Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.myspace.com/guitarbenny
www.biphome.spray.se/fegis/










Számcímek:

01. Save the World (part 1)
02. Save the World (part 2)
03. Angry Ant
04. Winternight
05. No Brain
06. Deep Wood
07. Mr. Psycho
08. Give My Baby Love
09. Hard Jazz
10. Happy Fingers
11. Blues
12. Deep Sea

A "Save the World" a  "mainstream" metál rajongó számára kevéssé ismert svéd gitárzseninek már harmadik szólóalbuma (Virtual Humanity – 1995, Flum Ride – 1999), amelyen olyan nagy nevek is közreműködnek, mint Göran Edman (Yngwie Malmsteen, John Norum, Vindictiv) és Jens Johansson (Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine, Stratovarius).

Van itt minden: fusion, rock, progresszív metal, mi szem szájnak ingere. Benny Jansson ezerarcú gitáros, és nem utolsósorban tehetséges dalszerző. A Tears Of Anger és a Ride The Sky nevű projektek jelzik, hogy a dallamos, jellegzetesen európai power metálban (a la Masterplan) meglehetősen otthonosan forgolódik, szólóalbumain azonban – az Allan Holdsworth és Greg Howe által kitaposott ösvényen haladva – mégis alapvetően a jazz rock-fusion stílus nem túl éles vagy szigorú határain belül próbál navigálni.

A lemezt indító és címadó kétrészes szerzemény egy szimfónikus kompozícóval kezdődik, amire egy "Görény" Edman által vokálisan megtámogatott tipikus fúziós nóta felel. Már közvetlen ez elején megérzi az egyszeri zeneértő, hogy az album közel sem lineáris zenei élményt ígér. Itt bizony föl kell kötni a gatyát; mert van itt vokális és instrumentális dal, majdnem ortodox jazz és progresszív metálba hajló zúzás (pl. Angry Ant), andalító líra (Deep Wood) és agyament tekerés (Happy Fingers). Nem is ajánlom csak ínyenceknek, de nekik nagyon-nagyon!

Tartuffe

Egyrészt az érdeklődésünkre számot tartó lemezek áprilisi megjelenéseinek elapadása, másrészt az egykor metalhead cimborák zenei konzerválódása (mai napig a 80-as évek metálja és semmi újabb) késztetett arra, hogy röviden bemutassam az elmúlt tizenakárhány év, számomra legfontosabb megjelenéseit.

A lista szubjektív, de annyiban mindenképpen irányadó lehet, hogy a felsorolásban szereplő lemezek stílusukon belül hibátlan, színvonalas alkotások, nem egy közülük klasszikussá vált az évek során.
Pantera: Cowboys From Hell (1990) / Vulgar Display Of Power (1992)
Staféta-bot átvétel a magát rövidesen nyelves férficsókban újraértelmező és kiteljesítő Metallicától. Forradalmian új, bölényszar-vastag gitárhangzás és egyedülálló riffelés, 10 tonnás átlagsúllyal ránk nehezedő dalok, és sajnos, tragikus vég. Dimebag Darrell, nyugodj békében!
Dream Theater: Awake (1994) / Scenes From a Memory (1999)
A rock/metál történelemben eleddig páratlan zenei képzettség és felkészültség találkozott a dalszerzői tehetséggel 5 UFO személyében. Értékre nyitott szívűeknek permanens szájtátás, a kis,- és középszerűeknek pedig fanyalgási ok, már hosszú évek óta.
Symphony X: V. (2000) / Paradise Lost (2007)
Tulajdonképpen bármelyik SX album bevállalható, Neoklasszikus (klasszikus zenével átitatott), progresszív metálban nincs jobb náluk, a Romeo/Allen, gitáros-énekes páros pedig egészen egyszerűen: gyilkos. A kompozíciók mély zeneiségük mellett is fogyaszthatók, nem kell szemüveget felvenni hozzá.

