Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
www.myspace.com/nealmorse

Neal Morse előző lemeze, a "Sola Scriptura" talán már témája miatt is zaklatottabb anyag volt, mint a lényegesen balladásabb hangvételű, belassultabb "Lifeline". Talán Morse úgy érezte, hogy most hagyni kell lecsengeni a felkorbácsolt érzelmeket. Ennek megfelelően egy meditatívabb, érzelmesebb, személyesebb korongot tett le az asztalra, amiben inkább a 70-es évek prog-zenéinek hangulata és a korai Spock's Beard stílusjegyei köszönnek vissza.

A legfőbb zenei közreműködők között újra ott találjuk a vasbeton szerkezetek stabilitásával vetekedő Randy George-ot (Ajalon) és Mike Portnoy-t, aki persze hozza a tőle elvárható formát. Kár, hogy a "Sola Scriptura & Beyond" DVD-ről ismert ifjú brit gitárzseni, Paul Bielatowitz (The Carl Palmer Band) csak az utolsó nótában, a "Fly High"-ban jelenik meg egyetlen szóló (Irgalmas Atyám! De milyen egy szóló!) erejéig. Amellett, hogy Neal Morse-ot páratlan zenei zseninek, hihetetlen termékeny zeneszerzőnek és jól képzett multi-instrumentális előadónak tartom, egyúttal meggyőződésem, hogy albumainak immáron jót tenne, ha tevékenyebben bevonna más előadókat (akár énekeseket is), nem akarna mindent ő eljátszani, és nem írna meg minden szólót az utolsó hangig. Ezt elsősorban azért mondom, mert már a Spock's Beard-ben is egyeduralkodó volt, szólókarrierje kezdete óta pedig minden éve jelentetett meg (más projektek mellett) egy fullos saját anyagot.

Félreértés ne essék, a "Lifeline" alapvetően egy jól sikerült lemez, de szerintem a fáradás jeleit mutatja; egyre több benne a "visszaforgatott" zenei téma. Az egyetlen beindulósabb dal, a "Leviathan" egyenesen azt a benyomást kelti, mintha a Spock's Beard "Day For Night" (1999) lemezéről maradt volna le, ráadásul az SP számomra legkevésbé szimpatikus arcát mutatja. A négy eléggé "Worship Sessions" hangulatú ballada mellett a lemez érdekesebb, izgalmasabb "pillanatait" a címadó "Lifeline" és a közel 30 perces "So Many Roads" jelentik, amelyben a soprano szaxis, kicsit Sting-es középrész ("The Humdrum Life" - Jim Hoke) kifejezetten üdítően hat.

Neal Morse fanatikusoknak kötelező, de aki most akar ezzel a géniusszal megismerkedni, annak föltétlenül inkább egy korábbi lemezt ajánlok!

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.harmonymetal.net
www.myspace.com/harmonyofficial

Zenészek:

Henrik Båth - ének, gitár
Tobias Enbert - dobok
Magnus Holmberg - billentyűk
Markus Sigfridsson - gitár
Kristoffer Gildenlöw - bőgő

Aki figyelmesen olvassa blogunkat, nemcsak alkalmilag vagy kutyafuttában, annak talán föltünt, hogy a zenészek fönti névsora kísértetiesen hasonlít a korábban már tárgyalt Darkwater nevű svéd progresszív brigád tagjainak névsorához. Valójában többről van szó mint hasonlóságról, mivel a Pain Of Salvation-ből átigazolt Gildenlöw tesó kivételével egy az egyben ugyanazzal a csapattal van dolgunk, csak most éppen más néven futnak.

Számomra nem egészen átlátható, hogy a Darkwater most jégre lett-e téve (kár lenne és a honlapjuk sem árulkodik ilyesmiről), a Harmony csak egy projekt, vagy teljes értékű párhuzamos erőfeszítés. Tekintve, hogy a Harmony 2003-ban már jelentkezett egy "Dreaming Awake" címet viselő lemezzel, talán éppen a Darkwater tekinthető projektnek. A végeredmény szempontjából tulajdonképpen mindegy.

