Kiadó:
Immortal

Honlap:
www.stryper.com

Dalok:

01. Sing Along Song
02. Makes Me Wanna Sing
03. Calling On You
04. Free
05. More Than A Man
06. Caught In The Middle
07. Reach Out
08. Loud N' Clear
09. The Way
10. Soldiers Under Command
11. To Hell With The Devil
12. Honestly
13. Winter Wonderland
14. Closing Prayer

Zenészek:

Michael Sweet – ének, gitár
Robert Sweet – dobok
Oz Fox – gitár
Tim Gaines – bőgő
(Brent Jeffers – billentyűk)

Elismerem, a Strypert lehet nem szeretni. Ennek több oka is van. Először is, manapság divat leszólni, lesajnálni a '80-as évek nagy glam rock bandáit. Persze ma már megmosolyogjuk az ún. Spandex "cica" gatyákat, a tupírozott hajakat, a lányos sminket, és erre valóban minden okunk megvan, még akkor is, ha a metroszexualitás nem kevésbé visszataszító korában élünk. Ugyanakkor illik elismerni, hogy a látványelemek – ha úgy tetszik, külsőségek – makacs elvetésével (amiben nagy szerepe volt a seattle-i bandáknak) lényegesen szegényebb lett a koncertek színpadképe. Kiveszni látszik egy jó értelemben vett teatralitás. Egyúttal a történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy az "átkos" glam korszak bizony nagyon jó kis zenéket, zenészeket is kitermelt, s itt most elsősorban a White Lion-ra, vagy éppen a Stryper-re gondolok.

A másik oka az lehet az ellenérzéseknek, hogy a Stryper deklaráltan, nyíltan keresztény, és az általuk képviselt kicsit "hangos" kereszténység még sokszor a hívő emberekben is fönntartásokat ébreszt. Ezt tudni kell a helyén kezelni. Aki ismeri az amerikai típusú evangéliumi protestantizmust, amit hazánkban elsősorban a Hitgyüli jelenít meg, az több megértéssel, elnézéssel viszonyul a jelenséghez, főleg mivel a Sweet testvérek nem bugyuta, rettenetes prozódiával megírt ugrálós pop-ot játszanak (mint szegény Fejes Zoli manapság!), és vallásosságuk őszinte fölvállalása mellett sem tévesztik össze a templomot a koncert arénával, vagy fordítva. Itt jegyzem meg, hogy a rock-társadalom nem kicsit igazságtalan, amikor a Stryper, vagy manapság Neal Morse által bevállalt keresztény "érdekképviseletet" fikázza. Hol van az megírva, hogy kizárólag az eszetlen brutalitás vagy a primitív gonoszkodás szövegszerű vagy képi világa kaphat szerepet ebben a műfajban?

Elhatároztam, hogy ezt most nem fogom cifrázni, hanem egyből megmondom a frankót. Ez az anyag zseniális, és aki szereti a progresszív rockot/metált (főleg egy csipetnyi Pink Floyd ízesítéssel), az sürgősen szerezze be. A 2007-es “Dead Reckoning” album nálam az év bronzérmese lett, és ez a rendkívül erős mezőnyben nem kis teljesítmény. Akkor még nem tudtam, hogy ez a zseniális korong lesz Andrew "Mac" McDermott énekes hattyúdala. A budapesti koncertre (2007. szeptember 9, A-38) már Damian Wilson kísérte el a bandát, aki lelkesen, hihetetlenül szimpatikusan teljesített ugyan, de Mac-et, ezt a tömzsi, Isten-áldotta tehetséget számomra nem tudta pótolni. Ennek tudatában az ember óhatatlanul megsokszorozódott elfogultsággal ül neki egy olyan zenei élmény kiértékelésének, amiben valószínűleg már sohasem lesz része.

