Hat lemezzel és sok-sok zenei tapasztalattal a háta mögött, a meghökkentően jellegtelen névvel nyomuló olasz DGM elkészítette pályafutása legjobb anyagát. Élek a gyanúperrel, hogy ez elsősorban az új gitárosnak, Simone Mularoninak köszönhető. Irgalmatlan muzikális a csóka, benne van a keze a dalszerzéstől kezdve, a hangszerelésig mindenben, arról meg nem is beszélve, hogy úgy gitározik, mint a legnagyobbak. Nem találtak föl az olaszok semmit, sőt még azt is lehet mondani, hogy az embernek ölég sokszor eszébe jut a SymphonyX név, de kit érdekel? Ha elhatároznám, hogy holnaptól a gitárjátékomban majd felfedezhetők lesznek Romeo vagy Petrucci figurák, csúnya lebőgés lenne a vége. Nagyon meg kell ahhoz edződni a próbateremben, hogy valakit a progresszív metal legnagyobbjaihoz lehessen hasonlítgatni. Nem véletlen, hogy nem dúskálunk SX-tribute csapatokban. Ráadásul torz is egy kissé a dolgok ilyeténképpen való leegyszerűsítése, hiszen azért messze nem klóncsapat a DGM, hanem önálló entitás, bivalyerős dalokkal, telt, kiváló megszólalással. Ahogy a Circus Maximus is meg tudta őrizni önállóságát a rávetülő és félelmetesen nyomasztó DT árnyék ellenére, úgy a DGM is vitézül állta a próbát a SX ellenében. Ami meg ennek ellenére mégis idegen toll maradt, azt nem szégyellni kell, hanem kitűzni a kalap mellé, és igenis ékeskedjen csak ott, a progresszív heavy metal még nagyobb dicsőségére.

Túrisas

A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)

Egy védőügyvéd érezheti így magát, amikor olyan embert kell hivatalból védeni, akinek az ártatlanságáról nincs meggyőződve.

A olasz Scarlet számomra rendkívül szimpa kis kiadó, tele jobbnál jobb, de javarészt ismeretlen csapatokkal, így törvényszerű, hogy elvállalom a zenekarok védelmét, ha így hozza az élet. A második lemezét megjelentető finn OM szimfonikus-heroikus melodikus heavy metalját egy historikus (jelesül: középkori) ízvilág hatja át, hasonlatosan a szintén Scarlet istállós és szintén tök ismeretlen Thy Majesty zenekarhoz.

"Kaszaboljátok le őket, az Úr majd kiválogatja, hogy kik az övéi!" - olvasható a lemezborítón latinul Arnaud Amaury a Citeaux-i kolostor apátjának elhíresült mondása. Béziers városának ostromakor (1209) az ott élő katolikusok szabad elvonulást kaptak, az albigens-katar eretnekek ellenében, ám sokan mégis ottmaradtak puszta lokálpatriotizmusból. Az abbé pedig így hidalta át "bölcsen" a kényes helyzetből fakadó nehézségeket.

Igazi heavy metal sztori: kaszabolunk boldog-boldogtalant, beintünk a Katolikus Egyháznak, meg még egy kis ködös középkori misztikum is vagyon benne. Nagyon kár azonban, hogy az abbéval ellentétben az Olympos Mons nem végzett alapos munkát. Ezek a dalok nem ütnek igazán. Nagyon szeretném pedig sokat és élvezettel hallgatni a lendületes, nagyívű, heroikus témákat, ugyanis én kimondottan szeretem ezt a stílust, amely ugyan lényegileg sablonos, de a jó nóták ezt feledtetni tudják. A nyitó One World ráadásul mézesmadzag, hogy aztán még jobban fájjon, hogy elhatalmasodik rajtunk az unalom.

Egy-két izgalmasabb refréntémát kivéve nem sikerült kiaknázni a lehetőséget. Ráadásul van olyan sajnálatos érzésem, hogy a csapat még így is közel a maximumot hozta ki magából.