Ezév elején megjelent Darkwater kritikámban, a progresszív debüt-albumot nagyon ígéretesnek neveztem és csupán három - ha úgy tetszik kritikai - megjegyzéssel éltem: (1) a hangzás túl éles lett, különösen ami a dobokat illeti, (2) az énekes hangjával még barátkoznom kell, és (3) fogósabb dallamok kellenének. Nos, a Harmony esetében egyik vonatkozásban sem érzek késztetést a panaszra. A hangzás ezúttal jobban lett kikeverve, jellegzetes skandináv dallamok özöne zúdul az emberfiára, és ebben a kontextusban Henrik Båth hangja is sokkal meggyőzőbb.

A Harmony lényegében nem is sorolható a progresszív kategóriába, vérbeli dallamos heavy metal ez a Darkwater-nél könnyedebb és húzósabb hangvételben; olykor határozottan a régi Stratovarius-t vagy a korábbi Thunderstone-t juttatja eszembe (pl. Aftermath, Inner Peace). Mivel a zenészek ugyanazok, a hangszerkezelés kiváló minősége adott, de a nóták kevésbé sarkosak, nincsenek túlmatekozva, az egész kevésbé modoros. Elkötelezett progresszív rajongóként némi aggodalommal ismerem el, hogy nálam a zenészek két formációja közül célfotóval a Harmony nyerte a futamot. Ebben bevallom nem kis szerepe van a nyíltan keresztény szövegvilágnak.

Nem is látom értelmét tovább fűzni a dolgot. Szinte már az első hallgatás után éreztem, hogy ez most nagyon el lett találva. Az ilyesmit egyszerűen megérzi az ember; olyanfajta megilletődöttség vesz rajta erőt, mint amikor hirtelen valami nagy ember (mondjuk egy király) társaságában találja magát. Hogy ez az album előkelő helyen végez majd a 2008-as Top 10 listámon, az tuti fix!

Tartuffe

Munkából hazafelé igyekezvén, hogy-hogynem, de éppen erre a nótára esett a választásom az iPod-omon, keresgélve valami igazán ütős után. Meghallgattam. Aztán újra meghallgattam. És meghallgattam mégegyszer. Az áldóját!!! Márpedig, ha valamit háromszor meghallgatunk, az ügyeletes kedvenc, nincs mese, az ügyeletes kedvencről meg írni kell.
 
De mit írjak? Kezdjek szakmázni, hogy az elején az a tiszta torzítatlan blues-os soundot, hogy bontja ki Vai egy őrületté, meg whammy bar, meg kutyafüle?! Nincs értelme. Nincs. De tényleg.
 
Ki kell lőni ezt is a világűrbe egy kapszulában, ha már ilyen marhaságokra költjük a drága adófizetői pénzet, ahelyett, hogy felelőtlenül legatyásított bankokat konszolidálnánk. Ki kell lőni, egy "Szevasztok, mi vagyunk a Földlakók, ezt figyuszkázzátok, vazze!" üzenet társaságában, hadd lássák a nagyfejű gülüszeműek, hogy itt a Föld nevű retteneten azért mégsincs minden az utolsó betűig elbaszkurálva, sőt létezik a technikai és érzelmi tökéletességnek az a szintje, amihez lövésük sincs akkor sem, ha szarni is fénysebességgel mennek.
 
Van a népszerű videomegosztó portálon (YouTube) egy videó is a nótáról. Ha ezt az írást elolvastátok, nézzétek meg (kötelező!!), hiszen a mozdulatoknak is óriási jelentősége van. A zene és előadása együtt, lenyűgöző. Aki erre érzéketlen, az soha többé ne olvasson bennünket, tök feleslegesen vesztegeti az idejét.
 
Nagy a kép. Direkt!
 
