A Geminiből (az Ikrek csillagjegy alatt születettből) úgy lett Jaminai, hogy 13 éves Las Vegas-i kislány eredete neve nem (sem) mondott volna semmit a nagyérdeműnek. Eredetileg úgy hívják, hogy Ellen Alaverdyan, és annak az ugyancsak ismeretlen Hovak Alaverdyan örmény-amerikai gitárosnak a kislánya, aki Octavision néven olyan lemezt dobott piacra 2020-ban, amely akkor megkérdőjelezhetetlenül követelte ki magának a toplistám első helyezését!
A büszke apuka tudatosan és kemény kézzel irányította kislánya zenei képzését, ráadásul jó üzleti érzékkel építette föl a szociális médiában azt az ázsiót, kiterjedt kapcsolatrendszert és - most már mondhatjuk - karriert, amelynek méltó eredménye a "Take Off" című debütáció. Nyilván jobban szerette volna, ha a lánya inkább a szólógitár felé orientálódik, de a gyermek - leginkább a valóban csodálatos Tal Wilkenfeld hatására - ellenállhatatlan vonzalmat érzett a basszusgitár iránt. Persze azóta már gitározik, dobol és billentyűzik is, de a fő hangszer most már biztosan a bőgő marad, s ebből - érthető módon - következik, hogy zenei preferenciái - apukával ellentétben - nem a folk rock és progresszív metál irányába mutatnak, hanem a funk és a fúzió felé.
Évek óta figyelem a kiscsajt, készített interjút és zenélt együtt néhány nagyon jelentős figurával Steve Vaitól kezdve Victor Wootenig, aki - nem meglepő módon - jelentős hatást gyakorolt a stílusára (és az Octvision lemezen is megjelent). Bemutatkozó lemezén édesapjával, annak Murzo nevű örmény-amerikai billentyűsével és a legendás dobossal, Gregg Bissonette-tel játszik együtt. A lemez producere és hangmérnöke is apuka volt. A lemezen nem csak instrumentális darabok szerepelnek, Ellen is dalolgat/dúdolgat itt-ott, de az énekes darabokat inkább egy bizonyos Leah Harrisre és a név alapján vele valamilyen rokonságban álló Anushik Alaverdyanra bízta.
A nem túl hosszú "Take Off" tipikus jazz rock fúziót tartalmaz, nyilván az sem véletlen, hogy a stílus egyik alapítójának, a Weather Reportnak egyik legnagyobb slágeréről, a "Birdland"-ről is találhatunk rajta egy földolgozást. Tekintve, hogy én a nagy példaképet, Victor Wootent is őrülten csípem, valamint a stílusban több előadót is rendszeresen hallgatok, nem találom magamtól idegennek a jazzesebb darabokat. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a rockosabb, gitárorientáltabb és némi örmény folkot vegyítő számok állnak a legközelebb a szívemhez, pl. a címadó, az "Ellen's Groove" és a "13 Town".
Ha Ellen (alias Jaminai) az én lányom lenne, bizonnyal én is olyan büszke lennék, mint Hovak Alaverdyan, de akkor alighanem k.rva jó gitáros is lennék, aminek nyilván még jobban örülnék. A Bandcamp oldalon az egész album meghallgatható. Érdemes rászánni azt a bő félórát!
Ennek is eljött hát az ideje! Megérkezett Edu Falaschi beígért trilógiájának harmadik, záró etapja. Nem egészen értem, hogy tematikusan ezek az albumok miként függenek össze, hiszen az első (Vera Cruz, 2021) Brazília portugál gyarmatosításáról szólt, a második (Eldorado, 2023) már a majákat is belekeverte a sztoriba, ez a harmadik pedig csöpög a közel-keleti témáktól. Mindenesetre furcsa, hogy a metál diszkóra váltott Myrath Brazíliából kap leckét arról, hogy hogyan is kéne ezt jól, dagályok és cukormérgezés nélkül csinálni.
Voltak olyanok, akik az Angrából való kilépése után temették Edut; a hangszálait valóban szétégette a gyomorsav egy időre, és ebből nem is jött ki maradandó sérülések nélkül, de ahhoz képest letett ezt-azt az asztalra az Almah soraiban vagy éppen a saját neve alatt, szólóban. Valójában a szólólemezein is ugyanazok muzsikáltak vele, mint az Almah-ban, de ezen az albumon Roberto Barros és Diogo Mafra egyébként káprázatos gitár-kettősét lecserélte Victor Francóra (Odysseya), akiről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Úgy tolja, mint Yngwie a csúcson, kivéve, hogy benne más stílusok iránt is van nyitottság. A lemez lírájának (On Your Own) középtáján van egy nyúlfarknyi, de hihetetlenül ízes szólója, amit vagy tízszer "pörgettem" vissza a kocsiban.