A DVD-t 2003 júniusában, a hollandiai Zoetermeer-ben vették föl a “Critical Mass” című lemez (2002) turnéján, így természetesen nem lehetnek rajta a nagy kedvenceim a “Subsurface” (2004) vagy a “Dead Reckoning” albumról. Ugyanakkor a 2003-at megelőző nem rövid korszak (10 év!) termésének arányos metszetét kapjuk közel 2 órában, persze erős hangsúllyal a Mac-kel készült lemezeken.

A hang- és képminőségre nem lehet panasz, legföljebb arra, hogy a Threshold tagjai nem nyújtanak éppen klasszikus heavy rock-os szinpadképet. Mac-et kivéve tulajdonképpen alig nevezhetők szinpadképesnek ezzel a decens, brit kispolgári kinézettel. Ha hiányzik is egy kis jó értelemben vett teátralitás, a lényeg tekintetében itt kifogásról szó sem eshet.

A DVD egyébként kapható magában, avagy CD-s változatban. Sőt a hangzóanyagot külön egy dupla CD-n is kiadták a közönségszolgálat jegyében. Uccu neki!

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.sphereofsouls.com
www.myspace.com/sphereofsouls










Dalok:

01. From the Ashes...
02. Sweet Sorrow
03. Loss
04. Beneath the Surface
05. Empty
06. Until Death Do Us Part
07. Extinct
08. Room 9
09. No Salvation
10. Untruth
11. Lies Inc.
12. Room 6
13. Epilogue

Zenészek:

André Vuurboom – ének, ritmus gitár
Anand Mahangoe – szóló gitár
Rob Cerrone – ritmus gitár
Kees Harrison – bőgő
Joost van den Broek – billentyűk
Ruud van Diepen – dobok

2007. január óta:
Alex Rosenhof – szóló gitár (ex-Pictrure of the Moon)
Milan Ridderhof – dobok (ex-Daisy Vain)

A Sphere of Souls tulajdonképpen a progresszív metál körökben meglehetősen jól csengő nevű Marcel Coenen féle Sun Caged-ből 2004-ben kilépett énekes, André Vuurboom bandája. Jó kis csapatot szervezett maga köré, pl. Joost van den Broek billentyűst (ugyancsak a Sun Caged-ből), valamint a Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert Anand Mahangoe gitár-varázslót, aki első, "A Man’s Mind" című kiváló  instrumentális lemezét (Póka Egon és Tobola Csaba közreműködésével) Törökbálinton vette föl. Őszinte bánatomra Anand vajmi kevéssé járul hozzá a Sphere Of Souls dalaihoz, hiszen gitárszólók csak elvétve találhatók bennük.

De vajon milyen zene is ez a Sphere of Souls? Legegyszerűbben úgy jellemezhetném, mint a holland Fates Warning-ot.  Hangulatában, dallamaiban, építkezésében a hasonlóság olykor kísérteties (ha nem egyenesen kínos). Még ha a csapat nem is vizsgázik önállóságból ötösre, azt meg kell mondani, hogy a dalok többsége kiválóan sikerült, és André Vuurboom tiszta, kellemes fekvésű hangja nagyon gyorsan belopta magát a szívembe, csakúgy, mint a szép, szomorkás dallamvilág. Erre a srácra érdemes odafigyelni; remélem, nem tűnik el a mostoha PH-értékű, lelketlen zeneipar süllyesztőjében.

A lemez címadó száma, a "From The Ashes…" arabos, keleties hangulatával igazi remekmű, de hasonlóan kellemes élményt nyújt a "Sweet Sorrow", az "Empty",  vagy a "No Salvation". Az utóbbiban abba is rövid betekintést nyerünk, hogy milyen nagyszerű dolgok születhettek volna, ha Anand Mahangoe lényegesen nagyobb részt vállal a produkcióban. No, de talán az általam ismeretlen új szólógitáros, Alex Rosendorf meghozza majd a kívánatos változásokat. A "Room 9" és a "Room 6" című dalok pedig akár Jim Matheos "tollából" is származhatnának (bár ez tulajdonképpen a dalok nagy részéről elmondható). Bizonnyal nem tévedek nagyot, ha Fates Warning rajongóknak fönntartások nélkül ajánlom az anyagot!