Túrisas

Kiadó: SPV Records

Újra kezdődő hidegháború Oroszország és az USA között, egyelőre bizonytalan kimenetelű, világméretű pénzügyi válság, és a jelek szerint nincs vége a jelen torokszorító eseményeinek; Uli Jon Roth új lemeze sem aláz mindent, amit ebben az évben hard rock/heavy metal tárgykörben lemezbe préseltek. Annyira vártam pedig.

Ráadásul még csak azt sem mondhatom, hogy a koncepciót tekintve váratlan, nagy pofont kaptam, hiszen a zenei megközelítés olyan, amire számítani lehetett az UADS prológusaként felfogható Sky Of Avalon (1996) lemez alapján. Egy nagyon szomorú hangulatú lamentáció, "sötétegű" világunk felett, amelynek meghatározó zenei váza leginkább modern (jó, legyen kortárs, de azért nem kell ijedten kiugrani az ablakon) kórusműként definiálható, Uli Roth továbbra is varázslatos, hol a 70-es éveket idéző, hol állkoppantóan modern és technikás gitárjátékával, amelyhez különböző énekesek illesztik, a tartalomhoz illő, bús melódiáikat.

Hát akkor ez a kiadói ígérgetés ellenére sem Uli visszatérő hard rock lemeze? Igen is, meg nem is. Egy stílusokat bemutató hangos zenei oktatóanyagban biztos nem ez lenne a nagybetűs "hard rock", egyébként meg túlléphetnénk végre már azon, hogy kedvenc műfajunkat bármilyen béklyó kösse, ha a keretek szétfeszítése a zeneiség, és nem pedig az instrumentális regresszió (hangszeriszony) irányába mutat.
 
A zeneiség itt pedig megkérdőjelezhetetlen, de Uli Roth nevével együtt említve ezek egyébként is egymást feltételező fogalmak. Gitárjátéka pedig újra és újra megdöbbent. Ha klasszikus zenei közegben felsír a villanygitár, abban mindig van egy árnyalatnyi rákenrol-fésületlenség, ahogy az ő legutóbbi zseniális Vivaldi újraértelmezésében is volt. Itt és most viszont sikerült besimítani a Sky gitár hangját és a gitárjátékot a többi (klasszikus) hangszer közé, a muzsika egészébe. Uli Roth csak egy van, becsüljük meg nagyon.

Kiadó:
Parlophone, Hollywood

Honlapok:
www.queenonline.com
www.queenpluspaulrodgers.com

Az világos, hogy Roger Taylor és Brian May a Queen Paul Rodgers-es korszakának megnyitásával hatalmas kockázatot vállalt. John Deacon nem is akart ennek részesévé válni, és bizony nehéz eldönteni, hogy végeredményben kinek is volt igaza. A Queen + Paul Rodgers jelenség megosztotta a régi rajongókat, bár azt még a legmegveszekedettebb Mercury fanatikus is elismerte, hogy az új formáció nagyon becsületesen teljesít a színpadon. Paul Rodgers egy egészen más egyéniség, teljesen más stílust - majdhogynem azt mondhatnám: műfajt - képvisel, mint a fergetes, állandóan vibráló Freddie. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Rodgers 59 éves kora ellenére félelmetes formában van, és hangjának "ős"-ereje semmit sem kopott az idők során (ez pl. nem mondható el más brit énekes legendákról, pl. Ian Gillan-ről, vagy a legutóbb Pesten gyengélkedő David Coverdale-ről).