Bevallom, engem is idegesít, ha az elektronikus médiában itt-ott, egy-egy kedvenc lemeze/koncertje kapcsán a cikkíró túlzásokba esik, és január 2-án már az év lemezéről/koncertjéről lelkendezik, hiszen akaratlanul is felmerül az emberben, hogy ez messze nem objektív értékítélet, s mint ilyen, aligha vehető komolyan. Átolvasva a Rage legutóbbi koncertjéről általam írottakat – bár minden sorával továbbra is egyetértek – volt benne egy jó adag ártatlan, "gyermek-lelkű" szentimentalizmus (baráti körömben értsd: csöpögős, ömlengős, nyálas szar).

Veszélyes terület, elismerem, hiszen pl. ez a koncert összességében felülmúlta a múltkorit, így most, ha konzekvens vagyok, és betartom a fokozatokat, valahogy úgy kellene kezdeni a beszámolót, hogy "Emberek! Azonnal kezdjünk gyűjtésbe, nem kímélve pénzt, időt, fáradtságot, mert ha rövid időn belül nem tudunk köztéri szobrot állítani Victor Smolski művész úrnak, szembeköpjük magunkat, pondrókká válunk valamennyien, akiknek a Metal még számít valamit ebben a k...a világban!”

Nem így kezdem. Legyen ez most egy jéghideg, realista, mértéktartó beszámoló a tegnap estéről, hátha így hihetőbb minden, ami az indiánsátorban történt.

Kiadó: Lion Music

Zenészek:

Martin LeMar - ének
Rainer Grund - gitár
Oliver Schwickert - billentyűk
Chris Doerr - bőgő
Tom Diener - dobok







honlapok:
www.tomorrows-eve.de
http://www.myspace.com/mirrorofcreation

Dalcímek:

01. Man Without A Name (0:46)
02. Amnesia (6:33)
03. Pain (3:25)
04. The Eve-Suite (9:00)
05. The Market Of Umbra (4:48)
06. Not from this world (4:14)
07. Eye for an eye (0:59)
08. Irreversible (4:56)
09. Distant Murmurs (5:31)
10. Rebirth (5:44)
11. Human Device (5:45)
12. The Trials Of Man (17:00)

A "Mirror Of Creation 2" a relative ismeretlen német progresszív csapatnak már harmadik lemeze, és - amint az a címből rögtön kiderül - a 2003-ban megjelent koncept-album egyenes folytatása. Az eredeti "történet" súlyos morális kérdéseket feszeget; alapvető mondanivalója, hogy az emberek klónozása erkölcsileg elfogadhatatlan és végeredményben katasztrófához vezetne. A téma iránti érdeklődést talán már az együttes névválasztása is bizonyítja; a Tomorrow's Eve elnevezés ugyanis egy 19. századi francia író, Auguste Villiers de l'Isle-Adam sci-fi regényére látszik utalni (L'Ève future, 1886), amelyben egy szerelem-beteg tudós megteremti kiábrándító jellemű menyasszonyának tökéletes android mását.

Az előző lemez megjelenése óta komoly tagcserék történtek, csak a zenei agynak számító Grund-Schwickert páros (a gitáros és billentyűs) maradt. Szerintem az előző énekessel, Peter Webel-lel sem volt semmi gáz, de az új frontember, a néha Geoff Tate-et (Queensryche), néha Tom Englund-ot (Evergrey) megidéző Martin LeMar vokális teljesítménye nagyban hozzájárult, hogy a "Mirror Of Creation 2" lényegesen izmosabb anyag lett az előzőnél. Magyarul: szálkásítás történt; a hangzás is sokkal bikább lett.