Tartuffe

Honlapok:
www.geniusrockopera.com
www.danieleliverani.com

Kiadó:
Frontiers

Epizódok:
Episode 1 – A Human Into Dream’s World (2002)
Episode 2 – In Search Of The Little Prince (2004)
Episode 3 – The Final Surprise (2007)

"Ha a nagy klasszikus zeneszerzők ma élnének, biztos metált játszanának" - hallhattuk már nem egy esetben, ezt az alapvetően túlzó, sőt talán a butaság határát súroló kijelentést. Mivel nekem ezen az oldalon küldetésem, hogy mindent védelembe vegyek, ami a heavy metal zenével kapcsolatos, mégis megpróbálom "lefordítani", hogy a sommás, naiv egyszerűségben fogant kijelentés valójában mit is takar.

A hard rock/heavy metal műfajokat kivéve egyetlen szórakoztató zenei irányzat eszköztára sem elégséges ahhoz, hogy a klasszikus zene szélsőségeit a ma zenei nyelvére átültesse. A pop/rap/soul/funky, sőt, jazz irányzatoktól is idegen, hogy a kirobbanó érzelmeket széles zenei skálán láttassa. Ha egy szomorú vagy kitörő érzelmeket visszaadni próbáló popdalt próbálunk elemezni, nagy valószínűséggel azt tapasztaljuk, hogy a két ellentétes érzelmi megnyilvánulást egyedül a tempó (lassabb/lendületesebb) különbözteti meg, de a hangkép hasonló lesz. Ugyanígy nehéz elképzelni pl. monumentális rap/suol/funky/jazz témákat is. Ez - főleg a jazz esetében - nem zenei egysíkúságot, pláne nem igénytelenséget jelent, hanem egyszerűen magától a stílustól idegen ez kifejezési mód.

A "Live in Athens" a 2005-ös európai turnét örökíti meg, amit sajnos nem sikerült megnéznem (abban az időben külföldi tanulmányiammal voltam elfoglalva). Éppen ezért nem kis izgatottsággal ültem a TV elé; reménykedtem, hogy - amennyire lehetséges - meg tudom majd idézni a kényszerűségből kihagyott budapesti koncert hangulatát (2005. február 16, Wigwam). Nem tudom, hogy a résztvevők által kb. 500 főre becsült magyar közönség (ami hozzánk képest elég tisztességes szám!) hogy bulizta végig a koncertet, de a DVD megtekintése után azt kell mondjam, a görög közönség mindenképp dicséretet érdemel; egyrészt dugig megtömték az egyébként nem túl nagy termet, másrészt, már a koncert legelejétől fogva teli torokból üvöltötték a dalokat, legalábbis a fogós refréneket.

Az FW zenéjének egészen egyedi, varázslatos atmoszférája van; egy fájdalmas, melankolikus világot idéz meg, amiből azért még nem veszett el teljesen az élet igenlése. Talán a borongós, esős Seattle "nagy" bandái ilyen zenét játszottak volna, ha rendesen megtanulnak zenélni és nem válik számukra ideológiai kérdéssé a híres elődök megtagadása. Az FW sajátos stílusából eredően nem a szapora, beindulós nótákról híres, a DVD mégis egészen modernül, kifejezetten vastagon szólal meg. A tendencia elég egyértelmű és következetes, a csapat idővel egyre szigorúbb. Nem mondom, hogy nem tudnék elképzelni több és technikásabb gitárszólót, de az embernek valahogy még sincs kínzó hiányérzete, hiszen a zene - főleg ritmikailag - nagyon is összetett.

Ha egy gitárosok és gitárbarátok körében olyan respektet kiérdemlő zenész, mint Michael Schenker kénytelen lemondani magyarországi koncertjét az érdektelenség miatt, akkor joggal merülhet föl a kérdés; hány fanatikus alkotta összefüggő embermasszára lehet számítani a cizellált, neoklasszikus hard rockban nyomuló, de itthon sem igazán közönségkedvenc Royal Hunt hazai koncertjén? Van egy jó, meg egy rossz hírem.

