt ugyanis, hogy még tavaly, pontosan szeptember 12-én a "Death Magnetic"-et újrakeverve elérhetővé, letölthetővé tették a Guitar Hero III videojáték közönsége számára. Tekintve, hogy zenebuzi vagyok és a videojátékok világa csak fényévekben mérhető távolságra van érdeklődési körömtől, ez a változat némi késéssel, a napokban jutott el hozzám.

Még január elején azt mondtam, hogy az új Metallica anyag lemaradásáért a TOP 10-es listáról csakis az elbarmolt hangzás és Kirk Hammett ötlettelen, átgondolatlan szólójátéka okolható. Nos, a Guitar Hero III remix - szinte alig hihető! - lényegesen jobban szól, mint az eredeti stúdió változat. Panaszom (legalábbis annak első fele) így okafogyottá vált; abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy kénytelen vagyok a lista végéhez csatolni a "mágneses halált".

Ami Kirk Hammett játékát illeti, sovány vigasz - a csalárd lelkű nőneműek szerint a kicsinek is örülni kell -, de a kissé elnyújtott "Suicide & Redemption" című instrumentális számot bonuszként följátszotta James Hetfield is. Nem vitatom, hogy Hammett technikailag képzettebb Hetfield-nél, sőt a szóló is szinte hangról-hangra maradt ugyanaz, én mégis inkább Hetfield verzióját fogom hallgatni, mert több "szív" van benne, és nincs szétvartyogtatva a Hammett által mostanában túlzásba vitt wah-wah pedál-használattal.

Nem vagyok híve az összeesküvés elméleteknek, de ezúttal nem tudok szabadulni attól a gyanúmtól, hogy az egész nyomorult történet mögött egy gusztustalanul cinikus, álnok, de annál jövedelmezőbb üzleti megfontolás lappang. Nevezetesen, hogy egyrészt komoly hírverést biztosítsanak (meg ha negatív publicitásról van is szó) a kiadvány számára, másrészről, hogy az eladási mutatókat növeljék a gyanútlan, galamblelkű fanok kárára, akik siettek mihamarabb beszerezni az új lemezt, majd kénytelenek lettek az eredetinél jobban megszólaló demo miatt megvenni a box set-tet, hogy azután újabb költségekbe verjék magukat a Guitar Hero III remix beszerzésével.

Szóval, így lett a "Death Magnetic"-ből a 2008-as TOP 10 listán +1. Csavaros történet.

Tartuffe

Kiadó:
Sleaszy Rider Records

Honlapok:
www.theodoreziras.com
myspace.com/theodorezirasguitar

Zenészek:

Theodore Ziras - gitár, bőgő
Derek Sherinian - billentyűk
Brian Tichy - dobok

Gondolom, a Ziras név nem cseng túl ismerősen a hazai metalistáknak. A név hangzása után könnyen beazonosítható, hogy egy görög csókáról van szó, s ez a műfaj szempontjából nem rossz ómen, hiszen arrafelé nagyon komoly tábora van a fémes zenéknek, ami persze az egyik legfontosabb előfeltétele a magas színvonalú zenei életnek. Ziras ebben a kedvező környezetben gyógyult rá a varázslatos, hathúros hangszerre, de nem csupán a lelkesedés, hanem a tudatos szakmai építkezés is vezérelte. Ez kitűnik abból is, hogy 1998 és 2001 között a meglehetősen jó nevű Guitar Institute Of London-on tanult, ahonnan zenei előadói és zeneszerzői diplomával a zsebében szabadult.

A "HyperpyrexiA" Ziras harmadik instrumentális albuma (Trained To Play - 2001; Virtual Virtuosity - 2003), de közben becsúszott egy Euroforce névre hallgató neo-klasszikus power projekt Jiotis Parcharidis-szal, a Human Fortress elég jó torkú vokalistájával, meg volt néhány vendégszereplés pl. Bob Katsionis szólólemezein (Imaginary Force - 2004; Noemon - 2008). A korábbi hanghordozók arról tanúskodnak, hogy Ziras kórisméjét leginkább a "neoklasszikus megszállottság" vagy az "Yngwie-mánia" mentén lehet megállapítani, aminek ékes bizonyítéka a másodpercenként lejátszott akár 16 hang (ez szinte hihetetlen, de maga Ziras büszkélkedik az adattal honlapján!).

