01. Mr. Crowley (Tim Owens, Yngwie Malmsteen, Tim Bogert, Tommy Aldridge, Derek Sherinian)
02. Over The Mountain (Mark Slaughter, Brad Gillis, Gary Moon, Eric Singer, Paul Taylor)
03. Desire (Lemmy Kilmister, Richie Kotzen, Tony Franklin, Vinnie Colaiuta)
04. Crazy Train (Dee Snider, Doug Aldrich, Tony Levin, Jason Bonham)
05. Goodbye To Romance (Lisa Loeb, Dweezil Zappa, Michael Porcaro, Stephen Ferrone, Michael Sherwood)
06. Hellraiser (Joe Lynn Turner, Steve Lukather, Billy Sherwood, Jay Schellen, Paul Taylor)
07. Shot In The Dark (Jeff Scott Soto, Bruce Kulick, Ricky Phillips, Pat Torpey, Derek Sherinian)
08. Children Of The Grave (Jeff Martin, Paul Gilbert, John Alderete, Scott Travis)
09. Paranoid (Vince Neil, George Lynch, Stu Hamm, Gregg Bissonette)
10. Suicide Solution (Adam Paskowitz, Peter Perdichizzi, James Book, Nick Lucero)
11. I Don't Know (Jack Blades, Reb Beach, Jeff Pilson, Bobby Blotzer, Paul Taylor)

Szigorúan véve ezt az ajánlót nem nekem, hanem az Ozzy munkásságát nálam százszor jobban ismerő Túrisasnak kellett volna megírnia, de úgy alakult, hogy most pont én értem rá. Egy Tribute-tal mindig bajban van az ember, mert sokmindenről kellene szót ejteni: a nóták kiválasztásáról, a közreműködő zenészekről, a földolgozés szerencsés-szerencsétlen mivoltáról, és mindezt külön-külön minden dalra lebontva. Erre nem is vállalkozom; csupán néhány általános megállapítás, és a kötelező kiemelések.

Nem akarok senkit megbántani, de (miközben a rozoga, mégis kortalannak tűnő ősöreg érdemeit maximálisan elismerem) jó Ozzy-t nem Ozzy hangján hallgatni. Az eredeti zenészekkel Ozzynál soha nem volt probléma, sőt..., a tribute-on közreműködő muzsikusok névsora mégis igen impresszív. Sajnos a lemez (a tribute-ok rossz hagyományait folytatva) hangzás dolgában hagy némi kívánnivalót maga után.

Egyébként meg nincs túl sok ok a panaszra. Vannak itt fincsi csemegék: pl. a "Mr. Crowley" Yngwie-vel; nekem igazi meglepi a Lemmy és Richie Kotzen furcsa párosa által jegyzett "Desire", de kiváló a Soto által fölénekelt "Shot In The Dark" is. Különösen Ozzy óriási repertoárja miatt nem igazán értem mit keres itt a "Paranoid" ; de tulajdonképpen még ez is érdekes, ha másért nem, hát azért, mert megmutatja, hogy egy kiváló zenész brigád még egy ilyen rém egyszerű nótát is "le tud porolni". Sajnos - ahogy ez lenni szokott - van egy-két kakukktojás is: a pop-os női hanggal megerőszakolt "Goodbye To Romance" és a "Suicide Solution" halálosan unalmas "diszkó" változata. Csak magunkat tudjuk ismételni: "Minden pózer hagyja el a termet!"

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.darkwater.se
www.myspace.com/darkwaterofficial

Zenészek:

Henrik Båth - ének, gitár
Tobias Enbert - dobok
Magnus Holmberg - billentyűk
Markus Sigfridsson - gitár
Karl Wassholm - bőgő

Dalcímek:

01. 2534167 (intro)
02. All Eyes On Me
03. Again
04. Habit
05. The Play
06. The Play - II
07. Shattered
08. Tallest Tree
09. In My Dreams

A dallamos progresszív metált játszó svéd zenekar 2003-ban alakult, és a "Calling The Earth To Witness" a debütáló albumuk. A honlapjukon (nem szerénytelenül, hanem csak a stílusbeazonosítás érdekében) azt írták, hogy aki szereti a SymphonyX-et és a Dream Theater-t, ahhoz ez a muzsika is közel fog állni. Én mégis azt érzem, hogy a zene egyértelműen a honfitárs Andromedához van legközelebb. No, nem mintha ez az összehasonlítás kisebb megtiszteltetés lenne!