Úgy érzem, hogy a trilógia minden egyes darabjával sikerült eggyel magasabbra hágni az ihlet grádicsán. Persze - elismerem - ez kicsit szubjektív, nálam ennek az ítéletnek az az alapja, hogy nem vagyok oda a trappolós, vágtázós euro-metal sprintektől, és a trilógia minden egyes etapjával mintha esett volna kicsit a bpm mérője. Itt is vannak tempós számok, de kevesebb, illetve a trappolós részek valahogy szervesebben illeszkednek a kontextusba. Van egyébként egy elméletem arról, hogy ezek a fergeteges tempók lényegében Ritchie Blackmore-ra (pl. Spotlight Kid), majd Yngwie Malmsteenra (pl. Faster Than Speed Of Light) vezethetők vissza; a Helloweenon keresztül pedig bekerült az ún. euro-power kötelező eszköztárába - hogy azután a Dragonforce vigye már-már nevetséges túlzásba. Kéretik ezt az elméletet - bizonyítékokkal! - kiegészíteni vagy cáfolni!
A lényeg, hogy a "Mi'raj" piszkos jó album, talán Falaschi karrierjének egyik legjobbja - és ebbe beleértem a tekintélyes Angra diszkográfiát is. Az egy dolog, hogy jól szól (ez Thiago Bianchi producer és Dennis Ward hangmérnök érdeme), de szerepel rajta egy olyan nehézsúlyú, libabőrös, ügyeletes kedvenc-gyanús mestermű is, mint pl. "Unchanged", amelybe még egy szaxofonszóló is belefért (Wagner Barbosa interpretálásában). A címadóban nem mellesleg vendégszerepel egy énekes hölgy is (bizonyos Veronica Bordacchini a Fleshgod Apocalypse-ből), a lemez egyetlen portugál nyelven énekelt dalában (Intuição) megjelenik Rafael Bittencourt (Angra) gitárjátéka, s végül a "Circle Of Dust"-ban Roy Khan (Conception, Kamelot) duettet énekel Eduval.
Most komoly dilemmába kerültem, hiszen - bár nem tudom honnan és hogyan - ezt a lemezt mindenképpen be kell szereznem fizikailag. Ha viszont ez már megvan a gyűjteményemben, illene, hogy a trilógia többi darabja is helyet kapjon a polcon. Ez nem volt belekalkulálva az éves költségvetésembe...
Az Evergrey legutóbbi albumával eljutott oda, ahova a regényírásban Stephen King. Nem, nem mentek át horror-metalba, az analógia inkább a felesleges szó, illetve hangjegyszaporításon (vagy cséplésen) van, és akik otthonosak King világában, azok tökéletesen érthetik, mire is gondolok, s ha nem vagy ismerős az egyébként a kortárs amerikai irodalom-léptékű író világában, akkor pár mondatban elmagyarázom.
King ugyanis – a novelláit kivéve – 10 éve nem írt olyan regényt, aminek terjedelmét indokolta volna a tartalmi mondanivaló: amolyan futurisztikus Victor Hugoként vagy Dumas-ként képes barokkosan (vagy irodalmi értelemben romantikusan) túlírt mondanivalót a papírra vetni (micsoda archaikus szóhasználat!), úgy, mintha a szavak száma szerint fizetnék a teljesítményt, esetlegesen az elismerést – bár az író, úgy gondolom, jelenlegi helyzetében és státuszában magasan tesz az ilyesmire. Hol vannak már azok a tűpontos megállapítások, melyek a tökéletes kamaszkori fejlődéstörténetet bemutató "Christine"-t jellemezték; a dagályos, oldalakon keresztül körülírt történések úgy tapasztják az olvasó szemét lefelé, ahogy arra egy pillanatragasztó sem képes – nos, az Evergrey hasonló attitűdöt honosított meg az elmúlt években, felesleges zenei kamukörökkel dúsítva azt, amit az álprogresszió vagy az érzelmi túltengés tol kényszerűen az érdektelenség irányába.
Hol vannak már a kezdetek célratörő érzékenységgel megírt, fifkás, és amellett tökéletesen kivitelezett, emócióval átitatott heavy metal remekei: a dagályos, terjengős megfogalmazás a nyilvánvaló erények mellett is kényszerű színvonalesést produkált, vagy egyszerűen fogalmazva, unalmat. Éppen ezért reménykedtem abban, hogy a csapat új albumán képes lesz fókuszálni, és visszatérni a kezdetek összetett, sokszínű, ám egyben érdekes világához, az, hogy gondolataim meghallgatásra találtak, minden bizonnyal a véletlen műve, mert annak eléggé kicsiny a valószínűsége, hogy Englund és csapata blogunk kritikáit olvasva alakítják lemezeik formai és tartalmai elemeit (mert ha így lenne, akkor írtak volna tíz, "One Heart" fazonú ökölrázós himnuszt😊).
Nos, akik az útközben elveszett "póvert" hiányolták – velem együtt –, azok már a felesleges intrót követő nyitódalban megtapasztalhatják, miszerint az olyan mantrák, hogy egy harmincadik életévét ünneplő zenekartól már ne várjuk el a csikóévek kreativitását, lendületét, menyire is hamisak tudnak lenni. Egyrészt elvárni bármit lehet, legfeljebb nem valósul meg, másrészt a fiatalkori alkotói energiákat valamennyire a tapasztalat is pótolni tudja, még akkor is, ha az abból fakadó ötletek kivitelezése során előfordulhat a komfortzónába "csontosodás" veszélye. Jelenleg azonban nem így állunk, és a "The Shadow Self" riffje úgy viszi le a fejünket, mint francia gránátosét egy nyolcfontos ágyúgolyó a napóleoni csatákban, a túlkompresszált hangzás pedig paradox módon még jól is áll a zenei erődemonstrációnak. Englund természetesen nem tudja megtagadni önmagát, ám ezúttal lelket gyönyörködtető dallammal képes a dübörgő riffek között megvillantani a védjegyszerű "epikus elégiát".