A Tomorrow’s Eve zenéjének progresszivitása csöppet sem öncélú; bár a kompozíciók összetett szerkezetűek, egyáltalán nincsenek telezsúfolva szólókkal. Ezek a srácok dalokban, sőt koncepcionálisan egységes albumokban gondolkoznak. Az eredmény pedig egy nagyon élvezhető, intelligens, atmoszférikus muzsika, amiben én az amerikai és európai progresszív műfaj-irányzatok szerencsés ötvözetét vélem fölfedezni. Mivel a dalok meglehetősen egységes (néha talán egy kicsit egysíkú) arculattal rendelkeznek, nem nagyon lehet vagy érdemes egyes nótákat kiemelni. Ez alól talán csak a lemezt záró, nagyon jól eltalált "opus", a "The Trials Of Man" kivétel, attól eltekintve, hogy a dal a 12. perc közepénél gyakorlatilag véget ér, majd több mint 4 perces síri csönd után egy andalító akusztikus résszel zárul. Az ilyet sose értettem…

Az együttes jelenleg a "Tales From Serpentia" címet viselő vadonatúj lemez utómunkálataival van elfoglalva. A "The Tower" című tavalyi kislemez alapján a hamarosan megjelenő új album egy még direktebb, még keményebb hangvételű anyagnak ígérkezik. Állunk elébe...

Tartuffe

A Peter "Peavy" Wagner vezette német zenekar már a nyolcvanas években is tényező volt. Minden kiadványukban érezhető volt a leginkább Wagner sajátos dallamvilágának köszönhető, egyedi, karakteres Rage-íz, de azok után, hogy néhány éve Victor Smolski és Mike Terrana csatlakozásával trióvá fogytak, szisztematikusan megkezdték a hasonló paraméterekkel rendelkező zenekarok nagyrészét porig alázni, amelynek legutolsó állomása, mintegy kegyelemdöfésként az előző, nagyzenekarral rögzített Speak Of The Dead lemez volt. Ilyen gyilkos hangzás (színpadon is!) még ott is csak elvétve fordul elő, ahol 5-6 zenész felel a megszólalásért, és akkor még nem beszéltünk a zenei és zeneszerzői tehetségről.

A CIS koncepciója ezúttal más, de egyértelmű: a komplex tételek és a Lingua Mortis nagyzenekar kivonása után egyszerű nótaszerkezetekkel (verse/verse/refrén/szóló/verze) töltött power-gránátokkal úgy megszórni a harcteret, hogy annak gyors és föltétel nélküli kapituláció legyen a vége. Nincs mese, halálos, azonnal meg is adtam magam. Egyszerűségről írtam, de óva intek minden gitárost, ha úgy akarja leszedegetni a zenei alapokat, hogy egyébként rossz a kudarctűrő képessége. Alacsony frusztrációs tolerancia esetén, ha nem akarunk tehetetlenségünkben hangszert törni, inkább bízzuk a "dagadt ruhát" másra, jelesül Smolski mesterre, aki ismételten olyat domborít, hogy abból szükségszerűen fogalmazódik meg a városomnak, illetve a világnak (urbi et orbi) szóló üzenetem (lassan mondom, hogy mindenki megértse): S m o l s k i  a  v i l ág  l e g j o b b j a i  k ö z ö t t   v a n!

Terrana ugyan távozott, aminek nem is nagyon örülök, de azért az új srác, André Hilgers sem most fejezte be dobszakon az első, előkészítő félévet, tehát nem, vagy esetleg alig okoz érezhető minőségbeli romlást a csere. Semmi cicó, "csak" 10 darab óriási, együtténeklős, power-metal nóta. A limitált CD-hez pedig még ráadásul nagyvonalúan hozzácsapták bónuszként a tavalyi, nagyzenekaros Wacken-i koncertet. Egy hét múlva kötelező megnézni a pesti koncertet. Értve vagyok?

Túrisas

Az ilyen lemezek szoktak maradandó nyom nélkül eltűnni a süllyesztőben. Jubileumi kiadvány, fényezi magát vele az éppen 20 éves kiadó, beletesznek mindent, mint Mari néni a tökös-mákos rétesbe, oszt jóccakát!