Ha skandináv bandáról van szó, szinte már szükségtelen külön kihangsúlyozni, hogy egy elsőlemezes, szemtelenül fiatal bandánál milyen kiváló a hangszeres teljesítmény! A hangzás azonban egy csipetnyit túl élesre sikeredett, különösen, ami a dobokat és a gitárokat illeti. Az énekes-gitáros Henrik Båth hangjával nincs alapvetően semmi gáz, nekem mégis barátkoznom kell vele még egy kicsit; ez persze lehet annak a következménye is, hogy a dallamok nem kifejezetten fülbemászóak. Ez alól brilliáns kivétel a kétrészes, több mint 10 perces epikus darab, a "The Play."

Egy számomra teljesen értelmezhetetlen rövid bevezetőtől eltekintve minden nóta közel 10 perces, összetett, vaskos progresszív kompozíció. A dalokat hosszú instrumentális részekkel tűzdelték meg, ami szerintem azt igazolja, hogy egyelőre fogós vokális témákban némileg hiányt szenvednek. A már említett "The Play" mellett azért kiemelésre érdemes az "All Eyes On Me" és a "Tallest Tree." Egy biztos, ami a hangszerkezelést illeti, ezek a srácok nem halásznak "zavaros vizekben"! Nagyon igéretes!

Tartuffe

Kiadó: Nuclear Blast/Warner

Honlapok:
www.thresh.net
www.myspace.com/threshold

Zenészek:

Andrew "Mac" McDermott - ének
Karl Groom - gitár
Richard West - billentyűk
Steve Anderson - bőgő
Johanne James - dobok



Dalcímek:

01. Slipstream
02. This Is Your Life
03. Elusive
04. Hollow
05. Pilot In The Sky Of Dreams
06. Fighting For Breath
07. Disappear
08. Safe To Fly
09. One Degree Down
10. Supermassive Black Hole (bonus track)

Sokminden történt mostanság a Threshold háza táján. Nick Midson gitáros és alapítótag ideiglenesen fölfüggesztette részvételét a zenekarban, majd az album fölvételei után, a turné közben kurtán-furcsán énekesváltás történt. A budapesti koncerten (A38, 2007. augusztus 9.) már a régi-új vokalistával, Damian Wilson-nal jelentek meg. Hál' Istennek ez a jövés-menés, nyugtalanság egyáltalán nem befolyásolta negatívan az új korong minőségét. Számomra a Threshold viszonylag régi szerelem, de a "Dead Reckoning" egyértelműen a banda csúcsteljesítménye. Azonnal föl is gyalogolt a 2007-es év Top 10 listájának dobogójára egy hatalmas bronzéremmel a nyakában.

Ezúttal háttérbe szorultak a csapat erős pszichedelikus (Pink Floyd-os) hajlamai, és nem utolsósorban a zseniális Dan Swanö (pl. Edge Of Sanity, Nightingale) szigorú vokális közreműködésének köszönhetően (track 1 és 3) a "Dead Reckoning" minden eddigi albumnál keményebbre sikerült; ami azért egyáltalán nem vált a zeneiség kárára (lásd: Pilot In The Sky Of Dreams, Safe To Fly). Ezen a hanghordozón kérem nincsenek töltelékszámok, elejétől a végéig húz, mint a hatökrös fogat.

Emlékezetes élményem a budapesti koncertről, hogy egy igazi "rock nagymama" végig telitorokból üvöltötte a dalszövegeket. Nos, igen. Ez a muzsika még a (fél)holtakat is új életre szólítja.

Tartuffe

U.i.: A YouTube-on meg lehet tekinteni a "Pilot In The Sky Of Dreams" erősen diétás változatának klipjét. Nem is a médiabarát változat érdekes, hanem a zseniális képi világgal megfogalmazott video. A MegaWatt-ba és a Headbanger's Ball-ba vele!!!


www.youtube.com/watch

Kiadó: Limb Music/SPV

Honlapok:
www.pagansmind.com
www.myspace.com/pagansmind

Zenészek:

Nils K. Rue - ének
Steinar Krokmo - bőgő
Jorn Viggo Lofstad - gitár
Stian L. Kristoffersen - dobok
Ronny Tegner - billentyűk



Dalcímek:

01. The Conception
02. God's Equation
03. United Alliance
04. Atomic Firelight
05. Hallo Spaceboy (David Bowie cover)
06. Evolution Exceed
07. Alien Kamikaze
08. Painted Skies
09. Spirit Starcruiser
10. Farewell
11. Osiris' Triumphant Return