A java azonban csak ezután következik, hiszen a "The World Is On Fire"-ben felbukkanó doom rifftől minden Trouble rajongónak könny szökhet a szemébe, már ha a fel-felbukkanó elektronikus hangmintákat nem találja összeegyezhetetlennek a tradícióval, de mivel jómagam eléggé nyitott vagyok az újszerű megoldásokra, ez a fajta furcsa mixtúra úgy képes beindítani nálam az örömhormon termelést, mint az egyszeri politikusnál a bekapcsolva hagyott propagandagépezet.
Az annyira hiányolt tempó és tömör megfogalmazás a továbbiakban a "Heaven"-ben manifesztálódik, hogy aztán a csapattól szokatlan játékos és derűs hangulatú "Leaving The Emptiness"-ben térjen vissza. A bugyborékoló elektronikus zaj kreatív felhasználása a "Longing"-ban mutatja meg, hogy a tipikus Evergrey kesergőt lehet modern formában is tálalni, főleg, ha olyan dallamos, jól megkomponált gitárszóló vezeti fel, mint amilyet Niemann varázsol hangulati átkötőként a lendületet közvetítő riffek közé.
Az igazi meglepetést azonban az "A Burning Flame" (micsoda true cím ez már!) okozza, ami lehet, hogy kissé hatásvadász (szigorúbbak esetén bazári) jellegével kiveri a biztosítékot a csapat fekete öves rajongóinál, nekem azonban az ismételt kitűnő gitárszólóval turbósított gótikus sláger indulója úgy dobogtatja meg a szívemet, mint gyerekkoromban az úttörő rendezvények lelkesítő csasztuskái. (A szokatlan stíluson nem kell csodálkozni, hiszen a dalban a Hammerfallból és a Dark Tranquillity-ből ismerős Mikael Stanne szerepel vendégként.) A korai idők szele aztán szerencsé(m)re továbbra sem csillapodik, és a "Chains Of Shame" kétlábdobos zakatolása ad csattanó (dübörgő) választ az ismertető elején tett kétkedő felvetésemre.
Nem gondoltam volna, hogy az Evergrey képes lesz izgalmat és meglepetést okozni a konvenciók óvatos felrúgásával, de az "Architects Of A New Weave" címe ezúttal tömören fogalmazza meg az album lényegét, és ha nem is új, de rég elfeledett hullámmal bocsájtotta az alkotói vizekre a lendületet kapott zenészeket. Zokogjunk hát vígan!
A (rock)történelemből éltanulók a lemez megjelenési évéből sok mindenre tudnak következtetni. Ekkorra a "trutyi" már mindent leural, a hajakat levág(at)ták, a szép, sokszor festett mintás (Charvel, Kramer) gitárokat tokba rak(at)ták, a továbbra is ellenszegülők pedig láthatatlan, tőkeerőtlen kiadókhoz száműzettek, esetleg Japánba utaztak érvényesülni. Tehát levonhatjuk az első következtetést; a tőkeerős Sony/Columbia kiadónál megjelenő lemez még nyomokban sem tartalmazhat dallamos hair metalt, óriási szólókkal. Így van? Így van.
Akkor viszont mégis milyen zenei anyagot rejthet, ha "mesterremekként" hivatkozok rá, hiszen nem titok, mi itt a DionysosRisingnál nem lelkesedünk a grunge depresszív, szólómentes, nyavalygó előadóiért, és akkor nagyon diplomatikusan fogalmaztam... Nos, volt egy stílusirányzat, ami átcsúszott a tiltólistán, noha zeneileg nagyon is sokat kíván az előadóitól. Ez pedig leginkább a The Black Crowes zenekarral rokonítható southern-ízű, klasszikus amerikai hard rock, aminek ugyanakkor egyfajta puritánságot, sallangmentességet kellett felmutatni, tehát szóba sem jöhetett egy Coverdale-féle rekesztés, mint ami a "Still Of The Night" közepén hallható, noha a klasszikus amerikai hard rock hallatán én speciel erre asszociálok, de ez legyen az én bajom.
Röviden összefoglalva tehát; ha az előadók természetesen hagyták lenőni a rőzsét, hajász és kemikáliák (lakk) beavatkozása nélkül, színpadon/klipekben pedig tudtak viselkedni, nem ragadtatták el magukat és virtusmentesen hozták az elvárásoknak megfelelő, fílinges, de mégiscsak szalon-hard rockot, még akár a mindenható MTV-ben is felbukkanhattak. A Cry Of Love pedig (majdnem) ilyen. Majdnem, mert pl. az a hihetetlenül nyers, embertelenül sok érzéssel odapakolt, alapvetően Hendrixből levezethető Stratocaster-kínzás, amit a nyitó "Highway Jones"-ban végig nyom kíséretként Audley Freed (később nagyon rövid ideig The Black Crowes gityós), az nálam bizony mesterremek, akárhonnan is nézem.