Szerencsére ezúttal a gitárhősködés és az eszement "shredding" háttérbe szorult. Még mindig dominánsak a neo-klasszikus témák, de Ziras vett egy új, határozottan progresszív irányba mutató fordulatot, amelybe belefér néhány rejtett balkáni folk motívum is (ld. "Number One" and "Go East"). A progos hangvételt kellőképpen megtámogatja Derek Sherinian (ex-Dream Theater) hangsúlyos közreműködése a billentyűkön.

A gitárhősöket kedvelő fémszívűeknek, akik csípik a neo-klasszikus ízeket, de nem riadnak el a progresszív, fúziós hatásoktól sem, Ziras szerezhet néhány nagyon kellemes percet. Egyetlen kifogással kell éljek csupán, méghozzá azzal, hogy a progresszív re-orientáció hozadéka néhány kínosan önállótlan zenei téma. Értem én, hogy John Petrucci megkerülhetetlen a műfajban, de a "Child of Scotland" - "Glasgow Kiss" (utóbbi: Petrucci, Suspended Animation - 2005), és főleg a "Seven Course" - "Jaws Of Life" (u.o.) párhuzam azért már túl erős. Ettől eltekintve csak üdvözölni tudom Ziras új zenei arculatát!

Tartuffe

Nagyon régen készülök már arra, hogy én is közreadjam a "greatest guitar solos"-szerű listámat, ugyanis rendkívüli módon irritál, hogy még az ún. szaklapok is szégyenkezés nélkül állnak elő blőd baromságokkal. Ezekkel nem az a legnagyobb gond, hogy a válogatás szubjektív és nekem éppen nem tetszik, hanem az, hogy a "gitárszóló" tárgykörben értelmezhetetlenül idegen produktumok is rendre helyet bérelnek itt maguknak (mondom, szaklapokban!).

Vegyünk két példát: személy szerint nekem szinte semmit nem jelent a "Hotel California" szólója, mégis azt gondolom, hogy egy ilyen listában megkerülhetetlen, akár az ismertségét, akár a gitárosokra gyakorolt hatását tekintjük. A következő példa pedig egy igazi szálka a szememben: jó Kurt Cobain zenei forradalma és annak hatása elvitathatatlan, a rocktörténelem szerves része, ha tetszik, ha nem, DE!  A rockzene mára minden stratégiai fontosságú területén büszkén lobogó Nirvana zászlajára hímzett "Smells Like..." nóta - ha rockzenei mérföldkő is - gitárszólót speciel éppen nem tartalmaz. Logikailag tehát nemhogy a százba, de egy végtelen halmazú fölsorolásba sem férhet(ne) bele.

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.visiondivine.com
myspace.com/visiondivineband

Zenészek:

Fabio Lione - ének
Olaf Thorsen - szólógitár
Federico Puleri - gitár
Alessio Lucatti - billentyűk
Cristiano Bertocchi - bőgő
Alessandro Bissa - dobok

A Vision Divine eredetileg úgy indult, mint Carlo Andrea Magnani, a Labyrinth nevű olasz power banda gitárosának projektje. Magnani előttem teljesen ismeretlen okokból egyébként egy ideje már inkább a svéd hangzású Olaf Thorsen névre hallgat. Érdekes húzás, egészségére váljék. A lényeg, hogy időközben, a "Stream Of Consciousness" című album sikerével (2004) a Vision Divine teljes értékű elfoglaltsággá nőtte ki magát. Ehhez szerintem nagyban hozzájárult, hogy a Labyrinth-ból és a Rhapsody (Of Fire)-ből ismert énekes-alapító tag, Fabio Lione helyett egy egészen egyéni és nagyon képzett "torok", Michele Luppi vette át a mikrofont (aki egyébként a Los Angeles-i VIT-ben végzett és most egy Killing Touch nevű formációban fog nyomulni). Persze az se ártott, hogy az Eldritch kiugróan legjobb lemezén, az "El Nino"-n is közreműködő rendkívül tehetséges billentyűs, Oleg Smirnoff is hozzátett ezt-azt.

Jóllehet a nemzetközi elismerést a "Stream Of Consciousness" hozta meg a bandának, nekem személy szerint a két legutóbbi lemez (Perfect Machine - 2005; The 25th Hour - 2007) jobban tetszett. Általában nem kedvelem a "vékonyabb" hangokat, de van valami érdekes, majdnem varázslatos Luppi hangjában (mint az Andromédából ismert David Frembergében), ezért igen elkedvenetlenedtem, amikor kiderült, hogy "kikerült" a Vision Divine gárdájából. Akkor még inkább elszomorodtam, amikor végre Thorsen-Magnani bejelentette, hogy Lione kerül vissza a csapatba. Noha nincs vele gáz, az ő orgánuma, stílusa talán inkább a Rhapsody (Of Fire) trappolós, kardforgatós, sárkánylovagolós közegébe illik igazán.