A rossz, hogy nagyon kevésre (kb. 200 fő), a jó, hogy legalább nem maradt el a koncert az így is alulreprezentált rockertársadalom néhány, a konvergenciaprogrammal, gazdasági recenzióval szemben rezisztens néhány hősének köszönhetően. Bibliai hasonlattal élve ők a "szent maradék", akik megőrzik a hitet és élve hagyják a reményt a jövőre nézve. A hasonlat ugyanakkor kicsit sántít, így némi aggodalom azért van bennem, hisz a Szent maradéknak erőt adó isteni ígérettel szemben nekünk csupán Kalapács Józsi lelkesítő szavai maradtak; "... míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek."

Miután bejutottam és láttam, hogy kevesen, de elegendő számban vagyunk jelen, már azon gondolkodtam, hogy a számomra nem mindig meggyőző énekes-legenda, Mark Boals (Yngwie Malmsteen, Ring OF Fire, stb.) élő bemutatkozása eloszlatja-e vajh, kétségeimet a tekintetben, hogy John West vagy akár D. C. Cooper pótlása zökkenőmentesen megtörtént. Ahogy a lemezeken, úgy koncerten is Janus-arcot rejtett a fejkendő és naphemü. Vannak dalok és pillanatok, amikor Boals hibátlan, ilyen pl. az újlemezes és gyilkos Tears Of The Sun, vagy akár a First Rock nóta, ezeket nem is tudnám más hanggal elképzelni, egyebekben pedig sokszor erőtlennek éreztem, főleg középtartományokban, a fejhangú sikítása pedig számomra élőben is irritáló.

Igen, ez már tendencia! Először csak félve, de reménykedve mertem kifejezni azt az örömömet, hogy a hazai heavy metal csapatok sérthetetlen, ám messze nem versenyképes fakó, tompán szóló, hungaro-metal-ja (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) mellett feltűnt egy új generáció, akik nem csak zenészek, de zenerajongók is (a kettő sajnos nem mindig ugyanaz), akik ismerik és figyelik a nemzetközi színvonalat, és akik nem nyugodtak bele, hogy a magyar heavy metal a Trapper farmer zenei metaforája legyen. Itthon agyondicsérik és büszkén hordják, külföldön megmosolyogják.

A Dalriada muzsikusai jó kiállású (a jófajta metalt nem lehet(ne) rövid haj+bajusz kombinációban nyomatni) fiatalok, akik 4  lemez után jutottak el a nemzetközi színvonalig, nyilván vér, veríték és könnyek árán. El lehet persze intézni őket azzal, hogy ráfeküdtek az éppen futó folk metal hullámra és így borítékolható volt a siker, csak éppen ez az érvelés nem teljesen igaz.

Egyéni meglátás, fenn is tartom a tévedés jogát, de az említett stílus kialakulása és sikere szerintem nem, vagy nem kizárólag mesterséges üzleti kreáció, hanem a fogyasztáson alapuló, tömeges összeurópai elhülyülésnek a szükségszerű antitézise. A teljesen hamis egyenlősdi, a lassan planktonoknak, zöldmoszatoknak és fonalas egysejtűeknek is kijáró személyiségi jogok kizökkent világában a romlatlanok még gondolkodni képes csoportjában felerősödik az elvágyódás érzése. A jelenből nézve a jövő sem lehet vonzó, ezért biztos menedéket keresve a múlt felé fordul, ahol még számítottak az olyan igazi értékek, mint az ősök tisztelete, a bátorság, férfiasság eszménye, vagy akár az önfeláldozás. Lehet persze ezt is divatból csinálni, meg sok pénzt keresni vele, de az igazán őszinte produkciók mögött (Finntroll, Ensiferum, Korpiklaani) nem hiszem, hogy a gyökértelen, kozmopolita életérzés lenne a meghatározó.

