A borítógrafikán csata utáni harcmező, véres karddal és sisakkal, ráadásul a zenekar a netes fórumokon legtöbbször a "true" besorolást kapja. Azt gondolhatnánk tehát, hogy "helyben vagyunk", meglepetés kizárva. Nincs teljesen így. Az alig ötvenezres lélekszámú Feröer-Szigetek ugyan nem rock nagyhatalom, ám a hivatalosan protestáns vallásúnak minősített szigetcsoport lakói között  akadt négy muzsikus, akikben felböfögött az ezer éve rájuk kényszerített kereszténység, ősi kultúrájukat, isteneiket, rítusaikat elsöprő, vagy beolvasztó gyakorlatának égig érő igazságtalansága, ezért úgy döntöttek, hogy az archaikus kor felé fordulva, és a heavy metal zenei eszközeit segítségül hívva, a maguk módján megpróbálnak változtatni a tarthatatlanná vált helyzeten. Nem mondom, hogy a sokadik hallgatás után, megvilágosodva, előkerestem, és dühödten összetéptem a keresztlevelemet, de tény, hogy nagyon eltalált ez a helyenként anyanyelven előadott, a letűnt, de dicső pogány kort megéneklő konceptlemez. A papírformától eltérően azonban itt messze nem heroikus, lelkesítő, kétlábgépes speed-himnuszokat hallunk. Néprajzos nem lévén, csak valószínűsítem, hogy teljesen autentikus, ősi dalokból és dallamokból gyúrtak egy koherens zenei világot, amely tudatos szerkesztettségének és a történeti ívnek ("The Beginning" - "The End") köszönhetően ezúttal egy zenei (idő)utazás részesévé tehet bennünket.

A végeredmény ugyan kétség kívül heavy metal, hol súlyos, hol finomabb harmóniákat hozó gitárokkal és technikás szólókkal, de a szokatlan, különös dallamvezetésű éneknek és kórusoknak köszönhetően egyáltalán nem válik tucatprodukcióvá a Ragnarok. Heri Joensen éneklése szép, ráadásul szakít azzal a sztereotip megközelítéssel, hogy a pogány időket visszasírni csak hörögve, károgva, acsarkodva lehet.

A TYR új lemeze ugyan nem alapmű, de a mélyen folkban gyökerező metal szerelmeseinek kihagyhatatlan ajánlat.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 146. számában jelent meg.)

Azért a finneknél sem minden fenékig tejfel. Ok, megvannak a korai zenetanulás professzionális feltételei, sőt az sem valószínű, hogy főállásban kamraként működő kvázi-próbatermekben kell kínosan arra figyelniük a rockpalántáknak, nehogy a gitárral lelökjék a nagyi lekvárjait, és ennek folyományaként feloszlatni legyenek kénytelenek a nagy áldozatok árán összehozott zenekart, ám az önálló hanggal és minőséggel szemben megemelkedett összeurópai extra-elvárások is okozhatnak gondot eleget. Itt van pl. szegény Twilightning. 2003-ban debütáltak egy jellegzetes északi hangzású minőségi speed-power koronggal (Delirium Veil), amelynek elvitathatatlan érdemei mellett csupán egyetlen baja volt; Nehezére esett az embernek leküzdenie a torkán a hatszázadik Strato/Sonata-klónt. Kifejezetten ügyesek voltak pedig, de a lemez figyelmes meghallgatása pisztácia-effektust okozott nálam. (Pisztáciából egy egész zacskónak szoktam nekiülni lelkesen, de a végére már annyira telítődök, hogy a pokolba kívánom mindenestől.)

Most újra találkoztunk, és először el sem hittem, hogy ők azok. Ez tudniillik, egy euro-power/hard rock/sleaze mixtúra. Nekem  nagyon úgy tűnik, hogy mindenáron szerettek volna különbözni a fősodortól, ezért emelték be muzsikájukba a 90-es évek legelejének L.A.- feelingjét is. Tulajdonképpen nem is kínosan izzadtságszagú kísérlet. A telt, európai, csilingelő megszólalás és a mesterséges "amerikai kosz" érdekes elegyet képez, elsőre kimondottan tetszett az anyag, hiszen a srácok nagyon jó muzsikusok, ragadnak a refrének, ügyesek a zenei megoldások, de valamiért a sokadik hallgatás után nálam kissé megfakult a Swinelords fénye.