Csakhogy! A Nuclear Blast mára kinőtte magát Európa egyik legerősebb heavy metal zenékkel foglalkozó kiadójává, és ezt csak úgy tehették meg, hogy a profit és haszon mellett a legfontosabb szempont a kezdetektől a szakmai/zenei hozzáértés volt. Rockrajongók vezetik és vezették a céget, ezért nem is érezték kötelességüknek, hogy a pénz adó okostojások inkompetens magabiztosságával állandóan belepofázzanak a zenekaraik zenei elképzelésébe.

Ez a két dupla lemez is abszolút az előbbieket támasztja alá. A NB legjelentősebb zenekarait és muzsikusait hallhatjuk az anyagon, de a megvalósítás és végeredmény előtt le a kalappal! A kiadó vezetőségének célja egy dallamosabb (Into The Light) és egy „szigorúbb” (Out Of The Dark) lemez megjelentetése volt. Megkértek tehát két zenei zsenit (Victor Smolski - Rage: ITL, illetve Peter Wichers - Soilwork: OOTD), hogy írjanak meg és a dobokat kivéve játszanak is fel(!) egy teljes zenei anyagot úgy, hogy az adott dalokban egy-egy Nuclear Blast zenekar énekese fog közreműködni.

Azon, hogy Smolski mester akár egy egyujjas irhakesztyűben is feljátszik egy jórészt hibátlan, bivaly power-cuccost, egyáltalán nem lepődtem meg, hiszen a sejtmagjai helyén is valószínűleg kottafejeket találnánk. Ráadásul, aki esetleg nem szereti az anyacsapatának pacsirtáját (Peavy Wagner), most meghallhatja, hogy csapódnak be ezek a combos gitárhangzással és jelentős játéktechnikai fölénnyel megtöltött power bombák, az Edguy, Sonata Arctica, Helloween, Blind Guardian, Nightwish, stb. dalnokok tolmácsolásában.



Szóval, mondom, ezt még csak hagyján, erre azért számítottam. A meglepetés ember viszont Peter Wichers, akinek nem kell szemlesütve Smolski mögött elsunnyogni. Ugyanilyen megközelítésben az In Flames, Hipocrisy, Wintersun, Scar Simmetry, Kataklysm, Death Angel, stb. arcokat kínálta meg egy-egy nótával, és annak ellenére, hogy én magam inkább az Into The Light kínálta zenei világ fényében sütkérezem többnyire, a „dark” most többet forog a lejátszóban. Zúz, mint a disznó, de mindegyik nóta felmutat király, megjegyezhető dallamokat és zenei, ritmikai bravúrokat is. Riffelősebb, mint mondtam, szigorúbb is a Wichers féle koncepció, de egyáltalán nem lett rosszabb, sőt!

Mind a két lemezhez tartozik még egy válogatás bónusz CD is, az NB további, a válogatottban nem szereplő csapataival. Nagyon állat, nagyon zsír mindkettő! Boldog szülinapot!

Túrisas

Kiadó: Frontiers

Stílus: neo-klasszikus hard rock
 
Az írott, valamint a netes rocksajtó általános eufóriájával szemben, én némileg tartózkodó voltam mind az új énekes személyét, mind az RH talán legsikeresebb lemezének beharangozott folytatását illetően. Miért is? Yngwie Trilogy lemezének feléneklése óta Mark Boals neve ugyan fogalom, de csuda tudja, valamiért mégis képes engem néha halálra idegesíteni. Adottságait nem lehet megkérdőjelezni, de van a hangjának leginkább "padlás-fokozatban" egy olyan árnyalata, ami nekem nagyon nem jön be, nevezzük ezt akár falsetto-nak, vagy akár szimplán malacvisításnak. Ezzel szemben a távozó John West bársonyos orgánumát Isten is a RH cizellált, tiszta világának teremtette. Az is igaz azonban, hogy az utóbbi időben azért a kifáradás jelei mutatkoztak a csapaton belül (ld. Eyewitness).