Trükkösek, mert nincs itt semmi hivalkodó hangszeres villogás, de az értő fülek bizony hallják, hogy itt nagyon minőségi muzsikusok tolnak - hippiszerű ellazulással - nagyon is komolyan vett hard/blues rockot, abban a formában, amit a legtöbb rockzenekedvelő ember bármikor szívesen hallgat. A nyitó "Highway Jones" nekem ugyan megmaradt a legjobb dalnak, de attól ez még végig egy egységesen jó színvonalú, minőségi hard rock lemez, amit - ahogy már mondtam - szinte mindig jólesik meghallgatni.
Nincs értelme a félrebeszélésnek, ez eddig nálam az év albuma! Esetleg a Tyketto ér föl vele, talán a Black Swan fogható hozzá, de a 2026-os év eddig nem volt velünk valami kegyes. Most viszont jött egy kimondottan "kegyes", azaz white metal zenekar és hagyományos, dallamos, fajtiszta európai metál zenéjével magával ragadott. Még úgy is, hogy egyébként a lemez bakelitesen rövid (43 perc, 10 szám) és az utolsó két számot, az instrumentális "The War That Tore The Land (Reprise)" és a "The Man From Nazareth, Pt. II" című szerzeményeket, melyek korábbi lemezek tételeire utalnak vissza, (nem) kicsit tölteléknek érzem.
A zenekar 30 éves jubileumát ünneplő albumot - az eddig olvasott recenziók alapján - a kritikusok nem fogadták nagy lelkesedéssel, de ezt betudjuk annak, hogy - tisztelet a kivételnek! - a nyíltan keresztény világlátás, az explicit módon vallásos szövegek általában ellenszenvet váltanak ki ebben a műfajban, sőt lassan már az élet minden területén. Készséggel elismerem, hogy ezért a szervezett vallás elöregedett intézményei meglehetősen sokat tettek az utóbbi időben. Az én értékrendem szerint többet, mint valaha...
Az együttes fő dalszerzője kezdettől fogva a bűvöletes Carl Johann "CJ" Grimmark gitáros volt, az imázsért, menedzsmentért pedig mindig is Christian Liljegren énekes felelt. Utóbbit - amennyire tudom, most először - a munkájában kisegítette CJ Grimmark és a bőgős, Jonatan "Jono" Samuelsson is, ami annyira jól sikerült, hogy szinte föl sem tűnnek a váltások. Az élvezetes, modern hangzást CJ Grimmark keverte ki, aki egyben a lemez producere is, a maszterelést pedig a híres-neves Thomas "Plec" Johansson végezte a Studio Bohusban.
Már többször leírtam, hogy nálam az együttes csúcsteljesítménye a "Course Of A Generation" (2009) volt, ahol kivételesen Germán Pascual énekelt, de szerintem a banda manapság egyfajta másodvirágzását éli. A sorban tizedik album (ezért az "X" cím) lényegében a két korábbi lemez (2019 és 2023) irányvonalát követi, de úgy - és ez nálam igazgatói dicséretet érdemel! -, hogy némileg visszakanyarodik a "Course Of A Generation" hangvételéhez is.
A régi, jellemzően gyorsabb, enyhén neoklasszikus ihletésű attitűd itt csak két dalban tetten érhető (Heaven's Calling, Remedy-SOS), az anyag javát tőről metszett, klasszikus dallammetál tételek teszik ki (pl. a lemezt indító két hibátlan szerzemény: Like A Thief In The Night, Oceanwide), de van itt két igazi, kicsit retró sláger is, a "Jerusalem" és az "Every Breath" - az előbbi erősen ügyeletes kedvenc gyanús, de 1989-90 környékén voltaképp mindkettő komoly karriert futott volna be az MTV-n.
Tudom, nagyon boomer (valójában X-generációs) duma, de ilyet a fiatalok ma nem tudnak (sajnos nem is akarnak) - nekem meg olyan, mint a friss levegő...
A név megvolt a ’80-as években, de sosem hallottam őket. Még ha szembe is jöttek anno, biztos, hogy egy ápolatlan külsejű férfi énekessel felálló, kétgitáros, magas szárú pumacipős csapatot választottam volna a blues közegből érkezett énekesnő köré szerveződött német együttessel szemben. De most a név miatt belehallgattam.
A sztori valami olyasmi, hogy az a csapat feloszlott, de hogy, hogy nem a gitáros időközben behúzott felesége is dalolászik. Méghozzá nem is olyan rosszul, ezért újjászervezte a bandát. Legalábbis ez a hivatalos verzió. Mert azért felmerül a gyanúja annak, hogy az élő zenekarra felvett EU támogatások nagy része egy korzikai romantikus nyaralásban vesztette el a közpénz jellegét, és apu a stúdióban elszórakozik a kütyüivel, a többiekkel közös muzsikálás pedig csak a pályázatra beadott papírokon létezik.