Ha valakinek viszont nagyon bejön, azt is megértem, hiszen minőségi anyag, szó se róla.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Lehet, hogy már a finn nemzetgazdaság is kezdte megérezni, hogy hasznos termelőmunka helyett a munkaképes fiatalok strato-kópia csapatokba tömörülve próbálnak könnyű megélhetéshez jutni, ezért rendeletileg korlátozták ezek működését?

Mindenesetre gyanús, hogy rövid idő alatt már a második csapat hajtott végre pálfordulást.

A Twilightning után a Twilight Guardians igyekszik elhitetni magáról, hogy tőrölmetszett hard rock csapat és soha nem volt közük a Strato és Sonata speed vonalához. Az igyekezethez némi arcátlanság is társult, hiszen a lemezt indító Glasschains a Rainbow által megírt Can’t Happen Here átdolgozása, pontosabban átnevezése.

Ennek ellenére profin játsszák a hard rockot is, egyedül a gityóst kell majd kihúzni az erősítőből, ha ellenőrzésre kerül sor, és ha nem akarják, hogy a csontváz kizuhanjon a szekrényből. Játékának az égvilágon semmi köze ehhez a stílushoz. Én alapvetően szeretem a virgás, arpeggiós bárdistákat, de itt olyan mértékben tájidegen amit összerohangál a fogólapon, hogy az már stiláris bűntett.

Lehet, hogy nem túl hiteles, a túlélés miatt kiválasztott zenei irány, de azért nem szeretném beléjük verni a csúfot, mert a hirtelen összerántott jó félórás szett összességében azért hallgatható, élvezhető és magas színvonalú.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

A gitáron és hangversenyzongorán is szinte bármit eljátszani képes Macalpine egyike volt azon rockzenészek, akik a 80-as évek második felében először jelentettek meg neoklasszikus/instrumentális gitár-lemezt. Ha a gitárt, mint szólóhangszert, sőt - horribile dictu – a hangszeres felkészültséget cinikusan lesajnáló altarnatív/grunge mozgalmat zenei forradalomnak illik nevezni, akkor – véleményem szerint – a szólógitározást művészi kontextusba emelő gitárhősök (Vinnie Moore, Joey Tafolla, Macalpine stb.) színrelépését is okkal és joggal nevezhetjük annak. Arról nem is beszélve, hogy amíg az előbbi csoport jelesei az önpusztítást sokszor többre tartották a zenei önképzésnél, „hőseink” a szempontjukból kedvezőtlen zenei közegben is folyamatosan alkottak és minőségi produkciók részesei voltak, számos ifjú, azóta már esetleg szintén ismertté vált gitárosra, életre szóló hatást gyakorolva. Bár, - tegyük hozzá keserűen - ez a 90-es években a kutyát sem érdekelte…

Tony Macalpine jelenleg Steve Vai zenekarában (is) játszik gitáron és billentyűs hangszereken, de attól tartok, ez a gyűjteményes anyag nem ennek köszönhetően jelent meg. A Mascot eddig is pártolta a gitárosokat, így az életmű instrumentális szegmensére fókuszáló válogatás egyszerűen "kijárt" a húsz éve alkotó művésznek. A klasszikus zenével átitatott virtuóz gitárdarabok kortalanok, életkortól, zenei képzettségtől függetlenül, értéket hordozva szórakoztatnak, olyan zenészek közreműködésével, mint Billy Sheehan, Steve Smith, Mike Terrana, Jens Johansson, Deen Castronovo, Tony Franklin, Bary Sparks stb.

Egyetlen bánatom, hogy az egyik legjobb lemeze, a "Maximum Security" egyetlen számmal sem képviselteti magát, az egyébként igényes és jól szerkesztett kiadványon.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 148. számában jelent meg.)