A másik bődület a címválasztás. Mondja már meg nekem valaki, hogy miért gondolják azt a reflektorfényből kikerült zenekarok (Helloween, Gamma Ray, Queensryche,.. stb.), hogy újra a régi sikeres lemezeik címét adva az aktuális anyagnak, majd mindenki elalél a fellendülő rock-piaci spekulációt föl sem tételező "spontán folytatás" gyönyörűségétől! Baromság, ráadásul öngyilkosság is, mert mindenkiben növekszik az elvárás, ami mentén többnyire egyenes út vezet a nyilvános beégésig, lásd Helloween, Gamma Ray, Queensryche, …stb.

No, de elég az előjátékból! Szó, mi szó, az új Royal Hunt remekül sikerült. André Andersen billentyűs, zenekarvezető, zeneszerző, arculattervező, zsarnok, despota, tirannosz jókor, jól döntött. Boals nagyot énekel (most engem sem zavar), és az egész lemezből érződik a vér fölfrissülése; annyira, hogy a Divide and Reign kétlábgépes durvulata egészen új távlatokat nyit a zenekar évek óta változatlan, kanonizált, szigorúan szabályozott megszólalásában. Ráadásul úgy, hogy kétség kívül Royal Hunt maradt a végeredmény. A dobhangzás sem annyira művi; él, lélegzik az egész anyag, ráadásul sikerült megpakolni jól megírt dalokkal. A svéd állami operaház gyermekkórusában szocializálódott Marcus Jidell gitáros pedig magától értetődő természetességgel kezeli a csellót is a lemezen, ami ugye jelez valamit az arc zenei felkészültségéről…

Nem lesz mérföldkő, őszintén szólva ezt meg sem érdemelné, de az utóbbi évek kétségkívül legjobb Royal Hunt anyaga, simán oda lehet passzítani az első West-tel rögzített korong, a Fears mellé! Májusban meg dzsavesz, le kell őket élőben is csekkolni, nincs mese!

Túrisas

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.seventhwonder.nu
www.myspace.com/officialsw

Zenészek:

Andreas Blomqvist - bőgő
Johan Liefvendahl - gitár
Tommy Karevik - ének
Andreas Söderin - billlentyűk
Johnny Sandin - dobok


A fiatal svéd brigád, a "Hetedik Csoda" egy Mankind nevű banda romjain jött létre. Első lemezüket (Become - 2005) még egy Andi Kravljaca nevű énekessel jelentették meg, aki hamarosan közös megegyezés alapján továbbállt. Helyére egy kiváló torok, Tommy Karevik lett igazolva a Vindictiv-ből (akinek korábbi posztját Göran Edman vette át). A változás kifejezetten jót tett a csapatnak. A debütáló lemezről még nem lehet túl sok mindent mondani azon kívül, hogy nagyon gyengén szól, noha a zenészekben érezni a potenciált (különösen ami "What I've Become" című nótát illeti).

A második album, a "Waiting In The Wings" nem túl eredeti és az immáron meglehetősen népes progresszív metál műfajban nem is elsővonalas, de tagadhatatlanul tehetséges munka. Tommy Karevik szépen "kezelt" hangja és AOR-os dallamvezetése engem sokszor a Circus Maximus-os Michael Eriksen-re emlékeztet. Bizony Johan Liefvendahl ügyes, jó adag neo-klasszikus ízzel megspékelt gitárjátéka is szerez nagyon szép pillanatokat. Nem gondoltam volna, hogy én valaha ilyet leírok, de néha az volt a benyomásom, hogy egy árnyalatnyival kevesebb matekozás, egy direktebb hangvétel jót tett volna a daloknak. Nem mondom, hogy minden egyes nóta gyakori vendég lesz a lejátszómban, de a "Waiting In The Wings" egy korrekt, egyenletes zenei teljesítmény, s ha osztályoznom kellene, némi gondolkodás után meg is kapná a négyest, s (amint azt az átlagos jó tanulóktól tudjuk), a négyes ... az kérem szépen egy jó jegy.