Miért gondolom ezt? Először is, mert gyanúsan jól (kicsit talán sterilen is) szól a motyó. Másodszor, mert minden hang (gitárszólók, brutális énekhang) a helyén van. Semmi hiba, nincs mellé nyúlás, spontaneitás, egy szó, mint száz, MI szagot hordoz a szél. Stílusában valahol a power metal és modern stadion rock között helyezkedik el, de az elektronikus kütyük használata, vagy akár egy kis indusztriális stich is belefér. Na, ez is olyan, mintha a Chat GPT mondta volna meg, mire nyáladzik manapság a Z generációs rocker.
Szóval minden arra utal, hogy ezt a cuccot utálnom kellene. Metalban a csaj énekesekkel hadilábon állok, a poppal fajtalankodó powerrel pedig aztán főleg. A modern stadion rockra és ministrys monoton darálásra se gerjedek igazán. Az AI-ról nem is beszélve. De haljak meg, nem tudom rühellni, mert azok a fránya nóták faszán meg vannak írva. Hát, már csak ilyenek ezek az elvek. Épp úgy mint a szellentést, addig tartjuk őket, amíg bírjuk.
Most aztán megnézhetem magamat, még a végén sanzonban kell levezessem az óriási kognitív disszonanciámat…
Találgathatnék, hogy miért, de minek: az eredmény magáért beszél. Az amerikai power metal "szent tehene" magát fosztotta meg az érinthetetlenségtől, vagyis rossz albumot készített. S mielőtt a kicsiny, de annál hűségesebb rajongótábor egyöntetűen hördülne fel, gyorsan hozzáteszem: az én viszonyrendszeremben, ami viszont roppant egyszerű és nagyon könnyen leírható. S hogyan? Jó az, ami érdek nélkül tetszik – ja, nem, ezt más valaki mondta, egyébként sem ide illik. Fussunk hát neki még egyszer! Ötletes gitármunka, megfelelően kerek refrén – aminek nem kell elsőre ütnie, nincs gond, ha kicsit megcsavart –, képzett zenészek, és már az sem zavar, ha az énekes középszerű, a hangzás meg ótvar. Hát ennyi. Ugye, nem sok? Akkor mégis, hogyan történhetett, hogy egy olyan professzionális, nagy múlttal és szinte kikezdhetetlen reputációval rendelkező együttes, mint az Armored Saint, legújabb albumával nem tudta megugrani még ebből a szegényesnek is mondható értékhalmazból származtatható színvonalat sem? Magyarázkodjunk hát, az elmúlt évek politikai-társadalmi időszaka úgyis mesterekké avatott bennünket ebben, s ha a vezetőknek szabad – néha egészen szürreális indokokat kreálva –, akkor nekünk miért is ne? –, főleg egy olyan műfajban, mint a kritika írás. (Bár nálunk azért a hibát könnyen büntethetik az olvasók, egyrészt azzal, hogy a jövőben fittyet hánynak blogunkra – még szerencse, hogy nem profitorientált társaság vagyunk –, másrészt egy sommás jelzővel, ami szólhat a szerzőnek vagy felmenőinek, kiemelt figyelemmel az anyukájára…
Tehát kezdetnek gyorsan leszögezem: szeretem a csapatot, a 2020-ban készített "Punching The Sky" egyenesen az éves listám élén végzett. Ismerem a történetüket, etalonná nemesedett lemezeiket, kedvelem azt a jellegzetes zenei világot, ami azonnal felismerhetővé teszi őket. Pedig abból kettő van: az egyik a morózusabb, amerikai power, ami igencsak különbözik a Helloween-féle európai társától, a másik a kicsit szellősebb, kemény riffekkel megtámogatott, ám a heavy rock felé kacsingató dallamos irányvonal. A két attitűd azonban nem válik el élesen egymástól, éppen ez (is) tette az együttest az underground kedvencévé, hiszen úgy tudták ezeket a zenei elemeket egymásba integrálni, hogy a végeredmény megfelelő legyen a keményvonalas power és a szellősebb irányt kedvelők számára is.