A semmitmondó tucatnévvel és Strato-kópiacsapatként induló Thunderstone nagy utat járt be röpke négylemeznyi idő alatt. Mára csak a semmitmondó tucatnév maradt, de ezt lemezről lemezre sikerült feledtetni mind a közönséggel, mind a szakmával, akik a legutóbbi Tools Of Destruction anyagot már – egyébként teljesen megérdemelten – egyöntetűen kedvezően fogadták. Nekem ugyan kicsit úgy tűnik, hogy mindig előre kitalálják, kinek a bőrébe kell bújni a sikerhez, de a jó dalok és meggyőző előadás miatt ez számomra nem teszi nevetségessé őket. Most úgy gondolták, hogy a Masterplan daloknak jött el az ideje, amit a Nuclear Blast tisztességgel meg is finanszírozott, szól a lemez, mint az ágyú. Ha a 10.000 Days egy rockvetélkedőn (!) lenne beugratós kérdés, tízből tíz headbanger vágná rá magabiztosan, hogy Masterplan nótát hall. A megszólalás, az énekdallam, de még az egyébként zseniálisan éneklő Pasi Rantanen hangja is egy az egyben Jornt és volt csapatát idézi. Nem izgat különösebben, most is azt mondom, hogy fontosabb jó dalokat írni és mindezt csuklóból, fölényesen előadni, mint hetente megújítani a műfajt.

Kiváló, szinte üresjárat nélküli, finom progresszivitással átitatott bika power-metal nótákat és remekbeszabott hangszeres teljesítményt felvonultató lemezt készítettek a srácok. Aki egy pindurkával kevésbé slágeres, ám némileg riffelősebb Masterplant szeretne hallani, húzhatja is a cipőjét…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával a Latin Duó jövőjéről úgy nyilatkoztatok, hogy mindenképpen van még bennetek néhány lemez, de semmit nem kapkodtok el, nincs semmi kőbe vésve, így akár némi zenei változtatásra, színezésre is sor kerülhet. Részedről ez tökéletesen beigazolódott, a Mendelssohn Kamarazenekarral közösen készült szerzői lemezed, ha nem is gyökeres, de azért mindenképpen határozott változást hozott az általunk eddig megismert zenei világod tekintetében.

TT: Az egész anyag az én részemről szándékoltan egy nagyon nyugodt, finom hangulatú muzsika. A dalok az első perctől kezdve úgy íródtak, hogy a vonósoknak helyet hagyva, sőt beemelve őket a zene egészébe, tiszta, kellemes, könnyed formában bontakozzanak ki. Ebben nagy és elévülhetetlen szerepe van Pacsay Attila zeneszerző-hangszerelő barátomnak, akivel szinte napi kapcsolatban voltam és lépésről lépésre haladtunk a vonós hangszerelés zenéhez illesztésében. Ha bárki meghallgatja a lemezt, maga is tapasztalhatja, hogy az organikus egész, a gitár és a vonósok között folyamatos kölcsönhatás és összejátszás van, tehát nem a megszokott sablonnal dolgoztunk, miszerint a kész produkció kapott egy nagyzenekari hangszerelést.

Ezek szerint akkor Attila jelen volt a zeneszerzésben is?

TT: Nélküle biztos nem születhetett volna meg ez a végeredmény, de a zeneszerzésben nem volt jelen. A dalszerkezeteket, harmóniameneteket, dallamokat egyedül írtam, sőt nem egy esetben a vonós szólamokat is. Az elkészült dalvázlatokat pedig, mint ahogyan arra már utaltam, különböző fázisokban mutattam meg neki. Ő pedig, mint végzett zeneszerző, folyamatos instrukciókat adott a dal formálásában és hangszerelésében. Nyilván ő jobban ért ahhoz, hogyan szerencsés egy adott dallamot, már megírt szólamot a vonósok elé tenni, hogy érvényesülhet még jobban a nagyzenekari kontextusban egy már kigondolt zenei elképzelés. Van egy dal a lemezen, On The MIR címmel, ami remekül jellemzi ezt a számomra rendkívül izgalmas munkafolyamatot. Feljátszottam egy harmóniasort, ami elsőre megtetszett, meghagytam és kértem az Attilát, hogy a kész harmóniamenetre és improvizációhoz illessze a vonósokat. Tehát nem az történt, hogy egy elkészült nagyzenekari alapra improvizálok, hanem éppen hogy a spontán született dallamra és improvizációra épül rá a vonós hangszerelés.