Egy teljesen új album megjelentetésének bevállalása még a nosztalgia-turnénál is tökösebb dolog volt, és ez az elszántság át is jön a dalokon. Annyit mindenképpen el kell ismerni, hogy nem fáradt, erőltetett alibizésről van szó. Bár a  "The Comos Rocks" nyilvánvalóan nem fogható egy fiatal banda erőtől duzzadó bemutatkozásához, amit a bizonyítás kényszere tüzel, de azért kifejezetten friss benyomást kelt. Erőteljesen, de letisztultan megszólaló, beérett rockzene ez, amiről ordít a több évtizedes rutin. A "Cosmos Rockin", a "C-elebrity", de főleg a "Surf's Up...School's Out" erélyes kifejezései annak, hogy az új felállás ezt az egészet komolyan gondolja. Persze nem hiányoznak a középtempós, lassabb szerzemények sem, és én leginkább itt vélem felfedezni a régi Queen géniuszát; ebbe a kategóriába sorolom a "We Believe" és a "Say It's Not True" című nótákat (ez utóbbi talán a lemez legjobb dala).

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem már nagyon hiányoztak Brian May jellegzetes, dallamos szólói, és éppen ezért némileg csalódottan vettem tudomásul, hogy nem minden számba jutott belőlük. Kár. Ami Paul Rodgers-t illeti, nem érheti kritika, én mégsem tudok megbarátkozni blues-osabb, southern rock-os behatásaival ebben a kontextusban (egyáltalán hogy került egy Middlesborough-ban született, angol fickó a southern rock bűvöltébe?). Mindent egybevetve az új album nem sikerült rosszul, Rodgers teljesítménye előtt le a kalappal, de mégis úgy gondolom, hogy következetesebb, szerencsésebb lett volna ezt a formációt egy másik névvel fölfuttatni. A zenészek renoméja úgyis kikezdhetetlen garancia lett volna...

Ez a lemez tulajdonképpen nem nevezhető méltatlannak Freddie Mercury emlékéhez, egyszerűen csak nem ér föl hozzá. Nem rossz, de ha Queen-t akarok hallgatni, továbbra is inkább a "Live at Wembley Stadium" DVD-t hajítom be a lejátszóba. Ezen valamiféle mágiát (A Kind Of Magic) sikerült rögzíteni, amit Freddie (és a régi Wembley) evilági "struktúrájának" lebontása után már nem lehet újra fölépíteni. Nehéz földolgozni, hogy a nagy Bohém végleg elment, ugyanakkor árnyéka még mindig hihetetlen messze elér...

Tartuffe

    Egy amerikai zenetörténész, Robert Walser - akinek igazából semmi köze a heavy metal zenéhez - azt írta egy tanulmányában (Heavy Metal Appropriations of Classical Virtuosity - Wesleyan University Press - 1993), hogy a régi korok (18-19. sz.) koncertjeinek hangulatát sokkal inkább idézi föl egy-egy a színpadi megjelenésre is hangsúlyt fektető, a közönséggel a hangszerén keresztül interakcióba kerülő, virtuóz metal-zenész attitűdje, mint bármilyen más előadás. Sőt egyenesen azt állítja, hogy ez a primitívnek vélt, az akadémiai diskurzusból kizárt szféra őrizte meg a 20. század előtti virtuóz komolyzene néhány fontos értékét...

Érdekes, nem?

Mindenestre, és nem csak ezért, ha valaki rockgitározásra adja a fejét, vagy csak úgy általában érdeklődik az éneket mellőző gitárlemezek után, akkor a következő albumokat szinte kötelező ismerni. Ez a 10 album az, amelyet talán a legtöbbször emlegetnek, mint alapvető hatást, a világ gitár és metal fanatikusai. Megjegyzendő, hogy itt csak azok a bárdisták szerepelnek, akik instrumentális anyaggal álltak elő a hőskorban, tehát meghatározó idolok (Van Halen, Blackmore, Randy Rhoads, stb.) hiánya csupán ezzel magyarázható.

Az instrumentális lemezektől idegenkedők pedig gondolkodjanak el azon, hogy a zenetörténetben semmivel sem alacsonyabbrendűek az énekhangot mellőző kompozíciók, sőt ha valami "komolyzenét" dúdolunk, az nagy valószínűséggel "csupán" hangszerekre írták.