Közhelyszámba megy, nem is tértem volna ki rá, hiszen mindenki tudja, a skandinávok jó eséllyel törnek világuralomra a rockzenében. Még az sem újdonság, hogy akár tinédzserként is igazi muzsikusokká válnak. A Seven Tears nevű csikócsapatnak azonban sikerült meglepniük. Olyan kimunkált és letisztult zeneiség árad dalaikból, amire a legtöbb zenész, csak hosszú évek rutinja után képes. A képekről ránk tekintő pattanásos kamaszok egy mai, modern megszólalású, leginkább AOR gyökerekből táplálkozó stílust alakítottak ki maguknak, ahol a modernséget a stílustól szokatlan súllyal megszólaló gitárok, illetve némi finom, jelzésértékű progresszivitás jelzi. Tényleg nem is értem, hogy lehet ennyire fiatalon tiszta kompozíciókban gondolkodni, amikor hallatszik, hogy azt csinálhatnának a hangszereikkel, amit csak akarnak. Máshol ez úgy működik, hogy ilyen idősen megmutatnak mindent, majd tíz év elteltével lecsihadnak és felfedezik maguknak a többperces szólókörökön túli világot. Az sem lehetetlen persze, hogy ez nekik az óvodás években már megvolt, most pedig közel a húszhoz, ideje volt megkomolyodni.

Sajnos a megszólalás, különös tekintettel a dobhangzásra még nem az igazi, de ez akkor is az egyik legjobb debütálás, amit mostanában hallottam.

A kiadó szerint olyan a muzsika, mintha a Journey és az Evergrey játszana egyszerre. Az eladást segítő promóciós duma néha nagyon távol áll a valóságtól, de ez kivételesen jó hasonlat. Nem hiszem, hogy bárki csalódna, aki egyébként vevő lenne egy kis keménykötésű Adult Oriented Rockra.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)

Jó látni, hogy fut a Brainstorm szekere, és mivelhogy a banda sem titkolja, hogy szereti hazánkat (rendszeres fellépések országszerte, koncert DVD, stb), kicsit, mint sajátjainknak is szorítunk a megérdemelt sikerért. A magyarság mindig is híres volt asszimilációs erejéről, úgyhogy személy szerint nem is bánnám, ha felszippantanánk ezt az őserejű német power csapatot. Némethon valahogy csak kiheverné, ott azért van power-utánpótlás, nekünk meg legalább lenne egy…

Az új lemezt nagy várakozás előzte meg, hiszen a legutóbbi anyag, a Liquid Monster, és arról is az All Those Words slágernóta rendesen megnövelte a csapattal alaposabban ismerkedni kívánók számát. Nem tudom most megítélni, milyen lesz a Downburst fogadtatása, de nekem jobban tetszik, mint a Folyékony szörny. Örülök, hogy nem akartak újabb vendégénekesnős slágergyüjteményt, meg jópofa viccelődést és lemezcímet, hanem miután alaposan összefröcskölték vérrel a lemezborítót, leszegett fejjel belerohannak a gyomorszájunkba. Egy túlfűtött gőzmozdony energiájával indít a lemez (Falling Spiral Down), mintha csak egy újkori Halford dalra énekelne Andy B. Frank, természetesen zseniális témákat. A másodikként lesújtó Fire Walk With Me az egyik legjobb nóta. Voltaképpen egyszerű szerkezetű tétel, de a fejszaggató középtempó annyi energiát rejt, amennyit egy magára valamit is adó fekete lyuk az univerzumban.

Egyenletesen magas színvonalon gázol rajtunk végig a zenekar, és külön érdekes, ahogy a kiváló, de tömény, mázsás hangzásból egy-egy hallgatás után újabb és újabb dalok adják meg magukat.