Érdekesen építkezik hangulatilag is a lemez. A kimondottan felszabadult és vidám első dal (amelyik egy jópofa – Illés zenekartól csent - zenei tréfát is rejt) után mintha némi melankólia, sőt zenei szomorúság lenne tettenérhető.

TT: Én pörögtem életemben eleget, tényleg nem szándékoztam pörgős lemezt csinálni, de azzal azért vitatkoznék, hogy a hangulat melankólikus, esetleg szomorú lenne. Én a lírát és az emelkedettséget érzem benne. Ha erre gondolsz, azt büszkén vállalom. Ez a lemez már régóta bennem volt, örülök, hogy most elkészülhetett.

Bár nem ez az első munkátok a Mendelsohn Kamarazenekarral, így az ismeretség és kapcsolati tőke sokat számíthat, mennyire volt nehéz mégis összehozni a közös szereplést?

TT: Közel 30, tudásuk miatt sokfelé keresett és sokfelé is játszó, elfoglalt muzsikus játszik a lemezen, akiket ismertség ide, kapcsolati tőke oda, egyáltalán nem könnyű összehozni. Nagyon nehéz volt összeegyeztetni az időpontokat. Stúdióbérlés, felvétel, próbák, stb. -hát nem volt egy egyszerű történet. Az alapokat egyébként Dorozsmai Peti stúdiójában, 3 fő percussion, 1 fő nagybőgő és én a gitárokkal összeállításban vettük föl élőben, feljátszósávok nélkül, együtt muzsikálva. Ezúttal is mérhetetlenül élveztem a közös munkát.

December 15-én a Művészetek Palotájában lesz a hivatalos lemezbemutató koncert. Mit tudhatunk meg előzetesen róla?

TT: Csaknem 8 számos repertoárunk van a Mendelssohn zenekarral, ami már megjelent Cd, sőt DVD formátumban is, ezeket a régi Latin szerzeményeket biztosan elnyomjuk közösen, majd megjelenünk külön-külön az új lemezek anyagával, illetve a végén újra együtt. A lemezanyagnak megfelelően Totya műsorában nincs nagyzenekar, de szólisták, pl. hegedű az ő műsorában is helyet kapnak. Élvezetes, színes előadásra lehet számítani.

Lehet ennek az együttműködésnek, illetve koncerteknek esetleg folytatása, vagy korai még erről még beszélni?

TT: Bármennyire is nagy élmény, nekünk zenészeknek és hallgatóknak egyaránt, látni kell, hogy óriási költségei vannak annak, ha majdnem 30 ember egyszerre muzsikál a színpadon. Nagyon komoly mecénások, szponzorok nélkül ez vállalhatatlan. Rendszeressé tenni gyakorlatilag lehetetlen, talán önkormányzatok tudják ennek felvállalni az anyagi terheit, egy-egy nagyobb ünnep alkalmával. Rajtunk nem múlik, az biztos.

Külön-külön, más-más stúdióban vettétek fel az anyagot. Beleszagoltatok-e egymás munkájába menet közben, vagy mindenki a saját dolgaival volt elfoglalva?

TT: Ezúttal kimondottan törekedtünk arra, hogy ne presszionáljuk egymást. Dolgoztunk már együtt nem egyszer, ezúttal tényleg arról szólt a történet, hogy mindenki magában, egyedül dolgozik, magával és saját anyagával foglalkozik. Egészen konkrétan, én pl.csak a master cd-jét hallottam először Totyának.