A Vision Divine zenéjét voltaképp nagyon nehéz pontosan körülhatárolt kategóriába sorolni; általában a "progresszív power" megnevezéssel illetik, de nem kifejezetten progresszív, és a power-höz képest is sokszor hiányzik belőle a húzás. Egy igazi turmix, amiben előfordul ez is, az is. Most pedig, hogy 9 fokkal eltértek a holdtól nyugati irányba (lásd az új lemez címét!) az általuk játszott metál még kevésbé progos és sokkal inkább hard rockos (Touch Of Evil). Olykor előkerül a talán Rhapsody (Of Fire)-ből importált, bár a csapatra már korábban is jellemző, sebesség (lásd a beszédes című "The Killing Speed Of Time"-ot).

Ez a Thorsen-Magnani még mindig nagyon jól gitározik, igazán élvezet hallgatni, de én részemről köszönöm, asszem maradok a korábbi lemezeknél. Annak ellenére, hogy a legocsmányabb szitokszó, ami a hivatalosan január 23-án megjelenő új albummal kapcsolatban eszembe jut, az a "jellegtelen".

Tartuffe

Kiadó:
Replica Records

Honlapok:
www.silentvoices.net
myspace.com/silentvoicesband

Zenészek:

Michael Henneken - ének
Timo Kauppinen - gitár
Henrik Klingenberg - billentyűk
Pasi Kauppinen - bőgő
Jukka-Pekka Koivisto - dobok

A közelmúltban az a kritika érte a blogunkat, hogy rendszeresen leskandinávozzuk a finn együtteseket, pedig a szó szoros értelmében véve Skandinávia, mint földrajzi gyűjtőfogalom, csak Svédországot, Norvégiát és Dániát foglalja magába. Míg e megállapítás geográfiai szabatosságát nem vitatom, a Silent Voices nevű finn progresszív banda 2006-os lemezéről szóló (némileg retrospektív) kritikám most kiváló alkalmat szolgáltat arra, hogy ezt a kérdést egyszer s mindenkorra tisztázzuk. Először is: a hétköznapi magyar szóhasználatban Skandináviába gyakran belefoglaljuk nemcsak Finnországot, de Izlandot és a Ferröer-szigeteket is (lásd: hu.wikipedia.org/wiki/Skandin%C3%A1via), másrészről ezen a blogon, és általában a metál zenei világban, egységes régióként kezeljük Dániát, Norvégiát, Svédországot és Finnországot, s tesszük ezt a földrajzi pontatlanság kockázatát is vállalva, mert zenei értelemben véve egy kifejezetten homogén (és megjegyzem: kiemelt fontosságú) területről van szó. Ezen a blogon tehát a nem túl népes, de zeneileg annál termékenyebb Finnország csapatai következetesen megkapják a skandináv metál jelzőt. Téma lezárva.

A Silent Voices még valamikor az 1990-es évek közepén alakult és "Building Up The Apathy" című albumuk már a harmadik a sorban. Közvetlenül a lemez megjelenése után az énekes, Michael Henneken (aki engem sokszor az Elegyből, Consortium Project-ből és Szekeres Tamás mellől ismert Ian Parry-re emlékeztet) kilépett és átigazolt az egyébként eléggé hasonló zenét játszó Sentiment-be. Azóta a srácok pihiznek, bár honlapjukon arról értesülhetünk, hogy ezév elején várhatóan előrukkolnak egy új anyaggal (az énekes személye még mindig kérdéses).

Az a kövér riffekkel megtámogatott, dallamos metál zene, amit ezen a lemezen hallunk jellegzetesen finn (skandináv metál) produktum, ami a ráaggatott címke ellenére nem túlságosan progresszív, inkább a kicsit cizelláltabb power kategóriába illenék. Ha az irdatlan technikás, kiválóan megkomponált gitárszólók tekintetében nem is (no, azért Timo Kauppinen sem favágó!), de hangulatában sok rokonságot vélek fölfedezni a nemrégiben méltatott Kiuas-szal. Tény, hogy ugyanakkor van ebben a zenében valami a német progresszív banda, a Tomorrow's Eve vénájából is.