Biztos csak véletlen, de azért azt megemlítem, hogy az egyébként szintén remekül sikerült How Do You Feel és a Gotthard-klasszikus Anytime Anywhere kezdőriffje igencsak komoly hasonlóságot mutat…

Szólók terén sajnos ezúttal sem kápráztatnak el a fiúk, de így legalább nem akartam még gondolatban sem megölni a kiadó emberét, aki éppen a szólók idejére időzítette a promólemezeket hazavágó, szokásos mondandóját.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki fabatkát sem adott volna azért, hogy a brazil Angrából kivált ritmusszekció, illetve a csodálatos hangú, nem mellesleg karmester végzettségű André Matos által Shaman néven életrehívott banda életképes lehet még azok után is, hogy az eddig megjelent, korrekt, de nagyot azért nem durranó két lemezük után egyetlen árva sámánként, Ricardo Confessori dobos marad a csapatban. Nem tudni, hogy Confessori sámán zenei tapasztalatainak és kapcsolati tőkéjének, avagy a szellemvilág közvetlen beavatkozásának köszönhető-e, de sikerült egy rendkívül jó muzsikusokból álló egyletet összerittyenteni, akik ráadásul a dalírásban sem ügyetlenek. Az előbbi tűnik valószínűbbnek de azért elbizonytalanodom egy pillanatra anyagelvűségemben, ha arra gondolok, hogy milyen zökkenőmentesre sikerült Matos mester lehetetlennek tűnő pótlása Thiago Bianchi személyében. Lírában, rekesztésben egyaránt edzett férfihang. A zene melodikus power, hol horzsolóan morcos, hol lírikus, voltaképpen egészen közel az Angra világához, még ha egyelőre talán kevésbé combos is.

Az anyabanda szétesése után nem volt kérdés, hogy a csapat arcát adó Matos távozása ellenére az Angra nagyságrendekkel jobb lemezt készített Edu Falaschi énekessel, mint a Shaman, most pedig még az  az elképzelhetetlen is megtörténhet, hogy Confessori sámán és képzett garabonciásai mélyebb nyomot hagynak a brazil és nemzetközi metaltörténelemben, mint Matos szólóban, akinek legutóbbi Time To Be Free lemezével az Immortal abszolút versenyképes.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

A manapság egyre szaporodó, de szigorúan baráti hangvételű zenei vitáink ellenére kétségkívül jelentős átfedések vannak kettőnk zenei ízlése között; s ezt jelzi a tény, hogy a tizes listánkon négy előadó is közös szereplő (SymphonyX, Andromeda, Dream Theater, Circus Maximus). Amikor az új SymphonyX lemezt és az Andromeda brilliáns DVD-jét mindketten a dobogó legfölsőbb fokaira állítottuk, egyáltalán nem beszéltünk össze. Csupán arról van szó, hogy az elmúlt év zene-dömpingje közepette is e két kiadvány egyszerűen verhetetlen volt!

Túrisas:

01. SymphonyX: Paradise Lost
02. Andromeda: Playing Off The Board (DVD)
03. Dream Theater: Systematic Chaos
04. Heaven And Hell: Live in Radio City Music Hall (DVD)
05. Kiko Loureiro: Universo Inverso
06. The Codex: The Codex
07. Circus Maximus: Isolate
08. Moonlight Agony: Silent Waters
09. Astral Doors: New Revelation
10. Ride The Sky: New Protection

Tartuffe:

01. SymphonyX: Paradise Lost
02. Andromeda: Playing Off The Board (DVD)
03. Threshold: Dead Reckoning
04. Circus Maximus: Isolate
05. Myrath: Hope
06. Dream Theater: Systematic Chaos
07. Pagan's Mind: God's Equation
08. Sieges Even: Paramount
09. Allen-Lande: The Revenge
10. Alex Argento: Ego

Megjelenés:
2007

Származás:
Palermo, Szicília

Honlapok:
www.alexargento.com
myspace.com/alexargento

Zenészek:

Alex Argento - billentyűk
Marco Sfogli - gitár
Stefano Ruscica - dobok

Vendég zenészek:

Alessandro Benvenuti - gitár
Fabrizio Leo - gitár
Vittorio Falanga - gitár
Jon Reshard - bőgő
Andrea Casali - bőgő