Akkor sikerült meglepnetek egymást.

TT: Abszolút mértékben.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Csodálatosan izgalmas, leginkább a kincskereséshez hasonlítható elfoglaltság a zenehallgatás, azon belül is az új, még ismeretlen lemezek aprólékos felfedezése és feltárása. A sok kacat mellett legtöbbször persze csak cseréptöredékekre, néha egy-egy értékesebb leletre bukkanunk. Kicsit gyönyörködünk bennünk, de tovább keressük az Igazit. Van úgy, hogy már azt hisszük megtaláltuk, majd kiderül, korai volt az öröm, szépnek ugyan szép, de mégsem értékálló. Aztán egyszer csak kifordul a földből, és rögtön tudjuk, ez az, amire vártunk! Egy igazi kincskereső életében talán egyszer, ha előfordul ilyen. Mi, zenebarátok azért jobb helyzetben vagyunk, de az igazi Kincsekre nálunk is sokszor éveket kell várni, ahogy ez most is történt.

Könnyű és komolyzene. Önkényes, ostoba kategóriák, valójában sosem léteztek. Klasszikus és szórakoztató. Ez már valamivel jobb, de az átjárhatóság tagadása butaság, egyébként mit keresne a Therion a Miskolci Operafesztiválon. A heavy metal és klasszikus zene békés egymás mellett élésének adott most ismételten a SymphonyX egy újabb jelentést. Michael Romeo brutális gitársoundja és Russell Allen hol agresszív, hol szívbemarkoló éneke uralja ugyan az anyagot, de a mesteri kompozíciók örvénylő, felkavaró, szövevényes sokszínűsége és az örökre belénkégő dallamok messze túlmutatnak egy heavy metal bandához kapcsolódó általános sztereotipiákon. Mondjuk el, hogy mindannyian lenyűgözően virtuóz, zseniális hangszeresek? Semmi értelme! Nem (csak) ettől megszoríthatatlan most a Paradise Lost. Még azt sem érdemes leírni, hogy progresszív, annyival több ez mindennél és mindenkinél, amihez, vagy akihez éppen hasonlítani lehetne.

Most pedig óvatosan előveszem a tokból a Kincset, hosszabb időre visszavonulunk mi ketten, ajtó-ablak becsuk, kérem, senki ne zavarjon, majd jelentkezem…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

A "Brit Heavy Metal Ügyének Szolgálatáért" kitüntetésre – már ha lenne ilyen – bátran lehetne javasolni az ex-Grim Reaper, Onslaught, Lionsheart énekest. Az elmúlt közel 30 évet végigküzdötte a brit metal barikádjain, és ha nem is volt a frontvonalban a legnagyobb hősök között, azért aki kicsit is tájékozott volt, ismerte a nevét, vagy a nevével fémjelzett csapatokat.

Ezúttal szólóban, saját neve alatt próbálkozik Grimmett. Megörültem a lemeznek, csípem a hangját az öregnek, bár a kiadót látva egy pici félsz volt bennem. A Metal Heaven mostanában nagy előszeretettel karolja fel a "se íze, se bűze", átlagbandákat, és sajnos nagy szomorúságomra azt kell mondjam, hogy sem István bácsinak, sem a The Shock, Paul Di’Anno, Lionsheart-zenekarokból toborzott muzsikus gárdának nem sikerült – legalábbis számomra – maradandót alkotnia.
 
Steve Grimmettnek van tapasztalata a rockbizniszben, annak minden csínját-bínját jól ismeri, a stílusok között is nagy biztonsággal mozog, gondoljunk csak a thrasher Onslaught és a megadallamos Lionsheart munkásságára, ez a lemez mégis öreges és fáradt, kicsit magábaroskadt, személyes krízis ide vagy oda, csak kimondom; olyan mint szegény Steve a lemezborítón.

Az emberöltőnyi rutin, no meg Dennis Ward azért gondoskodik arról, hogy jól megdörrenjen a lemez, de ezek a riffelős, néhol billentyűvel is támogatott szürkécske power metal dalok nálam nem működnek.