1. Yngwie Johann Malmsteen's Rising Force (1984)

Lehet persze tüzet okádni a mesterre, sőt nyilván én sem keresném - egy közös fotót követően - sokáig az elviselhetetlenül durung társaságát, ráadásul nem szép ember (még csak azt sem hiszem, hogy gavallér), de amit ezen a lemezén bemutatott, az alapvetően változtatta meg a rockgitározást. Talán Van Halen tappig-forradalma hasonlítható hozzá jelentőségében. A klasszikus zene és rock fúziója nem itt kezdődött, de Paganini szellemét ekkor sikerült kiengedni a palackból először, és hál' Istennek nem utoljára.

Jó, csak vicc, ez nem a képen is látható gyurma csávó első lemeze, sőt a bárgyú nevű zenekar nem is róla vagyon elnevezve, hanem Zeno Roth-ról, akinek aggasztó névtelensége legkevésbé sem az ő szégyene. Testvérbátyja az az Uli Jon Roth, akinek kiválóságát nem lehet elégszer hangsúlyozni, ennek megfelelően nem is tudom elégszer hangsúlyozni, bár blogunkon próbálkozok vele azért rendesen…

A nem túl termékeny Zeno zenekar előző Listen To The Light (1998) anyaga nagy kedvencem, még akkor is, ha zenekarról nem igen beszélhetünk, hiszen Zeno mindent maga játszik fel, csak az énekhez kér fel nálánál nagyobb (ez nem nehéz) neveket.  Nem tudom, hogy a Roth testvérek hova jártak zeneiskolába, vagy a családi zeneoktatás milyen formában történt otthon, de elképesztő az a zenei látás és zene érzékenység, ami a két testvérbe szorult, illetve legnagyobb szerencsénkre nem szorult beléjük.

Az új album olyan lendülettel indít, hogy önkéntelenül is belenéztem a pénztárcámba, a várható szeptemberi CD/DVD dömping megszorításokkal terhelt pénzügyi terveibe még belekalkulálandó a Zeno lemezt is. Finanszírozási szempontból szerencsére, amúgy legbelül őszinte sajnálatomra a folytatás nem teszi kötelező darabbá az albumot, ami mindettől függetlenül egy Michael Bormann (pl. Jaded Heart) által felénekelt lendületes, minőségi dallamos hard rock korong, néhány remekül sikerült, és néhány kevésbé tigris nótával.

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.cloudscape.se
www.myspace.com/cloudscapemetal

Az a benyomásom, hogy a Cloudscape egy kicsit identitástudat-zavaros; nem igazán tudják eldönteni, hogy most ők egy AOR, power metal, vagy progresszív zenekar. A stílusok vegyítése önmagában még nem is lenne probléma, ha ez egy teljesen egyéni hangzást eredményezne, vagy a dalok igazán érdekessé, izgalmassá tételét szolgálná. Ehelyett azonban egy nagyon homogén és sokszor dinamikátlan anyaggal szembesülünk, ami egy idő után – kimondom – érdektelenné, sőt unalmassá tud válni.

Nincs itt hiba tulajdonképpen sem a dalokkal, sem a zenészekkel (a gitárszólók egyenesen kiválóak), de egy óra zenehallgatás után szinte semmi sem marad meg az emberben. Nem tudom, és nem is merem megszólni ezt a bandát, mégis úgy érzem, hogy egy rendkívül magas színvonalon végzett iparosmunkával van dolgunk. Ismétlem: igazából lehetetlen rosszat mondani erre a zenére, de a zsenialitás szikrája, az invenció lobogása hiányzik belőle. Ezt mostanában egyre több kifejezetten professzionális munkáról lehet elmondani, és érdekes módon mindegyik skandináv produktum. Hirtelen az ugyancsak Mike Andersson énekes nevéhez köthető Planet Alliance jut eszembe, vagy a Tony Harnell féle Starbreaker.