Persze mindez nem lenne elegendő a kiemelt státusz eléréséhez: Jeff Duncan és Phil Sandoval gitárosok kettőse, valamint Joey Vera méltatlanul nem kapták meg azt a széles körű elismertséget, amit megérdemeltek volna – bár ez egyenesen következik a stílus underground jellegéből – , és hát ott van John Bush, aki hangjával, dallamaival és szövegeivel két stílusban is hivatkozási alappá vált. Tehát John Bush. Nem véletlenül ismételgetem a nevét, mert valahol ő ásta el azt a bizonyos kutyát, ami magyarázatot adhat a "fejek kaparására és csóválására", valamint a csalódottságra, ami sajnos jön magától, és nem kell úgy kivívni, mint például a tiszteletet. S most ugorjunk egy kicsit vissza jelen recenzió elejére azokhoz az értékekhez, amik meghatározzák számomra egy lemez minőségét! Tehát: gitármunka, az bizony pipa; a szólók és a riffek úgy emelkednek ki a dalokból, mint Ady a törpehadból, hiszen a két szólista, és a basszusgitárt kezelő Vera kisujjában ott van a húrnyűvés legtöbb iskolájának komplett tananyaga, ráadásul úgy tudnak együttműködni, hogy annak nem verseny, hanem tényleg konstruktív kooperáció a vége, új minőséget létrehozva a hol dallamos, hol virgázós-akademista elemekből. Dobok: pipa, a Sandoval tesó képes tartani a tempót a többiekkel, "svungos" játéka pedig plasztikus módon emeli ki a gitártémák rafinériába húzó komplexitását. Dallamok/refrének: pipa. Ja, az nem. Vagyis de. Mert rohadt pipa vagyok, hogy ez az életművével kiemelkedő együttes jelenlegi albumán olyan refrénekkel állt elő, amiket egy középszintű thrash csapat is odébb rúgna, mondván, hogy nem eléggé kidolgozottak. Hiszen, ha egy vagy két-három szót ritmikusan, többször is elkántálunk, alkothatunk ugyan refrént, de leginkább az afrikai népzene törzsi táncaihoz, melyek azért elég messze állnak az amerikai power metal misztikus, összetett dallamokat is kedvelő közegétől.
Pedig a kezdő "Close To The Bone"-t még elviszi a lendület, örömmel töltve el a csapat szigorúbb énjét szerető szekciót, de az "Every Man-Any Man" sztenderd amerikai power kezdése már baljós jeleket villant: hiába a remek gitármunka – ami az ének helyett elcipeli a hátán a dallamot –, Bush fantáziátlan, ráadásul az önlopás tényét is megvalósító produkciója kiöli az instrumentális szekció által megteremtett feszültséget az egyébként jobb sorsra érdemes darabból. Ami pedig ez után kezdődik, arra nincsenek szavak, illetve vannak, csak nem biztos, hogy megfelelően decensek, hiszen a "Not On Your Life" négyszavas refrénjének dallamtalan ismételgetése nem méltó a csapat "régi nagy híréhez" – az egész olyan, mintha a gitárosok megírták volna a riffeket és szólókat, aztán Bush meg sz@rt volna az egészre, és bekántált valamit a sorok közé.
A következő "Hit A Moonshot" szintén egy darálós téma, még szerencse, hogy az énekes valahonnan a terem elfeledett sarkából előkapart egy régen ottfeledett zenei motívumot, bár aki ismeri a csapatot, azt ez sem fogja vigasztalni, mert a megtalált "remek" túlságosan poros ahhoz, hogy felnőjön az ismételten pazar szólóhoz.
S most akkor van értelme folytatnom? A "Buckeye" szellősebb megközelítése még akár jó is lehetne, ha Bush képes lenne valamennyi emocionális töltetet belevinni a szándékolt zenei hatásba, és azt még ki sem merem jelenteni, hogy mintha néhány hamis hang is becsúszott volna a többi közé, bár ezt lehet, hogy a süketség mondatja velem, amit a "Compromise" már többször elsütött megoldásai, és a refrén hiánya okoz – igen, frontemberünk itt már arra sem veszi a fáradtságot, hogy imitálja a dallamformálást, csuklóból odalökve a dal címét, ráhagyja a játékos, önmagát építő gitár- és a lüktető basszusmunkára a munka nagy részét.
Hasonló a véleményem az "It's A Buzzkill"-ről is, ahol a monoton módon és kényszeresen ismételtetett dalcímből – igen, megint ez a refrén alapja – a verze próbál valami jobbat kreálni és az a dallamos gitárszóló, aminek hallatán az ember újra szembesül a hangszeresek és az énekes teljesítményének színvonalbeli különbségével. S hogy egy kis jókedvet is tudjak varázsolni a kritikai "hentelés" közepette, a "Throwing Caution To The Wind" riffjét az amerikaiak valószínűleg a P. Box "Ómen" albumának "Bukott Angyal" című szerzeményéből lopták, hiába, az underground és az internet csodákra képesek, még akkor is, ha az egyezőség valószínűsége közelít a párhuzamosok metszéspontjainak számához.
A lemez utolsó harmadára aztán sikerül kicsit feljebb tolni azt bizonyos lécet, hiszen a "Ladders And Slides" "hintázós", groove-os, talán-talán pszichedelikus varázslata és dallamvezetése végre megvillantja azt a muzikális érzékenységet, ami egy amerikai powert játszó együttesnél különösen becses érték, majd a "Bottom Feeder" törzsi dobokkal felturbózott, tökéletes riffjét legyilkoló, ismételten kínosan erőltetett refrén utáni zárás – Epilogue – végre a régisulis zakatolásban csen egy csipetnyi rockkos hangbalzsamot a fülekbe.
A leírtak ellenére mégsem mondanám, hogy menthetetlen az album, hiszen a power metal egyik lényegét jelentő instrumentális mutatványhalmaz tanítani való, inkább az elszalasztott lehetőség bosszanthatja az embert, mivel – az előbbiekből következően – az "Emotion Factory Reset" akár egy jó album is lehetett volna. Volna. VOLna. VOLNa. VOLNA.