Az életmű azért életmű, Steve Grimmettre mindig jó szívvel fogok gondolni, de a fenti kitüntetésre az idén mégis inkább a másik öregharcost, Biffet (Saxon) javaslom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

Bár kétség kívül megfigyelhető egy reménykeltő folyamat a hazai heavy metal zenekarok, sokszor sablonos zenei gondolkodásának lassú változásában, és az igényességre törekvésben, még mindig nem számít mindennapos élménynek, ha egy magyar metal csapat lemeze mind megjelenésben, mind zenei tartalomban fölé nő az átlagnak. A Stainless Steel "The Plague" című új konceptlemeze azonban ilyen anyag, így nagy örömmel kérdezgettük az esztergomi srácokat.

A nyár folyamán láttalak benneteket élőben, ahol szinte csak a The Plague dalai voltak terítéken. A legtöbb zenekar természetesen mindig elfogult új lemezével, de azért az meglepett, hogy ennyire erős a kötődés…

SS: A legfőbb oka ennek az, hogy ugyan Joci (Kreisz József-T.Cs.) is alapító tagja a zenekarnak, a frontemberi teendőket azóta látja el, mióta a Pestissel dolgoztunk, így szinte egyértelművé vált, hogy inkább azokat a dalokat játsszuk. A másik ok pedig, hogy korábban megjelent lemezeinkhez képest zeneileg teljesen más a The Plague album, szinte új zenekarrá váltunk, ezért nem is játszunk, csak egy-egy erősebb régi dalt.

Azért is kérdeztem mindezt, mert ugyan a személyes véleményem is az, hogy a The Plague nagyságrendekkel jobb előző munkáitoknál, ám a lemezről itt-ott megjelent kritikák - amellett, hogy többnyire dicsérik az anyagot – nem osztják ezt a feltétlen lelkesedést.

SS: Talán azért, mert a Wigant lemezünk volt a legelső, és az a klasszikus heavy metal sok embert megfogott, és lehet, hogy a The Plague-gel nem azt kapták, amit vártak. Egészen konkrétan, pl. sokan hiányolták a magasabb fekvésű éneket. Hiába a jobb hangszeres tudás, hiába a komolyabb hangzás, és szerintünk jobb dalok, ez nem egy tipikus magas hangfekvésű énekessel készült anyag, így elsőre egyeseknek talán nem olyan meggyőző. Hisszük azonban, hogy ha valaki az esetleges első csalódás után ad még esélyt az anyagnak, az megmutatja értékeit.  Deklaráltan nem volt célunk ugyanazt csinálni, mint az előző két lemezen, át akartuk lépni azt a korszakot.

Nekem a legnagyobb, és egyértelműen pozitív változás, hogy az eddigi zenei hivatkozási alapok eltűnésével, vagy háttérbe szorulásával, egy "dühös", technikás német power-trio meglehetősen hangsúlyos  inspirációját lehet felfedezni a dalokban…

SS: Igen. :-) Mondhatjuk, hogy az egész zenekar egyértelmű közös kedvence ez a bizonyos német power-trio, talán ezért is érezhető a hatásuk. Mi nagyon büszkék vagyunk, ha a Rage-hez hasonlítanak bennünket, mert tudomásunk szerint még egy zenekart sem hasonlítottak hozzájuk. :-)

Nagyon egységes csapat benyomását keltitek. Elismerve a Jurásek testvérek munkásságát, miért nem volt kézenfekvő, hogy kezdetektől Kreisz Józsi álljon a mikrofon mögé?  Tény, hogy többnyire a középtartományban mozog, ám koncerten is abszolút megbízható toroknak bizonyult.

SS: Hú, hát ez aztán egy fogós kérdés. :-) Akkoriban Joci gitározott, szerintem fel sem merült, hogy ő legyen az énekes, majd amikor Jurásek Dani kilépett a zenekarból, akkor hirtelen csak az jutott eszünkbe, hogy új énekes kell, sajnos meg sem fordult a fejünkben, hogy itt gitározik a zenekarban egy. :-) De kellett, hogy kiforrjon a zenekar, most végre mindannyian elégedettek vagyunk a felállással és a teljesítménnyel is.