A Pagan's Mind-nál beköszöntött az űrkorszak! Erről leginkább az új album szövegei tanúskodnak; van itt minden: nukleáris gyújtófény, "Űrfiú", Egyesült Csillagközi Szövetség, földönkívüli kamikáze, stb. Ez szerencsére nem jelenti, hogy zeneileg is "elszálltak" volna, mint mondjuk Dave Martone. Sőt, a lemez lényegesen szikárabb, direktebb, mint az előzők, de szerintem ez nem föltétlen válik előnyére. Hozzám a "Celestial Entrance" (2002) és az "Enigmatic: Calling" (2005) progresszívebb fogalmazása közelebb áll. Most valahogy nagyobb hangsúlyt fektettek a "bődületre" (power), és érzésem szerint ezt a dallamok megszenvedték egy picit. Nils K. Rue hangja kiváló (Geoff Tate legjobb pillanatait idézi), pont ezért nem értem, miért van szükség a gyakori torzításra. Ha "szigorkodni" akartak egy pöttyet, arra Rue hangja torzítás nélkül is tökéletesen alkalmas.

Egyébként a lemez piszkos jól szól, és egyáltalán nincs híján a "Pogány Agy"-tól már megszokott bődületes riffeknek, fogós refréneknek, szépen fogalmazott szólóknak (lásd: "United Alliance"). Az ember kap egy kiadós gyomrost az olyan számok hallgatása közben, mint az "Atomic Firelight" vagy az "Alien Kamikaze", nekem mégis jobban bejön a progresszívebb "Spirit Starcruiser", "Osiris' Triumphant Return" (ami méltó folytatása a "Celestial Entrance" nagy nótájának, a "Through Osiris' Eyes"-nak), vagy a kifejezetten slágeres címadó dal és a "United Alliance".

Mindent összevetve azért nagyon jó kis anyag ez; nem hiába került föl a 2007-es Top 10 listám hetedik helyére. Ezek a norvég srácok végképp bezenélték magukat a nemzetközi élbolyba. Remélem, a budapesti koncerten (Avalon Klub, március 22.) a magyar zenészek (pl. Moby Dick, Rotor, stb.) kellőképpen megtisztelve is érzik majd magukat!

Tartuffe

Kiadó: Inside Out/SPV

Honlap:
www.siegeseven.com

Zenészek:

Arno Menses - ének
Markus Steffen - gitár
Oliver Holzwarth - bőgő
Alex Holzwarth - dobok





Dalcímek:

01. When Alpha And Omega Collide
02. Tidal
03. Eyes Wide Open
04. Iconic
05. Where Our Shadows Sleep
06. Duende
07. Bridge To The Divine
08. Leftovers
09. Mounting Castles In The Blood Red Sky
10. Paramount


A Sieges Even esetében valódi "öregfiúkról" van szó, ugyanis ez a müncheni progresszív rock zenekar kisebb-nagyobb szünetekkel a 80-as évek közepe óta aktív. Én a 2005-ös nagy visszatérésük óta ismerem őket, és a "The Art Of Navigating By The Stars" hosszas birkózás után igazi kedvencem lett. Nem könnyű ezt a zenét sem besorolni, sem első hallomásra megszeretni. A Sieges Even-nek teljesen sajátos zenei világa van, ami nem nyakatekert, de mégis rendkívül összetett. Ez a zene pont olyan letisztult és intelligens, mint Arno Menses hangja; progresszivitása ellenére sem nehéz fajsúlyú, játszi könnyedséggel, "művészien navigál" a Sieges Even által teremtett tekervényes, sokszínű és melankólikus univerzumban.

A "Paramount" nem talált egyértelműen lelkes fogadtatásra, de szerintem méltó folytatása az előző, kritikusok által is "becézgetett" 2005-ös korongnak. Nálam a 2007-es Top 10 listán be is előzött a 8. helyre. Az album ezúttal is olyan benyomást kelt, mintha egyetlen nagy epikus darabot hallgatnánk, majdnem önkényesen felosztva külön számokra. Mivel ehhez a zenéhez sajátos hangulat kell, és a dalok nem éppen sláger-orientáltak, a legbölcsebb eljárás az, ha az egészet egyben hallgatjuk meg. Ezt valahogy "kéri" is az anyag; csak akkor fogjunk hozzá, ha tényleg rá tudjuk szánni azt az egy órát.