Dalcímek:

01. Moving Around "E"
02. Brainsick
03. Synchronal Steps
04. Mr. Shuffle's Land
05. Metal Detector
06. Embrace To The World
07. Genius
08. Time Warning
09. Vibrations
10. Groovus In Fabula

Ez a lemez újabb bizonyítéka annak, hogy Olaszország csak úgy hemzseg a sok hangszeres zsenitől. Alex Argento független kiadónál megjelentetett fúziós jazz-rock hangzó-anyaga igazi csemege azoknak, akik nyitottak e kicsit összetettebb zenei stílus felé. Alex kiváló billentyűs és remek zeneszerző, aki nagyon nívós csapatot gyűjtött maga köré. James LeBrie mellől igazolta Marco Sfogli-t, a kiemelkedően tehetséges talján gitárfenomént, de egyéb nagy nevek is közreműködnek (mint pl. Fabrizio Leo, vagy Greg Howe bőgőse Jon Reshard).

Argento stílusa és hangzása engem leginkább Jens Johansson-ra emlékeztet, különösen arra a felejthetetlen teljesítményre, amit Tony MacAlpine "Premonition" című albumán nyújtott (a "The Violin Song" minden idők egyik legnagyobb nótája!). Többéves római tartózkodásom alatt tapasztaltam, hogy a taljánoknál nagyon komoly a jazz élet, és nyílt átjárás van a jazz és a keményebb műfajok között. Bár ebben a stílusban kedvencem egyértelműen Greg Howe "Five" című lemeze (1996), azért érdemes odafigyelni olyan zseniális olasz produkciókra is, mint Paolo Valli: "26" (2003), vagy Giacomo Castellano: "Cutting Bridges" (2004) című albumai.


A nemes egyszerűséggel csak "Ego"-ra keresztelt lemez egy óra tömény hangszeres orgia, tele fergeteges szólókkal, hihetetlenül pontos uniszónókkal, mégis sikerül megmaradni a dallamközpontúság és a fogyaszthatóság határain belül. Az "Embrace To The World" pl. olyan szépen van megfogalmazva, hogy az elejétől  végéig borsózik az ember háta. Marco Sfogli teljesítménye külön dicséretet érdemel. Már alig várom, hogy a Lion Music végre február 15-én (már csak egy hét!) piacra dobja a "There's Hope" című debütáló szólóalbumát.

Tudom, hogy ezen barátilag összekülönbözünk Túrisas cimborámmal, de Alex Argento "Ego"-ja, símán hajaz az általam is nagyon tisztelt Kiko Loureiro "Universo Inverso" című lemezére, pedig az sem piskóta! Forza, Alessandro!

Tartuffe

A csapat előző lemezéről, a "Far From The Madding Crowd"-ról, ódákat zengett a rocksajtó, a banda ismert lett, pedig a Far… nem debütalbum volt. Az első két lemezük valahogy mégis észrevétlen maradt, annak ellenére, hogy a zene nem sokat változott. Ami viszont igen, az az énekes személye. Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Space Odyssey) neve kezd fogalommá válni az európai rockéletben, és nem is érdemtelenül. Erős hangja, nagy hangterjedelme miatt gyakran hasonlítják Dio-hoz, ami legalább annyira megalapozott, mint a Jorn Lande - David Coverdale párhuzam. Az, hogy a "Shadow Cabinet" is sikerre van ítélve, tehát elsősorban neki lesz köszönhető. A WH zenei világának az európai speed/power a foglalata, amelyben dominánsan, de ízesen és játékosan jelenik meg az északi folk, a középkor, sőt valamennyi klasszikus örökség is. Ehhez társulnak a misztikummal átszőtt fantasy-szövegek. Nem szűkölködnek az ötletekben a srácok, hiszen egy-egy számon belül olyan témakavalkád van, hogy csak kapkodja az ember a fejét. De akármilyen becsülettel is feszülnek a melónak a muzsikusok, bizony beleszürkülne ez az anyag a lemezdömpingbe, ha a végig megannyi hangon és szenzációsan éneklő Johansson nem emelné a legfontosabb megjelenések közé. Az ódon várkastélyok erkélyén és katedrálisok vízköpőin pihenő hollók lehet, hogy ezúttal néhányszor megrettenve röppenek fel egy-egy hangszeres téma frázisszerű pufogása hallatán, de azért összességében nagyon rendben van a lemez, és személy szerint egyáltalán nem bánom, hogy lassan tényleg térdig süppedünk a középkoros-folkos megközelítésű anyagokba.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 146. számában jelent meg.)