Miért pont Albert Camus novellája lett a kiválasztott téma?

SS: Az ötlet Philippe Breuil ötlete volt, aki Jurásek Dani után érkezett a zenekarba az énekesi posztra. Persze ahogy megismertük mi is a regényt, végképp meggyőzött bennünket is. A pestis szimbolikus alkalmazása nagyon érdekes téma, és ráadásul az a fenyegetés, amit a betegség okoz, minden emberből mást hoz ki, rengeteg érzés és magatartásforma felszínre kerül, legyen az együttérzés, szánalom, gonoszság, rokonszenv, szeretet, vagy éppen a szerelem.

Mennyiben segíti a zeneszerzést, az, hogy a zenekarból többen is klasszikus zenei alapokat szereztek? Félig tréfásan kérdezem, várhatunk-e esetleg a későbbiekben a Kreisz/Diószegi párostól egy hegedű/trombita unisonot?

SS: Valamennyiünknek van klasszikus előképzettsége, ráadásul nem is felszínes. Mindenképpen segíti a dalszerzést a hangok és harmóniák alapos ismerete. És egyben természetes, hogy a klasszikus zenei közegben eltöltött sok-sok év hatással is volt ránk. A hegedű/trombita felállás nem is rossz ötlet. Köszi. :-)

Mi a kitűzött célotok, illetve mit lehet elérni reálisan ma Magyarországon a Stainless Steel zenekarnak?

SS: A legfőbb célunk, hogy minél több ember megismerjen minket a The Plague révén, és hogy bejárjuk az egész országot. Úgy gondolom, hogy idővel ez egy megfelelő menedzseléssel el is érhető, és szerencsére meg is találtuk a menedzsert, a Powerground Management személyében. Természetesen a világhírnév mindig is a legnagyobb célunk, de ha Európát meghódítjuk, azzal is nagyon elégedettek leszünk…) Már dolgozunk a 4. albumon, több dal is megszületett, némelyikkel már demózgatunk a saját stúdiónkban.

A névválasztás anno talán nem volt a legszerencsésebb. Nem gondolkodtok esetleg egy újabb keresztelőn?

SS: Volt idő, mikor felmerült a névváltás, de azt hiszem, hogy ennyi év után már nem lenne túl szerencsés a dolog. Jók vagyunk mi már ilyen rozsdamentesnek is. :-)

Túrisas

(Az interjú eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Ha Mr. Iommi ügyvédei útján megkeresi a SO főnök Richard Anderssont (Majestic, Time Requiem) és első dühében leperli róla a gatyát, abban semmi meglepő nem lesz. Andersson ugyan eddig sem ment a szomszédba egy kis lopkovicért, ám amit most megengedett magának, az minden határon túlmegy. Minimális változtatás után saját szerzői neve alatt, Obsession címmel lemezre játszotta csapatával a Sabbath-klasszikus Anno Mundi-t. Ennek beazonosításán még gondolkodni sem kellett, nem úgy, ahogyan a többi kölcsön-riffen és dallamon, amit kis töprengés után szintén megfejthetünk. Sajnálom nagyon, hiszen a legutóbbi SO lemez óriási kedvenc, ráadásul Andersson termékeny szerző, nem értem, hogy milyen megfontolások vezetik mások szellemi tulajdonának elbirtoklásában. Pedig mennyivel szívesebben írtam volna hosszabban arról az örömemről, hogy a pótolhatatlannak gondolt Nils Patrik Johansson helyére érkezett David Fremberg (Andromeda) is csodákat énekel, vagy arról, hogy a neoklasszicizmust ezúttal háttérbe szorító csapat lemeze egyébként minőségi, bődületes hard rock.

Kiváló dalok, kiváló zenészek, kiváló megszólalás, de ha most, vagy akár évek múlva előveszem a lemezt, sajnos nem ez fog először eszembe jutni róla

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)