Végeredményben nem lehet csodálkozni azon, hogy a Silent Voices még ezzel az albummal sem robbant be a metál zenei köztudatba, hiszen ilyesmivel jócskán és talán magasabb színvonalon el vagyunk látva olyan (egyébként ragyogó) finn bandák jóvoltából, mint a Thunderstone, TunnelVision, Reversion és Kiuas. Mindenesetre azoktól, akik hozzám hasonlóan nagykanállal kajolják a finn (skandináv) prog-power "táplálékot", kimondottan sületlenség lenne, ha nem adnának legalább egy esélyt a Silent Voices-nak.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records / HMP

Honlapok:
www.empyrios.it
myspace.com/empyrios

Zenészek:

Silvio Mancini – ének
Simone Mularoni – gitár
Simone Bertozzi – bőgő
Dario Ciccioni – dobok

Mivel a 2008-as Top 10-ek listáján már agyonra dícsértem ezt a kiváló olasz zenekart, éppen ideje, hogy szenteljek nekik egy önálló kis irományt. Persze keveset tudok hozzátenni ahhoz, amit ott írtam: Az Empyrios "a taljánok válasza a SymphonyX zseniális 'Paradise Lost' lemezére: fejszaggató riffek, briliáns szólók, bődületes ének, s mindez rendkívül modern köntösben, jókora adag Nevermore, Strapping Young Lad és Raintime beütéssel." Nos, ehhez tartsa magát mindenki...

Ehhez csak annyit, hogy az Empyrios a valamivel talán szélesebb körben ismert olasz progresszív banda, a DGM igen tehetséges gitárosának, Simone Mularoninak fejéből pattant ki. A "Dicsőséges betegség" című concept-album már a második lemez; az első "And The Rest Is Silence" című debüt-anyag 2007-ben jelent meg. Ez még erősen SymphonyX-esre sikeredett (ez tulajdonképpen bók), de sajnos nem szól tökéletesen és a dallamok sem "ülnek" igazán. Persze már itt is érezhető a hartalmas potenciál, különösen olyan nótákban, mint a "Psychoterrorism", az "Insomnia" (ami olyan, mintha a SymphonyX "The Divine Wings Of Tragedy" lemezéről lemaradt bónusz dal lenne), és a "Failure Of Eye".

Időközben a banda-alapító Matteo Mastroianni dobos - kreatív ellentétekre hivatkozva - kiszállt és az első lemezen közreműködő Emanuele Casali (Astra) helyett (néhány szólót kivéve) maga Mularoni mester kezelte a billentyűket. Az eredmény egy sokkal érettebb, egyénibb és bikább anyag lett, ami minden szempontból beállítható a 2008-as év erős élbolyába. Főleg az ének miatt bennem egyre erősebbek a Raintime párhuzamok (elvégre is honfitársak), de zeneileg azért még mindig inkább a SymphonyX vonal dominál. Sebaj, ezzel olyan jeles társaságba játszották be magukat Empyrios-ék, ahol az Adagio és a Myrath számítanak meghatározónak.

A kérlelhetetlen iramú és egészen modernül megszólaló zenébe ágyazott "ízes" hörgést gyakran szinezik dallamos refrének és virga gitárszólók. Törékeny az egyensúly, de valahogy az egész olajozottan működik. Az olyan irdatlan nagy nóták, mint a "Pandaemonium", "Entering The Boulevard", "The Glorious Sickness" és különösen "A New Dawn" egy precíz és garantáltan hatékony tagló erejével sújtanak le.

A lejátszóba vele!

Tartuffe

Olyan nyögvenyelősen indult ez az év rockilag, hogy már komolyan aggódni kezdtem, az év végi tízes lista "stílusbepunnyadás" miatt elmarad. (Ez még akkor is igaz, ha egyébként a 2008-as év a legnagyobb rock ikonok visszatérésétől volt/van/lesz hangos, a szó szoros és legnemesebb értelmében.) Szeptembertől aztán elkezdtek bejelentkezni az élbolyba a lemezek, olyan váratlan irányból is, mint Izrael (Amaseffer), vagy akár Bosznia (Emir Hot).

A tavalyi kedvencekkel összevetve az idei befutókat, azt látom, hogy idén nem az agyas, progresszív, hanem az egyszerűbb (nekik legyen mondva...), klasszikus metal zenék vertek le a lábamról. Azt a megrázkódtatást pedig, hogy Yngwie és Uli Jon Roth még protekcióval sem kerültek az első két helyre, a mai napig nem hevertem ki.

Na nézzük!