Talán érdemes azon elgondolkodni, hogy miért kellett hosszú éveket várni egy nemzetközi mércével mérve is professzionális true heavy metal csapat felbukkanására Magyarországon, amikor a stílus itthon is nagy népszerűségnek örvend. Vállalkozók ugyan szép számmal akadtak, csak éppen ezek szinte mindegyikéről ordított, hogy az országhatáron túl labdába sem rúghatnának, vagy a hangzás, vagy éppen az énekes behatárolt képességei miatt, hogy egyéb járulékos tényezőkről ne is beszéljünk. A Wisdom türelmes, kitartó de kemény munkával és nem utolsósorban teljes tudatossággal, minden részletre (színpadi megjelenés, borítógrafika, stb.) odafigyelve felépítette magát, és eljutott oda, hogy akár a stílus Ektomorf-ja is lehet, azaz kiléphet a nemzetközi mezőnybe. Rajtuk nem fog múlni, az biztos. A már két éve megjelent Ep idején még voltak ugyan kétségeim a jövőjüket illetően, de a debütáló lemez meghallgatása után ez az érzés eloszlott. Jó dalok, telt megszólalás, magyar mezőnyben ritkán hallható, szárnyaló énekhang, többszólamú, kristálytiszta vokálmunka, dallamos, de technikailag bravúros szólók, jellemzik a kiszámítható, dalszerkezetekben semmi meglepőt nem hozó szerzeményeket. Ez utóbbi megjegyzés nem elmarasztalás részemről, hiszen a csapat bevallottan nem akart zenei forradalmat, csupán a bejáratott recept (Hammerfall, Dream Evil stb.) szerinti jó dalokat.

Ez összességében sikerült, de egy (két) lépcsőfokot feljebb lépni a dalszerzést tekintve még igenis szükséges.

Akkor viszont világszínvonal!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)

Tulajdonképpen akár jól is járhattunk volna, hiszen a Savatage nem oszlott fel, Oliva és Chris Caffery is aktív, és ugyanez mondható el a Zak Stevens-ről is. Csakhogy nem jártunk jól.

A Savatage, ha papíron létezik is, tetszhalott. A Jon Oliva’s Pain első lemeze dalok tekintetében még a (szerintem indokolatlanul) sokat szidott utolsó Sava korongtól is elmaradt, a zseniális hangú Zachary, pedig hiába igyekszik minden erejével az "Edge Of Thorns" zenei hagyatékát továbbörökíteni saját bandájával, valahogy mégsem sikerül elkapnia a fonalat. Jóindulattal is csak a Sava-függőségben szenvedők elvonási tüneteinek enyhítésére alkalmas.

Magam is a szenvedélybetegek ez utóbbi csoportjához tartozom, ezért mindig reménykedve várom a Család tagjainak külön-külön megjelenéseit. A CIIC új anyaga ezúttal is egy jól megszólaló USA-power, remek zenészekkel, és egyenletes színvonalat mutató jó dalokkal, sajnos katarzis-élmény nélkül. Ha az énekes nem énekelte volna fel a "Wake of Magellan" alapművet, akár még lelkesedni is képes lennék a Burden Of Truth-ért.
 
Mindenesetre hallgatom, hiszen addig sem remeg a kezem, de titkon továbbra is a nagy összeborulást várom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 146. számában jelent meg.)