A "When the Alpha And Omega Collide" és a "Tidal" nagyon erős kezdés, az "Eyes Wide Open" pedig egy hátborzongatóan szép líra (persze úgy Sieges Even módra). Ezután a lemez beáll arra az atmoszférikus, középtempós, de egyáltalán nem kiszámítható zenei világra, ami a német együttes sajátja. Sajnos az album a végére szerintem "megül" egy kicsit, amiben nem kis része van a hosszú "szöveges részeknek" Martin Luther King-től és a holdraszállásról. A dalszövegek (mint a zene maga) nem könnyen értelmezhetőek, de a keresztény ihletettség egyre nyilvánvalóbb. Mindazonáltal még az sem tűnik tolakodónak, amikor Arno Mendes az "Iconic"-ban elénekli nekünk, hogy: "Krisztus a Megváltó..." Sőt.

Tartuffe

Nincs sok mondanivalóm. Magnus Karlsson zseni. Dalszerzésről, hangszerelésről, rockgitározásról elméletben és gyakorlatban ennél többet tudni nem nagyon lehet. No meg ennél termékenyebbnek is nehéz lenni. Nem veszem sorra dolgozatait, nevét nem ismerőknek betájolásul legyen elég az Allen/Lande project két lemeze.

Most egy év végi témazárót írt meg Mark Boals-szal (Malmsteen, Ring Of Fire) a mikrofonnál. Az egyetlen meglepetés, hogy Boals végre ledobta a parókáját. Szőrösen, naphemüben, csak a képaláírás alapján tudtam beazonosítani.

Tehát akkor javítókulcs elő, és osztályozás:

Megszólalás: jeles
Hangszerelés: jeles
Dalok: jeles
Gitárjáték (ritmus, szóló): dicsérettel jeles

Boals teljesítményére sem lehet panaszunk, jó formában van a fazonigazítás után is.

Látom és tudom, hogy azért nem feltétlen estek hasra az anyagtól a hazai és nemzetközi oldalak. Távolról sem vagyok mindenevő gitárcentrikus melodikus rock téren, de meggyőződésem szerint ezt a zenét ennél magasabb színvonalon egyszerűen képtelenség játszani. Más kérdés, hogy valakinek esetleg mégsem tetszenek a szinte elsőre ható, szerkezetileg mégis megtekert, megannyi zenei bravúrt rejtő dalok.

A tantestület határozata: Magnus Karlsson felsőbb osztályba léphet.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 155. számában jelent meg.)

Hogyan indult a zenei pályád? Melyek voltak a gitárossá válásod meghatározó alapélményei?

LP: 1988 karácsonyára egy elektromos gitárt kaptam. Az édesapám által Csehszlovákiából becsempészett Jolana Disco márkájú hangszer birtokbavételekor dőlt el azt hiszem, hogy gitáros leszek, bár ezt megelőzően már játszogattam egy vacak orosz akusztikus gitáron. Az alapélményt pedig az Europe "Final Countdown" és a Dire Straits "Money For Nothing" című számai jelentették. Elmondhatatlan hatást gyakorolt rám ez a mára már klasszikussá vált két felvétel.


Én egy gitáros tehetségkutató kapcsán találkoztam először a neveddel. Egy pulcsis kissrác boldogan szorította magához a nyereményhangszert…

LP: Ezt a tehetségkutatót az Oroszlánbarlang hangszerüzlet és a Metal Hammer H szervezte közösen. Szerettem volna hinni abban, hogy ebből lehet valami, bár 14 évesen a legfiatalabb indulóként igen megilletődve vezettem elő a kötelező háromoktávos C-dúr skálát oda-vissza, illetve a rövid zenei kíséret nélküli imprót. A tekintélyes nevekből álló zsűri azonban úgy találta, hogy a nyereményt a Gibson Explorert én érdemlem meg leginkább. Üröm az örömben, hogy a hangszert később egy koncert alkalmával a színpad mögül ellopták.

Az utolsó Ki Mit Tud-ok egyikén a TV-ben is láttalak, de a beígért lemezedet mintha nem nagyon találtam volna a boltok polcain…

LP: Ez a legutolsó Ki Mit Tud volt, ahol hangszeres szólista kategóriában és szereztem meg az első helyet. Szigeti Ferenctől vettem át a nyereményt, egy lemezre szóló szerződést, amiből természetesen nem lett semmi. Talán tudom is az okait, de szerintem ne firtassuk, régen volt.

Az átmenetileg osztódással szaporodó Latin Duó két népszerű gitárosának szerzői lemezeit bemutató koncertet megelőzően  Tátrai Tibusszal beszélgettünk még az óévben, most ígéretünkhöz híven Totya válaszol kérdésinkre.