Elképzelhető, hogy ennek a bejegyzésnek inkább a villámkritika / Ballroom Blitz rovatban lenne a helye, mert meglehetősen kevés infó áll róla rendelkezésemre, de sajnos nem tudtam összepárosítani más megjelenésekkel, így kénytelen vagyok magamból kiizzadni pár bekezdést. Sokat elmond a lemezről a címadó nóta mellékelt videóklipje: ebből arra lehet következtetni, hogy az anyag javarészt a japán piacra készülhetett, ráadásul - legalábbis részben - japán zenészek közreműködésével (?). Persze a bérmuzsikusok túlnyomó többsége az erősen telített svéd stúdióvilágból kerülhetett ki.
A "Bad Bones" a svéd Idol nyertesének, a H.e.a.t, New Horizons és Skid Row egykori énekesének már nem az első saját albuma, de alighanem az első rendes szólólemeze, amelyen kimondottan saját szerzemények szerepelnek. Ezeket régi harcostársa, Jona Tee (H.e.a.t) és a neves producer, Fredrik Thomander közreműködésével öntötte végső formába. A stílus tőle nem szokatlanul jellegzetesen skandináv dallamos hard rock megkapó refrénekkel, hibátlan hangszeres teljesítménnyel és pozitív kisugárzással.
Ahhoz képest, hogy Grönwall nemrég még az életéért küzdött a csontrákkal (a lemez címe minden bizonnyal erre reflektál) és az amúgy sem korpulens fiatalember csontvázzá fogyott, most újra top formában találjuk mind küllemét, mind pedig az Idol zsűrijét annak idején letaglózó hangját tekintve. A "Bad Bones" egyébként mocskos jól szól, nincs túlproducerelve, agyonhangszerelve, effektelve, túlgondolva. Miközben egyfajta letisztult hangzáskép, józan ítélőképesség jellemzi, tökéletesen szórakoztató és lényegre törően rövid, 35 perces szórakozást ígér.
Rendkívül szomorú vagyok, hogy Grönwall (az egy szem finn dátumot kivéve) kizárólag Svédországban turnéztatja meg ezt a jól sikerült albumot. Nagyon értékelném, ha felénk is elkanyarodna - ha nem a saját dalaival, akkor Michael Schenker turnéénekeseként. A 2024-es győri élményből nagyon szívesen repetáznék úgy, hogy a klasszikus Schenker-dalokat Grönwall interpretálja a lelkes (és láthatóan erősen korosodó) magyar közönségnek.
A hölgyek szerepe a metalban viszonylag marginális – ennek okait hagyjuk meg a szociológiát kutató doktoranduszoknak, úgyhogy olvasóink tudományos igényű olvasói most kapva kaphatnak az alkalmon – és most ne kezdjétek el sorolni a szimfonikus power, dark, gothic és egyéb stílusok női énekeseit, mert többségükről úgysem halottam, aminek egyszerű a magyarázata: nem igazán szeretem az egyenszopránba bújtatott kislányos hangokat, még akkor sem, ha tulajdonosaik két zeneakadémiai mennyiségű képzettséggel rendelkeznek, és akkor most lehet szexista vagy egyéb más kirekesztő formulákkal illetni, én azonban inkább ízlésbeli aspektus oldaláról közelítem meg a dolgot (ami persze szakmaiatlan), de a tény az tény. Ettől függetlenül azért van egy-két olyan képviselője a szebbik nemnek, akik képesek voltak levenni a lábamról, ám ők általában a súlyosabb, groove-osabb oldalát képviselik a metalnak, és hát a hangjuk sem illene a Katica óvodáscsoport angyali kórusába (a hörgős éneket – jóllehet tudom, hogy technikailag szintén magas fokú képzettséget igényel –, akkor sem tudom csodálni, ha Leila, a veszprémi állatkert nőstény oroszlánja is a ketrece sarkába húzódna szégyenében, ha versenyre kellene kelnie az említett hölgyekből kiszakadó hangorkán hallatán.)
Tulajdonképpen ezért is fogadtam kétkedve Tartuffe kolléga ajánlását, és csak azért nem mondtam kapásból nemet, mert szerkesztőtársam "ez még nekem is tetszik" megjegyzéssel kért fel a lemez recenziójának megírására, így, mivel tudom, hogy a fentiekben taglalt stílusokhoz való viszonyulásunkban közös platformon vagyunk, úgy gondoltam, teszek egy próbát – és milyen jól is jártam!
A finn brigád mintegy húsz éve létezik, de ennyi idő alatt pusztán öt albumra és jó pár single-re futotta – valószínű, hogy a tagok másból élnek, a zenélést pedig amolyan hobbiként űzik –, ahhoz képest viszont profi minőségben, de hát jól tudjuk, hogy északon a metalból még a bohócok sem űznek tréfát; jellemző, hogy a Hevisaurus gyermekeknek szóló projekt veretes fémzenében utazik és most próbáljuk meg elképzelni, ahogy hazánkban valamelyik anyuka a "Most hallgassunk egy kis zenét, drágám!" felkiáltással riffek és elektromos gitárszólók özönét zúdítja a meglepett négy éves gyermekére, aki ráadásul még élvezi is azt. (A dolog pedig működhet, hiszen jómagam is kipróbáltam kisfiamon, aki olyan nyitottsággal fogadta annak idején a persze válogatottan megszólaló zenei anyagot, amilyenre csak egy gyermek képes – ebből is látszik, hogy Rousseau "az ember eredendően jó" megállapítása mennyire is igaz 😊.)