Elképesztő, hogy BS első lemeze, a "Never Look Back" (1989) megjelenésekor még csak 17 éves volt, s még ugyanabban az évben csatlakozott Jack Bruce and Ginger Baker (Cream) turnéjához, hogy a legendás Eric Clapton helyét betöltse. Nem kis "feeling" lehetett egy kamasz számára! Hihetetlen ugyan, de a kiemelkedően tehetséges gitárfenomén szólókarrierje gyakorlatilag 23 éves korára véget is ért, hiszen a "Hair Pick" című harmadik szólólemeze egyben az utolsó ilyen természetű próbálkozásnak bizonyult. Ezt követően ugyan jutott még neki egy epizódszerep a Poison "Crack A Smile…" (2000) albumán, de azóta alkalmi "session" zenészként támogat meg olyan előadókat, mint Ziggy Marley és Melissa Etheridge (sekély e kéj), illetve neves amerikai TV- és rádióállomásoknak ír reklám- és címzenéket. Ebből legalább meg lehet élni, ráadásul busásan, hiszen zenei producerként, zeneszerzőnként olyan programokban tűnik föl a neve, mint a Jóbarátok, Punk’d, The Osbournes, Pimp My Ride, Made, stb.

A "Hair Pick" BS sajnálatosan rövid szólókarrierjének egyértelműen legérettebb terméke; letisztult dallamok és kifejezetten modern, baba tremolo-kezeléssel megvadított hangzás jellemzik, ami mögött mindig ott bujkálnak a névválasztásban is megnyilvánuló blues gyökerek. A lemeznek az is előnyére válik, hogy Randy Coven (pl. Ark) végig nagyon bika bőgő témákat pakol BS ízes játéka alá.

A komoly Satriani hatásokat mutató "Stinky Kitty" igen erős kezdés, és a nagymester hatása a későbbiekben is végig érződik. Személy szerint nagyon megörültem a WHO "My Generation" című slágerének földolgozása hallatán. Nem vagyok WHO rajongó, de ez a nóta piszkos jól sikerült. Iszonyú döggel kezdődik a dal (amúgy Steve Vai: "Bad Horsie” módra), kár hogy az ének el van torzítva. Nem értem, mi szükség volt erre, hiszen a Transmission OK néven megjelentetett énekes lemez (2000) bőven bizonyítja BS vokális képességeit. A végére jutott egy fincsi kis különlegesség is; a "Bourée" amolyan kísérleti darab: izgalmas keveréke a barokk, blues és jazz műfajoknak. Desszertnek pont jó, sőt...

Tartuffe

Kiadó: Tone Center

Számcímek:

01. Se A Cabo (Vinnie Moore)
02. Europa (Jeff Richman)
03. Jingo (Eric Gales)
04. Oye Como Va (Mike Stern)
05. Flor D'Luna (Pat Marino)
06. Aqua Marine (Eric Johnson)
07. Samba De Sausalito (Frank Gambale)
08. Blues For Salvador (Robben Ford)
09. Samba Pa Ti (Albert Lee)
10. Jungle Strut (Coco Montoya)

Ez a Santana tribute egy kevéssé ismert jazz-rock fusion gitáros, Jeff Richman elszántságát és szervezőkészségét dicséri. Mike Varney produceri közreműködése mellett a "Viva Carlos!" Richman sokadik ilyen próbálkozása. Korábban már jelentek meg hasonló tisztelgések Miles Davies (Fusion For Miles - 2005), John McLaughlin (Vision Of An Inner Mounting Apocalypse - 2005) és Jeff Beck (Freeway Jam - 2007) munkássága előtt, s akkor sem kis nevekkel! A beszervezett zenészek között most sem másodvonalas "wanabe" gitárosok szerepelnek: egy-egy nóta erejéig megjelenik itt Vinnie Moore, Eric Gales, Mike Stern, Eric Johnson, Robben Ford, stb.