Halmazati problémaként még azt is meg kell jegyezzem, hogy szerintem a Cloudscape korábbi lemeze, a "Crimson Skies" (2005) jobban sikerült. Többek között pl. nem lassul be a végére úgy, mint a "Global Drama". Most pedig egy elegáns húzással ellenemondok mindannak, amit eddig leírtam. Nem szeretném ugyanis, ha valakiben az fogalmazódna meg akár egy pillanatra is, hogy a Cloudscape nem minőségi terméket hozott létre. Lám, a végén magam is olyan skizofrén lettem, mint a zene maga. Igen, úgy tűnik a megosztás ennek a svéd csapatnak a vérében van…

Tartuffe

Kiadó:
Silverwolf Productions

Honlap:
www.ivanhoe-band.com
www.myspace.com/ivanhoemusic

Zenészek:

Mischa Mang - ének
Achim Welsch - gitár
Chuck Schuler - gitár
Giovanni Soulas - bőgő
Sebastian Brauchle - dob
Richard Seibel - billentyűk

A kezdettől fogva progresszív metál zenében utazó Ivanhoe debütáló albuma még 1992-ben jelent meg. Régóta próbálkoznak a német fiúk, de vajmi kevés eredménnyel. Ebben talán része lehet az ijesztően idétlen névválasztásnak, de valószínűleg annak is, hogy a '90-es években kiadott lemezek hangzása meglehetősen gyenge. Pedig itt énekelt az azóta igencsak nagy nimbuszt szerzett Andy B. Franck, akinek csodálatos budapesti teljesítményétől (ha a 2008. március 22-i Avalon Club-os koncertre gondolok) még ma is borsózik a hátam. Ha az Ivanhoe korábbi lemezeivel nem is sok hullámot vert föl, annyit biztosan bebizonyított, hogy Andy B. Frank a Brainstorm-ban talált igazán magára.

Hosszú hallgatás és néhány közbeeső tagcsere után az Ivanhoe szerződtette a müncheni illetőségű progresszív banda, a Dreamscape énekesét. Az új frontember, Mischa Mang engem korábbi bandájában sem győzött meg igazán: az én ízlésemnek talán túlságosan éles és "egydimenziós" (szikár) a hangja, és olykor túlságosan erőltetve énekel (pl. lásd az "Angel's Hologram" című dalt). A billentyűstől, "Richy" Seibel-től is többet várnék el mind kíséretben, mind szólókban.  Ugyanez vonatkozik a szólógitárosra is, aki a "Finally" című nótában bizony "kapirgál" egy kicsit. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az Ivanhoe nagyott lépett előre a hangzás tekintetében (nyilván ma már több pénz akad a stúdiómunkálatokra), de a kompozíciós képességek terén is sikerült fejlődniük. Ez igaz még a 2005-ös "Walk The Mindfields" című albummal való összehasonlításban is.

Az Ivanhoe persze a "Lifeline" lemezzel sem tört föl a progresszív műfaj élbolyába, és a CD-n akadnak kimondottan felejthető szerzemények. Mindazonáltal vannak rajta egyenesen nagyszerű pillanatok is. A "Mad Corner" groove-os riffje nagyon bejön, egyúttal figyelemreméltó a "Time Machine" belassult zakatolása, de kedvencem egyértelműen a keleties dallamokkal és szaggatott, fejtépő riffekkel operáló "Cheops". Az utóbbiban lehetőség szerint még az is benne van, hogy egyszer bekerüljön az ügyeletes kedvenc rovatomba. Ennek egy korábbi megfelelője az ugyancsak orientális zene által ihletett "... Or Crime" az eggyel korábbi "Walk The Mindfields" albumról.

A folyamatosan javuló tendencia ígéretes, és talán meghozza az eddig elmaradt áttörést is. Több, mint 15 év után már nyílván nem lenne célszerű megváltoztatni a béna együttesnevet, de a zenével még lehet bizonyítani. A németek kétségkívül igyekeznek fölzárkózni; most a Dreamscape-en és a Tomorrow's Eve-en a sor.

Tartuffe