Tartuffe

12 egy tucat. Ez a közhelyes megállapítás itt most egyrészről arra vonatkozik, hogy Szatírjani furcsa címet viselő legújabb lemeze a sorban éppen a 12. stúdióalbum, másrészről viszont a "12 egy tucat" kifejezés pontos leírása is annak, amit e hanghordozón hallhatunk. Meggyőződésem, hogy az általam egyébként végtelenül nagyrabecsült gitárhős a nemes egyszerűséggel csak "Joe Satriani"-ra keresztelt jazz-blues album óta (1995) nem alkotott igazán izgalmasat. Legutóbbi lemeze, a "Super Colossal" (2006) ígéretes volt ugyan, de úgy tűnik "Professor Satchafunkilus"-nak most csak erre a tökéletesen unalmas anyagra futotta erejéből. Mert bizony ez a zene tökéletes is (hiszen technikailag kifogástalan), na meg persze unalmas is ... de nagyon. A mester iránti tiszteletből szinte félve mondom ki (írom le) e szavakat, de nincs mese, kertelni sunyi dolog.

Az egyetlen szép pillanat számomra a kislemezes nóta, az "I Just Wanna Rock", mert ezen már majdnem énekelnek egy nyúlfarknyi refrént, és mert Szatírjani teker rajta egy félelmetes nagyot, amúgy "old school". Véleményem szerint (s ezzel korábban már szennyeztem a szájberteret) éppen itt az ideje annak, hogy "Professzorunk" ne legyen olyan nagyon "funkilus", hanem szálljon be valami vérbő metál bandába és kanyarintson nagy szólókat fogós refrénekkel teli dalokba. Vajh!

Tartuffe

Amint a cím is jelzi, ebben a beszámolóban az Avalon Club "Húsvéti Metál Vihar" fesztiváljának számos föllépője közül a 3 hete közösen turnézó Pagan's Mind-ra és Brainstorm-ra fogok összpontosítani. Ezzel nem a többi csapatot kívánom minősíteni, de én jobban szerettem volna (különösen a kicsit szerencsétlen időzítés miatt), ha csak ez a két "fő" banda lép föl. Akkor talán a Pagan's Mind kb. 50 perces műsora is hosszabb lett volna, és a sokföllépős fesztiválokra oly jellemző gyenge hangzásra se kellene most kényszerű utalást tennem.

Volt némi kavarás a programban szereplő csapatok sorrendjét illetően. Szerintem indokolatlanul (bár kétségkívül elfogult vagyok a norvég "Pogányok" javára) a Sabaton beékelődött a Pagan's Mind és a Brainstorm közé, majd megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a Moby Dick avanzsált az este fő attrakciójává. Hosszú fejtörés után sem találok jobb kifejezést erre, mint hogy elképesztően antiklimaktikus volt a Moby Dick-et a Brainstorm brilliáns előadása után hallgatni.

A Sabaton-ról azért - szőrmentén - érdemes néhány szót ejteni. Ez a tesztoszterontól duzzadó svéd csapat amolyan közönségénekeltetős katona-metált játszik, egy jókora adag Nightwish és Manowar beütéssel. Bár két gitáros is volt, hiányoltam a szépen kidolgozott, nagyívű szólókat. Amennyire meg lehetett állapítani, nem a képesség hiányzott... Így élőben ez a zene kifejezetten szórakoztató volt, s ehhez nagyban hozzájárult a kiváló hangulat, ami egyaránt volt köszönhető a lelkes közönségnek és az erősen maszkulin műfajhoz méltó, bámulatosan erőteljes előadásmódnak. Skandináviában nagyon értenek a fogós refrénekhez, és a Sabaton harcos vikingjei a kórusok tekintetében is jól teljesítettek.