A tribute egyébként egy meglehetősen veszélyes műfaj; tapasztalatom szerint a legtöbb ilyen anyag alig több hevenyészve összahajigált, rutinból följátszott zenei kalandozásnál. Ráadásul Santana olyan egyedi stílussal megáldott, istenadta tehetség, akinek nehéz nyomdokaiba lépni; s ez nem is technikai okokból van így (a fölsorolt gitárosokat egyébként se lehetne megszólni ilyen szempontból), hanem mert amit Santana tud, ahhoz tüzes spanyol vérrel megnemesített mexikói indiánnak kell születni, aki már gyerekkorában magába szívja a salsa és a mariachi mellett a jazz, blues és rock zene szeretét is. Nos, ez a zenei tisztelgés nagyon jól sikerült, s ez nemcsak a tiszta és kellőképpen dögös hangzás érdeme, hanem elsősorban a gitárosokat kiszolgáló együttesé, akik között külön kiemelésre méltó Dave Weckl szuper-jazz-dobos-király. Itt aztán kiélhette végre Weckli cimbora a latin ritmusok iránti rajongását.

A számcímekből rögtön kiderül, hogy a válogatás elsősorban Santana régebbi, hagyományos nagy nótáira épül. Ez érthető is, hiszen a zenészek leginkább a jazz-rock fusion háza táján mozognak otthonosan, s nekik Santana új, kommerszebb arculata nem fekszik annyira. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a "Supernatural" (1999), vagy a Chad Kroeger-rel (Nickelback) közösen jegyzett "Into The Night" nem kiváló a maga kategóriájában (az a wawás szóló, barátom!) Nyilván a stílus-preferenciánál még fontosabb, hogy a tribute lemez elejétől-végig instrumentális (kivéve az Oye Como Va nyúlfarknyi refrénjeit). Habitusomból eredően természetesen nekem a kicsit rockosabb nóták jönnek be leginkább, s itt elsősorban Eric Gales-re (Jingo) és Robben Ford-ra (Blues For Salvador) gondolok. Kellemes meglepetés volt továbbá Vinnie Moore teljesítménye (Se A Cabo), aki ebben a stílusban azért vendégjátékos.

Aki tehát alacsony vérnyomással, tavaszi depressszióval küszködik, vagy egyszerűen fázik egy kicsit, annak föltétlen ajánlom ezt a vérpezsdítő zenei csemegét. Jobb, mint a TV torna! Idősebbek is elkezdhetik...

Tartuffe

Kiadó:
Shrapnel

Honlap:
www.paulgilbert.com

Nagy taktikus ez a Pali gyerek, hiszen ha nincs jó érzékkel, jó időben elszórva egy-két bébi-bébis líra szakmai életútjának Mr. Big fémjelezte szakaszán, most ő is ott vergődne a 80-as évek, elsőgenerációs gitárhősei számára fenntartott zenei kalodában, ahol többedmagával pl. Joey Tafolla is tengetgeti, csak nagyon szigorú szakmai körökben ismert karrierjét.

Nem véletlenül mondtam éppen őt, hiszen 1987-ben megjelent Out Of The Sun lemezén már hallhatjuk Paul Gilbert arpeggio-it, és (láss csodát!) nincs új a nap alatt. Sok-sok zenei kalandozás és kísérletezés (de azért nem elvetve a sulykot) után itt van nekünk egy hamisítatlan instrumentális gitár(hős) lemez, telepakolva technikával, ami ráadásul sikeres is lesz. Mondom, nagy taktikus, szegény Tafolla pl. egy ilyen anyaggal mehetne a sóhivatalba.

Félreértés ne essék, eszembe sincs bántani Gilbertót, mert változatos, hallgatható a „Silence”, és valóban elég dalközpontú is, ahogyan azt nyilatkozta. Az egyetlen bánatom, hogy másokról, akik hasonlóan mindent tudnak a hangszerről és Paulhoz hasonlóan saját, markáns stílusuk is van, a kutya nem fog szót ejteni. Paul Gilbert ugyanakkor a legkevésbé tehet erről, soha nem köpte szembe magát, a Mr. Big soha, egy pillanatra sem volt ciki, így csupán dicséretet érdemel.

A borító ugyan béna lett, de a zene kiváló!

Túrisas