De akkor lássuk, milyen egyveleggel lepett meg az együttes – mert majdnem kiesett a kezemből az mp3 lejátszó, mikor feldübörgött a nyitó "Unraved Me" staccato dobdübörgése, ami alatt úgy úsznak el a groove-os riffek, mint a leköszönő miniszterek kezéből a forintok milliárdjai – még szerencse, hogy előbbit az is élvezni tudja, aki esetleg a bőrén fogja tapasztalni a pazarlás gazdasági hatásait. Ettől függetlenül mégsem mondanám, hogy a csapat zenéje sziklaszilárd power, mivel a dallamok rendelkeznek a szimfonikus színtérre jellemző befogadhatósággal, jóllehet az instrumentális szekció körítése egyértelműen a súlyosabb stílusok irányába tolja el az albumot. Hallgasd csak meg a "Bite The Bullet" dallamorgiájára rátelepedő gitárütemeket, amelyek a "hintába ültetés” után még a doom kriptaszagú világából is kölcsönöznek néhány fájintos megoldást – mi ez, ha nem az ambivalencia pozitív érzésekké történő formálása (az ellentmondás általában ugye feszültséget szül, ám jelen esetben az integráltság olyan fokát valósítja meg, ami a kényelmetlenségből az élvezet irányába tolja a zenei hatást.)
Az album csúcspontja a nyolc percen is túl nyúló "The Whieight Of Trigger", ami a maga fenséges, kissé megcsavart, elszállós dallamtémájával és instrumentális megoldásaival úgy tudja magába szippantani a hallgatót, ahogy arra csak egy fekete lyuk lenne képes, ráadásul a zenészek ügyesen játszanak a tempóval is, hol bensőséges nyugalmat, hol szinte heroikus izgalmat közvetítve, és csalafinta módon még egy csipetnyi "lucassenes" billentyűtémával is meg tudják bolondítani a többféle megközelítés ellenére sem széteső dalmonstrumot.
A hangzásra sem lehet panasz és ha mégis valami negatívumot kellene felróni – csakis az objektivitás jegyében – akkor az egyébként pofás gitárszólók relatív rövidségét, és az énekes tucat-hangszínét emelném ki, amik létük ellenére sem tudják elrontani az év egyik meglepetésként felbukkant lemez szórakoztató, mégsem sekélyes jellegét és színvonalát. S hogy mi ebből a tanulság? Hallgassunk továbbra is a blogtársaink véleményére!
Az úgy történt, hogy még anno betáraztam magamnak egy ígéretesnek tűnő Frontiers kiadványt, aztán annak rendje-módja szerint ráfelejtettem. Évekig lapult egy pendrive-on, amíg valamilyen okból elő nem került az adathordozó, és föl nem fedeztem rajta a Seventh Crystal 2024-es megjelenését. Nem mintha nem lenne más dolgom, de úgy gondoltam, két év távlatából is adnom kell neki egy esélyt, ha már annak idején vettem a fáradságot, hogy a kocsimba szánt flash drive-ra elmentsem az anyagot.
Meglepődtem, hogy milyen nagy kedvvel hallgattam végig többször is a svéd dallamos metál csapat albumát. A 2019-ben alakult formációnak ez a harmadik nagylemeze, és hallatszik is, hogy már nem tapasztalatlan kezdők. Ez egy rendkívül profi, kétgitáros fölállással zurásított modern metál anyag, amelyben egyszerre fedezhető föl a '80-as, '90-es évek hajbandáinak laza dallamossága, a 2000-es évek modern metáljának furfangos riffmunkája és a skandináv, már-már popos dallamérzékenység. A gitárszólóktól ugyan nem vagyok elájulva, de Kristian Fyhr éneke simán csúcskategória.
Ha valamiféle összehasonlítással kellene előállnom, alighanem a ma már csak elvileg létező Blessed By The Broken Heartot hoznám föl példaként, akiknek "Feel The Power" című albuma az ún. amerikai glamcore dallamosabb vonalát képviselte - nem középiskolás fokon. Talán nem túlzás fölemlegetni a Black Veil Brides-ot sem, ami meg - hogy Kotta kolléga találó hasonlatát idézzem - olyan, mintha a Mötley Crüe és az Avanged Sevenfold keveréke lenne. A Seventh Crystal ezeknél határozottan európaibb, de az irányvonal nagyjából azonos.
A Frontiers által támogatott banda szerintem hamarosan új lemezzel fog jelentkezni. Ezek után alig várom, hogy kiértékelhessem. Simán benne van, hogy nagyon ütős kis cucc lesz, mert bennük van az "X-faktor", sokkal inkább, mint bárkiben, akit az azonos című műsorban propagáltak a kereskedelmi televíziózás pöcegödrében tehetségkutatás, illetve -gondozás címszó alatt.