Legutóbb Tibusszal azzal fejeztük be, hogy lelkesen készültök a koncertre, ami azóta lezajlott. Hogy sikerült, esetleg láthatjuk, hallhatjuk-e  majd mi is, valamilyen formában?

Totya: A visszajelzések alapján remekül sikerült, bár őszintén meg kell mondjam, hogy ezeknek a nagyobb léptékű fellépéseknek a hangulatát, főleg ha egy nagyzenekarral kiegészítve vagyunk a színpadon, én személy szerint kevésbé tudom átérezni. Én szeretem a megszokott dolgokat. Ilyenkor messze is van a közönség, a közvetlen kontaktus sem olyan, mint egy kocsmában, ahol közvetlen tapasztalod és átérzed, hogy tetszik-e amit játszol, arról nem is beszélve, hogy ezekben az esetekben nem a kisebb bulikon jól működő keverési arányokkal dolgozunk, a kontrollból sem az jön, amit én magamnak szoktam beállítani. Ez ezúttal azt eredményezte, hogy igyekeztem hangosabban pengetni, és megerőltettem a kezem. Fájt is a buli után. Ezek persze azért annyira nem komoly dolgok és természetes, hogy összességében mindig nagy élmény a Mendelssohn Kamarazenekarral való közös munka. Ráadásul egy igazán látványos koncert volt, sok vendéggel, ahol a közönség hallhatóan remekül érezte magát. Felvétel készült, amit információim szerint a Duna Televízió hamarosan műsorára tűz, de hogy ebből a későbbiekben lehet-e CD vagy DVD, az még sok mindentől függ. Ha a keverés után a minőség vállalható, akkor nincs kizárva.

Scottish Pirate Metal - hirdeti a promóciós szöveg. Nohát! Szentül meg voltam győződve, hogy Rolf Kasparek kapitány teljes lefedettséggel elégíti ki a szűk keresztmetszetű kalózmetál-piac felvásárlóit. Lehet, hogy tévedtem, de az is lehet, hogy a skót kalózok tévedtek nagyot, amikor azt gondolták, hogy lebutított Running Wild nótákkal és egy csapnivaló, leginkább egy skót kiskocsmából találomra kirángatott, kapatos Glasgow Rangers szurkoló hangi adottságait magáénak tudó rekedtes frontemberrel van keresnivalójuk.

Ha valaki rendszeres vendég Hamburgban, Rolf kapitány Fekete Kéz Fogadójában, és már végigivott mindent az Under Jolly Roger-től a Masquerade-en át, egészen a Rogues en Vogue-.ig, és még mindig csillapíthatatlan szomjat érez a tengeri útonállásra, hát nem bánom, tegyen egy próbát, ugorjon át Skóciába Morgan bácsihoz, de ne engem okoljon, ha ráfarag.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)

Nehéz bizony ettől a korpusztól elvonatkoztatni, ha a kritikus férfiből készült, így bevallom; Veronica Freeman kisasszony, esetleg Freeman domina puszta megjelenése, mint régmúlt felvételik idején az igazolható antifasiszta ellenállás, vagy a munkás-paraszt származás alapból plusz pontokat jelent. No de ettől én még azért simán ledorongolnám a lemezt, csakhogy Veronica hangi és testi adottságai meglepő párhuzamosságokat mutatnak. Az érzéki nő és a fenevad is egyaránt benne lakik a torkában. A Steel Rain power lírája ennek például tipikus példája. Lassan építkező tétel, az elején csodaszép ének, a végére láncaitól megszabadulva, elementáris hangorkán. A korong szerintem legjobb tétele. Az amerikai csapat, merthogy azért ez mégiscsak egy zenekar lenne, ugyanazt az energikus power metalt játssza, mint a bemutatkozó lemezükön, sőt ezúttal is van feldolgozás (Balls To The Wall), de nekem a legutóbb átgyúrt Heaven And Hell és Mob Rules jobban bejöttek. Felmerül a kérdés, hogy aki ennyire feldolgozás párti, ott nyilván hiátus mutatkozik ötletességből. Nem minden alapot nélkülöző megállapítás, a zene korrekt, a hangszeresek (és a neves vendégek) jól teljesítenek, a hangzás is állat, de továbbra is az a helyzet, hogy a Benedictum látványosan omlana össze, ha Veronica Freeman holnaptól más területen (na, ugyan hol?) próbálná Istentől nagylelkűen kapott talentumait kamatoztatni.

Addig viszont döngessük jó hangosan (a lemezt).

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)